Tibor Antalffy

WE ARE ALL

GUINEA-PIGS

Published by Tibor Antalffy

1990

WE ARE ALL GUINEA-PIGS by Tibor Antalffy

H-2097 Pilisborosjenő, Ezüsthegyi út 2374.

All rights reserved

Copyright, 1990 by Tibor Antalffy This book may not be reproduced in whole or in part by any means or used for screen play

without permission.

Printed in Hungary by UTORG

Üzenet az olvasónak: Mikor először vettem kézbe ezt a könyvet, visszatettem a helyére,

mert nem tudok angolul. Később vettem csak észre, hogy csak az első néhány oldal van

angolul, a többi magyar. Így te se add fel, lapozz tovább.

WE ARE ALL GUINEA-PIGS (A short synopsis) In the spring of 1956 in Budapest three friends graduated from high

school: Gyuri Soós, Sanyi Nagy and Tomi Tábory. The revolution in autumn broke up the group. Gyuri went to the States vhere he received a scholarship and eventually graduated from the University of Los Angeles as a microbiologist. Tomi trained at the Budapest University of Technology and began work as a nuclear physicist at the Central Physics Research institute. Sanyi, who was a poor student, took a job as a messenger boy with a daily paper and attended evening classes. He earned a degree and became a senior staff member of the scientific veekly „Window on the World".

The story resumes in 1990. By then Gyuri is an internationally renowned professor of microbiology, the head of a whole research team at the ULA. His twenty-year-old son from his first marriage is a haemophiliac who contracts AIDS from an infected blood product. From then on his microbiologist father devotes all his energy to the search of an antidote to the HIV virus.

Tomi Tábory works for years in the Soviet nuclear research centre at Dubna where he forms a life-long friendship with Zedovich, a Soviet astro-fhysicist, never suspecting that he is a high-ranking officer in the KGB and as such is in charge of the Soviet UFO research and observation program.

Apart from the not particularly important Hungarian nuclear research,

Tomi's biggest responsibility is as PR officer for Paks nuclear power plant, a task in which he is greatly helped by his childhood friend, Sanyi Nagy. Tomi Tábory has a great deal of spare time and devotes much of it to his hobby, research on ball lightning.

Sanyi Nagy writes mainly popular science articles and he often collaborates on them with Tomi. This was the case when they were called on to dispel the Hungarian public's suspicions about radioactive wastes. It is Sanyi who keeps up contact between the former schoolmates and it is he who corres-ponds with Gyuri, Professor Soós.

In the spring of 1990 Professor Soós publishes a scientific report in the university Journal, making it clear that he is firmly convinced of the extra-terrestrial origin of HIV. He actually claims that an intelligence frorh outside the Earth planted it in mankind. The day after the publication a stunningly beautiful 22-year-old woman who is working on her Ph.D. reports for work in the institute. Within days Professor Soós receives a request from the New Scientist to expound his views in more detail. The professor's article appears in the magazine within a fortnight.

In the meantime Professor Soós's young second wife, Susan, the mother of their twelve-year-old daughter, runs off the road one afternoon in her car, hits a tree and is killed on the spot. The professor and his colleagues are stunned by the inexplicable accident. Susan had been driving along a deserted road, she was not tired, she was not on alcohol or drugs and she had no intention to commit suicide. The police were unable to find any cause for the accident.

Pamela, the young researcher, takes the professor's daughter. Flora, into her care. The girl's father has the wrecked car subjected to every conceivable test in the university's department of metallurgy. The thorough examination is unable to reveal any mechanical fault or any other clue. The only unusual thing they find is that the residual magnetism of the car's mild steel body plates is an incredible 50 kGauss. No one is able to find any explanation for this.

Sanyi Nagy sees Professor Soós's article in the New Scientist and writes a summary of it for his Window on the World but the editor-in-chief will not allow it to be printed because it would only create panic. Soon after Sanyi learns of Susan's tragic accident and speaks with Professor Soós by phone. The professor telis him about the test findings on the wreck and asks his friends in Hungary to help in solving the mystery. As soon as he hears about the test results, Tomy Tábory knows the answer. Susan's car was struck by ball lightning.

After long reflectation the two friends in Budapest piece together the puzzle and reach the conclusion that suprahumans are experimenting with mankind; this was why they introduced the incurable AIDS virus. They speculate that the suprahumans must have some enormous problem they are unable to solve to their satisfaction. They have decided to use mankind on Earth as guinea-pigs because it is a very important element of the experiment that the subjects must have conscious-ness. Not only have they infected mankind with the HIV virus, but a few tens of thousands of years earlier they used gene engineering to accelerate the evolution of man because they could not wait for the Earth to develop intelligence at its own natural bút slow pace. According to their hypothesis, the whole experiment must be conducted without mankind knowing about the experiment since in that case it would react differently to the social upheaval caused by AIDS and the result of the global social experiment would be worthless. For this reason the suprahumans who exist in the four-dimensional world keep ourthree-dimensional world, which fits into theirs an infinite number of times, under constant observation, watching for any sign that would indicate the arousal of our suspicion. This is how they sent Pamela to monitor him as a potential source of danger. To make sure that she was succesful, they had to kill Susan, the professor's wife.

Tomi and Sanyi are even more firmly convinced that they are right when Gyuri telis them that he is going to marry Pamela only a few days after Susan's death. Their convinction is further strength-ened because, since Pamela has learned that the two friends in Budapest have solved the mystery of the ball lightning, instead of the planned honey-moon she organizes an international friendly gathering for her husband, to which she also invites the two old friends in Budapest. Tomi and Sanyi are convinced that Pamela wants to discover what they know and to dispose of them if necessary. They act without delay and before they are put under observation Tomi alarms his old friend Zeldovich who, as an astrophysicist not only sees the plausibility of their story immediately, bút as a KGB officer is also in an extremely good position to warn the world. „Alarming" the world will also be the cure for AIDS because if the whole of mankind suddenly realizes the natúre of the experiment, the whole

experiment will lose its significance and the suprahumans will no longer have any need to continue the destruction with AIDS.

Tomi and Sanyi fly to California, while Zeldovich organizes US-Soviet cooperation on an unprece-dented scale. The two big powers awaken mankind to the suprahuman threat. in the meantime the three friends, somehow isolated from the world in Professor Soós's home, learn from Pamela her-self that their assumption was right and Zeldovich's action - carried out almost behind their backs - has been succesful.

Tomi had already worked out earlier in theory that the suprahumans could only pass from their four-dimensional world into our three-dimensional world by discharging the concentrated surplus energy in the form of ball lightning. They find that he is right when they watch the beautiful Pamela disappear and then return to the three-dimensional world. However, there are still surprises in store for us because Susan returns in Pamela's body: before they killed her they recorded the memory in her brain onto a Winchester like device and now they copied it back into the brain in the body that Pamela had been using. Flora is the first to recog-nize her mother in the new body.

The suprahumans send an invitation with the returning Pamela-Susan for the professor. Together with his „resurrected" wife he passes into the four-dimensional world and meets tha suprahumans who give some advice for mankind. The most important piece of advice concerns the improve-ment of the operation of democracies since one of their biggest shortcomings has been the way in which the behaviour of elected representatives changes after they come to power. The cause of this is the remoteness of the next elections (generally 4-7 years). The suprahumans suggest the installation of a master computer in parliament, to which every citizen has access through his iden-tity number and is able to change his vote even daily if necessary. The master computer constantly monitors the will of the country. The instant that more than half of the citizens withdraw their support from the government in power, the govern-ment falls. The knowledge that this can happen restrains those in power from abuses.

After they have given him their advice and messages, the

suprahumans innoculate the professor with the anti-virus so that he can bring it back into the three-dimensionai world of mankind. The essence of the anti-virus is a receptor that coincides with the receptor of the T-helper lymphocytes. Not been able to differentiate the T-helper from the anti-virus the HIV viruses attach them-selves to the anti-viruses too. After they have docked, with the help of appropriate enzymes, the anti-virus alters the HIV virus to resemble itself and then breaks away from it. The changed HIV immediately begins to function like an anti-virus and is itself capable of transforming still active HIV viruses.

Before the departure, the suprahumans reveal to Susan and Professor Soós the meaning of life (as they see it). The two humans take their leave and return with this knowledge to our world.

Antalffy Tibor (2097 Pilisborosjenő, Ezüsthegyi út 2374.) A borító Kis László grafikusművész munkája

VELÜNK

KÍSÉRLETEZNEK

A szerző magánkiadása 1990

ISBN: 963—400—372—9 Készült az UTORG Sokszorosító Üzemében

Felelős vezető: Molnár Dezső UTORG 464/90

I.

A budapesti Verebes Gimnázium 1952-ben érettségiző IV/b

osztályában Soós Gyuri, Tábory Tamás és Nagy Sanyi életre szóló barátságot kötöttek. Ez az „életre szóló" barátság azonban nagyon hamar zátonyra futott. Soós Gyurit az iskola kommunista igazgatója nem javasolta az egyetemre hiába volt Gyuri kitűnő tanuló, az iskola büszkesége és az országos matematikai verseny előkelő helyezettje.

Tábory Tamásnak az volt a szerencséje, hogy apja esztergályos volt a MÁVAG-ban. Ha nem akart volna tovább tanulni, akkor is betuszkolták volna valamelyik egyetemre. Kellett a munkáskáder! Szerencsére Tamásnak minden vágya az volt, hogy atomfizikus legyen.

Nagy Sanyinak jó képességei voltak, de a tankönyv kinyitása iskolán kívül egyszerűen nem jutott az eszébe. Hasalni viszont remekül tudott és nem volt olyan lehetetlen helyzet, amiből ne vágta volna ki magát.

A fiúk útja a következő négy év alatt nyomon követhető volt, de mivel sokfelé szórta őket az élet, nemigen találkoztak egymással. Soós Gyuri a Róbert Károly körúti kórházba ment el műtősnek, ami voltaképpen azt jelentette, hogy ő emelgette, tologatta és rakosgatta a magatehetetlen betegeket, amíg be nem vonult katonának. Tábory Tamás az Eötvösre járt és iparkodott lehetőleg minél kisebb mértékben vállalni részt a politikából. Nagy Sanyi a Magyar Nemzethez került hatszázötven forintos fizetéssel irodai kisegítőnek.

Aztán egy szép napon 1956. október 23-át írtak és megmozdult a magyar nép, elsősorban az ifjúság. Soós Gyurinak néhány nap hiányzott a sorkatonai leszereléshez. Szolgálati fegyverével megszökött a laktanyából és mint a világ legtermészetesebb dolga úgy csatlakozott a Széna téri fiúkhoz. Tábory Tamás az eseményektől megriadt. Hiába hívták a többiek, szülei újpesti lakásából november közepéig ki se dugta az orrát. Nagy Sanyi kihasználva a vénasszonyok nyarát október közepén alaposan megfázott egy gárdonyi kiránduláson, amiből egy csinos kis tüdőgyulladás lett. Mire november derekán a kórházból kikerült, a szerkesztőség jelentős része már Ausztriában azt latolgatta, hova tovább? Egyszer csak azt vette észre, hogy a szerkesztő nem hogy elfogadhatónak tartotta, de a saját szakállára írt cikkét le is küldte a nyomdába.

Mire Kádár az országban úgy ahogy megszilárdította a hatalmát, Soós Gyuri már rég Amerikában volt és miután a Kongresszusi Bizottságnak hetvenkét oldalas beszámolót tett az asztalra, nyakon csípett egy ösztöndíjat a Harwardon. Mivel előélete beteg- és hullarakosgatásból állt, mi sem volt természetesebb számára, mint hogy a mikrobiológiát főtantárgyként vette fel. Szerencsés döntés volt. A hatvanas évek elején berobbant a dezoxiribonukleinsav (DNS) felfedezése és az apró részletek fokozatos feltárása. Majd a következő évtizedek alatt a génsebészet és az Élettel történő manipulálás lehetősége. Mr Soós rákerült a térképre.

Tábory Tominak sikerült diplomáznia és mivel az eseményektől távol tartotta magát, és megbízható, bár meglehetősen visszahúzódó munkáskádernek bizonyult, így a Központi Fizikai Kutató Intézet ajtaja simán megnyílt előtte. Régi álma beteljesedett, atomfizikus lett. Igaz hamarosan kiderült, hogy munkája messze nem olyan érdekes mint gondolta, de legalább közel volt a szakmához. Az intézet célja a naprakész szakemberek kinevelése volt „mit lehet tudni" alapon. Munkájuk egyértelműen a külföldi sajtó figyeléséből, egyszerűbb kísérletekkel elért eredmények megismétléséből és a rendszerhez fűződő hűségük állandó bizonyításából állt. Mindehhez szorosan hozzátartozott a mániákus titoktartás, titkosított ez meg az, belső őrség, őrtornyok stb.

Ez volt a létező szocializmus, amihez mindenkinek alkalmazkodni kellett, ha voltak szakmai ambíciói. Ha nem akart a társadalmi lét perifériájára szorulni és mondjuk raktárosként keresni kenyerét valamelyik budapesti nagyvállalatnál, akkor tudomásul kellett venni az ázsiai horda világuralmi célját kiszolgáló hazai kommunisták eltorzult értékrendjét és a közerkölcs utolsó szikráit is nélkülöző dölyfös magatartását.

Tábory elvtársat néhány évre kiküldték Dubnába a szovjet atomfizikai kutatás központjába is. Az itt nyert tapasztalatok világossá tették, hogy látványos érvényesülés csak pártapparátusi segítséggel történhet és a szakmai tudás egészen egyszerűen semmit se nyom a latba. A szakmáját rajongásig szerető tudós éppen úgy az íróasztalának volt kénytelen dolgozni, mint ahogy a szociológusoktól kezdve az írókon át bárki más. Tábory Tamás tette ami rá lett bízva, majd szabad idejében figyelme egyre inkább olyan fizikai jelenségek felé fordult, melyek klasszikus értelemben még felderítésre vártak.

Nagy Sanyiból néhány év alatt rutinos újságíró lett és mert a hatvanas évek elején a párttitkár rendszeresen piszkálni kezdte, beiratkozott a Közgazdasági Egyetem esti tagozatára. Diplomaosztás után átkerült egy országos hetilaphoz, amiben rendszeresen jelentek meg cikkei főleg népszerűsítő hangvétellel. Véleménye szerint egy olyan országban, ahol a lakosság hetven százaléka még mindig a kalapkúrát tartja a megfázás legjobb gyógymódjának, az ismeretterjesztő tudományos cikkek írása missziónak számít. Ezekhez a cikkekhez az anyag egy részét Tábory Tamás szolgáltatta főleg, amikor megkapta az utasítást a Paksi Erőmű népszerűsítésére, így aztán nem csoda, ha a két férfi között a barátság szoros és meghitt maradt.

Sanyo, ahogy volt osztálytársai hívták, természetéből adódóan mindenki mással is tartotta a kapcsolatot. Soós Gyurival a hatvanas évek derekától kezdve egyedül csak ő levelezett igaz nem naponta vagy hetente, de évente kétszer-háromszor egészen biztos. A tízévenként megtartott érettségi találkozókon már megszokott műsorszám volt, amikor Nagy Sanyi néhány szóval beszámolt Soós Gyuri sorsáról. A nyolcvanas évekre nyilvánvalóvá vált, hogy az osztályból igazán csak ketten futottak be: Soós Gyuri az USA-ban és Tábory Tamás idehaza. Kettőjük sorsát folyton folyvást szemmel kísérő Nagy Sanyi karrierjét az emberek nem igazán tekintették eredménynek. Az újságírókat a

közvélemény Magyarországon nem tanulta meg megbecsülni a kommunista rezsim alatt.

II.

Los Angeles, Kalifornia, ahol mindig kék az ég, a hőmérő

higanyszála mindig húsz és huszonöt fok között mozog, ahol az emberek mindig jókedvűen ébrednek és derűsen mennek dolgukra. Hosszú évek óta élt itt a magyar származású George B. Soós, vagyis Soós György professzor úr is, aki a L. A. egyetem mikrobiológiai tanszékének a vezetője. A Sunset boulevard környéki csodás villájában második feleségével az amerikai születésű, ám magyar származású Susannal és tizenkét éves lányukkal Flórával élték a felső középosztálybelieknek kijáró gondtalan, fényűzőnek mondható életüket.

Ezen a derűs reggelen George valamivel korábban ült ki a teraszra mint évek óta bevett szokása és így valamivel több ideje maradt környezetének végigszemlélésére. A pázsit tökéletes zöld színű volt, frissen vágva, amit a hetente kétszer házhoz járó kertész tartott rendben. A kert tipegői hófehérek és abszolút szabályos formájúak, s mi több, egyforma mélyen süllyedve a talajba, mintha csak egy Walt Disney filmből lettek volna kivágva. A kert szélén az úszómedence patyolat tiszta, amiről a halk zümmögéssel működő tisztítóberendezés és a néger bejárónő gondoskodott. Az úszómedencét vörösre és fehérre festett lécekből összeállított padok és nyugágyak övezték. Kissé távolabb egy pergolád, melyre buja bőkezűséggel fut fel egy trombita folyondár száz meg száz téglapiros virágjával. Még távolabb a gyep közepén látszólagos összevisszasággal elszórva néhány gömbre nyírt jázmin bokor illatozó fehérségbe borulva. A nyugalom és a harmónia tökéletes volt George szívében, mégis ott honolt az örökös fájdalom amióta kiderült, hogy első házasságából származó egyetlen fia hemofíliás gyógykezelés során megfertőződött a biztos halállal járó HIV vírussal. A professzor nem szeretett erre gondolni, mégis mindig ide lyukadt ki minden eszmefuttatása végén. Szerencsére Susan és Flóra éppen kijöttek a nappaliból a teraszra és csacsogó jókedvük helyrebillentette George lelkivilágát.

— Papa tudod-e miről álmodtam? — Ha tudnám, akkor gondolatolvasó lennék. — Nem, nem papa akkor se gondolatolvasó, hanem inkább álomlátó

lennél. — Hát akkor álomlátó lennék, de se ez, se az nem vagyok. Ennek

ellenére érdekel, hogy miről álmodtál. — Arról álmodtam, hogy elmentünk Disneylandbe és felültünk a Miki

egér hátára. — Hahó barátom, gyanús nekem ez az álom. — Miért, megígérted, hogy elviszel. Erre már Susan is jónak látta a beavatkozást. — Figyelj csak Flóra. A papa tényleg megígérte, de csak

bizonyítványosztás után.

— Igen mama, de az olyan messze van. — Messze van, nincs messze, így szól az ígéret. — Hát jó, de álmodni azért szabad? — Feltétlenül, — állapította meg George és elmosolyodott hozzá,

majd elgondolkodva kevergetni kezdte narancs juice-át bár nem volt benne semmi felkeverhető. Közben Flóra szótlanul nekilátott a kukoricapehelynek és így csak Susannak tűnt fel George elkomorodása.

— George kedves! — Igen szívem! — Téged bánt valami. Ismerem ezt a szórakozottnak tűnő

elgondolkodásod. Ilyen voltál akkor is, amikor megtudtad, hogy Steve-et megfertőzték az AIDS vírussal és teljes gőzzel a HIV kutatásnak adtad a fejed.

— Az AIDS gyógyíthatatlan! — jelentette ki egyetlen tőmondatban George.

— Mit mondtál drágám? — Azt mondtam, hogy az AIDS gyógyíthatatlan. — Hogy mondhatsz ilyet? Egyelőre még gyógyíthatatlan, még nem

találtátok meg az ellenszerét. Talán sokat dolgoztál, kimerült vagy, szeretnél minél előbb eredményt elérni. Ez mind érthető, de miért mondod, hogy gyógyíthatatlan?

— Azért mondom, mert az, — válaszolt George nem kevés ingerültséggel hangjában.

— Drágám nem te szoktad mondani, hogy előbb vagy utóbb a tudomány mindent megold? Azt állítottad, hogy a mikrobiológia előtt nincs akadály.

— Éppen ezért vagyok lehangolt, mert tévedtem. A mikrobiológia egy csodálatos és rendkívül bonyolult világ, de rá kellett döbbennem, hogy nálunk nagyobb erők is beleszólhatnak.

— Nálunk nagyobb erők? — Igen szívem, de ne tárgyaljuk most ezt, főleg ne Flóra előtt. — Tőlem beszélhetitek, — vetette közbe Flóra, — engem sose

érdekel, amikor halálosan unalmas dolgokról beszéltek. — Rendben van Flóra, — nyugtatta meg édesapja, — de akkor se

akarok erről családi értekezést csapni. Szívecském tegnap jelent meg a kutatási jelentésemről szóló szakcikk, amiből világosan kiderül álláspontom, de a kedvedért összegzem. Az AIDS vírus nem földi eredetű, ami alatt azt értem, hogy „valaki" kitalálta, megalkotta és ráadásul úgy alkotta meg, hogy ne lehessen találni ellenszert. Egyszerű szavakkal élve, szándékosan gyógyíthatatlannak lett kitalálva. Ez nem csak azt jelenti, hogy Steve meg fog halni és semmit se tudok tenni érte. Ez azt is jelenti, hogy az emberiség is ki fog pusztulni, illetve majdnem ki fog, mondjuk kilencvenkilenc százaléka vagy mit tudom én. Aki nem kapja meg az már nem fog gyermekeket nemzeni, aki ivarérett és nemzene gyermeket, azoknak pedig jelentős része és a megszületendő gyermekeik is meg fognak halni, de ne kérdezz többet, mert ez igazából már nem mikrobiológiai probléma, hanem szociológiai és ahhoz már nem értek. Most pedig, ha megengeditek, elbúcsúzom és megyek a dolgomra. — Fejezte be George mondanivalóját.

Susant és Flórát ugyan meglepte George rossz kedvéből fakadó nyersessége, de ez nem volt ok arra, hogy bőségesnek ígérkező reggelijüket félbeszakítsák. Nagyvonalakban megegyeztek a nap hátralévő részének elrendezésében és közben jóízűen elmajszolták a frissen sült aprósüteményt a rákent narancs dzsemmel és a felvert tejszínhabbal.

A reggelitől felkelve ez volt az a pillanat, amikor a tízéves Flóra megfeledkezve az iskoláról rendszerint elmélázott ruháinak összeszedésével és édesanyjának kellett egy kissé noszogatni.

— Pöttömkém, kicsi virágom. Flóra. Már megint elalszol kislányom, így sose érünk az iskolához.

— Jaj mama, mindig ezt mondod és mégse késünk el soha. Különben is mért hívsz még mindig pöttömkémnek. Már igazán nem vagyok pöttöm.

— Nekem te mindig pöttömke maradsz még akkor is, ha kétszer magasabbra nősz mint én.

— Jól van drága mamácskám már repülök is, — és evvel Flóra kettesével szedve a lépcsőfokokat megérkezett a földszintre, ahonnan Susannal együtt távoztak.

A garázs előtt már ott állt a Ford Mustang patyolat tisztán, ragyogóan és fényesen. Mrs Soós kényes volt a gépkocsi tisztaságára. Míg más nőnek a ruhatára, a fülbevalók, bizsuk meg egyebek voltak a mindene, addig Susan az egyszerű és ízléses öltözködésen kívül minden esztétikai hangsúlyt a gépkocsijára helyezett.

Beszállás után Susan és Flóra kényelmesen elhelyezkedtek a Ford Mustang első üléseiben és a kocsi már ki is surrant a forgalomba, irány Flóra iskolája, ami után Susan elindult meglátogatni a közeli nagyvárosban élő barátnőjét.

* * * Az ABLAK A VILÁGRA című, kéthetente megjelenő tudományos

folyóirat szerkesztőségében cseng a telefon. A vonal túlsó végén a Kaliforniában élő George G. Soós ismert mikrobiológus, aki Nagy Sándor úrral szeretne beszélni és mert nem találja ott, kéri mielőbbi visszahívását.

Nagy Sanyi Ófaluban járt, az atomhulladék temető körül forrongók körében hallgatta a népharag fülsiketítő lármáját. Mire visszaért Pestre már három óra volt és mivel tudta, hogy Kaliforniában az idő hajnali hat óra lehet, várt még a visszahívással négy órát. így jobb is volt. Este hétkor otthonról telefonálni sokkal megnyugtatóbbnak tűnt. A hívást Gyuri titkárnője fogadta és elég rémült hangon közölte, hogy a professzor úr néhány perce rohant el az intézetből. Úgy tudja a rendőrségről telefonáltak, mert a felesége reggel autóbalesetet szenvedett. Sanyi agyán pillanatok alatt cikáztak át a gondolatok. Gyuri négy órája telefonált, tehát jóval a baleset előtt. Nyilván telefonálásának oka nem a baleset lehetett és az is nyilvánvaló, hogy a baleset miatt egy darabig Sanyinak minden gondja nagyobb lesz annál, mintsem hogy újra telefonáljon. Ekkor szólalt meg Sanyiban az újságírókra jellemző hang „rátépni a témára".

— Do you have any idea what professor Soós wanted to talk to me about? Nem tudja véletlenül miről akart velem a professzor úr beszélni?

— Nem, nem tett róla említést, de pár napja nagy port vert fel egy cikke a New Scientist-ben. Mint bizonyára tudja Soós professzor néhány éve az AIDS vírussal foglalkozik, pontosabban amióta hemofíliás fia is megkapta a betegséget, éjt nappallá téve iparkodik megtalálni a kór ellenszerét. Feltételezem, hogy a cikkére kívánta felhívni a figyelmét.

— Thank you very much miss. l wouldn't want to disturbe professor Soós in these unfortunate circumstances. Would you be so kind to give me a buzz as soon as my friend is ready to take my call?

— Yes Mr Nagy l will do just that. Vagyis: Köszönöm kisasszony. Ebben a szerencsétlen helyzetben

nem szeretném zavarni a professzor urat. Megkérhetném, hogy csöngessen ide, amint a barátom olyan állapotba kerül, hogy zavartalanul el tud velem beszélgetni?

Rendben van Mr Nagy, ahogy óhajtja. Sanyit a telefon után felesége hívta vacsorázni. A család arra

kényesen vigyázott, hogy este hétkor lehetőleg együtt üljenek le az asztalhoz, így akarták biztosítani, hogy az örökké elfoglalt papa, a családot összefogó mama, Zoli és Miklós a két egyetemista fiú és Sárika az érettségi előtt álló egyetlen leány legalább vacsoraidőben találkozzanak minden egyes nap. Ezek a családi vacsorák főleg amióta a gyerekek felnőttek, igen érdekesek szoktak lenni. A rengeteg élcelődés mellett egymásnak rendszeresen beszámolnak eredményeikről és érdekesebb eseményeikről. Ezen az estén a családfőé volt a szó. Említést tett Soós professzor családi balesetéről, annak egyelőre ismeretlen kimeneteléről és fennhangon spekulált vajon barátja mit akart vele közölni.

