Robert Arthur

A kísértetkastély

(Alfred Hitchcock ötlete alapján)

Fordította: Niszler Mihály

Metrum1989

Az eredeti mű: The secret of Terror Castle. Random House, 1985. New YorkCopyright © 1964 by Random House, Inc. Text by Robert Arthur.

Based on characters created by Robert Arthur.This translation published by arrangement with Random House, Inc.

© Hungarian translation Niszler Mihály 1989

ISBN 963 10 8569 4

Kiadja a METRUMFelelős kiadó: Szücs Péter igazgató

Szedte és nyomtatta az Alföldi NyomdaA nyomdai megrendelés törzsszáma: 2058.66-14-2

Készült Debrecenben, 1989. évbenFelelős vezető: Benkő István vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Helvei JuditMűszaki vezető: Kőrizs Károly

Műszaki szerkesztő: Bagi MiklósA borítót tervezte: Kováts Tibor

Ívterjedelme: 6,25 (A/5)Azonossági szám: 10 002

MÜ: 4374-h-8992A kézirat lezárva 1989. augusztusa

2

BEMUTATÁS

Úgy látszik, hogy nekem mindig be kell mutatnom valamit. Éveken át a saját filmjeimet mutattam be – rémfilmeket és krimiket. Ezenkívül rémmeséket is bemutattam még a rajongóimnak, hadd lelje ki őket a hideg.

Most meg azon kapom magam, hogy három srácot mutatok be, akik A Három Nyomozónak nevezik magukat, arannyal befuttatott Rolls-Royce-on száguldoznak és rejtélyeket meg talányokat fejtenek meg. Nevetséges, nem?

Őszintén bevallom, jobban szeretném, ha semmi dolgom nem lenne ezzel a három fiúval de egyszer meggondolatlanul megígértem, hogy bemutatom őket. És én olyan ember vagyok, aki állja a szavát. Még akkor is, ha az ígéretet egyszerű trükkel csikarták ki belőlem, amint azt látni fogjátok.

Na, fogjunk hozzá! A három fiút, akiket A Három Nyomozó néven ismernek. Bob Andrews-nak, Pete Crenshaw-nak és Jupiter Jones-nak hívják, és mindhárman Californiában élnek, a Csendes-óceán partján fekvő Rocky Beach nevű városban, néhány kilométerre Hollywoodtól.

Bob Andrews kicsi, de erős, a tudományos kutatás érdekli, de azért vállalkozó szellemű és bátor. Pete Crenshaw meglehetősen magas és izmos, s hármuk közül ő a legjobb sportoló. Jupiter…, hát szóval, nem írom meg, mit gondolok a fiatal úrról igazából. Majd eldöntitek Ti, hogy mi a véleményetek, ha elolvastátok a most következő oldalakat. Én a puszta tényekre szorítkozom.

Bár erős kísértést érzek, hogy Jupiter Jones-t kövérnek nevezzem, csak azt mondom, amit a barátai is, hogy Jupiter zömök fiú. Még kisgyerekkorában szerepelt egy tv-sorozatban, aminek Kiskopék volt a címe és tréfás kedvű gyerekekről szólt – de ezt a sorozatot, szerencsémre, nem láttam. Mindazonáltal úgy rémlik, hogy Jupiter játszotta benne Dundit. Az emberek koraérett és elragadó kisfiúnak tartották, aki mindig mindenkit megnevettetett.

Azóta Jupiter nem bírja, ha nevetnek rajta. Ezért, hogy komolyan vegyék, bősz tanulásba fogott. Amióta olvasni tud, mindent elolvas, ami a keze ügyébe kerül, tudományos könyveket, pszichológiát, kriminológiát, és más egyebeket. Mivel jó a memóriája, nagy részükre emlékszik is. Egy ideje a tanárai jobbnak látják, ha ténykérdésekről nem bocsátkoznak vitába vele.

Ha most úgy gondoljatok, hogy Jupiter Jones kiállhatatlan alak lehet, teljes szívemből egyetértek. Bár azt mondják, hogy sok barátja van. De hát mit számít a fiatalok véleménye?...

Szóval, tudnék mit mesélni Jupiterről és a másik két fiúról. Elmondhatnám, hogy egy versenyen hogyan nyerte el Jupiter az arannyal befuttatott autó használatát. Elmondhatnám, miként szerzett hírnevet a környéken mint az elveszett tárgyak, megszökött háziállatok felkutatója. Elmondhatnám…, de úgy érzem, hogy máris eleget tettem terhes kötelességemnek. Ha eddig még nem hagytátok abba az olvasást, akkor most bizonyára még nálam is jobban örültök, hogy a bemutatásnak vége. Jöhet a fő attrakció!

Reginald Clarke

3

Első fejezet

A HÁROM NYOMOZÓ

Bob Andrews leállította biciklijét Rocky Beach-i otthonuknál és belépett a házba. Amint becsukta az ajtót, anyja kiszólt a konyhából.

– Robert, te vagy az?– Igen, mama.Bob a konyhába indult. Karcsú, barna hajú anyja éppen fánkot csinált.– A könyvtárban minden rendben? – kérdezte az anyja.– Igen, minden – válaszolta Bob.A könyvtárban ugyanis sohasem történt semmi különös. Kisegítőként dolgozott ott, a

visszavitt könyveket rakta sorba és segített a katalogizálásban.– Jupiter barátod keresett telefonon. – Az anyja tovább nyújtotta a fánkot egy deszkán. –

Hagyott neked üzenetet.– Üzenetet? – kiáltott fel hirtelen izgalmában Bob. – Mit üzent?– Leírtam. Kiveszem a zsebemből, amint végeztem ezzel a fánkkal.– Nem emlékszel, hogy mit mondott? Lehet, hogy szüksége van rám!– A közönséges üzeneteket meg szoktam jegyezni – válaszolta az anyja –, de Jupiter nem

szokott közönséges üzeneteket hagyni. Ez is egész fantasztikus volt.– Jupiter szereti a furcsa szavakat – mondta türelmetlenségét legyőzve Bob. – Szörnyű sok

könyvet olvasott és néha kicsit nehéz megérteni.– Nem csak néha – felelte az anyja. – Nagyon furcsa fiú. Istenem, hogy találta meg a

karikagyűrűmet is! Sohase fogok rájönni!Az előző őszre gondolt, amikor elvesztette a gyémántköves gyűrűjét. Jupiter Jones éppen

látogatóban volt náluk, és megkérte, hogy pontosan mondjon el mindent, mit csinált azon a napon, amikor a gyűrű elveszett. Azután kiment az éléskamrába, felágaskodott, és elővette a gyűrűt egy sor paradicsomsalátás üveg mögül. Bob anyja akkor tette oda, amikor az üvegeket fertőtlenítette.

– El sem tudom képzelni – mondta Mrs. Andrews – honnan sejthette, hogy hol lehet a gyűrű.

– Nem sejtette, hanem kikövetkeztette – javította ki Bob. – Mindig így csinálja… Mama, nem tudnád elővenni az üzenetet?

– Egy perc – válaszolta az anyja és újra végigment a fánkon a sodrófával. – Erről jut eszembe, mi az ördögöt írtak a tegnapi újság címoldalán? Hogy Jupiter harminc napra elnyerte egy Rolls-Royce kupé használati jogát?

– Az Autókölcsönző Vállalat által meghirdetett vetélkedőn – válaszolta Bob. – Kitettek egy babbal megtöltött köcsögöt az ablakukba és felajánlották a Rolls-Royce-ot, sofőröstül, harminc napra annak, aki a legpontosabban megbecsli, hogy hány babszem van benne. Jupiter körülbelül három napon át törte a fejét, hogy mekkora hely lehet a köcsögben, s hány bab kell, hogy kitöltse az űrt. És megnyerte… Kérlek, mami, nem adnád ide az üzenetet?

– Jó – mondta az anyja és kezdte a lisztet ledörzsölni a kezéről. – De mi az ördögöt fog Jupiter Jones egy Rolls-Royce kupéval kezdeni, akárcsak harminc napig is?

– Szóval, tudod, azon gondolkoztunk, hogy… – kezdte Bob, de az anyja nem figyelt rá.– Mostanában szinte bármit lehet nyerni – mondta. – Képzeld, olvastam, hogy egy asszony

egy tv-vetélkedőn lakóhajót nyert. Hegyen lakik és most egészen magánkívül van, mert fogalma sincsen, hogy mit kezdjen vele.

Miközben beszélt, egy cédulát húzott elő a zsebéből.

4

– Tessék, az üzenet – mondta. – Egyes Zöld Kapu. A prések görögnek.– Remek! Kösz, mama! – kiáltotta Bob, s már majdnem kívül volt az ajtón, amikor az

anyja hangja megállította.– Robert, mi a csudát jelent ez az üzenet? Jupiter valami különleges kódot használ?– Nem, mama. Az üzenet nyelve közönséges, közérthető angol. Na, sietnem kell.Bob feltépte az ajtót, rápattant a biciklijére és elszáguldott a Jones Roncsmentő Telep felé.Vezetés közben egyáltalán nem zavarta a lábában lévő kapocs. Ezt a „díjat” azzal nyerte –

ahogy Alvarez doktor később elmondta az esetet –, hogy a Rocky Beach-hez közel fekvő hegyek egyikét teljesen egyedül akarta megmászni. Rocky Beach sík területen épült, egyik oldalán a Csendes-óceánnal, a másikon a Santa Monica hegységgel. Ami hegységnek alacsony ugyan, hegynek viszont meglehetősen magas. Bob mintegy ötven lábnyit gurult, míg tömérdek töréssel a lábában leért a lejtő aljára. A kórházban biztosították róla, hogy új törési rekordot állított fel. De Alvarez doktor azt mondta, hogy a kapocs majd magától kijön, s emlékezni sem fog rá, hogy valaha is a lábában viselte. Néha azért kellemetlen volt, de többnyire nem zavarta.

Miután a belvárosból kijutott, Bob megérkezett a Jones Roncsmentő Telephez. Régebben egyszerűen Jones Roncstelepnek hívták, de Jupiter meggyőzte a nagybátyját, hogy változtasson a néven. Mostanában már a közönséges ócskavas mellett rengeteg furcsa tárggyal is kereskednek, így messzi mérföldekről is eljönnek az emberek, ha valami olyasmire van szükségük, amit máshol hiába keresnek.

A telep minden fiú számára vonzó hely volt, s különlegessége mindenkinek azonnal feltűnt, aki megpillantotta deszkakerítését. Mr. Titus Jones ugyanis többféle színű, ócskaságként beszállított festékkel mázolta be. Néhány helybéli művész is segített neki, mivel Mr. Jones mindig juttatott nekik a beérkezett festékből.

A kerítés elől tele volt festve fákkal, virágokkal, zöld tavakkal, hattyúkkal; még az óceánt is rápingálták. A többi részre más képeket festettek. Valószínűleg ez volt a legszínesebb roncstelep az egész országban.

Bob keresztülhajtott egy leégett telken, majd elhaladt a két hatalmas szárnyból álló vaskapu mellett. Még majdnem száz yardot ment, azután megállt annál a saroknál, ahol a kerítésen egy, a zöld óceánon dühöngő viharban elmerülő, kétárbocos vitorlás volt látható. Ez volt az Egyes Zöld Kapu. Megnyomta annak a halnak a szemét, amelyik a süllyedő hajót nézte, és a deszkalap elfordult.

Betolta biciklijét és becsukta a kaput. Bent volt a telepnek abban a részében, ahol Jupiter a szabadtéri műhelyét berendezte. Annyiban volt csak fedett, hogy a kerítés belső oldalának nagy részén egy körülbelül hat láb széles tető futott körbe. Mr. Jones ez alatt a tető alatt tartotta a jobbnak számító roncsokat.

Amikor Bob belépett a műhelybe, Jupiter Jones egy öreg forgószékben ült és beharapta az alsó ajkát, ami nála mindig azt jelentette, hogy az agya csúcsjáraton működik.

Pete Crenshaw azzal a roncsként beszállított sajtógéppel foglalatoskodott, amit korábban Jupiter hozott rendbe.

A sajtógép csilingelve előre-hátra mozgott. A magas, sötét hajú Pete szorgosan tette be és vette ki a kártyákat. Ezt jelentette Jupe üzenete, azaz, hogy a sajtógép működik, és hogy azt akarja, Bob menjen oda az Egyes Zöld Kapuhoz.

A fiúkat senki sem láthatta a roncstelepnek abból a részéből, ahol az iroda állt. Szerencsére a nagydarab Mathilda néni sem, aki valójában az üzletet vezette. Jupiter nagynénje lágyszívű volt és végtelenül jó természetű, de ha megpillantott egy fiút maga kőrül, csak egyetlen dolog jutott az eszébe: azonnal valami munkát kell adni neki.

Jupiter önvédelemből a legkülönbözőbb ócskaságok halmait rendezte el apránként a telepen úgy, hogy a műhelyre ne lehessen rálátni. Így a barátaival nyugodtan elvonulhatott, ha a nagybátyjának vagy nagynénjének nem volt rá égető szüksége.

5

Amint Bob letette a biciklijét, Pete leállította a nyomdagépet és átadta neki a már kész kártyákat.

– Nézd csak! – mondta.Nagyméretű névjegykártyák voltak, a következő felirattal:

A HÁROM NYOMOZÓ„Mindent kinyomozunk”

???

Első Nyomozó Jupiter JonesMásodik Nyomozó Peter CrenshawIrattár-és Kutatás Bob Andrews

– Nahát! – kiáltott fel Bob elragadtatottan. –Tényleg remekül néz ki! Hát ez igazán nagyszerű! Szóval elhatároztad, hogy belefogunk, Jupe?

– Már régóta beszélünk róla, hogy nyomozóirodát nyitunk – mondta Jupiter. – S most, hogy harminc napra, és minden nap teljes huszonnégy órájára elnyertem a Rolls-Royce kupét, ott kereshetünk titkokat, ahol csak akarunk. Legalábbis egy időre. Úgyhogy belevágunk. Mától fogva hivatalosan is A Három Nyomozó vagyunk.

– Mint Első Nyomozó, én felelek az ötletekért. Mint Második Nyomozó, Pete felel mindenért, amihez fizikai erőre és ügyességre van szükség. Mivel jelen pillanatban te még nem rendelkezel kellő gyakorlattal a gyanús személyek követésében, a kerítésmászásban, és más hasonló feladatok véghezvitelében, Bob, te fogod irányítani a nyomozással kapcsolatos kutatómunkát. A te dolgod lesz az is, hogy minden tettünkről pontos feljegyzést készíts.

– Rendben – mondta Bob. – A könyvtári munkám miatt a kutatás könnyen fog menni.– A korszerű nyomozásnak széles körű kutatómunkán kell alapulnia – mondta Jupiter. –

De kissé furcsán nézel a névjegykártyákra. Megtudhatnám, hogy mi a baj?– Hát, ezek a kérdőjelek – válaszolta Bob. – Mire valók?– Már vártam, hogy megkérdezd – szólt közbe Pete. – Jupe azt mondta, hogy fel fogod

tenni ezt a kérdést. Az a véleménye, hogy mindenki meg fogja kérdezni.– A kérdőjel – válaszolta Jupiter meggyőzően – mindig valami ismeretlennek az

általánosan elfogadott szimbóluma. Mi arra készülünk, hogy megoldjunk minden fogas kérdést, rejtvényt, talányt vagy titkot, amivel megbíznak. Így a kérdőjel a védjegyünk. A három kérdőjel A Három Nyomozó jelképe.

Bob azt gondolta, hogy Jupiter befejezte, de jobban ismerhette, volna a barátját. Jupiter csak most kezdett belejönni. – Ráadásul – folytatta Jupiter – a kérdőjelek fel fogják kelteni az emberek érdeklődését. Meg fogják kérdezni, hogy mit jelentenek, mint ahogyan azt te is tetted. Az embereknek mi fogunk róluk az eszükbe jutni. A kérdőjelek jó reklámot csinálnak majd nekünk. Minden üzletnek reklámra van szüksége, hogy ügyfeleket szerezzen.

– Állati jó – mondta Bob, miközben visszatette a kártyát a már elkészült halom tetejére. – Csak éppen a kinyomozható eset hiányzik.

Pete-nek fontos közölnivalója volt.– Bob – mondta – van mit kinyomoznunk!– Helyesbítek – szólt közbe Jupiter. Kihúzta magát és helyreigazította az állkapcsát.

Amikor így tett, arca, amely egyébként meglehetősen kerek volt, megnyúlt, és a fiú idősebbnek látszott.

– Sajnos – magyarázta Jupiter – egy apró akadály azért maradt. Lenne ugyan mit kinyomoznunk, s nem hiszem, hogy különösebb fejtörést okozna az ügy, de nincs megbízónk.

– Miről van szó? – kérdezte Bob kíváncsian.

6

– A híres angol rendező, Reginald Clarke, olyan kastélyt keres a következő filmjéhez, amiben igazi kísértetek vannak – válaszolta Pete. – Apa hallotta a stúdióban.

Mr. Crenshaw a különleges effektusok szakembere volt, és a közeli Hollywood egyik filmstúdiójában dolgozott.

– Egy kísértetkastélyt? – ismételte Bob sötét tekintettel. – Hogyan lehet egy kísértetkastélyt megfejteni?

– Átvizsgálhatjuk és kideríthetjük, hogy tényleg vannak-e benne kísértetek. Az emberek megismerik a nevünket és A Három Nyomozó kinyithatja a boltot.

– Csakhogy Mr. Clarke nem kért fel minket arra, hogy kísértetkastélyok után nyomozzunk a számára – mondta Bob. – Ezt nevezed te apró akadálynak?

– Meg kell győznünk arról, hogy vegye igénybe a szolgáltatásainkat – válaszolta Jupiter. – Ez lesz a következő lépés.

– Hogyne! – jegyezte meg Bob gúnyosan. – Gondolom, egyszerűen besétálunk a világ egyik leghíresebb filmrendezőjének az irodájába és közölj ük vele: „Hívatott, uram!”

– A részletek nem igazán pontosak, de az elképzelés nagyjából helyes – válaszolta neki Jupiter. – Már felhívtam Mr. Clarke-ot és találkozót kértem tőle,

– Mit csináltál? – kérdezte Pete, aki legalább olyan meglepettnek látszott, mint Bob. – És azt felelte, hogy fogad minket?

– Nem – vallotta be a másik fiú. – A titkárnője még csak azt sem engedte, hogy beszéljek vele.

– Ez már valami! – gúnyolódott Pete is.– Ami azt illeti, azzal fenyegetőzött, hogy hívja a rendőrséget, ha csak Mr. Clarke közelébe

merészkedünk is – folytatta Jupiter. – Kiderült, hogy Mr. Clarke titkárnője itt járt iskolában Rocky Beach-ben. Több osztállyal fölöttünk járt, de biztosan emlékeztek rá: Henrietta Larson.

– A dölyfös Henrietta! – kiáltott fel Pete. – Nyertél, tényleg emlékszem rá.– A tanároknak segített gyakran, és a gyerekeknek parancsolgatott állandóan – tette hozzá

Bob. – Sohasem fogom elfelejteni Ha Henrietta Larson Mr. Clarke titkárnője, akkor jobb, ha elfelejtjük az egészet. Három páncélos tankkal sem jutunk be mellette.

– Az életet az akadályok teszik izgalmassá – válaszolta nyugodtan Jupiter. – Holnap reggel mindnyájan Hollywoodba megyünk és felhívjuk Mr. Clarke-ot az új, ideiglenes autónkból.

– Miközben Henrietta ránk uszítja a rendőrséget? – kiáltotta Bob. – Köszönöm, de ebből nem kérek! Különben is, holnap egész nap a könyvtárban kell dolgoznom.

– Akkor csak Pete és én megyünk. Felhívom az Autókölcsönző Vállalatot, s közlöm velük, hogy holnap tíz órától tartok igényt a kocsira. Te pedig, Bob – folytatta Jupiter – míg a könyvtárban vagy, nézz utána ennek a régi újságokban és folyóiratokban.

Egy szót írt fel egy névjegykártya hátára – Kísértetkastély – és átadta Bobnak. A másik fiú elolvasta és nyelt egy nagyot.

– Rendben, Jupe – válaszolta. – A te kedvedért.– A Három Nyomozó munkához látott – jelentette ki Jupiter elégedetten. – Mindig legyen

nálatok elég névjegykártya. Ez a személyazonossági igazolványotok. Holnap pedig mindenki tegye a dolgát, bármi történne is!

7

Második fejezet

A SORSDÖNTŐ BESZÉLGETÉS

Másnap reggel Pete és Jupiter már jóval a Rolls-Royce érkezése előtt a kapuban álltak és várták az autót. Mindketten ünneplőben voltak, fehér inget és nyakkendőt viseltek. Hajuk szépen a fejükre simult, ahogy illik, és arcuk a szokásosnál rózsaszínűbb volt. Még a körmük is tisztán fénylett.

Amikor azonban megérkezett végre a hatalmas autó, kiderült, hogy az még náluk is ápoltabb. Meglehetősen régi évjáratú Rolls-Royce volt, hatalmas, dobszerű fényszórókkal és elképesztően hosszú tetővel. Az autó téglalap alakú és dobozszerű volt. Ami pedig a karosszériát illeti, még a lökhárítókat is bearanyozták, és úgy ragyogott, mintha gyémántból lett volna. A fekete test olyan mély fénnyel csillogott, akár egy tükör.

– Tyű! – kiáltott fel elismerően Pete, amint a kocsi a közelükbe ért.– Ebben az ember akár száztíz évig is szívesen utazgatna.– A Rolls-Royce a legdrágább, sorozatgyártásban készített autó a világon – mondta Jupiter.

– Ezt a példányt egy pompakedvelő gazdag arab sejknek csinálták. Most az Autókölcsönző Vállalat használja, többnyire reklámcélokra.

Az autó megállt és a sofőr fürgén kiszállt a vezetőülésből. Szikár, erős, hosszúkás arcú, úgy hat láb magas férfi volt. Levette a sapkáját és megszólította Jupitert.

– Jones úrfihoz van szerencsém? – kérdezte. – Worthington vagyok, a sofőr.– Ó, örülök, hogy megismerhettem, Mr. Worthington mondta Jupiter. – De hívjon csak

egyszerűen Jupiternek, mindenki így szólít.– Igen, uram. – Worthington megbántottnak látszott. – Engem pedig szólítson egyszerűen

Worthingtonnak. Ahogy szokás. Aminthogy az is szokás, hogy alkalmazóim ragaszkodnak bizonyos formaságokhoz. Most az ön alkalmazottja vagyok, hogy úgy mondjam, s a magam részéről ragaszkodnék a szokásokhoz.

– Jó, rendben, Worthington – felelte Jupiter. – Ha már egyszer ez a szokás.– Köszönöm, uram. Tehát az autóval harminc napig a rendelkezésére állunk.– A harminc nap minden órájában – mondta Jupiter. – Ahogy a versenyt meghirdették.– Pontosan, uram. – Worthington kinyitotta a hátsó ajtót. – Parancsoljanak, üljenek be!– Köszönjük – mondta Jupiter, és társával együtt beszállt. – De nem kell nekünk kinyitnia

az ajtót. Elég fiatalok vagyunk, hogy magunk megtegyük.– Ha nem bánja, uram – válaszolta Worthington –, jobban szeretnék mindenben eleget

tenni a feladatomnak. A semmittevésre később is ráérek.– Értem – felelte Jupiter, míg Worthington helyet foglalt a kormánynál. – De lehet, hogy

néha nagyon sietősen kell majd ki- vagy beszállnunk, Worthington. Lehet, hogy nem lesz időnk magát kivárni.

– Értem, uram. – A visszapillantó tükörben látták, hogy a sofőr mosolyog. – Tiszta ügy.– Sajnos, valószínűleg nem leszünk olyan méltóságteljesek, mint azok az emberek, akiket

eddig szállított – szögezte le Jupiter. – És az is előfordulhat, hogy szokatlan úticélt választunk… Talán ez megmagyarázza a dolgot.

Átadott Worthingtonnak egy – A Három Nyomozó feliratú – névjegykártyát, aki hosszasan tanulmányozta.

– Azt hiszem, értem, uram – mondta Worthington. – No, lássunk dologhoz. Végre egy kis változatosság! Végre vállalkozó szellemű fiatalokat szállíthatok. Tehát, az első úticél, uraim?

Pete és Jupiter úgy vélték, hogy rokonszenves sofőrrel van dolguk.

8

– A hollywoodi World Studios-ba akarunk menni Mr. Reginaid Clarke-nál teszünk látogatást – mondta Jupiter. – Én… hm… már kerestem tegnap telefonon.

– Nagyszerű, Jones úrfi.Egy perccel később az elegáns autó már a Hollywoodba vezető hegyi úton száguldott.

Worthington átszólt a válla fölött.– Közölnöm kell önökkel, hogy az autóban van telefon és büféfülke. Mindkettő a

rendelkezésükre áll.– Köszönjük – mondta Jupiter, máris olyan méltóságteljesen, ahogyan az egy ilyen autó

utasához illik. Előrenyúlt, kinyitott egy rekeszt, és kiemelte a telefonkészüléket. Akár az autó karosszériája, ez is aranyozott volt. Nem volt tárcsája – egy gombot kellett rajta megnyomni.

– Hordozható telefon – közölte Jupiter Pete-tel.– Meg kell nyomni a gombot és közölni kell a kívánt számot a központtal. – Egyébként

nem hiszem, hogy pillanatnyilag szükségünk lenne rá. – Jupiter kissé vonakodva a helyére tette a telefont és hátradőlt a bőrülésen.

Az utazás kellemes volt, bár eseménytelen, s rövidesen már a hollywoodi üzleti negyedben jártak. Minél közelebb értek útjuk végcéljához. Pete annál nyugtalanabbul fészkelődött a helyén.

– Jupe – mondta. – Szeretném, ha elárulnád, hogyan jutunk át a stúdió kapuján. Gondolom, tisztában vagy vele, hogy a stúdiókat általában magas fal veszi körül, és portások gondoskodnak róla, hogy a hozzánk hasonló látogatókat távol tartsak. Sohasem jutunk be.

– Erre vonatkozóan van egy ötletem – válaszolta Jupiter. – Bízzunk benne, hogy beválik, mert úgy látszik megérkeztünk.

Két háztömbnyi hosszúságú, magas, bevakolt fal mellett hajtottak el. A tetején felirat hirdette; WORLD STUDIOS. A falat nem másért emelték, mint hogy távol tartsa az embereket, amint azt Pete is megjegyezte.

Középen hatalmas vaskapu díszelgett. Nyitva volt. Belső oldalánál egy kis fülkében egyenruhás férfi ült. Worthington a Rolls-szal ráfordult a kocsibehajtóra. Az őr felugrott.

– Hé! Álljanak meg! – ordította. – Mit művelnek?Worthington megállította az autót.– Mr. Reginald Clarke-hoz megyünk.– Van engedélyük? – kérdezte az őr.– Azt hittük, nem kell engedély. A fiatalember telefonált Mr. Clarke-nak.Ami természetesen igaz is volt. Az más kérdés, hogy Mr. Clarke nem vette föl a telefont.– Ó! – Az őr bizonytalanul megvakarta a fejét. Jupiter leeresztette az ablakot és kihajolt.– Jóember – mondta és Pete kis híján felugrott a helyéről, mert Jupe tökéletes angol

akcentussal beszélt, amit korábban még sohasem hallottak tőle; bizonyára titokban gyakorolta. – Jóember, miért tart fel minket?

– A mindenségit! – súgta maga elé Pete. Tudta, hogy még apró kölyökkorában Jupe szerepelt a televízióban, s hogy nagyon tehetségesen utánoz másokat, de azért ezt nem gondolta volna.

Jupiter kissé felfújta az arcát, megduzzasztotta az ajkait, lenézett az orrára és máris szakasztott úgy nézett ki, mint a híres filmrendező. Egy kissé pimasz Reginald Clarke, persze, de a hasonlóság mindenki előtt nyilvánvaló volt.

– Jaj! Tudnom kell, hogy ki keresi Mr. Clarke-ot – mondta az őr idegesen.– Értem. – Jupiter még egyszer végigmérte. – Talán jobb lesz, ha felhívom a

nagybátyámat.Kivette az aranyozott telefont, megnyomta a gombot, és kért egy számot. A telefonszám a

Jones Roncsmentő Telepé volt. Jupiter tényleg a nagybátyját hívta.Az őr még egyszer megnézte az elképesztő autót és az aranytelefont használó Jupiter

Jonest.

9

– Ó, menjenek csak be – mondta az őr most már készségesen. – Telefonálok, hogy mindjárt ott lesznek.

– Köszönöm – felelte Jupiter. – Indulhat, Worthington!A sofőr továbbhajtott és Jupiter hátradőlt. Az út mindkét oldalán, a zöld pázsiton, szorosan

egymás mellett elegáns épületek sorakoztak. A csipkés oromzatú hatalmas stúdiók – itt készültek a mozi- és tévéfilmek – távolabb álltak. Jelmezes színészek igyekeztek az egyik épület felé.

Habár az autó már bejutott a kapun, Pete még mindig nem fogta fel teljesen, mivel érte el a barátja, hogy beeresszék. De nem maradt sok ideje a töprengésre, mert Worthington megállította a kocsit egy hatalmas épület előtt. Mint ahogyan az ilyen filmgyárakban általában, minden filmrendezőnek saját villája volt, ahol zavartalanul dolgozhatott. Egy takaros táblán ez állt: Reginald Clarke.

– Itt várjon ránk, Worthington! – mondta Jupiter, amikor a sofőr kinyitotta az ajtót. – Nem tudom, mennyi ideig maradunk.

– Igen, uram!Jupe ment elöl. Az üvegajtón át beléptek a légkondicionált fogadószobába. Egy fiatal

szőke nő, aki egy íróasztal mögött ült, éppen letette a telefonkagylót. Pete először nem tudta, hogy ki az, de amint megszólalt, megismerte Henrietta Larsont.

– Hallatlan arcátlanság! – Henrietta csípőre tette a kezét és Jupiterre meredt. – Eljátszani Mr. Clarke unokaöccsét! Na, majd meglátjuk, mennyi idejébe kerül a stúdióőröknek, hogy megszabaduljon tőletek!

Pete szíve a torkában dobogott, mert a nő újra a telefonért nyúlt.– Várj! – mondta Jupiter.– Mire várjak? – kérdezte Henrietta Larson gúnyosan. – Úgy jutottatok be, hogy a

portásnak azt mondtad, te vagy Mr. Clarke unokaöccse…– Nem, nem mondta – kelt a barátja védelmére Pete. – Az őr maga jutott erre a

következtetésre.– Te maradj ki ebből – figyelmeztette Henrietta Pete-et. – Jupiter valóságos istencsapása,

de majd elintézem, hogy ellássák a baját!Megint a telefon fölé hajolt. Jupiter újra megszólalt.– Nem bölcs dolog elhamarkodottan cselekedni, Miss Larson – mondta, és Pete nyelt

egyet. Jupiter megint tökéletes angol akcentussal beszélt és egy pillanat alatt újra azt a külsőt öltötte magára, ami akkora hatással volt a portásra – megint a fiatal Reginald Clarke volt. – Biztos vagyok benne, hogy Mr. Clarke érdekesnek találná az alakításomat – fejezte be Jupiter.

Henrietta Larson felnézett, és úgy ejtette ki a kezéből a kagylót, mintha megszúrta volna.– Te! – kezdte – Te!... – Egy pillanatig úgy tűnt, hogy nem tud megszólalni. Aztán az arca

mogorva lett. – Rendben, Jupiter Jones. Meg vagyok győződve róla, hogy Mr. Clarke valóban érdekesnek találja majd az alakításodat.

