Virginia. C. Andrews - Dollanganger 3 - Ha szúr a tövis.pdf

8/16/2019 Virginia. C. Andrews - Dollanganger 3 - Ha szúr a tövis.pdf

http://slidepdf.com/reader/full/virginia-c-andrews-dollanganger-3-ha-szur-a-toevispdf 1/483



V.C. Andrews™

HA SZÚR A TÖVIS



A mű eredeti címe: If There Be Thorns

Copyright © by Virginia C. Andrews, 1980

Minden jog fenntartva!

Fordította: Fazekas László

A címlap Szikszai Gábor és Boros Zoltán munkája

Hungarian translation © Fazekas László, 1996



Cathy és Chris, a Virágok a padláson és aVirágszirmok a szélben hősei úgy hiszi, magukmögött hagyták a múltat, sikerült lerázniuk annakterheit, zavartalanul élhetik gyerekeikkel, Joryval,

Barttal, és az örökbe fogadott Cindyvel nehezenkiküszködött új életüket.

Kaliforniában költöznek, ahol senki sem ismeriőket, senki sem tud súlyos titkukról, s nyugodt otthontteremtenek maguknak. A békesség azonban átmeneti.

Titokzatos, örökké lefátyolozott hölgy költözik aszomszédjukba, s vele egy különös viselkedésűöregember, akiknek a felbukkanása földúlja a családéletét. A kisebbik fiú, Bart viselkedése egyrekülönösebbé, napról napra ijesztőbbé válik, minthadédnagyapjának Malcolmnak pusztító szelleme

támadt volna föl benne, tönkretéve nemcsakkörnyezetét, hanem önmagát is.Mi idézte elő a változást, kik a szomszédban lakó

különös idegenek, mi a magyarázata annak arejtélyes, ijesztő eseményeknek, megmenekülnek -eCathy és Chris az újabb veszélytől? Ezekre a

kérdésekre válaszol az öt regényből álló sorozatánakújabb mély pszichológiai ismerettel megírt kötetébena világhírű amerikai írónő.



Marynek és Joannak



ELŐSZÓ

Késő este, amikor az árnyék már hosszúra nyúlt, csöndben,mozdulatlanul ültem Paul egyik márványszobra közelében, éshallgattam, hogyan suttog társaival a kitörölhetetlen múltról,kajánul felcsillantva előttem a jövőt is, amire nem akartam

gondolni. A felkelő hold sápadt fényében körülvettek örökkékínzó kétségeim, és azt suttogták a fülembe, hogy másként

kellett volna cselekednem. De hát képtelen voltam azindulataimon, hevesen fellobbanó érzelmeimen uralkodni.

Ma fedeztem föl az első ezüst szálat a hajamban, ezeszembe juttatta, hogy hamarosan nagymama leszek, és agondolattól megborzongtam. Milyen nagymama leszek?Milyen anya voltam? A csöndes, édesen bódító estében Christvártam, hogy mellém üljön, és csillogóan kék szemébőlkiolvassam: messze még a hervadás, nem fakuló papírvirágvagyok, hanem eleven, valódi.

Átölelt, én pedig fejemet a vállára hajtottam, ahol a legjobbhelye volt. Tudtuk, hogy bele kell nyugodnunk, történetünkmár befejezéséhez közeledik, és el kell fogadnunk, amit

Barttól és Jorytól kapunk, legyen az a legjobb, vagy akár alegrosszabb.

Ez a történet Joryé és Barté, ők mesélik el, ahogyanemlékeznek rá.



ELSŐ RÉSZ



JORY

Valahányszor apa nem tudott hazavinni a suliból, a sárga

iskolabusszal mentem addig a helyig, ahol reggelente egyvízmosás bokrai között elrejtettem a biciklimet. Hazafelé beépítetlen területen kanyargó ösvényen kellett

végigkerekeznem, míg végül megpillantottam a tekintetemetmindig magához vonzó, hatalmas, kihalt házat. Gyakranelgondolkodtam, vajon ki lakhatott benne korábban, és miért

költözött el onnan? Valahányszor odaértem, akaratlanullelassítottam, tudva, hogy még néhány perc, és otthon vagyok. Jó százméternyire volt onnan az otthonunk, magányosan

egy kanyargós út mentén. A Marin megyei Fairfaxben laktunk,

körülbelül harminc kilométerre, északra San Franciscótól. Atőlünk nem messze emelkedő hegyek túlsó oldalán

fenyőerdők voltak és az óceán. Hűvös, néha dermesztőenhideg vidék volt a miénk. A köd hatalmas, gomolygó felhőkbenborította el, gyakran egész napra valószerűtlenül elmosódottáés idegenné változtatva a tájat. Kísérteties volt, egybenrejtélyes és izgatóan romantikus is.

Nagyon szerettem az otthonomat, jobbat nem kívántam,

de fátyolos, bizonytalan emlékét őriztem egy hatalmas,spanyol mohától benőtt magnóliafákkal teli, déli kertnek is.Emlékeztem egy magas, őszülő halántékú, sötét hajú férfira,aki a fiának szólított. Az arcát nem tudtam volna magam eléidézni, de elevenen élt bennem az a meleg, biztonságot adó

érzés, ami hozzáfűzött. Azt hiszem, a gyermekkor

elhagyásában az a lehangoló, hogy eljön az idő, amikor már



senki nem elég nagy és erős ahhoz, hogy fölemeljen, magáhozszorítson, és tökéletes biztonságot nyújtson.