Mindenesetre este nyolc óra körül már sokat nem lehet tenni. A szerkesztőségnek ugyan járt a New Scientist, rendszerint el is olvasta őket, de a legfrissebb szám egyelőre még nem került a kezébe. Ekkor gondolt egyet és újra a telefonhoz ült, feltárcsázta a szerkesztőséget. Jól számított. Pál Sanyi vette fel a kagylót. Pál Sanyinak elég kényelmetlenek voltak a lakáskörülményei és így cikkeit rendszerint benn írta a késő esti órákig. Elvált felesége magával vitte két kiskorú gyereküket és a lakást. Egészen pontosan nem vitte magával, hanem Sanyit ebrudalta ki és most negyvenévesen valami nyomorúságos albérletbe kényszerült. Szóval Pál Sanyi vette fel a kagylót és némi körülnézés után közölte, hogy az egyik fakkban megtalálta a New Scientist legújabb példányát. Néhány perccel később Sanyi már a Pasarét lankáin száguldott Skodájával a szerkesztőség felé. A család összenézett feje felett, amikor kivágtatott a lakásból. „Papa elemében van", suttogták a gyerekek a háta mögött.

Még nem volt fél kilenc sem, amikor Sanyi a New Scientist-tel a hóna alatt visszaérkezett. A nagy sietségben otthon felejtette a kulcsát, ezért csöngetnie kellett. Felesége megértő mosollyal engedte be férjét, aki egyenesen a dolgozószobája felé vette lépteit. Marika, élete megértő párja, másodperceken belül betöltötte a kávégépet. Nagyon is jól tudta, hogy Sándor legkésőbb tíz perc múlva be fogja jelenteni igényét egy jó erős feketére.

A New Scientist címoldalán egy AIDS vírus teljes lapot kitöltő színes stilizált rajza volt látható. A kép alatt szigorú fekete betűkkel ez a kérdés állt: Meg lesz-e valaha is oldva a rejtély? Alatta pedig „Soós professzor sötétnek látja a jövőt". Sanyi egyszuszra elolvasta a cikket. Amit a cikk implikált, attól a szőr felállt a hátán. Következő lépésként a fontosabb megállapításokat lefordította és maga elé tette az íróasztalra, majd a végén nekiült szövegszerkesztőjének és írni kezdte a cikket. Hajnali négyre kész volt a munkájával, íme a cikk teljes terjedelmében.

AZ AIDS A KÖVETKEZŐ TÍZ ÉV ALATT

Bevezetőül kezdjük néhány számszerű adattal. A HIV névre

elkeresztelt AIDS vírust a tudósok 1984-ben azonosították. Akkor az USA-ban „mindössze" 4000 AIDS betegről tudtak. Napjainkban minden egyes hónapban körülbelül ugyanennyi új AIDS beteget vesznek nyilvántartásba egyedül az Egyesült Államokban. A WHO (Egészségügyi Világszervezet) becslése szerint az utolsó év alatt az egész világon mintegy 700 000 esetben fejlődött ki a betegség és mintegy 8 millió ember testébe telepedett be a vírus. A betegség pedig tovább terjed. A legjobb szakemberek szerint a betegséget belátható időn belül, vagyis több évtizedre előre vetítve nem lesznek képesek megfékezni. A magyar származású Soós professzor még ennél is borúlátóbb, de erről majd csak később. Ahhoz viszont, hogy megérthessük a kutatók előtt álló gigászi feladatot, előbb a vírust és annak működését kell áttekinteni.

A hetvenes évek végére az emberiséget fenyegető járványokat egyszer és mindenkorra sikerült megfékezni. A modern antibiotikumok és vakcinák diadala volt ez. A szakemberek úgy hitték a fertőzés okozta veszedelmek lekerültek az emberiséget fenyegető Gonosz palettájáról. Ekkor robbant be az AIDS mint egy új betegség szindróma-csoportot kiváltó misztikum és a világ tudósai ott álltak szinte tehetetlenül. Az első három évben még azt se tudták megmondani, mi okozza az új kórt. 1984-re a világon egy időben két helyen is, Párizsban és Washingtonban sikerült azonosítani egy retrovírust, amiről időközben sok minden kiderült, de még ma, 1990-ben se tudnak róla mindent. Nem tudják például miként lehetséges, hogy a vírussal fertőzött emberek egy része oly gyorsan megbetegszik, míg a másik részében sok-sok év alatt se fejlődik ki a betegség. Ennek ellenére a HIV működésének alapmechanizmusa alaposan ismert.

A HIV legfontosabb tulajdonsága, hogy önálló életet élni nem tud. Egészen konkrétan: ember nélkül nem létezhet. Pontosan ez az a tulajdonsága, ami miatt Soós professzornak sikerült hátborzongató kérdéseket is felvetnie, de mielőtt azt ismertetnénk, folytatjuk a HIV működésének leírását. A HIV tehát a baktériumokkal ellentétben nem vesz fel környezetéből tápanyagokat, így nincs anyagcseréje és ebből kifolyólag nem bocsát ki magából melléktermékeket se. Végül pedig nem szaporodik osztódással. Lényegében a HIV egy fehérje burok, amiben helyet foglal két viszonylag rövid RNS lánc és néhány enzim. Ha a HIV bekerül egy ember vérébe előfordulhat, hogy valamelyik belső szervben vagy szövetben akár tíz évig is meghúzza magát. Ha egyszer azonban aktiválódik és ez az amit nem lehet tudni, hogy minek a hatására, akkor

bizonyos emberi sejteket, egészen pontosan az emberi immunrendszer oszlopos tagjának számító T4 elnevezésű limfocitákat, amiket a szakzsargon csak „T helper cell" vagyis T-segítő sejteknek nevez, HIV-et előállító üzemekké alakít át. Egyszerűen fogalmazva: a betolakodó idegen megölésére szolgáló limfociták ahelyett, hogy megölnék a HIV vírusokat, elkezdik nagy tömegben előállítani azokat miközben önmaguk megsemmisülnek.

Még reménytelenebbnek fog tűnni a helyzet, ha néhány mondatban és leegyszerűsítve rávilágítunk magára az emberi immunrendszerre, ami önmagában egy igen bonyolult és jól kiegyensúlyozott védelmi hálózat. Az immunrendszerhez a vérben számtalan sejtféle tartozik, melyek között megtaláljuk a T4 limfocitákat is azzal a specifikus feladattal, hogy a betolakodót azonosítsák, megszervezzék, majd beindítsák a támadást.

A T4 limfociták felületén CD4-receptor elnevezésű „nyúlványok" találhatók, melyek segítségével és melyeken keresztül információcsere zajlik a T4 limfocita és a többi immunsejt között. A HIV vírus a támadást a T4 ellen ezeken a CD4-receptorokon keresztül végzi. Ugyanis a HIV vírus burkolatán is van egy gp120 elnevezésű „nyúlvány". A sors pedig úgy hozta, hogy a gp120 úgy illeszkedik a CD4-hez mint ahogy egy kombinációs kulcs illeszkedik saját cilinderzárjához. Csakhogy ez a két „nyúlvány" tulajdonképpen egy-egy fehérjemolekula, méghozzá olyan fehérjemolekula, melyeknek aminosav kötései tökéletesen passzolnak egymáshoz. Ha figyelembe vesszük a fehérjemolekulák bonyolultságát, akkor rá kell döbbennünk, hogy az illeszkedés véletlenszerű előfordulására sokkal kisebb a matematikai esély mint egy cilinderzár és egy találomra felvett kulcs kombinációjának tökéletes azonosságára. Ezen a tényen érdemes elgondolkodni.

Végeredményben tehát a HIV vírus rádokkol a T4 limfocitára. A dokkolás után a HIV-ben található RNS láncok és enzimek egyszerűen átáramlanak a T4 limfocitába. A bejutott HIV vírus a T4 limfocitában azon nyomban kényelembe helyezi magát és úgy viselkedik, mintha mindig is ott lett volna a helye. Először egy „visszaolvasó" enzim a beáramlott RNS-ben tárolt információt felhasználva DNS duplaspirálokat kezd előállítani. Más szavakkal beindul a vírusgyártás. A betegség akkor kezdődik, amikor a provírus utasítást ad a gazdasejtben lévő enzimnek, hogy a HIV vírus lényegét képező RNS láncokat állítsák elő.

A fentiekben leírtak igazi kihívása az, hogy a HIV fertőzés még elméletileg se gyógyítható. Igaz a HIV vírus előállítódásának hat szakasza mind ad lehetőséget a beavatkozásra, de ezek a beavatkozások mindössze a betegség kialakulásának lelassítását, késleltetését érhetik csak el. Az AIDS végülis magával vonja az elkerülhetetlen halált. A kérdés kizárólag az, hogy a halál mennyi idővel következik be a fertőzés után.

Soós professzor a vírus előállítódásának hat szakaszát a következők szerint összegezte:

1. A HIV vírus rátapad a gazdasejt falán lévő receptorra. 2. Egy enzim a vírus RNS láncát átalakítja olyanra, mint a gazdasejt

DNS lánca. Röviden a kettőt kompatibilizálja. 3. A vírus DNS lánca beépül a gazdasejt kromoszómájába, amit

provírusnak neveztek el.

4. Hosszú tétlen állapot után a provírus utasítást ad a gazdasejtnek, hogy állítson elő RNS láncokat a vírus részére. Ezzel egyidőben más enzimek előállítják a vírus burkolatát képező fehérjét.

5. Egy protease nevű enzim a hosszú protein láncokat rövidebb darabokra szabdalja, melyek összeállva új vírusburkolatokat alkotnak.

6. A teljesértékű új HIV vírusok a gazdasejt burkát áttörve a véráramba jutnak.

Soós professzor nyomatékosan rámutat arra, hogy a HIV vírus és a gazdasejt hat pontba szedett „együttműködése" kizárólag azért következhet be, mert az adott folyamatban résztvevő molekulák specifikusan „kompatibilisek". Ha csak egyetlen egy molekulában egyetlen egy atom nem ott lenne, ahol van, az egész ciklus csütörtököt mondana. Olyan ez mint a hat lakattal védett titok, ahol a hat lakatot egymás után fel tudjuk pattintani találomra összeszedett hat kulcs egymás után történő kipróbálásával.

Soós professzor úgy véli, ekkora „véletlen" nem létezhet a világon. És mivel a HIV vírus kizárólag az emberi véráramban tud létezni, a lassú és folyamatos kifejlődésére nem lehetett mód. Egyetlen magyarázat fogadható csak el a HIV vírus létezésére, ez pedig nem kisebb állítás mint az, hogy az embernél jóval intelligensebb, földöntúli lény hozta létre, ha úgy tetszik teremtette meg és ültette be az emberbe.

A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy a szakemberek egész sora óriási kételkedéssel fogadta a bejelentést. Volt olyan riporter, aki a szenzációt SOÓS PROFESSZOR FELTALÁLTA AZ ISTENT címen röpítette a világba. Soós professzor a támadások ellenére ragaszkodik eredeti elképzeléséhez: „A HIV vírus nem földi eredetű".

Mire Sándor az utolsó mondatot is leírta a szövegszerkesztőn, a

falon ketyegő nagypapa óra éppen hajnali négyet mutatott. Még egy gyors ellenőrzés és az egész szöveget kinyomtatta a lézerprinteren, majd egy hatalmasat nyújtózott és minden teketória nélkül, úgy ahogy volt ruhástul lefeküdt a díványra és elaludt. Felesége három perccel később hálóingben megjelent, egy jó vastag tweed takaróval a kezében, ráterítette férjére, majd csendben behúzta maga mögött az ajtót.

* * * Sándor tizenegykor ébredt, megborotválkozott, lezuhanyozott és egy

kiadós reggeli után egyenesen a szerkesztőségbe ment. Délután háromkor volt a lapzárta és addig még a főszerkesztőnek is el kellett olvasni a cikket.

A főszerkesztő el is olvasta, nagyokat csóvált a fején, majd átment Sándor szobájába, a kezében lévő néhány oldalas cikket letette az íróasztal közepére és egyenesen Sándor szeme közé nézve határozott hangon ismertette döntését.

— Sándor, én ezt a cikket nem közlöm le. — Károly te meg vagy őrülve, ilyen szenzáció évek óta nem hagyta

el a szerkesztőségünket. — Nézd, a szenzáció csak egy része a munkánknak. Arra is kell

gondolni, hogy milyen gondolatokat váltunk ki az emberekből.

— Károly, azt kell figyelembe venned, hogy amit írtam abban minden egyes állítás már megjelent nyomtatásban. Ha a cikk nem jelenik meg az azt jelenti, hogy a magyar olvasótábort éretlenebbnek tartod mint az angolt.

— Igen Sándor — ebben van valami, de ennek ellenére úgy döntöttem, hogy a cikkedet nem küldöm nyomdába, legalábbis egyelőre nem.

A főszerkesztő még mondott volna valamit, de ekkor megszólalt a telefon Sándor asztalán és a csöngésből ítélve nemzetközi hívásnak kellett lennie. Erre a főszerkesztő meggondolva magát csak annyit mondott:

— Na jó Sándor, majd folytatjuk egy alkalmas pillanatban, — és távozott a szobából. Sándor felvette a telefont és beleszólt. Sejtése beigazolódott. A vonal másik végén Soós professzor titkárnője volt, aki egyszerű szavakkal közölte vele, hogy a professzor úr felesége tegnap reggel gépkocsiját egyedül vezetve kilencven kilométeres sebességgel nekirohant egy útszéli fának és szörnyethalt. Az úton nem volt semmi forgalom. Szemtanú nem látta. Az utólagos vizsgálatok vérében se alkoholt, se gyógyszert nem találtak. Mivel reggel volt és előtte való éjszaka kellően kipihenhette magát a kormány melletti elalvást is ki kellett zárni a baleset lehetséges okai közül. Mindent összegezve az eset egy tökéletes talány.

Sándor megköszönte az értesítést és valamit motyogott részvétének továbbításával kapcsolatban, de az eset annyira meglepte, hogy már rég megszakadt a vonal, de ő még mindig kezében tartotta a kagylót. Tíz percen belül két olyan megdöbbentő dolog is történt vele, amiből tíz évente is elég egy-egy. Hosszas gondolkozás után kedvetlenül összepakolta dolgait az asztalon, majd kiment a körútra lődörögni egyet. Negyvenkét év után az utca embere sokkal színesebben viselkedett mint a megszokott. Gondolta nézelődik egyet. Amikor a belvárosba ért eszébe jutott, hogy kellene Soós Gyurinak küldeni egy dísztáviratot. Betért tehát a főpostára és a meglehetősen silány választékból kiemelt egy szomorúfűzzel díszített, színfekete példányt. Nem ez volt az első eset, hogy tengerentúli barátainak dísztáviratot küldött, de ez volt az első, amikor a táviratát magyarul fogalmazta meg. Úgy gondolta igazán mély érzéseket az ember csak az anyanyelvén tud érzékelni.

III.

Soós professzor, második felesége a nagyon vonzó harmincöt éves

Susan és tízéves kislányuk Flóra a szokásos hétköznapi reggelijüket ették Los Angeles egyik előkelő negyedében. A megszokott rutintól eltérően Flórát nem az édesapja, hanem édesanyja vitte el az iskoláig, mivel Susan még a reggeli órákban át akart ugrani barátnőjéhez a tőlük alig harminc mérföldnyire, Pasadenában lakó Dianhoz. Ez volt a terv. Ennek az ismeretével ment be George az irányítása alatt álló intézetbe.

Susan leányát le is tette az iskola bejárata előtt és el is indult Pasadena felé, de Dianhoz sose érkezett meg. Az odavezető út egyik egyenes szakaszán letért a szilárd útburkolatról és egyenesen nekivezette Ford Mustangját egy útszéli fának. Az asszony a helyszínen azonnal szörnyethalt, a kocsi pedig totálkáros ronccsá vált. A professzorhoz kiszállt a baleseti rendőrség és felkérte az azonosításra.

George-ot rettenetesen érintette az eset. A helyszínelő rendőrök a professzort előzékenyen visszavitték az intézetbe, ahol beült dolgozószobájába, majd maga elé bámulva hosszasan elgondolkodott. Feleségét is és lányát Flórát is, akivel negyvenötödik születésnapjára ajándékozta meg Susan, rajongásig szerette. Egy idő után megpróbálta magát összeszedni. Elég racionális lény volt ahhoz, hogy belássa, bármi történt is férfiasán szembe kell nézni az eseményekkel. Két dologgal tartozott magának és leányának. Először is a gyerek érzelmi sokkját kellett megpróbálni a minimumra csökkenteni, ami elsőbbséget élvezett a második teendője előtt. A második pedig Susan szinte hihetetlen halálának a rekonstruálása, a vele kapcsolatos talány megoldása volt.

Most tehát Flórára összpontosította gondolatait, amikor Paméla szinte észrevétlenül belépett az ajtón. A professzor nem vette észre, hogy már nincs egyedül a szobában. Paméla egy csodálatosan szép, húszéves, kanadai születésű nő volt, aki tizennégy évesen fejezte be a középiskolát, tizennyolc évesen már diplomázott és még nem volt húszéves, amikor doktori tézisét megvédte. Paméla nem csak sziporkázóan volt szép, de szinte utolérhetetlenül volt tehetséges is. Az intézetben mindössze három hete dolgozott, de George-nak máris feltűnt szakmai hozzáértésén kívül magas intelligenciája és napjainkban ritkaság számba menő szerénységgel párosuló üde nőiessége is.

Paméla már vagy öt perce figyelhette a férfit, amikor úgy döntött ideje jelenlétére felhívni a figyelmet. Megszokott lágy hanghordozásával megszólította főnökét.

— Professzor úr! George anélkül, hogy fejét megmozdította volna, szemeit az ajtó

mellett álló Pamélára szegezte, de nem szólalt meg. Így Pamélán volt a sor, hogy folytassa beszédét.

— Ha nincs ellenére, elmennék az iskolába Flóra elé. Talán nekem mint nőnek, könnyebb lesz közölni vele azt, amit úgyis meg kell tudnia és neki is könnyebb lesz, ha én vagyok mellette, nem pedig Ön.

Most George-on volt a sor, hogy nyilatkozzék a felajánlott segítséggel kapcsolatban, de szavak helyett csak Pamélát nézte és csak hosszas másodpercek múlva szólalt meg.

— Köszönöm Paméla, igazán nagyon figyelmes és fogalmam sincs hogy háláljam meg, — és ezzel benyúlt íróasztala fiókjába, hogy Pamélának átadja háza kulcsának egy példányát.

* * * Miután Paméla elhagyta főnökének dolgozószobáját, George egy

határozott mozdulattal a telefonkészülék után nyúlt és megnyomott rajta két gombot. A készülék memóriájába kétszáz telefonszám volt betáplálva, Soós professzor által használt kétszáz leggyakoribb szám. George-nak csak arra kellett emlékeznie, hogy egyik közeli volt munkatársa a 47-es lajstromszám alatt van. A 47-es szám beütésekor a készülék feltárcsázta a kívánt számot, ha foglaltat jelzett és volt másik vonal, akkor azzal próbálkozott, ha nem akkor szabályos időközönként újra tárcsázott és jelezte, ha a hívott fél felvette a kagylót. Ez alkalommal az egyetem metallurgiai tanszékének vezetője, a német származású Braun professzor szinte másodpercek alatt bejelentkezett a telefonba.

— Figyelj John, George Soós vagyok. — Hello George, mi újság nálatok? — John, kérnék tőled egy szívességet. — Oké, ki vele. — A feleségem ma reggel frontálisan nekiütközött egy fának és

szörnyethalt. Ne mondj semmit, a megrázkódtatás legnagyobb részén már túlvagyok.

— George az borzasztó, mit tehetek érted? — A rendőrségtől elkérem a roncsot és szeretném átküldeni

hozzátok a tanszékre. Vizsgáljátok meg. Esetleg vonjatok be gépész szakértőket is és próbáljátok megoldani a rejtélyt.

— Milyen rejtélyről beszélsz George? — Nézd, fényes nappal, semmi forgalom, a vérében semmi drog

vagy alkohol, egy átaludt éjszaka után. Egyszerűen nem tudok mire gondolni. A rendőrség finoman sugallta az öngyilkosság lehetőségét, de Susant te is ismerted nagyon jól. Kiegyensúlyozott, megelégedett, mondhatnám boldog feleség és anya volt. Teljesen kizárt.

— Mondd George, nem lehetett neki valami gyógyíthatatlan betegsége, amiről esetleg te se tudtál?

— Nem hiszem, hisz nem volt titkunk egymás előtt és különben is miért nem hagyott búcsúlevelet, de ettől függetlenül, meg fogom kérdezni a kezelőorvosát. Mindenesetre átküldőm a roncsot. Elvállalod?

— Természetesen George, ezt szinte kérned se kell. A következő telefon Susan kezelőorvosának szólt. Az orvos ugyan

nem volt benn, de az asszisztensnő miután megtudta miről van szó, a komputerből kikérte Susan Soós adatait és a monitorra kivetített valamennyi adatot bediktálta a professzornak. Ebből kiderült, hogy általános ellenőrzés végett Susan nem egész egy hónapja járt ott és valamennyi teszt negatív volt. Susan tehát egy makkegészséges harmincöt éves nő volt, ehhez most már semmi kétség nem férhetett. A

kezelőorvos után George a rendőrségnél intézkedett a kocsi átszállítása végett.

Hátra volt még egy szomorú kötelesség. George-nak fel kellett hívni Susan New Yorkban élő szüleit, majd amikor azon is túl volt, a temetésről kellett intézkednie, illetve a barátok és ismerősök értesítését és sok más apróságot szervezte meg, amikhez senkinek sincs igazán kedve, de mindenki elvár.

Már délután hat körül járhatott az idő, amikor Braun professzor George-ot visszahívta.

— Itt John Braun. George, volt a kocsinak valami sérülése mielőtt Susan reggel beleült?

— Nem, semmi. Susan nagyon kényes volt rá. A legkisebb karcolást se tűrte. Ha valami apróság előadódott, Susan azonnal vitte a kocsit átfényeztetni.

— Én is így gondoltam. Ennek ellenére a kocsi bal oldalán a dukkón égési nyomok találhatók. A festék egyszerűen el van szenesedve, mintha jelentős hő érte volna. Például egy benzinlámpa.

— Mondd John, biztosak vagytok benne? — Gondolom ez nem egy komoly kérdés. Természetesen amit

mondtam, az száz százalékosan biztos. — John, a gépkocsironcson végezzetek el mindenfajta

anyagvizsgálatot, ami csak létezik. Logikusat, illogikusat. Érted, mindent ami létezik. A költségeket természetesen én állom.

— Úgy lesz George, — és már kattant is a telefon. George-nak nem maradt más hátra, mint hazamenni. Mire hazaért

már hét óra felé járt az idő. Flóra és Paméla körülbelül másfél órája lehettek otthon. Amikor belépett a házba, az emeletről Flóra futott eléje vörösre sírt szemekkel, majd átkarolta apját és sokáig álltak így összefonódva a hallban.

George sokkal rosszabbra számított és csak megköszönni tudta Pamélának, hogy Flórát ilyen jól átsegítette az első rádöbbenés okozta sokkon. Később hárman beszélgettek és Flóra kérésére azt fontolgatták, milyen mértékben és milyen irányban fog megváltozni az eddigi rutin. Végül lefekvés előtt Flóra arra kérte Pamélát, hogy aludjon vele csak erre az egy éjszakára, amit a két felnőtt egyöntetű fejbólintással jóvá is hagyott.

* * * Flóra viszonylag nagyobb kedélyváltozás nélkül élte át a következő

napokat. Az osztályfőnöke is jelezte, hogy a kislány iparkodik folytatni az eddigi diákéletét és kényesen vigyáz arra, ne kivételezzenek vele. Egyetlen változás történt csupán. Pamélának át kellett költözni Soósék házába, egészen pontosan a vendégszobába. Susan szobáját úgy hagyták, ahogy volt. Paméla átköltözését Flóra kérte, szinte hisztérikusan ragaszkodott a lányhoz. A viszonyuk azonban nagyon érdekesen alakult. Flóra nem akarta Pamélát kisajátítani magának.

Többé-kevésbé élte a tízéves leányok normál életét, de ehhez tudnia kellett, hogy Paméla valahol mindig ott van a közelében. Ez természetesen azt eredményezte, hogy Pamélának elég sok időt kellett a professzor házában tölteni, ami a főnökét kellemetlen helyzetbe hozta.

Elvégre nem azért jött az intézményhez, hogy munkaidejének felében pesztonka legyen. A professzor szabadkozásait azonban Paméla nagyon kedvesen hárította el azzal, hogy a kislánynak legalábbis egyelőre szüksége van rá és ebben a pillanatban Flóra fontosabb, mint a tudományos munka vagy az ő akadémiai előmenetele.

Néhány nappal később a metallurgiai tanszékről Braun professzor személyesen hozott át egy tizenkét oldalas vizsgálati jegyzőkönyvet, amiben a festékréteg megpörkölésén kívül semmi rendkívüli nem volt, kivéve egy dolgot. A gépkocsi karosszériáját képező lágyacél fémlemez reziduális mágnesessége feltűnően nagy volt. A gyártónál végzett érdeklődésre megtudták, hogy a karosszéria-préselésre használt lemezek eredetileg nem tartalmazhatnak semmi mágnesességet. Ezt minden egyes szállításnál külön ellenőrzik is, mert a reziduális mágnesesség a karosszéria korrózióját erősen felgyorsítaná. Erre tehát feltétlen ügyelnek.

Az eredményekből Soós professzor azt a következtetést vonta le, hogy a balesetet megelőzően vagy annak következtében a gépkocsi tűzzel és valami erős mágnessel került érintkezésbe. Mindez fényes nappal, közterületen, 90 km/óra sebesség mellett. Az embernek megáll az esze!

* * * Soós professzor a baleset óta semmi más témával nem foglalkozott

mint feleségének megmagyarázhatatlan halálával. Kezdetben voltak olyan gondolatai, hogy valami különleges rakománnyal megpakolt gépkocsi okozhatta a Ford Mustang letérését az útról, ami után az ismeretlen jármű megállás nélkül elrobogott, szemtanú pedig nem volt. Ezek a feltételezések azonban túl sok kérdést hagytak megválaszolatlanul. Tudományos kutatáshoz szokott agya viszont tudta, az a hipotézis, ami több új kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, az sose vezet a végső eredményhez egyszerűen azért, mert rendszerint tévútnak bizonyul. Mivel azonban jobb ötlet nem merült fel és mert Soós professzor a misztikumot szótárából még diákkorában törölte, kénytelen volt a megoldást függőben tartani. Ez azonban nem jelentette a lassú elfelejtést. Pillanatnyilag azt a gondolatkört járta végig, milyen új oldalról lehetne a témát megközelíteni és milyen új munkatársaké vonhatna be a keresésbe. Ezen gondolatok közepette lépett be hozzá egy irodaszolga és nyújtott át soronkívül egy magyarországi táviratnak kinéző faxot.

