58 | DIPLOMATA

Az értől az ÓceánigFrom the Brook to the Ocean

During the South Slavic War, painter Mi-hály Buday decided to move home from Zenta with his family, after his ancestors wandered from the area of Szeged to Vojvo-dina (Vajdaság). 25 years ago he only brought his dreams with him, and hoped that he could grow roots in Hungary. After some floundering, he settled down in Zalaszentgyörgy, a village full of flowers. As an artist, he always considered it his duty to make more people love beauty. He founded an International Art Colony in his settle-ment a decade and a half ago, making the locals proud. In the summer, artists come from all quarters of the globe to Zalaszent-györgy to spend a carefree week together. Gábor Papp, an artist from Margitta, Par-tium, visited the art colony for the first time this June.

– My mother excelled in drawing – the art-ist says. – In the early 1960s she was admitted to the School of Fine Arts in Cluj (Kolozsvár). But my grandmother “cried so much for her” that she discarded this dream and went home. After I was born in 1963, my mother was watch-ing my abilities from the very start. Since I showed the first signs of consciousness, she tried to nurture the love of arts in me. My parents sent me to a local teacher, and found out that I had the skills and willingness to draw. The el-

A délszláv háború idején Buday Mihály fes-tőművész úgy döntött, hogy a családjával otthonról, Zentáról hazajön, hiszen ősei Sze-ged környékéről sodródtak át a Vajdaságba. Huszonöt esztendeje csak az álmait hozta magával és reménykedett abban, hogy Ma-gyarországon gyökeret tud ereszteni. Némi hányódás után a csupa virág Zalaszentgyör-gyön telepedett le. Művészemberként mindig feladatának tartotta, hogy minél több em-berrel megszerettesse a szépet. A kistelepülésen másfél évtizede nemzetközi művésztelepet alapított, melyre a helyiek is nagyon büszkék. Nyaranta a szélrózsa minden irányából ér-keznek az alkotók Zalaszentgyörgyre, hogy egy gondtalan hetet együtt tölthessenek. A Partiumban, Margittán élő Papp Gábor idén júniusban először vett részt a művész-telep munkájában.

– Édesanyám nagyon tehetségesen rajzolt – mondja a művész. – A hatvanas évek elején fel is vették a kolozsvári képzőművészeti szak-iskolába. Ám a nagymamám „hazasírta”, ezért erről az álmáról lemondott. Miután 1963-ban megszülettem és édesanyám a kez-detektől fogva élénken figyelte a képességei-met. Eszmélő korom óta igyekezett belém táplálni a művészet szeretetét. Szüleim egy helyi tanárhoz kezdtek járatni, amikor kide-

rült, hogy ügyesen és örömmel rajzolok. A javakorabeli Rácz Károly megismertette ve-lem az alapokat: a vászonfeszítéstől, a színek keverésén át az olajfesték használatáig. Ő ajánlotta a szüleimnek, hogy célozzuk meg a nagyváradi képzőművészeti középiskolát.

PP Sikerült bejutnia?– Igen, és szerencsére két évig olyan remek

tanárom volt, mint Tompa Mihály. Ám ak-kor országunk nagy vezére, Ceausescu elvtárs úgy ítélte meg, hogy nincs szükség a művé-szetre. Öt kivételével megszüntette az összes művészeti középiskolát és jó néhány egyete-met is. Temesvár felé vettem az irányt, mert azt hallottam, hogy az ottani oktatás az avant-gárd stílus szem előtt tartásával folyik. Azon-nal magával ragadott a város és a pezsgő szellemi élet. A középiskola utolsó két eszten-dejében a kiváló, európai szintű művész, Leon Vreme volt a tanárom, aki látta bennem az akarást. Míg a többiek gyakran lógtak, én soha nem hiányoztam az óráiról.

PP A kitűnő mesterek bizonyára alapo-san felkészítették a továbbtanulásra.– Nem is azzal volt a gond, hanem a hely-

hiánnyal! Megpróbáltam bejutni a kolozsvá-ri egyetemre, de százhúsz-százharminc em-berből csupán ötöt vettek föl. Hazatértem szülővárosomba, Margittára. 1985-től öt éven át a francia tulajdonú konfekciógyár tervező-irodáján dolgoztam, ahol a francia nyelvtu-

DIPLOMATA | 59

dásomat jól tudtam kamatoztatni. A szabad-időmben azonban akkor is állandóan festet-tem. Rengeteg tájkép, illetve csendélet került ki a kezem alól. Az üzemben sokan vettek tőlem képet, melyek most a régi kollégák franciaországi otthonait díszítik. Közben két idősebb barátommal, Derecichei Józseffel és Szilághi Steliánnal festőtriót alapítottunk. Nagy álmunk volt és kérvényeztük is, hogy a megyei rangú, 18 ezer lakosú városban lehes-sen egy kis galéria. Ám annak a megnyitásá-ra még jó ideig várnunk kellett!