Chris a harmadik férje volt anyámnak. Apám még aszületésem előtt meghalt; Julian Marquet -nek hívták, és abalett világában mindenki ismerte. Azonban dr. Paul ScottSheffieldről, anya második férjéről a dél-karolinai Clairmont

határán túl nemigen tudott senki. Ugyanebben a déliállamban, Greenglenna városkában élt Madame Marisha, az

apai nagyanyám. Minden héten írt, és minden nyáron

meglátogattuk. Úgy éreztem, legalább annyira szeretné, mintén, hogy a világ leghíresebb balett -táncosává váljak, és ezzelneki és mindenkinek bebizonyítsam, hogy apám nem élthiába.

Hetvennégy éves nagyanyámat semmiképp sem lehetett ahétköznapi, idős hölgyekhez hasonlítani. Valamikor nagyon

híres volt, és egyetlen pillanatra sem hagyta ezt feledésbemerülni. Egyszer azt súgta, hogy nyugodtan szólíthatomanyának, de én ezt nem tudtam megtenni, mert már voltanyám, akit nagyon szerettem. Ezért inkább MadameMarishának szólítottam, vagy Madame M.-nek, mint a többiek.

Türelmetlenül vártuk minden télen esedékes dél-karolinai

látogatásunkat, és gyorsan elfelejtettük, mihelyt visszatértünkkis völgyünkbe, ahol hosszú, fenyőfából épült házunk állt .– Biztonságos érzés a völgyben lenni, ahol nem fúj a szél –

mondogatta gyakran anyám. Talán túl gyakran is, mintha félt

volna a széltől. A széles ívben kanyarodó kocsibehajtó végénél leraktam a

biciklimet, és bementem a házba. Bartnak és anyának nyomasem volt. A fenébe! Emma éppen a vacsorát készítette a



konyhában. Ideje nagy részét a tűzhely mellett töltötte, amimeg is látszott „kellemesen gömbölyű” alakján. Megnyúlt arcazord volt, kivéve, amikor nevetett; szerencsére ez elég sűrűnmegesett nála. Gyakran osztogatott parancsokat: ezt tedd!, azttedd!; mosolyával enyhítve szigorú hangja kellemetlenségét,bár Bart, a testvérem többnyire ettől sem békült meg. Azthiszem, Emma többet nyaggatta, mint engem, hogyleszoktassa ügyetlenségéről. Ha tejet töltött magának,biztosan az asztalra csurgatta, állandóan kiejtette a kezéből a

poharat, mindent eltört, és mindennek nekiment. Asztalokdőltek fel, lámpák borultak és estek le, amerre csak járt. Havalahol a házban hosszabbító zsinór hevert a padlón, Bartcipőjének az orra biztosan beleakadt, és vagy ő esett el, vagy arobotgép, a mixer, a rádió zuhant a padlóra.

– Hol van Bart? – kérdeztem Emmától, aki éppen a sült hús

mellé szánt krumplit hámozta. – Megmondom őszintén, Jory, akkor vagyok boldog, ha

olyan sokáig iskolában van, mint te. Már attól is elfog aremegés, ha csak beteszi a lábát a konyhába. Rögtön abba kellhagynom mindent, és lesni, hogy mit fog megint leverni, vagyminek megy újból neki. Még jó, hogy ott az a fal, aminek a

tetején annyit üldögél. Egyébként mi a csudát csináltok azon afalon?

– Semmit – feleltem, mert nem akartam elárulni, hogygyakran átlopózunk rajta az elhagyott ház kertjébe, hogy ott

játsszunk. Elvben nem lett volna szabad átmennünk, de hát aszülőknek nem kell mindent látniuk és tudniuk. – Hol van

anya? – kérdeztem, mire Emma elmondta – amit egyébként is



tudtam –, hogy korán hazajött, nem tartotta meg abalettóráját.

– Tudom, a fél osztálya megfázott – válaszoltam. – De hol

van most?

– Jory, nem t udok mindenkire állandóan odafigyelni, ésközben a munkámat végezni! Pár perce azt mondta, hogyfölmegy a padlásra, valami régi képekért. Nincs kedvedutánamenni, és segítem neki?

Ilyen finoman adta tudtomra Emma, hogy az útjában

vagyok. Elindultam hát a padlásra, ahová a ház hátsó felében,a gardróbból nyílt a feljárat Alig mentem át a nagy nappalin,amikor hallottam, hogy nyílik és csukódik a bejárati ajtó.Legnagyobb meglepetésemre apát láttam az előszobában, deolyan különös kifejezés volt szép kék szemében, hogy nemtudtam, szólhatok-e hozzá, nem zavarom-e. Tétován vártam és

figyeltem, hogy mit fog csinálni. Letette az orvosi táskáját, a hálószobája felé indult, delátva, hogy a gardrób ajtaja résnyire nyitva van, megállt, ésakárcsak én, a padlásról leszűrődő, halk balettzenét hallgatta.Mit csinált vajon odafent anya? Ismét táncolt? Hogyhamegkérdeztem, miért kell azon az egészségtelen, poros helyen

táncolnia, azt mondta, a por és a hőség ellenére is „muszáj”csinálnia. – Ne beszélj erről apádnak! – figyelmeztetett többször is.

Amikor megkérdeztem, hogy miért, egy ideig nem járt fel, de

aztán újból elkezdte. Elhatároztam, hogy ezúttal én is fölmegyek. Meg akartam

hallgatni, hogy mit fog mondani, mert biztosra vettem, hogyapa rajtakapja.