Valamennyi itthoni barátod nevében kívánom tolmácsolni mély megdöbbenésünket és egyben biztosítani legőszintébb együttérzésünkről szeretett társad és feleséged elhunyta miatt.

barátod és őszinte híved Nagy Sanyi A magyar szavak és a máskor giccs számba menő szomorúfűz

fekete sziluettje Gyuri szemébe könnyeket csalt. De ez csak egy pillanat műve volt, A következő percben már nyúlt is a telefonhoz és beütötte Nagy Sanyi kódját, majd letette a készüléket és várt. Nem túl sokáig. Magyar időszámítás szerint hajnali három óra volt és így nem csoda, ha

az összeköttetés szinte másodperceken belül létrejött. Nagy Sanyi káromkodva botorkált az íróasztalához, hogy az eszeveszetten csörgő telefont felvegye.

— Tessék, Nagy Sándor. — Szólt bele a telefonba nem a legkedvesebb hangon.

— Szervusz Sanyikám, Soós Gyuri vagyok. — Jó, hogy hívsz Gyuri, nem akartalak zavarni telefonon, gondoltam

van elég gondod nélkülem is. Gyurikám, hadd fejezzem ki részvétemet személyesen is.

— Köszönöm Sanyi. Nagyon meghatódtam, amikor néhány perce megkaptam a táviratodat, de nem ezért hívtalak. Úgy tudom titkárnőm ismertette veled a baleset megmagyarázhatatlannak tűnő körülményeit.

— Igen Gyuri, ez így van. Első hallásra nekem is nagyon furcsának tűnt, de persze mivel a részleteket pontosan nem ismerem, na de csak folytasd.

— Kérlek szépen, végeztek még néhány vizsgálatot. Ezeknek az eredményét faxon átküldöm a szerkesztőségbe. Amiért valóban telefonálok az az, úgy érzem minden lehetséges segítségre szükségem van.

— Gyurikám nagyon lekötelez, — kezdte Nagy Sanyi meglepetten — de miben tudnék én segíteni neked, akinek nyilvánvalóan sokkal jobb eszközök, neves tudósok és minden más rendelkezésére áll mint nekem?

— Nézd Sanyi, ti ott Kelet-európában mivel másként éltek mint az itteni emberek, egy kicsit mindig másként gondolkoztok. Ebből kifolyólag gyakran olyan dolgok jutnak az eszetekbe, ami az itt élőknek soha.

— Hát, ha így gondolod Gyuri, akkor körül fogok nézni, hogy miben segíthetünk neked.

— Kösz szépen Sanyikám és elnézést, amiért hajnalban felcsengettelek.

— Semmi az egész, de egy pillanatig még ne tedd le. — Parancsolj velem. — Elolvastam az AIDS-ről szóló cikkedet a New Scientistben. — Nagyon lekötelezel Sanyikám, de most nem ez a legfontosabb

problémám. — Tudom jól, bár arra is emlékszem, amikor még ez volt. — Nézd Sanyi, tudod nagyon jól, hogy az első házasságomból

származó felnőtt fiam hemofíliás és 86 óta HIV vírussal fertőzött. Mindent megtettem, amit csak tudtam, hogy az AIDS rejtélyre rájöjjünk. Ma már biztosan tudom, hogy a betegség gyógyíthatatlan és az is marad teljesen függetlenül attól, mennyi pénzzel és hányan foglalkozunk a témával. A HIV vírus terjedését csak az tudja megakadályozni, gyógyítását csak az tudja megoldani, aki létrehozta a vírust és akinek az intelligenciája és persze szakmai felkészültsége messze felülmúlja a mienket.

— Ne haragudj Gyuri, — szakította félbe barátja előadását Sanyi, — de amit mondasz, szinte elképesztő.

— Sanyi te ismersz engem, hidd el amiket mondok azok tökéletesen megfelelnek a valóságnak. A végső következtetés pedig az, hogy fiam meg fog halni és ezen nem lehet segíteni. A halálának bekövetkezését

késleltetni ugyan tudjuk, de ebben nekem már sok szerepem nem lehet. Éppen ezért figyelmem és erőmet most az élő és az élet lehetőségének teljes birtokában lévő lányomra kell fordítanom.

— Rendben van Gyuri. Úgy veszem ki a beszédedből, hogy amíg Susan halálát nem tisztázod teljes mértékben, addig bizonyos értelemben Flórát is félted.

— Így van Sanyi, pontosan így. — Jól van, csak hadd térjek vissza az eredeti kérdésemre, illetve

engedd meg, hogy feltegyem... Az AIDS-szel kapcsolatos legújabb nézeteidet publikáltad-e a New Scientist előtt, szóval mikor publikáltad először.

— Nem tudom miért fontos ez neked, de a New Scientist előtt csak az egyetemi negyedévi jelentésben tettem említést elképzeléseimről. Ez a lap mindössze százhúsz példányban jelenik meg és csak egy nagyon szűk kör olvassa.

— Oké Gyuri, elfogadom, hogy a cikk teljesen friss, de mégis mikor jelent meg ez a belső jelentés.

— Kérlek szépen, meg tudom neked mondani... Pontosan négy hete. — Nagyon köszönöm, több kérdéssel most nem zavarlak. Amint

valami ötlettel szolgálni tudunk, jelentkezem. — Kösz Sanyi, minden jót. — Neked is Gyuri, szervusz. A telefon után Soós professzor töprengett egy ideig, miért oly fontos

ennek a pesti újságírónak a felfedezés frissessége. Lefogadom még így is hónapokkal meg fogják előzni a többi kelet-európai újságot. Morogta magában, miközben holmijait szedte össze és készült hazamenni.

* * * Hazaérve a professzor a ház halljában lányát találta és Pamélát egy

nagy rakás magazin közepén ülve kezükben egy-egy olló, amivel különböző képeket vágtak ki régi újságokból. George hálás volt Pamélának amiért foglalkozott a lányával, akit édesanyja halála óta most látott először mosolyogni. Ez a jelenet őt magát is nagymértékben megnyugtatta.

Később a közös vacsora is vidámabb fecsegessél telt el. Kiderült, hogy az iskolában valami verseny van, amibe közelmúlti események színes leírásával és esetleg megfelelő illusztrálásával lehet benevezni. George érdeklődésére, hogy Flóra milyen közeli eseményt választott kiderült, hogy az AIDS-et. Ez meglepte és ezért lányának feltett néhány kíváncsi kérdést.

— Mondd Flóra, nem találtál volna ennél valamivel vidámabb témát? — A témát nem én találtam, hanem Paméla, de tökéletesen igaza

van. Minket fiatalokat ez most jobban érdekel, mint akár a hidrogénbomba akár pedig a környezetszennyezés.

— Érdekes amit mondasz Flóra, de szerintem te még kislány vagy ehhez. Ráérsz ezzel a témával foglalkozni akár öt vagy tíz év múlva is. Hidd el nekem, az AIDS nem fog elszaladni előled.

— Nem papa, az osztálytársaimat tényleg érdekli ez a téma és Paméla sokat tud nekem segíteni, mert mindent tud róla.

Erre George egy kissé felnevetett. — Mindent még én se tudok róla meg senki, de az igaz, hogy Paméla sokat tud róla.

— Nem úgy értettem papa, hanem hogy Paméla azt tudja, hogyan viselkednek az emberek, akik megkapják az AIDS-et és hogyan viselkednek azok, akiket a fertőzöttek veszélyeztetnek, meg ilyesmi.

— Aha. Na jól van kisasszony, akkor további jó anyaggyűjtést kívánok.

És így a téma nemcsak be lett fejezve, de egyúttal Flórának aludni is el kellett mennie. Flórával együtt természetesen Paméla is visszavonult, bár ezt néha megelőzte néhány perces beszélgetés a professzorral.

Ezen a napon Flóra elalvása után Paméla visszatért a társalgóba és megkérdezte a professzortól nincs-e kedve egy csésze teához, amit George elutasított, helyette viszont ajánlott egy martinit, amit Paméla mindkettőjük részére készségesen elkészített a megfelelő mennyiségű zúzott jéggel. Iszogatás közben először Flórára terelődött a szó, majd pedig Paméla finoman érdeklődött a nyomozást illetően. Ezt a professzor gyorsan elintézte azzal, hogy eddig még minden negatív eredményt hozott.

— Azon tűnődöm professzor úr nem lehet-e, hogy azért negatív az eredmény, mert tulajdonképpen fantomot kerget. — Vállalkozott egy kis kihívásra Paméla.

— Nem tudom eddig miért nem jutott eszembe, — válaszolt a professzor, — de éppen ideje, hogy a keresztnevemen szólítson.

— Köszönöm professzor úr, akarom mondani George. — Na igen, a másik az Paméla, hogy ezen egy picit csodálkozom.

Elvégre az Ön agya nő létére pontosan úgy működik mint bármely férfi tudósé. Akkor pedig tudnia kell, hogy nincs okozat ok nélkül. Nos, okozat a reziduális mágnesesség és a festékréteg megpörkölődése. Engem pedig rendkívüli mértékben érdekel az ok.

Nézett George Pamélára, aki kissé kihívóan felkacagott. — Tudja-e George, hogy ez miért van? — de nem várta meg a

választ költői kérdésére, hanem folytatta, — mert estére már csak nő vagyok és az agyam nő létemre már csak egy női agy, — nyomta meg Paméla a „csak" szócskát.

— Igen, — ismerte be George, — ráadásul egy nagyon csinos nő, csak nem értem, eddig miért nem vettem észre.

— Hát ezt én se értem, — kacagott tovább Paméla, — viszont, ami késik, az nem múlik, — fejezte be mondatát.

— Uhum, — motyogott valamit zavarában George, — nem iszunk még egy martinit?

— Nem köszönöm George. Még lezuhanyozom és aztán lefekszem. — Hát akkor jó éjszakát Paméla. — Jó éjszakát George. Paméla felment az emeletre, ahol a háló- és fürdőszobák voltak,

George pedig beült egy karosszékbe és kezébe vett egy könyvet. Nem szeretett korán lefeküdni, mert akkor hajnalban ébredt és felborította az egész napját. Alig olvasott el azonban egy fél oldalnyit, amikor az emeletről egy rövid halk sikolyt hallott, egy ajtócsapódást és futó lépteket. George azonnal tudta, hogy Pamélával történt valami. A könyvet ledobta és egyenesen futott fel az emeletre a fürdőszoba felé.

Félúton találkoztak. Paméla anyaszült meztelen belekapaszkodott George-ba és védelmet keresve átölelte. George próbálta megnyugtatni és szóra bírni Pamélát, aki csak annyit tudott mondani „a fürdőszobában" és elalélt.

George Pamélát a legközelebb eső saját hálószobájába vitte és lefektette az ágyára, amitől magához tért és azt állította, hogy a fürdőszobában egy óriási pókot látott.

— Paméla, Kaliforniában nincsenek mérgespókok, de megyek és agyonütöm, — evvel elhagyta a hálószobát.

A fürdőszobában azonban nem talált pókot, de hogy Pamélát megnyugtassa közölte vele, hogy a félelmetes jövevénytől megszabadult és csak akkor vette észre, hogy Pamélát egyedül hosszú haja takarja el, már amennyire el tudta takarni. George Pamélától két-három méterre megállt és úgy nézte mereven ezt a csodálatos testű fiatal nőt. Maga se értette miért nem vette eddig észre, hogy ez a nyúlánk, hosszú szőke hajú, világoskék szemű, meggypiros duzzadt ajkú gyönyörű telt keblű nő megállás nélkül felkínálkozik neki.

Pamela csak mosolygott és hagyta, hogy a férfi nézze, majd lassan megindult a férfi felé és azt mondta:

— Állítólag minél híresebb egy tudós, annál kevésbé érdekli a másik nem.

Anélkül, hogy szemét levette volna Paméláról George rögvest válaszolt.

— Ne higgy a szóbeszédnek. És már meg is érkeztek egymáshoz és a világ legtermészetesebb

módján ölelkeztek össze, keresve egymás száját egy fergetegesen beteljesülő, lappangó vágy kielégítésére. Hosszú percekig csókolták egymást. Amikor szétvált az ölelésük elsőnek George szólalt meg.

— Csodálatosan szép vagy. — Igen, de ahhoz, hogy egy szép nőt észrevegyél, ki kell találni egy

ronda pókot. Másnap reggel, amikor George felébredt, a nap még a horizont alatt

járhatott. Első gondolatként Pamela és az elmúlt éjszaka varázslatos szépsége jutott az eszébe. Ösztönszerűen átnyúlt az ágy másik térfelére. Meg kellett győződnie arról, hogy nem csak egy szép álom emlékei játszadoznak vele. A finom érintésre Pamela felébredt, megfogta George átnyújtott kezét, majd gyengéden hozzásimult. George boldogan vette tudomásul, hogy nem csupán fantáziája játszott vele. Pamela meleg teste, tejszagú lehelete George-ban újult erővel ébresztette fel a férfit. Először ujjaival végigzongorázta a női anatómia minden görbületét, majd a simogatástól életre kelő Pamélát magától értetődő határozottsággal vette birtokba. Mire a nap bekúszott a hálószoba ablakán, George és Pamela boldogan élvezték a kielégült szeretők jóleső semmittevését. George-nak ez volt hetek óta az első reggel, amikor örömmel nézett a nap teendői elé.

IV.

Amikor Sándor reggel bement a szerkesztőségbe, az asztalán már

ott várta a Los Angelesből átküldött faxok kötege. Nem sokat teketóriázott, hanem gyorsan átfutotta őket, de semmi olyat nem talált bennük, állapította meg magában, amiről Gyuri telefonon ne tett volna említést. Ezt követve leült a közvetlen telefonkészüléke mellé és megpróbálta felhívni a KFKI-t, ami ezen a napon se tűnt könnyű feladatnak. A nyolcadik vagy kilencedik kísérletre végre bejutott a hívót:, félhez és mert különben ez egy szerencsés napnak indult, Tábory Tamást már hívták is a telefonhoz.

— Tessék Tábory. — Szervusz Tamás, itt Nagy Sanyi beszél. — Szervusz Sanyikám, mi újság van nálatok? — Figyelj Tamás, nálam semmi különös, de tegnap beszéltem Soós

Gyurival és azt hiszem lenne miről beszélgetnünk vele kapcsolatban. — Csak nincs valami baj? — Tamáskám nincs Gyurival semmi baj, csak amit mondani

szeretnék azt nem lehet elintézni egy-két perc alatt és különben is Gyuri rajtam keresztül is kéri a segítségedet valami tudományos-műszaki problémával kapcsolatban.

— Nézd, fél órán belül érkezik valami szovjet küldöttség és ez most tényleg fontos, mert ősz óta kezdünk tőlük rugalmasan elszakadni, viszont a dolognak súlyos anyagi vonzatai vannak. Ez a megbeszélés az országnak jobbra vagy balra százmilliókat jelenthet. Este bankett meg mit tudom én mi a Százévesben. Szóval a mai nap nem megy, hacsak nem életbevágóan fontos.

— Nem, nem életbevágó. Mit szólnál, ha holnap reggel kilencre felmennék hozzád.

— Nagyszerű, én is ezt akartam javasolni. Kilencre lemegyek a kapuhoz, tudod milyen nehézkes idebejutni.

— Rendben, akkor holnap kilenckor, szervusz Tamás és a feleségednek add át...

— Jó, jó, átadom. — Te is add át és szervusz. Másnap reggel Sándor öt perccel kilenc előtt leparkolta Lada

Samaráját a Konkoly Thege út egyik parkoló szakaszán, magához vette a faxokat tartalmazó borítékot és megindult a Központi Fizikai Kutató Intézet portája felé. Az üveggel borított előtérbe szinte egyszerre érkezett Táboryval. Tamás néhány másodpercig bíbelődött a belépővel, de aztán minden rendeződött és a két férfi bensőséges beszélgetés kíséretében ment fel Tamás irodájába, ahol Sándort azonnal hellyel kínálta.

— Mi történt a ruszkikkal? — érdeklődött Sanyi az előző napi tárgyalásokról.

— Kérlek szépen azt hiszem minden rendben — lesz. Tudod a fő problémánk az, hogy a radioaktív hulladékot a szerződések értelmében átszállíthatjuk hozzájuk. Épp ez az, amit nem szeretnénk most megváltoztatni ebben a nagy peresztrojkázásban. Különben hajnalra már segg részeg volt az egész banda. Reggel nyolckor volt egy gép Moszkvába, arra felraktuk őket és kész. Ja erről jut eszembe, nem kérsz egy jó erős kávét?

— Tamáskám, ha te iszol, akkor veled tartok, de miattam külön ne fáradj.

— Ugyan semmi az egész, — és Tamás házitelefonon kiszólt, hogy hozzanak be két jó erős kávét sok cukorral és egy kis tejszínnel — Na, Sanyi, akkor térjünk a tárgyra.

— Tamás, én elmondom neked dióhéjban és logikusan összeszedve időrendi sorrendben mi történt, természetesen kommentár nélkül, a többi a te leckéd lesz.

— Oké, halljuk. — Soós Gyuri két éve tudta meg, hogy az első házasságából

származó fia valami vérkészítménytől, talán emlékszel rá, hemofíliás a gyerek, szóval valami vérkészítménytől megfertőződött HIV vírussal.

— Ez az AIDS-nek a vírusa? — kérdezett közbe Tamás. — Pontosan. Mivel az AIDS akkor még gyógyíthatatlan volt,—

különben még ma is az, Gyuri mint mikrobiológus, nekiállt ennek a témának. Közben rájött, hogy a HIV nem földi eredetű.

— Ezt hogy érted? — hökkent meg Tamás. — Úgy, ahogy mondom. Nem földi eredetű. Gyuri szerint egy nálunk

jóval intelligensebb lénytől ered. Ha úgy tetszik, legyen neked Isten. — Tudod nagyon jól, hogy én se vagyok vallásos. — Jó, mindegy. Tehát egy szuper intelligens lény alakította ki

természetesen homo-specifikusan és gondoskodott arról, hogy közénk jusson.

— Ez nagyon érdekes spekuláció, de hol jövök én be a képbe, — érdeklődött Tamás.

— Sehol. Várj a sorodra. Gyuri tehát rájött arra, hogy a HIV nem földi eredetű.

— Fejezd ki magad pontosabban Sanyikám. Gyuri nem jött rá, hanem Gyuri valamit feltételez.

— Jól van, feltételez. Gyuri tehát mindenféle egyértelmű jelekből kihozott egy feltételezést, egy nagyon logikus feltételezést és erről írt egy cikket, ami kábé négy héttel ezelőtt jelent meg egy egyetemi lapban. Egy héttel később a felesége autóbaleset áldozata lett.

— Te látsz valami összefüggést a cikk megjelenése és az autóbaleset között? — vágott közbe Tamás.

— Nem, én nem látok semmi összefüggést, én csak kronologikus sorrendben összegzem a dolgokat. Zsuzsa, vagyis Susan tehát, Gyuri felesége, fényes nappal, reggel, kipihent állapotban, kábítószer és alkohol hatása, valamint öngyilkossági szándék nélkül egy teljesen forgalommentes, egyenes útszakaszon letér a szilárd burkolatról és teljes sebességgel, fékezés nélkül nekihajt egy útszéli fának és természetesen szörnyethal.

— Ez borzalmas Sanyi, de mondd tovább.

— Gyuri a kocsit minden lehetséges vizsgálatnak alávetette, — és ezzel a borítékból kivette a faxokat és letette Tamás elé. — Itt vannak a vizsgálati eredmények. Ezek szerint a kocsi műszaki állapota kifogástalan volt. Viszont a gépkocsironcs bal oldalán a festéken pörzsölődés látható a lágyacél karosszérialemez reziduális mágnesessége pedig elképesztő, 50 000 gauss. Ezenkívül semmi más eredmény.

Ennél a pontnál Tábory tenyerével az asztalra csapott, méghozzá akkorát, hogy a kávéval éppen belépő titkárnő a tálcát majdnem kiejtette a kezéből.

— Gömbvillám! — rikkantotta el magát Tamás. — Mit mondtál Tamás? — érdeklődött Sanyi izgatottan. — Gömbvillám! Nem érted Sanyi? Susan kocsija összeütközött egy

gömbvillámmal, az térítette le az útról és ezért futott neki egy fának. Sanyi hamuszürke arccal figyelte Tamás magyarázatát miközben a

titkárnő gyorsan elhelyezte az asztalon a csészéket és kifutott a szobából.

— A dolog teljesen egyértelmű. Ötven kilogausst és festékpörzsölődést kizárólag gömbvillám tud okozni. Van még valami? Mondd tovább!

— Nem, nincs! Lényegében ennyi. Gyuri cikke az AIDS eredettel kapcsolatban két hete megjelent a New Scientistben is. Én magam megírtam róla a magyar ismertetőt, de a főszerkesztő kijelentette, hogy az Ablak a Világra sose fogja leközölni. De ezek szerintem már nem érdekesek. A lényeg, hogy te egyetlen másodperc alatt megoldottad a rejtélyt. Susan kocsija összeütközött egy gömbvillámmal. Mivel a gömbvillám egy rendkívülien ritka jelenség, nyilvánvalóan egy nagyon sajnálatos és tökéletesen véletlen koincidenciáról lehet szó.

— Igen Sanyi, egy sajnálatos koincidencia, de, ha véletlenszerű egybeesés lenne és te is annak tartottad volna, akkor nem tálaltad volna fel nekem ily gyönyörű kronológiában, ahogy te nevezted.

— Tamás, én már több mint húsz éve írok népszerűsítő cikkeket és összefoglalókat. Te egy elsőosztályú atomfizikus vagy, egy briliáns agyvelő. Én csak középszerű vagyok, de nincs a tudománynak olyan ága, amihez ne konyítanék egy kicsit.

— Ez mind szép, de mit akarsz ezzel mondani Sanyikám? — Nézd, én emlékszem rá, hogy már a hatvanas években voltak

spekulálások, amik aztán szépen elhaltak, de megoldás, úgy értem cáfolat vagy bizonyítás nélkül haltak el.

— Jó, jó, de mik? — Beszéltek egy úgynevezett evolúciós dilemmáról. Ezek szerint a

homo sapiens túlságosan hirtelen jelent meg a Földön. A paleontológusok azt állítják, hogy maximálisan kétmillió év telt el mindössze a homo sapiens megjelenése és az emberszabású ős eltűnése között. Ha egy „emberöltőt" húsz évnek veszünk, akkor legfeljebb százezer generáció jöhet számításba. A szakemberek kizártnak tartották, hogy 100 000 generáció elégséges arra, hogy spontán mutációk következtében előnyös tulajdonságok beépüljenek, hátrányos tulajdonságok pedig kihaljanak az egész fajból. Élenjáró genetikusok szerint egyetlen új gén meghonosodásához legalább 300

generációra van szükség. Érted? Egyetlen új génhez. Ráadásul a hátrahagyott elkövesedett maradványok számszerűségéből ítélve az emberős meglehetősen ritka egy állatfaj kellett hogy legyen. Nos Tamás ezekből az következik, hogy se számszerűségük, se pedig a rendelkezésre álló idő nem volt elégséges ahhoz, hogy pusztán a darwini evolúció okán jöjjön létre a mai ember.

— Csak nem akarod azt mondani, — kacagta el magát Tamás, — hogy a végén még igaz lesz az, amiről a Bibliában olvashatunk.

— Ebből most hagyjuk ki a Bibliát. A biológusok azt állítják és bevallom ezt én teljes mértékben elfogadom tőlük, hogy a ma is élő emberi faj — ámbár számtalan eltérő rasszt foglal magában — csak egy egészen piciny kis részét képezheti a véletlenszerű mutánsokból álló hatalmas seregnek, akik mind elüthetnének a homo sapienstől ám elég életképesek volnának ahhoz, hogy kipusztulás helyett velünk párhuzamosan élhettek volna. Ilyenek viszont nem voltak és nincsenek. Nézd Tamás, szó ami szó, ha a megmagyarázhatatlanra valamit feltételezni kell, akkor a legokosabb a legegyszerűbb feltételezése. Nos véleményem szerint valaki valamikor idejött a Földre és csinált valami kis génsebészeti bütykölést rajtunk és kész. Pontosan azóta van öntudatunk és a többi már ment magától.

— Ezek szerint, — vette át a szót Tamás, — a részedre a HIV vírus beültetése tökéletesen plauzibilis.

— Tökéletesen, — válaszolta Sanyi. — Jó, induljunk ki abból, hogy lehetséges, és ha lehetséges, akkor

foglalkozzunk a témával komolyan. Mindössze egy problémám van. — Mi az? — kérdezte Sanyi. — Tehát idejött egy istenféleség. — Nevezzük szuprahumánnak, — indítványozta Sanyi. — Rendben. Idejött egy szuprahumán és „besegített" az evolúcióba.

Azt mondta magában, mi a fészkes fenének kínlódjanak itt ezek a majmok még további százmillió évet. Nyisz-nyasz kivágunk, beragasztunk néhány gént ebbe vagy abba a kromoszómába és máris kész a gondolkodó ember, aki aztán majd kiirt minden nem gondolkodó konkurrenciát.

— Nagyon plasztikusan adod elő, — vetette közbe Sanyi, — de végeredményben erről van szó.

— Helyes. Most csak azt mondd még meg Sanyikám, hogy mi az ördög motiválja a szuprahumánt erre a nyisz-nyiszre.

— Ezen még gondolkodni kell, de, ha nem is tudunk előállni semmi logikus okkal, akkor még az nem cáfolat.

— Persze, hogy nem cáfolat. A vallás ezt ragyogóan megoldja. A papok azt mondják, hogy Isten cselekedetét emberi ésszel nem lehet felfogni és kész.

— Ez igaz, — szólt közbe Sanyi, — de a teremtésre azért adnak okot. Gondolom abban egyetérthetünk, hogy a bibliai teremtés a nyisz-nyisz ekvivalense?

— Na igen, — helyeselt Tamás, — ez a nyisz-nyisz, ahogy így nevezzük, vagyis ez a feltételezett génsebészeti beavatkozás végül is egy új létrehozása vagyis megteremtése.

— Így igaz, — hagyta helyben Sanyi, — de én még emlékszem mit mondott a Katekizmus. A kérdés így szólt: „Mi végre vagyunk a világon?" Vagyis mi célból hozott minket létre a szuprahumán?