– Ühüm, Miss Larson.A két fiú villámgyorsan megfordult a váratlan hang hallatán.Még Henrietta is megijedt. Az ajtóban ott állt maga Reginald Clarke.– Valami baj van, Miss Larson? – kérdezte Mr. Clarke. – Csöngettem magáért.– Önnek kell eldöntenie, hogy baj van-e, Mr. Clarke – kezdte Henrietta Larson. – Ez a

fiatalember akar valamit mutatni magának, ami, biztos vagyok benne, hogy érdekelni fogja.– Sajnálom – mondta Mr. Clarke. – Ma nem fogadhatok senkit. Küldje el!– De biztos vagyok benne, hogy ezt látni akarja, Mr. Clarke – mondta Henrietta Larson, s

volt valami a hanghordozásában, ami egyáltalán nem tetszett Pete-nek. Mr. Clarke is felfigyelhetett rá, mert fürkésző tekintettel nézett a két fiúra, majd vállat vont.

– Na, jó! Kövessetek, fiúk!

10

Megfordult és hosszú léptekkel egy teniszpálya nagyságú íróasztalhoz ment. Leült a forgószékbe. Jupiter és Pete megálltak előtte. Henrietta becsukta mögöttük az ajtót.

– Na, fiúk – kérdezte Mr. Clarke – mi az, amit látnom kellene? Csak öt percem van.– Ezt akarjuk megmutatni önnek, uram – mondta Jupiter tisztelettudóan, s hirtelen elővette

a zsebéből A Három Nyomozó feliratú névjegykártyát. Pete rájött, hogy Jupiter valami előre kiagyalt stratégia szerint cselekszik. Ami, úgy látszott, be is válik. Mr. Clarke átvette a névjegykártyát és elolvasta.

– Hmm! – mondta. – Szóval nyomozók vagytok. Megtudhatnám, hogy mire szolgálnak a kérdőjelek? Netán arra utalnak, hogy kétségeket tápláltok saját képességeiteket illetően?

– Nem, uram – válaszolta Jupiter. – A védjegyünk. A megválaszolandó kérdéseket és megfejtendő rejtélyeket szimbolizálják. Továbbá, arra késztetik az embereket, hogy kérdéseket tegyenek fel, s így majd jobban emlékeznek ránk.

– Értem. – Mr. Clarke köhintett, – Szóval gondotok van a hírnévre.– Az nem lehet sikeres vállalkozás, amiről nem tudnak az emberek – válaszolta Jupiter.– A megállapítás vitathatatlanul igaz – helyeselt Mr. Clarke. – De ha már az üzletnél

tartunk, még nem tisztáztuk, hogy mi volna az.– Keresni akarunk önnek egy kísértetkastélyt, uram.– Egy kísértetkastélyt? – Reginald Clarke felvonta a szemöldökét. – Miből gondoljátok,

hogy éppen egy kísértetkastélyra lenne szükségem?– Tudomásunkra jutott, hogy egy valódi kísértetkastélyt keres az új krimije forgatásához –

mondta Jupiter. – A Három Nyomozó segíteni óhajt önnek a felkutatásában.Reginald Clarke gúnyosan felnevetett. – Jelenleg az embereim két helyszínen keresik a

megfelelő házat – mondta. – Az egyikük Salemben, Massachusetts államban, a másikuk Charlestonban, Dél-Karolinában. Mindkét hely a természetfölötti jelenségek révén vált ismertté. Holnap egy-egy emberem Bostonba, illetve New Yorkba utazik. Biztosra veszem, hogy megtalálják a célnak megfelelő épületet.

– De ha a megfelelő épületet itt találnánk meg önnek Californiában, itt sokkal egyszerűbb lenne forgatnia, uram – érvelt Jupiter.

– Sajnálom, fiacskám, szó sem lehet róla.– Mi nem kérnénk pénzt, uram – mondta Jupiter. De minden híres detektívnek megírta

valaki az eseteit, hogy az emberek értesülhessenek róla – Sherlock Holmesnak is, Ellery Queennek is, Hercule Poirot-nak is, mindnek. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy a sajtó által lettek híresek. Annak érdekében, hogy jövendőbeli ügyfelek megismerhessék a három nyomozót, társunk, Bob Andrews apja meg fogja írni az eseteinket. Újságíró

– Szóval? – Reginald Clarke az órájára pillantott.– Szóval, Mr. Clarke, arra gondoltam, hogy ön írhatná a bevezetőt az első esetünkhöz.– Teljesen kizárt. Kifelé menet szóljanak Miss Larsonnak hogy kéretem!– Igen, uram. – Jupiter letörtnek látszott, amint ő és Pete a kijárat felé indultak. Már

majdnem elérték, amikor Reginald Clark megszólalt.– Egy pillanat, srácok!– Igen, uram? – Megfordultak. Mr. Clarke elgondolkodva nézett rájuk.– Úgy érzem, hogy nem voltatok teljesen őszinték. Pontosan mire gondolt Miss Larson,

amit szerinte látnom kellene? Biztos vagyok benne, hogy nem a névjegykártyátokat.– Hát legyen, uram – mondta Jupiter vonakodva. – Utánozni tudom az embereket, s úgy

gondoltam, érdekelné, hogyan alakítom önt, fiatal korában.– Engem, fiatal koromban? – A híres filmrendező hangja egyszerre érdes lett, tekintete

szigorúbbá vált. – Ezt meg hogy érted?– Így, uram. – Jupiter arca újra átalakult. Hangja mélyebb lett, angolos akcentust vett föl,

és máris más emberré változott.

11

– Az jutott az eszembe, Mr. Clarke – mondta egész más hangon, mint amilyen a sajátja –, hogy egy napon esetleg szüksége lehet valakire, aki egy filmben eljátszana önt, fiatal korában, s ebben az esetben…

Mr. Clarke a homlokát ráncolta. Arca haragtól sötétlett.– Szörnyű! – kiáltotta. – Azonnal hagyd abba!Jupiter visszanyerte a saját alakját. – Ugye, hogy mennyire hasonlít? – kérdezte. – Úgy

értem, önre, amikor még fiatal fiú volt.– Egyáltalán nem! Én jóképű srác voltam, teljesen más, mint ez az otromba karikatúra,

amivel az imént próbálkoztál!– Akkor, azt hiszem, hogy még gyakorolnom kell – sóhajtott fel Jupiter. – Pedig a barátaim

szerint nagyon jó.– Megtiltom! – mennydörögte Reginald Clarke. – Egyszer s mindenkorra megtiltom! Ha

megígéred, hogy azt a személyt soha többet nem jeleníted meg, akkor legyen, bevezetem, bármit is írnak az eseteitekről.

– Köszönjük, Mr. Clarke – mondta Jupiter. – Akkor, keressünk önnek kísértetkastélyt?– Óh, igen. Hogyne. Nem ígérem, hogy igénybe veszem, még ha találnátok is, de azért

csak keressetek. Most viszont tűnjetek el gyorsan, mielőtt elvesztem a türelmem! Nem sok jót nézek ki az olyan fickókból, mint ti. Túlságosan is a saját fejed után mész, fiatalember.

Jupiter és Pete versenyt futottak az autóig; Reginald Clarke sötéten nézett utánuk.

12

Harmadik fejezet

BESZÁMOLÓ A KÍSÉRTETKASTÉLYRÓL

A délután már a végéhez közeledett, és Bob Andrews késésben volt, amikor betolta biciklijét az Egyes Zöld Kapun. Pont most kellett gumidefektet kapnia!

Begurította a biciklit a roncstelepre és letette. Az egész telep Mrs. Jones hangjától zengett, aki épp Hansnak és Konradnak, férje kisegítőinek adott utasításokat. Jupitert és Pete-et azonban nem találta bent a műhelyben.

Bob számított erre. Elhaladt a kis sajtógép mellett és egy ócska vaskerítéshez lépett, ami látszólag céltalanul támasztotta egy szedőasztal hátulját. A vaskerítés mögött hosszú, horganyzott csővezeték feküdt. Bob bemászott a csőbe, visszahúzta a kerítést a helyére, és olyan gyorsan mászott benne előre, amennyire a lábában lévő kapocs engedte. Ez volt a „Kettes Alagút”, azoknak a titkos bejáratoknak az egyike, ahonnét a fiúk megközelíthették a „Főhadiszállást”. A cső végén fatábla volt. Belökte és a fatábla kinyílt. Máris a Főhadiszálláson volt.

A Főhadiszállás egy körülbelül harminclábnyi lakókocsi volt. Titus Jones roncsként vásárolta egy évvel korábban. Egy baleset következtében annyira megsérült az alváza, hogy senkinek sem tudta eladni. Ezért megengedte, hogy Jupiter afféle irodának rendezze be.

Az év folyamán Hans és Konrad segítségével a három fiú roncskupacokat halmozott fel a lakókocsi körül, így azt most teljesen elrejtették az acélrudak, megrongálódott tűzoltó készülékek, s más ócska limlomok halmai.

Úgy látszik, hogy Mr. Jones még a létezésről is elfeledkezett, s a fiúkon kívül senki más nem tudott arról, hogy a jól álcázott lakókocsit irodának, laboratóriumnak, sötétkamrának rendezték be, több titkos bejárattal.

Amikor Bob kimászott a csővezetékből Jupiter éppen egy tűzben megpörkölődött, de helyrehozott forgószékben ült egy íróasztal mögött. (A Főhadiszállás teljes berendezése roncsként került korábban a telepre.) Pete Crenshaw az íróasztal másik végénél foglalt helyet.

– Késtél – állapította meg Jupiter, mintha Bob nem tudta volna.– Gumidefektet kaptam – válaszolta levegő után kapkodva Bob. – A könyvtár előtt egy

nagy szög fúródott a kerekembe.– Találtál valamit?– Persze. Többet is, mint amennyit a Kísértetkastélyról tudni szeretnék.– Kísértetkastély! – kiáltott fel Pete. – Nem tetszik nekem ez a név.– Várj, még nem is tudsz róla semmit! – mondta neki Bob. – Az öt család, akik úgy

döntöttek, hogy ott töltenek egy éjszakát, és sohasem…– Kezdd az elején! – kérte Jupiter. – Sorjában mondd el a történteket!– Rendben. – Bob hozzáfogott, hogy kinyissa azt a nagy barna borítékot, amit magával

hozott. – De először is, tudnotok kell, hogy Keszeg Norris egész nap a sarkamban volt. Megpróbálta kiszimatolni, hogy mit csinálok.

– Remélem, nem engedted, hogy az a bugris bármit is megtudjon! – kiáltotta Pete. – Bármit csinálunk, mindenbe beleüti az orrát!

– Persze hogy nem mondtam el neki semmit. De rettenetesen makacs volt. Amikor beértem a könyvtárba, rögtön megállított. Azt akarta tudni, hogyan nyerte el Jupe harminc napra az autót. A véleményemet kérdezte, hogy vajon mire fogja használni.

– Keszeg azért dühös, mert ő szeretne lenni az egyetlen fiú az iskolában, akinek autója van – mondta Jupiter. – Ha a papája nem olyan államnak a lakosa lenne, ahol gyakorlatilag

13

gyerekeknek is adnak jogosítványt, Keszeg sem vezethetne autót. Mindenesetre most már nincs mire felvágnia.

– Akárhogyan is legyen, amíg a könyvtárban dolgoztam – folytatta homlokát ráncolva Bob –, végig figyelte, amint a régi újságokat és folyóiratokat tanulmányozom, hogy beszámolhassak neked Jupe. Nem engedtem, hogy belenézzen, mit olvasok, de…

– De? – kérdezte az Első Nyomozó.– Emlékszel, a névjegykártyánkra fölírtad, hogy „Kísértetkastély”, amikor megkértél, hogy

nézzek utána?– Feltételezem, hogy letetted valahová, míg a katalógust nézted, és azután sehol sem

találtad – mondta Jupiter.Bob elképedten pislogott. – Honnan tudod? – kérdezte.– Nem említetted volna, ha nem veszíted el – felelte Jupiter. – És a legvalószínűbb az volt,

hogy a könyvtárban veszítetted el, míg a katalógust nézted.– Hát igen, pontosan ez történt – vallotta be Bob. – Azt hiszem, hogy az asztalon

felejtettem. Abban nem vagyok biztos, hogy Keszeg Norris vitte el, de amikor eljöttem, láttam, hogy rettenetesen elégedett képet vág.

– Most nincs időnk Keszeg Norrisra – mondta Jupiter. – Fontosabb dolgunk van. Mondd, mit tudtál meg?

– Rendben. – Bob egy csomó papírt vett elő a borítékból. – Először is – kezdte –, a Kísértetkastély egy kis keskeny kanyonban található, nem messze Hollywoodtól. Úgy hívják a helyet, hogy Black Canyon. Eredetileg Terrill Kastélynak nevezték, mert egy Stephen Terrill nevű filmszínész építtette. Nagy sztár volt, még a némafilmek idején, mielőtt a hangosfilmet feltalálták volna. Vámpírokról, farkasemberekről, s más hasonló szörnyekről szóló horrorfilmekben szerepelt. A házát is az egyik filmjének kísértetjárta kastélyához hasonlóra építtette, és telezsúfolta régi páncélruhákkal, egyiptomi múmiakoporsókkal, s más bizarr dolgokkal a filmjeiből.

– Nagyon érdekes! – mondta Jupiter.– Attól függ, hogy neked mi számít érdekesnek – jegyezte meg Pete. – Az, hogy mi történt

Stephen Terrill-lel?– Épp ezt akarom elmesélni – folytatta Bob. – Stephen Terrillt „ezerarcú emberként”

ismerték az egész világon. Aztán feltalálták a hangosfilmet és az emberek felfedezték, hogy magas, nyávogó hangja van.

– Hát ez fantasztikus! – jegyezte meg Pete. – Egy nyávogó hangú pösze szörnyeteg. Az emberek a röhögéstől leeshettek a székről.

– Pontosan így történt. Stephen Terrillnek pedig abba kellett hagynia a filmezést. Elbocsátotta az összes alkalmazottját, és utána elküldte a legjobb barátját, az impresszárióját, egy bizonyos Mr. Jonathan Rexet is. Végül pedig nem vette föl többé a telefont, és nem válaszolt a levelekre sem. Bezárkózott a kastélyába és siratta a múltat. Az emberek lassanként megfeledkeztek róla. Aztán egy napon, Hollywoodtól körülbelül huszonöt mérföldre északra, egy összetört autót találtak. Lesodródott az útról és összetört a sziklákon, közvetlenül az óceán mellett.

– De mi köze ennek Stephen Terrillhez? – szakította félbe Pete.– A rendőrség megtalálta a forgalmi engedélyét és abból kiderült, hogy az autó Terrillé

volt – adta meg a magyarázatot Bob. – A holttestét nem találták, de abban semmi meglepő nem volt. Elmoshatta a dagály.

– Tyű! – Pete elkomolyodott. – Gondolod, hogy szándékosan hajtott neki a szikláknak?– Először nem voltak biztosak benne – válaszolta Bob. – Amikor azonban a rendőrség

elment a Black Canyonba, hogy körülnézzen a kastélyban, az ajtót szélesre tárva találták. A házban egy lélek sem volt. Nyomozás közben találtak egy darab papírt. Valaki a könyvtár asztalához szegezte. Ez volt a tartalma – Bob a jegyzeteibe pillantott – „Bár az emberek nem

14

látnak többé élve, a lelkem sohasem távozik el erről a helyről. A kastélyt örök átok sújtja!” – A levelet Stephen Terrill írta alá.

– Hú! – kiáltott Pete. – Minél többet tudok erről a helyről, annál kevésbé tetszik.– Épp ellenkezőleg! – tiltakozott Jupiter. – Egyre érdekesebb. Folytasd csak, Bob!– Szóval, a rendőrség keresztül-kasul járta az öreg kastélyt, de nem találtak újabb nyomot,

ami Stephen Terrillhez vezetett volna, csak azt a cédulát. Annyi azonban kiderült, hogy nagyon sok pénzzel tartozott a banknak – a házán jelzálogkölcsön volt. A bank embereket küldött, hogy szedjék össze Stephen Terrill ingóságait, de azok egyre idegesebbek lettek, nem tudták megmagyarázni, hogy miért, s félbehagyták a munkát. Azt állították, hogy nagyon különös dolgokat láttak és hallottak, de pontosabbat nem tudtak mondani: Végül a bank megpróbálta eladni magát a kastélyt, úgy ahogy van, de senkit nem találtak, aki hajlandó lett volna lakni benne, még kevésbé olyat, aki megvette volna. Ha valaki a kastélyba lépett, rövid idő múlva rettenetes idegesség fogta el. Egy ingatlanügynök elhatározta, hogy ott tölt egy egész éjszakát, mert be akarta bizonyítani, hogy képzelődés az egész. Éjfélkor kirohant, és annyira meg volt ijedve, hogy a kanyon végéig meg sem állt.

Jupiter nagyon elégedettnek látszott. Pete nyelt egyet.– Folytasd! – mondta Jupiter. – Ez jobb, mint reméltem.– Mások is megpróbáltak ott éjszakázni – mesélte Bob. – Egy filmcsillagocska a hírneve

miatt. Ő már éjfél előtt kirohant, és úgy vacogtak a fogai, hogy nem tudott megszólalni. Mindössze arra volt képes, hogy valami kék kísértetről és félelemködről nyöszörögjön.

– Kék kísértet és félelemköd? – Pete megnyalta az ajkait. – Csak ennyi? Fej nélküli lovas és láncait csörgető szellem nem volt? Nem volt…

– Ha hagynád, hogy Bob beszéljen – szakította félbe Jupiter akkor hamarabb jutnánk előre.– Ami engem illet – mormolta sötéten Pete – ő már a végére is ért. Nem kívánok többet

tudni.Jupiter nem törődött vele. – Mi van még, Bob?– Nos – mondta Bob –, csupa hasonló eset. Egyszer egy öttagú család költözött be a keleti

partról. A bank felajánlotta, hogy egy éven keresztül ingyen lakhatnak, ha megtörik az átkos varázst. De aztán többé nem hallottak róluk. Ők… hát szóval eltűntek még az első éjszakán.

– Volt más jelenség is? – kérdezte Jupiter. – Sóhajok, nyögések, nyöszörgés, szellemszerű alakok és a többi?

– Eleinte nem – válaszolta Bob. – Később aztán annál több. Távoli nyögések esetenként egy homályos körvonalú alak járkált a lépcsőkön, néha sóhajok hallatszottak. Egyszer pedig egy tompa sikolyt hallottak, valahonnan a kastély mélyéből. Sokan valamiféle hátborzongató muzsikáról számoltak be, ami a zeneterem régen tönkrement orgonájából szólt. Többen pedig láttak is egy szellemszerű alakot, egyféle reszkető kék foltot, amint orgonál. Kék Kísértetnek nevezték el.

– A természetfölötti jelenségek után nem nyomoztak?– Néhány professzor beköltözött, hogy utánajárjon – olvasta Bob a jegyzeteiből. – Nem

sokat láttak vagy hallottak. Egész idő alatt nagyon nyugtalanok voltak. Idegesek. Zaklatottak. Miután elmentek, a bank rájött, hogy sohasem fogja tudni eladni az épületet, úgyhogy lezárta az utat, és hagyta a kastélyt, úgy ahogy van.

Több mint húsz éve semmi feljegyzés nincs arról, hogy bárkinek is sikerült volna egy egész éjszakát itt töltenie. Egy cikk szerint először csavargók akarták a kastélyt főhadiszállásként használni. Később ezek olyan történeteket meséltek a kastélyról, hogy azóta még a közelébe sem merészkedik csavargó. Az utóbbi néhány évben pedig már nem írtak a Kísértetkastélyról. Legalábbis amennyire én tudom – mondta Bob. – A Kísértetkastély még mindig ott áll, lakatlanul és elhagyottan. A bank nem tudta eladni, és senki sem megy a közelébe, mivel nincs miért.

15

– Én is azt mondom, hogy nincs miért – jelentette ki Pete. – Ha fizetnének, sem mennék a közelébe.

– Mindenesetre – mondta Jupiter –, oda megyünk. Ma éjjel. Te és én előzetes nyomozást folytatunk a Kísértetkastélyban, fényképezőgéppel és magnóval, hogy megtudjuk, még mindig vannak-e benne kísértetek. Amit most tapasztalunk, az majd egy későbbi, szélesebb körű nyomozás alapja lesz. De bízom benne, hogy a kastélyban valódi kísértetek járnak. Mert ha így van, akkor pont megfelelő hely Mr. Clarke új filmje számára.

16

Negyedik fejezet

LÁTOGATÁS A KÍSÉRTETKASTÉLYBAN

Bob jegyzetei még egy csomó információt tartalmaztak a Kísértetkastélyról. Jupiter figyelmesen végigolvasta valamennyit. Pete továbbra is azt állította, hogy hat ökörrel sem lehetne a kastély közelébe vonszolni, de amikor eljött az ideje, indulásra készen állt. Régi göncöt húzott magára, s nála volt az a hordozható magnetofon, amit a bélyeggyűjteményéért cserélt el egy fiúval az iskolában.

Bob jegyzetfüzetet hozott magával és egy tucat jó hegyes ceruzát. Jupiter a beépített vakuval ellátott fényképezőgépével jött. Pete is, Bob is azt mondták a szüleiknek, hogy autózni mennek Jupiterrel, a harminc napra nyert kocsiján. A szülőkön látszott, hogy úgy gondolják, amíg Jupiter is velük van, a fiuknak semmi baja sem eshet. Na és persze, tudták, hogy Worthington is velük van.

A nagy Rolls-Royce, a hatalmas fényszórókkal, odagördült a Jones Roncsmentő Telep elé, és amint besötétedett, a fiúk elindultak. Jupiternél volt egy térkép, amin rajta volt a Black Canyon. Worthington áttanulmányozta, majd azt mondta „Nagyszerű, fiúk” – és beindította a motort.

Mialatt a hegyek között kanyarogtak, Jupiter kiosztotta végső parancsait.– Ez a látogatás csak arra szolgál, hogy véleményt alkossunk a kastélyról. De ha bármi

szokatlan dolgot látunk, fényképet készítek róla. Ha valamilyen hangot hallunk, Pete, rögzítsd a magnódon!

– Ha használnom kell a magnót – mondta Pete, amikor Worthington egy meredek hegyek közé szorult, keskeny útra fordult –, a felvételen nem fogtok mást hallani, mint fogvacogást.

– Te pedig, Bob – folytatta Jupiter – az autóban várj ránk!– Ez éppen nekem való feladat – mondta Bob. – Hé, itt sötét van!Még mindig a keskeny, kacskaringós úton mentek fölfelé. Házak sehol sem látszottak.– Bárki nevezte el Black Canyonnak, tudta mit beszél – mondta Pete.– Úgy látszik, hogy valami akadály került az utunkba – jegyezte meg Jupiter.Egy halom kő zárta el az utat. Californiának ezen a részén, bár helyenként sűrű mesquito

cserjék és egyéb bokorfajták borítják, nagyon kevés fű fedi a hegyeket. Így a sziklák könnyen az útra gördülhetnek. Úgy látszott, hogy kőcsuszamlás volt és ledöntött néhány útjelző gerendát, amelyeket valamikor régen azért állíthattak oda, hogy az utat lezárják.

Worthington félreállt az autóval.– Attól félek, hogy nem tudunk továbbmenni – jelentette ki. – De a térkép alapján az a

benyomásom, hogy a kanyon a kanyar után mar csak pár száz yard hosszú lehet.– Köszönjük, Worthington. Gyere Pete, gyalog tesszük meg a maradék utat.A két fiú kiszállt.– Egy óra múlva itt leszünk – kiáltotta oda Jupiter Worthingtonnak, aki óvatosan

megfordult az autóval.– Hú! – mondta Pete Crenshaw, némi rosszallással a hangjában. – Ez a hely szörnyen

ijesztőnek látszik.Jupiter mellette lapult a sötétben. Nem válaszolt. Az elé táruló látványt nézte. A sötét,

keskeny kanyon távoli végén egy fantasztikus épület halvány körvonalai látszottak.A csillagfényben jól látták a kör alakú csúcsos tornyot. A tornyot leszámítva azonban a

Kísértetkastély szinte láthatatlan volt. A meredek sziklafalak közé szorult keskeny kanyon végén, az egyik sziklafal tetejére épített kastélyszerű építmény sűrű homályba burkolózott.

Black Canyon –sötét kanyon

17

– Azt hiszem, inkább nappal kellene eljönnünk – javasolta váratlanul Pete. – Akkor rátalálnánk az útra.

Jupiter megrázta a fejét.– Nappal itt sohasem történik semmi – mondta. – Csak éjszaka esnek pánikba az emberek.– Elfelejtkezel azokról az emberekről, akik a bankból jöttek – ellenkezett Pete. –

Azonkívül, nem akarok pánikba esni. Már úgyis közel vagyok hozzá.– Én is – ismerte el Jupiter. – Úgy érzem magam, mint akinek gombóc van a torkában.– Akkor forduljunk vissza – jelentette ki Pete megkönnyebbülten. – Ma éjjel már épp

eleget dolgoztunk. Vissza kellene térnünk a Főhadiszállásra és újabb terveket kellene kidolgoznunk.

– Nekem már megvannak a terveim – mondta zömök társa és felállt. – Mégpedig az, hogy ma éjszaka egy órát a Kísértetkastélyban töltünk.

Elindult az úton. Zseblámpával világított, hogy ki tudja kerülni a meredek sziklafalról a töredezett betonra zuhant szikladarabokat. Egy pillanat múlva Pete utána sietett.

– Ha tudtam volna, hogy ez ilyen lesz – panaszkodott sohasem lettem volna nyomozó!– Sokkal jobban fogod érezni magad, ha már megfejtettük a rejtélyt – mondta neki Jupiter.

– Gondolj arra, micsoda reklámot jelent ez az irodánknak!– De mi lesz, ha találkozunk a szellemmel? Vagy a Kék Kísértettel, vagy az őrült hazajáró

lélekkel, vagy mi a csuda kísért ebben a házban?– Pontosan azt szeretném. – Jupiter ráütött a fényképezőgépére az oldalán. – Ha sikerül

ezzel lekapni, híresek leszünk.– Mi lesz, ha ő kap le minket? – vágott vissza Pete.– Pszt! – súgta zömök barátja. Jupiter hirtelen megállt, és kikapcsolta a lámpáját. Pete

mozdulatlanná dermedt. Körülvette őket a sötétség.Valaki – vagy valami – közeledett a hegyoldalon. Egyenesen feléjük tartott.Pete lekuporodott. Mellette Jupe gyorsan beállította a fényképezőgépét.A zaj, a lépések okozta kavicscsikorgás már egész közelről volt hallható, és akkor Jupiter

vakuja felvillant. A hirtelen fényben Pete két hatalmas piros szemet pillantott meg, amelyek egyenesen feléje ugrottak. Aztán valami prémszerű súrolta a testét, a betonútra vetődött, majd nagy szökkenésekkel eltávolodott. Nyomában kisebb szikladarabok gurultak le, a fiú lábához.

– Csak egy nyúl! – mondta Jupiter csalódottan. – Megijesztettük.– Mi ijesztettük meg a nyulat? – fakadt ki Pete. – Mégis, mit gondolsz, ő mit csinált

velem?– A titokzatos hangoknak és mozgásnak az érzékeny idegrendszerre gyakorolt természetes

hatásáról van szó, semmi másról – mondta Jupiter. – Gyerünk! – Megragadta Pete karját és magával húzta. – Most már nem kell csöndben maradnunk. A vaku villanása riasztotta a fantomot, ha létezik.

– Nem énekelhetnénk? – kérdezte Pete, kelletlenül követve barátját. Ha az Evezz, evezz-t elég hangosan énekelnénk, akkor legalább nem hallanánk a kísértet morgását és nyöszörgését.

– Semmi szükség rá, hogy túlzásokba essünk – jelentette ki a másik fiú. – Hallani akarunk minden morgást és nyöszörgést, továbbá a sikolyokat, sóhajokat, kuvikolást vagy lánccsörgést, mindent amit a természetfölötti erők közönséges megnyilvánulásainak tartanak.

Pete elnyomta magában a vágyat, hogy megmondja társának, nem kíván semmiféle morgást, nyögést, sikolyt, sóhajt kuvikolást vagy lánccsörgést hallani. Tudta, hogy nincs semmi értelme, mert ha Jupiter elhatározott valamit, annak úgy kellett lenni. A lába úgy vitte előre, mintha egy sziklát vitt volna a vállán.

Amint közeledtek, s felderengett a homályos körvonalú öreg épület, egyre nagyobbnak, egyre barátságtalanabbnak és egyre kevésbé kívánatosnak látszott. Pete minden igyekezetével azon volt, hogy elfelejtse, amit Bob a kastélyról mondott.

18

Miután átmásztak egy magas, omladozó kőfalon, a két fiú a Kísértetkastély udvarán találta magát.

– Megérkeztünk – mondta Jupiter és megállt.Az egyik torony messze fölöttük szinte az égig ért, egy másik, alacsonyabb, mintha rájuk

akart volna dőlni. A vakablakok, mint vak szemek fürödtek a csillagfényben.Hirtelen valami elröpült a fejük mellett. Pete félre kapta a fejét.– Húú! – kiáltott fel. – Denevér!– A denevérek csak rovarokkal táplálkoznak – emlékeztette Jupiter. – Nem esznek

embereket.– De ez lehet, hogy más étrendre vágyik. Muszáj kipróbálnunk?Jupiter rámutatott a széles útra és a nagy faragott kapura, ami éppen szemben volt velük.– Ott a kapu! – mondta. – Most már csak be kell rajta mennünk.– Remélem, hogy rá tudom venni a lábaimat. Jobban szeretnének visszafordulni.– Akár az enyémek – tette hozzá Jupiter. – De a lábaimnak én parancsolok. Gyerünk!Nagy léptekkel elindult előre. Mivel Pete nem engedhette barátját egyedül egy olyan

hegyre, mint a Kísértetkastély, követte. Felmentek a régi márványlépcsőn, keresztülhaladtak egy mozaikkal burkolt teraszon. Jupiter éppen a kilincs után nyúlt, amikor Pete visszarántotta a karját.

– Várj! – mondta. – Hallod a kísértetzenét?A fiúk feszülten figyeltek. Úgy tűnt, egy pillanatig hallották a hátborzongató, titokzatos

muzsikát, amely mintha ezer mérföld távolságból szólt volna. Aztán a sötétségben már nem hallottak mást, csak a bogarak éji neszét, s egy-két kisebb szikladarabot amint legördülnek a kanyon falán.

– Valószínűleg csak képzelődsz – mondta Jupiter, bár a hangja nem csengett túl meggyőzően. – Vagy talán egy tv-készülék hallatszik el idáig a szomszéd kanyonból. Az akusztika teszi.

– Akusztika, persze – mormolta magában Pete. – De mi van, ha az öreg, tönkrement orgonán mégis a Kék Kísértet játszik?

– Akkor meghallgathatnánk a zenét – válaszolta Jupiter. – Menjünk be!Megragadta a kilincset és lenyomta. Hosszan nyikorogva – Pete-nek elállt a szívverése –

kinyílt az ajtó. Mielőtt elpárolgott volna a bátorságuk, a két fiú, zseblámpáikkal előrevilágítva, belépett a hosszú sötét helyiségbe.

Tárt ajtók során mentek át; mindenhol csupa árnyék, melyek mintha dohos levegőt leheltek volna feléjük. Azután egy tágas, két emelet magas terembe értek. Jupiter megállt.

– Megérkeztünk – mondta. – Ez a nagyterem. Maradjunk itt egy ideig. Csak egy óra múlva menjünk el.

– EEL! – suttogta egy mély, hátborzongató hang.