Lábujjhegyen osontam utána a meredek, keskeny lépcsőn.Apa pontosan a tetőgerendáról lógó, csupasz villanykörte alattállt meg, és anyát figyelte, aki – mintha nem is látta volna –

tovább táncolt. Egyik kezében porolót tartott, és játékosan holezen, hol azon a tárgyon húzta végig, Hamupipőkét alakítva,nem pedig Auróra hercegnőt, bár a lemezről, ami az öreglemezjátszón forgott, a Csipkerózsika zenéje szólt

Hűha! Nevelőapám arca egészen elváltozott. Rémület ült ki

rajta, látni lehetett, hogy anya – pusztán amiért a padláson

táncol – kínzó fájdalmat okoz neki. Különös. Tizennégy évesvoltam, Bart pedig kilenc, mindketten nagyon messze még afelnőttkortól. Fogalmam sem volt, mi játszódik le közöttük.Egymás iránti szeretetük szembetűnően különbözött abarátaim szüleinél tapasztalttól. Érzéseiket sokkalhevesebben, mélyebben, szenvedélyesebben fejezték ki. Ha

azt hitték, senki nem látja őket, akkor is egymásbangyönyörködtek, és nem tudott úgy elmenni egyik a másikmellett, hogy meg ne érintse.

Kamasz lévén jobban figyeltem a példaképeimviselkedését, és gyakran elgondolkodtam, milyen sok arca vana szüleimnek. Egy a kívülállók számára, egy Bartnak és nekem,

és egy harmadik, a leghevesebb érzelmekkel teli csupánegymásnak. (Honnan is sejthették volna, hogy két fiuk nemfordítja el a tekintetét, ha egymással vannak elfoglalva?)

Azt természetesen nem tudhattam, hogyan viselkedik a

többi felnőtt, és különösen a szülők. Apa csak állt, és nézte, hogyan csinálja anya szédítően

pörögve egyik villámgyors piruettet a másik után, hosszú,szőke haja szétterült a levegőben. Szűk, hófehér mezt és



balettcipőt viselt, és én elbűvölten néztem, hogyan döfködi

végig a kardként kezében tartott porolóval a már rég kinőtt,ócska bútorokat. A padlón és a polcokon mindenütt töröttjátékok, kisautók, rollerek, használat közben megsérülttányérok voltak, amiket félrerakatott Emmával, arra számítva,hogy egyszer még megragasztják őket. A tollsöprű mindenérintésére millió csillogó porszem szállt fel, és szilaj táncbakezdett a padlásra bevetődő napsugárban. Elfáradva ismétleülepedtek, és megpihentek, hogy az újabb suhintásra megint

a magasba röpüljenek, és folytassák vad kerengésüket. – El innen! – kiáltotta anya olyan hangon, ahogy a királynőbeszél a rabszolgáival. – Tűnjetek el, és vissza se gyertek! Nekínozzatok többé! – és csak pörgött tovább, de olyan sebesen,hogy pusztán a látványtól is szédülni kezdtem, és elködösült atekintetem. A fejét büszkén fölszegte, a lába magasan villant,

és olyan tökéletes fouette-ekett csinált, amilyeneketszínpadon sem láttam még soha. Szenvedélyesen, tökéletesena táncba feledkezve, egyre gyorsabban forgott, pontosan azene ütemére, olyan drámai cselekménnyé avatva atollsöprűvel végzett, egyszerű házimunkát, hogy alegszívesebben odaperdültem volna mellé, hogy a partnere

legyek, mint egykor az igazi apám. Ehelyett azonban csakálltam a lassan bíborszínűvé váló fényben, és akaratlan tanújalettem annak, amit jobb lett volna nem látnom.

Apa megpróbálta összeszedni magát, és nagyot nyelt,

mintha gombóc lenne a torkában. Anya olyan szép volt, olyanfiatal, olyan édes! Harminchét éves volt, de megjelenése

csodálatosan fiatal, és olyan könnyen sebezhető egyetlen



durva szótól is. Akárcsak bármelyik, a balettet nála tanuló,tizenhat éves lány.

– Cathy! – kiáltott rá apa, olyan heves indulattal ragadvafel a tűt a lemezről, hogy az sercegve végigszántotta a feketeműanyagot. – Elég! Mit csinálsz?!

Anya meghallotta a kiáltást, tettetett rémülettel verdesnikezdett karcsú, hófehér karjával, és a bourré -nak nevezett,

gyors, apró léptekkel elindult apa felé, de csak azért, hogymelléje érkezve gyors piruettek sorozatával kerítse körbe, és

játékosan végigsimítson rajta a porolóval.– Hagyd abba! – kiáltotta ismét apa, és a kezéből kiragadta,és indulatosan elhajította a tollseprűt. Megmarkolta anyaderekát, bíborvörösre vált arccal hozzászorítva a karját azoldalához. Nem tudom, mennyi ideig tartotta, de végülengedett a szorításon, és a karok törött madárszárnyként

megrebbentek, anya rémülten a torkához kapta a kezét. Kékszeme egyre tágabbra nyílt és mélyebbé vált. Telt ajkaremegni kezdett, és lassan, küszködve arra fordult, amerreapa mutatott.

Én is odanéztem, és csodálkozva láttam a padlás átépítésreszánt részében a két egyforma ágyat. Apa azt ígérte, hogy

berendez nekünk egy edzőtermet. De hogy két ágy is legyen asok holmi között! Minek?