— És mit válaszolt rá? — kíváncsiskodott Tamás. — A válasz nagyon emberi volt. Így szólt: „Avégből vagyunk a

világon, hogy istent megismerjük, szeressük és csak neki szolgáljunk.". — Tudod mit Sanyikám? A vallásos megközelítéssel nem megyünk

semmire. Ezek szerint a szuprahumán azért nyisz-nyisz, hogy mi őt megismerjük, szeressük és neki szolgáljunk. Ezzel szemben nem ismerjük, nem tudunk róla és ezekből következik, hogy nem is szerethetjük és nem is szolgálhatunk neki, hiszen maga a nem ismerés ezeket kizárja. Különben egészen őszintén nem hiszem, hogy szuprahumán vagy szuperhumán, teljesen mindegy, bárki is venné magának ezt a kolosszális fáradságot csak azért, hogy néhány primitív, ám öntudattal bíró lény imádja. Ez nagyon földhöz ragadt és primitív gondolkodás. — érvelt Tamás.

— Hát az! Felesleges volt erre ennyi időt pazarolni. Nyilvánvaló, hogy ennek a nyisz-nyisznek kellett lenni valami logikus okának. Valami olyan oknak, ami a szuprahumán részére valami konkrét hasznot jelentett.

— Hát ez az Sanyi. Pontosan ez az. Először létrehoz egy öntudattal bíró lényt. Nem tudjuk miért. Utána beleültet egy gyógyíthatatlan betegséget okozó vírust, hogy elpusztuljon tőle? De hát azt egyszerűbben is elérheti és ráadásul azért teremt, hogy bizonyos idő után elpusztítsa a teremtményét. Totális nonszensz!

— Teljesen igazad van — állapította meg Sándor, — de azért a tények azok tények még akkor is, ha se összefüggést, se semmi logikus okot nem látunk.

Időközben a szobába bejött egy másik titkárnő, aki összeszedte a

csészéket és a tálcát meg a cukortartót és kedvesen érdeklődött hozzon-e egy másik kávét. Tábory Tamás erre közölte, hogy most nincs szükségük több kávéra, mert a maga részéről hazamegy aludni egy jót. Nagy Sanyival pedig abban maradt, hogy amint valamelyiküknek akad valami jó ötlete, azt azonnal közli a másikkal. Sanyi megígérte, hogy a gömbvillám lehetőségét közli Soós Gyurival.

V.

Paméla és George a reggel hétig tartó folyamatos szeretkezés után

úgy döntöttek, hogy mégis felkelnek és úgy tesznek, mintha lenne egy Flóra nevű kislányuk is, aki iskolába fog menni és mintha nekik is be kellene menni az intézetbe.

Az intézetbe érkezés után Paméla pontosan úgy viselkedett és pontosan úgy dolgozott, akár az előző napon vagy az azt megelőzőeken bármikor. Ezzel szemben George képtelen volt bármi másra gondolni mint Pamélára és a nő végtelen gyönyört nyújtó testére. Végeredményben alig várta, hogy a napnak vége legyen és újra otthon lehessenek és persze az ágyban. Egyelőre azonban még csak délután volt. Flóra is megjött az iskolából és órákon keresztül a tisztes családi élet rutinjait kellett végigélni.

Még vacsora előtt Flóra valami iskolai matekpéldával ment az apjához, hogy segítsen neki. A példa elég hosszú volt bonyolult előzményekkel. George viszonylag kedvetlenül állt hozzá az egészhez. Közben Paméla a vacsora utáni rendrakást fejezte be a konyhában. Mire bejött, már csak a példa végeredménye volt hátra, de sehogy se akart kikerekedni. George újra leellenőrizte az egész levezetést, amikor Paméla közbeszólt.

— A sebesség kitevője negatív, ti pedig végig úgy számoltatok vele, mintha pozitív lett volna.

— Tényleg papa, itt lassulásról van szó. — Na persze, figyelmetlen szamár vagyok, — vallotta be George, —

de az is igaz, hogy ilyen számításokat már rég végeztem. Mechanikával diákéveim óta nem foglalkoztam. Különben Paméla te honnan tudtad, hogy nem negatív kitevővel számoltunk?

— Számolás közben motyogtál, — válaszolta Paméla. — Tényleg úgy szoktam, — tűnődött el George, — de, ha te azt a

konyhában hallottad, akkor nagyon jó füled van. Ezt azonban csak élcelődésnek szánta. Nem tulajdonított neki

semmi jelentőséget. Különben is az volt minden gondja, hogy Flóra minél előbb ágyba kerüljön, ő pedig kettesben maradhasson Pamélával.

Bármilyen lassan is cammogott az óra mutatója, egyszer mindennek elérkezik az ideje. Kilenckor a bevett szokásnak megfelelően Flóra elköszönt apjától és Pamélától, majd felment a saját szobájába. Attól a pillanattól kezdve, hogy kettesben maradtak a közös nappaliban, Paméla forró pillantásokat vetett George felé, aki átkarolta kedvesét és javasolta saját visszavonulásukat egyenesen a hálószobába, ahol hamarosan átölelkezve heves szeretkezésbe kezdtek.

Amint lehetősége mutatkozott, Paméla megjegyezte, hogy szerfölött zavarja kapcsolatuk szigorú titokban tartása. George ezt megértette, de felhívta Paméla figyelmét Flórára, aki nyilván igen érzékenyen reagálna mindenfajta közöttük lévő érzelmi megnyilvánulásra.

— Ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok George, de talán van mód arra, hogy Flóra részére is megnyugtatóan lerendezzük a dolgot.

— Mire gondolsz? — érdeklődött George. — Például arra, ha elvennél feleségül, akkor ez a probléma

egycsapásra megoldódna. — Ez igaz, — értett vele egyet George, — és te hozzám jönnél? — Hohó barátom, — kacagott fel Paméla kacéran, — előbb meg kell

kérned a kezem és csak utána tudhatod meg, hogy hozzád megyek-e vagy sem.

— Na jó, — kezdte ünnepélyesen George, — akkor ezennel megkérem a kezed...

— Nem, nem, ez nem az igazi, így nem lehet. — Így nem?? — képedt el George. — Hát akkor hogy? — Gyűrű meg minden ilyesmi, szóval, ahogy kell. — Helyes, — kezdte George komolyan venni a játékot, — akkor

holnap délelőtt eljegyzés, délben díszebéd, délután házasságkötés, holnapután pedig megyünk nászútra.

— És Flóra, — vetette közbe Paméla. — Flóra néhány hétre átmegy New York-ba a nagyszüleihez. — Látod George, — simogatta meg Paméla George férfiasan szőrös

mellét, — ez az a határozott férfias magatartás, ami a legjobban tetszik benned.

— Igen, mindenki határozottnak tart, pedig én másként látom a dolgot. Véleményem szerint viszonylag gyorsan felfogom a helyzetet és akkor a helyesnek vélt döntést gyorsan meg tudom hozni. Még diákkoromban megtanultam, hogy egy probléma megoldása vagy azonnal beugrik nekem vagy soha. Ez utóbbi esetben teljesen felesleges tovább töprengenem rajta, mert a ráfordított idő növelésével az eredmény minősége nem javul, illetve nem fog „beugrani" semmi, ha addig nem ugrott be.

— Hát ez jópofa, — áradozott Paméla, — ezek szerint vagy találsz gyors megoldást vagy nem.

— Igen pontosan így. — Csakhogy ezzel ellentétesnek tűnik a múltkori magatartásod. — Mire gondolsz? — kérdezte George, miközben ujjai játékosan

Paméla márványkemény kebleire siklottak. — Susan balesetére gondolok, bár nem szívesen emlékeztetlek rá. — Ja igen, — suhant át George arcán egy árny. — A balesettel

tényleg többet foglalkoztam, mint általában szokásom, de a végén mégiscsak a régi recept szerint jártam el.

— Vagyis? — faggatta egy kicsit Paméla, nehogy George túlságosan belemerüljön a simogatásba, amikor ezt azért még meg szerette volna tudni tőle.

— Vagyis, amikor rájöttem, hogy nem tudom megoldani, akkor kiadtam másoknak. Több szem többet lát alapon.

Paméla ennél többet már nem tudhatott meg, mert George hevesen magához szorította és forrón csókolni kezdte.

* * *

Másnap George pontosan úgy járt el, ahogy előző este eltervezte. Igaz, nem kevés pénzébe került mindent soronkívül megkapni és elrendezni, de végül is sikerült. Az eseménysorozat legkényesebb része volt Flórát átrepültetni New York-ba, de a végén az is simán ment, mivel lányának egyik kedvenc szórakozása volt a repülés. Különben abban egyeztek meg, amint visszatérnek a mézeshetekről — amit tapintatosságból „egy kis megszolgált kikapcsolódásnak" neveztek el — édesapja utána repül New York-ba.

Az intézetben többen felkapták a fejüket a váratlan hír hallatán. Elvégre Paméla csupán néhány hete dolgozott ott. A többség a nagy korkülönbséget tartotta furcsának. Néhányan még viccelődtek is vele, de csak a háta mögött. A legtöbb férfit azonban a fene ette. Paméla filmcsillagi szépségű volt, fiatal és rendkívülien intelligens. Gyakorlatilag nem is volt más hozzávaló, mint egy befutott tudós, Nobel-díj várományos híresség.

A házasságkötést követő délelőtt tizenegykor indult volna a gépük Hawaii-ra, de ez az utolsó pillanatban megváltozott. Lényegében az történt, hogy „rendkívül sürgős és bizalmas" felirattal George kapott egy magyar nyelvű telexet Budapestről, amit az intézet azon nyomban futárral a professzor lakására küldött. A telexet Paméla vette át a futártól, amit még csak borítékba se raktak a nagy sietségben, nyilván arra gondoltak, hogy a magyar származású professzoron kívül úgyse érti senki a szöveget.

Paméla a telexen egyetlen másodperc alatt futott végig és arcára, bár csak egy másodpercig, rendkívül szokatlan kifejezés ült ki. A futár várva a borravalóra Paméla arcát nézte és meg is kérdezte.

— Van valami baj asszonyom? — Nem semmi, — válaszolt Paméla, — ja igen, várjon egy pillanatig,

mindjárt megkapja a borravalóját. Visszament a házba és egyenesen beleütközött George-ba, aki

szintén a csengő hangjára jött elő szobájából. — Az intézetből hozták ezt a telexet, — és ezzel átnyújtotta a

papírszeletet — és, ha lenne nálad egy dollár, akkor oda tudnám adni a fiúnak.

George, ahogy kézbevette s telexet, olvasni kezdte, egyúttal benyúlt a zsebébe némi aprópénz után, de a kezét már üresen húzta ki, mert egyetlen másodperc alatt megfeledkezett a körülötte lévő világról. Végül a futár Paméla pénztárcájából kapta meg a borravalóját. A budapesti telex szövege a következő volt:

To the attention of prof Soós, Urgent, strictly confidential Tábory Tamás megoldotta a rejtélyedet. Véleménye

szerint Susan gépkocsija egy gömbvillámmal ütközhetett, az térítette le útjáról. Ez megmagyarázza a festékpörzsölődést és a reziduális mágnesességet is. Sőt, az 50 kilogausst egyedül gömbvillám okozhatta. Különben a gömbvillám egy rendkívül ritka jelenség, alig tudunk róla valamit.

Üdvözöl Sanyi

A telex egycsapásra visszatérítette George-ot a mézeshetek

világából a mindennapi realitásba. Igaz, Tábory megfejtése a dolgokat megnyugtató mederbe terelte. Elvégre a gömbvillám egy természeti jelenség. Merényletről, bűntényről tehát szó se lehet, de még a hanyagság is ki van zárva. Isten akarata kiszámíthatatlan. Végül is úgy kell felfogni a dolgot, mint egy kikerülhetetlen sorscsapást. George a témát le is zárta volna, csak hát Paméla utánajött a szobába és érdeklődött a telex tartalma iránt.

— Valami fontos van benne? — Igen, nagyon fontos. Végre sikerül lezárni egy fejezetet. — Miről van szó George, én is érdekelt vagyok? — Természetesen, de persze csak áttételesen. Egyik gyerekkori

barátom megfejtette a rejtélyt. Állítása szerint Susan kocsija egy gömbvillámmal ütközött, így most végleg megnyugodhatunk. Semmi mulasztás, semmi bűntény. Egy rendkívülien sajnálatos sorscsapás.

— Nem is tudtam, hogy neked ilyen értékes magyar barátaid vannak. — Válaszolt Paméla. — Ennek a Tábory Tamásnak mi a foglalkozása?

— Honnan tudod, hogy a barátomat Tábory Tamásnak hívják? — lepődött meg George.

— Oh, hát te említetted a nevét. — nevetett Paméla. — Említettem volna? Nem emlékszem rá. — Máskülönben honnan tudnám? — vágta rá Paméla. — Igazad van, mit is kérdeztél? — Na látod, egy mondattal később már ki is megy a fejedből. — Azt kérdeztem, hogy ennek a Táborynak mi a foglalkozása? — Ja igen. Tamás atomfizikus és, ha jól emlékszem, a

gömbvillámokkal kapcsolatos kutatás a hobbija. — Ez nagyon érdekes, — állapította meg Paméla. — Persze, ha a

gömbvillám a hobbija, akkor nem csoda, ha mindenben gömbvillámot lát. Ezt a megjegyzést George nem találta túlzottan tisztességesnek, de

nem kívánt szócsatát gerjeszteni Pamélával. Különben, ha így belegondol az ember, nem is teljesen kizárt, amit Paméla mondott. Kezdte latolgatni a megjegyzés valóságtartalmát, amikor újra Paméla ragadta magához a kezdeményezést.

— George, van egy ötletem. Mit szólnál, ha a hawaii utazás helyett inkább tartanánk itt egy baráti összejövetelt. Úgy értem nemzetközi szinten. Meghívhatnád barátaidat az Ó-hazából is, meg akikkel az utóbbi időben kapcsolatba kerültél az AIDS kutatásod során.

George csak hallgatta az új elképzelést és meglepett arcot vágva próbálta megfejteni Pamélának ezt a gyors pálfordulását. Ezt azonban Paméla az újdonsült férjén rögtön észrevette és újabb érvekhez nyúlt.

— Flórának se kellene olyan sokáig távol lenni a nagyszüleinél, ami az iskola szempontjából is előnyös lenne.

Ez igaz, állapította meg magában George, csak hát ő két hétre ki akarta magának sajátítani Pamélát. Ha a felesége nem érzi ugyanezt, akkor nincs mit erősködni. Semmi értelme, hogy finom célzást tegyenek szélsőséges szexcentrikusságára és önzésére, mivel nem veszi tudomásul, hogy egy fiatal nőnek társaságra van szüksége ahhoz, hogy csilloghasson, így aztán abszolút közönyt színlelve adta beleegyezését.

— Ahogy jónak tartod drágám. — Tudod George a te hátad mögött már oly sok minden van.

Szeretnék megismerkedni egy kicsit a múltaddal is. — Ez természetes, — biztosította Pamélát együttérzéséről férje és a

telefonhoz ült, hogy a megváltozott programjuknak megfelelően lerendezzen néhány dolgot, majd elővette címjegyzékét, hogy eldöntse, kiket hívjon meg a hawaii mézeshetek megüresedett helyére szervezendő „Kísért a múlt" elnevezésű gardenparty-ra. Elvégre, gondolta magában, ha már beleköptek a levesébe, akkor hadd ironizáljon.

VI.

Tábory G. Tamás fizikus a Központi Fizikai Kutatóintézet

munkatársa lakásának magányában néhány perccel a TV1 19.30-as hírei előtt békésen nézegette utolsó névjegykártyáját, amit azért tartott az íróasztalán, hogy az első adandó alkalommal rendeljen belőle két-háromszáz darabot. Viszonylag gyorsan fogytak. Az utóbbi időben jelentősen megnőtt a magyarországi idegenforgalom és különösen sokan választották az országot évi rendes szabadságuk eltöltésére, hogy ezalatt beruházási lehetőségek után szimatoljanak. Ennek során Táboryt elég sokan kérték fel egy kis ingyenes információadásra.

Különben Tábory az esti híradót csak néhány hónapja nézte, amióta a hazai politika valóban jelentett valami izgalmasat, lehetőséget az ország népének ahhoz, hogy saját sorsának alakulásába beleszóljon. Igaz a kontraszelekció látványos folytatása, az ezerévenként egyszer adódó hatalmas alkalom középszerű elpancsolása őt is elkeserítette. Keserűen fogalmazta meg magának, az embereknek nem kell az igazság, az embereknek az a hazugság kell, ám révbejutásukat feltételezhetően nyélbeüti. Gondolatait ekkor az asztalon álló telefon éles berregése szakította félbe. A kagyló után nyúlt. A vonal másik végéről Soós Gyuri hangját ismerte meg.

— Te vagy az Tamás? — Szervusz Gyuri, megismerem a hangod. — Tamáskám hogy vagytok? — Jól vagyunk Gyuri, de szerintem nem ezért hívsz. George felnevetett. — Persze, hogy nem ezért. Először is kösz az ötletet a

gömbvillámmal kapcsolatban. Tökéletesen beleillik a képbe és mindjárt egy hatalmas kő esett le a szívemről. A baleset egy szomorú tény, de nem ember az okozója. Talán egy rutinosabb vezető, jobb reflexekkel vagy több szerencsével megúszhatta volna a dolgot, de mint mondtam egy véletlen balesettel könnyebb megbékélni mint valami olyasmivel, amit az emberi gonoszság hoz ránk.

— Egyetértek Gyuri, tökéletesen egyetértek. — Ide hallgass, van egy kis meglepetésem. Illetve két

meglepetésem. — Remélem ezek most azért kellemesebbek lesznek. — Na igen, szóval tegnap újra nősültem. — Tegnap? — Tette fel a hitetlenkedő kérdést Tamás. — Na jó tudom, hogy várhattam volna vele néhány hónapot, de

tudod a mi korunkban már nem vagyunk kifejezetten időmilliomosok. — Gyuri ez a te ügyed, nem kell magad mentegetni. Különben ki az

illető? Lefogadom, legfeljebb harminc éves. George erre megint felnevetett. — Nem öregem, nem találtad el.

Huszonkettő!

— Hát, ha meggondolom, hogy a három lányom közül a legfiatalabb is több mint huszonkettő. Na jó, nem mondok egy szót se többet, mert még kisütöd, hogy az irigység beszél belőlem. Szóval huszonkettő? És hol tettél rá szert?

— Nem kellett messze menni érte, itt az intézetben. — Akkor ez valami régi dolog ugye? — Na, azért ennyire nem vagyok fekete. Nem szoktam megcsalni a

feleségem. Különben is Paméla mindössze három vagy négy hete dolgozik nálunk. Na mindegy. Neki köszönheted a másik meglepetésem is.

— Igazán? — csodálkozott el Tamás — akkor most már ki vele! — Pamélának az az ötlete támadt, hogy mézeshetek helyett

csapjunk egy nemzetközi baráti találkozót, így aztán téged és Nagy Sanyit is meghívlak ide Los Angelesbe.

— Hát ez aztán tényleg meglepetés, — vallotta be Tamás, — de gondolom nem kell felhívni a figyelmedet az anyagi...

— Figyelj! Semmi nyöszörgés. Le fogok rendezni mindent csak be kell mennetek a repülőjegyekért a PAN AM-hoz.

— Klassz, csak az időpontokat közöld, hogy el tudjuk itt rendezni a dolgokat. És most Nagy Sanyinak is odaszólsz?

— Természetesen és holnap újra hívlak a részletek miatt. — Rendben, kösz, minden jót holnapig. — Szia. Tamás visszahelyezte a kagylót a készülékre és hosszasan maga

elé meredt. Kezdtek ötletei lenni. Majd egy hirtelen elhatározással feltárcsázta Nagy Sanyit, aki azonnal felvette a kagylót. Micsoda szerencse.

— Szervusz Sanyi, itt Tábory Tamás. — Szia mi van? — Képzeld, most beszéltem Soós Gyurival. — Na és mi újság? — Elvett egy új nőt feleségül... — Ilyen hamar! — vágott közbe Sanyi, — ez most nem érdekes és

ne vágj közbe, mert fontos. Tehát egy új nőt vett el, aki nászút helyett egy nagy partit ad és mi kettőnket is meghívatott Gyurival. Mondom ne szólj közbe. Nekem valami nem tiszta.

— Mire gondolsz? — Mondom ne szólj bele. Holnap majd megbeszéljük a részleteket. A

lényeg: Gyuri mindjárt hív téged is. Egy, ne áruld el, hogy most beszéltél velem. Kettő, ne tudja meg, hogy gyanakszunk valamire, tehát ne tégy fel neki kérdéseket. Három, valahogy tudd meg, hogy az új felesége mikor ment az intézetbe dolgozni, az első cikke megjelenése előtt vagy után. Érted amit mondok?

— Mondd, te engem tökéletesen hülyének nézel? — Jól van, de ez most nagyon fontos. — Oké, mindent értek. Még ma este visszahívlak, amint Gyurival

lezajlott a beszélgetés. Szia.

Tamás ismét letette a kagylót és megpróbálta elrendezni gondolatait. Nem mert hinni abban, amire gondolt. Titkát mindenképpen meg kellett valakivel osztani. Alig várta, hogy Sanyi visszahívja. Pontban fél kilenckor csöngött a telefon.

— Ide figyelj Tamás. Anélkül, hogy mondtad volna, pontosan tudom, mire gondoltál. Különben kurva nehéz volt a feladat, de megtudtam. Paméla az első cikk megjelenését követő napon jelentkezett az intézetnél munkára. Gondolom ezt vártad te is?

— Igen csak biztos akartam lenni a dologban. — Hát akkor most már biztos lehetsz. Ne várjunk holnapig. Átjössz

hozzám vagy én menjek? — Sanyi gyere te, mert egyedül vagyok a lakásban. — Oké, húsz perc múlva ott vagyok.

* * * A két férfi nem beszélgetett sokáig. Régen összeszokott

munkatársak voltak. Tamás egy igazi, nagy tudású és briliáns elméjű tudós. Sanyi pedig vérbeli újságíró. Jó szimattal, állandóan tettre készen egy kis nyomozásra, természetesen tudományos nyomozásra, hisz hosszú évek óta az Ablak a Világra főmunkatársa volt. Gyakorlatilag mind a ketten ugyanarra gondoltak. Végeredményben csak az elképzelésüket kellett összehangolni. Rövid szünet után Tábory Tamás szólalt meg.

— Akkor most én összefoglalom, te pedig figyelj, nincs-e valami ellentmondás, nem hagytunk-e ki valamit a számításból.

— Rendben tamás, kezdheted. — Egy: Egy földön kívüli intelligencia létrehoz egy minden eddigitől

teljesen eltérő betegséget, illetve annak vírusát és beoltja vele az emberiséget a Föld egy olyan pontján, ami viszonylag elmaradott és a Föld többi részétől elzárt. A beoltás körülményei ily módon tökéletesen titokban maradhatnak. A betegség nemcsak halálos, de kegyetlen is. Mondhatnánk ördögi szülemény. Nemi úton terjed, tehát megakadályozhatatlan.

— Várj egy kicsit Tamás. — Mi van? — Semmi, csak valamit leírok, mert eszembe jutott. Most már

folytathatod. — Tehát nemi úton terjed, rendkívülien hosszú a lappangási ideje,

magát az immunrendszert támadja meg. Kettő: Az egyik kutató rádöbben, hogy a vírus természetéből adódóan nem lehet földi eredetű. Az ezzel kapcsolatos elképzeléseit papírra veti. A cikk megjelenik. Három: A cikk megjelenését követő napon a cikk szerzőjének intézetében megjelenik egy rendkívülien csinos, okos és fiatal nő és munkát vállal.

— Figyelj Tamás, még meg kellene tudnunk, hogy adtak-e fel álláshirdetést vagy csak úgy magától érdeklődött.

— Azt hiszem, ez felesleges. Ha adtak is fel álláshirdetést, az csak egy véletlen egybeesés lehet, a végkövetkeztetésből nem von le semmit.

— Ez igaz, — ismerte el Sanyi, — folytasd.

— Négy: néhány nappal később a cikk írójának felesége titokzatos gépkocsibaleset áldozata lesz, hátrahagyva férjét és 12 éves leányát. A fiatal új munkatárs a kislányt patronálni kezdi és azon keresztül közel kerül a cikk szerzőjéhez olyannyira, hogy az napokon belül elveszi feleségül. Öt: Miután a cikk szerzőjének külföldi barátai megoldják a feleség halálának körülményeit, az új feleség lemondja a nászutat, csakhogy személyesen kapcsolatba kerülhessen azokkal, akik véleménye szerint „valamit" sejthetnek.

— Így van, — helyeselt lelkesen Sanyi és mindjárt át is vette a szót. — Behelyettesítve pedig így néz ki. Az intelligens lények. Te Tamás, minek is neveztük el őket múltkor?

— Szuprahumánoknak. — Na igen. Tehát, amikor ezek a szuprahumánok rádöbbentek Gyuri

cikkének a megjelenését követve, hogy van egy ember, aki rájöhet arra, amire nem akarják, akkor úgy döntöttek, hogy állandó megfigyelés alá helyezik. Ehhez el kellett pusztítaniuk a feleségét és helyébe ültetni egyet maguk közül, vagy mondjuk nem egyet maguk közül, hanem egy ügynököt, egy ügyesen megszerkesztett biológiai gépet. Mit tudom én. Elvégre fogalmunk sincs, milyen fejlett eszközeik vannak, mire képesek és mire nem. Egy biztos, Paméla az ő emberük, és az a feladata, hogy megfigyelje Gyurit.

— Helyes, — folytatta Tamás, — és amikor rájött, hogy mi megoldottuk a gömbvillámrejtélyt...

— Nem megoldottuk, hanem te megoldottad. Végül is te jöttél rá egyedül, nem?

— Sanyi, ebből most ne csináljunk szakmai féltékenykedést. — Éppen azért mondtam, hogy te jöttél rá, de ne akadj ki! Folytasd! — Tehát, amikor Paméla rájött, hogy valaki megoldotta a

gömbvillámrejtélyt, akkor azzal a valakivel vagy valakikkel is találkozni akart.

— Ez persze azt is jelenti, hogyha úgy találja célravezetőnek, akkor minket is eltesz láb alól — aggályoskodott Sanyi.

— Persze ahhoz semmi kétségem nem fér, hogy adott esetben minket is elpusztít, de egymagában a gömbvillámrejtély erre nem ok. Végtére is most már nem csak mi tudjuk a gömbvillámrejtélyt, hanem akárki más is tudhatja.