19

Ötödik fejezet

VÉSZJÓSLÓ VISSZHANGOK

– Hallottad? – kiáltott fel Pete. – A kísértet azt mondta, hogy menjünk el. Gyerünk, van amit nekem sem kell kétszer mondani!

– Várj! – társa megfogta a csuklóját.– VÁÁRJ! – szólt hangosabban a szellem.– Úgy van, ahogyan gondoltam – állapította meg Jupiter. – Ez csak visszhang. A terem,

amint látod, nagyon magas és kör alakú. Az ilyen kör alakban épített falak kiválóan visszhangoznak. Az eredeti tulajdonos. Mr. Terrill, szándékosan építtette ilyenre. A neve is erre utal: Visszhang Hall vagy Visszhang Terem.

– VEREM! – vélte hallani Pete.Jupiternek azonban igaza volt. Egy visszhangtól pedig mégsem szabad ennyire megijedni.– Csak vicceltem – jelentette ki magabiztosan Pete. – Egész idő alatt tudtam, hogy csak

visszhang. – Hangosan nevetni kezdett, hogy bebizonyítsa.Abban a pillanatban hátborzongató kacagás hangzott lel mindenünnen. Mintha maguk a

falak nevettek volna. Ha-ha-ha-ha-ha-ha-ha! Hu-hu-hu-hu-hu! A hahota végül félelmetes kacajjá vált, majd elhalt, és Pete nyelt egyet.

– Ez én voltam? – suttogta.– Te! – súgta vissza a barátja. – De kérlek, ne tedd még egyszer!– Ne aggódj – súgta Pete –, a világ minden kincséért sem ismétlem meg.– Gyere ide! – Jupiter arrébb vonta a fiút. – Most már hangosan beszélhetünk – mondta.

Csak akkor visszhangzik, ha pontosan a terem közepén állunk. Ki akartam próbálni, mint a félelmetes jelenségek egyik lehetséges forrását, amiről a múltban számos megfigyelő beszámolt.

– Szólhattál volna előre! – mondta Pete.– A Visszhang Teremről Bob a jelentésében pontosan beszámolt – közölte Jupiter. – Csak

te nem olvastad el elég figyelmesen.– Azt a részt olvastam, amelyik arról a családról szólt, akik keleti partról jöttek, egy estét

töltöttek el itt és aztán soha többé nem látták őket – mondta neki Pete.– Lehet, hogy visszamentek a keleti partra – felelte Jupiter. Az mindenesetre igaznak

látszik, hogy az utóbbi húsz évben senki sem töltött el ebben az épületben egy teljes éjszakát. Az a dolgunk, hogy kiderítsük, mitől ijedtek meg azok az emberek, tényleg valódi szellem vagy kísértet volt – a korábbi tulajdonosnak, Stephen Terrillnek a szelleme –, akkor fontos tudományos felfedezést teszünk.

– Mi más lehetne? – kérdezte Pete.Zseblámpájával körbevilágította a terem falát. Az emeletre egy csigalépcső vezetett, de

Pete-nek egyáltalán nem állt szándékában felmenni azon a lépcsőn. A falakon pusztulófélben volt a tapéta, előtte faragott padok álltak. A keskeny falfülkékben vagy alkóvokban páncélruhákat helyezett el valaki.

A falakon hatalmas festmények lógtak. Pete lámpája egyikről a másikra siklott. Mindegyik ugyanazt a férfit ábrázolta, más-más ruhában. Az egyiken angol földesúrnak öltözött, a másikon púposnak, cirkuszban mutogatott torzszülöttnek, félszemű kalóznak.

Pete rájött, hogy mindegyik az eredeti tulajdonost, Stephen Terrillt ábrázolja, a némafilmek korában játszott híres szerepeinek jelmezeiben.

– Ellenőriztem az idegrendszerem – szakította félbe Jupiter Pete szemlélődését –, és jelen pillanatban nem érzek félelmet. Mindössze nemi izgalmat.

20

– Én is – tette hozzá Pete. – Amióta az az őrületes visszhang elhalt, úgy néz ki, mint bármelyik öreg ház.

– Általában el kell telnie egy kis időnek – mondta elgondolkodva a társa – míg a Kísértetkastély hatása jelentkezik. A látogatók kezdetben csak enyhe nyugtalanságot éreznek. Ezt követően szörnyű idegesség fogja el őket, ami borzalmas rettegésbe csap át.

Pete csak fél füllel hallgatta. Lámpája segítségével újra a festményeket tanulmányozta, amikor észrevett valamit, amitől először enyhe nyugtalanságot érzett, majd azonnal szörnyű idegességet.

A festményen a félszemű kalóz egyetlen szeme egyenesen őt bámulta!Beteg szemét fekete kendő fedte, de az egészséges minden kétséget kizáróan őt nézte.

Kissé vörösesen fénylett, és amint Pete ránézett, látta, hogy pislog.– Jupe! – a hangja olyan rekedt volt, akár a varjúkárogás. – Az a festmény! Minket bámul!– Milyen festmény?– Az ott! – Pete ráirányította lámpája fénysugarát a kalózos festményre. – Láttam, amint

ránk nézett!– Egyszerű érzékcsalódás – mondta a társa. – Amikor a festő úgy ábrázolja a modelljét,

hogy az egyenesen előre néz, akkor úgy tűnik, mintha éppen téged nézne, akárhol állsz a helyiségben.

– De az a szem nem festett! – tiltakozott Pete. – Valódi szem! Festett kép, valódi szemmel!– Attól tartok, tévedsz – mondta Jupiter. Az a szem minden kétséget kizáróan festett. De

menjünk, nézzük meg közelebbről!A kép felé indult. Pete némi habozás után követte. Mindketten a festményre irányították a

lámpájukat és Pete látta, hogy Jupiternek igaza van. A szem valóban festett volt. Valódinak látszott ugyan, de nem úgy csillogott, mint egy igazi szem.

– Azt hiszem, tévedtem – ismerte be. – De biztosan láttam, hogy pislog… Hé! – mondta elakadó lélegzettel. – Te is érzed, amit én?

– Fázom – mondta a másik fiú meglepetten. – Alacsony hőmérsékletű zónába értünk. Azokban a házakban, ahol szellemek kísértenek, gyakran találni ilyen hideg helyeket.

– Akkor ebben a házban is szellemek kísértenek! – mondta Pete Crenshaw vacogó fogakkal. – Olyan hideg légáramlatot érzek, mintha egész sereg szellem futkározna. Csupa libabőr lettem. És félek! Ez minden. Egész egyszerűen rettenetesen félek!

Egy percig mozdulatlan maradt, hogy elállítsa a foga vacogását. Valahonnan jeges levegő áramlott tele. Aztán látta, amint alig észrevehető, leheletnyi ködindácskák keletkeznek a levegőben, mintha egy szellem készülne alakot ölteni. Abban a pillanatban a nyugtalanság, mely szörnyű idegességgé fokozódott, borzalmas rettegésbe csapott át.

Megfordult. Nem akart megfordulni. A lábai döntöttek így helyette. Kivittek a Kísértetkastély főbejáratán, végig le a régi úton, olyan sebesen, hogy egy szarvas se futhatott volna gyorsabban.

Szorosan mellette futott Jupiter Jones. Pete még sohasem látta őt ilyen gyorsnak.– Azt hittem, hogy a lábaidnak te parancsolsz – szólt oda.– Így is van – válaszolta a társa. – Én parancsoltam nekik, hogy fussanak.És hosszú léptekkel futottak, futottak, fürgén. Zseblámpáik fénye göröngyről göröngyre

ugrált, amint maguk mögött hagyták a Kísértetkastély sötét tömbjét, s a szörnyű, leküzdhetetlen félelmet.

21

Hatodik fejezet

A KÍSÉRTETIES TELEFONHÍVÁS

Pete hosszabb lábai ellenére is alig tudott lépést tartani száguldó társával. Aztán, váratlanul, nagyot dobbant a szíve. Lépéseket hallott közeledni a háta mögött!

– Valaki – lihegte – vagy valami üldöz minket!Jupiter megrázta a lejét.– Csak… a fal… vissz… hangzik – zihált.Pete a háta mögött felhangzó lépéseket hátborzongatónak találta. Egyáltalán nem

hasonlítottak visszhanghoz, de emberi lépésekhez sem. Amint azonban Jupiterrel maguk mögött hagyták a falat, a lépesek azonnal megszűntek. Kétségtelenül megint Jupiternek volt igaza. Újra csak visszhangot hallottak.

De nem a visszhang okozta azt a borzalmas rettegést, amely a Kísértetkastély kör alakú nagytermében elfogta Pete-et, s ezt pontosan tudta. Nem is állt volna meg, semmi pénzért.

Lassítottak, hogy kikerüljék az utat ösvénnyé szűkítő sziklatömböt, de azért még mindig futottak. Ez látszott még a legjobbnak.

Az út elkanyarodott, s a sötét, félelmetes kastély nem látszott többé. A lábuk előtt, lent a messzi völgybe, Los Angeles fényei csillogtak. Az úton, száz yardnyira ott állt az autó, Worthingtonnal, az angol sofőrrel, aki a volánnál várt rájuk.

Pete és Jupiter a futást gyorsjárásra váltotta fel. Ekkor azonban a hátuk mögött váratlanul velőtrázó sikolyt hallottak. Különös, átható sikoly volt, hörgő és bugyborékoló, mintha a sikító lényt éppen… – de Pete még elgondolni sem merte, hogy mi tette a sikítást olyan különössé.

Odaértek a hatalmas, várakozó Rolls-Royce-hoz. Ajtajainak fogantyúi és fémből készített alkatrészei ragyogtak a csillagok fényében. Kinyílt az ajtaja és Pete a hátsó ülésre zuhant, ahol Bob várta őket. Bob felrángatta Pete-et az ülésre; Jupiter bemászott mögéjük.

– Worthington! – rendelkezett Jupiter. – Vigyen haza minket!– Nagyszerű, Jones úrfi – mondta a magas, méltóságteljes sofőr, és a motor máris

felzúgott. Elindultak lefelé a völgybe; az autó egyre gyorsabban és gyorsabban vette a kanyarokat.

– Mi történt? – kérdezte Bob, miközben a két fiú – végre levegőhöz jutva – elhelyezkedett a bőrüléseken. – Mi volt az a sikoly?

– Nem tudom – felelte Jupiter.– Nem tudom – erősítette meg Pete is. – És ha valaki tudja, remélem, hogy nem mondja el

nekem – tette hozzá.– De hát mi történt? – kérdezte Bob. – Láttátok a Kék Kísértetet?Jupiter a fejet rázta.– Semmit sem láttunk. Ez a semmi viszont a bolondulásig megrémisztett minket.– Helyesbítek – jelentette ki Pete. – Már addig is elég bolondok voltunk. Csak még

bolondabbak lettünk tőle.– Akkor tényleg kísértet jár a kastélyban? – kérdezte Bob felcsigázva. – Igazak a

történetek?– Hát, ami engem illet, az én véleményem szerint a kastély a szellemek, vámpírok és

farkasemberek egyesületének a főhadiszállása – jelentette ki Pete, aki miután az autó egyre távolabb vitte őket a helyszínről, könnyebben szedte a levegőt. – Ide se tesszük be többet a lábunkat, igaz?

22

Hátrafordult Jupiterhez, aki alsó ajkát a hüvelykujja és a mutatóujja közé csípte, ami nála mindig azt jelentette, hogy mélyen a gondolataiba merül.

– Soha többet nem megyünk vissza, ugye? – ismételte meg a kérdést reménykedve Pete.Úgy látszott, Jupiter nem is hallja. Kibámult a száguldó autó ablakán és továbbra is

becsípve tartotta az ajkát.Amikor végül megérkeztek a Jones Roncsmentő Telepre, Jupiter köszönetet mondott

Worthingtonnak, s közölte, hogy majd telefonál, ha újra szükségük lesz rá.– Legközelebb járjon több szerencsével, Jones úrfi – mondta a sofőr. – Tetszik nekem ez a

munka. Egészen más, mint kövér bankárokat és gazdag öreg hölgyeket szállítani.Miután elhajtott, Jupiter betessékelte vendégeit a telepre. Titus bátyja és Mathilda nénje a

telep tőszomszédságában álló házikóban voltak. A fiúk a nyitott ablakon át látták, hogy tv-t néznek.

– Korán van még – mondta Jupiter. – Hamarabb fejeztük be az expedíciót, mint terveztem.– De fele olyan korán, mint én szerettem volna – mondta neki Pete. Kissé még mindig

sápadtnak tűnt. Jupiter is sápadt volt. A zömök fiú azonban időnként nagyon makacs volt, s a legmakacsabb akkor lett volna, ha el kell ismernie, hogy ő is félt.

– Remélem, hogy felvetted azt a sikolyt a magnóra – kezdte. – Ha igen, akkor meghallgathatjuk és megkísérelhetjük azonosítani.

– Nem magnófelvételt készítettem, hanem futottam. Vagy lehet, hogy nem vetted észre, lehet, hogy neked nem tűnt fel?

– Az utasításom úgy szólt; hogy minden szokatlan hangot rögzíts hangszalagra – mondta Jupiter. – A körülményeket figyelembe véve azonban, úgy gondolom, hogy nem hibáztathatunk.

Jupiter a „Könnyű Háromhoz” vezette őket. Ez volt a Főhadiszálláshoz vezető, legkönnyebben megközelíthető bejárat titkos neve. A nagy tölgy faajtónak még a kerete is megvolt, s úgy nézett ki, mintha egy lebontott épületből megmaradt hatalmas téglakupachoz csak úgy odatámasztották volna.

Jupiter egy mindenféle limlommal teli dobozhoz lépett, amire senki sem vesztegetett volna egy pillantást sem. Kihalászott egy nagy, rozsdás vaskulcsot, kinyitotta vele a tölgyfaajtót, kitárta, és a fiúk bebújtak.

Egy öreg vaskazánban találták magukat, amely valaha egy óriási gőzmozdonyt szolgálhatott. Keresztülbújtak rajta, és a másik végénél, egy kerek ajtón átmászva, egyenesen a Főhadiszállásra jutottak. Jupiter felkapcsolta a lámpát és leült az íróasztal mögé.

– Tehát – kezdte – értékelnünk kell a történteket. Pete, mi késztetett téged arra, hogy ma éjszaka elfuss a Kísértetkastélyból?

– Semmi sem késztetett – válaszolta neki Pete. – Azért futottam, mert futni akartam.– Másképp teszem fel a kérdést. Mi késztetett arra, hogy futni akarj?– A Visszhang Teremben – kezdte Pete – először nyugtalan lettem. De csak nyugtalan.

Aztán egy kis idő múltán szörnyen ideges. Hirtelen ez a szörnyű idegesség borzalmas rettegéssé vált, akkor futni akartam.

– Hm! – Jupiter becsípte az alsó ajkát. – A te tapasztalataid pontosan megegyeznek az enyémekkel. Először nyugtalanság. Aztán szörnyű idegesség. Végül borzalmas rettegés. Pedig mi történt valójában? Visszhangot hallottunk, hideg légáramlatot éreztünk…

– Jéghideg légáramlatot! – helyesbített Pete. – Na és a festmény, amelyik rám nézett az élő szemével?

– Valószínűleg csak képzelődtél – mondta neki Jupiter. – Valójában semmi olyasmit nem láttunk vagy hallottunk, ami ijedtséget okozhatott volna. Ugyanakkor mégis az ijedtség tünetei mutatkoztak rajtunk. Az a kérdés, hogy miért?

– Hogy érted azt, hogy miért? – kérdezte Pete. – Minden öreg elhagyatott ház ijesztő bizonyos mértékig, ez pedig olyan rémisztő, hogy még a kísérteteket is halálra rémisztené!

23

– Talán valahol itt kell keresnünk a megfejtést – mondta Jupiter. – Újra el kell mennünk a Kísértetkastélyba és…

És akkor megszólalt a telefon.Mindnyájan rámeredtek. A telefon még sohasem csörgött addig. Jupiter alig egy hete

szerelte be, akkor, amikor végleg eldöntötték, hogy valamilyen vállalkozásba kezdenek. A számlát abból a pénzből kívánták rendezni, amit azzal szereztek, hogy törött alkatrészeket javítottak Mr. Jones számára. Jupiter nevén volt, de a telefonkönyvbe természetesen még nem vezették be. Mostanáig tehát senki sem tudhatott a létezéséről. És most mégis megszólalt.

A telefon újra csengett. Pete nyelt egyet. – Na, vegyétek már fel! – mondta.– Felveszem. – Jupiter felemelte a kagylót. – Halló? – szólt a telefonba. – Halló?A készüléket egy mikrofonhoz és hangszóróhoz tartotta, amit egy ócska rádió

alkatrészeiből barkácsolt össze. Így mindnyájan hallhatták a beszélgetést. De csak különös, távoli zúgást hallottak.

– Halló! – mondta Jupiter még egyszer. Mivel azonban senki sem szólt bele, végül letette a kagylót. – Valószínűleg rossz számot hívtak – állapította meg. – Amint mondtam tehát…

A telefon újra megszólalt.Rámeredtek. Jupiter úgy nyúlt érte, mintha valaki az életéért könyörögve a hajába

kapaszkodott volna.– Ha-halló! – szólt a készülékbe.Újra azt a furcsa zúgást hallották; nagyon távolról jöhetett. Aztán egy hangot hallottak,

gurgulázót, mintha az illető éveken át nem beszélt volna, s most valami nagyon fontosat szeretne mondani.

– Ne! – mondta a hang. Aztán mintha óriási erőfeszítésébe kerülne, még egy szót mondott. – menjetek – hallották. – Ne… menjetek!

Aztán hosszan ziháló lélegzés hallatszott, majd újra a félelmetes búgó hang.– Hova ne menjünk? – szólt bele a készülékbe Jupiter.A telefonból azonban nem jött válasz, csak zúgott tovább.Visszatette a kagylót. Egy percig senki sem szólt egy szót sem. Azután Pete felállt.– Haza kell mennem – mondta. – Most jut eszembe, hogy valamit még meg kell csinálnom.– Lehet, hogy Mathilda néninek van valami feladata a számomra – mondta Jupiter, és ő is

felállt.Szinte egymás hegyén-hátán nyomakodtak ki, úgy szerettek volna már a Főhadiszálláson

kívül lenni.A hang a telefonban nem fejezte be a mondatot. De nem okozott nekik nagy fejtörést, hogy

kitalálják, mit akart az a személy – vagy az a valami – a tudomásukra hozni.Ne menjetek a Kísértetkastély közelébe!

24

Hetedik fejezet

FOGSÁGBAN

– Van egy kérdés, amire választ kell találnunk – mondta Jupiter másnap délután. Ő és Pete a Főhadiszálláson ültek – Bob a könyvtárban dolgozott és Jupe komoran bámult egy darab papirosra.

– Azaz, két kérdésre kell a választ megtalálnunk – helyesbített az Első Nyomozó.– Mindkettőre tudom a választ – válaszolta Pete. – Egyszerűen csak felvesszük a telefont,

felhívjuk Mr. Reginald Clarke-ot és megmondjuk neki, úgy döntöttünk, hogy nem keresünk kísértetkastélyt a számára. Mondd meg neki, hogy még a hátam is libabőrös lesz, ha csak a közelébe megyünk is egynek. Mondd meg neki, hogy reszketni kezdenek a lábaim és saját maguktól futásnak erednek.

Jupiter elutasította a javaslatot.– Az első kérdés az – mondta –, hogy megtudjuk, ki telefonált tegnap éjjel.– Nem ki – jelentette ki Pete –, hanem mi. Fantom, kísértet, farkasember vagy testetlen

szellem telefonált-e?– Nincs tudomásunk róla, hogy a testetlen szellemek telefont használnának – válaszolta

társa. Mint ahogyan arról se, hogy a kísértetek, fantomok vagy farkasemberek telefonon érintkeznének.

– Lehet, hogy régen így volt. De miért ne változhatnának ők is? Miért ne lehetnének modernebbek? Az a hang az elmúlt éjszaka nem tűnt emberi hangnak.

Jupiter hosszan maga elé bámult, kerek arcán tanácstalanság tükröződött.– Igazad van – mondta. – A kérdést az bonyolítja, hogy rajtunk és Worthingtonon kívül

egy árva lélek sem tudott róla, hogy múlt éjszaka a Kísértetkastélyban jártunk.– De mi van a nem élő lelkekkel? – kérdezte Pete.– Ha a Kísértetkastélyban tényleg kísértet jár – felelte Jupiter –, megpróbálunk

bizonyítékot szerezni. Dicsőségünkre válna! Többet kellene tudnunk Stephen Terrillről. Ha ő átkozta el kastélyt, akkor feltehetőleg az ő szelleme kísért benne.

– Ez ésszerűen hangzik – ismerte el Pete.– Tehát az az első dolgunk, hogy keressünk valakit, aki még azokból az időkből ismeri

Stephen Terrillt, amikor némafilm-sztár volt, s aki tudna róla mesélni.– De hát, az nagyon régen volt! – tiltakozott Pete. – Kit találhatnánk?– Csak azért tűnik hosszú időnek, mert még nagyon fiatalok vagyunk. Sok ember élhet

még Hollywoodban, aki ismeri Mr. Terrillt.– Na persze. Talán nevezz meg kettőt.– A legjobb dobásunk – válaszolta Jupiter – Mr. Terrill impresszáriója, a Súgó volna.– A Súgó? – kiáltott fel meglepetten Pete. – Hát ez meg miféle név?– Az volt a beceneve. Az igazi Jonathan Rex. Itt egy fénykép róla.Az Első Nyomozó átadott egy újságcikkről készült fotókópiát. Bob Andrews csinálta a

könyvtárban. A fényképen egy meglehetősen magas, teljesen kopasz férfi volt látható. Hosszú, csúnya forradás húzódott a nyakán. Éppen egy alacsonyabb, kellemes külsejű, barna hajú, szomorkás mosolyú férfival rázott kezet. A magas férfinak ferde metszésű, kegyetlen tekintetű szeme volt.

– Hű! – kiáltott tel Pete. – Szóval így nézett ki Stephen Terrill. Egyáltalán nem kellett szerepet játszania ahhoz, hogy megijessze az embereket. Az a forradás, és azok a szemek bárkit a frászba kergethettek!

25

– A másikat nézd! Mr. Terrill a kisebbik. Az, aki olyan barátságosnak és ártalmatlannak látszik.

– Ő? – kételkedik Pete. – Ő játszotta el azt a sok, félelmetes szörnyet? Ez a jóképű fickó?– Nagyon is átlagos külseje volt, de meg tudta változtatni az arckifejezését és tetszés

szerint el tudott játszani bármilyen ördögi lényt – magyarázta Jupiter. – A történet úgy szól – ha esetleg nem olvastad volna…

– A szellemekről szóló részre összpontosítottam – vallotta be Pete.– Szóval, a történet szerint, ha nem filmezett, Stephen Terrill azért volt olyan félénk, mert

selypített, s alig tudott az emberekkel szót váltani. Azért fogadta fel a Súgót, hogy eljárjon helyette az üzleti ügyeiben. A Súgónak pedig nem okozott nehézséget, hogy rávegye az embereket bármire, amire csak akarta.

– Nem csodálom – jelentette ki Pete. – Úgy néz ki, mint aki azonnal előrántja a bicskáját, ha valaki nemet mond neki.

– Ha tudnánk, hogy hol található, biztos mindenre választ tudna adni, amire kíváncsiak vagyunk.

– Biztosan így volna, ha… Talán van valami ötleted?– A telefonkönyv. Lehet, hogy még mindig a környéken lakik.Pete talált rá a nevére.– Megvan! – kiáltotta. – Jonathan Rex. Winding Valley Road kilencszáztizenöt.

Felhívjam?– Azt hiszem jobb volna, ha minden előzetes bejelentés nélkül keresnénk fel. De

telefonáljunk az autóért!– Egyszerűen zseniális voltál, hogy elnyerted azt az autót – mondta Pete miközben Jupiter

tárcsázott. – Még elgondolni is rossz, hogy mihez kezdünk, ha letelik a harminc nap.– Hát, vannak elképzeléseim – válaszolta a társa. – De az még messze van. Jobb lenne, ha

inkább megmondanánk Mathilda néninek, hogy későn vacsorázunk.Mrs. Jones beleegyezett, hogy félreteszi a vacsorájukat. Mikor azonban Worthington a

hatalmas, csillogó autóval megállt a Jones Roncsmentő Telep előtt, csak a fejét rázta.– Teremtő atyám! – mondta. – Sosem lehet tudni, hogy mit csinálsz a következő

pillanatban, Jupiter. Egy arab sejknek épített autóban furikázni! Meglátod, tönkreteszed magad!

Azt azonban nem mondta meg, hogy mitől menne tönkre az unokaöccse. De úgy látszott, Jupitert nem aggasztják a várható kilátások, amint kényelembe helyezte magát.

Worthington kénytelen volt több térképet is áttanulmányozni, míg végre kijelenthette, hogy megtalálta a Winding Valley Road-ot. A számozása meglehetősen messze, a hegyek túlsó oldalánál kezdődött. Amint elindultak, Jupiternek szokás szerint új ötlete támadt.

– Worthington – mondta –, azt hiszem, hogy ez az út néhány mérföldre a Black Canyon bejáratától visz el.

– Igen, Jones úrfi – válaszolta a sofőr. – Éppen ott, ahol az út elkanyarodik a völgy felé.– Akkor útközben látogassunk el a Black Canyonba! Szeretnék megbizonyosodni

valamiről.Pár perc alatt elértek a keskeny kanyon bejáratához, oda ahol az előző éjszaka jártak, s

ahonnan oly gyorsan elmenekültek. Nappal jobban nézett ki – de csak alig jobban. Amint Worthington odaért, ahol a korhadt útjelző gerendák és a földcsuszamlás elzárták az utat, felkiáltott.

– Nézzek! – mondta. – Keréknyomok a mieink fölött! Akkor haboztam, hogy megmondjam-e, Jones úrfi, de az volt az érzésem, hogy követnek minket. Bár nem voltam egészen biztos benne.

– Követtek? – Pete és Jupiter egymásra néztek.

26

– Újabb megfejtendő rejtély – mondta Jupiter. – De ezzel még ráérünk. Most viszont meg akarom nézni, hogy milyen a Kísértetkastély kívülről.

– Rendben – mondta a Második Nyomozó. – Amíg csak kívülről nézzük, addig a részemről rendben.

Fényes nappal sokkal rövidebbnek tűnt az idő, míg felkapaszkodtak a sziklás, keskeny úton, s megpillantották a Kísértetkastélyt.

– Ha arra gondolok, hogy sötétedés után jártunk ott! – mondta Pete. – Húú!Megkerülték Jupiterrel az épületet. Tüzetesen megnézték az egész kastélyt és a meredek

falat is.– Semmi bizonyítékunk nincs, hogy ezt a kastélyt emberi lények búvóhelynek használnák

– mondta Jupiter. – Ha így lenne, valami nyomot bizonyára hagytak volna. Lábnyomot a porban… egy óvatlanul elhajított cigarettacsikket…

Az alapos kutatás sem járt azonban eredménnyel. Végül az épület egyik oldalánál megpihentek.

– Emberi lények jelenlétének semmi nyoma – mondta Jupiter elégedetten. – Ha a kastély nem lakatlan, csak szellemek lakhatják. És pontosan ezt akarjuk bebizonyítani.

– Bizonyítékok nélkül is készségesen elhiszem – mondta Pete.Abban a pillanatban nagyon is emberi kiáltás késztette őket arra, hogy a kastély bejárata

felé forduljanak. Éppen két rémülten kiáltozó alak rohant ki a kapun, s futott félőrülten a kanyonból kivezető út felé. Egyikük hirtelen megbotlott és elterült a földön. Valami csillogó tárgy kiesett a zsebéből. Tudomást sem véve róla felpattant és a társa után iramodott.

– Hát, ezek biztosan nem szellemek voltak – mondta Pete, amikor a meglepetéstől szóhoz jutott. – De pont úgy viselkedtek, mint akik éppen most találkoztak egy tucattal.

– Gyerünk! – Jupiter meglepően gyorsan futni kezdett a lejtőn. – Meg kell tudnunk, kik voltak!

Pete követte. A másik kettő már eltűnt a szemük elől. Jupiter odaért, ahol az egyikük elesett és felemelt a földről egy drága zseblámpát, rajta kis névtábla. Ezt vésték bele: E. S. N.

– E. S. N. – olvasta Jupiter. – Mond ez neked valamit?– E. Skinner Norris! – kiáltott fel Pete. – A Keszeg Norris! De hát, hogy lehet? Hogy került

ide?– Emlékezz vissza, Bob mesélte, hogy Keszeg ráakaszkodott könyvtárban, s hogy

elveszítette az egyik névjegykártyáját. Worthington pedig azt mondta, hogy az elmúlt éjszaka valaki követett minket. Keszegre vall, hogy megpróbál rájönni, min törjük a tejünket. Hogy aztán vagy lekörözzön minket, vagy meghiúsítsa a terveinket.

– Igen – telelte Pete elgondolkodva. – Keszeg bármire képes lenne, hogy legyőzzön minket. De ha be is merészkedtek a Kísértetkastélyba a haverjával, kétségtelenül sietősen távoztak.

Kajánul vigyorgott, de Jupiter komoly arccal tette el a zseblámpát.– Mi is sietősen távoztunk – emlékeztette a társát. – Annyi csak a különbség, hogy mi

visszamegyünk, míg véleményem szerint Keszeg sohasem fog. Egyébként úgy döntöttem, hogy most megyünk vissza és világos nappal nézünk körül.

Mielőtt még Pete tiltakozhatott volna, hirtelen távoli csattanásra lettek figyelmesek.A meredek falról hatalmas kőszikla gurult feléjük!Pete menekülni akart, de Jupiter megragadta.– Állj! – mondta. – Néhány yarddal arrább esik.Így is történt: hatalmas robajjal tőlük két yardnyira csapódott le, összetörte a betont és

továbbgurult a lejtőn.– Ha ez ránk zuhant volna! – jegyezte meg Pete – ma éjszaka megszaporodtak volna a

Kísértetkastély szellemei!

27

– Nézd! – Jupiter megrántotta a karját. – Van valaki a bokrok mögött, a lejtőn. Fogadni mernék, hogy keszeg Norris az, és ő lökte le felénk a sziklát!

– Ha ő volt az – mondta dühösen Pete majd megtanítjuk, hogyan kell viselkedni! Gyerünk, Jupe, kapjuk el!

Mindkét fiú elindult felfele a laza sziklákkal és bozóttal borított hegyoldalon. Az előttük mászó alak egyre távolodott. Megkerültek egy éles, kiálló sziklát és megálltak levegőt venni. Előttük keskeny, csipkézett szélű hasadék nyúlt a hegy belsejébe. Valamikor a múltban, földrengés rázta meg ezeket a hegyeket, és egy természetes törésvonal mentén kettéváltak.

Épp a nyílást bámulták, amikor hirtelen dobogó, pattogó hangra lettek figyelmesek. Fentről hatalmas szikladarabok gurultak feléjük.

Pete megdermedt, de Jupiter pillanatnyi habozás nélkül cselekedett. Megragadta társa karját és magával húzta a hasadékba. Egy pillanat múlva a csúszó sziklák és a sodródó törmelék hatalmas robajjal zuhantak le a nyílás szája előtt. Néhány szikladarab be is pattant, a többi pedig felhalmozódott a hasadék előtti lapos talajon és a hegy belsejébe zárta őket. A maradék az útra zuhant.

28

Nyolcadik fejezet

A FÉRFI, NYAKÁN FORRADÁSSAL

Amint a földcsuszamlás zaja elült, a fiúk koromsötétben találták magukat. A levegő megtelt száraz, homokos porral.