Tompa, ijedt hangon végre megszólalt anya is.

– Chris? Már itthon vagy? Nem szoktál ilyen korán…

Apa ismét megragadta, és én vártam, hogy azt mondjaneki, ne táncoljon többé a padláson, mert száraz, poros

levegője árthat az egészségének. Magam is tapasztaltam már,



hogy anya, ha rákérdeztem, nem tudta megmagyarázni, miértteszi ezt.

– Cathy, igaz, hogy én hoztam fel az ágydeszkákat, de miértraktad össze őket?! – kérdezte apa ingerülten. – Hogyan

tudtad felcipelni a matracokat? – Kis szünetet tartvamegpillantotta az ágyak között a piknikes kosarat. – Cathy! –

kiáltott fel, ha lehet, az előzőnél is izgatottabban. – Mindennek

meg kell ismétlődnie? Nem tudunk tanulni mások hibájából?Feltétlenül újra kell élnünk mindazt, ami már elmúlt?!

Újraélni? Nem értettem, miről beszél. – Catherine – folytatta apa nyugodt, komor hangon –, ne

állj mozdulatlanul, és ne vágj olyan ijedt arcot, mint acsintalanságon kapott gyerek! Miért van itt ez a frissenfelhúzott, két ágy? Mi szükség a piknikes kosárra? Nem láttuképpen eleget, hogy egész életünkre elegünk legyen belőle?

Arra gondoltam, anya talán azért állította föl az ágyakat,hogy ledőlhessünk valamire a rengeteg gyakorlás után, hiszenelőfordult, hogy amikor befejeztük, a fáradtságtól állni sembírtunk. A piknikes kosár pedig egészen közönséges darabvolt, miért ne lehetett volna ott.

Közelebb lopakodtam, és elbújtam egy vastag, a tetőt

támasztó gerenda mögött Úgy éreztem, mintha fájdalomsugárzott volna belőlük, friss és eleven, akár az új, még be nemhegedt seb. Anya szégyellőssé és félénkké vált, az az emberpedig, akit apámnak neveztem, csak értetlenül nézte. Mint aki

a legszívesebben a karjába kapná, hogy megbocsássa neki,bármi rosszat is tett .

– Cathy, Cathy! – esdekelt fájdalmas hangon. – Ne légyolyan, mint ő!



Anya dacosan fölszegte az állát, kihúzta a vállát, és kihívó,büszke tekintettel végigmérte. Gyors mozdulattal kisimítottaarcából a haját, és kedvesen rámosolygott. Csak azért tettevolna, hogy apa ne tegyen fel több kérdést, amire nem akartválaszolni?

Mintha hideg fuvallat söpört volna végig a homályospadláson. Jeges borzongás kúszott végig a gerincemen, azthittem, menten elsüllyedek, és rettentően szégyelltem magama leskelődésemért. Ez Bart szokása volt, nem az enyém. De

hogyan menekülhettem volna el észrevétlenül? Ott kellettmaradnom a rejtekhelyemen.

– Nézz rám, Cathy! Nem vagy már felelősséggel nemtartozó, édes kislány, és ez nem játék. Semmilyen elfogadhatóoka nincs, hogy ezek az ágyak itt legyenek, és a piknikes kosármég erősebb félelemmel tölt el. Mi az ördögöt tervezel?

Anya széttárta a karját, mintha meg akarta volna ölelni, deapa eltolta magától, és ingerülten folytatta: – Ne próbáljkedveskedéssel leszerelni, amikor annyira félek, hogy görcsberándul a gyomrom! Mindennap azt kérdezem magamtól,hogyhogy nem fáradtam bele az életbe, és még mindigugyanúgy szeretlek, mint régen. Mert hiába múlnak az évek,

változatlanul szeretlek, szükségem van rád, bízom benned. Neakard valami undorító dologgá változtatni ezt a szerelmet! Zavar és félelem homályosította el anya tekintetét, és

biztos voltam benne, hogy ugyanazt érzem én is. Azt

jelentették-e apa szavai, hogy nem szereti igazán? Anya ismétaz ágyakra nézett, meglepődve, mintha először látná őket

– Segíts rajtam, Chris! – kérte elkeseredett hangon, ésközelebb lépve apához, megint széttárta a karját. Választ nem



kapott, csak elutasító fejrázást, és ekkor könyörgő hangon ígyszólt: – Kérlek, ne rázd a fejed, és ne tégy úgy, mintha nemértenéd! Nem emlékszem rá, hogy megvettem a kosarat,tényleg nem! Valamelyik éjjel azt álmodtam, hogy feljövök ide,és összerakom az ágyakat, de amikor ma feljöttem ésmegláttam, hogy itt vannak, azt hittem, te állítottad össze őket

– Cat hy! Nem én raktam oda az ágyakat! – Gyere elő az árnyékból! Nem látlak tisztán. – Kecses

kezével mintha láthatatlan pókhálókat söpört volna félre,

majd úgy csodálkozott a kezére, mintha az akaratátólfüggetlenül cselekedett volna – vagy valóban az ujjait gúzsbakötő pókhálót látta?