— Jó, — vetette közbe Sanyi, — de mi van akkor, ha úgy találja, hogy te rájöhetsz még másra is...

— Mire? — Mit tudom én, másra. Nyilván amire még nem jöttél rá, azt nem

tudhatjuk, de hátha van még mire rájönni, és Paméla ezt nem akarja. Akkor simán eltesz láb alól.

— Mondasz valamit, — gondolkodott el Tamás, — ezek szerint minden valószínűség szerint azt akarja felmérni, potenciálisan mire jöhetünk rá, és ezért akar minket megismerni.

— Ez viszont azt jelenti, hogy van még mire rájönni. Ugyanis, ha nem lenne, akkor nem akarna megismerni minket, hiszen már minden kiderült.

— Pontosan, — helyeselt újból Tamás, — akkor most állj elő azzal, amit menet közben felírtál arra a papírra.

— Na igen. Az az ötletem támadt, hogy a szuprahumánok nem egyszerűen meg akarnak minket ölni, hiszen arra sokkal jobb és gyorsabb módjuk lenne. Vagyis nekik nem a Földünkre van szükségük. Ők ránk küldtek egy olyan nyavalyát, ami hosszútávon hihetetlen társadalmi konfliktust okoz éppen azért, mert halálos, gyógyíthatatlan, megelőzhetetlen és kereshetjük egymásban a hibát. Tehát nem azért tervezték halálosra, hogy kipusztuljunk, hanem azért, hogy a konfliktusunk minél teljesebb legyen. Nekik a konfliktus kell, nem a Föld, nem mi és nem a halálunk. Nekik kifejezetten a társadalmi méretű konfliktus kell.

— Jóságos Úristen! — kiáltott fel Tamás. — Sanyi, ezek kísérleteznek velünk! Ezek arra kíváncsiak, hogyan rendezünk le egy globális méretű társadalmi felfordulást!

— Ez az Tamás, ez az! A szuprahumánoknak valami irgalmatlan nagy társadalmi problémájuk lehetett. Nevezzük társadalminak, de a lényeg az, hogy a probléma nem biológiai. Ebből következően nem kísérletezhetnek patkányokkal vagy egerekkel, mert azoknak nincs öntudatuk. Ezek csakis velünk kísérletezhetnek, mert csak a mi lereagálásunkat tudják kivetíteni saját magukra.

— Sanyi! — szólalt meg Tamás ünnepélyesen, — nekem a hideg fut végig a hátamon.

— Mitől? — Figyelj, rájöttünk az indítékukra! — Hát persze. — De nem az AIDS vírus beoltásának indítékára. — Hanem? — Az első számú biológiai talány tárgyát képező tettük indítékára. — Úgy gondolod, hogy... — Pontosan. Idejöttek és alaposan „felgyorsították" az evolúciót.

Nem gatyázhattak még százmillió évekig. Nekik kellett egy intelligens faj, akikkel kísérletezhettek és belátható időn belül modellezhették saját nagy társadalmi problémájukat.

— Igazad van, — vágta rá Sanyi, — addig nem olthatták be az AIDS vírust, amíg az emberiség nem volt elég fejlett ahhoz, hogy felfogja. Ötszáz évvel ezelőtt még isten akaratának titulálták volna, mint a döghalált, és egy kicsit imádkoznak, kipusztulnak és kész. Nem lett volna belőle semmiféle társadalmi konfliktus.

— Igen, de akkor miért vártak addig, hogy legyen egy Soós György professzor, aki rájön, hogy nem földi eredetű.

— Mert, ha mondjuk akár száz évvel ezelőtt ültetik be, akkor is felderítetlen marad. Gondolj bele. Utólagosan kiderült, hogy AIDS megbetegedés és halál már a hetvenes években is volt Európában, és megmagyarázhatatlan trópusi betegségnek tartották. 1981-ben már jó pár eset volt az USA-ban, amikor kezdtek rá felfigyelni. Szóval igazából nem volt optimális időpont a beültetésre. Különben is, azt, hogy nem földi eredetű, az emberek legnagyobb része fel se fogja ésszel vagy éppen hírközlési szenzációnak tekinti.

— Na jó, akkor magyarázd meg nekem, miért baj, ha az emberiség rádöbben a vírus Földön kívüli eredetére.

— Ez nagyon egyszerű. Minden atomfizikus tudja, hogy egy jelenség végeredményét még az is befolyásolja, hogy megfigyeli-e valaki vagy sem. Hogy konyhanyelven fejezzem ki magam, a részecskefizikában egy-egy jelenség lefolyását egyszerűen befolyásolja, ha nézik.

— Úgy érted, mást csinál egy elektron, ha nézed, és megint mást, ha nem nézed?

— Bármilyen nevetséges, de így van. Társadalmi szinten viszont neked is be kell látnod, hogy egészen biztos így van. Gondolj bele, mit mondott Gyuri. Miután rájött, hogy felesége balesetét nem ember okozta, hanem a „véletlen", legalábbis ő így gondolta, azonnal megnyugodott. Más szavakkal, másként áll hozzá a kérdéshez. Ezek szerint az emberiség is másként reagálna le egy globális méretű konfliktust, ha rádöbbenne, hogy nem ő tehet róla, vele csak kísérleteznek, végeredményben ő csak az áldozat.

— Úgy van. Ettől rettegnek. Ezért figyelik Gyurit, ezért ölték meg a feleségét, és ezért vetették ránk magukat, mert félnek, rettegnek, hogy az emberiség rájön a velük végzett kolosszális kísérletezésükre. Bármit csinálhatunk, abból ők tanulnak, csak a kísérletre ne jöjjünk rá, mert akkor a viselkedésünk egy fillért se ér tovább a számukra.

Ezután a két férfi egy kicsit magába roskadt. Percekig ültek gondolataikba merülve. Kis idő elteltével Sanyi szólalt meg.

— Tudod-e Tamás, hogy feltaláltuk az AIDS ellenszerét? — Ne röhögtess. — Pedig így van, — erősködött Sanyi. — Ha az egész emberiséget

felrázzuk, megmagyarázzuk nekik, hogy velünk egy gigantikus kísérletezés folyik, akkor az egésznek nem lesz tovább semmi értelme. Ahogy hozták az AIDS vírust, úgy el is vihetik. Minek pusztítson tovább. A cél egyszer és mindenkorra megszűnt, illetve elérhetetlen.

— Igazad van. Talán ezért akarják megakadályozni, hogy bárki felrázhassa az egész emberiséget. Viszont, ha mi erre vállalkozunk, akkor halálos veszedelembe kerülünk.

— Igen, igen, — helyeselt Sanyi. — Ide figyelj, azt hiszem most befejezhetjük a megbeszélést.

Természetesen Gyurinak egy szót se. Legalábbis egyelőre. Átkozottul bele lehet esve Pamélába, és a szerelmes férfi a nő kezében egy magatehetetlen kiszolgáltatott bábu.

— Tudom, tudom, — bólintott Sanyi. — Állandóan bizonyítani akarja a szerelmét, és ezért a nőnek minden

titkot elárul. Amivel ugye nem a szerelmét bizonyítja, hanem azt, hogy adott esetben milyen hülye tud lenni.

— Egyetértünk! Tehát Gyurinak egy szót se. Próbáld elméletileg kidolgozni, hogyan lehetne a világ közvéleményét felrázni, elvégre ez a te szakterületed. Nekem még kell végezni néhány számítást. Tudod az a problémám, hogy hol az ördögben vannak ezek a szuprahumánok, és egyáltalán, hogyan csinálnak gömbvillámot? Gondolom, ez se lebecsülendő.

Sándor elbúcsúzott, és hazaindult. Tábory Tamás pedig néhány megoldandó matematikai elképzelést írt le egy füzetbe. Úgy gondolta, ezeket holnap az intézet számítógépén végigfuttatja. Azt tervezte,

másnap este újra összeülnek, addig pedig mindkettőjüknek megvolt a dolga.

* * * Tábory Tamás másnap az intézet komputerét alaposan ellátta

munkával. Volt néhány negyedfokú egyenlete, amiket redukálás nélkül kellett megoldani ahhoz, hogy egyáltalán hozzáfoghasson a komoly munkához. Délután négyre minden összeállt. Előzetes sejtése bebizonyosodott. A szuprahumánok négydimenziós világban éltek, amibe tökéletesen beleépült az emberiség háromdimenziós világa. Különben a háromdimenziós világból számtalan sok elfér a négydimenziósban. Ahhoz, hogy fizikailag belépjenek és ott teljes értékű jelenlevőként létezhessenek, a testüket kitevő tömegnek óriási mennyiségű energiától kell megszabadulni, amit a számítások szerint gömbvillám formájában disszipálnak. Ezek szerint ahányszor egy-egy gömbvillám keletkezik, a szuprahumánokból valaki mindig „leereszkedik" a mi világunkba. Tamás alig várta az estét, hogy Sanyival összeülve megbeszéljék, ki mit végzett az elmúlt napon.

Amikor Sanyi meghallotta Tamás számításainak eredményét, első ellenvetése ez volt:

— Mi van akkor, ha a szuprahumán vissza kíván térni saját természetes négydimenziós világába? Feltételezem, hogy a leadott energiát valahova vissza kell táplálnia, különben nem mehet a dolog.

— Ebben teljesen igazad van. A kölcsönösség miatt visszalépéskor a kinyert vagy inkább feleslegként jelentkező többletenergiát vissza kell táplálni.

— Hát ez az — erősködött Sanyi. — Honnan az ördögből veszik? — Nézd, ez a számításokból nem derül ki, nem is derülhet.

Mindenesetre nem jönnek-mennek, az biztos, mert a gömbvillámokkal viszonylag nagyon ritkán lehet találkozni. Azért az nyugtalanító, hogy vannak, illetve lehetnek anélkül, hogy észlelnénk őket.

— Én ezt nem látom ilyen egyértelműnek, — vetette közbe Sanyi. — Képzelj el egy kétdimenziós világot. Egy olyan világot, ahol csak

két kiterjedés van. Vagyis ami egy papírlapon van. Szélesség és hosszúság. Na már most. Ilyen kétdimenziós világból a mi három dimenziós világunkban végtelen mennyiségű elfér. Mi mindegyiket láthatjuk, felülről, ha úgy tetszik, vagyis a harmadik és csak a részünkre létező dimenzióból. Ők viszont nem láthatnak minket, mert ahhoz fel kellene nézniük, tehát be kellene látniuk a harmadik dimenzióba, ami nekik ugye a meghatározás szerint nincs. Na persze ez a hasonlat nem tökéletes, de elképzeléshez megfelel.

— A hasonlatod szerint, — kezdte Sanyi a hangos spekulációt, — ők látnak minket, mi nem látjuk őket.

— Így van! — állapította meg Tamás. — Na jó, de én energialeadás nélkül is be tudok lépni a kétdimenziós

világba. — Ezt te csak hiszed. Azzal, hogy háromdimenziós ujjadat ráteszed

a kétdimenziós világot alkotó papírlapra, még nem lettél kétdimenziós lény. Ahhoz olyan lapossá kellene válnod, mint egy kétdimenziós lény. Vagyis nem lehetne vastagságod. Ez persze a mi ismereteink szerint

képtelenség, de arról biztosíthatlak, ha lehetséges lenne vagy meg tudnánk oldani, egészen biztos energia-felszabadulással járna.

— Ha ez igaz, akkor egy másodpercig se vagyunk biztonságban. — Miért ne lennénk? — fűzte tovább a gondolatot Tamás, aki nem

látott minden sarokban rémeket, mint ahogy a politikai játékokat sokkal jobban ismerő Sanyi tette.

— Nézd, ha ők onnan minket megfigyelhetnek, akkor most is láthatnak és hallhatnak minket.

— Ami a látást illeti, az elméletileg igaz lehet, de a hanghullám érzékeléséhez rezgést közvetítő közeg is kell, az pedig a mi háromdimenziós világunkhoz tartozik, de kielégítve pesszimizmusodat hajlandó vagyok feltételezni, hogy még hallhatnak is minket. El tudod képzelni, mekkora mennyiségű munka lenne minden embert figyelni a Földön minden adott pillanatban és mindent kiértékelni, amit beszélnek azon a néhány száz különböző nyelven?

— Oké, oké. Visszakozom, illetve korrigálok. Mindaddig biztonságban vagyunk, amíg Paméla nem tudja értesíteni a többieket, hogy rávegyenek a figyelő listára.

— Nem is mondtál hülyeséget Sanyi. Akkor pedig minél előbb ki kell dolgoznunk a stratégiánkat, amíg nem késő. Illetve ezt kellett neked elkészíteni ma estére. Kitaláltál valamit?

— Igen, itt van. Pontokba szedve megfogalmaztam a helyzetet és összeírtam azoknak a tudósoknak a jegyzékét a világ mind az öt kontinensén, akikkel már volt dolgom, és akikről tudom, hogy léteznek. Holnap korán reggel az ismertetőmből annyi xerox példányt csinálok benn a szerkesztőségben, ahány helyre el kívánom juttatni. Borítékolom őket és postázom. Utóiratban ismertetem velük, hogy környezetük „fellármázásával", helyi publikációval stb. az összehangolás érdekében várjanak addig, míg megadom a jelt. Bármily okból kifolyólag bekövetkező halálom esetén úgy kell cselekedniük, mintha jelt adtam volna.

— Nagyon jó, — ismerte el Tamás a stratégia helyességét. — Milyen nyelven írtad az ismertetőt?

— Természeteden angolul, és hoztam neked egy másolatot áttekintés, esetleges belejavítás végett.

— Derék munka Sanyi. Csak azt áruld el így kapásból, rajta van-e a listádon Ivan Zeldovics asztrofizikus. A dubnai Egyesített Atomkutatóban dolgozott.

— Így fejből nem tudom neked megmondani. — Nézz utána, hogy rajta legyen. Egy időben együtt dolgoztam vele,

ismerem az észjárását és szakmai tudását. Ő a mi emberünk. Nem csak meg fogja érteni, de azonnal tisztában lesz a dolog plauzibilitásával. Ő olyan fajta ember, aki a jó ügy érdekében, ha kell, egymaga fel tudja rázni az egész Szovjetuniót.

— Jó, jó öregem, csak legyen még addig Szovjetunió, amit fel lehet rázni.

— Ne kalandozz el túl messzire! — intette Tamás Sándort. — Ez a Zeldovics egy ízig-vérig tudós, fütyül a politikára.

Asztrofizikus. Ha valaki megérti, amire rájöttünk, akkor az ő... Várj csak Sanyi, valami eszembe jutott. Hagyd a fenébe a listádat és minden

konspirációt. Mi semmit se tehetünk, hiszen Paméla figyelni fog minket. Továbbmegyek, az a legcélszerűbb, ha megnyugtatjuk, hogy mi ártatlan iskolásfiúk vagyunk. Mindent le kell írni a legapróbb részletekig, és Zeldovicsot kell megbízni a szervezéssel. Elvégre Pamélának fogalma se lehet, hogy létezik egy Zeldovics a világon. Nekünk pedig nem szabad vele érintkezésbe lépni, legfeljebb abszolút végveszélyben. Nem a saját végveszélyünkben, hanem az emberiség végveszélyében.

— Úgy van Tamás, add meg nekem ennek a Zeldovicsnak a címét, és a többi már az én dolgom.

— Helyes, és akkor utána készüljünk fel a nagy utazásra és a még nagyobb színjátékra.

— Még valamit Tamás, hogy fogunk tudni egymással biztonságban beszélgetni Gyuriéknál. Úgy értem, fogalmunk sincs Paméla mit hall meg, vannak-e elektronikus eszközei, hogy lehallgasson minket. Esetleg láthat minket falakon keresztül. Mit tudom én!

— Igazad van. Hozz magaddal jogging melegítőt. Minden este futunk egyet a tengerparton. Tudod a mi korunkban a kondíciótartás már nagyon fontos dolog, — és huncutul kacsintott hozzá.

VII.

A Frankfurt-Los Angeles viszonylatban közlekedő Pan Am 855

csodálatosan kényelmes utazást biztosított a két magyarnak, Tábory Tamás atomfizikus és Nagy Sándor újságíró, a két barát első tréningjét a gépen vette, ahogy ők hívták — Paméla-tanból — ami azt jelentette, mindenről lehetett beszélni, csak a legfontosabbról nem. Mindketten nagyon jól tudták, hogy az ellenfél igen veszedelmes. Ami a leginkább aggasztotta őket, az Paméla eszköztárának teljes ismeretlensége. A biztonság kedvéért a legrosszabbat feltételezték, a nő mindenre képes a gondolatolvasáson kívül. Első számú feladatuknak éppen ezért Paméla tényleges mivoltának, képességeinek felmérését tekintették. Ahhoz semmi kétségük nem fért, hogy a nőnek hús—vér embernek kell lenni. Minden valószínűség szerint George már rég észrevette volna, ha nem így van. Továbbmenve, a szuprahumánok meg se kísérelték volna mással eljátszatni egy szuperszerető, illetve egy szuperfeleség szerepét. Arra azonban már nem mertek volna esküdni, hogy Pamélát normál módon, földi asszony hozta volna a világra, bár azt se tartották kizártnak, hogy találtak egy csodaszép nőt, akit aztán ügyesen agymostak. Mindenesetre nem kis izgalommal néztek a jövőbe, bár Zeldovics akadémikus még időben visszajelzett. Mindenért gratulált, a briliáns agymunkához, és boldogan vállalja a szervező szerepét.

A Los Angeles-i repülőtéren egy kisebb társaság várt a járatukra. A 253 utas elé szép számmal jöttek rokonok és barátok, akiknek száz-százötven fős gyülekezete tisztes távolságból elég tarkának látszott. Tamás és Sándor próbálták kivenni a nyüzsgő tömegből George szálfa termetét, de hiába. Ezzel szemben szinte egyszerre akadt meg a tekintetük egy bomba jó nőn, aki nyúlánk termete miatt körülbelül azonos magasságú lehetett az őt körülvevő férfiakkal. Tágra nyílt világoskék szemei voltak, hosszú, vállára omló szőke haj. A tömeg és a távolság nem tette lehetővé a jobb szemrevételezést, de ahogy közelebb értek, a nő szépsége egyre kifejezettebbé vált. Nemcsak Tamás és Sándor, de a 251 utastársuk nagyobb része se tudta levenni szemét Paméla nyílt és közvetlen szépségéről. Végre Tamásnak jött meg az esze, és jól oldalba bökte barátját, hogy figyelmeztesse, most már tényleg elég a bámulásból. Mire a váróteremhez vezető mozgólépcsőhöz értek, George-ot is észrevették, szinte egyszerre szólaltak meg.

— Ott van George a nő mellett, látod? A barátok átölelték egymást, majd George büszkén mutatta be

feleségét. Tamás és Sándor most már hivatalosan is bókolhattak Paméla mindenkit elkápráztató szépségének. Emberközelből kiderült, hogy testének eddig ki nem vehető részei és részletei is minden kritikán felüliek. Kisportolt teste, nyúlánk formás combjai, ideális méretű és formájú keblei csodálatos harmóniát alkottak nemcsak arcával, de még olyan apró részletekkel is, mint rugalmas járása, érdeklődő mosolya és finom nőies mimikája. Elsőnek Sándor tért magához:

— Gyurikám gratulálok, de ez nem egy szokványos gratuláció. Még egy ilyen csinos nő nincs a világon.

Ehhez természetesen Tamásnak is csatlakozni kellett: — Most már értem a sietséget, féltél, hogy más megelőz. Erre a felhívásra Paméla bájosan elmosolyodott, és oltalmat

színlelve George karjába kapaszkodva odabújt hozzá, és kijelentette: — Ez nem megelőzés kérdése volt, kislány korom óta tudtam, kire

vágyók. Amikor George-ot először megpillantottam, a lélegzetem is elállt, mert olyan volt, mintha álmaimból lépett volna elő.

„Hát persze", állapította meg magában Tamás, „ez az a maszlag, amit minden férfi bevesz, már hogyha neki mondják", de fennhangon egészen mást mondott.

— Gyurikám szerencsés vagy és kész. Rólam soha senki nem álmodott. Legalábbis nem tudok róla.

A bemutatkozás és első udvarias mondatváltások után egy kulikocsi segítségével a két bőröndöt letolták a parkoló helyre, majd George vezetésével elindultak a Sunset boulevard szomszédságában lévő villájuk felé. A kocsiban tovább folyt a beszélgetés. A szót elsősorban George vitte.

— Az összes többi vendégünk szállodában lakik majd, de ti a ház két vendégszobáját kapjátok meg. Paméla is úgy gondolta, hogy jobb, ha közelünkben vagytok. Több idő jut a beszélgetésre, és talán titeket, kelet-európaiakat az idegen környezet jobban zavarna, mint a nyugatiakat.

— Helyes, — állapította meg Sándor, — csak ne tedd hozzá, hogy Paméla töltöttkáposztát készített vacsorára, mert azt már nem hiszem el.

A töltöttkáposztát az angol mondatban Sándor meghagyta eredeti magyar formában, amire Paméla élesen odakapta a fejét, de amint rájött, hogy egy magyar ételről van szó, azonnal elmosolyodott. Ezt a jelenetet Tamás is és Sándor is tisztán látták. Egyetlen századmásodpercre össze is villant a szemük, de különben arcizmuk se rándult. George viszont mentegetődzésbe kezdett.

— Az amerikai feleségek nem főznek, legjobb esetben is csak melegítenek. Van viszont néhány kitűnő étterem Los Angelesben, ahol elsőosztályú magyar ételek is kaphatók, de gondolom ez nektek nem lesz újság. Sokkal érdekesebb lenne mondjuk egy kínai vendéglő.

— A magam részéről, — kezdte nyilatkozatát Sándor, — ha ételről van szó, nem az érdekesség felé hajlok. Érdekes ételekkel rendszerint nem lehet jóllakni.

Ezt a véleményt Tamás nem osztotta, és közbeszólt. — Remélem nem óhajtasz egész itt-tartózkodásunk alatt

paprikáskrumplin élni? Mivel Paméla nem ilyen társalgásra vágyott, némi szemrehányással

véget vetett a vitának. — Uraim, huzamos ideig leragadni a gasztronómiánál kifejezetten

sértés a jelenlévő hölgy részére. Erre a megjegyzésre már nem volt idő válaszolni, mert George

nagyívben behajtott villájuk alagsorában elhelyezkedő garázsba, aminek ajtaja automatikusan már akkor kinyílt, amikor még csak két saroknyira voltak a háztól.

— Megérkeztünk, — tudatta a házigazda mindenkivel, hátha valaki nem vette észre ezt a meglehetősen látványos tényt. A válasz feleségétől érkezett, aki rendezkedett, hogy férje vezesse fel a vendégeket a vendégszobákba, míg ő maga hűsítőket szervíroz fel a társalgóban.

— Uraim, öt perc múlva találkozunk a társalgóban. — adta ki a parancsot Paméla.

A hálószobák és a két vendégszoba is, amerikai szokásnak megfelelően az első emeleten voltak csakúgy, mint a fürdőszobák. A földszinten a konyha-tálaló, társalgó és a két dolgozószoba helyezkedtek el. Tamás és Sándor eligazítása után George visszavonult a földszintre, ahol a társalgóban Paméla kezdte felsorakoztatni az üdítőket.

Szétpakolás után Tamás és Sándor összefutottak a fürdőszobában, ahol az előzőeknek megfelelően szigorúan csak a kézmosással és a házzal kapcsolatos gondolataikat cserélték ki. Mind a ketten nagyon jól tudták, nem kizárt az audiális megfigyelés mellett egy vizuális sem. Egyetlen kétértelmű grimasz vagy mimika, és már el is árulták magukat. Maradt tehát az előre megbeszélt lehetőség, az esti kocogás.

Az üdítőválaszték csodálatos volt, csak éppen nem teljesen meglepetés nélküli. Kiderült, hogy minden üdítőt a háziak kizárólag bizonyos alkoholtartalommal tudnak csak elképzelni. Ez némi problémát jelentett, mert Tamás teljes mértékben absztinens volt, míg Sándor igen mértékletes szeszfogyasztó, kizárólag Szilveszterkor, pontban éjfélkor. Paméla viszont csodálatos gyorsasággal és nagyvonalúsággal találta fel magát, és így másodperceken belül már csak jégbehűtött narancs, grapefruit, ananász juice-ok álltak a nappali egyik sarkában ízlésesen kialakított bárpulton.

George néhány percig együtt ivott velük, majd arra hivatkozva, hogy a többi vendéggel kapcsolatban van néhány fontos telefonja, visszavonult dolgozószobájába. Paméla viszont észbontó rutinnal vitte tovább a társalgást.

— Gondolom, azt tudják, — kezdett új témát Paméla, — hogy George alig mondott magukról valamit. Nekem fogalmam sincs például, hogy mivel foglalkoznak, mi a kedvenc időtöltésük, van-e családjuk, szóval ilyesmik.

— Azt hiszem, — vette át a szót Sándor, — a családról a mi helyzetünkben már nem szokás beszélni, hisz mind a ketten teli vagyunk felnőtt gyerekekkel. Márpedig, ha egy gyerek felnő, akkor már nemigen lehet róla beszélni.

— Nem vagyok benne biztos, hogy így van, — vetette közbe Paméla. — Mert, — folytatta a megkezdett témát Tamás, — egy ötéves

gyermek olyan édes, amikor..., tizenkétéves kamasz olyan helyes... stb., de mi az ördögöt lehet mondani egy húszéves „gyerekről". Nekem még mindig gyerek, de másnak már felnőtt, aki az érvényesülési harcban esetleg vetélytárs is lehet. De különben is egy felnőttről mesélni az végeredményben pletykálás.

— Helyes, — hajtott végre egy stratégiai meghátrálást Paméla, — ezt méltányolnom kell, de azért saját munkájukról igazán

beszélhetnének. Ez még Amerikában is szokás, bár úgy hírlik itt vannak a legzárkózottabb emberek.

— Ami azt illeti, — kezdte Sándor a jólinformált, — A Woody Allen filmekből ítélve ez nem egészen van így.

— No igen, — ismerte el Paméla, — de Woody Allen New York-i és persze zsidó. Azért az nem ugyanaz mint kaliforniainak és ASWP-nek lenni.

— Minden bizonnyal, — szerénykedett Tamás, — csak éppen fogalmam sincs mi az a ASWP, remélem nem egy újabb mosószer. Tudja a műholdas TV-adások egy-két éve Magyarországon is foghatók, és ott minden héten minimum két újabb mosószert hirdetnek.

— Nem, nem, — kacagott Paméla, — az ASWP egy rövidítés, azt jelenti Anglo-Saxon White Protestant, vagyis angolszász eredetű, fehérbőrű és protestáns, azaz se nem zsidó, se nem katolikus.