– Jupe! – mondta köhögve Pete. – Nem tudunk kimenni! Csapdába estünk! Meg fogunk fulladni!

– Lélegezz a zsebkendődön keresztül, amíg le nem ülepszik a por! – tanácsolta neki Jupiter. Addig tapogatózott, míg megtalálta társát a sötétben. Vállára tette a kezét. – A levegő miatt ne aggódj! A hasadék mélyen a hegy belsejébe nyúlik, így sokáig elég. Keszeg Norrisnak hála, legalább zseblámpánk van!

– Keszeg Norrisnak hála, hogy itt vagyunk! – kiáltotta Pete dühösen. Csak kapjam el! Alaposan meg fogom szorongatni azt a keszeg nyakát!

– Sajnos, nem tudjuk bebizonyítani, hogy ő gurította felénk a sziklákat – mondta Jupiter.Elhallgatott, majd zseblámpájának széles fénypásztájával bevilágította a sötétséget. Jupiter

körbevilágított a hasadékban. Körülbelül hat láb magas és négy láb széles termeszét alakította barlangban voltak. Látszólag mélyen a hegyoldalba nyúló része azonban réssé szűkült és nem lehetett megközelíteni.

A hasadék bejáratát hatalmas szikla zárta el. Erre újabb szikla darabok estek és a köztük lévő réseket betömte a törmelék.

– A kijárat teljesen el van barikádozva – jegyezte meg Jupiter.– Még ebben a helyzetben is milyen választékos szavakat használsz! – panaszkodott Pete.

– Miért nem azt mondod, hogy nem tudunk kimenni? Beszorultunk!– Azért nem mondom, hogy nem tudunk kimenni, mert azt még nem bizonyítottuk be –

válaszolta Jupiter.– Segíts, toljuk meg ezeket a sziklákat! Ha meg tudjuk őket mozdítani…Nem tudták. Mindketten teljes súlyukkal a szikláknak feszültek, de nem volt semmi

eredménye. Lihegve megállak levegőt venni.– Worthington végül úgyis értünk jön – mondta Pete elkeseredetten. – De nyilván nem fog

minket megtalálni. Szólni fog a rendőrségnek és a cserkészeknek, akik keresni fognak. De a sziklákon keresztül senki sem fogja meghallani a kiáltásainkat, s ha mégis találnak, legalább egy hétbe telik. És akkor… mit csinálsz? – szakította félbe saját magát.

Jupiter Jones a földön térdelt és a zseblámpával megvilágított hasadék mélyébe bámult.– A porréteg alatt tűzrakásból származó hamu van – mondta. – A múltban néhány vándor

minden bizonnyal a hasadékban keresett menedéket.Kinyújtotta a kezét, megtisztította a portól, és kézbe vett egy körülbelül négy láb hosszú,

két hüvelyk szeles botot. Egyik végét valaki hegyesre faragta. Megpörkölődött a tűzben és a hegye le volt törve.

– És itt a bot, amin az ételt a tűz fölött megsütötték – mondta. – Nagy szerencse, hogy megtaláltuk!

Pete kételkedve nézte a botot. Nagyon régóta ott lehetett már; öreg volt és törékeny.– Nem elég erős ahhoz, hogy szétfeszítsük vele a sziklákat, ha erre gondoltál.– Nem erre – biztosította róla Jupiter.Ha Jupiter forgatott valamit a tejében, általában nem osztotta meg a titkát előre senkivel.

Először szeretett megbizonyosodni róla, hogy az elképzelése helyes. Így hát, amikor látta, hogy zömeik társa leakasztja övéről nagy becsben tartott nyolcpengés svájci bicskáját, Pete

29

nem kérdezett semmit. Jupiter kinyitotta legélesebb kést és elkezdte faragni a bot megpörkölődött végét.

Amikor elég hegyes lett, megállt a fogságukat okozó kő- és földfal előtt. Miután végigvilágított az egész felületen, kiválasztotta a sziklás fal egyik sarkát és beleszúrta a botot a törmelékes részbe. Rögtön akadályba ütközött. Visszahúzta, majd pár hüvelyknyire újra beszúrta.

Ezután óvatosan megcsavarta és beljebb tolta a kisebb sziklák közti résben. Egy-két pillanat múlva a bot könnyen hatolt előre. Jupiter visszahúzta. A mozdulat következtében befolyt a föld, de a fiúkhoz egy apró nyíláson bevilágított a napfény.

Jupiter tovább próbálkozott a kőből és törmelékes földből álló fallal. A bot időről időre megakadt, de nem adta fel. Néhány perc múltán már elég földet elmozdított ahhoz, hogy tisztán kitapinthasson egy kisebb, körülbelül futball-labda nagyságú szikladarabot a fal tetejénél.

– Namost! – mondta elégedetten Jupiter. – Told meg a szikladarabot, alul, a bal oldalán, Pete, s ha jobbra lököd és nem egyenesen előre, azt hiszem, hogy az ötletem beválik!

Pete ráállt a billegő sziklára, megtámaszkodott, és úgy tett, ahogy Jupiter tanácsolta. A szikla először nem mozdult. Aztán hirtelen megmozdult mégis, és kibillent a helyéről. Legurult a hegyoldalon, s magával vitt egy tucat kisebb szikladarabot. Körülbelül kétlábnyi rést nyitott ezáltal a hasadék bejáratánál.

– Jupe, te zseni vagy! – kiáltotta Pete.– Kérlek – Jupiter arca egy kissé megrándult –, ne nevezz zseninek! Mindössze arra

törekszem, hogy természetes intelligenciámat a lehetőségekhez mérten kihasználjam.– Rendben – egyezett bele Pete. – De neked köszönhetjük, hogy megmenekültünk, azaz

megmenekülünk, amint kimásztunk innen.Amikor azonban végre kint voltak és a ruháikat tisztogattak, a magasabb fiút elfogta a

kétségbeesés. – Öregem, ide nézz! – mondta. – Mindenünk csupa kosz!– Kezet és arcot moshatunk, s a kosz nagyjától megszabadulhatunk akármelyik

benzinkútnál – közölte Jupiter. – Aztán folytatjuk az utunkat Mr. Rex otthona felé.– Még mindig Mr. Rexhez tartunk? – kérdezte Pete, amint Jupiter elindult lefelé, a minden

eddiginél több sziklával borított úton. A rájuk várakozó Worthington és az autó felé igyekeztek.

– Igen – válaszolta az Első Nyomozó. – Ahhoz már túl késő van, hogy napvilágnál nézzük meg a Kísértetkastélyt. Ahhoz viszont még épp elég időnk van, hogy meglátogassuk Mr. Rexet.

Amint Worthington észrevette őket, megkönnyebbülten felsóhajtott. Egész idő alatt fel-alá járkált az autó mellett.

– Jones úrfi! – mondta. – Már kezdtem aggódni! Valami baj történt? – kérdezte kezükre, arcukra és a ruhájukra pillantva.

– Semmi komoly – válaszolta Jupiter. – Mondja, nem jött errefelé két fiú a Black Canyon felől, úgy negyven perccel ezelőtt?

– Valamivel korábban – telelte Worthington, miközben a fiúk bemásztak az autóba. – Két fickó futott erre, megláttak és áttértek az út túlsó oldalara. Eltűntek a bokrok között. Bizonyára egy autót rejtettek el ott, mert nem sokkal később kék sportkocsi húzott el erre.

Pete és Jupiter egymásra nézett és bólintott. Keszeg Norrisnak kék sportkocsija volt.– Azután pedig – folytatta Worthington – sziklaomlás hangját hallottam. Amikor nem

jelentkeztek, már kezdtem aggódni az épségükért. Az előírás szerint nem mozdulhatok el az autó mellől, de már éppen a keresésükre akartam indulni.

– Azt követően hallotta a sziklaomlást, hogy a két fiú elhajtott? – kérdezte Jupiter.– Minden kétséget kizáróan azt követően – telelte Worthington. – Most hová, uram?

30

– Winding Valley Road 915- mondta szórakozottan Jupiter. Pete tudta, hogy min töri a fejét. Ha Keszeg Norris és a haverja már a sziklaomlás előtt elhajtottak, akkor ki lökte le a sziklákat, amelyek bebörtönözték őket?

Pete a társára pillantott. Jupiter mélyen elgondolkodva, szája szélét beharapva ült.– Úgy tűnik, hogy a másik keréknyom titkát megfejtettük – jegyezte meg Jupiter. –

Nyilvánvaló, hogy Norristól származnak. De akkor kit láttunk a kanyonban, ha Keszeg és a barátja korábban elfutottak?

– Akkor talán a nem létező alacsony férfit – válaszolta Pete. – Aki természetesen nem kísértet, fantom, hazajáró lélek vagy szellem.

– Nem, akárki is volt, élő ember volt – felelte Jupiter. – Ha benzinkúthoz érünk, Worthington, álljon meg, hogy megmosakodhassunk!

Miután megtisztálkodtak, az autó hosszan kanyargott velük a hegygerincen, majd lementek a széles völgybe. Ott jobbra fordultak, megtettek még egy mérföldet, s a Winding Valley Roadon találták magukat. Az eleje széles, mutatós autóút volt, mindkét oldalán drága házak álltak. Amint azonban fölfele kapaszkodott a hegygerincre – amit az előbb éppen kereszteztek –, egyre keskenyebbé és kacskaringósabbá vált. Néhol a hegyfalak szinte teljesen függőlegesek voltak. Máshol egy apró házacska vagy egy vén kunyhó számára is alig maradt hely.

A Winding Valley Road sehogysem akart véget érni, egyre magasabban és magasabban kanyargott, míg végül vége szakadt egy meredek, sziklás lejtőnél, ahol épp csak annyi hely maradt, hogy az autósok megfordulhassanak járműveikkel.

Worthington némi zavarral az arcán megállította az autót. – Itt van az út vége – mondta. – De semmi nyoma, hogy errefelé is lakna valaki.

– Itt egy postaláda! – kiáltott tel Pete. Az van rajta, hogy REX-815. Akkor a háznak is itt kell lennie valahol!

Pete és Jupiter kiszálltak. A postaláda egy tüskés bokornak támasztva állt. Mögötte a bokrok és fák között sziklalépcsőkkel kirakott út vezetett föl a hegyoldalba. Elindultak fölfelé, s néhány, perc múlva messze maguk mögött hagyták az autót.

Megkerültek egy sűrű bokorcsoportot és rögtön ezután szorosan a hegyoldalba épített, piros cseréptetős, régi divat szerint, spanyolos stílusban épített házat pillantottak meg. Az épületnek azon az oldalán, ahol a kanyon falának támaszkodott, nagyméretű ketrecek álltak, s ezekben a ketrecekben arapapagájok százai röpdöstek ülőrúdról ülőrúdra, szüntelen rikácsolás közepette.

Amint a fiúk megálltak, hogy szemügyre vegyék a csodálatos színben pompázó madarakat, hirtelen lépéseket hallottak a hátuk mögött.

Megfordultak és döbbenten nézték a férfit, aki az ösvényen jött fel mögöttük. Magas volt. teljesen kopasz, szemét hatalmas fekete szemüveg mögé rejtette. Elkékült forradás húzódott végig a nyakán, ami a fülétől szinte az ádámcsutkájáig ért.

Váratlanul megszólalt. Fenyegetően suttogott.– Maradjatok, ahol vagytok! Ne mozduljatok, halljátok!Dermedten álltak, amint a férfi feléjük indult. Jobb kezében hosszú, éles kést lobált,

pengéje csillogott a napfényben.

31

Kilencedik fejezet

GONOSZ SZELLEMEK

A magas, kopasz, forradásos nyakú férfi gyorsan odaért hozzájuk.– Ne mozduljatok, fiúk! – suttogta. – Ne mozduljatok, ha kedves az életetek!Pete-et teljesen felesleges volt figyelmeztetni. Meg sem tudott moccanni. Aztán a hosszú

éles kés megcsillant Jupiter és Pete közt a levegőben. Valahol a lábuknál ért földet és a férfi csalódottan felkiáltott.

– Mellé! – mondta.A kopasz férfi levette sötét szemüvegét és meglehetősen barátságos kék szemmel pillantott

rájuk. Így már nem nézett ki olyan ijesztően.– Egy kígyó volt mögöttetek a fűben, fiúk – mondta. Azt nem tudom, hogy csörgőkígyó

volt-e, de van belőlük egypár. Megpróbáltam a késsel eltalálni, de elsiettem.Elővett egy piros-fehér kockás zsebkendőt, és megtörölte a homlokát.– A bokrokat nyestem a hegyoldalban – mondta. – A száraz cserje könnyen tüzet foghat.

Ez azért kemény munka. Mit szólnátok egy limonádéhoz?A fiúk kezdték megszokni rekedtes, suttogó hangját. Úgy gondolták, hogy nyilván

ugyanannak a balesetnek a következménye lehet, ami után az a hosszú forradás maradt a nyakán.

Jonathan Rex bevezette őket a verandás villába. A szobában, melynek egyik fala üvegből volt, könnyű székek és egy asztal állt. Az asztalon nagy kancsó jeges limonádé. Az üvegfal mögött álltak a madárketrecek, a szüntelen lárma forrásai.

– Arapapagájokat tenyésztek. Ebből élek – magyarázta Mr. Rex, miközben kitöltött három pohár limonádét és kettőt átnyújtott a fiúknak. Aztán elnézést kért egy percre, és átment a másik szobába.

Jupiter elgondolkodva kortyolgatta a limonádéját. – Mi a véleményed Mr. Rexről? – kérdezte.

– Elég jó fejnek látszik – válaszolta Pete. – Úgy értem, ha az ember már hozzászokott a hangjához.

– Igen, nagyon barátságos. De azért kíváncsi lennék rá, miért mondta azt, hogy a bokrokat nyeste a késsel. A keze és a karja meglehetősen tisztának látszott. Ha tényleg a száraz gallyakat nyeste volna le, tele lenne horzsolással.

– De hát miért vette volna a fáradságot, hogy két vadidegen kölyök kedvéért egy ilyen történetet kitaláljon?

Jupiter megrázta a tejét. – Nem tudom. De ha tényleg a bokrokat nyeste, akkor honnan vette a kancsó limonádét az el sem olvadt jégdarabokkal?

– Igazad van! – kiáltott fel Pete. – De erre valószínűleg könnyű válaszolni. Biztosan szereti a limonádét.

– Minden kérdés könnyű, ha mar tudod a választ. Csak akkor tűnik nehéznek, ha nem tudod.

Jupiter elhallgatott, mert Jonathan Rex visszatért a szobába. Galléros sportos inget vett föl, és sálat tekert a nyaka köré.

– Van, akit zavar a forradásom – suttogta. – Így, ha társaságban vagyok, el szoktam takarni. Egy kellemetlen, régi ügy emléke. Még a maláj szigeteken szereztem, évekkel ezelőtt. De mondjátok, hogy kerültetek ide, éppen hozzám?

Jupiter elővett egy névjegykártyát. Mr. Rex elolvasta.– A Három Nyomozó, értem már – mondta. – És mi után nyomoztok?

32

Míg Jupiter elmagyarázta, hogy Stephen Terrill-lel kapcsolatban szeretne néhány kérdést feltenni, Rex fölvette a szemüvegét az asztalról, ahová korábban letette.

– Érzékeny a szemem a napfényre – suttogta. – Éjszaka látok a legjobban… Miért érdekel benneteket néhai barátom, Stephen, Terrill?

– Arra lennénk kíváncsiak – mondta Jupiter –, hogy Mr. Terrill olyan ember volt-e, aki bosszúálló szellemmé válik, és azért kísért a régi otthonában, hogy távol tartsa onnan az embereket?

A sötét szemüveg mögül a férfi átható tekintettel tanulmányozta őket.– Nagyon jó kérdés – mondta. – Hadd válaszoljam meg a következőképpen. Barátom,

Stephen, aki a filmekben fantomokat, szörnyeket, kalózokat és egyéb félelmetes alakot játszott, a valóságban nagyon félénk és szelíd ember volt. Ezért volt szüksége rám, mint impresszárióra. Ő nem tudott az emberekkel vitatkozni. Nézzétek ezt a képet!

A háta mögül felemelt az asztalról egy nagy bekeretezett fényképet. A fiúk elvették és alaposan megnézték. Két ember volt rajta, egy ajtó előtt álltak és éppen kezet fogtak egymással. Az egyik a Súgó volt. A másik nem volt annyira magas és fiatalabbnak látszott. Minden kétséget kizáróan ez lehetett annak a képnek az eredetije, amit Bob feljegyzései közt találtak.

A fényképen aláírás is volt: Jó barátomnak, J. R.-nek, Steve-től.– Ebből láthatjátok – mondta Mr. Rex –, hogy miért én kezeltem az üzleti ügyeket. Én

tudtam bánni az emberekkel – velem nem volt kedvük vitába szállni. Ez lehetővé tette, hogy Steve csak a játéknak szentelhesse magát. Élvezte, hogy a közönséget ijesztgetheti. Amikor az utolsó filmjében kiderült, hogy milyen vékony a hangja és kinevették, összeroppant. Az egyetlen dolog, amit nem tudott elviselni, az az volt, ha kinevették. Biztos vagyok benne, fiúk, hogy megértitek ezt.

– Igen, uram – mondta Jupiter. – Tudom, mit érezhetett. Én is utálom, ha kinevetnek.– Erről van szó – suttogta a férfi. – Miután bemutatták a filmet, Steve hetekig nem mozdult

ki otthonról. Elbocsátotta az alkalmazottait. Én jártam bevásárolni. Minden újság azt írta, hogy a nézők sikongattak a nevetéstől, ha a filmet valahol levetítették. Kérleltem, hogy ne törődjön vele, de állandóan ezzel emésztette magát. Végül – folytatta Mr. Rex – meghagyta nekem, hogy szerezzem meg minden egyes filmjének az összes kópiáját. Úgy döntött, hogy senki sem láthatja többé őket. Meglehetősen szép summáért sikerült is megszereznem valamennyit. Mindet odaadtam neki. De meg kellett mondanom neki, hogy a bank, amelyik a kastélyának építéséhez kölcsönzött pénzt, azzal fenyegetőzik, hogy elveszi az épületet. Amint látjátok, fiatal férfi volt még, s mivel azt hitte, hogy meg sok filmet fog forgatni, alig tett félre pénzt. Egyedül voltunk a kastély nagytermében. Égő szemekkel nézett rám. „Sohasem érik el, hogy elmenjek innét! – mondta. – Akármi történjék is a testemmel, szellemem soha nem távozik el ebből az épületből!”

A suttogás abbamaradt. A különös, sötét szemüveg olyan volt, mint valamilyen furcsa lény szeme. Pete megrázta magát.

– Hú! – mondta. – Ez tényleg úgy hangzik, mintha azt tervezte volna, hogy kísértetként keresi a kenyerét.

– Igen – helyeselt Jupiter. – De Mr. Rex, ön azt állítja, hogy Mr. Terrill szelíd ember volt. Márpedig egy ilyen ember aligha változik gonosz szellemmé, és aligha képes rá, hogy mindenkiből érthetetlen rettegést váltson ki, aki csak beteszi a lábát a kastélyba.

– Ez igaz, fiam – mondta a férfi. – De tudod, az a láthatatlan valami, ami mindenkiben rettegést kelt, lehet, hogy nem az én régi barátom kísértete. Lehet, hogy azoknak a gonosz szellemeknek az egyike az, akik, erős a gyanúm, hogy mostanában a kastélyban mutatkoznak.

– Más – Pete nagyot nyelt – , gonoszabb szellemek?– Igen, tudjátok, valójában kér dolog lehetséges – mondta Rex. – Bizonyára tudtok róla.

hogy Stephen Terrill autóját egy sziklás szirt tövében találták meg.

33

A két fiú bólintott.– Valószínűleg arról a levélről is hallottatok, amit a kastélyban hátrahagyott, s amiben az

állt, hogy örökre elátkozza.A fiúk újra bólintottak. Szemüket le sem vették volna Jonathan Rex arcáról.– A rendőrök – folytatta Rex – biztosra vették, hogy a barátom szándékosan hajtott neki a

szikláknak, s azt hiszem, hogy igazuk volt. Mindenesetre, az után a beszélgetés után, amit az imént említettem, soha többé nem láttam Steve-t. Miután megígértette velem, hogy soha többé nem lépem át a háza küszöbét, elbocsátott. Vajon mire gondolt, a vég előtt, amikor azt a levelet írta? Mert ne feledkezzünk meg arról, hogy míg élt, az volt a dolga, hogy az embereket ijesztgesse. Azok pedig kinevették. Nem lehetséges-e, hogy elhatározta, halála után továbbra is ijesztgeti őket, már csak azért is, hogy bebizonyítsa, nem lehet őt büntetlenül kinevetni?

– Két lehetséges esetről beszelt – sürgette Jupiter, amikor úgy vette észre, hogy a furcsa, kopasz férfi elmerül a gondolataiba. – Továbbá, más, gonoszabb szellemekről is említést tett.

– Ó, igen – mondta a férfi. – Amikor Steve a kastély építésébe fogott, a világ minden részéből hozatott hozzá építőanyagot, olyan épületekből, amelyekről az a hír járta, hogy szellemek kísértenek bennük. Japánból egy ősi kísértetjárta templomból, ahol egy egész nemesi családot elpusztított a földrengés, gerendákat hozatott. De szerzett építőanyagot egy romos angliai udvarházból is, ahol egy gyönyörű lány inkább felakasztotta magát, mintsem hozzámenjen ahhoz a férfihoz, akit az apja választott neki. Szállíttatott követ egy Rajna parti kastélyból, ahol állítólag egy őrült zenésznek a szelleme kísértett, akit éveken át a pincébe zárva tartottak. Az a szóbeszéd járta, hogy a muzsikus nem a hatalmaskodó földesúr kedvére való zenét játszott. Halála után a kastély lezárt szalonjából gyakran hallották azt a dallamot, amiért börtönbe vetették.

– Te jó ég! – kiáltott Pete. – Ha ezek a holt lelkek mind a Kísértetkastély környékén kószálnak, nem csoda, hogy olyan nehéz megmaradni benne!

– Lehetséges, hogy így van, de lehetséges, hogy nem – suttogta Jonathan Rex. – Csak annyit tudok, hogy még a csavargók, hobók és tolvajok is messze elkerülik a Kísértetkastélyt. Havonta egyszer kocsival felmegyek a hegyre, felsétálok az úton, megállok barátom egyetlen emléke előtt, és megszemlélem, milyen állapotban van. Az évek során egyetlen egyszer sem láttam ilyen lényeknek a nyomait az épület körül.

Jupiter bólintott. Ez megegyezett a saját tapasztalataikkal. Arra pedig semmi okot nem látott, hogy említést tegyen a személyről, bárki is volt, aki rájuk lökte a sziklákat.

– És mi a véleménye az újságcikkekről, amelyekben említést tesznek a furcsa zenéről, ami Mr. Terrill orgonájából szól, továbbá a Kék Kísértetről? – kérdezte.

– Nem is tudom, mit mondjak. Sohasem láttam a Kék Kísértetet. Annyit tudok, hogy még jóval a halála előtt Steve említette, hogy időnként titokzatos zenét hall a vetítőteremben elhelyezett orgonából. Próbaképpen bezárta az ajtaját és kikapcsolta az orgonát működtető elektromos berendezést. De a zene azután is megszólalt. Amint viszont belepett a terembe, elhallgatott.

Pete megint nyelt egyet. Mr. Rex levette a szemüvegét és hunyorogva rájuk pillantott.– Nem esküszöm rá, hogy a Kísértetkastélyban akár öreg barátom, szelleme, akár

másvalakié kísértene – suttogta –, de ami engem illet, tízezer dollárért sem lépném át a küszöbét, s a világért sem töltenék benne egy éjszakát.

34

Tizedik fejezet

ROSSZ MOZDULAT

– Jupiter! – Mathilda Jones hangja csak úgy zengett a kaliforniai verőfényben. – Támaszd azokat a vasrudakat a kerítésnek! Pete! Segíts Jupiternek a rudakat vinni. És te, Bob, mindegyiket lajstromba vetted?

Tevékeny nap volt ez a Jones Roncsmentő Telepen. Miközben egy felfordított fürdőkádon ült és mindent gondosan lajstromba vett. Bob Andrews-nak azon járt az esze, vajon sikerül-e valaha is újra bejutniuk a Főhadiszállásra, a megbeszélésre. Jupiter és Pete mar két napja, hogy találkozott a Súgóval, s azóta még egyetlen egy megbeszélést sem tudtak tartani. Mrs. Jones egyfolytában egzecíroztatta őket. Ha véletlenül nem kellett dolgozniuk, akkor Bobnak megvolt a saját munkája a könyvtárban, Pete-nek pedig otthon kellett segítenie.

Mr. Jones beszerző körutat tartott, így szakadatlanul érkezett az új áru a telepre. Ha így megy tovább, egy hét is eltelhet, míg végre leülhetnek, hogy megoldják azokat a nagyon is titokzatos kérdéseket, melyekkel szembekerültek.

Dél körül rövid szünet következett, mert Mrs. Jones fölnézett és meglátta a roncsmentő telep legnagyobb teherautóját, amint befordul a kapun. Jupiter nagybátyja, Titus Jones, egy alacsony, nagy orrú, hatalmas fekete bajuszt viselő férfi úgy trónolt a rakomány tetején egy remekbe faragott karosszékben, akár egy király. Amikor Mr. Jones bevásárlókörútra ment, mindent megvett, ami csak megtetszett neki. Mrs. Jones felsikoltott, amint a teherató megállt.

– Egek ura! – kiáltott fel. – Titus Andronicus Jones, mit vásároltál már megint, ami egy lépéssel közelebb visz minket a szegényházhoz?

Mr. Jones leintegetett nekik a pipájával. Másik kezében nagy, legyező formájú fém csőnyalábot tartott. Egy körülbelül nyolc láb magas házi orgona volt az.

– Vettem egy orgonát, Mathilda – szólt oda Mr. Jones. Nagyon mély volt a hangja. – Majd megtanulok rajta játszani. Hans… Konrad, gyertek! Biztos helyre kell állítanunk ezt az értékes zenei ereklyét.

Mr. Jones olyan fürgén ugrott le, akár egy fiú. Hans követte, Konrad pedig rácsúsztatta az orgona sípjait a teherautó végéhez csatlakozó targoncára. Amint minden a helyén volt, Hans beindította a gépet és az könnyedén földet ért.

– Orgonát! – Mathilda Jones annyira elképedt, hogy még a fiúkról is megfeledkezett. – A magasságos és mindenható, fényességes atyaúristen szerelmére, mihez kezdesz egy orgonával?

Mr. Jones pöfékelt egyet. – Megtanulok játszani rajta, drágám – mondta. – Ami azt illeti, végül is hajdanán egy cirkuszban harmonikáztam.

Mr. Jones felügyeletével Hans és Konrad levették a teherautóról az orgona többi részét is. A két testvér Bajorországból származott. Mindketten körülbelül hat láb négy hüvelyk magasak voltak, és nagyon szőkék. Szinte mindent fel tudtak emelni.

Mr. Jones úgy határozott, hogy a házhoz legközelebb eső kerítés mellett állítja fel az orgonát. Hans és Konrad húzta, tolta, emelte, végül az orgona összes része együtt volt, s már csak össze kellett rakni.

– Ez valódi orgona, az a fajta, amit a sípokba fújt levegő működtet – közölte Mr. Jones büszkén a fiúkkal. – A Los Angelesbe vezető út mellett egy kis színháznál találtam szétszedve.

– Szentséges isten! – sóhajtott Mrs. Jones. – Őszintén örülök, hogy még a legközelebbi szomszédunk is messze lakik.

35

– Ez egy igazán nagy orgona – mondta Mr. Jones –, amit tágas előadóterembe szántak. Egy ilyen orgonába olyan nagy, olyan hosszú és akkora átmérőjű sípot lehet építeni, ha tudtok követni, ami olyan mély hangot bocsát ki, mely emberi füllel nem hallható.

– De ha nem halljuk őket, akkor nem nevezhetők hangoknak, ugye Titus bácsi? – kérdezte Jupiter.

– Valaki biztos hallja őket… talán az elefántok. Azoknak nagyon nagy fülük van – kuncogott Mr. Jones.

– Mire jó egy olyan orgona, amelyik hallhatatlan hangokat bocsát ki – kérdezte Pete. – Azt akarom mondani, hogy az elefántok aligha hallgatnak orgonamuzsikát.

– Nem tudom, fiam, nem tudom – felelte Titus Jones.– Azt hiszem, hogy a tudomány fel tudná valamire használni, ha azon volna.– Mindenesetre – szögezte le Bob – a kutyák is tudnak olyan hangokat kibocsátani,

amelyeket nem hallunk. Olyan magas hangfekvésűeket.– Pontosan, fiacskám – mondta Mr. Jones. – Talán egy cirkuszban tudnának az elefántok

számára olyan hangokat megszólaltatni, amelyek pontosan a fordítottjai lennének a kutyák által kibocsátott hangoknak. Nem magasak, hanem mélyek.

– Vagyis szubszonikusakat – szögezte le Jupiter. – A hangok, azaz inkább rezgések, melyek túl mélyek az emberi fül számára a szubszonikus vagy alsó hangfekvésű hangok. A túl magasak pedig az ultraszonikusak

Annyira el voltak foglalva az orgonával, hogy észre sem vették a kék sportkocsit, amelyik behajtott a kapun és hirtelen lefékezett mögöttük. Vezetője, egy magas, vékony, hosszúkás arcú fiú, hangosan dudált. Mindhárom fiú ugrott egyet, amint megfordult. Ez hatalmas nevetést váltott ki a vezetőből és két utasából.

– Keszeg Norris! – kiáltott fel Pete, amint nézte, ahogy a magas fiú kiszáll az autóból.– Hát ő meg mit keres itt? – kérdezte Bob.A Norris család csak az év egy részét töltötte Rocky Beachben, de ami Pete-et, Bobot és

Jupitert illeti, még ezt az időt is sokallták. E. Skinner Norris nagyon jó véleménnyel volt a saját intelligenciájáról, s mivel még autója is volt, mindent elkövetett annak érdekében, hogy ő lehessen a vele egykorú fiúk vezére. A legtöbb fiú és lány persze nem törődött vele, de azért volt egy-két cimborája, akiket megszédített, hogy sok a pénze és nagy bulikat rendez. Ami elég volt ahhoz, hogy a hiúságát legyezgesse.

Most egy fedett cipősdoboz volt a kezében. A Három Nyomozó felé indult, míg barátai vihorászva figyelték. Mielőtt odaért volna hozzájuk, elővett a zsebéből egy nagyítóüveget és úgy tett vele, mintha a roncstelepet tanulmányozná. Mr. Jones és segítőtársai már elvitték az orgonaalkatrészeket, amikor megszólalt.

– Óh, igen – mondta nagyon gyöngére sikerült angol akcentussal. – Azt hiszem, helyben vagyunk. Silány vacakok, ez csakis a Jones roncstelep lehet.

Humorosnak szánt szavait nevetéssel jutalmazták az autóból. Pete ökölbe szorította a kezét.

– Mit akarsz. Keszeg? – kérdezte.E. Skinner Norris úgy tett, mintha nem hallotta volna. A nagyítólencsét Jupiter felé

fordította, mintha őt tanulmányozná, aztán zsebre rakta.– Valóban, ön nem lehet más, mint Jupiter MacSherlock, a világhírű detektív – mondta,

továbbra is azon igyekezve, hogy a kiejtése angolosnak tűnjön. – Nagy megtiszteltetés a számomra. Van egy ügyem az ön részére, ami zavarba ejtette még a Scotland Yard nyomozóit is. Egy ártatlan áldozat hitvány meggyilkolásáról van szó, biztos vagyok benne, hogy ön fényt derít az ügyre.