Ahogyan apa, én is újból körülnéztem. Soha nem volt mégolyan tiszta a padlás. A padlót felsöpörték, a régi holmikkalteli dobozok rendben sorakoztak. Anyának még arra is volt

gondja, hogy papírvirágokkal díszítse a falakat, otthonossávarázsolja a rideg teret. Apa bámult rá, mint az őrültre. Szerettem volna tudni, mit

gondol, és miért nem tudja, mi baja anyának, pedig ő volt avilágon a legjobb orvos. Arra gondolt, hogy csupán tetteti anyaa feledékenységet? Esetleg éppen az ellenkezőjéről győzte

meg a zavart, ködös tekintet? Így történhetett, mert szelíd,kedves hangon azt mondta: – Ne nézz ilyen rémülten, Cathy!Nem kell már a hazugság tengerében evickélned, vagyhasztalan küszködnöd valami gyilkos, láthatatlan örvénnyel!

Nem süllyedsz el! Nem húz le a mélység! Nincs többérémálom! Nem kell szalmaszálba kapaszkodnod, amíg itt

vagyok neked! – Azzal kitárta előtte a karját, és anya valóbanúgy kapaszkodott belé, mintha attól félt volna, hogy vízbe



fullad. – Nincs semmi baj, drágám! – suttogta a hátát, majd azarcát simogatva, letörölve róla a kibuggyanó, kövérkönnycseppeket. Szelíden fölemelte az állát, és lassanhozzáhajolva megcsókolta. A csókjuk hosszú ideig tartott, énaddig a lélegzetemet is visszafojtottam.

– A nagymama meghalt. Foxworth Hall porig égett. Foxworth Hall? Az meg mi a csuda lehetett?

– Nem, Chris, nem úgy van! Nemrég hallottam, hogy feljöna lépcsőn, pedig te is tudod, hogy fél a zárt, szűk helytől.

Hogyan jöhetett fel akkor mégis? – Álmodban hallottad a lépteket!Megborzongtam. Mi az ördögöt beszéltek? Miféle

nagymamáról volt szó?

– Igen – felelte halkan anya, végigcsókolva apa arcát. – Azt

hiszem, akkor történt, amikor fürdés után elaludtam a

hálószoba előtti teraszon. Nem emlékszem rá, hogyan jöttemfel ide. Nem tudom, miért tettem, és azt sem, miért táncoltam,hacsak nem kezdek megőrülni. Néha úgy érzem, mintha őlennék, és gyűlölöm magam!

– Nem, te nem vagy ő, és anya is sok ezer kilométernyirevan innen, soha többé nem tud ártani nekünk. Ötezer

kilométer választ el bennünket Virginiától, és az az idő régenelmúlt. Ha kétséged támad, gondolj arra, hogy ha alegrosszabbat elviseltük, nem hihetjük-e joggal, hogy a jóraérdemesek vagyunk?!

##Menekülni akartam, és maradni is. Úgy éreztem,elsüllyedek a szavak tengerében, mert semmit nem értettem

abból, amit mondtak. Idegennek láttam a szüleimet –



fiatalnak, kevésbé erősnek, nem magabiztosnak, mintmegszoktam.

– Csókolj meg! – suttogta anya. – Ébressz fel, és űzd el akísérteteket! Mondd, hogy szeretsz, és mindig szeretni fogsz,bármit is csinálok!

Apa örömmel megtett mindent, amire kérte, és mikorsikerült meggyőznie, anya azt kérte, hogy táncoljon vele.

Visszarakta a tűt a lemezre, és a padláson újból felhangzott a

zene.

Picire összezsugorodva figyeltem, hogyan próbálja apamegcsinálni a bonyolult balettlépéseket, amik számomra márolyan könnyűek voltak. Nem volt elég képzett és kecses ahhoz,hogy méltó partnere lehessen anyának, és fájt nézni azerőlködését. Anya is ráébredhetett, mert hamarosan másikzenét tett fel, amelynek az ütemére már apa is képes volt

vezetni.

Sötétben táncolunk, amíg tart a dal, Sötétben forgunk…

Apa végre magabiztosan lépkedett, magához szorítva

anyát, és arcát az arcához szorította, miközben könnyedléptekkel siklott vele a deszkán. – Hiányoznak a papírvirágok, amik megrebbentek minden

mozdulatunkra – mondta halkan anya.

– Odalent, a lépcső alján pedig az ikrek csöndben nézték azegyszerű, fekete-fehér tévét. – Anya behunyta a szemét, a

hangja szelíd volt, álmodozó. – Tizennégy éves voltál, és én – szégyenemre – már akkor is szerettelek.



Szégyenére? Miért?

De hiszen tizennégy éves korában még nem is ismerte!Mozdulatlanná merevedtem, és megpróbáltam felidézni,mikor és hol találkoztak először. Anya a húgával, Carrie-vel

kényszerült elmenekülni otthonról azután, hogy a szüleiautóbalesetben meghaltak. Buszra szállva délre utaztak,útközben találkoztak Hennyvel, a kedves néger nővel, akielvitte őket a gazdájához, dr. Paul Sheffieldhez. Ő pedignagylelkűen befogadta a két gyereket, meleg otthont adva

nekik. Anya tehetségesen táncolt, és balettiskolába járt, otttalálkozott Julian Marquettel, azzal az emberrel, aki később azapám lett Én nem sokkal apám halála után születtem. Későbbanya feleségül ment Paul bácsihoz, Bart apjához. Hosszú időtelt el, amíg megismerte Christ, Paul bácsinak az öccsét.Hogyan szerethette hát Chris már tizennégy éves korában?