— Hát ez szédületes, — lelkesült Tamás. — Örülök, hogy tetszik az amerikai álszemérem, de egyben remélem

nincs szándékában bemutatni a magyar álszemérmet. — Tulajdonképpen magyar álszemérem nem is létezik, —

vállalkozott az ellenkezésre Sándor, — pont fordítva, büszkébbek vagyunk mint kellene, gyakrabban dicsekszünk mint illik, de mielőtt bebizonyítja, hogy állításomnak pont az ellenkezője a divat, töredelmesen beismerem, hogy újságíró vagyok, méghozzá a legjobb magyar újságírók egyike, már csak azért, hogy ne vádoljon szerénységgel.

— Aha, — képedt el Paméla, — és mitől lesz egy újságíró jó? Pláne a legjobb?

— Gondolom ezzel nem arra céloz, hogy még életében nem olvasott újságot? — ment át támadóba Sándor.

— Nem, dehogy, csak éppen érdekel mi erről a véleménye egy magyar újságírónak.

„Tehát így vagyunk", gondolta magában Sándor, „ezek szerint a kitapogatás kölcsönös. Na jó, akkor ködösítsünk egy kicsit", és be is indította a mellébeszélést.

— Szerintem a jó újságíró az, aki gyors, ügyes, rámenős, de a legfontosabb, hogy tudjon szenzációt csinálni. Szenzáció! Lehet egy világraszóló érdekességet feltálalni úgy, hogy az olvasó a második mondat után feladja a cikk elolvasását, de lehet elérni az ellenkezőjét is. Egy harmadosztályú, mindennapi hírecskét olyan előkörítéssel ellátni, hogy abból világszenzáció legyen.

— És akkor maga persze ezt csinálja? — incselkedett Paméla. — Lehet, hogy nem fog rám túl jó fényt vetni, de azt hiszem igen.

Nem tudom, észrevette-e már, hogy egy napilap lehet négy oldalas, nyolc oldalas vagy akár 64, de egy biztos, a nyolc oldalas újság ma is nyolc oldal, holnap is nyolc oldal és minden áldott nap nyolc oldal. Méghozzá teljesen és maradéktalanul kitöltött nyolc oldal. Márpedig azt feltételezni, hogy minden egyes nap pontosan annyi híranyag van, mint bármely más napon, nos az balgaság. Következésképpen az újságíró szakmája az, hogy minden trükkjét bedobva mindennap nyolc oldalt ír tele. Gondolom érti mire akarok kilyukadni?

— Persze, — válaszolta Paméla. — Úgy tesznek, mintha első számú kötelességük a nagyközönség informálása lenne, jóllehet valójában csak a nyolc oldalt akarják teleírni.

— Látod öregem, — kapcsolódott be Tamás is, — csinos nőkkel elsősorban nem vitázni érdemes.

— Tamáskám ne nekem adj tippeket, hanem magadnak, és szépen számolj be a „csinos hölgynek", hogy mivel töltőd mindennapjaidat. Én mindenesetre elárulom néhány rögeszméd, — játszotta Sándor a visszavágásra éhes, jólinformált barátot, — például a gömbvillámokat. Paméla úgy nézze meg ezt a férfiút, hogy tisztességes foglalkozásán kívül, pusztán hobbiból, frászt hobbiból, rögeszméből kergeti a gömbvillámokat.

— Persze, minden hétvégén, — ment bele a játékba Tamás, — éppen az a baj, hogy rendkívül ritka jelenség. Alig lehet őket vizsgálni.

— Nem baj az öregem, — folytatta Sándor a vizes lepedő ráhúzását Tamásra, — látsz te gömbvillámot ott is, ahol egy százas körte hirtelen felvillan.

— Mindössze arról van szó, — tért rá önmagára Tamás, — hogy Magyarország egy kis ország, én meg atomfizikus vagyok ebben a kis országban. Szuper titkos helyen dolgozom, de a rossz nyelvek szerint csak azért szuper titkos, nehogy megtudják az igazat, mármint, hogy semmi érdekeset nem csinálunk. Hivatalosan szakemberképzés folyik. Nehogy kapjunk valakitől egy atombombát, és még azt se tudjuk, mit lehet vele kezdeni. Komolyra fordítva a szót, figyeljük a szakirodalmat és az egyszerűbb kísérleteket megismételjük mások leírása alapján. Na persze azokat, melyek megismétléséhez rendelkezésünkre állnak a megfelelő eszközök. Ilyen körülmények között nem csoda, ha valami szakmai hobbi után néz az ember. A gömbvillámokról a világ viszonylag keveset tud.

— Mi az, hogy keveset? — vágott közbe Sándor, — gyakorlatilag semmit!

— Rendben van, — egyezett bele Tamás, — tehát gyakorlatilag semmit, ezért rávetettem magam erre a témára. A baj mindössze az, hogy gömbvillámot mesterségesen nem lehet előállítani, különben pedig rendkívülien ritkák.

— Ezért aztán, — vitte tovább a szót Sándor, — Tamás barátom ott is gömbvillámot vél látni, ahol nincsen. Vagyis az van, amit eredetileg is állítottam.

— Ez nagyon érdekes, — ismerte el Paméla, — csak azt nem értem, ha valami tényleg olyan nagyon ritkán fordul elő, akkor hogy lehet azt kutatni vagy tanulmányozni.

— Pontosan ez az, — vette vissza a szót Sándor, — Tamás például saját szemével még egyetlen gömbvillámot se látott. Ezért aztán, amikor tudomására jut, hogy valaki látott egyet, akkor felkeresi az illetőt, kikérdezi, jegyzőkönyvet vesz fel róla. Ezeket összegyűjti, szortírozza és persze nagyokat okoskodik hozzá.

— Miért, ez nagyon érdekes, — állapította meg Paméla, — és előttem teljesen érthetetlen, miért áll hozzá ilyen ellenségesen barátja hobbijához, pláne miután bevallotta, hogy mint újságírónak állandóan szüksége van szenzációkra, és ha nincs, akkor csinál.

— Na jó, — lépett Sándor vissza védekező állásba, — más a szakmai kényszer, a megélhetésért folytatott harc, és megint más az ember őszinte magánvéleménye. Egy-egy gömbvillám hírt én még jobban kiszínezek, mint...

— Sokszor annyira, hogy kifejezetten felháborító, — szúrta közbe Tamás.

— Persze, persze, nem kell leharapni a fejem, de azért ne keverjük össze a morális elvárásokat, — folytatta Sándor, akit Paméla kifejezetten tágra nyílt szemekkel hallgatott. — Vegyük a legközelebbi esetet. George írt egy jelentést, ami szerint az AIDS vírus nem földi eredetű. Lehet, hogy ez szent meggyőződése, de még ebben az esetben is alaposan tévedhet. Az is lehet viszont — és az elmélet kedvéért felejtsük el, hogy a barátunkról van szó —, hogy pont az ellenkezője a meggyőződése, és mindössze híressé szeretne válni. Nos, ehhez nagyon jó módszer olyasmit kijelenteni, ami mindenkit meglep.

— Én azt hiszem, — vetette közbe Paméla, — hogy George őszinte meggyőződését írta le, és nem mint feleség, hanem mint tudományos munkatárs osztom a nézetét.

„Hű, de ravasz ez a nő" gondolta magában Sándor is és Tamás is, de természetesen gondolatuknak semmi jelét nem adták.

— Na igen, — folytatta Sándor a tőle megszokott fesztelenséggel, — George esetében ez egészen biztos így van, és ez is az elvárás vele szemben. Na, de nem velem szemben! Én mint újságíró színezek, amit a nagyközönség nemcsak elfogad, de talán el is vár tőlem.

— Hát ez nagyon jó, — kacagott fel Paméla, — mindjárt fel is menti magát.

— Azért azt lássa be, — vette át a fonalat Tamás, — hogy nekünk tudósoknak tényleg nagyobb a felelősségünk. Én nem vagyok olyan jóhiszemű George-dzsal szemben. Amit állít, az nyilvánvaló képtelenség.

— Nem, ez egyáltalán nem képtelenség, — csattant fel Paméla, — a HIV földönkívüli eredetének a feltételezése nem ütközik semmi ismert természeti törvénnyel.

— Ez rendben is van, de ezzel még nem lehet semmit se bizonyítani. Én kapásból elő tudok állni egy tucat különböző állítással, melyek nem ütköznek ismert természettudományos törvényekkel, és attól még nem lesznek igazak. Van egy szellemi entrópia is, persze nem elfogadottan és csak képletesen szólva. Ezek szerint mindig az egyszerűbb a valószínűbb. Ha valamire nem találunk földi magyarázatot, attól az még nem lesz földönkívüli.

Sokkal egyszerűbb azt feltételezni, hogy egyelőre még nincs földi magyarázata, de lehet, hogy lesz.

— Ha nem haragszik Tamás, félbeszakítom, — mondotta Paméla, — még mielőtt túl messzire megyünk el egy adott irányba. Amiket mond, az általánosságban jól hangzik, és saját tudományos területén alapigazságnak kell lenni, de azért George esetében biológiáról van szó. A biológia pedig a Föld élővilágával foglalkozik. Ez pedig nem ugyanaz. Nem vitás, a részecskefizikának éppen az a sarkköve, hogy ami igaz a Földön, az igaz a Naprendszerben is, sőt igaz olyan galaxisokon is, melyek milliárd fényévnyi távolságra vannak tőlünk, olyan távolságokra,

amiket már szinte fel se tudunk fogni ésszel, így aztán a részecskefizikával foglalkozó tudósok hajlamosak az uniformizálásra. Egy biológus kicsit másként látja a világot. Engedtessék meg nekem, hogy egy nagytudású mikrobiológusról feltételezzem, el tudja dönteni ismeretei alapján, hogy ami előtte van az szignifikánsan nem mutatja azokat a jeleket, melyek a földi organizmusokra jellemzőek.

— Igen, igen, ez mind nagyon szép, — próbált laikus véleményével Sándor Tamás mellé állni, — de ugye a földön kívüli élet annyira valószínűtlen, annyira inkább a fantáziánk világába tartozik. Szóval az idemászkáló földön kívüli lények sajnos nagyon is a fantáziánk szülöttei.

Ennél a pontnál Paméla gyönyörű arca tréfás hitetlenkedő kifejezést vett fel. „Ez a nő egy boszorkány, egy gyönyörű boszorkány" gondolta Sándor, „de ez nem ok arra, hogy ne legyek résen".

— Paméla, én már akkor népszerűsítő cikkeket írtam, amikor maga még csak azon törte a fejét, érdemes-e világra jönni vagy sem.

— Ez nagyon jó, — nevetett közbe Paméla, — csak félek, engem nemigen kérdeztek meg.

— Persze, csak úgy mondtam. Lényeg az, hogy emlékeim szerint, például az olvasók hozzánk elküldött levelei alapján nyugodt szívvel állíthatom, hogy az emberiség legkedveltebb témáinak egyike, hogy vajon egyedül vagyunk-e a világmindenségben vagy esetleg vannak más intelligens lények is.

Ennek felderítésére számtalan statisztikai és egyéb tudományos spekuláció létezik. A vegyészek kijelentették, hogy élő anyag csak szénalapú lehet. Igaz, voltak fantazmagórák, akik szerint szilíciumalapú élet is lehetséges, mert a szenén kívül a periodikus rendszerben még a szilícium is mutat hasonló tulajdonságokat. Nevezetesen azt, hogy négy vegyértéke révén elképzelhető a szénhez hasonló vegyületi variáció, de hát ezek csak rémfilmek gyártására alkalmasak. Valójában az élet kizárólag szénalapú lehet. Márpedig a szénalapú élet feltételeivel elég jól tisztában vagyunk, így az a bolygó, amin a földiéhez hasonló élet kialakulhat, a Földhöz hasonló tulajdonságokkal kell, hogy rendelkezzen. Mik ezek? A Nap mérete, a Föld mérete, a Föld és a Nap közötti távolság, a Föld anyagának sűrűsége és a Földön található elemek és azok eloszlása. Ráadásul ezek a jellemzők meglehetősen szűk határok között kell, hogy maradjanak. Ha például a saját Földünk öt százalékkal közelebb kerülne a Naphoz, akkor már túl forró lenne az élet kialakulásához, ha pedig öt százalékkal messzebb, túl hideg. Ma az ekológia világméretű ébredezésének korában már azzal is mindenki tisztában van, hogy a felsorolt adatokon kívül milyen fontos például a Föld légkörének összetétele, a Föld felületeinek szárazföld és víz aránya.

— Ez például miért? — vetette közbe Tamás. — Hát azért, mert a földi hőmérséklet-ingadozás vagy kilengések kiegyenlítésénél a víznek óriási szerepe van nemcsak hőtömegénél fogva, de például a vízben oldódó széndioxid miatt is. Ugye az a CO2, ami nincs az óceánokban feloldva, az a légkörben van, ami a légkörben van, az pedig hozzájárul az üvegházeffektushoz és fordítva. Mindent összevetve egy-egy szénalapú élet kialakulására alkalmas bolygónak az előfordulási valószínűsége rendkívül kicsi. Egymilliomod arányokról beszélnek és

még kisebbről. Természetesen nem millió, hanem sok-sok milliárd bolygó van a világmindenségben, így aztán a Földhöz hasonló bolygó létének valószínűsége igen nagy. Csakhogy van egy másik tényező is, a távolság. Épeszű ember nem állíthat olyat, hogy az 1 milliárd fényév távolságban lévő intelligens lény idejön és csinál valamit, vagy akár csak ideküld valamit. Ha feltételezzük, hogy fénysebességgel közlekedik, ami nyilvánvaló képtelenség, akkor is egymilliárd év míg ideér. Jobban mondva egymilliárd év lett volna, ha egymilliárd évvel ezelőtt határozza el, hogy idejön. Időközben már jóval több a távolság közöttünk, és így, ha ma indulna el, akkor több mint egymilliárd év múlva érne ide. Egyáltalán honnan tudnánk, hogy itt van valami. Szóval be kell látni, bármily fejlett technika esetén is csak a Tejútnak nevezett saját galaxisunkból jöhetne látogató, bár még így is nagy lehet a távolság, hiszen a Tejút átmérője 100 000 fényév, és a Nap eléggé a szélén helyezkedik el. Ha tehát csak elfogadható távolságon belüli naprendszerek bolygói jöhetnek számításba, akkor az esély intelligens lények felbukkanására bizony nagyon kicsivé válik.

— Ilyen és ehhez hasonló okoskodást már többször hallottam, de nem tudok egyetérteni velük. — válaszolta Paméla. — Pusztán az előfordulási valószínűség matematikai kicsinysége semmit se bizonyít és semmit se cáfol. Vegyük például azt, hogy egy férfi egy egész élet alatt hány spermiumot hoz létre. Ha nem akarnak pontos számot kapni, akkor mondok egyet. Úgy 1012 környékén. Ennek a 1012 spermiumnak a segítségével átlagosan nemz három gyermeket. Ezek szerint annak a valószínűsége, hogy egy spermiumból ember lesz, nem több mint 1 :1011. Ilyen kicsiny valószínűséget az emberek elvetnek mint „lehetetlen"-t. Nos, uraim annak a három spermiumnak, melyekből mi hárman fogantunk, együttes valószínűsége, hogy ember formában egyszer beszélgetni fognak, hihetetlenül piciny, és ennek ellenére itt vagyunk hárman és beszélgetünk.

— És ráadásul milyen jót, — állapította meg az időközben visszajött George, — ami nagy szó, mert Pamélát még nem hallottam senkivel vitatkozni.

— Ez esetben, — jelentette ki Tamás, — meg vagyunk tisztelve, — és ezzel meghajolt, bár magában biztos volt, hogy a megtiszteltetésnek önös érdek a háttere. „Viszont" állapította meg magában, „legfeljebb annyit tudhatott meg rólunk, hogy szeretünk fecsegni".

— Végeredményben, — váltott témát Paméla, — elnézést kellene kérnem a férjemtől. Minden bizonnyal ki van éhezve egy kis tudományos elmefuttatásra, amit gyerekkori barátaival és természetesen az anyanyelvén ejthet meg. Ehelyett pedig én társalgók és persze az én anyanyelvemen. Éppen ezért, ha megengedik az urak most egy kicsit magukra hagyom, — és kibontakozva a férfiak gyűrűjéből előkelően felvonult az emeletre.

A három férfi azonban nem arra használta fel egyedül maradását, amire Paméla remélhette volna. A közelmúlt eseményeit mind a hárman gondosan kerülték. George azért, mert nem akarta, hogy barátai feszengjenek. Sándor és Tamás pedig azért, nehogy a téma említése a gyanútlan George-ot olyan kérdések feltevésére ösztönözze, amiből

Paméla fontos következtetéseket vonhat le. Így néhány közhely után visszaérkeztek a gimnáziumi évekhez és hatalmasakat röhögtek.

— Te Sanyo emlékszel? — kérdezte a mikrobiológia jeles

professzora, — amikor a Róka kihívott felelni, mert kémiából bukásra álltál?

— Valakivel összetévesztesz. — Adta az ártatlant Sándor. — Téveszt ám a fene. Ugye Tamás, hogy bukásra állt? — Aha, — bólogatott Tamás. — Hát én erre nem emlékszem, — próbált Sándor kibújni. — Nem baj, én viszont nagyon is jól emlékszem, — vette át a szót

Tamás, — bukásra álltál és kész. Ráadásul Róka ismerte az apádat, és nem akart megbuktatni, ezért aztán feltette a lehető legegyszerűbb kérdést.

— Úgy bizony, — vágott bele George, — azt mondta, — és hangját dörmögőre fogta, ahogy annak idején Rajnai tanár úr, vagyis Róka, — „Nagy Sándor! Fiacskám bukásra állsz." Persze röhögött az egész

osztály. Szépen kivárta míg elült a lárma és folytatta: „Na fiacskám, beszélj az ólomról".

— Valamire már emlékszem, — vallotta be Sándor. — Még szép, — folytatta George, — ennél könnyebb kérdés nem

létezett. Körülbelül minden fémről el lehetett mondani ugyanazt. Te el is kezdted, de rögtön megakadtál. „Az ólom, az ólom, az ólom jól vezeti a hőt meg az áramot, az áramot, az áramot..." erre aztán Róka biztatóan közbeszólt, „Csak bátran fiacskám, bátran. Mit tudsz még? Na mit még?" te erre gondolkodtál és rávágtad: „A vizet tanár úr kérem, a vizet".

— Persze, — emlékezett vissza Tamás, — abban az időben a vizet ólomcsövek vezették a falakban. A PVC-t csak később találták fel.

— Na jó, ez régen volt, — mentegetődzött Sándor, de azért ő is hahotázott az eseten.

— Most meg vegyészeti szimpóziumokról küldesz tudósításokat, — védte meg barátját Tamás.

— Aztán mi lett? Átengedett? — Kérdezte Sándor ártatlan arccal a másik kettőt.

— Persze, — vállalkozott George a mindhármuk által jól ismert tény felelevenítésére, — hiszen ismerte az apádat. Összejártak ultizni.

— Te csak ne szólj egy szót se, — lendült át Sándor támadásba. — Emlékszel Tamás, amikor Gyuri egy elsős lánnyal felment a fizikaterembe csókolózni a nagyszünetben? Csak éppen az ment ki a fejéből, hogy a szünet után nekünk volt fizikaóránk, és a házi feladat átmásolása végett a fél osztály még a szünet alatt felcsődült a fizikaterembe?

— Tisztára hülyék vagytok, — védekezett hamiskásan a vendéglátó, — életemben először az érettségi banketten csókoltam meg egy lányt.

— Na ne, ezt a mesét biztos a lányodnak találtad ki. Erről jut eszembe, hol a lányod: hisz ő is beszél magyarul.

És ezzel a három férfi Flóra felkutatására indult, aki feltehetően valahol a házhoz tartozó tágas parkban volt található.

VIII.

Tábory Tamás tudta mire vállalkoznak, amikor Zeldovicsot, a

Szovjetunió egyik legnagyobb koponyáját bízták meg. Amit nem tudhatott Zeldovicsról az ebben az esetben fontosabb volt, mint akadémiai tagsága és asztrofizikai szaktekintélye. Iván Szergejevics Zeldovics vezérőrnagy egyszemélyben a KGB osztályvezetője is volt, épp annak az osztálynak a vezetője, mely az UFO témakörrel foglalkozott. UFO-val és minden más, megmagyarázhatatlannal, paranormállal vagy olyannal, ami gyanúsítható volt vele.

Talán meglepő, hogy az ateista kommunizmus milyen nagy figyelmet szentel az okkultnak, a paranormálnak, szóval minden olyannak, ami szigorúan véve nem evilághoz tartozik. Csakhogy egy totális rezsim nem hagy esélyt semmire és senkinek. A KGB ugyan nem hisz az UFO-k létezésében, de mit lehet tudni alapon a birodalom legjobb asztrofizikusát ráállítja a témára és nem is akármilyen szinten.

Zeldovics nemcsak megértette miről van szó, de azonnal beindultak a totalitáriánus rendszerben szerzett reflexek. A telefonbeszélgetést az első betűtől kezdve magnószalagra vette, páncélszekrénybe zárta és titkosított jelentést írt róla. Ezt követve rendkívüli sürgősséggel kihallgatást kért csoportfőnökétől, akit röpke fél óra alatt meggyőzött a dolog fontosságáról. Amint megkapta az engedélyt, azonnal működésbe lépett a gépezet. A moszkvai kiadói főigazgatóságon keresztül az összes szovjet újságnak leadták a hír összehangolt közlését, beleértve az idegen nyelveken kiadott folyóiratokat is. Ezzel párhuzamosan a szovjet televízió és rádió vezetői is megkapták az utasítást a hír sugárzására idegen nyelveken is. Egy időben a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetét is utasították, hogy dolgozza ki hogyan, kiken keresztül lehet „fellármázni" a különböző országokat. A legfontosabb partnert, az Egyesült Államokat maga Gorbacsov főtitkár vállalta magára. A forródrót segítségével közvetlenül hívta Bush elnököt. Az amerikai elnök megígérte a téma tanulmányozását és feltétlen megvitatását az Egyesült Nemzetek plenáris ülésén.

A téma azonban nem ült el. A Washington Post egyik munkatársa valamit kiszimatolt, és már rohant, is a szovjet nagykövetségre, ahol jó kapcsolatai voltak. A sajtóattasé nem tudott semmit, de a nagykövet készségesen „kiszivárogtatott" mindent, mivel az utasítás úgy szólt: „Minél többen minél hamarabb tudják meg, annál jobb, csak a protokollra kell mértéktartóan vigyázni.". A hír egyazon időben jelent meg a Washington Post-ban, a New York Herald Tribune-ban, a Chicago Tribune-ban és a Los Angeles Times-ban is.

Mindezen események közepette Tábory Tamás és Nagy Sándor mit se tudva erről a szuper méretű nemzetközi konspirációról, szellemesen cseverésztek Pamelával, és készültek a másnap délelőtt tartandó első összejövetelükre, amit házigazdájuk hirdetett meg a Sheraton szállóban.

Igaz, Zeldovics teljes felhatalmazást kapott tőlük a „világ felrázására", de a munka gyorsaságáról és alaposságáról fogalmuk se volt.

A délutáni beszélgetést követően George megkérdezte tőlük, mit szólnának egy családi vacsorához, amit házhoz szállított kínai ételkülönlegességek nyújtanának. Az ötlet kitűnőnek tűnt, így Tamás és Sándor nagy megelégedéssel egyeztek bele.

Néhány perccel hat óra előtt előbb Tamás, majd Sándor is lementek a ház teraszára, ahol a várakozásnak megfelelően hétkor vette volna kezdetét a vacsora. Amint megpillantották egymást, első dolguk volt megbeszélni a külön-külön tapasztalt dolgokat, hisz remélhetőleg maga a vacsora bőséges alkalommal fog szolgálni újabb észrevételekre. Alig döntötték el a kocogást, amikor Flóra jött le a lépcsőn és csatlakozott a két férfihez.

— Good afternoon gentlemen! — lépett Flóra a teraszra. — Úgy tudjuk Flóra, hogy te tökéletesen beszélsz magyarul, —

szólalt meg Sándor köszönés helyett. — Amikor magunk között vagyunk, akkor talán beszélhetnénk magyarul, — tette még hozzá.

— Nagyon jó, — válaszolta Flóra felnőttes hanglejtéssel, — csak tudjátok amióta az édesanyám meghalt, ez ritkán adódik. Nem is ritkán. Tulajdonképpen még nem fordult elő. Paméla természetesen egy szót se tud magyarul, és édesapám szerint az nagyon udvariatlan, ha magyarul beszélünk olyanok előtt, akik nem értik.

— Ez így is van, — helyeselt Sándor, — de most Paméla nincs itt. — Mondd Flóra, — vette át a szót Tamás, — hogy állsz az iskolában

a természettudományi tárgyakkal, azt hiszem ti ezeket gyűjtőnéven csak „science"-nek nevezitek.

— Oh, science-ből állati jó vagyok meg mats-ból is, akarom mondani matekból is. Ugye ti így hívjátok a matematikát?

— Aha, — bólintott Tamás, — a magyar gyerekek mateknak becézik. Szóval jó vagy matekból.

— Jó. Tudjátok nem akarok én is biológus lenni, pedig a papa szeretné.

— És miért nem? — érdeklődött Tamás. — Sokszor voltam már bent a papáéknál. Ott az a rengeteg guinea-

pigs, azok a pici kis malacok, csak nem tudom, hogy mi az magyarul. — Tengerimalacok, — sietett Tamás Flóra segítségére. — Igen, szegény tengerimalacok, és a végén mind meghalnak. Hát

mondjuk nem mind, de nagyon sok. Szóval én inkább matematikus lennék.

— Hát igen, — jött meg Sándornak is a hangja, — ezek az állatvédők alapos munkát végeznek elsősorban a nők és a gyerekek között, pedig állatkísérletek nélkül a tudomány nagyon lassan haladna.

— Én nem vagyok állatvédő, — kapta fel a fejét Flóra, — én csak egyszerűen nem akarok velük kísérletezni. Persze azt elismerem, hogy az állatkísérletek hasznosak. A papa is mindig erre hívja fel a figyelmemet. Tehát elismerem, hogy hasznosak, de én nem tudnék velük kísérletezni.

— Ezt értem, — válaszolta Tamás, — csak még azt nem fejtetted ki, miért nem akarsz velük kísérletezni. Ha nem vagy kifejezetten állatvédő, akkor miért nem?

— Nem is tudom, — gondolkodott el egy picit Flóra, — azaz mindig arra gondolok, mi lenne, ha velem is kísérleteznének. Pláne úgy, hogy nem is tudok róla. Képzeljétek csak el. Ezek a szegény guinea-pigek...