A három fiú, már akkor úgy érezte, hogy tudja, mi van a cipősdobozban, amikor Skinner Norris átnyújtotta Jupiternek. Az orruk előre elárulta. De azért Jupiter kinyitotta a dobozt és belenézett. Skinner Norris széles vigyorral figyelte.

36

A dobozban egy régóta döglött, nagy fehér patkány volt.– Gondolja, hogy képes fényt deríteni erre a borzalmas gyilkosságra, MacSherlock? –

kérdezte E. Skinner Norris. – Hatalmas jutalmat ajánlok fel, ha elfogja a gyilkost. Ötven lyukas garast.

Társai az autóban nagyon viccesnek találták a jelenetet. Jupiter arca azonban meg sem rezzent. Csupán lassan és méltóságteljesen bólintott.

– Megértem, hogy igazságot kívánsz neki szolgáltatni, Keszeg – mondta –, mert látom, hogy az áldozat az egyik legjobb barátod volt.

Erre az autóban abbamaradt a nevetés és a vékony fiú elvörösödött.– Az pedig azonnal látszik rajta – folytatta Jupiter –, hogy emésztési zavar következtében

hunyt el, amit az okozott, hogy le kellett nyelnie egy bizonyos személynek a hetvenkedéseit, akinek a kilétét pillanatnyilag csak az E. S. N. kezdőbetűkkel jelölhetem csupán.

– Most azt hiszed, hogy szellemes vagy, igaz? – kérdezte dühösen Keszeg Norris. Szerencsétlenségére az ékesszólása mindig akkor hagyta el, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá.

– Erről jut eszembe, van itt valami a számodra – mondta Jupiter, és a dobozt egy fémkupac tetejére tette. Pár lépésre volt csak a roncstelep irodája. Jupiter egy pillanat alatt visszaért a zseblámpával, amit Pete-tel találtak a Black Canyonban.

– E. S. N. kezdőbetű van rajta – mondta. – Valószínűleg az E. Skinner Norris rövidítése, igaz?

– Vagy pedig annak a rövidítése, hogy Elképesztően Szemtelen és Nagyképű – mondta vigyorogva Pete. – Egyébként eleget futsz-e mostanában, Keszeg?

– Add ide! – Keszeg Norris odaugrott és kikapta a lámpát Jupiter kezéből. Visszament az autóhoz és beszállt.

– Nyomozók! – nevetett fel gúnyosan. – Nevetséges! A városban minden fiú a hasát fogja a röhögéstől, ha megtudják!

A kerekek felpörögtek, amint kihátrált a kapun, majd elhajtott. Jupiter, Pete és Bob nézték a távolodó autót.

– Tudom, hogy a könyvtárban emelte el a kártyát – mondta Bob. – Mindent tud A Három Nyomozó irodájának megalapításáról.

– Azt akarjuk, hogy mindenki tudjon róla – felelte Jupiter. S ezek után még fontosabb, hogy az első esetünket meg tudjuk oldani.

Körülnézett. Nagybátyja, Hans és Konrad a falnál az orgonával bajlódtak. Nagynénje visszament a házba, ebédet főzni.

– Jelenleg senki nem figyel ránk – mondta. – Ha sietünk, még tarthatunk egy gyors beszámolót, mielőtt Mathilda néni ebédhez hív.

Elindult a Kettes Alagút felé.És akkor megtörtént.Gondolataiba merülve Jupiter rálépett egy orgonasípra, ami a lába alatt továbbgördült.

Nagyot esett. Amikor megpróbált fölülni, Bob és Pete látta, hogy a fogát csikorgatja.– Kificamítottam a bokám – mondta. Mire feltűrték a nadrágja szárát, hogy megvizsgálják,

a bokája már feldagadt. – Attól tartok – mondta Jupiter kelletlenül –, orvosi beavatkozásra van szükség.

37

Tizenegyedik fejezet

A CIGÁNYASSZONY FIGYELMEZTETÉSE

Micsoda pech!Két napja már, hogy Jupiter megsérült. Titus bátyja azonnal kórházba vitte.

Megröntgenezték és egész nap ott tartották. Aztán valami lábfürdőt kapott, majd hazaengedték. Alvarez doktor azt mondta, hogy hamarosan ugrándozhat. Egyelőre arra kérte, hogy amint tudja, tornáztassa a bokáját.

Most még azonban Jupiter ágyban volt, a bokája köré másfél mérföld kötést tekertek.És eközben Mr. Clarke lehet, hogy talál egy másik kísértetkastélyt a filmjéhez.Úgy nézett ki, hogy A Három Nyomozó bezárhatja a boltot, mielőtt igazán belefogtak

volna.Pete és Bob Jupiter ágya mellett ült. Meglehetősen rosszkedvűek voltak.– Fáj? – kérdezte Pete, amikor Jupiter megmozdult és a fogát csikorgatta.– Nem jobban, mint megérdemlem – mondta Jupiter –, amiért figyelmetlen voltam. De

folytassuk a megbeszélést! Első témánk a titokzatos telefonhívás, amit közvetlenül a Kísértetkastélyban tett első látogatásunk után kaptunk. Worthington azt mondta, hogy úgy érezte, akkor éjjel követtek minket.

Nagyon valószínű, hogy Keszeg Norris volt az.– Könnyen lehet – mondta Bob –, hiszen tudta, hogy érdekel minket az a hely.– De az lehetetlen, hogy Keszeg hívott volna föl minket elváltoztatott hangon – tiltakozott

Pete. – Olyan mély és kísérteties hangon. Hiszen az övé olyan, mint a lónyerítés.– Igazad van – válaszolta Jupiter. – De nem jut eszembe semmi más lehetséges

magyarázat.Fogát csikorgatva megmozdította a lábát.– Amíg meg nem győződöm az ellenkezőjéről – tette hozzá –, nem vagyok hajlandó

elhinni, hogy a testetlen kísértetek telefonálnak.– Jó, rendben – hagyta rá Bob. – Mi a másik téma? A titokzatos személy, aki a sziklát rátok

gurította?– Igen – mondta sötéten Pete. – Mi van vele? Bárcsak a kezeim közé kaparinthatnám!– Pillanatnyilag nem tudom, hogy ki ő – mondta Jupiter. – Biztosan csak annyit tudunk,

hogy nem Keszeg Norris volt az. Semmi köze sincs valószínűleg ahhoz az ügyhöz. Lehet, hogy egy gyerek vagy egy arra kószáló férfi lökte meg véletlenül a sziklát.

– Ahhoz képest, hogy véletlen volt, egész jól célzott – mormolta Pete.– Míg további tények birtokába nem jutunk, addig az illető kiléte titok marad. Azokon a

valótlan állításokon töröm a fejem, amiket Mr. Rex mondott nekünk, amikor Pete-tel felkerestük. Miért mondta, hogy a száraz gallyakat nyesi, amikor nyilvánvaló volt, hogy nem igaz. És miért készítette ki a kancsó hideg limonádét, mintha épp minket várt volna?

Mindkét kérdés zavarba ejtette mindhármójukat. Pete megvakarta a fejét.– Nem értem – mondta. – Minél előbbre jutunk, annál több a rejtély.Ebben a pillanatban Jupiter Mathilda nénje rontott be a szobába.– Már korábban el akartam nektek mesélni – kezdte. – Furcsa dolog történt tegnap reggel,

épp mielőtt visszajöttél a kórházból. De a nagy izgalom miatt teljesen kiment a fejemből.– Furcsa dolog? – kérdezte Jupiter. A fiúk hegyezni kezdte fülüket.– Egy öreg cigányasszony jelent meg az ajtóban. Nem is tudom, hogy elmeséljem-e, mit

mondott.– Egy öreg cigányasszony! – Erre tényleg mindhárman elképedtek.

38

– Nagyon szeretném tudni, Mathilda néni!– Na, jó! Mindenesetre se füle se farka nem volt. Az az apró termetű vén cigányasszony

bekopogott és szörnyű tört angolsággal azt mondta, hogy hallott a balesetedről és figyelmeztetni akar valamire.

– Figyelmeztetni! Egy öreg cigányasszony! – A fiúk egymásra néztek.– Mindenesetre – folytatta Mrs. Jones – annyit végül megértettem, hogy kártyát vetett és

háromszor is neked szólt az üzenet. És mindháromszor ugyanaz. Óvakodnod kell a K. K. betűktől, vagy bárkitől és bármitől, aminek vagy akinek a neve ezekkel a betűkkel kezdődik. A balesetedért K. K. a felelős és K. K. még több bajt hoz rád, ha nem kerülöd el őket, vagy őt, vagy azt... Nevettem egyet, s mondtam neki, hogy igaza van, a K. K. azt jelenti, hogy kergeség és könnyelműség. Aztán elment. Szegény teremtés, olyan öregnek és olyan szerencsétlennek látszott. Nem hiszem, hogy minden rendben volt a fejével.

Ezzel Mrs. Jones lement a lépcsőn. A fiúk magukra maradtak.– K. K. – mondta fakó hangon Bob. – Kísértetkastély.– Lehet, hogy Keszeg Norris bérelte fel – vetette föl kissé sápadtan Jupiter. – Bár az ellene

szól, hogy Keszegnek nincs valami sok képzelőereje. Körülbelül kimerül azzal, hogy döglött patkányt hozzon nekem.

– Valaki – kezdte Pete –, helyesbítek, valami nem akarja, hogy a Kísértetkastély körül bóklásszunk. Először rejtélyes figyelmeztetést kapunk telefonon. Azután az a valami egy cigányjósnő kártyáit használja, hogy újra figyelmeztessen. Azt hiszem, hogy az a Mr. Valami nem tréfál.

– Tehát azt javaslom, hogy szavazzunk arról, távolmaradunk-e a Kísértetkastélytól, ahogyan figyelmeztettek. Aki mellette van, mondja, hogy igen.

– Igen – mondta Bob.– Igen – mondta Pete. – Megvan a többség.Jupiter rájuk nézett. – Azt akarjátok, hogy Keszeg Norris jót röhögjön rajtunk? – kérdezte.

– Mert ami a jelen pillanatot illeti, kétségtelenül meg van róla győződve, hogy belebuktunk a nyomozásba. Már készül rá, hogy világgá kürtölje. Ezért nagyon meg kell gondolnunk, hogy mit teszünk.

– Továbbá – tette hozzá –, nem veszitek észre, hogy ezek a figyelmeztetések csak még rejtélyesebbé teszik az esetet?

– Hogy érted? – kérdezte Pete.– Eddig még senki sem kapott figyelmeztetést, aki a Kísértetkastély után nyomozott. Mi

vagyunk az elsők, akiket arra figyelmeztetnek, hogy ne merészkedjünk a közelébe. Ebből arra következtetek, közelebb járunk annak megfejtéséhez, hogy mi az oka a kastélyban tapasztalható rettegésnek, mint képzeltük.

– Még ha igazad lenne is – vitatkozott Pete –, mi hasznunk belőle? Te itt fekszel betegen, mi pedig; semmit sem tudunk csinálni, míg lábra nem állsz.

– Ez így nem teljesen igaz – mondta Jupiter. – Múlt éjszaka, amíg álmatlanul forgolódtam, új elhatározásra jutottam. Át kell kutatnotok a Kísértetkastélyt. Azalatt én gondolatban sorra veszem a rejtélyeket, amelyekkel szembekerültünk.

– Én kutassam át a Kísértetkastélyt? – kiáltott fel Bob. – Már akkor is elég közel érzem magam, ha csak olvasok róla!

– Természetesen nem várom, hogy túl sok mindenre fényt deríts – válaszolta Jupiter. – De remélem, hogy te is érezni fogod a nyugtalanságot, ami szörnyű idegessé, majd borzalmas rettegéssé változik. S ha mindezt érzed, meg akarom tudni, hogy hol?

– Hol? – nyögött fel Pete. – A múltkor tetőtől talpig éreztem. Kívül és belül. Mindenhol, hogy egészen pontos legyek. Mit gondolsz – a jobb kezem ideges, a bal pedig nem?

– Úgy értem, hogy a Kísértetkastélytól mekkora távolságra szűnik meg a rettegés – magyarázta Jupiter. – Milyen messze kell lenni tőle, hogy elmúljon? Ezt akarom megtudni.

39

– A múltkor körülbelül tizenöt mérföldre – mondta Pete.– Addig tartott, amíg hazaértem és lefeküdtem.

– Ezúttal ha elkezdődik a félelem, szorongás, rettegés, vagy küszöbön álló katasztrófaérzet, azt akarom, hogy lassan, méltósággal távozzatok.

– Lassan! – nevetett tompán Pete. – Méltósággal!– Lehet, hogy egyáltalán semmit sem fogtok érezni – tette hozzá Jupiter mivel azt

szeretném, hogy holnap nappal menjetek. Ezúttal még napvilágnál kell átkutatnotok az épületet. Ha úgy jobban szeretnétek, közvetlenül a kijárat közelében is kivárhatjátok, míg leszáll az éjszaka és utolér a félelem érzése.

– Barátocskám! – mondta Pete Bobnak. – Nincs más dolgunk, mint hogy a kijárat közelében álldogáljunk.

Bob megkönnyebbülten felsóhajtott.– Akkor ebből én kimaradok – mondta. – Holnap a könyvtárban kell dolgoznom, és

holnapután is.– Erről jut eszembe, nekem is dolgom van – mondta Pete. – Tudom, hogy nem túl jó, de

úgy tűnik, hogy le kell mondanunk róla.Jupiter beharapta szája szélét, és agyát teljes sebességre kapcsolta. Azután bólintott.– Ebben az esetben – közölte –, meg kell változtatni a tervet.– Épp ezt próbáltuk mi is javasolni neked – mondta Pete.– Még nincs későn, órákig sütni fog a nap – mondta Jupiter. – Így korán vacsoráztok, és

ma mentek el a Kísértetkastélyba.

40

Tizenkettedik fejezet

A KÉK KÍSÉRTET

– A fene egye meg! – mondta Pete. – Ha valamin vitatkozunk, miért mindig Jupe kerül ki győztesen?

– Hát ezt a mostani vitát tényleg megnyerte – osztozott véleményében Bob.Előttük ott állt a kanyon falához hozzáépített Kísértetkastély. Tornyai, törött ablakai, az

elvadult szőlőindák jól látszottak a késő délutáni napsütésben.Bob megrázkódott. – Talán be kellene mennünk! – mondta. – Már csak két óránk van

napnyugtáig. Besötétedik, mielőtt észrevennénk.Pete visszanézett a kőszikla borította útra. A kanyar mögött Worthington várakozott rájuk

az autóban. A sofőr segített Bobnak átmászni a legnagyobb sziklakon. De azután, ahogy a főnöke meghagyta, vissza kellett térnie, hogy őrizze az autót.

– Gondolod, hogy Keszeg Norris most is követett minket? – kérdezte Pete.– Nem. Hátranéztem és figyeltem az utat – telelte Bob. – Mindenesetre Jupe biztos benne,

hogy a jövőben Keszeg messziről elkerüli a Kísértetkastélyt.– Bezzeg nekünk be kell bizonyítanunk, hogy bátrabbak vagyunk, mint Keszeg – sóhajtott

Pete.Bobnál volt a fényképezőgép es Pete vitte a magnót. Mindegyikük zseblámpát akasztott az

övébe. Felmentek a lépcsőn a nagy bejárati ajtóhoz. Zárva volt.– Hát ez érdekes! – Pete összeráncolta a homlokát.– Biztos vagyok benne, hogy Keszeg nem csukta be az ajtót, amikor a múltkor láttuk

elrohanni.– Talán a szél volt – mondta Bob.Pete lenyomta a kilincset. Az ajtó hosszan nyikorogva kinyílt. Ettől mindketten

megrezzentek.– Csak a rozsdás sarokvasak – mondta Bob. – Semmi okunk az idegességre.– Ki mondta, hogy ideges vagyok? – kérdezte Pete.Beléptek a hallba. Az ajtót nyitva hagyták. A hallból az egyik oldalon nagy, kandallós

szoba nyílt, amit régi bútorokkal – nehéz faragott karosszékekkel, asztalokkal – zsúfoltak tele. Jupe azt mondta nekik, hogy alaposan nézzenek körül és mindenről készítsenek felvételeket. Bob semmi különöset nem látott a szobában, de azért csinált vakuval egy pár képet.

Azután átmentek a kerek terembe, ahol Jupe és Pete a visszhangokat hallották. Titokzatos, sötét, barátságtalan hely volt, tele páncélruhával és Mr. Terrill fantasztikus jelmezes képeivel. A csigalépcső mögül, a piszkos ablakon át beszűrődő fénysugarak egy kissé derűsebbe tették azért a helyiséget.

– Gondoljuk azt, hogy ez egy múzeum – mondta Bob Pete-nek. – Tudod, hogy milyen egy múzeumban. Semmi ijesztő nincsen benne.

– Rendben – egyezett bele Pete. – Ez a hely tényleg olyan, mint egy múzeum – minden poros, régi és halott.

– Halott – halott – halott – halott!A szó hosszan csengett a fülükben.– Hú! – mondta Bob. – A visszhang.– Visszhang – visszhang – visszhang – visszhang! – feleltek a falak.Pete félrevonta a társát.– Gyere ide! – mondta. – Csak akkor hallod a visszhangot, ha azon a helyen állsz.

41

Rendes körülmények közt Bob szerette a visszhangot. Szeretett „hallót” kiáltani, s hallgatni, amint a visszhang a távolból visszafeleli, hogy „halló”. Most azonban valahogy nem kívánta kipróbálni a Visszhang Termet.

– Nézzük meg a festményeket – javasolta. – Melyik bámult rád az élő szemével?– Az ott – Pete rámutatott a terem másik végében a félszemű kalóz képére.– Az egyik percben a szem élő volt, a másikban pedig festett.– Ezt megvizsgálhatjuk éppen – mondta Bob. – Állj föl egy székre, meglátjuk, eléred-e?Pete odatolt egy faragott karosszéket a festmény alá, de még lábujjhegyen sem érte el.– Van fönt egy erkélyféleség – mondta Bob. A képek arról az erkélyről lógnak le hosszú

dróton. Ha fölmegyünk, talán fel tudjuk húzni a festményeket.Pete lekászálódott a székről. Bob elindult a lépcső felé. Amint épp arra fordult, érezte,

hogy valaki a vállán lógó bőrszíjnál fogva megragadja a fényképezőgépet. Ugyanabban a pillanatban észrevette, hogy a mögötte lévő sötét, keskeny alkóvban egy magas alak áll. Felkiáltott és az ajtó felé iramodott.

Nem jutott messzire. A fényképezőgép szíja visszarántotta, elveszítette az egyensúlyát és a márványpadlóra zuhant. Esés közben még látta, hogy az óriási alak ráveti magát. Páncélruhát viselt, és egy hatalmas karddal egyenesen a feje felé sújtott.

Bob újra felkiáltott és az oldalán csúszni kezdett a kövezeten. A hatalmas kard nagyot csattant a padlón, pont ott, ahol Bob az előbb feküdt. A páncélruhás alak is a földre esett, akkora zajjal zuhant a kőre, mintha egy fémdobozokkal teli hordót löktek volna le egy szikláról.

Ekkorra Bob végre megszabadult a fényképezőgép szíjától és addig kúszott a földön, míg falközelbe ért. Hátrafordult, a páncélruhás férfi vajon követi-e? A látványtól égnek meredt a haja.

A páncélos férfi feje leesett, és végiggurult a padlón.Aztán Bob még egyszer ránézett és látta, hogy a páncélruha üres. Amikor a páncélruha

lezuhant, a sisak meglazult és pattogva utánagurult. Felállt és leporolta a ruháját. Fényképezőgépe a páncél mellett feküdt, a szíj még be volt szorulva a fémszemek közé, ahová akkor akadt, amikor háttal fordult az alkóvnak.

Felvette a fényképezőgépet és lefényképezte Pete-et, aki majd nem megszakadt a nevetéstől.

– A Kísértetkastély Röhögő Réméről már van képem – mondta Bob. – Tetszeni fog Jupe-nak.

– Ne haragudj, Bob! – Pete abbahagyta a nevetést, és megtörölte a szemét. – De nagyon furán néztél ki, ahogyan azt a rozsdás páncélt magad után vonszoltad.

Bob lenézett a földön fekvő páncélra. A falmélyedésben egy kis piedesztálon állt. Most már persze levált róla. Kicsit rozsdás volt ugyan, de egyáltalán nem festett rosszul. Lefényképezte. Aztán fényképet készített a félszemű kalózról és a többi festményről is.

– Ha már eleget nevettél – mondta –, itt egy ajtó, amit eddig nem vettünk észre. Az van kiírva – közelebb kellett hajolnia, hogy el tudja olvasni, mi áll a kis sárgaréz táblán – Vetítőterem.

Pete odalépett. – Apa azt mondta, hogy régen minden nagy sztárnak saját vetítőterme volt a házában. A barátaiknak ott vetítették le a filmjeiket. Nézzük meg belülről is.

Bobnak nagy erővel kellett húznia az ajtót. Olyan nehezen nyílt ki. mintha valaki a másik oldalról is húzta volna. Amint kitárult, áporodott, nyirkos levegő áramlott feléjük. A teremben olyan sötét volt, mint egy cet gyomrában.

Pete leoldozta a zseblámpáját. Erős fényt bocsátott ki, így láthatták, hogy a vetítőterem nagyon nagy helyiség, körülbelül száz plüssbevonatú ülés van benne. A túlsó végében, messze, hatalmas, alig kivehető körvonalú orgona állt.

42

– A helyiséget pontosan úgy rendezték be, mint egy régi bemutatótermet – mondta Pete. – Nézd ezt az orgonát. Legalább tízszer akkora, mint az, amit Mr. Jones vett. Gyere, nézzük meg közelebbről!

Bob bekapcsolta a zseblámpáját, de nem működött. Valószínűleg eltörhetett, amikor leesett. Pete lámpája szerencsére elég fényt bocsátott ki magából. Végigmentek a vetítőtermen, hátra az orgonához.

Most egyáltalán nem voltak idegesek. Bob komikus összegabalyodása az üres páncélruhával felvidította őket.

A mennyezetig érő hatalmas, öreg orgona csupa por és pókháló volt. Bob lefényképezte Jupiternek.

Azután alaposabban körülnéztek. A plüss karosszékek rongyosak voltak. Ahol valaha a vetítővászon lehetett, most néhány rongycsík lógott. Minél több idő telt el, a levegő annál áporodottabbnak és nyirkosabbnak tetszett.

– Itt nincs semmi – mondta Pete. – Nézzük, mi van fönt.Kijöttek a vetítőteremből, visszamentek a Visszhang Terembe és elindultak felfelé a fal

mellett kanyargó csigalépcsőn. Félúton megálltak, hogy kinézzenek a poros ablakon. A Black Canyon meredek, sziklás hegyoldala a kastély falánál magasodott.

– Még majdnem két teljes óránk van napnyugtáig – mondta Bob. – Bőven van időnk körülnézni.

– Akkor nézzük meg alaposabban a kalózos képet – javasolta Pete. – Húzzuk fel, és nézzük meg, hogy van-e rajta valami furcsa.

Amint fölértek az erkélyre, látták, hogy a festmények az erkély párkányáról lógnak le. Megragadták a drótot és együttes erővel elkezdték búzni. A kalózos képnek nehéz volt a kerete, de végül sikerült annyira felhúzniuk, hogy rá tudtak világítani.

Éppen olyan kép volt, mint a többi, csak egy kicsit fényesebb, mert olajjal festették. Bob úgy vélekedett. Pete bizonyára a csillogás miatt gondolta, hogy valódi szem nézi, de Pete még mindig bizonytalan volt.

– Én tényleg azt hittem, hogy élő szem volt – mondta. – Úgy látszik, tényleg tévedtem. Na, engedjük vissza!

Leeresztették a képet, és fölmentek a következő lépcsősoron. Úgy gondolták, hogy legfölül kezdik és onnan haladnak lefelé.

Felérve egy kis, kerek toronyban találták magukat, a kastély tetején. Az ablakai éppen olyan keskenyek voltak, mint egy igazi kastélynak, csupán annyi különbséggel, hogy ezek tábla üvegből készültek. A fiúk lenéztek. A Black Canyon fölött voltak, s mérföldekre csak hegyeket és hegyeket láttak a horizonton. Pete felkiáltott.

– Nézd! Egy tv-antenna!Igaza volt. A hozzájuk legközelebbi hegygerinc tetejére valaki tv-antennát állított. A

szomszéd kanyon egyik lakója szerelhette föl, aki korábban biztosan nem jól vehette az adást.– Ezek szerint van egy másik kanyon is egészen közel ide – mondta Pete. – Nem olyan

elhagyatott ez a hely, mint amilyennek első pillantásra látszik.– Több tucat kanyon van ezek közt a hegyek közt – telelte Bob. – De nézd meg, hogy

milyen magasan van az a hegygerinc. A hegyi kecskéken kívül aligha tud más felmászni oda. Ha a másik kanyonba akarsz menni, meg kell kerülnöd az egész hegyet.

– Igazad van – mondta Bob. – Szóval, itt nincs semmi. Menjünk le és nézzük meg, ott van-e valami, ami érdekli Jupitert.

Lementek. Egy terembe jutottak, amelynek a végén nyitott ajtót találtak. Benéztek. Stephen Terrill könyvtárszobája lehetett az, ahol a búcsúlevelet hagyta, mert könyvek százai álltak a polcokon. Az egyik falon festmények lógtak, hasonlóak, mint a Visszhang Teremben levők, csak kisebbek.

43

– Ezt belülről is meg kell nézni! – döntött Pete, így hát beléptek. A festmények nagyon érdekesek voltak. Mindegyik Stephen Terrillt ábrázolta különböző szerepeiben: kalózként, útonállóként. farkasemberként, feltámadt halottként, vámpírként, tengeri szörnyként.

– Ezerarcú emberként ismerték – emlékeztette Bob Pete-et, amint képről képre jártak. – Hú! Oda nézz!

Az egyik alkóvban múmiakoporsóba botlottak. Igazi egyiptomi múmiakoporsó volt, pont olyan, mint a múzeumokban. A fedelén ezüst táblácska. Pete rávilágított a zseblámpával. Bob föléhajolt, hogy elolvassa a feliratát. Ez állt rajt:

ENNEK A KOPORSÓNAK A TARTALMÁTTULAJDONOSA

MR. HUGH WILSONARRA AZ EMBERRE HAGYTA

AKI OLY JÓL ELSZÓRAKOZTATTA –MR. STEPHEN TERRILLRE

– Te jó ég! – mondta Pete, – Mit gondolsz, mi lehet belül?– Talán egy múmia – vetette föl Bob.– Lehet, hogy valami értékes dolog. Nézzük meg!Nekigyürkőztek a koporsófedélnek. Nem volt lezárva, de meglehetősen nehéznek

bizonyult. Körülbelül félig tolták el a fedelét, amikor Pete felkiáltott és elengedte. A koporsótető nagy robajjal újra becsukódott.

– Láttad, amit én? – kérdezte.Bob nagyokat nyelt. – Láttam – mondta. – Egy csontváz. – Egy csinos kis vigyorgó fehér

csontváz.– Szóval ezt hagyta az a bizonyos Hugh Wilson Stephen Terrillre, amiért olyan jól

elszórakoztatta – mondta Bob. – A saját csontvázát. Nyissuk ki újra, hogy lefényképezhessem Jupe-nak!

Pete nem igazán lelkesedett az ötletért. Bob emlékeztette, hogy a csontvázak nem bántanak senkit. Újra kinyitották a múmia koporsóját és Bobnak sikerült lefényképeznie a vigyorgó csontvázat. Biztosra vette, hogy Jupe-nak tetszeni fog.

Amíg Bob feltekerte a filmet és újat fűzött be. Pete kinézett az egyik ablakon. Kinézett és felkiáltott.

– Siessünk! – mondta. – Sötétedik!Bob az órájára pillantott. – Az nem lehet. Még több mint egy óránk van napnyugtáig.– Lehet, hogy a nap ezzel nincs tisztában. Nézz ki az ablakon!Bob odasántikált és kinézett. Minden kétséget kizáróan sötétedett. A nap már félig eltűnt a

kanyon fala mögött. Az ablakon is csak azért sütött még be, mert a Kísértetkastély olyan magasan állt a hegytetőn.

– Teljesen elfeledkeztem róla, hogy ezekben a kanyonokban milyen korán lemegy a nap. Sokkal korábban, mint másutt.

– Menjünk! – mondta Pete. – Ha van olyan hely, ahol sötétedés után nem szívesen lennék, akkor ez az.

Elindultak a hall felé. Amint végigpillantottak a hosszú folyósón, látták, hogy mind két végén lépcső van. Nem emlékeztek rá, hogy melyiken jöttek fel, így Pete végül a közelebb esőt választotta.

Mire leértek az emeletre, már alig volt fény, és nem találták a csigalépcsőt, amin a földszintre juthattak volna. Végül a terem végében, egy ajtó mögött, találtak egy keskeny lépcsőt.

– Nem itt jöttünk fel – mondta Bob. – Jobb lenne talán visszamenni!

44

– Minden lépcső lefele vezet innen – felelte Pete. – Mi pedig lefele akarunk menni. Méghozzá gyorsan. Gyerünk!

Elindultak lefelé. Alig léptek be az ajtón, egy légáramlat becsapta, és koromsötétben maradtak a keskeny lépcsőn.

– Jobb lenne megkeresni azt a lépcsőt, amin feljöttünk – mondta nyugtalanul Bob. – Nem tetszik nekem ez a sötétség. Még téged sem látlak.

– Neked se tetszik, nekem se tetszik. Akkor egyetértünk – mondta Pete. – Hol vagy? – Bob után tapogatózott. – Megvagy! Ne engedjük el egymás kezét! Menjünk vissza és nyissuk ki az ajtót!

Együtt visszamentek az ajtóhoz. De a gömbkilincs nem fordulod.– Erről az oldalról nyilván nem nyílik – mondta nyugalmat erőltetve magára Bob. – Úgy

áll a dolog, hogy ezen a lépcsőn kell lejutnunk, akár tetszik, akár nem.– Világosság kellene – mondta Pete. – Ha találnánk valami…, eh, mi van velem? Hiszen

van nálam zseblámpa! Egy jó kis új zseblámpa…– Na, mi lesz már, kapcsold be! – sürgette Bob. – Olyan a sötétség, mintha agyon akarna

nyomni minket. És egyre sötétebb van.– Helyesbítek – Pete hangja mintha egy kissé reszketett volna. – Még sincs zseblámpám.

Emlékszel, amikor visszacsuktuk a múmia koporsóját? Biztosan akkor vesztettem el.– Remek! – felelte Bob. – Nagyszerű! Az enyém ugyanis tönkrement, amikor levert a

lábamról az a páncélruha.– Lehet, hogy csak elmozdult az elem – vélte Pete. – Az ilyesmi előfordul.Kivette Bob övéből a zseblámpát. Bob hallotta, amint ütögeti. Először semmi nem történt.

Végül mégis működni kezdett. Bár nem világított rendesen, épp csak pislákolt.– Rossz az érintkezés – mondta Pete. – Annyit ér, mint egy gyertya. De legalább világít.

Gyerünk!Lementek a keskeny, kanyargós lépcsőn, gyorsabban, mint azt kapcsos lába miatt Bob hitte

volna.Pete mutatta az utat a pislákoló zseblámpával. Végül leértek valahová, ahol nem volt már

több lépcső. Úgy gondolták, a földszintre jutottak. Amennyire a lámpa fénye engedte, körbevilágítottak, s látták, hogy egy kis, négyszögletes terembe értek, ahonnan két ajtó nyílt. Éppen azon tanakodtak, hogy melyik ajtót válasszák, amikor Pete megrántotta Bob karját.