Hazudtak volna nekünk? Ó, a mindenit…! A zene közben elhallgatott, és ők folytatták a vitát .– Rendben van, látom, jobban érzed magad – kezdte apa. –

Esküdj meg rá, hogy bármi történik is velem, akár holnap,akár évek múlva, hogy soha, de soha nem zárod be Bartot ésJoryt a padlásra, hogy szabadon férjhez mehess!

Csodálkoztam, hogy anya indulatosan felcsapja a fejét, ésrákiabál apára: – Hát ezt gondolod rólam? Az ördög vigyen el,ha azt hiszed, hogy annyira hasonlítok hozzá! Lehet, hogy énraktam össze az ágyakat. Lehet, hogy én hoztam fel ide a

kosarat. De soha, még csak eszembe sem jutott, hogy… hogy…Chris, te is tudod, hogy képtelen lennék megtenni!

Mit volna képtelen megtenni?



Apa akkor megeskette. Indulattól szikrázó, kék szemévelszó szerint kényszerítette, hogy fogadalmat tegyen.

Az izzadságtól gyöngyöző homlokkal, sajgó szívvelfigyeltem őket, nagyon csalódtam apában, aki tudhatta, hogyerre semmi szükség. Anya úgysem tette volna meg. Képtelenvolna olyat csinálni. Szeretett engem és Bartot. Még hakomoran, sötéten fénylő szemmel nézett is néha, akkor semzárt volna be soha bennünket a padlásra.

Apa ott hagyta, ahol addig álltak, és határozott léptekkel a

kosárhoz ment Felkapta, kinyitotta a zsalugátert, és gyorsmozdulattal kihajította az ablakon. Megvárta, amíg a földhözcsapódik, és csak aztán nézett újból anyára.

– Lehet, hogy megismételjük a szüleink bűnét, hogy együttélünk. Lehet, hogy végül Joryra és Bartra súlyosmegrázkódtatás vár… úgyhogy este, lefekvés után ne susogj

arról, hogy fogadjunk örökbe még egy gyereket! Nemrakhatjuk másra azt a terhet, amit nekünk kell cipelnünk! Hátnem érted, Cathy, hogy amikor összeállítottad ezeket azágyakat, akkor öntudatlanul arra készültél, amit tennél, hakiderül a titkunk?

– Nem – ellenkezett anya, tehetetlenül széttárva a karját. –

Nem tenném meg. Képtelen volnék… – Emlékezz arra, amit mondtál! – vágott közbe határozotthangon apa. – Mindegy, mi történik, nem fogjuk, vagy nemfogod a padláson elzárni a gyerekeinket, hogy megóvd

magadat vagy engem!

– Szörnyű, hogy ilyesmi egyáltalán az eszedbe jutott!

– Megpróbálok türelmes lenni. Megpróbálok hinni benned.Tudom, hogy rémálmaid vannak, és azt is, hogy még mindig



kínoz ifjúkorunk szörnyű emléke. Azonban becsületesenszembe kell nézned önmagaddal! Nem tanultad meg, hogy az

eltemetett emlék gyakran a felszínre tör, és valósággá válik?

Apa visszament anyához, a karjába vette, megcsókolta, ésszelíden simogatni kezdte, a hangja is egészen más volt, mintkorábban, anya pedig elkeseredetten kapaszkodott belé.(Miért volt olyan elkeseredett?)

– Cathy, szívem, szabadulj meg a félelemtől, amit a gonosznagyanya ültetett beléd! Azt akarta, hogy higgyünk a pokolban

és a bűnhődés örökös kínjában. Pokol pedig nincs, csak az,amit mi teremtünk magunknak. Mennyország sincs, csak amitmi építünk. Ne lopd el morzsánként a hitemet, a szeretetemet„öntudatlan” tetteiddel! Számomra nincs élet, ha nemszerethetlek.

– Akkor ne látogasd meg nyáron anyádat! Apa fölemelte a

fejét, és fájdalmasan nézett a messzeségbe. Óvatosanlecsúsztam a padlóra, és a lábamat magam alá húzva csakbámultam őket Mi történt? Miért ez az erős félelem hirtelen?



BART

– És a hetedik napon az Úr megpihent – olvasta Jory,

miközben alaposan ledöngöltem az árvácskamaggalmeghintett földet. Mindig olyankor csináltuk, hogy kikeljenekmájus ötödikére, Carrie nagynéném és Cory nagybátyámszületésnapjára. A kis nagynéniére, és a kis nagybácsiéra,akiket soha nem láttam. Régen meghaltak mindketten. Még a

születésem előtt. A családunkban könnyen haltak az emberek.(Nem tudom, miért szerették annyira az árvácskát. Ostoba,jelentéktelen kis virág.) Szerettem volna, ha anyának nemolyan átkozottul fontos megemlékezni a halottakszületésnapjáról.

– Kitalálod, mi történt még? – kérdezte Jory, mintha a

kilencévesek ostobák lennének, ő meg nagy, okos felnőtt. –

Kezdetben, miután az Úr megteremtette őket, Ádám és Évaruhátlanul élt az édenkertben. Aztán egy szép napon a gonosz,beszélő kígyó azt mondta nekik, hogy bűnös dolog meztelenüljárni, mire Ádám magára rakott egy fügefalevelet.

A fenébe… Meztelenül jártak, közben nem is tudták, hogytilos.