— Tengerimalacok, — javította ki Tamás. — Ezek a szerencsétlen tengerimalacok nem is tudnak róla. Kapnak

az embertől ételt, italt, meleget és hajlékot, és egészen biztos azt hiszik, hogy az ember jót akar nekik. Pedig nem. Csak összevissza kísérletezgetnek velük.

— Na jó, — próbálta Sándor semlegesebb területre terelni a beszélgetést, — és miért vonz a matematika?

— Azért, — kezdte lelkesen Flóra, — mert ott minden olyan egyértelmű, mindennek megvan a helye. Nincs kétértelműség. Nincs helye a vitának. Én pedig nem szeretek vitatkozni.

— Jól van miss Einstein, — fogta viccesre a dolgot Sándor, — csakhogy a relativitást már feltalálták. Neked már nem maradt semmi.

— Dehogynem, — vágott vissza Flóra, — itt vannak például a magasabb rendű dimenziók. A múltkor éppen azt olvastam a papa egyik újságjában, hogy lehet akár tizenhetedik dimenzió is.

— Tyű a kutyafáját, — ámult el Tamás, — nekem már a negyedikkel is alaposan meggyűlt a bajom a múltkoriban, — de tovább nem folytatta, mert Sándor véletlent színlelve alaposan meglökte barátját, — ugyanis az egyik munkatársamnak az az ötlete támadt, hogy az energiakinyerés végett végrehajtott termonukleáris fúziós folyamatot valahogy a negyedik dimenzió segítségével lehetne lebegésben tartani egy reaktor közepén.

— Aha tudom, — vette át a szót Flóra, — a hasadó anyagokkal rengeteg baj van. A világ már ott tart, hogy a fúziós reaktorokat le akarják állítani, akkor pedig nincs elég energiánk. A fúziós hőkeltéssel, például ami a Napban is végbemegy, a hidrogén atomok addig fuzionálnak, amíg hélium nem lesz belőlük, nem keletkezik radioaktív anyag, csakhát a folyamatot nem lehet fenntartani egy tartályban. Ezért kellene az egészet lebegtetni.

— Na igen, — folytatta Tamás, — az ötlet az, hogy egy alacsonyabb dimenzió-rendű világ valahol „lebeg" egy magasabb dimenzió-rendű világban. Például egy négydimenziós világban a mi háromdimenziós világunkból akár végtelen mennyiségű is „lebeghet" egymás mellett, ahogy az íróasztalodon a füzetben lévő lapok mint kétdimenziós világok egymás mellett „lebegnek" a mi háromdimenziós világunkban.

— Hát ez nagyon jó Tamás bácsi, — kuncogott Flóra, — csak arra lennék kíváncsi, mikor fogsz te hőerőművet lebegtetni egy négydimenziós világban.

— Tamáskám, — szólt közbe Sándor, — a mai gyerekeknek már nem lehet akármit beetetni.

— Nem hát, — hagyta jóvá Tamás, — főleg, ha a Soós Gyuri az apjuk.

George mintha csak meghallotta volna, hogy róla van szó, ebben a pillanatban maga is megjelent a teraszon.

— Ugye apu lehetek matematikus? — fordult oda Flóra. — Kislányom az leszel, ami szeretnél. Ha éppen matematikus, akkor

az, bár... — és ezzel a két barát felé fordult, — nem bánnám, ha rábeszélnétek a mikrobiológiára.

— Miért? — kérdezte rögtön Sándor, — hány mikrobiológust akarsz egy családban?

— Talán igazatok van, — ült le közéjük George, — de szeretném, ha valaki folytatná a munkámat.

Már éppen ketten is készültek válaszolni erre az óhajra, amikor az

emeletről egy hatalmas csattanás hallatszott. A teraszon állva valamennyien hirtelen a ház felé kapták a fejüket, és minden valószínűség szerint arra szerettek volna rájönni, minek hallhatták a hangját. A zaj minőségét és erősségét tekintve a kiváltó ok nem tartózott egy családi ház mindennapi tevékenységéhez. Elsőnek George indult el az ajtó felé, hogy bepillantson a házba. Közvetlenül mögötte Tamás haladt, akit a hang élessége szerfelett nyugtalanított. Flóra és Sándor a terasz közepén maradtak.

Az ajtóba érve George és Tamás szinte egyszerre pillantották meg azt a sárgadinnye nagyságú, arany színben izzó, karácsonyfadíszre emlékeztető gömböt, ami a hall felett lebegett, majd lassú, méltóságteljes nyugalommal megindult a teraszra nyíló ajtó felé. Először Tamás kapcsolt, megragadva George karját, elrántotta az ajtóból, és elkiáltotta magát: „gömbvillám! Hasaljatok le a földre", és ezzel George-ot is magával rántva a földre vetette magát. A gömbvillám pedig az ajtón áthaladva egy ideig konokul lebegett a két férfi felett, mintha csak szándékosan időzne, hogy a földön fekvő két férfit alaposan megfigyelhesse.

Sándor védelmezőén átkarolta Flórát, de mind a ketten állva maradtak, és szemüknek nem akarván hinni, mereven bámultak a jelenségre. Elsőnek Flóra szólalt meg:

— Sándor bácsi! Mondd ez veszélyes? — Azt hiszem igen. Ilyen ölte meg az édesanyádat is. — Ilyen? — kérdezte Flóra hitetlenkedve. — Pontosan ilyen, — szólt közbe a földön fekvő Tamás, — és, ha

már nem feküdtetek le a földre, akkor legalább maradjatok mozdulatlanok.

— Miért? Ez élőlény? — kérdezte Flóra ártatlanul. — Nem, ez nem élőlény, de nem tudjuk mi váltja ki mozgását és

irányváltoztatását, — válaszolta Tamás, — bár kötve hiszem, hogy ez véletlenül került volna ide.

— Mire gondolsz Tamás, — tette fel a kérdést George, miközben valamennyien a kert felé lassú lebegéssel távozó gömbvillám után néztek.

— Azt hiszem erre a választ én fogom megadni, — szólalt meg Paméla, aki éppen akkor kezdett lejönni az emeleti lépcsőn, amikor George és Tamás a teraszajtó padlójáról készültek feltápászkodni.

— Flóra! — szólt Sándor a kislányhoz, — hozz gyorsan egy magnót egy kilencvenperces kazettával. Azt hiszem olyat hallunk, amit érdemes lesz felvenni.

— Kinn van az úszómedence mellett. — Nem baj Flóra, hozd gyorsan ide. — Már futok is, — és ezzel Flóra kiiramodott a kertbe. — Helyes, — szólt utána Sándor, — a végén még lehet, hogy te is

riporter leszel, nem pedig matematikus. Időközben Paméla leért a teraszra, és különös méltósággal leült az

egyik fotelba. Azt Sándor és Tamás is észrevették, akik Pamélát végeredményben alig ismerhették, hogy a nőn valami alapvető változás következett be. Arcán nyoma se volt a mindig jelenlévő mosolynak. Magatartása komoly volt, de inkább lemondó, ezenkívül hűvös és megmagyarázhatatlanul idegen. Az ámulatból George tért magához elsőnek.

— Paméla drágám! Történt valami? Ennyire felkavart volna a gömbvillám?

De válasz nem érkezett. Paméla hűvös, tárgyilagos szemekkel nézte a férjét, majd tekintetét átvitte a másik két férfire, akik jobban sejtvén az igazságot, nem leplezett undorral néztek vissza.

— Nos uraim, — szólalt meg végre Paméla határozottan idegennek tűnő hangon, — azt hiszem nyertek és gratulálok, — húzta száját gúnyos mosolyra. — Persze még azt se tudják, hogy mihez, hiszen órák óta ki se mozdultak ebből a házból.

— Nem értem! Miről beszélsz drágám? — szólt közbe értetlenül George.

— Semmi baj professzor úr. A barátai értik, és minden bizonnyal meg is fogják önnek magyarázni.

— Mi az, hogy professzor úr? — méltatlankodott George, és egy lépést tett Paméla felé azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy átölelje, de Paméla védekezésül maga elé tartotta kezeit.

— Kérem üljön le professzor úr. Mindent meg fog érteni, csak kérem ne szóljon közbe, — rendelkezett Paméla, majd a másik két férfi felé fordult. — Zeldovics megtette a magáét még mielőtt rájöttünk volna, hogy benne van a pakliban. Órák óta zakatolnak a telexgépek szerte a világon, harsogják a rádiók és a TV-társaságok, peregnek a rotációs gépek és nyomják a sztorit mérhetetlen hosszúságban futó papírhengerekre. VELÜNK KÍSÉRLETEZNEK.

— Hál' istennek! — szakadt fel a sóhaj Tamásból.

— Várjunk csak egy pillanatra, — próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe George, — itt valami szörnyű dolog folyik, amiről nekem fogalmam sincs. Egyáltalában, szinte nem akarok hinni a fülemnek. Illetve... — és itt szünetet tartott, — csak nem a lidércálmom vált valóra?

— Nem tudom Gyuri mi volt a lidércálmod, vagyis, hogy pontosan nem tudom, de az biztos, hogy végkövetkeztetésed, miszerint a HIV nem földi eredetű, az tökéletesen bebizonyosodott. A földön kívüli lények, a szuprahumánok, — és most Paméla felé mutatott, — ültették belénk azt a rohadt retrovírust.

George közben furcsa hitetlenkedő szemekkel nézte feleségét, az alig néhány perce még imádott Pamélát. Nem tartozott a lassú felfogású emberek közé. Paméla nem az volt, akit öt perce még rajongva szeretett az teljesen nyilvánvaló, de azért volt néhány homályos folt, amit semmiképpen sem értett.

— Ti hogy tudtok egymásról? — kérdezte végül George, miközben Pamélára és két barátjára mutatott.

Némi tanakodás után Sándor vállalta a rövid összefoglalót. — Susan rejtélyes haláláról hírt kapva azonnal kapcsolatba léptem

Tamással, aki a vizsgálati adatok alapján egyetlen következtetésre tudott csak jutni. Feltevésed nemcsak igaz, de a szuprahumánok itt is vannak, kísérleteznek velünk, téged pedig Pamélán keresztül szoros megfigyelés alatt tartanak.

— Ezek után uraim lenne egy kérdésem, ha már ilyen szépen összejöttünk, és amint hallom most már mindenki mindent tud. — Szólt közbe meglehetősen erőszakosan a férfiak beszélgetésébe Paméla.

— Szívesen hölgyem, — gúnyolódott most már Tamás, — de cserébe nekünk is lesz néhány kérdésünk.

— Csak rajta, — mosolyodott el fölényesen Paméla, — de a „hölgyem" megszólítást nyugodtan mellőzheti. Semmivel se vagyok jobban hölgy, mint Önök közül bárki.

— Ez nyilvánvaló, — jegyezte meg Sándor epésen, — de adjunk valamit a látszatnak. Különben halljuk a kérdést.

— Gondolataikban olvasni nem nagy probléma, csakhogy én nem hozhattam magammal semmi önök számára totálisan idegennek tűnő eszközt. Eszköz nélkül pedig nem megy. Szerepüket túl jól játszották, ez lett nekem a gyanús, ezért voltam kénytelen ma délután visszatérni a mi világunkba, hogy érdeklődjem az ügyük állásáról. Mivel akkor még nem voltak megfigyelés alatt, fogalmunk sincs, hogyan jöttek rá a kísérletünkre.

— A maguk által öntudatra segített ember túl gonoszra sikerült. — kezdett a válaszba Tamás, aki szinte röstellte, hogy övé a kitalálás dicsősége.

— Így aztán érzelemmentesen tudunk számolni, ha kell saját életünkkel is. Ha csak a kiirtásunk lett volna az egyetlen cél, akkor sokkal jobb módszert választottak volna. Arról nem is beszélve, nem azért siettették az evolúciót, hogy utána simán legyilkoljanak minket.

— A célszerű kiirtáson kívül, — vette át most a szót George, — mi emberek is két okból kifolyólag okozzuk állatok halálát. Vagy mert a tetemét hasznosítjuk, vagy mert kísérletezünk velük.

— Tehát pusztán következtetési alapokon? — tisztázta a választ Paméla.

— Igen, pusztán következtetés útján jöttünk rá. — vallotta be Tamás, majd kérdésre váltott. — Tulajdonképpen engem már csak egy dolog érdekel. Minek jött közénk vissza, hisz a kísérlet feladásának kikényszerítése úgy tűnik tökéletesen sikerült.

— Kérdésükben benne van a rólunk alkotott véleményük is, — kezdte a választ Paméla, — jóindulatot fel se tudnak tételezni rólunk, pedig nem vagyunk haramiák. Azért jöttem vissza, hogy néhány dologban segítsek.

— Szép kis segítő szándék, — morogta George az orra alatt, — már több tízezren haltak meg abban az átkozott kórban.

— Ezt a kísérletet nem tudtuk volna másképp végrehajtani. Különben kedves professzor úr, ön talán nem kísérletezik az intézetében holmi tengerimalacokkal?

— Azoknak nincs öntudatuk! — kiabált vissza George a néhány perce még feleségének hitt lényre. — Érti? Azoknak nincs öntudatuk, de maguk Susant is hidegvérrel legyilkolták. Az is hozzátartozott a kísérlethez?

— Susant nem öltük meg. — válaszolta Paméla tárgyszerű flegmasággal. — Éppen ez az egyik, amit el kell mondanom. Itt az ideje, hogy kikászálódjanak zsákutcáikból az öntudatot illetően.

— Hogyhogy nem ölték meg Susant? — Üvöltötte George hadonászva.

— Úgy, hogy Susan él, de csak sorjában. Önök emberek kitalálták ezt a nyavalyás „lélek" fogalmukat. Na meg a túlvilágot, ami a fene tudja, hol van, de mindene étre anyagtól mentes. Fából vaskarika, ahogy mondani szokás. Az univerzumban, ami létezik az mind anyag, még az energia is. Ha valami nem anyag, akkor az nem is létezik. Mivel definíciójuk szerint a léleknek semmi köze az anyagi világhoz, ezért értelemszerűen lélek nem is létezhet. Persze még önmaguknak is ellent szoktak mondani. Nevetségesek voltak a kísérleteik, amikor megmérték a haldokló embert és megmérték közvetlen halála után a hullát is. Keresték a súlycsökkenést.

— Na jó, — szúrt közbe egy kérdést Sándor, — ha csak az létezik, ami anyag, akkor mi az ördög a gondolatvilágunk. Mi az öntudat? Ha a halál után nincs súlycsökkenés, akkor a gondolat nyilván tömegtől független, nem anyagi. Akkor tehát nincs?

— Nos az öntudat, a gondolat, — kezdte válaszát Paméla, — nem más, mint az anyagi részecskék variánsainak specifikus rend szerinti egymás híján következése. Ha úgy tetszik, sorban állása. Ez a sorban állás, ez az elrendeződés és a rendben álló részecskék egymásra gyakorolt kölcsönhatása jelenik meg gondolat vagy öntudat formájában?!

A három férfi nem szólt közbe csak hallgatott. Amikor Paméla befejezte a mondatát, egy pillanatra csend támadt. Ezt a rövid csendet használta fel Flóra, aki a terasznak a kertre nyíló lépcsőjén mind ez ideig némán állt.

— Sándor bácsi elfelejtette bekapcsolni a magnót.

— Nem baj Flóra, — válaszolt Sándor, — elég, ha jól kinyitottad a füled.

— Igaz, hogy az édesanyám nem halt meg? — lőtte fel Flóra az őt érdeklő egyetlen kérdést.

— Nem Flóra, nem halt meg. — Nyugtatta meg Paméla. — A teste ugyan megsemmisült, de őt magát átmásoltuk egy

gigantikus winchesterre. — Most ott van, és egy üres, ám teljesen fejlett emberi agyba vissza tudjuk másolni.

— Talán mégse kellene ilyesmivel traktálni egy gyereket. — Kelt ki magából ismét George.

— Ne féltse őket professzor úr. A legújabb generáció sokkal életképesebb, mintsem gondolná, és uraim, ha megengedik én most visszavonulnék.

És Paméla megindult az emeleten lévő szobája felé. A férfiak pedig jelentőségteljesen összenéztek. George Flórához lépett és átölelte, de mielőtt elérzékenyülhettek volna, Paméla szobájának ajtaja hangosan becsapódott. Most Tamás tért magához, és mint akit puskából lőttek ki, megindult az emelet felé egyenesen Paméla szobájához. Közvetlen a nyomában Sándor loholt. Mire George észbekapott, a két barát már ott tolongott Paméla ajtajának kulcslyuka előtt. „Néhány másodperc után Sándor szólalt meg.

— Mit látsz? — Azt, amit vártam, de te nem fogod elhinni. Jobb, ha magad lézed

meg, — és átadta a kulcslyukat Sándornak, aki rögvest rátapasztotta a szemét.

— Jóságos úristen. Ez a nő mindössze ötven centi. Te Tamás, egyre kisebb lesz.

— Tudom Sándor, — válaszolta Tamás teljes nyugalommal. — Másként nem is lehet.

IX.

Sándor csak akkor szólalt meg, amikor az egyre zsugorodó Pamélát

teljesen elvesztette szem elől. — Ha nem a saját szememmel látom, hát el nem hiszem még az

atyaistennek se. — Pedig elméletileg el se lehet másként képzelni, — mondta Tamás. — Akkor pedig Tamáskám te olyasvalamit tudsz, amit én nem. — Nézd, — kezdte magyarázni Tamás miközben lassan lefelé

indultak az emeletről, hogy csatlakozzanak a még mindig a teraszon álló George-hoz és Flórához, — abban már megegyeztünk, hogy idejövet... Tudod miről van szó?

— Persze, — vágta rá Sándor, — a mi három dimenziós világunkról. Vagyis a háromdimenziós világunkba jövet.

— Úgy van. Tehát idejövet az igen jelentős energiakülönbséget gömbvillám formájában adják le. Igen ám, de amikor vissza akarnak menni, akkor ezt a hatalmas energiamennyiséget vissza kellene táplálniuk. Csakhogy itt a Földön nem áll semmi ilyesmi a rendelkezésükre.

— Csak nem ezért zsugorodnak? — vetette közbe Sándor. — De, pontosan ezért. Zsugorodás közben valami módon energiát

nyernek és azt valahogy tárolják. Aztán, amikor már elég kicsinyek, akkor ezzel az energiával átjuttatják magukat a négydimenziós világba. Azt ne kérdezzétek, hogy hogyan, — nézett most már George-ra és Flórára, — mert fogalmam sincs. Mindössze az elvről tudok csak beszélni. A jelentősen kisebb test átjuttatásához jóval kevesebb energia kell, és ráadásul ezt az energiát egyszerűen a zsugorodásból nyerik. Aztán, amikor megérkeznek a négydimenziós világba, akkor ott már várják őket egy jelentős energiacsomaggal, aminek segítségével visszanövekednek eredeti méretűre.

— Ez jól hangzik, — állapította meg George, — de a részleteket el se tudom képzelni.

— Persze azt én se, — ismerte el Tamás, — de az energiamegmaradásának elve, az anyag és energia ekvivalenciájának elve az egész világmindenségre érvényes beleértve az összes lehetséges dimenziót is.

Ezt követve hirtelen csend támadt. Mindenki el volt foglalva gondolataival. Végül George szólalt meg, aki a láthatóan megszeppent Flórát tartotta az ölében.

— El tudjátok képzelni milyen helyzetben vagyok? — El, akarom mondani... szóval többé-kevésbé valamennyien, —

bólogatott Sándor. — Egyáltalában mi az ördögöt csináljunk? És erről jut eszembe ez a

nő, ez a Paméla, — nézett Tamás most George-ra, — szóval ez a Paméla bőrbe bújtatott lény hová ment? Vagyis minek ment vissza?

— Miért? Miért maradt volna? — tette fel a logikus kérdést George.

— Na jó, most mi van? Ennyi és kész? — méltatlankodott Sándor. — Szerintem még hallunk róluk, — állapította meg Tamás. —

Különben legfőbb ideje, hogy normál kerékvágásba álljunk vissza. Elvégre nem állt le az élet.

Nem, az élet határozottan nem állt le. Egyfelől megérkezett a kínai vacsora, amivel George volt kénytelen foglalkozni annak ellenére, hogy ebben a pillanatban az egész kínai konyhát a pokolba kívánta. Másfelől viszont alig tette ki lábát a házból a kínai kifutófiú, Paméla szobájából megint kirobbant a már ismert hang a hozzátartozó gömbvillámmal együtt. Ez alkalommal azonban már semmi pánik nem tört ki közöttük. A gömbvillám pedig mintha csak tudta volna, a maga lassú tempójában kilibegett a kertbe, majd a fák mögött éppen úgy eltűnt, mint az előző jelenség, és akárcsak egy forgatókönyv lett volna, Paméla újfent megjelent az ajtóban, de most ismét a régi, jókedvű, csupa derű. Paméla libegett le a lépcsőn. Valamennyien rászegezték tekintetüket, és minden bizonnyal azon gondolkoztak, mit tartogat még számukra a sors.

Abban biztosak voltak, hogy olyan nem tud történni velük, amin még egyszer ebben az életben meg tudnának lepődni. Tévedtek. Paméla Flórára nézve egyenesen hozzá szólt, de egek, ékes magyar nyelven, amin Paméla állítólag egy szót se tudott.

— Pöttömkém, kicsi virágom Flóra! De rég láttalak egyetlen gyermekem.

A szavakat dermedt csend követte. Ez nem lehet igaz. Mintha csak Susan szólt volna kislányához. Flóra kétségbeesetten nézett hol Pamélára, hol pedig édesapjára, akinek az ölében ült. És akkor Paméla újra megszólalt, de ekkor már a lépcső alján állt.

— Pöttömkém, de jó, hogy újra láthatlak. Jaj istenem, hisz nem is tudhatjátok. A magyarázattal kellett volna kezdenem.

De erre már Flóra is felvisított. — Drága mama ez nem lehet igaz, — és tett egy erőtlen lépést a

Susan hangján megszólaló Paméla felé, majd megállt és teljesen elbátortalanodott.

Flóra riadt tekintetét látva Paméla is megállt, és néhány zavart másodpercig az egész társaság egymást nézte. Végül Paméla szólalt meg újra.

— Én egy gyors „szoktató terápián" estem át, és még így is megrázó a dolog. Higgyétek el, Paméla egy mesterségesen előállított „személy" volt. Ehhez a testhez senkinek semmi köze, — és ezzel maga is végignézett testén, — valamennyiünknek meg kell szokni, de higgyétek el, ez ÉN vagyok. Én vagyok Susan.

Az „én vagyok Susan" elrebegése közben Susan szemei könnyel teltek meg, és nagyon-nagyon szomorúan nézett lányára, aki lassan megindult felé, a kitárt anyai karok felé, és végül összeölelkezett anya és leánya. A három férfi kővé meredten nézte a jelenetet, mígnem Tamás jutott valahogy szóhoz.

— Pamélának igaza volt, a mai gyerekek sokkal alkalmazkodóbbak, mint mi voltunk. Flórát se tudja becsapni a szeme.

— Én csak arra lennék kíváncsi, — jött meg Sándornak is a szava, — ha ezt leírom, leközli-e a főszerkesztőm.

— Próbáld meg, — válaszolta George, — a puding próbája a megevés.

— Tudod Gyuri, — fordult fele Sándor, — azért a te bőrödben se lennék. Ez a Paméla-Susan dolog, legyünk őszinték, nem semmi.

— Nézd, egyelőre én se tudok vele mit kezdeni. A tényeket egyszerűen tudomásul veszem, de azt hiszem, még nem igazán fogtam fel ésszel mi történt. — Válaszolta George ünnepélyes komolysággal.

Végül valahogy megnyugodott a társaság, és Tamás javaslatára asztalhoz is ültek. Az volt a feltételezésük, ha megpróbálnak visszazökkenni a normál életvitelbe, ha úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, akkor minden bizonnyal kisebb megrázkódtatáson kell magukat keresztülvergődni. Megpróbáltak tehát az ételre koncentrálni, ami nem is volt túl nehéz, mert a felkínált választék szokatlansága bőségesen adott alkalmat a beszélgetésre. Már a fagylaltnál tartottak, amikor Susan visszakanyarodott az est eredeti témájához.

— Azt mondták, — és Paméla, illetve Susan hüvelykujjával felfelé bökött az emeletre, — hogy a tortúráért, amin keresztülmentem, kaptam cserébe egy tizenöt évvel fiatalabb testet. Egészen biztos jól járok papírforma szerint, csak hát nekem legalább olyan furcsa még mint nektek.

Erre elsősorban Flóra és George bólogattak, de nem szóltak közbe, így aztán Paméla, akit most már mindannyian Susannak neveztek, folytatta.

— Különben a szó, majdnem szoros értelmében két dolgot vertek a fejembe, amit át kell adnom itt a Földön, vagyis ebben a háromdimenziós világban. Az egyik, hogy George fog tőlük kapni — ne kérdezd hogyan, mert nem mondták — valami új vírust. Az új vírus segítségével minden AIDS beteg meggyógyítható. Ennek a vírusnak pontosan olyan receptora lesz, mint a T-helper limfocitáknak, vagyis egy CD4. A receptor segítségével a gyógyító vírus rá tud dokkolni a HIV gp120 nyúlványára, és nemcsak harcképtelenné — teszi azt, de át is alakítja pontosan olyanra, mint önmaga, és utána szétválnak. Ezután további HIV vírusokra fognak vadászni összekapcsolódás végett. A folyamat mindaddig fennmarad, amíg egyetlen szabad HIV vírus van a véráramban. Egy idő után több HIV vírust nem találva, a gyógyító vírusok szép csendben elhalnak a szervezetben.

— Ez elméletileg zseniálisnak hangzik, — ismerte el George, — csak éppen el se tudom képzelni hogyan állnék hozzá ilyen vírus megalkotásához.

— Nem kell neked semmit se létrehoznod George, — folytatta Susan, — kész vírusokat fogsz kapni.

— Jó, jó, ezt értem csak éppen nem tudom elképzelni, hogy a csudába lehet legyártani egy tetszőleges funkciót ellátó vírust. Mikor fogunk mi itt tartani?

— Tudod mit, — folytatta Tamás, — én egyáltalán nem vágyom erre. — A másik amit át kell adnom, — szólt közbe Susan, — már az

egész társadalmat érinti. — Akkor talán vegyük fel magnóra, — ajánlkozott Sándor, — nyilván

elég széleskörűen kell majd publikálni.

— Nem fontos, — intette le őket Susan. — Én majd leírom az egészet. Most csak elmondom nagyvonalakban, hogy nyíljon alkalmatok a megbeszélésre, de előbb talán Flórát lefektetem.