– Figyelj! – mondta. – Hallod, amit én?Bob figyelt. Hallotta.Orgonaszó! Halk, hátborzongató orgonaszó! Valaki játszott a vetítőterem rossz orgonáján.

Bobot hirtelen elfogta az a szörnyű idegesség, amiről Jupiter beszélt nekik.– Abból az irányból jön – súgta Pete, és rámutatott az egyik ajtóra.– Akkor menjünk erre – mutatott a másik ajtóra Bob.– Nem, arra menjünk – mondta Pete. Arra van ugyanis a vetítőterem. Azt pedig tudjuk,

hogy a bejárat a vetítőtermen túl van. Ha a másik ajtón megyünk ki, lehet, hogy teljesen eltévedünk. Annál pedig minden jobb.

Pete kinyitotta az ajtót, és Bob kezét fogva elszántan elindult a sötét teremben. Amint közeledtek, a zene egyre hangosabb lett ugyan, de a csupa sikoly és nyöszörgés, szellemmuzsika még így is mintha nagyon messziről szólt volna.

Bob ment, mert Pete nem engedte megállni, de minél közelebb értek a zenéhez, annál szörnyűbb idegességet érzett. Azután Pete kinyitott egy ajtót és ők a vetítőteremben találták magukat.

Tudták, hogy hol vannak, mert a zseblámpa tompa fényénél látták az ülések hátát. Messze előttük az orgonánál kék fény imbolygott. A földtől körülbelül négy láb magasságban lebegett, igazi folt formája volt és reszketve csillogott. Ahogyan vibrált, az orgona újabb és újabb lihegést és sikoltást bocsátott ki magából.

45

– A Kék Kísértet! – Bobnak elszorult a torka.Ez volt az a pillanat, amikor a szörnyű idegesség, mely közben heves szorongássá vált,

hirtelen borzalmas rettegésbe ment át, pontosan úgy, ahogy Jupiter remélte.Végigrohantak a termen, az ajtóhoz, amiről biztosan tudták, hogy ott van. Pete feltépte, s

kint voltak a Visszhang Teremben. Mindkét fiú a főbejárat felé futott. Az ajtaja még mindig nyitva állt, s kirohantak a teraszra. Tovább futottak. Bob azonban egy kissé húzta a rossz, bal lábat és belerúgott valamibe. Megbicsaklott a lába. Pete olyan gyorsan szaladt, hogy nem vette észre. Bob a terasz sarkán álló levél halomhoz vonszolta magát és a levelek köze bújt, akar egy macska kergette egér.

Miközben várta, hogy a Kék Kísértet utolérje, a szíve olyan hangosan vert, mint egy sűrített levegővel működő légkalapács. Olyan hangosan zihált, hogy nem hallott tőle semmit. Amikor erre rájött, visszatartotta a lélegzetét. A hirtelen beállt csendben meghallotta, hogy keresi a Kék Kísértet. Apró, csusszanó léptei egyre közelebbről hallatszottak a mozaikon, a kísértet zihált és furcsán, baljóslatúan, egyenetlenül lélegzett. Félelmetes volt.

A lépések hirtelen megálltak. Az a valami éppen előtte volt. Egy hosszú percen át állt ott. Még mindig kapkodva szedte a levegőt. Akkor előrenyúlt és megragadta Bob vállát. Amikor hozzá ért, Bob akkorát ordított, hogy a legközelebb eső hegyoldalról majdnem legurultak a sziklák.

46

Tizenharmadik fejezet

A NYOMOZÓK TITKOS JELE

– Mi történt azután, hogy a Kék Kísértet megfogta a vállad, Bob?Jupiter beszélt. A Főhadiszálláson voltak. Három napja most először találkoztak. Pete-nek

az apjával és anyjával San Franciscóba kellett mennie rokonlátogatóba, Bob pedig tele volt munkával. A könyvtárban új katalógust kellett készíteniük az összes könyvről. Egy másik segítőtársa beteg volt, így Bobnak estére is ott kellett maradnia. Ezalatt Jupiter még mindig ágyhoz kötve várta, hogy gyógyuljon a bokája, s közben olvasott. Ez volt az első alkalom, hogy végre magukban lehettek.

– Szóval? – kérdezte újra Jupiter. – Mi történt?– Úgy érted, miután felordítottam? – Bob hangján hallatszott, hogy nem szívesen folytatja

a beszélgetést.– Pontosan… Miután felordítottál.– Miért nem Pete-et kérdezed? – tért ki a válasz elől Bob. – Ő is ott volt.– Rendben van. Mondd el te, Pete, hogy mi történt!Pete zavarban volt, de engedett.– Elestem – mondta. – Bob olyan hangosan felüvöltött, amikor megfogtam a vállát, hogy

megrémültem és ráestem. Akkor verekedni és ordítani kezdett. Azt ordította, hogy „menj innen, Kísértet! Ha jót akarsz magadnak, menj vissza, ahonnét jöttél!” A karom tele lett ütések nyomaival, mire meg tudtam vele végre értetni, hogy csak én vagyok, visszajöttem, hogy megnézzem, mi történt vele.

– Kis termete ellenére Bobnak oroszlánszíve van – mondta Jupiter. – Szóval, észrevetted, hogy nincs melletted, és visszamentél, hogy megkeresd. Hallottad, hogy kapkodva veszi a levegőt, amikor lehajoltál, azt hitte, hogy a Kék Kísértet az. Így volt?

Bob bólintott. Meglehetősen ostobán érezte magát, ott a levélkupacban, amikor Pete és ő végre abbahagyták a dulakodást. Abban a helyzetben tényleg azt hitte, hogy a Kék Kísértettel küzd.

Jupiter összeszorította az ajkait. Látszott rajta, hogy nagyon elégedett valamivel.– És amint abbahagytátok a verekedést, felfedeztetek valamit – mondta. – Felfedeztétek,

hogy a szörnyűséges rettegés elmúlt, igaz?Pete és Bob egymásra néztek. Vajon miből jött rá Jupiter? Eddig hallgattak róla, mert

meglepetésnek szánták.– Így igaz – mondta Pete. – Tényleg elmúlt.Tehát ezek az érzések csak a Kísértetkastély falain belül jelentkeznek – mondta Jupiter. –

Ez nagyon fontos felfedezés!– Igazan? – kérdezte Bob.– Biztos vagyok benne, hogy az – válaszolta Jupiter. A fényképek már bizonyára készen

vannak; megvizsgálhatjuk őket. Kihoznád őket a sötétkamrából, Pete? Addig én kikapcsolom a ventilátort. Titus bácsi meglehetősen nagy zajt csap odakint.

Titus bácsit illetően igaza volt. Mr. Jonesnak sikerült végre összeállítania az orgonáját. Míg ágyhoz volt kötve, Jupiter könyvtárnyi könyvet elolvasott az orgonákról és számos tanáccsal segítette a nagybátyját. Mr. Jones éppen kipróbálta a nagynehezen összeállított orgonát. Az „Asleep in tth Deep-et”, Hans és Konrad egyik kedvenc darabját játszotta. Mindent beleadott a basszus hangokba, és a fődallam mellett trillázott.

A Főhadiszállás tetőventilátora éppen járt, így a fiúk kigyönyörködhették magukat a muzsikában. Amikor Mr. Jones igazán belemerült a játékba, és mély hangokat szólaltatott

47

meg, a Főhadiszálláson a tárgyak zörögni kezdtek. Bob úgy érezte, hogy a zene fölemeli a székéből. Amíg szólt a muzsika, a szék rázkódott alatta.

Mire Jupiter lekapcsolta a ventilátort, s így kizárt valamennyit a fültépő lármából, Pete visszajött a kis sötétkamrából a fotókkal, melyeket Bob készített a Kísértetkastélyban. Még nedvesek voltak ugyan, de azért már használhatóak.

Jupiter egy kézi nagyítóüveggel alaposan megszemlélte valamennyit. Aztán a felvételeket továbbadta Bobnak és Pete-nek. Legtovább a Mr. Terrill könyvtárából és a Bobot üldözőbe vett páncélruháról készült felvételeket nézte.

– Nagyon jól sikerültek, Bob – mondta Jupiter. – Egyetlen dolgot leszámítva. Nem fényképezted le az orgonánál a Kék Kísértetet.

– Azt várod tőlem, hogy odasétáljak és fényképet készítsek egy reszketve csillogó foltról, amint éppen egy olyan orgonán játszik, amin nem is lehet játszani? – Bob hangja kissé szarkasztikusan csengett.

– Senki a világon nem állt volna meg, hogy lefényképezze – mondta Pete. – A levegőben túl sok rettegés volt. Még te sem álltál volna meg, Jupe.

– Valószínűleg, nem – ismerte el Jupiter. – Ha az embert félelem fogja el, nehéz higgadtan cselekedni. De azért az a fénykép sokat segíthetett volna a kérdés megoldásában.

Pete es Bob várt. Jupiternek három napja volt az ágyban a gondolkodásra, és biztosak voltak benne, hogy sok mindenre rájött, amiről még nem beszélt nekik.

– Tehát – folytatta Jupiter – a kalandotok bizonyos szempontból nagyon is sajátságos volt. A Kísértetkastély szelleme ugyanis napnyugta előtt jelent meg nektek.

– Belül napnyugta volt – mondta Pete. – Nagyobb sötétség volt, mint amilyen sötét egy fekete macska a bányában.

– Kint viszont sütött a nap. Senki más nem számolt be arról, hogy sötétedés előtt hasonlót tapasztalt volna. Na, nézzük, miről árulkodik a többi kép? – Kézbe vette a páncélöltözékről készített felvételt.

– Ez a páncél – mondta – elég fényesnek látszik. Rozsdának alig van rajta nyoma.– Nem volt túl rozsdás – mondta Bob. – Csak néhány helyen.– És ezek a könyvek és festmények Mr. Terrill könyvtárában. Ezek sem látszanak nagyon

porosnak.– Kissé azért porosak voltak – mondta Pete. – De azért nem túlságosan.– Hmm! – Jupiter hosszasan szemlélte a múmia csontvázát a koporsóban. – Ez a csontváz!

Meglehetősen szokatlan örökség!Ebben a pillanatban a Főhadiszállásnak helyet adó lakókocsi megrázkódott. A kinti

halomból egy vasrúd elmozdult és nekizuhant. Mr. Jones új orgonájának egy különösen hangos futama majdnem elsöpörte őket.

– Hú! – kiáltotta Pete. – Már azt hittem, hogy földrengés!– Titus bácsi elfelejti, hogy milyen erős, amikor az orgonához ül – jegyezte meg Jupiter. –

Ha így folytatja, a végén még abba kell hagynunk az értekezletet. De mielőtt befejeznénk, még van itt valami a számotokra.

Mindegyik fiúnak átnyújtott egy-egy krétadarabot. Olyat, mint amilyet az iskolában használtak, csak Pete-é kék volt. Bobé pedig zöld.

– Mire való? – kérdezte Pete.– Arra, hogy A Három Nyomozó jelével lassúk el a nyomokat. – Jupiter fogott egy darab

fehér krétát és egy nagy kérdőjelet rajzolt a falra.– Ez azt jelenti – mondta –, hogy A Három Nyomozó egyike itt járt. A fehér színből

kiderül, hogy az Első Nyomozó volt az. A kék kérdőjel Pete-et jelenti, a Második Nyomozót, és a zöld téged, Bob. Ha ez korábban az eszembe jut, akkor nem tévedtetek volna el a Kísértetkastélyban. Krétával megjelölhettétek volna az útirányt és a nyomokat követhettétek volna visszafelé.

48

– Tényleg, igazad van – mondta Pete.– És milyen egyszerű az egész – mondta Jupiter. – A kérdőjel egyike a legközismertebb

jeleknek. Ha valaki megpillant egy krétával rajzolt kérdőjelet a falon vagy ajtófélfán, arra gondol, hogy gyerekek játszottak arra, és elfelejtkezik az egészről. Ugyanakkor számunkra a kérdőjel üzenethordozó. Jelölhetünk vele bármilyen nyomot, búvóhelyet, vagy megjelölhetjük egy gyanús személy lakóhelyét. Mostantól fogva mindig legyen veletek a krétátok.

Megígérték neki, s Jupiter rátért a csemegére.– Felhívtam Mr. Reginald Clarke irodáját – közölte. – Henrietta azt mondta, Mr. Clarke

holnap találkozik a munkatársaival, hogy megbeszéljék, átmenjenek-e Angliába és egy ottani kísértetjárta udvarházban forgassák-e le a filmet. Ez azt jelenti, hogy holnap reggelre el kell készítenünk a beszámolónkat. Ami pedig azt jelenti, hogy…

– Nem – kiáltotta Pete. – Én nem veszek részt benne. Véleményem szerint a Kísértetkastélyban jár kísértet, és ami engem illet csak járjon. Nincs szükségem több bizonyítékra!

– Míg az ágyban feküdtem és gondolkodtam – folytatta Jupiter, mintha Pete meg sem szólalt volna –, bizonyos ellenőrizendő következtetésekre jutottam. Gyorsan kell dolgoznunk, hogy Mr. Clarke-nak időben beszámolhassunk az ügyről. Tehát, mindkettőtöknek engedélyt kell kérni, hogy ma késő estig kimaradhassatok.

Mert ma éjszaka végső támadást indítunk a Kísértetkastély ellen!

49

Tizennegyedik fejezet

A SZELLEM ÉS A TÜKÖR

A Kísértetkastély Jupiter és Pete fölött magasodott a sötétségben. A hold nem világított, csupán néhány csillag fénye oszlatta a kanyon koromsötétjét.

– Ennél már nem lesz sötétebb – suttogta Jupiter. – Akár be is mehetünk.Pete kézbe vette új, különlegesen erős fényű zseblámpáját, amit a zsebpénzéből vett. A régi

még mindig ott volt, fent, a kastély könyvtárszobájában.Felmentek a töredezett lépcsőkön, keresztül a mozaiklapokkal fedett teraszon. Jupiter kissé

bicegett, így kímélte szorosan bekötött bokáját. Lépéseik nagyon hangosaknak tűntek a sötétben. Valahonnan egy kisállatot ugrattak ki rejtekhelyéről, villámgyorsan eltűnt zseblámpáik fényköréből.

– Akármi volt is, jó gyors akármi volt – mondta Pete. – Már el is tűnt innen.Jupiter nem válaszolt. Kezét a bejárati ajtóra tette és erősen megrántotta. Meg se mozdult.– Segíts! – mondta Jupiter. – Beragadt az ajtó.Pete is megfogta a nagy sárgaréz fogantyút. Hirtelen engedett. A sárgaréz fogantyú leesett.

Mindketten hátraestek, rá egy halom csempére.– Úú! – nyögte Pete. – A gyomromon fekszel! Meg se tudók moccanni! Nem kapok

levegőt! Szállj le gyorsan!Jupiter legördült róla és lábra állt. Pete is fölállt és ellenőrizte, épek-e a csontjai.– Úgy látom, egészben vagyok – mondta. – A józan eszem leszámítva. Azt otthon

hagytam.Társa megvizsgálta a sárgaréz fogantyút a lámpája fényében.– Nézd! – mondta. – A kilincset a záron átvezető rúdhoz erősítő csavar kilazult.– Nagy volt a forgalom az elmúlt néhány héten – mormolta Pete. – Talán csak megkopott.– Hmm! – Zömök barátja gondterhelt arccal töprengett. – Szeretném tudni, vajon

kilazulhatott-e?– De hát ki tenne ilyet? – kérdezte Pete. – Mindenesetre bemenni nem tudunk, tehát akár

vissza is fordulhatnánk.– Biztos vagyok benne, hogy máshol is be tudunk menni – mondta Jupiter. – Próbáljuk

meg az egyik lenti franciaablakot!Elindult az épület bejárati oldalának fala mentén. Fél tucat magas franciaablak nyílt a

teraszra. Az első öt zárva volt. A hatodikat azonban ujjnyira nyitva találták. Jupiter belökte. Olyan könnyen kinyílt, akár egy ajtó. Mögötte áthatolhatatlan sötétség várta őket.

A sötétséget azonban részben eloszlatta Jupiter zseblámpájának fénye. A nyitott ablakon át egy nagy asztalra világított. Körülötte székek álltak, az asztal végén pedig, amennyire látták, edények.

– Az ebédlő – mondta Jupiter halkan. – Itt bemehetünk.Miután beléptek, körbevilágítottak. Faragott bársonyszékekre, egy hosszú mahagóni

asztalra, egy elegáns tálalószekrényre és faragott faburkolatra esett a fény.– Úgy látszik, több ajtó is van – jegyezte meg Jupiter. – Jó lenne tudni, melyiket válasszuk!– Véleményem szerint… úú! – kiáltott fel rémülten Pete, amint fordultában megpillantott

egy hosszú, leomló ruhát viselő nőt, aki őket bámulta. Ilyen ruhát Pete háromszáz évvel ezelőtt festett képeken látott. A nő nyakán kötél volt, melynek szabad vége lelógott a lábfejére. Kezét ruhaujjába dugta, és szomorúan nézte a fiúkat.

Pete megrántotta Jupiter kabátját.– Mi van? – kérdezte Jupiter.

50

– Nn… nézd! – dadogta Pete. – Nem vagyunk egyedül! Van itt még valaki!Jupiter megfordult és Pete érezte, hogy megmerevedik. Ami azt jelentette, hogy ő is látja a

nőt, aki őket nézte. Nem mozdult, nem lélegzett, csak állt és nézett. Pete biztosra vette, hogy tudja ki az. Annak a nőnek a szelleme, akiről Mr. Rex mesélte, hogy inkább felakasztotta magát, csak ne kelljen férjhez mennie ahhoz az emberhez, akihez az apja adni akarta.

A fiúk egy pillanatig dermedten álltak. A szellemszerű jelenés nem mozdult, s hallgatott.– Világíts oda! – súgta Jupiter. – Amikor azt mondom, hogy most… Most!Mindketten az álló nőre világítottak.A nő abban a pillanatban eltűnt, olyan hangtalanul, mint ahogy megjelent.A helyén csak egy tükör maradt, ami visszaverte a fényt, pont a szemükbe.– Egy tükör! – kiáltott Pete. – Akkor mögöttünk állt!Villámgyorsan megfordult, cikcakkban ide-oda világított, de nem volt ott senki. Rajtuk

kívül senki sem volt a teremben.– Elment! – mondta Pete. – És én is elmegyek! Ez kísértet volt!– Várj! – zömök társa megszorította a csuklóját. – Lehet, hogy tényleg egy szellem

tükörképét láttuk, de az is lehet, hogy tévedtünk. Sajnálom, hogy elsiettük a dolgot. Alaposabban szemügyre kellett volna vennünk ezt a szokatlan jelenséget.

– Alaposabban? – kiáltott Pete. – Jó, de akkor miért nem fényképezted le? Nálad van a fényképezőgép!

– Tényleg! – mondta Jupiter lehangoltan. – Teljesen elfeledkeztem róla!– Úgysem látszott volna a felvételen semmi. A szellemeket nem lehet lefényképezni.– Aminthogy a szellemek tükröződni sem tükröződhetnek válaszolta Jupiter. – Ennek tehát

vagy mégis van tükörképe, vagy ő maga volt benn a tükörben. Tükörben megjelenő kísértetekről eddig még sohasem hallottam. Bárcsak még egyszer megjelenne!

– Ez a te véleményed, nem az enyém – válaszolta Pete. – Rendben, bebizonyítottuk, hogy a Kísértetkastélyban van kísértet. Menjünk, és mondjuk el Mr. Clarke-nak.

– A java még hátra van! – mondta Jupiter. – Még nagyon sok mindent meg kell tudnunk! Beljebb kell mennünk! Többé nem fogok elfeledkezni a fényképezőgépről! Nagyon szeretném lefényképezni a rossz orgonán játszó Kék Kísértetet!

Társa nyugalma Pete-et is lehiggasztotta. Vállat vont.– Na, jó! – mondta. – De nem jelölöd meg az utunkat a fehér krétával?Jupiter újra bosszúsan kiáltott.– Teljesen igazad van! – mondta. – Azonnal megjelölöm az összes eddigi helyet!Odalépett az ablakhoz, amelyen át bejutottak, és hatalmas kérdőjelet rajzolt rá. Azután egy

másik kérdőjelet rajzolt az ebédlőasztalra, óvatosan, nehogy megkarcolja. Odalépett a nagy tükörhöz, hogy ellássa A Három Nyomozó különleges jelével.

– Így, ha Worthingtonnak és Bobnak utánunk kellene jönni, fölfigyelnek erre is – mondta Pete-nek, amint jól rányomta a krétát, hogy meglátsszon a fényes üvegen.

– Úgy érted, ha nem találnának minket? – kérdezte Pete.Jupiter nem válaszolt.Kezének nyomása alatt a magas tükör, mint egy ajtó, némán elfordult. Mögötte sötét

folyosó vezetett a Kísértetkastély mélyébe.

51

Tizenötödik fejezet

A FÉLELEMKÖD

A fiúk meglepetten bámultak a sötét folyosóra.– Odanézz! – mondta Pete. – Titkos átjáró!– Tükör mögé rejtették! – Jupiter homlokát barázdák szántották. – Meg kell fejtenünk a

titkát!Mielőtt Pete tiltakozhatott volna, a zömök Első Nyomozó belépett az elfordult tükör

mögött feltárult nyílásba és végigvilágított a hosszú, keskeny átjárón. Látszatra semmi különös nem volt benne. Falait terméskőből építették és nem volt ajtaja, csak messze, a túlsó végén.

– Gyerünk! – mondta Jupiter. – Meg kell tudnunk, hová vezet ez az átjáró!Pete utána indult. Nem volt igazán a kedvére, hogy belépjen a titkos átjáróba, de egyedül

sem akart maradni. Még mindig jobb, mint egyedül, döntötte el.Lámpája fényénél Jupiter alaposan szemügyre vette a kőfalakat. Visszafordult, hogy

megvizsgálja a tükörajtót. Rendes tükörnek nézett ki, amelyet egy rejtett faajtó lapjára szereltek. Az ajtón nem volt semmilyen kilincs.

– Érdekes – mormolta. – Biztosan valamilyen titkos szerkezet nyitja.Véletlenül becsapta. Kattanás hallatszott. És ott álltak, bezárva az átjáróba.– Hát ezt megcsináltad! – kiáltott Pete. – Bezártál bennünket!– Hmm! – Társa valamiféle mélyedést keresett, hogy belekapaszkodva kinyithassa az ajtót.

Nem volt. Az ajtó háta sima fából készült, s olyan pontosan illeszkedett, hogy egyetlen apró repedés sem volt rajta, amibe beakaszthatta volna a körmét.

– Minden kétséget kizáróan valamilyen titkos szerkezet nyitja – mondta. – Kíváncsi lennék rá, vajon miért nyílt ki ilyen könnyen, amikor az előbb megérintettem?

– Most ne azzal törődj! – mondta neki Pete. – Inkább megint könnyen nyisd ki! Ki akarok innen menni!

– Biztos vagyok benne, hogy veszély esetén be tudnánk törni az ajtót és azután a tükröt – mondta Jupiter, miközben az ujjaival végigtapogatta az ajtó hátát. – Azonban nem lesz rá semmi szükség. Mivel a másik irányba akarunk menni.

Pete éppen azon volt, hogy megmondja neki, véleményét nem teljesen osztja a Második Nyomozó, de Jupe a falat kopogtatva már elindult a keskeny átjáróban.

– Tömör – jegyezte meg, amint előrehaladt. – De belül mintha mégis üreges lenne. Hallgasd csak!

Újra megkopogtatta a falakat. Pete fülelt. És akkor meghallott valamit.Meghallotta a nagy. romos orgona távoli hangját. Úgy érezték, hogy minden irányból az a

hátborzongató, sípoló muzsika árad a folyosóra.– Hallgasd! – kiáltott Pete. – A Kék Kísértet megint muzsikál!– Hallom – válaszolta a másik fiú. Jupiter a folyosó falára tapasztotta a fülét és egy hosszú

percen át fülelt.– Úgy tűnik, hogy a zene egyenesen a kőfalon át jön – jelentette ki. – Valószínűnek tartom,

hogy pontosan a vetítőterem romos orgonája mögött állunk.– Úgy érted, hogy a Kék Kísértet a fal túlsó oldalánál van? – kiáltott fel Pete.– Remélem – felel te Jupiter. – Végül is éppen az a ma éjszakai expedíció célja, hogy

találkozzunk a kísértettel és lefényképezzük. És ha lehet, beszeljünk vele.– Beszélünk vele? – nyögött fel Pete. – Úgy érted, hogy megszólítjuk?– Ha elkapjuk.

52

– De mi lesz, ha ő kap el minket? – kérdezte Pete. – Ez az, ami igazán aggaszt.– Úgy látszik még egyszer el kell mondanom – most Jupiter hangja meglehetősen

szigorúan csengett –, hogy a rendelkezésünkre álló beszámolók szerint a Kék Kísértet még sohasem bántott senkit. Stratégiánkat teljes egészében erre építettem. Míg ágyban voltam, levontam néhány ezzel kapcsolatos következtetést. Azért tartottam meg magamnak, hogy be tudjam bizonyítani a helyességüket. Azt hiszem, hogy hamarosan kiderül, igazam volt-e, vagy sem.

– De mi van, ha tévedtél? – kérdezte Pete. – Ha tévedtél, és a Kék Kísértet úgy dönt, hogy a szellembandájában akar látni minket: Akkor mi lesz?

– Akkor beismerem, hogy tévedtem – felelte Jupiter.– De most, hadd bocsássak előre valamit. Néhány perc múlva érezni kezdjük a szörnyű

rettegést.– Néhány perc múlva! – kiáltott Pete. – Mégis, mit gondolsz, most mit érzek?– Mindössze rendkívüli idegességet. A szörnyű rettegés csak ezután következik.– Ebben az esetben inkább elmennék! Gyerünk, törjük be azt a tükröt és menjünk innét!– Várj! – Jupiter elkapta a csuklóját. – Hadd emlékeztesselek rá, hogy a félelem és rettegés

csupán érzések. Meg leszel rémülve, de biztosíthatlak róla, hogy semmi bajod nem lesz tőle.Miközben Pete válaszolni próbált, észrevette, hogy a titkos átjáróban valami megváltozott.

Amíg a falon túli hátborzongató muzsikára figyeltek, észrevétlenül különös ködindácskák jelentek meg a levegőben. Mindenhol ott voltak – a padló fölött, a falak mentén, a mennyezetnél.

Pete fel-le világított a zseblámpájával. A fényben a ködindák lassan gomolyogtak és hátborzongatóan kígyózó örvénnyé és karikákká álltak össze. Amint bámulta, furcsa és félelmetes alakot öltöttek a levegőben.

– Nézd! – Pete hangja remegett. – Arcokat látok! És ott egy sárkány!... és egy tigris!... és egy kövér kalóz!

– Elég! – mondta Jupiter. – Én is furcsa alakokat látok, de azok nem mások, mint a képzeletünk szülöttei. Mintha egy hegyoldalban heverésznénk és a felhőket bámulnánk. A szem élőlényeknek látja őket. Ez a köd teljesen ártalmatlan. De azt hiszem, hogy mindjárt elkezdődik a borzalmas rettegés!

Erősen szorították egymás kezét. Jupiternek igaza volt. Pete hirtelen érezte, hogy a rémület tetőtől talpig átjárja egész testét. A szörnyű érzéktől libabőrös lett. Ha nem tudja, hogy Jupiter is ugyanazt érzi, s mégis olyan szilárd, akár a kőszikla, Pete biztos visszarohan és betöri az átjárót lezáró tükröt.

Ahogy a rettegés végigáradt a testükben, a köd megsűrűsödött, és különös alakzatokban tekergett-kígyózott a levegőben.

– A félelemköd – mondta Jupiter. Hangja egy kissé remegett, de elszántan elindult előre. – Egyszer, évekkel ezelőtt valaki már beszámolt róla. A Kísértetkastély legfélelmetesebb jelensége. Most pedig próbáljunk kijutni innét: kapjuk el a kísértetet, amíg azt hiszi, hogy a félelem megbénított minket!

– Nem tudok menni – sikerült kinyögnie a vacogó fogú Pete-nek. – Engem tényleg megbénított a félelem. Nem tudok parancsolni a lábaimnak!

Jupiter megállt. – Eljött az ideje, hogy elmondjam, mire jutottam, míg ágyhoz voltam kötve, Pete – mondta. – Arra a következtetésre jutottam, hogy a Kísértetkastélyban tényleg van kísértet…

– Hiszen én egész idő alatt ezt mondtam neked!– Tényleg kísértetjárta hely, de a kísértet nem igazi. Egy ember kísért benne, aki azonban

nagyon is elő. Arra a következtetésre jutottam, hogy a Kísértetkastély kísértete valójában maga Mr. Stephen Terrill, a halottnak hitt filmcsillag.

53

– Micsoda? – Pete annyira meglepődött, hogy elfeledkezett a rettegésről. – Úgy érted, hogy nem halt meg, és azóta itt él?

– Pontosan. Egy élő kísértet. Elijeszti az embereket a házától, hogy ne vegyék el tőle.– De hát hogyan? – kérdezte Pete. – Úgy értem, semmi jele annak, hogy valaki kijönne

vagy bemenne? Hogyan jut élelemhez?– Nem tudom. Ez az egyik, amit meg akarok kérdezni tőle. De most már érted –

szándékosan ijesztett meg minket, hogy távol tartson az otthonától. Valójában senkit sem akar bántani. Ettől jobban érzed magad?

– Igen, sokkal – válaszolta Pete. – De még mindig az az érzésem, hogy a lábaim valahová szeretnének menni.

– No akkor koronázzuk meg nyomozásunkat azzal, hogy megfosztjuk a kísértetet álarcától!Elindulta folyosó végénél lévő ajtó felé és Pete azon kapta magát, hogy a nyomában van.

Most, hogy Jupe megmagyarázta, minden értelmet nyert. Stephen Terrill. a rettegés mestere, végig a kastélyban lakott, és onnan ijesztgette az embereket!

Odaértek az ajtóhoz. Meglepetésükre, könnyen kinyílt. Beléptek. Koromsötét fogadta őket. A hátborzongató muzsika most hangosabban szolt, és a visszhangokból rájöttek, hogy nagyon nagy méretű terembe jutottak.

– A vetítőterem – suttogta Jupiter. – Ne világíts! Meglepjük a kísértetet!Tapogatózva haladtak egymás mögött a fal mentén. Egy sarokhoz értek. Pete majdnem

felordított, amikor valami puha és síkos váratlanul lecsapott rá, és befedte arcát és fejét. Szerencsére csak egy vacak bársonydrapéria volt, amit véletlenül leszakított. Sikerült hangtalanul kiszabadítania magát.

Egy sarok következett, és ott, a terem közepén állva, meglátták a kéken ragyogó imbolygó foltot az orgonánál. Megálltak. Pete érezte, hogy a sötétben társa beállítja a fényképezőgépét.

– Odalopódzunk hozzá – súgta Jupiter –, és lefényképezzük!Pete nézte a reszkető fényt, és hirtelen megsajnálta Mr. Terrillt. Végül is évek óta egyedül

él ebben a kísértetjárta kastélyban, és nyilván nagy megrázkódtatást jelent majd neki, ha megfosztják az álarcától.

– Még megijesztjük! – súgta vissza. – Miért nem szólítjuk a nevén, hogy tudja, itt vagyunk, és hogy megértse, nem akarjuk bántani.