– Éva mit vett fel? – kérdeztem, és körülnéztem, háthatalálok valahol egy fügefalevelet. Azon a dallamos, mesélőhangon folytatta az olvasást, ami állandóan azokba a régiidőkbe repített vissza, amikor az Úr mindenkin rajta tartotta a

szemét – még a kígyókkal beszélgető, meztelen embereken is.Jory mindig azt mondta, hogy a bibliai történetekre gondolvazenét hall, és én dühös voltam és féltékeny, amiért táncolni



tud olyan zenére, amit én még csak nem is hallok. Butának ésfölöslegesnek éreztem magamat. – Hol találhat az emberfügefalevelet, Jory?

– Miért?

– Ha szerezni tudnék egyet, akkor levetném a ruhámat, ésazt viselném.

Jory elnevette magát .– Csak egy módja van, hogy a fiúk fügefalevelet viseljenek,

Bart, és te attól biztosan elszégyellnéd magad.

– Dehogy!– Dehogynem!

– Én soha nem szégyellem magam. – Akkor honnan tudod, milyen az? Különben láttad már

apát egy szál fügefalevélben?

– Nem… – feleltem, de aztán eszembe jutott, honnan is

tudhatnám, amikor még fügefalevelet sem láttam, és ezt megis mondtam Jorynak.

– Megismernéd, ha lámád – felelte, és újból nevetett, csakazért, hogy gúnyolódjon rajtam.

Aztán felpattant, és egyetlen hosszú ugrással, amiértmindig irigyeltem, fönntermett a márványlépcső tetején. Én

csak baktattam mögötte. Bárcsak olyan kecses lettem volna,mint ő! Jó lett volna ugyanúgy táncolni, hogy mindenkiszeressen. Jory nagyobb, idősebb és agyafúrtabb volt. Várjunkcsak! Eszembe jutott, hogy ha nagyobb nem is, de agyafúrtabb

azért lehetek. A fejem nagy volt, tehát az agyamnak is nagynakkellett lennie. Még nőnöm is kellett, annyira, hogy Joryt is

elhagyjam. Magasabb akartam lenni, mint apa, magasabb,



mint az óriás a „Jancsi és a bab”-ban, pedig az aztán nagyobbvolt mindenkinél!

Kilencéves… pedig én már tizennégy akartam lenni Jory a lépcső tetején várt, hogy utolérjem. Szemtelen!

Utálatos! Az biztos, hogy az Isten nem volt hozzám kegyes,amikor az ügyességet osztotta. Emlékszem, négyéves voltam,amikor Emma mindkettőnknek adott egy-egy sárga, pihéskiscsibét Soha életemben nem tartottam még olyan finomat akezemben. Gyönyörködtem benne, szagolgattam a finom,

babaillatú tollát, mielőtt óvatosan leraktam volna a földre – éshát az a buta csibe nem holtan bukott orra! – Agyonszorítottad – mondta apa, aki értett az ilyesmihez.

– Figyelmeztettelek, hogy ne fogd túl erősen. A kiscsirkéknagyon törékenyek, óvatosan kell bánni velük. A szívüknagyon közel van még a testük felszínéhez. Legközelebb

finomabban bánj vele, rendben? Akkor azt hittem, az Isten rögtön agyonsújt egy villámmal,

bár tulajdonképpen leginkább ő volt a hibás abban, amitörtént. Nem az én bűnöm volt, hogy nem éreztem úgy afájdalmat, mint mások. Akkor reszkettem, mert féltem, hogycsinál velem valamit, de amikor láttam, hogy megbocsát, egy

óra múlva odamentem a kis ketrechez, amiben Jory kiscsibéjesétálgatott magányosan. Jót játszottunk, hol én kergettem őt,hol ő engem, míg aztán hirtelen az a csirke is döglöttenfelbukott!

Utáltam a merev, hideg dolgokat. Miért adta fel olyankönnyen?

– Mi bajod? – kiáltottam rá. – Nem szorítottalak meg!Hozzád se értem! Vigyáztam rád, úgyhogy ne játszd nekem a



halottat, hanem kelj fel, különben apa azt fogja hinni, hogyszándékosan megöltelek! – Egyszer láttam, hogyan húz ki apaa vízből egy fuldoklót, és a száján át levegőt fúj a tüdejébe.Ugyanezt csináltam, de a kiscsirke nem éledt fel.Megmasszíroztam a szívét, imádkoztam, hogy térjen magához,de halott maradt.

Rossz voltam. Állandóan összepiszkítottam magam. Emmamindig azt mondta, hogy tiszta időpocsékolás kitisztítania aruháimat. Ha törölgettem, biztosan elejtettem a tányért. Az új

játékok, ha a kezembe kerültek, rögtön szétestek. Az új cipő,ha felhúztam, tíz perc múlva már kopott és szakadt volt. Nemtehettem arról, hogy olyan könnyen lehorzsolódtak. A gyárbannem értettek hozzá, hogyan csináljanak olyan cipőket, amiknem horzsolódnak le. Nem volt nap, hogy a térdem ne lettvolna tele horzsolással, vagy ne lett volna bekötözve. Ha

baseballoztunk, futás közben rögtön hasra estem. Nem tudtamrendesen fogni, az ujjaim pedig rögtön hátrabicsaklottak, hahozzájuk ért a labda, kétszer el is törtek. Háromszor estem le afáról. Egyszer eltörtem a jobb, egyszer a bal karomat, deharmadszorra megúsztam néhány horzsolással. Jory soha nemtörte el semmijét .