— Nem drága mama nagyon kérlek ne. Majd veletek együtt fekszem le. — kérlelte Flóra.

— Na jó, nem bánom. Ezek után azt hiszem bármi megengedhető neked. — És megsimogatta Flóra fejecskéjét, aztán a többiek felé fordult. — A természetben minden élőlény, minden egyed önző. Nem is lehet másképp, hiszen életben kell maradnia. A természetben élő állatok között nincs értelme az olyan fogalmaknak mint „igazság", „önzés", „méltányosság" stb. Mindenki magáért van, és leplezetlen célja önmaga fenntartása, ha kell vagy szükséges bárki és bármi árán.

— Ebben nincs semmi új, — vetette közbe Sándor. — Természetesen nincs benne semmi új. Mindössze azért kezdem

innen, hogy összefüggően legyen felépítve a szuprahumánok üzenete. A tettek minősítése csak az öntudatra ébredt lények, a Földünk esetében az emberek körében születhet meg. Logikája a következő: Persze, hogy ölni és pusztítani kell, ha életben akarunk maradni, de ne egymást, hanem magunknál egyszerűbb lényeket. És ebben van is logika. Nem csak arról van szó, hogy az állatok megölése sokkal könnyebb feladat mint embertársainké, de egyben, ha egymás öldöklése megengedett vagy rendszerré válik, akkor a biztonságérzetünk hiánya létünket igen kellemetlenné teszi.

— Teljesen egyetértünk ezzel, — nyilatkozott Tamás a többiek nevében is.

— Természetesen elvben minden ember egyetért, mert az egyetértéshez ész és gondolkodás kell.

De másnap már nem gondolkodunk, hanem megyünk az önző ösztönünk után, és ennek nagyon egyszerű a magyarázata. Az az önzés, ami az öntudat nélküli állatot életképessé teszi, az ember esetében káros. Egyszerűen nem volt elég idő még arra, hogy a természetes evolúció következtében elfogadhatóan „önzetlenekké" fejlődjünk. Ennek aztán a gyakorlatban jelentkező megjelenési formája az örökös háborúzás, fegyverkezés és így tovább. Igaz, amikor a technológia odáig fejlődik, hogy a fegyverekkel már nem csak az ellenséget pusztíthatjuk el, de saját magunkat is egymás után akár ezerszer, mint ahogy ez fennáll a termonukleáris fegyverek esetében, akkor aztán végre megjön az eszünk, és nem vetjük be őket többet. Azonban nem ez a lényeg. A szuprahumánok azt látják, hogy bármilyen jó szándékú is egy embercsoport, amint hatalom jut a kezükbe, azonnal visszaélnek vele. Erre találják ki az alkotmányokat és hozzák a lehető legjobb törvényeket, de alig vezetnek be valami új törvényt vagy szabályt, néhányan máris azon törik a fejüket, miként lehetne azt kijátszani, megkerülni saját hatalmuk kialakítására vagy önös haszon szerzésére. De vegyük csak a legegyszerűbb és legáltalánosabb dolgot. Választások előtt egy párt fűt-fát ígér, mézes-mázos. Amikor pedig megnyeri a választást négy évre, öt évre vagy éppen hét évre mint Angliában, egycsapásra minden megváltozik. Visszaélnek a hatalommal, és legfeljebb a következő választások előtt néhány hónappal húznak el

egy kis mézesmadzagot, és újra megnyerik a választást. Az átlagember nem tud és nem is akar évekre visszaemlékezni.

— Susan ez nagyon érdekes, de nem új, és nem is nekünk kellene elmondanod. — állapította meg George.

— Tényleg Susan, — vette át a szót Tamás, — mondtad, hogy dolgozat formájában leírod, de ha lehet, akkor nekünk csak a csattanót mondd el. Ha egyáltalán van csattanó.

— Nos, van csattanó. Ráadásul a szuprahumánok szerint az emberi technika olyan fokú, hogy a „csattanó", ahogy ti neveznétek, már lehetséges. Minden ország parlamentjében kell lenni egy mester számítógépnek, amihez minden állampolgár be tud jutni saját személyi számát használva kódként. Bármely állampolgár bármely időpillanatban szavazhat. Illetve megváltoztathatja korábbi szavazatát. A mester számítógép pedig minden adott pillanatban kijelzi az egész ország pillanatnyi „véleményét", vagyis szavazatát. Nem kell kiírni választásokat négy évente. Nem kell lemondásra felszólítani egy kormányt. Nem kell bizalmatlansági indítvány stb. Abban a pillanatban, amikor a kormány olyat tesz, ami több, korábban rászavazónak nem nyeri el a tetszését, ezek az emberek egyszerűen megváltoztatják szavazatukat, és a kormány vagy kormánykoalíció többsége pillanatok alatt kisebbséggé olvadhat. A kormány már meg is bukott, és az ellenzék alakíthat kormányt.

— Az ötlet ragyogó, — dicsérte meg Sándor, — csak van egy szépséghibája. Nevezetesen az, hogy hetente kellhet új és újabb kormányokat alakítani.

— Szó sincs róla, — ellenkezett Susan, — a szuprahumánok tapasztalatai azt mutatják, hogy maga a rendszer kellő riasztásul szolgál a felelőtlen lépések ellen. Van ugyan ennek is hiányossága, de egészen máshol jelentkezik.

— Szabadna tudnunk? — kíváncsiskodott Sándor. — Természetesen, de mára már elég volt. E finom célzás után a társaság megegyezett, hogy a mai nap elég

kimerítő volt ahhoz, hogy mindenki visszavonuljon saját hálószobájának csöndjébe.

X.

A csendes visszavonulás után ki-ki vérmérséklete szerint aludt el

vagy éppenséggel nézte a plafont. George lehetetlen helyzetben érezte magát. Volt egy felesége, egy csinos, fiatal nő, akit szeretett, és aki egy titokzatos baleset következtében meghalt. Szíve fájt és sajgott, de az élet ment tovább. Természetesen a saját élete is, amibe hamarosan belépett egy csodaszép nő, aki szinte napok alatt elfoglalt George szívében minden szabad zugot. Az új lángoló szerelem nyomában fellépő eufória még javában tombol, amikor kiderült, hogy érzelemvilágát teljesen kitöltő nő végül is egy földöntúli idegen. Földünkhöz tartozó gyönyörű női test, de totálisan idegen belső tartalommal. Igen ez az, motyogta magában George, belső tartalom, hiszen a szuprahumánok szerint a „lélek" egy félreértelmezhető fogalom. Aztán ebből a nőből eltávozott a „belső tartalom", de belépett Susan „belső tartalma". „Ez egy téboly" futott át George agyán a gondolat. Egy teljesen más női test Susan „belső tartalmával".

Aztán meg ez a „belső tartalom" is. George vallásos volt. Igaz harmincnégy évvel ezelőtt, amikor elhagyta hazáját. Istennel nem sokat törődött. Itt Amerikában azonban más volt. Az emberek oly magától értetődő természetességgel voltak vallásosak, hogy George-ban fel se merült az ateizmus lehetősége. Ez mellett tudós volt, dajkameséket nem evett meg. Másfelől viszont azt is tisztán érezte, hogy ez a csodálatos világ nem létezhet önmagától. Kell lenni egy teremtőnek, és abban is szilárdan hitt, hogy az embernek is van halhatatlan része, legalább egy piciny, az anyagtól független piciny része. Na persze ez lenne a lélek. „Csak hát" váltott át néma gondolkodásból halk suttogásra, „a lélekkel kapcsolatos elképzelésünk hibás". A lélek létezik mint „belső tartalom" csak éppen nem repdes összevissza test nélkül a térben. Nagyon is hihető, gondolt vissza a hallottakra, a „belső tartalom" igenis anyaghoz van kötve. Az anyagi részecskék specifikus egymás mellé állásából származó kölcsönhatás. „De mi van akkor?" töprengett tovább, „ha ez a kölcsönhatás egy maradandó ,erőt' hoz létre, egy olyan erőt, amit egyik tömeg kifejt a másik tömegre, aztán ez a különleges maradandó ,erő' az után is fennmarad, hogy az anyagi részecskék specifikus egymás mellé állása felbomlik?"

Idáig jutott George álmatlan okoskodásában, amikor hálószobájának ajtaja szép csendben kinyílt, az ajtóban pedig ott állt Susan és még Pamélától ismert bájos mosollyal a száján meg is szólalt.

— George drágám, gondoltam, hogy nem alszol. — Szerintem senki se alszik. Van mit megemészteni mindenkinek. —

Válaszolta George. — Az előbb voltam Flóra szobájában. Az igazak álmát alussza. Hál'

istennek kevésbé rázták meg az események mint számítottam, — folytatta Susan, miközben csendben bebújt George mellé az ágyba.

— El tudod képzelni milyen furcsa a helyzetem? — kérdezte George Susantól.

— El hát, — nyugtatta meg Susan, — mert az enyém legalább olyan furcsa. Nekem éppen úgy meg kell szoknom az új testemet mint neked. Azaz talán még furcsább, elvégre neked az én új testem nem is olyan nagyon új, de ezt tényleg minden mellékgondolat nélkül mondom. Mindenesetre az lenne a legokosabb, ha a tényeket simán tudomásul vennénk további fontolgatás helyett.

— Igen drágám, tökéletesen igazad van, — vallotta meg George, — de gondolom az is teljesen természetes, hogy testedet illetően egy ideig még alapos konfúzióban leszek.

— Igen George, de most másért jöttem hozzád, — jelentette ki Susan, mire George meglepődve, felhúzott szemöldökkel várt. — Az igazság az, hogy van még egy parancs, amit végre kell hajtanunk.

És mert George nem válaszolt, csak meglepett arckifejezése még várakozóbbá vált, Susan tovább folytatta.

— A szuprahumánok várnak minket. Neked és nekem vissza kell mennünk hozzájuk.

— Hát ezen nem múlik, — szakadt fel George szájából egy keserű kacaj, — a történtek után azt hiszem már akármi jöhet. Bennem már nem maradt semmi csodálkozásnak, hitetlenkedésnek vagy éppen meglepetésnek hely. Csak azért azt áruld el, hogyan kell.

— Egyszerűbb mint gondolnád, — válaszolt Susan, — látod ezt a pénzt, — és ezzel Susan a kinyitott tenyerében lévő két darab teljesen igazinak tűnő tízcentest George orra elé tolta.

— Látom hát, két darab agyonmelengetett dime. — Ez csak a látszat, — folytatta Susan, — ezt a két dime-nak tűnő

pénzdarabot „onnan" hoztam magammal. Mindössze a fejünk tetejére kell helyezni. Egyet a te fejedre, egyet meg az én fejemre.

— Igen, — várt kíváncsian George, — és utána mi történik? — Amíg nem akarjuk, hogy történjen valami, addig semmi —

magyarázta Susan, — de abban a pillanatban, amikor arra gondolunk, hogy „menjünk oda", a dime-ba épített thought-activator...

— Thought-activator? — Ismételte meg a magyar mondatba kevert angol kifejezést George.

— Jól hallottad, — válaszolt Susan, — thought-activator vagyis „gondolat-kapcsoló". Az agyhullámaidra hangolt thought-activator gondolati „parancsodra" beindítja a készüléket.

— Miféle készüléket? — értetlenkedett ismét George. — Én csak annyit tudok, hogy ebben a piciny pénzdarabban nem

csak hallatlanul finom áramkörök erdeje helyezkedik el, de ráadásul még egy jó adag tárolt energia is. — folytatta Susan egy piciny türelmetlenséggel a hangjában. — A lényeg az, hogy a testet lezsugorítja bolha nagyságúra, majd a tárolt energia felhasználásával ezt a bolha méretű testet átlódítja a négydimenziós világba, ahol már várnak ránk. Mindezt teljesen automatikusan. Neked, illetve nekünk csak aktivizálnunk kell az ideirányuló gondolatunkkal.

Susan deklarálás számba menő ismertetését néhány másodperc csend követte. George arra gondolt, hogy Susan „belső tartalmával" azért mégis csak történt valami. Felesége nem volt buta, ez egy

igazságtalan állítás lenne, de lángésznek se volt mondható. Értelmes, intelligens nő volt, aki a tudományos dolgokkal nem sokat törődött. Kitűnő feleség és ragyogó anya volt. Ezen túlmenően pontosan tudta, hogyan kell viselkednie egy tudós, a Nobel-díj várományosának oldalán. Na, de majdnem, hogy absztraktnak nevezhető természettudományos témákban ilyen könnyedén eligazodjon, ez egészen új oldala volt, amit George eddig nem ismert, így aztán akaratán kívül is szinte védekező állásba kellett visszavonulnia.

— Nézd drágám, azon könnyedén áttettem magam, hogy földöntúli lények beavatkoznak az életünkbe. Elvégre az UFO-król már jó néhány éve terjengenek pletykák és találgatások. Arról már nem is teszek említést, hogy én voltam az első ismertebb tudós, aki megkockáztattam annak kijelentését, hogy az emberiség életébe földöntúliak ütik bele az orrukat, méghozzá igencsak drasztikusan. Az is rendben van, hogy az emberi tudatot oda-vissza másolgatják, mint amikor Flóra magnójára felvesz egy-egy popszámot. Eléggé fantasztikus, de végül is elméletileg cáfolhatatlan, és persze itt vagy te az élő példa. Még azt is hajlandó vagyok elhinni, hogy azok ott odaát, — és gúnyosan felfelé bökött, — úgy állítják elő a különböző vírusokat, ahogy mi egy lemezcsavart, de mint mikrobiológus Istenemre mondom, egyszerűen képtelenségnek tartom; hogy egy emberben lévő összes sejt valamennyi molekuláját képező minden egyes atomját arányosan, szabályosan és az „élet" összekuszálása nélkül lezsugorítsák. Gondolj bele! — folytatta George mondókáját egyre nagyobb hévvel, amikor egy atomot ezred, tízezred részére zsugorítasz, ráadásul sok-sok trilliót egyszerre és párhuzamosan, akkor egyidőben az összes atom hihetetlen gyorsan keringő elektronját is zsugorítod. Ez egészen egyszerűen képtelenség! Mire föl zsugorodna össze egy atom?

De ezeket a kérdéseket George már nem is igazán Susannak tette fel. Szinte önmagával vitatkozott, amit Susan rettenetes türelemmel nézett.

— Ide figyelj Susan, sok minden zsugorítható és sok minden zsugorodik is. Például a dél-amerikai indiánok össze tudnak zsugorítani egy emberi fejet akkorára mint egy citrom. El tudom képzelni, hogy technikájuk továbbfejlesztésével még sokkal kisebbre is lehet, de az Isten szerelmére, ezen esetekben a zsugorodás azt jelenti, hogy az eredeti anyagnak egy része „eltűnik", ezért lesz kisebb a tárgy. Magyarul a tárgyban lévő atomok száma csökken a tized részére. Az persze egy másik kérdés, hogy hová lesz, de a lényeg, hogy az anyag egy része eltávozik. Nem pedig az összes ott marad, csak az anyag elemi részecskéi lesznek kisebbek. Most Susanon volt a sor, hogy mondjon valamit.

— Amit mondtál az világos, és érthető, — kezdett most már Susan egy hosszabb lélegzetű témába, — de a tények, a valóság ellened szól. Ez a test, — és Susan végigmutatott saját magán, — egyszer-kétszer már lezsugorodott, ha emlékeim nem csalnak. Különben ez a lezsugorodás, és annak háromdimenziós földi észlelése teljesen rossz. Jobban mondva viszonylagos...

— Mi az, hogy viszonylagos, — vágott közbe George, — zsugorodik vagy nem?

— Úgy tűnik, — válaszolta kurtán Susan. — Mi az, hogy úgy tűnik? — akadékoskodott tovább George.

— Nézd, a tömeg 99,9 százaléka átmegy a null-dimenzióba. Ott van, de még sincs ott. A megmaradt 0,1 százalék pedig átlendül a négydimenziós világba. Az „átlendülést" az az energia okozza, amit kinyernek a „rendszerből", ami ugye a mi esetünkben maga a testünk. A tömegünk négydimenziós világba lendült része utána visszanyeri a hiányzó 99,9 százalékát a null-dimenzióból, csak hát ehhez jó adag energiát kell befektetni, amit a négydimenziós világ biztosít.

— Tudod mit? — kérdezte George, — maradjunk annyiban, hogy ezt én a kis mikrobiológus tyúkeszemmel nem fogom fel, és rendkívül meglep, hogy te ezt ilyen jól érted.

— Ami azt illeti engem is meglep, — vallotta be Susan, — és fogalmam sincs honnan tudom, de nem is ez a lényeg. Úgy gondolom itt a ragyogó alkalom, hogy menjünk. Ez csak a kettőnk ügye. Senkinek se kell tudni róla.

— Csak ugye, ha jól sejtem, — okvetetlenkedett George, — visszajövetelünkkor mi is fogunk kieregetni magunkból ilyen helyes kis gömbvillámokat.

— Igen George, azt hiszem ez elkerülhetetlen, — és Susan az egyik dime-ot átadta George-nak, a másikat pedig a saját fejére helyezte, majd George-ra nézve megkérdezte, — No, mehetünk?

George is fejére tette a pénzdarabot, majd nagyot sóhajtva arra gondolt, hogy mindössze néhány hete még milyen egyszerűnek tűnt a világ, mennyire a helyén volt minden. Most meg, szinte kísérteties. Sokáig azonban nem tudott elmélkedni, mert Susan a szeme láttára zsugorodni kezdett. „Jóságos úristen" gondolta George „ez tényleg igaz." Következő riadt gondolata pedig az volt: „Csak nem hagyom egyedül elmenni. Gyerünk utána!" Ezzel aztán meg is szűnt részére a lét. Előbb elsötétült előtte minden, majd a tudat is kihagyott.

* * * Mint egy madárcsicsergéstől zsongó májusi hajnalon, pont olyan

édes életörömmel ébredt tudatra George egy ismerős, ámde mégis valószínűtlennek tűnő világban. Egy hatalmas gömb formájú teremben találta magát, melynek azonban nem voltak falai, és mint ilyen nem is volt lehatároló, konkrét vége. A szemlélőtől mért távolsággal egyenes arányban folyamatosan nőtt a levegő vagy inkább a tér, a puszta lét sűrűsége. Minden tárgy átlátszó volt, vagyis úgy tűnt, mintha átlátszó, de még inkább áttetsző lenne, mert az egymás mögött lévő tárgyakat látni, jobban mondva sejteni lehetett, de minél messzebb volt egy tárgy, annál kevésbé volt áttetsző. Nehéz ezt földi viszonyok között kifejlődött jelzőkkel illetni, de a legközelebb az a megállapítás áll az igazsághoz: „minden sokkal sűrűbb volt, mint idehaza".

Különben a terem úgy volt berendezve, hogy a kényelemhez szokott európai emberek jól érezzék magukat benne. Az állóhelyzetben ébredő George-nak első gondolata is az volt, hogy le kellene ülni, és már lépett is az egyik kényelmes fotel felé. Lépés közben vette észre, hogy a levegő közegellenállása szokatlanul nagynak bizonyult. Úgy érezte, mintha nyakig érő vízben gyalogolna. Elmozduló teste pedig nyomot

hagyott maga után. Mintha testének nem az egész anyaga változtatna helyet, csak egy része. A többi egy kissé később követte, de nem egyszerre, hanem elhalványuló lassúsággal. Olyan volt, mint egy radarképernyő, melyen megjelenik egy tárgy képe, majd szép lassan kialszik a kép. George úgy emlékezett, ezt katódsugárcsöveknél utóvilágításnak hívták. „Úgy látszik" gondolta George, „a négydimenziós világban az anyagnak az előzőekben elfoglalt helyén ,utóélete' van."

George tehát leült a neki felkínálkozó tágas fotelbe, és úgy érezte, mintha saját maga alatt is látná a fotelt mintegy átlátva önmagán, de ebbe nem volt teljesen biztos. Már épp azon kezdett töprengeni, hol lehet Susan meg egyáltalán, amikor egy távoli ajtó megnyílt, és az ajtóban Susant vélte felfedezni, aki lassú, úszásszerű mozgással közeledett felé, mosolygott és megszólalt.

— Ne törődj a furcsaságokkal, illetve ezzel a furcsa érzéssel, ami itt a földi embert hatalmába keríti. Ennél jobban nem lehet utánozni a földi létet. Ha nem akarod kianalizálni és törni rajta a fejed, akkor meglátod minden rendben lesz.

— Remélem is, — válaszolta George, akit a figyelmeztetés ellenére nem, hogy Susan, de még saját hangja is meglepte. A hangok ugyanis nem érkeztek valahonnan, mondjuk Susan esetében Susan szája felől, hanem betöltötték az egész teret. Egyszerre mindenhonnan érkeztek, és miután látta, hogy Susan épp olyan „utólétet" hagy maga után, mint ő, meg is kérdezte:

— Látom neked is komoly erőfeszítésbe kerül a helyváltoztatás. — Igen, mert még nem szoktuk meg, — és most Susan is leült egy

fotelbe, George-tól három-négy méterre. Még igazán el se helyezkedett a fotelben, amikor George újabb kérdést tett fel:

— Hogy néznek ki, te már láttad őket? — Nem tudom, mert nem láttam még senkit, — válaszolta Susan, —

gondolom, ránk való tekintettel nem mutatkoznak előttünk. Eddig még csak a hangjukat hallottam, illetve mindig ugyanazt a hangszínt hallottam, és az a hang is egyszerre jött mindenhonnan, akárcsak a saját hangunk.

— Ennek is mint minden másnak megvan az oka, — szólalt meg egy fémes hang, ami azonkívül, hogy meglepő volt, egyáltalán nem tűnt kellemetlennek, — de hadd kezdjem üdvözléssel...

— Legyél te is üdvözölve... — Szuprahumán. — Fejezte be a mondatot a fémes hang. —

Szólítsatok így, ahogy magatok közt is neveztek minket. — Jól van hát Szuprahumán, légy tehát üdvözölve. — Válaszolt

George, és mindjárt folytatta. — Hol vagy te, és miért nem láthatunk? — Na igen, az emberi kíváncsiság, de higgyétek el nincs jelentősége.

Úgy ítéltük meg kedvezőbb, ha csak a hangunkat halljátok. A személyes megismerés nem fontos ebben az esetben. — Majd közbeszólást nem tűrő hangsúllyal folytatta minden átmenet nélkül, immáron egészen más témában. — A HIV rátok oltása nem volt egy tisztességes dolog, de nem volt más megoldásunk. Igaz számoltunk vele, hogy a kísérlet esetleg nem sikerül, de mint mondtam nem volt más választásunk. Ez azonban már a hátunk mögött van. Nem foglalkozunk vele többet. A ti szóhasználatotokkal élve a nemzetgyűlésünk úgy döntött, hogy cserébe

kaptok tőlünk némi szellemi vigasztalást. Ne szóljatok közbe! Pontokba szedve ismertetem azokat a tényeket, amikről a nemzetgyűlés úgy döntött, tudomásotokra hozhatjuk.

1. Mi már biztosan tudjuk, hogy a nálatok „Big-bang" néven ismert

elmélet a valóság, csak a számításaitok egy picit pontatlanok. Nem 20, hanem több mint 28 milliárd földi évvel ezelőtt kezdődött a lét.

2. A világmindenségben a mi ismereteink szerint 12 helyen indult el az

élet. Ebben a tizenkettőben benne vagytok ti is és mi is. 3. A mi napunk sokkal idősebb, mint a tiétek, a mi otthonunkat képező

bolygó már 6 milliárd éves. Mi több százmillió évvel ezelőtt ébredtünk öntudatra.

4. Először 67 millió évvel ezelőtt jártunk itt, és akkor végeztük az első

génsebészeti beavatkozást. Tudom George, hogy közbe akarsz szólni, látom a gondolataidat. Ne tedd! Annyit közlök, amennyit jónak tartunk. Közöttünk beszélgetésnek, vitának nincs helye. Igen, volt második és harmadik beavatkozás is, de a részletek nem tartoznak rátok.

5. Pszichés nézőpontból vizsgálva bizony hátrányosan fejlődtetek. Túl

sok bennetek az egyéni önzés és túl kevés a fajtához tartozás érzete. „Fajta" alatt természetesen a homo sapiens-t értem. Igen nagy az esély rá, hogy megsemmisítitek önmagátokat. Látom megint közbe akarsz szólni. Megértem, hogy aggódsz fajtádért, de a jövőt megmondani mi se tudjuk. Azért mondjuk „nagy az esély rá", mert a végkimenet nem biztos. 5-6 milliárd ember között bármikor akadhat egy olyan — esetleg mutáns — egyed, aki mindent megváltoztathat. Sztálin és a bolsevizmus minket is meglepett. Sztálin után Hitler már nem igazán számított meglepetésnek. Nos egy ilyen ,egyéniség' előléphet pozitív tulajdonságokkal és céltűzésekkel. Az biztos, hogy az úgynevezett demokrácia nagy dolgokra nem képes. Belefullad saját egyenlősdiségébe. Mindez ideig a totalitáriánus rendszerek „nagy" eredmenyeket hoztak, csak ugye mindig negatív irányba. Ez azonban nem törvényszerű. A mottó tehát ezen ötödik pontban: az ember egyéni önzése és közösségi önzetlensége nincs kiegyensúlyozódva. Éppen ezért nagy rá az esély, hogy elbuktok mint faj, de ez csak nektek katasztrófa. Otthonotoknak, a Földnek nem lesz az. Megsemmisülésetekből el fog indulni a fejlődés egy új öntudat kialakulása felé.

6. George, az előtted elhelyezkedő dohányzóasztalon láthatsz egy kis

dobozt. Azt vedd magadhoz, és vidd magaddal. Vakcina van benne. Olts be vele annyi embert, amennyit tudsz. A beoltottak vérsavóját újabb betegekbe továbboltva az ellenvírust gyorsan el tudjátok terjeszteni. Találsz még az asztalkán két fémkorongot is. Ezekkel tudtok visszatérni háromdimenziós világotokba, de mielőtt elindultok még elmondom az élet titkát, azt, amiben jelenleg mi hiszünk.

7. Sokmillió éves tapasztalatunk azt implikálja, hogy az élet értelme

maga az élet. Éppen ezért minden élőlénynek kötelessége életben maradni, és új életet létrehozni. A nagy cél az evolúció, aminek értelme az anyag öntudatra ébredése. Kezdetben lett az anyag, ami megteremtette önmagát. Önmagával való kölcsönhatása a lét. A lét értelme az öntudat, mint magasabbfokú lét. Így maga a teremtő isten is mi magunk vagyunk. Kezdete mindennek van. Vége (szigorúan véve) semminek sincs.