– Nagyon okos gondolat… Lassan közelebb megyünk hozzá és közben megszólítom.Elindultak a fényfolt és a kísértet felé.– Mr. Terrill! – kiáltotta Jupiter. – Mr. Terrill! Beszélni akarunk magával! A barátai

vagyunk!Nem történt semmi. A zene tovább sípolt és jajgatott, és a kék folt tovább imbolygott.

Előrementek még pár métert és Jupiter újra próbálkozott.– Mr. Terrill! – szólt. – Én Jupiter Jones vagyok. Pete Crenshaw van velem. Csak beszelni

szeretnénk magával!Ekkor a zene hirtelen abbamaradt.Az imbolygó kék folt megmozdult. Hirtelen kecsesen magasra szökkent a mennyezet felé

és ott megállt.Miközben Jupiter és Pete szájtátva bámulta a szellemszerű orgonista váratlan repülését,

hirtelen megérezték, hogy van valaki mögöttük a sötétben. Jupitert teljesen váratlanul érte; még a kezében volt a fényképezőgépe. Pete-nek volt annyi ideje, hogy felkapcsolja az elemlámpáját. A fénycsóva két férfit világított meg. Az egyik átlagos növésű, a másik alacsony volt. Mindketten földig érő arab burnuszt viseltek. Mindkét férfi valami fehéret dobott a levegőbe.

Egy hatalmas háló zuhant Pete-re. Kiverte a kezéből a zseblámpát – az közben ki is aludt –, s tetőtől talpig beborította.

54

Megpróbált elfutni, de lábai beakadtak a hálószemekbe és a szőnyeggel borított padlóra zuhant. Továbbgurult, elkeseredetten küszködött, de rájött, hogy a háló foglyul ejtette, akár egy halat. Minél inkább kapálózott, annál inkább belegabalyodott a háló hurkaiba.

– Jupe! – kiáltotta. – Segítség!Társa nem válaszolt. Miután Pete a másik oldalára gurult és elfordította a fejét, azt is

meglátta, hogy miért.A két férfi felkapta Jupitert, mint egy zsák krumplit. Őt is csapdába ejtette egy háló. Egy

lámpás fényénél vállainál és lábainál fogva átvitték a zömök fiút a termen és eltűntek egy ajtó mögött. Jupiter súlya, úgy látszott, némi gondot okoz nekik.

Pete, aki a háló foglyaként moccanni sem tudott, a padlón feküdt és nem látott semmit, kivéve a magas mennyezeten imbolygó fényfoltot.

A folt, akár a lüktetés, hol megnőtt, hol összehúzódott, pontosan úgy, mintha a Kék Kísértet rajta nevetett volna.

55

Tizenhatodik fejezet

A BÖRTÖN FOGLYAI

A Kék Kísértet fokozatosan elhalványodott, majd végül elenyészett. A sötétség, mint súlyos takaró nehezedett Pete-re. Újra megpróbált kiszabadulni, de csak még szorosabban fogta a háló.

– Jó kis pácban vagyunk! – gondolta elkeseredetten. Ahelyett, hogy elkaptak volna egy szellemesdit játszó, ártalmatlan öreg fickót, őket kapják el. A két alak, aki hálóba fogta őket, kegyetlen fickónak látszott. És nyilvánvaló volt, hogy őket várták.

Pete-nek eszébe jutott, hogy Bob és Worthington az országúton várakoznak rájuk, lent a kanyonban. Látja-e még őket valaha? És látja-e még valaha apját és anyját?

Olyan nyomorúságosan érezte magát, mint még soha életében, amikor egy fénysugár indult el felé ugrándozva a teremben. Amint közelebb ért hozzá, látta, hogy egy lámpa az, és egy magas férfi fogja. A férfi hosszú, távol-keleti selyemöltözéket viselt.

Odaért Pete-hez és fölé hajolt. Az arcába világított a lámpával. Pete látta kegyetlen. ferde szemét és aranyfogsorát.

– Kis hülyék! – mondta a férfi. – Miért nem tértetek észhez? Maradtatok volna távol, mint a többiek! Most majd ellátjuk a bajotokat!

Ujját végighúzta a torkán és kellemetlen hangot hallatott. Pete pontosan értette, mit akar a tudomására hozni. Ereiben megfagyott a vér.

– Hm! – mondta a férfi. – Az alsó börtönbe vele!Felkapta Pete-et, mint egy zsák krumplit, átvetette a hátán, és elindult arra, amerről jött.A férfi vállán Pete nem sokat látott a sötétségben. Tudta, hogy bementek egy ajtón, majd

végig egy átjárón, aztán hosszú ideig lefelé, egy kanyargó képcsőn. Valami folyosóra értek, amely nyirkos volt és hideg, aztán még néhány ajtó következett, és megérkeztek egy cellaméretű szobába. A várbörtönbe. A falakhoz rozsdás bilincseket rögzítettek.

A sarokban egy selyemhernyógubóhoz hasonlító valami feküdt. Az alacsonyabbik arab a gubó mellett ült és egy hosszú kést élezett.

– Hol van Abdul? – kérdezte az ázsiai férfi. Ledobta Pete-et a kőpadlóra, a selyemhernyógubó mellé, amiről kiderült, hogy Jupiter az, még mindig a hálóban, amivel elfogták.

– Elment Zeldáért – válaszolta az alacsony arab mély torokhangon. – Cigány Katával elrejtik a gyöngyöket. Szavazni fogunk róla, hogy mit csináljunk ezzel a két pimasz kölyökkel.

– Szerintem egyszerűen zárjuk be az ajtaját ennek a barátságos kis szobának, és hagyjuk itt őket! – mondta a másik férfi. – Senki sem fog rájuk találni, és hamarosan tényleg kísértetjárta lesz a kastély!

– Nem rossz ötlet! – mordult fel az arab. – De, hogy biztosra menjünk, előbb ki kellene ereszteni egy kis vért!

Hüvelykujjat végighúzta a kés pengéjén. Pete, aki látta ezt, alig tudott nyelni. Szeretett volna valamit súgni zömök társának, de Jupiter olyan mozdulatlanul feküdt mellette, hogy attól félt, valami baja esett.

– Megnézem, hol van Zelda. – Az arab visszatette a tokjába a kést és felállt. Egy pillantást vetett a padlón fekvő két csomagra. – Gyere, segíts eltüntetni a nyomokat! Ezek a halak nem fognak egyhamar kiszabadulni a halóból!

– Igazad van! Sietnünk kell! – A magas ázsiai felakasztotta a lámpát a falra, úgy hogy a fény a fiúkra világítson. Azután a két férfi elsietett. Pete hallotta a távolodó lépteiket. Majd

56

csikorgó hangot hallott, mintha egy hatalmas sziklát görgettek volna. Végül csönd lett, és Jupiter megszólalt.

– Pete!? – kérdezte. – Jól vagy?– Attól függ, mit értesz azon, hogy jól? – válaszolta Pete. – Ha arra gondolsz, hogy nem

törött-e el valamim, akkor igen, akkor remekül vagyok, pompásan, nagyszerűen!– Örülök, hogy nem sérültél meg – Jupiter hangja nagyon zaklatott volt. – Bocsánatot kell,

hogy kérjek, amiért előre nem látott veszélybe sodortalak! Túlságosan biztos voltam feltételezéseim helyességében!

– Óh, ez bárkivel megtörténhet – válaszolta Pete.– Úgy értem, hogy logikusnak tűnt. Ki gondolta volna, hogy egy banda karmai közé

kerülünk? Különösen, mivel kívülről semmi nyoma nem volt, hogy bárki búvóhelynek használná ezt a kastélyt.

– Igen, és annyira biztos voltam benne, hogy Mr. Terrill a felelős mindenért – mondta Jupiter –, hogy eszembe sem jutott másra gyanakodni! Mondd, tudod mozgatni a kezedet?

– A kisujjamat tudom, ha ez segít valamit – mondta Pete. – Belegabalyodtam a hálószemekbe.

– Szerencsére a jobb kezemet tudom használni – mondta neki Jupiter. – Ki tudom magam szabadítani. Talán tudsz segíteni, és meg tudod mondani, hogy hol vágjam el a hálót?

Pete átpuffant a másik oldalára. Jupiter is így tett. Most, hogy társa háttal feküdt neki. Pete lattá, hogy Jupiternek sikerült az övéből kivennie a svájci bicskát. Nyolc pengéjén kívül csavarhúzója és ollója is volt. Jupiter kinyitotta az apró ollót és annyi hálószemet átvágott, hogy ki tudta dugni a kezet.

– Balra vágjál! – súgta Pete. – Akkor ki tudod szabadítani a bal kezedet! Ez az!Az olló nagyon kicsi volt, és a hálót vastag nejlonból készítették, de Pete segítségével

Jupiter valahogy elboldogult. Hamarosan mindkét keze kiszabadult. Ezután már sokkal gyorsabban haladt. Éppen a háló alsó részét kezdte volna vágni, amikor hirtelen lépéseket hallottak.

A rémülettől egy pillanatig moccanni sem tudtak.Akkor Jupiter észbe kapott és gyorsan a hátára gördült, hogy elrejtse az átvágott hálót.

Kalapáló szívvel várakoztak.A szobába egy púpos öregasszony lépett. Lámpást emelt magasan a feje fölé. Szakadt

cigánygúnyát viselt és hatalmas aranykarikák lógtak a fülében.– Na, aranyoskáim – vihorászott – kényelmesen vagytok? Szóval nem hallgattatok a jó

Cigány Katára, hiába vett annyi bajt a nyakába miattatok? Most aztán, megnézhetitek, mibe keveredtetek! Ha hallgattatok volna a cigányasszony szavaira, akkor most nem lennétek itt!

Feltűnhetett neki, hogy milyen mozdulatlanul fekszenek. Odasietett hozzájuk.– Be akartok csapni, aranyoskáim, be akartok csapni? – rikácsolta. Ügyesen megfordította

Jupitert és meglátta az átvágott hálót.– Szóval, így állunk! Meg akarnak lógni a kicsikék! – Megragadta Jupiter csuklóját és

kicsavarta. A kés a padlóra esett. A cigányasszony felkapta. – Na, most megleckéztetlek benneteket, picikéim! – mondta és felemelte a hangját. – Zelda! – rikoltotta. – Kötelet! Gyorsan, kötelet ide! El akarnak röpülni a madárkáink!

– Jövök. Kata, jövök! – válaszolta egy angolos akcentusú hang. Egy pillanat múlva magas, jól öltözött nő jelent meg az ajtóban. Hosszú kötelet tartott a kezében.

– Ravasz fiúk! Nagyon ravasz fiúk! – rikácsolta az öreg cigányasszony. – Jó szorosan meg kell őket kötni. Segíts, fogd ezt, míg megkötözöm őket!

Pete tehetetlenül nézte, amint a két nő újra megkötözi a társát. Először levágták Jupiterről a már laza hálót, majd a háta mögött összekötözték a kezeit. Azután összekötözték a lábait is. Végül a csuklóján lévő kötelet a kőfalból kiálló rozsdás vaskarikához erősítették.

57

Mivel Pete hálója még érintetlen volt, őt csak körbetekerték néhányszor a kötéllel, majd gondosan összekötötték a végét.

– Most már nyugton lesznek, Zelda – rikácsolta az öreg cigányasszony. – Sohasem jutnak ki innét! Meggyőztem a férfiakat, hogy ne legyünk kegyetlenek. Nem szabad kegyetlenkednünk, nem szabad vért ontanunk! Egyszerűen csak itt hagyjuk őket és rájuk zárjuk a börtöncella ajtaját. Sohasem fogja tőlük megtudni senki, hogy mi történt.

– Sajnálom őket – mondta az angol nő. – Elég rendes fiúknak látszanak.– Csak semmi érzelgősség, Zelda! – visította a cigányasszony. – Megszavaztuk, tehát így

kell lennie! Siessünk már! El kell tüntetni a nyomokat és mi magunknak is el kell tűnnünk!Levette a lámpát a falról és sietve kiment. Az angol nő fogta a másik lámpást és a két

szerencsétlen fiúra világított.– Miért makacsoltátok meg magatokat, angyalkáim? – kérdezte. – Mindenki más

megrémült volna, és sohasem tér ide vissza. Egyetlen rövid dallam a rettegett kísértetorgonán elég volt ahhoz, hogy mindenkit távoltartsunk! Miért kellett ilyen makacsnak lennetek és csak azért is visszajönnötök?

– A Három Nyomozó sohasem adja föl! – jelentette ki makacsul Jupiter.– Néha mégis okosabb dolog feladni – válaszolta a nő. – De itt az ideje, hogy

elbúcsúzzam! Remélem, hogy nem féltek a sötétben. Most el kell mennem.– Mielőtt elmenne – mondta Jupiter, és Pete csodálta, milyen magabiztosan cseng a hangja

–, kérdezhetnék valamit?– Persze, fiam, persze – felelte a nő.– Miféle bűnügyi vállalkozásra társultak, ön és a cinkosai? – kérdezte Jupiter.– Óh, micsoda választékos kifejezésmód! – nevetett a nő. – Hát jó, fiatalember, legyen.

Csempészek vagyunk. Kincseket csempészünk Ázsiából, leginkább igazgyöngyöt, és ez a kastély a főhadiszállásunk. Éveken át mindenkit sikerült távol tartanunk innen, azzal, hogy úgy csináltunk, mintha kísértet lakná. Tökéletes rejtekhely.

– De miért viselnek ilyen feltűnő öltözéket? – kérdezte a fiú. Akárki látja meg magukat, biztosan megjegyzi.

– Senki sem lát meg minket, fiatalember – válaszolta az angol nő. – És nem felelek minden kérdésedre, mert akkor nem lesz min gondolkodnod. Most pedig minden jót, arra az esetre, ha többet nem találkoznánk! És nem hiszem, hogy fogunk.

Ezután a lámpával kezében elsietett. Amint becsukta az ajtót, a két fiút körülvette a sötétség. Pete torka kiszáradt, nyelve a szájpadlásához tapadt.

– Jupe! – mondta. – Mondj valamit! Emberi hangot szeretnék hallani!– Ó, sajnálom! – mondta szórakozottan Jupiter. – Elgondolkodtam.– Elgondolkodtál? Még ebben a helyzetben is?– Miért ne? Észrevetted, hogy amikor az előbb a cigányasszony magunkra hagyott jobbra

fordult a folyosón?– Nem, nem vettem észre. De nem mindegy?– Pontosan az ellenkező irányba ment, mint ahonnan mi jöttünk. A nő nem fölment a

kastélyba, hanem még lejjebb a várbörtönbe. Ami azt jelenti, hogy kell lennie valahol egy titkos kijáratnak. Ami arra is magyarázatot adna, hogy miért nincs semmi nyoma annak, hogy itt élőlények tartózkodnának.

Hihetetlen! Jupiter még fogságba ejtve és az éhhalálnak kitéve is a szürke agysejtjeit dolgoztatja!

– Azt már nem is remélem, hogy míg ezen gondolkoztál – mondta Pete –, azon is törted a fejed, hogyan jutunk ki innen, igaz?

– Valóban nem – felelte Jupiter. – Azon nem gondolkodtam. Segítség nélkül elképzelni sem tudom, hogyan juthatnánk ki innét. Kérlek, bocsáss meg, Pete! Ezúttal elszámítottam magam.

58

Pete-nek erre nem volt mit mondania, így a két fiú némán feküdt tovább, s a csönd apró neszeit hallgatta a sötétben. Valahol egy egér futott. Valamerre víz csöpögött. A lassú csöppek, úgy érezték, egyenként mérik ki hátralévő perceiket.

59

Tizenhetedik fejezet

KÉRDŐJELEK

Worthington és Bob Andrews egyre idegesebb lett. Már egy órája ültek a kocsiban és várták Jupiter és Pete visszatértét, de eddig nem történt semmi. Bob ötpercenként kiszállt a kocsiból és végignézett a Black Canyonon. Körülbelül tízpercenként Worthington tette ugyanezt. Úgy érezték, mintha óriáskígyó torkába bámulnának.

– Andrews úrfi! – mondta végül Worthington. – Azt hiszem, hogy utánuk kellene mennem.– De hát nem távozhat el az autó mellől, Worthington! – emlékeztette Bob. – Nem szabad

szem elől veszítenie!– Jones úrfi és Crenshaw úrfi fontosabbak, mint egy automobil – mondta Worthington. –

Megyek és megkeresem őket.Kiszállt az autóból és kinyitotta a csomagtartót. Bob mellette állt, amint a sofőr kivette a

nagy villamos biztonsági lámpát.– Magával megyek, Worthington – mondta Bob. – A barátaimról van szó.– Nagyszerű, akkor együtt megyünk!Worthington ezután kivett egy súlyos kalapácsot a csomagtartóból, arra az esetre, ha

fegyverre lenne szükségük, s elindultak a Black Canyon felé. A lába miatt Bobnak nem volt könnyű a magas, sovány férfival lépést tartani, de Worthington átemelte a nagyobb sziklákon. Szinte pillanatok alatt a Kísértetkastélyhoz értek.

Rögtön felfedezték, hogy a bejárati ajtón nincs kilincs, és kívülről nem lehet kinyitni. Aztán Worthington észrevette a csempehalmon a leesett kilincset.

– Nyilvánvaló, hogy a fiúk nem az ajtón át jutottak be – mondta. – Meg kell keresnünk a másik bejáratot!

Végigjárták a kastély elejét, rávilágítottak az ablakokra. Hirtelen Bob megpillantotta a jelet, a nagy kérdőjelet, melyet egy félig nyitott franciaablakra rajzoltak.

– Biztosan itt mentek be! – kiáltotta, s felfedte Worthington előtt A Három Nyomozó titkos jelének értelmét. Belökték az ablakot és bemásztak. Belül Worthington körbejáratta a lámpását, és látták, hogy egy ódon ebédlőben vannak.

– Semmi nyoma, hogy merre mentek – mondta Worthington. Idegesnek látszott.– Több ajtó is van és egyiken sincs jel.Ekkor Bob észrevette a nagy tükröt. A közepén kérdőjel volt.– A tükörbe aligha mehettek be! – mondta az elképedt Worthington. – Mégis ott a jel!Megragadta a tükör keretét és legnagyobb meglepetésükre, kitárult, mint egy ajtó. Mögötte

keskeny folyosó nyílt.– Titkos ajtó! – kiáltott fel Worthington. – A fiúk biztosan erre mentek, úgyhogy gyerünk!Bob biztos volt benne, hogy egyedül nem mert volna végigmenni a szűk, koromsötét

folyosón, de Worthington már elindult. Bobnak nem volt más választása, mint hogy kövesse. Miután felfedezték az Első Nyomozó jelét a folyosó másik végén lévő ajtón, bementek. A vetítőteremben találták magukat. Worthington rávilágított a rongyos bársonyszövetekre, az ócska ülésekre, az öreg, porlepte orgonára. De Jupiternek és Pete-nek nyoma sem volt.

Aztán Bob furcsa fényre lett figyelmes, mely az egyik szék alól világított. Odanyúlt.– Worthington! – ordított fel. – Itt van Pete új zseblámpája!– Crenshaw úrfi biztosan nem hagyta itt csak úgy – mondta Worthington. – Itt történnie

kellett valaminek! Jól nézzük meg a nyomokat!Négykézlábra ereszkedtek a széksorok között és Worthington a földre világított. – Nézze,

itt egy helyen nincs por.

60

Igaza volt. S annak a helynek a közepén, ahol a port feltörölték, girbegörbe fehér kérdőjelet pillantottak meg.

Worthington nagyon ideges lett, amikor meglátta a kérdőjelet, de nem árulta el Bobnak, hogy mi jár a fejében. Mindent alaposan végignézett, míg rátalált a lábnyomokra a porban. A székek mellett haladtak el a tönkrement mozivászon mögé, majd eltűntek egy ajtó mögött. A nyomok egy terembe vezettek. Innen egy lépcsősor indult a koromsötétbe. Maga a terem a lépcsősornál nem ért véget.

Amint azon törték a tejüket, hogy melyik utat válasszák – a lépcsőn le, vagy végig a termen –, Worthington észrevette, hogy a legfelső lépcsőfokon halvány kérdőjel van.

– Gyerünk le a lépcsőn! – mondta. – Jones úrfi nagyon talpraesett. Megjelölte az utat számunkra!

– De hát, mit gondol, mi történhetett? – kérdezte Bob, amint körbe-körbe rohantak lefelé a lépcsőn, míg el nem szédült.

– Csak találgatni tudok – mondta Worthington, aki megállt, mert meglátott egy halvány krétajelet az egyik lépcsőfokon. – Ha Jones úrfi a lábán járt volna, akkor szemmagasságban helyezi el a jelet a falon. Kénytelen vagyok arra következtetni, hogy úgy vitték, s azt az alkalmat ragadhatta meg e jel felrajzolására, amikor az őt cipelő személy vagy személyek letették, hogy megpihenjenek. Valószínűleg nem vették észre, hogy a padlóra ír.

– De hát, ki vihette le ebbe a pincébe? – kérdezte döbbenten Bob. – Ha ez pince egyáltalán. Inkább börtönnek látszik.

– Pontosan úgy néz ki, mint annak az angol kastélynak a börtöne, ahol egyszer régen szolgáltam – mondta Worthington. – Nagyon kellemetlen hely volt. Sejtelmem sincs róla, hogy ki vihette le Jones úrfit. Sajnos, úgy látszik, hogy elveszítettük a nyomot.

Leértek. Három folyosót találtak, háromfelé vezettek, s egyik sötétebb volt, mint a másik. Nem volt újabb krétajelzés.

– Kapcsoljuk le a lámpát és figyeljünk! – mondta a sofőr. – Lehet, hogy a sötétben meghallunk valamit.

Feszülten figyeltek a néma sötétben. Belélegezték a nyirkos, dohos levegőt. Azután hirtelen olyan hangot hallottak, mint amikor két kő egymáshoz súrlódik. Egy pillanat múlva halványan pislákoló fényt pillantottak meg a középső folyosó távoli végében. – Jones úrfi! – kiáltotta Worthington. – Maga az?

Egy röpke pillanatra égő lámpát tartó nő tűnt fel. Aztán a fény kialudt és újra a súrlódó kövek hangját hallották. Megint elborította őket a néma sötétség.

– Utána! – kiáltott Worthington. – Végigrohant a folyosón, magára hagyva Bobot, hadd bicegjen utána, ahogy tud. Amikor utolérte a sofőrt, az éppen ököllel vert egy sima betonfalat. Az átjárónak ott egyszerűen végeszakadt.

– Ezen át tűnt el! – mondta Worthington. – Esküdni mernék rá! Valami súlyos tárgyra van szükségünk! Előhúzta övéből a nehéz kalapácsot és törni kezdte a falat. Hirtelen mindketten felkapták a fejüket. A fal egy helyen üregesnek tűnt.

Worthington jó nagyokat ütött rá, és a cement mállani kezdett. A fal pár pillanat múlva átlyukadt. Csak hatujjnyi vastag volt és fémvázra rakott cementrétegből állt. Titkos ajtó! Amikor rájött, hogy elbír vele, előre-hátra kezdte rángatni. A negyedik rántásra kinyílt. Mögötte újabb titkos átjáró volt. Úgy látszott, ez egyenesen a hegy belsejébe vezet. Tetejét és oldalait sziklából faragták ki.

– Egy alagút! – kiáltott fel Worthington. – Bárkik ejtették fogságba a srácokat, ezen az alagúton át menekültek el. A nő lehetett az egyik. Gyerünk gyorsan, mielőtt egérutat nyer!

Hóna alá kapta Bobot, hogy gyorsabban haladjanak, és elindult az alagútban. Néhány lépés után az átjáró nagyon hepehupássá vált, és a teteje olyan alacsonyra ereszkedett, hogy Worthington csak előregörnyedve tudott menni. Amint előrehajolt, nekiütötte lámpáját a falnak és leejtette. A fény kialudt. Amíg Bob a lámpa után tapogatódzott, szárnysuhogást

61

hallott maga körül, aztán izgatott csicsergést és csiripelést. A következő pillanatban valami puha csapódott neki a sötétségben. Aztán egy újabb valami, majd egy másik legyintette meg a fejét.

– Denevérek! – kiáltotta Bob kétségbeesetten. – Worthington! Óriási denevérek támadtak meg minket!

– Nyugalom, fiú! – mondta Worthington. – Csak semmi pánik!Miközben térdelt, hogy megkeresse a lámpáját, Bob a karjával védte a fejét. Hatalmas,

puha teremtmények verdestek körülötte, az egyik a fejére telepedett. Bob nagyot ordított és leverte.

– Worthington! – kiáltotta. – Akkorák, mint a galambok! Óriási vámpír denevérek!– Nem hinném, Andrews úrfi – mondta Worthington, s végre felkapcsolta a lámpát. Felfelé

világított vele. Egy tucat, a fejük fölött repkedő szárnyas valamit pillantottak meg. Madarak voltak, nem denevérek. Amint észrevették a világosságot, izgatottan csiripelve röpültek feléje.

Worthington kikapcsolta a lámpát.– Vonzza őket a fény – kiáltotta Bobnak. – Sötétben megyünk vissza. Adja ide a kezét!Bob megragadta az angol kezét és Worthington a fal mentén tapogatózva visszavezette. A

madaraknak mintha nyomuk veszett volna. Legalábbis megnyugodtak a sötétben, így a két nyomozó visszajutott az ajtóhoz és újabb összeütközés nélkül újra kijutottak a Kísértetkastély pincéjébe. Becsukták az ajtót, hogy a madarak ne jöhessenek be.

– Nem hiszem, hogy a srácokat ezen az alagúton vitték volna el – jegyezte meg Worthington. – Fogvatartóiknak le kellett volna tenniük őket, hogy a rejtett ajtót kinyithassák. Akkor pedig Jones úrfi hagyott volna valami jelet. És itt nincs semmiféle jel.

Jel nem volt. De hirtelen kiáltozásra lettek figyelmesek. Nem fért hozzá semmi kétség, hogy kinek a hangját hallják. Jupiter kiáltott segítségért. Egy pillanat múlva Pete is csatlakozott hozzá

Hangjuk Worthington és Bob háta mögül jött és nagyon tompán szólt. A magas sofőr visszarohant a folyosón és megtalálta az ajtót, mely az előbb elkerülte a figyelmét, amikor a láthatatlanná váló nőt vette üldözőbe. Belül igazi börtöncella volt, a falon vasbilincsek. Pete és Jupiter a földön feküdt, s úgy meg voltak kötözve, mint két karácsonyi ajándékcsomag. Még attól sem látszottak túlságosan boldognak, hogy megmenekültek. Ami azt illeti, bánták, hogy a hangjuk nem hallatszott hamarabb.

Amint eloldozták őket, Worthington elmagyarázta, hogy miközben a titokzatos nőt üldözte és a titkos alagút ajtaját verte, túl nagy zajt csapott ahhoz, hogy meghallhatta volna a segélykiáltásukat.

– Azonnal ki kell jutnunk innét és értesítenünk kell a hatóságokat – mondta az angol sofőr, míg Jupiter és Pete a ruháit porolta. – Ezek az emberek veszélyesek. Hagyták volna a fiatalurakat itt pusztulni.

Jupiter azonban oda sem figyelt. Nagyon is hegyezte viszont a fülét, amikor Bob elmesélte, hogy az alagútban madarak támadták meg.

– Milyen fajra madarak? – kérdezte.– Milyen fajta madarak? – kiáltotta mérgesen Bob. – Nem kérdeztem meg tőlük. Olyanok

voltak, minta kisebbfajta sasok, legalábbis úgy csaptak le rám.– Valójában ártalmatlanok voltak – mondta Worthington. – Csak a fény vonzotta őket oda.

– Arapapagájoknak látszottak, Jones úrfi.– Arapapagájok! – Az Első Nyomozót mintha darázs csípte volna meg. – Gyerünk!

Utánam! Nincs vesztegetni való időnk!Előrántotta övéből a lámpáját és kirohant. – Mi ütött belé? – kérdezte Pete, akinek Bob

átnyújtotta a zseblámpáját.– Azt hiszem, hogy rájött valamire – válaszolta Bob.– Mindenesetre nem hagyhatjuk, hogy egyedül menjen!

62

– Semmi esetre sem – helyeselt Worthington. – Utána kell mennünk, fiúk!Jupiter után rohantak, aki bekötözött bokája ellenére, már vagy ötven yarddal előttük járt.

Pete lehagyta Worthingtont, aki megállt, hogy segítsen Bobnak. Amint a két utóbbi beljebb jutott az alagútban, látták Pete-ék lámpáinak le-föl ugrándozó fényét, aztán a természetes sziklaalagút elkanyarodott.

Ügyet sem vetettek a körülöttük repkedő rémült arapapagájokra, siettek, ahogy csak bírtak. Néhol Worthingtonnak előre kellett görnyednie, hogy haladni tudjon. Végül újra egyenes szakaszba értek és látták, hogy előttük megállnak a vibráló zseblámpák. Az alagút végénél kitárt faajtót találtak. Beléptek Jupiterhez és Pete-hez a nagy fémketrecbe, a félelemtől rikoltozó, verdeső arapapagájok közé.

– Abban a nagy fémketrecben vagyunk, amiben Mr. Rex a papagájait neveli – kiáltotta oda nekik Jupiter. A Black Canyon vége pontosan egy vonalban van a Winding Valley Road végével, mindössze néhány száz lábnyi sziklás hegy választja el a kettőt. Sohasem gondoltam erre, akkora távolságban vannak egymástól a hegység ellenkező oldalán.

Jupiter erősen meglökte a ketrec drótajtaját, s az kinyílt. Mind a négyen kipréselték magukat. Alig néhány lábnyira voltak Mr. Rex házától. Az ablakon át látták, hogy Mr. Rex és egy alacsony növésű, sűrű hajú ember kártyáznak, mintha más dolguk nem is volna a világon.

– Meglepjük őket – súgta Jupiter. – Mindenki kapcsolja ki a lámpáját!Mindnyájan így tettek, és némán követték Jupitert a bejárathoz. Megnyomta a csengőt. Az

ajtó egy pillanat múlva kinyílt. Mr. Rex barátságtalanul méregette őket. Bobnak először nyílt alkalma, hogy a saját szemével lássa, milyen félelmetes a kopasz feje, és a forradás a nyakán.

– Mi az, mit akartok? – suttogta fenyegetően Mr. Rex.– Beszélni szeretnénk önnel, Mr. Rex – mondta Jupiter.– És ha nincs ínyemre, ha zavarnak, fiú?– Abban az esetben – szólalt meg Worthington – értesítjük a hatóságokat, hogy vizsgálják

ki az ügyet.Mr. Rex megijedt. – Semmi szükség rá! – suttogta. – Jöjjenek be! Jöjjenek be!Mind a négyen követték őt a szobába, ahol a másik férfi ült a kártyaasztalnál. Nagyon

alacsony volt, nem lehetett magasabb öt lábnál.– Bemutatom régi barátomat, Charles Grantot – mondta Rex. – Charlie, ezek azok a fiúk,

akik a Kísértetkastélyban nyomoznak. Na, fiúk, megtaláltátok már a kísérteteket?– Igen – válaszolta vakmerően Jupiter. – Megfejtettük a kastély titkát.Olyan magabiztosnak látszott, hogy Pete és Bob elképedt. Lehet, hogy megfejtették a

titkot, de eddig még nem tudtak róla.– Valóban? – kérdezte a Súgó. – És mi az a titok?– Maguk ketten – mondta Jupiter – maguk azok a szellemek, akik a kastélyban kísértenek

és elijesztik az embereket. Néhány perce csak, hogy megkötöztek bennünket Pete Crenshaw-val, és magunkra hagytak a kastély börtönében.