PP Hol tudták galéria híján kiállítani a képeiket?– Itt-ott kaptunk ugyan lehetőséget, de az

otthoni próbálkozások után elhatároztuk, hogy Magyarországon is bemutatkozunk. Az első kiállításunkra 1990-ben Szegeden kerül sor, melyet a debreceni követett. Sok-sok tár-latunk volt tiszántúli kistelepüléseken, majd 1998-ban a fővárosban, Kispesten is bemu-tattuk a festményeinket. Közben Koncz Sán-dor galériás nagyon megszerette a képeinket. Neki köszönhetjük, hogy részt vehettünk a magyar konzulátusokon rendezett csoportos kiállításokon. Így New York, New Brunswick, Buenos Aires, Tel-Aviv és Japán művészetsze-rető közönsége is megismerhette az alkotása-inkat.

PP Hogyan alakult a művésztrió sorsa a későbbiek során?– Sajnos a társulásunk idő előtt széthul-

lott. Derecichei Józsi tizenöt évvel ezelőtt elindult a nagyvilágba. Kanadában kötött ki, ahol sikeres festőművész lett és ország-szerte több galéria is forgalmazza a képeit. Mi ketten itthon maradtunk, minket meg-tartottak a margittai gyökerek. Stelián nem

derly Károly Rácz introduced me to the basics: stretching the canvas, mixing colours, using oil paint. He suggested to my parents that we choose the High School of Fine Arts in Oradea (Nagyvárad).

PP Did You manage to enter?– Yes, and fortunately I had Mihály Tompa

as my wonderful teacher for two years. But then, Comrade Ceausescu, the great leader of our country, decided that there was no need for art. With the exception of five, he closed all art high schools and a number of universities. I headed towards Timisoara (Temesvár), because I heard that education there was infused with the avant-garde style. I was immediately cap-tured by the city and its sparkling spiritual life. In the last two years of high school, one of my teachers was the outstanding European artist, Leon Vreme, and he noticed my aspirations. While the other students often skipped school, I was always present at his lessons.

PP Your excellent masters must have pre-pared You well for higher education.– That was no problem, the lack of space

proved to be a challenge! I tried to get to the University of Cluj, but only 5 people were ad-mitted out of 120-130. I went home to my hometown, Margitta. From 1985, I worked for 5 years at the design office of a French ready-to-wear clothes factory there, and I was able to practise my French. However, I always painted in my spare time. I created a lot of landscapes and still life compositions. At the factory, many colleagues bought my pictures which now decorate their homes in France. In the mean-time, we founded a painters’ trio with two childhood friends, József Derecichei and Stelián Szelághi. We dreamed about opening a small

gallery in our home town, which has the rank of county and 18,000 inhabitants, and even made an application for it. But we had to wait a lot for it to happen!

PP Without a gallery, where were You able to exhibit your pictures?– We had some opportunities here and there,

but after trying a few times at home, we de-cided to introduce ourselves in Hungary. Our first exhibition opened in 1990 in Szeged, the second by Debrecen. We had a lot of exhibitions in small settlements of Transtisza (Tiszántúl), and then one in the Kispest district of the capital in 1998. Meanwhile, gallery owner Sán-dor Koncz grew fond of our work. He helped us participate in group exhibitions at Hungar-ian consulates. Thus the art-loving audiences of New York, New Brunswick, Buenos Aires, Tel Aviv and Japan were also presented with our works.

PP How did the destiny of the artistic trio evolve later?– Unfortunately, our alliance fell apart soon.

Józsi Derecichei departed for other countries 15 ago. Finally he settled in Canada, became a successful painter, and his pictures are sold by several galleries throughout the country. The rest of us stayed at home, our roots kept us in Margitta. Stelian is not a wandering type of man, he is even more soil-bound than me. But I started visiting various Central European art colonies. Gallery owner Jenő Nagy has been distributing my pictures for 28 years, since the early 1990s. Once he organised an art colony in Hegymagas, and I participated in that for 10 years. I was invited to the Slovakian Zádiel (Szádelő), where I met artists from Košice (Kassa). Since 2006, I have been working with the art colony of that beautiful Upper Hungar-ian city, and L. O. Art Gallery sells my pictures there. One invitation brings another. I have visited Poland, Ukraine and Montenegro. Art teachers invited me to Miskolc, and my pictures are exhibited at the local gallery there.

PP Has the gallery in Margitta opened in the meantime?– Thank God, our dream came true in the

autumn of 2017! In the gallery of the commu-nity centre a modern rail system and excellent lighting provide professional conditions for exhibiting artists. We launch a new exhibition every month, Stelián is the artistic director, and my job is to find artists. The works of the art colony of Micske were exhibited outside of their settlement in our gallery for the first time. Among others, we presented the pictures of

60 | DIPLOMATA

egy nyüzsgő típusú ember, ő talán még ná-lam is röghöz kötöttebb. Ám egy idő után én elkezdtem különböző közép-európai művésztelepekre járni. Nagy Jenő hévízi ga-lériás a kilencvenes évek eleje óta, huszon-nyolc esztendeje forgalmazza a képeimet. Ő egy időben Hegymagason szervezett mű-vésztelepet, melynek munkájában tíz éven át jómagam is részt vettem. Szlovákiába előbb Szádelőre kaptam meghívást, ahol megismerkedtem a Kassán élő művészekkel. 2006 óta minden ősszel eljárok a szép felvi-déki város művésztelepére – a kassai L. O. Art Galéria forgalmazza is a képeimet. Az egyik meghívás hozza maga után a másikat. Ennek köszönhetően már megfordultam Lengyelországban, Ukrajnában és Monte-negróban egyaránt. Miskolcra a művészet-pedagógusok hívtak meg és a helyi galériá-ban már a képeim is láthatóak.

PP Sikerült végül megnyitni a margittai galériát?– Hála a jóistennek 2017 őszén megvaló-

sult a nagy álmunk! A művelődési házban kialakított galériában a modern sínrendszer és a kitűnő világítás profi körülményeket biz-

tosít a kiállító művészek számára. Itt havonta új tárlatot nyitunk meg, Stelián a galéria mű-vészeti vezetője, az én feladatom pedig a mű-vészkeresés. Az első micskei művésztelep résztvevőinek alkotásait, a településen kívül először nálunk tekinthették meg az érdeklő-dők. Többek közt volt már nálunk kiállítása Lőrincz Róbert grafikus-festőnek, aki kiváló tűzzománcképeket is készít. Gnandt Stefan harmincévnyi, sikerekben gazdag németor-szági tartózkodás után hazatelepült és most Pócspetriben él. Örültünk, hogy elfogadta a meghívásunkat, így a margittaiaknak is be tudtuk mutatni a műveit.

PP Mi minden történt a közelmúltban a saját háza táján?– Nagy öröm ért, mert együtt dolgozhat-

tam a művészetpedagógus lányommal, aki Nagyváradon él. Ott a várban emléktermeket alakítottak ki. Itt egy kisebb csapattal – mely-nek a lányom is tagja volt – nagy méretű, I. világháborút felidéző képeket festettünk.

PP Mire készül most?– A koszorús költő, Ady Endre verscímét

idézve az idén eljutok Az értől az Óceánig.

Derecichei Józsi már gyerekkoromban a ba-rátom volt és az is maradt. A feleségemmel együtt háromhetes, kanadai meghívást kap-tunk tőle és hamarosan indulunk. A Nagy-tavak környéki Windsorban a román ajkú közösség éppen csoportos kiállítást szervez, ahol tizenöt képpel én is részt vehetek. Alig-hogy hazaérünk szinte máris újra csomagol-hatunk. Szeptemberre ugyanis a montenegrói Igalóba szervezett művésztelepre a kerámiázó feleségemmel együtt kaptunk meghívást. Októberben egy kolléganőm hívott Ukrajná-ba, novemberben pedig Lengyelországba készülök. A Zakopanétól hatvan kilométerre fekvő Sromowce nevű település egyik szép kis szállodájának a tulajdonosa meghívott né-hány művészt, akiket bizonyára megihlet majd a gyönyörű téli táj. Tavaly kilenc mű-vésztelep munkájában vettem részt, nyolcat pedig lemondtam. Mindenképpen meg kell teremtenem a távollét és az otthon tartózko-dás arányait. Nagyon örülök, hogy szülővá-rosomban megnyílt a művészet temploma, ezért a margittai galériával kapcsolatos felada-taimat minden más elfoglaltságom elé helye-zem.

Szendi Horváth Éva

Róbert Lőrincz graphic artist and painter, who also creates wonderful enamel images. Stefan Gnandt returned home after 30 years of a suc-cessful career in Germany, and now lives in Pócspetri. He were glad to invite him and show-case his works to the audiences of Margitta.

PP What happened in Your private life in recent years?– I was happy to cooperate with my daugh-

ter, who is an art teacher in Oradea (Nagyvárad). Memorial rooms are created in the castle there. With a small team – of which my daughter was a member too – we painted large-scale images envisioning World War I.

PP What are You preparing for right now?– Citing a title from poet laureate Endre

Ady, this year I am going “from the brook to the ocean”. Józsi Derecichei, who remained my close friend, invited me and my wife to Canada for 3 weeks, and we are about to depart. In Windsor near the Great Lakes, the Romanian community organises a group exhibition in which 15 pictures of mine appear. As soon as we get home, we have to pack again. I was in-vited by an art colony in Igalo, Montenegro for September, along with my wife, who is a cera-mist. A colleague invited me to Ukraine for October, and I plan a trip to Poland in Novem-ber. The owner of a lovely little hotel in the

village of Sromowce, 60 kilometers from Zako-pane, invited some artists who will probably be inspired by the beautiful winter landscape. Last year I took part in the work of 9 art colonies, and I had to cancel 8 invitations. By all means, I have

to find a balance between travelling and staying home. I am very pleased that a temple of art opened in my hometown, so I put my duties attached to the gallery in Margitta above all other engagements.