A Súgó olyan fenyegetően nézett rájuk, hogy Worthington szorosabban fogta a kalapácsot.– Ez nagyon súlyos vád, fiú! – suttogott Rex. – És nyilvánvalóan nem tudod bebizonyítani.Pete is pont erre gondolt. Jupiter elvesztette a józan eszét? Őket egy angol nő és egy

cigányasszony kötözte meg!– Nézzék meg a cipőjük orrát – mondta Jupiter. – Megjelöltem őket a titkos jelünkkel, míg

mellettünk álltak, hogy megkötözzenek.A két férfi lenézett a cipőjére. A többiek követték a tekintetüket.Mindkét fényes, fekete, jobblábas bőrcipőn ott volt A Három Nyomozó védjegye – a

krétával rajzolt kérdőjel.

63

Tizennyolcadik fejezet

BESZÉLGETÉS A SZELLEMMEL

Mindkét férfi döbbenten állt. Pete, Bob és Worthington nemkülönben.– De… – kezdte Pete.– Csak éppen női ruhát és parókát viseltek – mondta Jupiter. – Akkor jöttem rá, amikor

észrevettem, hogy férficipő van rajtuk. És akkor rájöttem, hogy az öttagú banda, aki foglyul ejtett minket, valójában csak két férfi, különböző jelmezben.

– Úgy érted, hogy a két arab és az ázsiai és a két nő – mindegyikük Mr. Rex és Mr. Grant volt? – kérdezte Pete hüledezve.

– Igaza van – mondta Mr. Rex megtörten. Eljátszottuk, hogy egy nagy csempészbanda tagjai vagyunk, s így alaposan rátok ijesszünk. A szoknyásjelmezekbe nagyon gyorsan át tudtunk öltözni. De higgyétek el, nem akartunk bántani titeket. Már éppen indultam vissza, hogy eloldozzalak benneteket, amikor a barátaitok észrevettek.

– Nem vagyunk gyilkosok – mondta Mr. Grant, az alacsonyabbik férfi. – Csempészek sem. Mindössze csak szellemek.

Felnevettek, de Mr. Rex komoly maradt.– Én gyilkos vagyok – mondta. – Megöltem Stephen Terrillt.– Tényleg, ez igaz. – Az alacsony férfi úgy mondta ezt, mintha csak egy pillanatra kiment

volna a fejéből. Mintha elfelejtette volna fölhúzni az óráját.– Őt tényleg elintézted, de hát most mit számít az…– Lehet, hogy a rendőrségnek erről más a véleménye – mondta Worthington. – Fiúk, azt

hiszem értesítenünk kellene a hatóságokat.– Ne, várjon! – A Súgó tiltakozásul felemelte a kezét. – Adjanak egy percet, és magával

Stephen Terrill-lel beszélhetnek!– Úgy érti, hogy beszélhetünk a szellemével? – kiáltott fel Pete.– Pontosan. Beszéljetek a szellemével, és meg fogja magyarázni, hogy miért öltem meg.Mielőtt bárki megállíthatta volna, a Súgó fürgén eltűnt a másik szobában.– Ne aggódjatok! – mondta Mr. Grant. – Nem próbál megszökni. Egy perc és újra itt lesz.

Erről jut eszembe, itt a késed Jupiter Jones.Alig telt el hatvan másodperc, az ajtó kinyílt, és egy férfi lépett be. Nem a Súgó volt. Ez a

férfi alacsonyabbnak és fiatalabbnak látszott és gondosan fésült barna haja volt. Tweedöltönyt viselt és kellemesen mosolygott.

– Jó estét! – mondta. – Stephen Terrill vagyok. Látni kívántatok, igaz?Mindnyájan rá meredtek. Nem tudták, hogy mit mondjanak. Ez egyszer még Jupiter is

hallgatott.Végül Mr. Grant szólalt meg. – Ez az ember valóban Stephen Terrill – mondta.És akkor Jupiter arckifejezése megváltozott. Olyan lett, mint amikor valaki egy szép, piros,

leveses almába harap és egy fél kukacot vesz észre a harapásnyomban. Dühös volt. Haragudott saját magára. – Mr. Terrill – kérdezte – maga egyben Jonathan Rex, a Súgó is, igaz?

– Ő, a Súgó? – kiáltott Pete. – De hát nincs is olyan magas, haja is van, és…– Rendelkezésetekre állok – mondta Stephen Terrill. – Hirtelen lekapta a parókáját és

felfedte kopaszságát. Kihúzta magát, így sokkal magasabbnak látszott; hunyorítani kezdett, megváltoztatta a szájtartását, és ezt sziszegte: „Ne mozduljatok! Ha kedves az életetek!”

64

Olyan meggyőző volt, hogy mindnyájan felugrottak. Tényleg ő volt a Súgó. És ő volt a filmsztár is, aki állítólag hosszú évekkel ezelőtt meghalt. Legalábbis ennyire Bob és Pete is rájött.

Mr. Terrill különös tárgyat vett elő a zsebéből. Álforradás volt, műanyagból készült.– Amikor ráerősítettem ezt a nyakamra, levettem a parókámat és magasított sarkú cipőt

vettem, megszűntem Mr. Terrill lenni – magyarázta. – A hangomat fenyegető suttogássá változtattam, s máris átalakultam azzá a személlyé, akit a Súgóként ismertek.

Visszatette a parókáját és újra olyan embernek látszott, mint bárki más.Egyszerre mindnyájan kérdések özönét zúdították rá. Mr. Terrill felemelte a kezét.– Előbb üljünk talán le! – mondta. – Azután mindent megmagyarázok. Látjátok azt a

fényképet? – Rámutatott az asztalán a képre, amin éppen kezet fog a Súgóval, azaz saját magával.

– Természetesen trükkfelvétel, hogy tovább növelje az illúziót, miszerint két különböző férfiről van szó. Tudjátok, évekkel ezelőtt, amikor filmsztár lett belőlem, félénkségem és pöszeségem nagyon megnehezítette az ügyeim intézését. Utáltam az emberekkel beszélni. Mindig alulmaradtam.

Így hát, kitaláltam a Súgó alakját, mint impresszáriómét. A Súgó mindig erőszakosan suttogott, ami elrejtette a pöszeségemet, és olyan ijesztő volt a megjelenése, hogy mindenkivel könnyen boldogultam. Charlie Grant barátomon kívül senki sem tudta, hogy mindkét férfi én vagyok. Charlie annak idején a sminkmesterem volt, és ő segített Stephen Terrillből a Súgóvá változnom.

A módszer bevált, egészen az első hangosfilmemig. Akkor az egész világ rajtam nevetett. Szörnyű sebet ütött a büszkeségemen. Visszavonultam az otthonom falai közé. Amikor megtudtam, hogy a bank még azt is el akarja venni tőlem, elcsüggedtem és elkeseredtem.

Amikor a kastélyomat építették, a munkások felfigyeltek egy repedésre a Black Canyonban. A repedés végigfutott a hegy belsejében, egészen a másik oldalig, ahol a Winding Valley Road végződik.

Ezt a természetes alagutat befalaztattam, de titokban rejtett ajtót vágattam rajta. Aztán, Jonathan Rex néven megvettem a titkos átjáró másik végénél elterülő földdarabot, és egy kis házat emeltettem rá. Ily módon szabadon közlekedhettem és senki sem sejtette, hogy kettős életet élek.

Azokban a napokban gyakran előfordult, hogy kocsiba szálltam, és hosszú, magányos útra indultam, hogy megszabaduljak a depressziómtól. Egy napon éppen magasan az óceán fölött jártam, amikor eszembe jutott az a ragyogó ötlet, hogy eljátsszak egy álbalesetet.

– Maga taszította le az autót a szikláról, igaz? – szakította félbe Jupiter.Terrill bólintott. – Igen. – Először megírtam a levelet, s úgy helyeztem el, hogy valaki

biztosan megtalálja. Aztán egy sötét, viharos éjszakán megrendeztem a balesetet. Az autót lelöktem a szikláról, de én persze nem ültem benne. Ez Stephen Terrill végét jelentette a közönség számára. És a számomra is. Nem bántam, hogy meghalt és eltemették, azt akartam, hogy az emberek elfeledjék. Meg akartam tartani a kastélyomat. Nem tudtam volna elviselni a gondolatát, hogy másé, vagy hogy más lakik benne. Habár így a kastély megürült, én mégis akkor mehettem oda, amikor csak akartam, a titkos alagúton át. Így hát titokban akkor is jelen voltam, amikor a rendőrség nyomozni kezdett utánam, és gondoskodtam róla, hogy lóhalálában távozzanak. Amikor a kastélyt építtettem, számos fortélyos dolgot kieszeltem, mint tudjátok, hogy a barátaimat elszórakoztassam. Később ezek segítségével könnyen el tudtam hitetni az emberekkel, hogy a kastélyban kísértet lakozik.

Sőt még én is megjelentem, mint szellem, amikor a bank elküldte a végrehajtóit. Nemsokára már semmit sem kellett tennem, hogy elijesszem a látogatókat. A képzeletük jól működött nélkülem is. De azért gondoskodtam róla, hogy a hely félelmetes híre

65

megmaradjon. Annak érdekében, hogy elvegyem azoknak a kedvét, akik arra vetemednének, hogy megvásárolják a kastélyt, időnként szikladarabokat gurítottam az útra.

Az elgondolásom bevált. Senki sem akadt, aki megvette volna a kastélyt a banktól. Közben azonban pénzt tettem félre, hogy én magam vehessem meg. Jonathan Rex néven, mint a ritka madárfajták tenyésztője, már elég szép summát gyűjtöttem össze… És akkor megjelentetek.

A színész felsóhajtott.– És makacsabbak voltatok, mint eddig bárki – mondta.– Mr. Terrill – kezdte Jupiter, aki eddig feszülten figyelt –, maga telefonált az első

látogatásunkat követően, azon a kísérteties hangon, hogy elijesszen minket?A férfi bólintott. – Azt hittem, hogy ezzel távol tudlak tartam benneteket.– De honnan tudta, hogy azon az éjszakán a kastélyhoz megyünk, és honnan tudta, hogy

kik vagyunk? – kérdezte Jupiter.A színész elmosolyodott.– Barátom, Charlie Grant, egyben az őrszemem is – mondta. Az apró termetű férfi

bólintott. – Éppen a Black Canyon bejáratánál áll egy kis ház, ami az útról nem látszik. Charlie ott lakik. Amikor észreveszi, hogy valaki ráhajt az útra, fölhív telefonon, s erre én az alagúton át a kastélyba sietek, hogy kellően fogadhassam a látogatókat.

Amikor meglátta, hogy Rolls-Royce hajt be a kanyonba, a leírása nyomán ráismertem, hogy ez az autó az, amiről olvastam. És persze azt is olvastam, hogy te voltál az, aki a használatát elnyerted. Akkor éjjel meglehetősen sietősen távoztatok. De nincs szégyellnivalótok, mások sokkal hamarabb elfutottak. Visszatértem a házamba, és megnéztem a nevedet a telefonkönyvben. Mivel nem találtam benne, felhívtam a tudakozót, ahol megtudtam, hogy van telefonod. Így hát felhívtalak.

– Ó! – mondta Jupiter, és Pete megvakarta a fejét. Amint egyszer Jupiter kifejtette, minden kérdés könnyű, ha már tudod a választ. Addig viszont ez nem mondható el.

– Akkor hát Keszeg Norrisék – tudják, az a másik két fiú – ezért rohantak el olyan gyorsan akkor, amikor Pete-tel meglátogattuk önt – jegyezte meg Jupiter.

– Igen, Charlie időben figyelmeztetett, és már vártam rájuk. Az azonban, hogy ti is újra eljöttök, készületlenül ért minket.

Az alacsony Mr. Grant zavarba jött.– Szeretném megmagyarázni, fiúk – mondta. – Amikor az autótok feltűnt, már nem volt

időm Steve barátomat értesíteni. így egy félreeső ösvényen lementem a kanyonba, hogy szemmel tartsalak benneteket. Láttam, hogy a másik két fiú kirohan, s hogy ti a nyomukban vagytok. Aztán véletlenül belerúgtam egy sziklába, amelyik gurulni kezdett, amire ti fölnéztetek és észrevettetek.

– Szóval, maga volt az, akit megpróbáltunk utolérni? – tört ki Pete. – Akkor maga lökte ránk azt a sziklát!

– Teljesen véletlen volt – mondta őszintén Mr. Grant. – Steve-vel szikladarabokat halmoztunk egymásra, hogy az útra guríthassuk, ha fölbukkanna egy vásárló. Megpróbáltam a kőrakás mögött elbújni, és véletlenül meglöktem. Szörnyen megijedtem, hogy valami bajotok lesz, bár láttam, hogy sikerül bebújnotok abba a sziklás hasadékba. Aztán észrevettem, hogy a bejáratot elzáró törmelék közt megjelenik egy bot, és akkor már tudtam, hogy megmenekültetek. De azért megvártam, amíg biztonságban kijutottatok. Ha nem boldogultatok volna, akkor a segítségetekre sietek.

Mikor idáig jutottak, Pete-nek nem maradt több kérdése. Hiszen Mr. Terrill és Mr. Grant magyarázata sok mindenre fényt derített. Most már tudta, hogyan várta A Három Nyomozó látogatását minden alkalommal a két férfi.

Jupiter még mindig a homlokát ráncolta.– Azt hiszem, hogy nagyrészt megértettem, mi történt – mondta. – De néhány dolog azért

még nem világos.

66

– Kérdezz nyugodtan bármit! – bátorította a színész. – Megérdemled, hogy mindenre megkapd a választ.

– Aznap délután, amikor felkerestük magát, Mr. Terrill – mondta Jupiter –, egy korsó hideg limonádéval kínált minket, mintha pont ránk várt volna. Azt is mondta, hogy a száraz gallyakat metszi le a bokrokról. Ez nem volt igaz. Ugyan ezek csak részletkérdések, de azért szeretnék mindent tisztázni.

A színész finoman elmosolyodott. – Miután szerencsésen kijutottatok a barlangból – mondta –, túlságosan a gondolataitokba merültetek, így nem vettétek észre, hogy Charlie barátom az autóig követ benneteket. Elég közel volt a Rolls-Royce-hoz, így hallotta, hogy az én címemet adtátok meg a sofőrnek. Amint elhajtottatok, azonnal felhívott telefonon. Rögtön felkészültem a fogadásotokra. Az ablakomból látszik a Winding Valley Road egy szakasza. Az aranyozott, régi Rolls-Royce-ot nem nehéz felismerni. Amint megpillantottam, elkészítettem a limonádét, aztán elbújtam a bokrok között, hogy valami alibim legyen, magammal vittem a hosszú kést. Figyeltelek benneteket, amint az ösvényen közeledtetek. Akkor még nem döntöttem el, hogyan viselkedjek veletek. Végül úgy határoztam, hogy barátságos leszek, és megkínállak benneteket egy pohár hideg itallal, közben pedig megpróbálom magamat olyan félelmetesnek ábrázolni, hogy elvegyem a kedveteket, és soha többé ne menjetek oda. Emlékezzetek rá, hogy olyan kevés valótlanságot állítottam, amennyire az csak lehetséges volt. Természetesen azt mondtam, hogy Stephen Terrill halott, de hát számomra valóban meghalt. Kijelentettem, hogy soha többé nem léptem át a kastély bejáratát. Ami igaz is. Az alagúton át közlekedtem. Mivel bejárata a madárketrecen belül van, észrevétlenül tehettem. Ma éjszaka azonban annyira siettem, hogy nyitva felejtettem az ajtót, és a madarak beszabadultak az alagútba.

Jupiter újra összeszorította az ajkait.– A cigányasszony, akit elküldött, hogy figyelmeztessen minket, Mr. Terrill – kérdezte –,

az a barátja volt, Mr. Grant, aki cigány nőnek öltözött, ugye?– Pontosan, fiam. Amikor megtudtam, hogy ti hárman nyomozók vagytok, akkor már

gondoltam, hogy nem egykönnyen adjátok fel. Charlie cigányasszonynak öltözött, és elvitte a második figyelmeztetést. Reméltem, hogy ez már valóban távol tart benneteket.

– Ezzel tulajdonképpen csak még jobban felkeltette a kíváncsiságom, Mr. Terrill – mondta udvariasan Jupiter. – Senki mást nem figyelmeztettek ilyen módon. Kíváncsi lettem, hogy akkor minket miért? A szellemek nem szokták figyelmeztetni az embereket, így arra a következtetésre jutottam, hogy a Kísértetkastély közelében emberi lények vannak. Aztán, amikor alaposan megnéztem a fényképeket, melyeket Bob készített, észrevettem, hogy a Visszhang Teremben található páncélruhán alig van rozsdafolt, s hogy a könyvtárban sem porosak a könyvek. Ennyi év után sokkal több rozsda és por keletkezett volna. Minden kétséget kizáróan úgy látszott, hogy valaki titokban rendben tartja a Kísértetkastélyt.

Az az ember pedig, akinek a kastély a legtöbbet jelentette, az a tulajdonosa, Mr. Terrill. Így hát, végül arra a következtetésre jutottam, hogy ön életben van, uram. Természetesen az éjjel félrevezettek azzal, hogy amikor fogságba ejtettek, eljátszották a nemzetközi csempészbandát. Gondolom, maga volt az egyik arab, az ázsiai meg az angol nő; Mr. Grant pedig a másik arab és az öreg cigányasszony.

– Így igaz – Stephen Terrill szeme csillogott.– A paróka- és jelmezgyűjteményemet használtuk. Örökre el akartunk benneteket ijeszteni.

Azt hittem, ha megijedtek a csempészbanda bosszújától, akkor felhagytok vele, hogy a Kísértetkastélyban nyomozzatok. De ti aztán tényleg nagyon makacsok vagytok! Szóval, így történt. Van még valami, amit tudni szeretnétek?

– Rengeteg minden – kezdett magához térni Pete. – Például, mi volt az a szem, amelyik az első éjszaka a képről bámult minket?

67

– Az az én szemem volt – mondta Stephen Terrill. – Titkos folyosó vezet a képek mögött és azon a képen van egy kémlelőnyílás.

– De amikor Bob és én később megvizsgáltuk a festményt – vetette közbe Pete –, nem volt rajta semmiféle nyílás.

– Miután elfutottatok, egy másik képet akasztottunk a helyére – felelte Terrill. – Arra az esetre, ha visszajönnétek, hogy megvizsgáljátok.

– Na és a Kék Kísértet? – kérdezte Pete. – És a hátborzongató muzsikát játszó régi orgona? És a félelemköd? És a szellem a tükörben? És a jeges légáramlat a Visszhang Teremben?

– Ezekről nem szívesen beszélek – válaszolt a színész. – Olyan ez, mintha egy bűvész elárulná a trükkjeit. Akkor vége a titokzatosságnak. De kiérdemeltétek, hogy megtudjátok, és ha igazán akarjátok…

– Azt hiszem, hogy néhány módszerének tudom a nyitját, uram – mondta Jupiter. – A hideg légáramlat szárazjég megolvasztásából keletkezett gáz volt, ami a falon egy nyíláson át áramlott be. A hátborzongató muzsika visszafelé játszott hangfelvétel, ami egy erősítőből szólt. A Kék Kísértet valószínűleg foszforeszkáló anyaggal befestett fátyolszövet. A félelemköd kétségtelenül valamilyen füstölgő vegyi anyag, ami apró lyukakon át jutott a titkos átjáróba.

– Igazad van, fiú – ismerte el Stephen Terrill. – Gondolom, amikor rájöttél, hogy a különös jelenségek emberi kéztől származnak, akkor kitaláltad, hogy mi módon lehet őket létrehozni.

– Igen, uram – válaszolta Jupiter. – A tükörben megjelenő kísértetet pedig valahogyan rávetítették. De egy dologban nem vagyok biztos. Hogyan sikerült a félelem és a rettegés érzését a kastélyban előidézni?

– Hadd ne kelljen mindent elárulnom – kérlelte a színész. – Legalább néhány titkot szeretnék megtartani. Már így is eleget tudtok, hogy meghiúsítsátok a terveimet… De mutatok nektek valamit. Nézzétek!

Kitárta az ajtót, melyen az előbb eltűnt, hogy a félelmetes Súgóból Stephen Terrillé változzon. Belül tágas öltözőt pillantottak meg. A falakra jelmezeket akasztottak. Parókafejeken parókák tucatjait halmozták egymásra. Az egyik sarokban pedig ott állt a rengeteg kerek fémdoboz – Mr. Terrill filmjei.

– Itt, ebben a szobában – mondta a színész – itt van az igazi Stephen Terrill. A jelmezek. A parókák. A filmtekercsek. Mindez én vagyok. Ez az igazi valóm. Stephen Terrill csak eszköz volt, hogy ezeket a jelmezeket és parókákat furcsa alakokká változtatva emberek millióit tartsa kellemes izgalomban az egész világon. Évek óta a Kísértetkastély az egyetlen és utolsó büszkeségem. Itt még mindig féltek tőlem az emberek. Nem nevettek ki. És egész idő alatt szerepet játszhattam. Kigyógyítottam magam a pöszeségemből. Sikerült mélyebb hangon beszélnem. Megtanultam, hogy olyan legyen a hangon, mint egy szellemé, nőé, kalózé, arabé, kínaié, s még sok más fura alaké. Arról álmodoztam, hogy visszatérek a filmhez. De amint az évek teltek, az a fajta film, amiben én játszottam, kiment a divatból. Mostanában gyakran már egyenesen azért készítenek rémfilmeket, hogy megnevettessék az embereket. A régi filmek alá a televízióban különös hangokat játszanak, csak hogy nevessenek. És én nem vagyok hajlandó odáig süllyedni, hogy ilyen olcsó nevetést váltsak ki a nézőkből!

Mr. Terrill egyre nyugtalanabb lett. A keze ökölbe szorult, és nehezen szedre a levegőt. – S most mindent elveszítettem! Soha többe nem lehetek a Kísértetkastély szelleme! Elveszítem még magát a kastélyt is! Soha többé nem lehetek a Súgó. Nem is tudom, mitévő legyek ezután?

Elhallgatott, hogy lecsillapodjék, és Jupiter, aki már egy ideje nem szorította össze az ajkait, újra megszólalt.

– Mr. Terrill, azokban a dobozokban vannak az ön csodálatos rémfilmjei, amelyeket hosszú évek óta senki sem láthatott? – kérdezte.

A színész ránézett és bólintott.

68

– Miért kérdezed?– Van egy ötletem, hogyan szerezhetné vissza a kastélyát úgy, hogy még a rémisztgetésről

se kelljen lemondania – válaszolta Jupiter. – Tudja…És szokás szerint Jupiternek megint hihetetlenül jó ötlete támadt.

69

Tizenkilencedik fejezet

MR CLARKE ALKUT KÖT

Másnap reggel, amikor Worthington és a fiúk a Rolls-Royce-szal Hollywood felé száguldottak, hogy felkeressék Mr. Clarke-ot, Jupiter nem látszott valami boldognak. Pete tudta, hogy mi a baja. Jupe még mindig dühös volt magára, amiért nem jött rá, hogy a Súgó és Stephen Terrill egy és ugyanaz a személy.

Jupe és Pete megint Bob nélkül látogatták meg Mr. Clarke-ot, mert neki sajnos délelőtt dolgoznia kellett.

– Amint Worthington megemlítette, hogy a titkos alagút tele volt arapapagájjal – mondta felocsúdva Jupiter –, rögtön rájöttem, hogy azok Mr. Rex madarai. Hogy valójában az alagút abban a ketrecben végződik, amelyben a papagájokat neveli. Tudtam, hogy véletlenül nyitva felejtette az ajtót. De még akkor sem jöttem rá, hogy Mr. Rex nem más, mint Mr. Terrill.

– Minden egyebet kitaláltál – vigasztalta Pete. – Még azt is, hogy Mr. Terrill él, bár egy darabig rossz nyomon jártál. Büszke lehetsz magadra!

De Jupiter a fejét rázta.Ezúttal gond nélkül bejutottak Mr. Clarke-hoz. Az őr a kapunál átengedte őket, s néhány

perc múlva már a híres rendező irodájában ültek.– Szóval fiúk – dörmögte Mr. Clarke –, miről akartok beszámolni?– Találtunk egy kísértetjárta házat, uram – mondta Jupiter.– Óh, valóban? – A rendező gúnyosan felvonta a szemöldökét. – És miféle kísértet jár

benne?– Az a probléma – vallotta be Jupiter – hogy élő ember kísérti, nem halott.– Hmm! Ez érdekesen hangzik! – Mr. Clarke hátradőlt a karosszékben. – Mesélj róla

valamit!Figyelmesen hallgatta a történtekről szóló beszámolót. Amikor Jupiter befejezte,

megszólalt.– Örömmel hallom, hogy Stephen Terrill életben van. A maga idején nagy művész volt. De

bevallom, kíváncsi lennék rá, mivel idézte elő az emberekben a rettegés érzését, ami mindenkit elfogott, amint belépett a kastélyba.

– Azt mondta, erről nem szívesen beszélne, uram – válaszolta Jupiter –, de azt hiszen, hogy sejtem. Elolvastam egy könyvet, mert segíteni akartam a nagybátyámnak összeállítani egy orgonát. Abban szó esett arról, hogy a szubszonikus rezgések – melyek hallhatatlanok –, különös hatással vannak az emberek idegrendszerére. Az a véleményen, hogy Mr. Terrill állítólag rég tönkrement orgonájának sípjai közül több ilyen mély rezgést bocsát ki, amit az ember idegrendszere inkább érez, mint hall. Egy bizonyos távolságon belül a rezgések idegességet váltanak ki. Még közelebb pedig valószínűleg feszültséget, majd rettegést. Természetesen ez a hatás nem terjed ki a kastélyon kívülre. Ezt a barátaim próbálták ki számomra egy éjjel.

Pete rápillantott zömök társára. Szóval ezért ragaszkodott annyira ahhoz Jupiter, hogy Bobbal elmenjenek azon a napon a Kísértetkastélyba! Pete már majdnem mondott valami csípőset, de Mr. Clarke újra beszélni kezdett.

– Fiatalember – mondta – kétségtelenül megfejtetted a Kísértetkastély titkát. De most, hogy fény derült az ügyre, mi lesz Mr. Terrill-lel? Úgy tűnik, nem tettél neki éppenséggel jó szolgálatot azzal, hogy felfedted a titkát.

Jupiter fészkelődni kezdett a helyén.

70

– Mr. Terrillnek van egy ötlete, uram – mondta. – Az igazat megvallva, nagyon lelkesnek látszik. Elviszi a banknak a pénzét, amit az arapapagájok tenyésztésével spórolt össze, és visszavásárolja a kastélyt. Van egy terve, és biztos vagyok benne, hogy még pénzt is kölcsönöznek neki, ha kifejti előttük az elgondolásait.

Tudja, először újra felölti régi énjét, és Stephen Terrillként, a hosszú ideje eltűnt filmcsillagként jelenik meg a nyilvánosság előtt, s visszaköltözik a kastélyba. Természetesen cikkezni fognak róla az újságok.

– Természetesen – helyeselte Mr. Clarke, miközben figyelmesen tanulmányozta Jupitert. – És aztán?

– Aztán belépti díj ellenében megnyitja kastélyát a közönség előtt. Saját vetítőtermében sorra vetíti majd régi, híres horrorfilmjeit. Az emberek bejárhatják a kastélyt is, amely úgy van berendezve, mint egykor. Rengeteg turista keresi majd fel, hogy megnézhesse filmjeit, s hogy megrémülhessen a félelemködtől, és Mr. Terrill többi mutatványától, melyeket azért talált ki, hogy ártalmatlan ijedtséget keltsen a kastélyába látogató emberekben. Biztos vagyok benne, hogy nagy sikere lesz!

– Hmm! – Reginald Clarke még mindig a zömök fiú arcát fürkészte. – Azt hiszem, ifjú Jones, sejtem mennyi része van a te igencsak erőteljes fiatal képzeletednek ebben a tervben, amit most előadtál. De most hagyjuk ezt! A Három Nyomozó dicséretre méltó munkát végzett, bár olyan kastélyt nem találtatok a filmemhez, amelyben tényleg igazi kísértet jár. Állom a szavam, és bemutatom az esetetekről írt beszámolót, ha elkészül.

– Köszönjük, uram – mondta Jupiter. – Nagy hasznára válik majd A Három Nyomozónak.– Ha megvigasztal titeket – folytatta Mr. Clarke –, olyan nehézségekbe ütközött igazi

kísértetjárta házat találni, hogy lemondtam erről a tervemről. De mondd, mik a terveitek?Pete nagy kísértést érzett, hogy megszólaljon és közölje, egyelőre csak békére és

nyugalomra vágynak, hogy kiheverhessék a Kísértetkastély megpróbáltatásait, de Jupiter megelőzte.

– Nyomozók vagyunk, Mr. Clarke. Rögtön másik eset után nézünk.A rendező újra végignézte.– Hallottam valamiről, ami esetleg érdekelne benneteket – kezdte Mr. Clarke.Jupiter azonnal felkapta erre a fejét, és már majdnem megszólalt, amikor a filmrendező

rászólt.– Lassan a testtel, fiatalember! Elmondom, amit tudok, de csak egy feltétellel.– Mi volna az, uram? – kérdezte Jupiter.– Adjátok nyomozó becsületszavatokat, nem zsaroltok meg azért, hogy a második

esetetekhez is bevezetést írjak, mint most tettétek. Ami azt jelenti, hogy nem zaklatjátok többé a titkárnőmet – és itt a rendező szemmel láthatóan megborzadt az iszonyattól –, és soha többé nem öltöd föl az én alakomat!

– Megegyeztünk – felelte engedékenyen Jupiter.– Nagyszerű – mondta Clarke. – Tehát értjük egymást. Szóval, egy Hector Sebastian nevű

munkatársam nemrég mesélt egy furcsa esetről. Hector írta annak a filmnek a forgatókönyvét, amit most rendezek. Elmondta, hogy az egyik barátjának elveszett a papagája. A férfi nagyon szerette a madarat. A rendőrség úgy látszik, tehetetlen. Ami titeket illet, el kell ismernem, hogy nem kis leleményességről tettetek tanúságot. Talán tudtok segíteni, hogy hol keresse a papagáját. Feltéve – és ekkor sötéten Jupiterre és Pete-re pillantott –, ha az eltűnt papagájok megkeresése nem túl unalmas feladat A Három Nyomozó számára.

– Nem, uram! – Ezúttal Pete válaszolt. Ha már úgyis rögtön új eset után kell nézniük, a papagáj-vadászat pont annyi izgalmat ígért, mint amennyire éppen vágyott. – A mottónk az, hogy „Mindent kinyomozunk.”

– Örülünk, ha segíthetünk Mr. Sebastian barátjának – mondta Jupiter.– Valamit majdnem elfelejtettem – tette most hozzá a rendező. – A papagáj dadog.

71

– Dadog? – ismetelte Jupiter. Szemei máris izgalomtól fénylettek. – Még soha életemben nem hallottam dadogó papagájról. Gyerünk, Pete! Megvan a második esetünk!

– Egy pillanat! – mondta Mr. Clarke, és a fiúk megálltak.– Azt hiszen, segítségetekre lenne, ha tudnátok Hector Sebastian címét és telefonszámát. –

Felírt valamit egy darab papírra. – Tessék. – Hector majd elmeséli a részleteket. Én pedig felhívom telefonon, hogy fölkészítsem rá, nyugalmának hamarosan véget fog vetni három vakmerő fiatal nyomozó felbukkanása.

– Köszönjük – mondta mosolyogva Jupiter. Zsebrevágta a cédulát és Pete-tel a kijárat felé indult. – Majd beszámolunk róla, uram, hogy mire jutottunk – mondta, mielőtt kilépett az ajtón.

Mr. Clarke elmosolyodott, amint a szemével kikísérte őket. Jó kis történet, gondolta. „A Kísértetkastély titka.”

72