Nem csoda, hogy anya állandóan figyelmeztetettbennünket: ne menjünk át abba a nagy, öreg házba,amelyikben annyi lépcső volt. Tudta, hogy előbb vagy utóbb lefogok esni, és összetöröm minden csontomat!

– Kár, hogy nem tudsz bánni a mozdulataiddal – morogta

Jory, aztán felállt, és rám kiáltott: – Bart, ne fuss már úgy, mint

a lányok! Dőlj előre, és úgy használd a lábaidat, mintha rugóklennének! Szánd el magadat, és lendülj neki! Ne félj az eséstől!



Ha nem gondolsz rá állandóan, akkor nem is fogsz elesni, és ha

utolérsz, neked adom a szupergyors labdámat! A mindenit! Semmire nem vágytam annyira, mint arra a

labdára. Jory úgy tudta eldobni, hogy széles kört írt le alevegőben. Ha a falhoz állított konzervdobozokra céloztunkvele, egyiket a másik után eltalálta. Én soha nem tudtam leütnisemmit, amire céloztam, de eltaláltam mindent, amit még csaknem is láttam – ablakokat és embereket is.

– Nem kell a labdád! – válaszoltam neki, pedig nagyon

szerettem volna. Sokkal jobb volt, mint az enyém; állandóan őkapta a jobb holmikat.

Szánakozva nézett rám, amitől bőgni tudtam volna.Utáltam, ha sajnáltak!

– Megkaphatod anélkül is, hogy megnyernéd a versenyt,nekem meg jó lesz a tied. Nem akarlak bántani, csak

szeretném, ha nem félnél állandóan attól, hogy neked semmisem sikerül. Akkor talán minden könnyebben menne. Ha azember dühös, az néha segíti, hogy meg tudja csinálni, amitakar. – Elmosolyodott, és ha anya látja, biztosan megdicséri afehér fogsorát. Én csak rondán vigyorogni tudtam.

– Nem kell a labdád! – mondtam még egyszer, mert nem

akartam vereséget szenvedni tőle, aki csinos, kecses,tizennégy éves és balerinákkal házasodó orosz balett -táncosok az ősei. Mi olyan különös a táncosokban? Semmi,semmi! Isten rámosolygott Jory lábára, és széppé tette, míg az

enyém olyan volt, mint két idétlen bot, és állandóan vérzett is.

– Utálsz, ugye? Azt kívánod, bárcsak meghalnék? Hosszú,

különös pillantást vetett rám.



– Nem, nem utállak, és nem akarom, hogy meghalj! Hiábavagy ügyetlen, és hiába sápítozol annyit, szeretlek, mert atestvérem vagy.

– Piszkosul köszönöm. – Nincs mit. Gyere, nézzünk be a házba! Suli után mindennap felmásztunk a magas, fehér falra,

elüldögéltünk a tetején, és néha átmásztunk, hogy bemenjünka házba. A tanításból nem sok maradt hátra, kis ideig kellettmég kibírni, hogy aztán a játékon kívül semmi más dolgunk ne

legyen. Jó volt tudni, hogy az a ház csak minket vár.Kísérteties, öreg épület volt, kanyargós folyosókkal,kincsekkel teli öreg ládákkal, magas, furcsa alakú szobákkal,amikből kisebbek nyíltak, néha egymás mögött megbújva többis.

Pókok laktak benne, és beszőtték hálóikkal a fura alakú

csillárokat. Mindenütt egerek szaladgáltak, és mindenfeléelhullatták a piszkukat. A kertből bementek a bogarak is, ésott mászkáltak a padlón, a falakon. A madarak berepültek akéményeken, és vadul csiripeltek, keresve a visszafelé vezetőutat. Néha nekiütköztek a falaknak, az ablakoknak, és otthevertek döglötten. Ha Joryval időben érkeztünk, olyankor

kinyitottuk az ablakokat és az ajtókat, hogy kirepülhessenek. Jory szerint sietve hagyták el az öreg házat. A bútorok egyrésze kellemetlen szagot árasztva porosodott, szétfoszlott, ésettől Jory állandóan fintorgott. Én mélyen beszívtam, és

megpróbáltam rájönni, mit mesél. Képes voltam sokáig mozdulatlanul állni, és szinte

hallottam, miről beszélgetnek a szellemek. Ha pedigvalamelyik poros, öreg, bársonyhuzatú kanapén ültünk, és



csöndben maradtunk, a pincéből halk neszt hallottam, minthaa szellemek akartak volna súgni valamit.

– Senkinek ne említsd soha, hogy a szellemek beszélnekhozzád, különben azt fogják hinni, hogy megőrültél! –

figyelmeztetett Jory. Egy őrült már volt a családunkban –

apának az anyja, akit Virginiában, bolondokházában tartottak.Nyaranta egyszer elutaztunk keletre, hogy meglátogassuk őt,meg az öreg sírokat. Anya soha nem ment be a hosszú, vöröstéglás házba, amelynek a kertjében furcsa ruhás emberek

sétálgattak, és senki nem mondta volna, hogy bolondok, hanem lettek volna körülöttük fehér ruhás ápolók. Anya minden nyáron megkérdezte: – Jobban van? – Apa

ilyenkor szomorú arcot vágott, és azt válaszolta: – Nem, nincs

sok javulás… de lenne, ha megbocsátanál neki. Anya ett ől mindig dühös lett. Úgy nézett ki, mintha azt

akarná, hogy a nagymama örökre ott maradjon, bezárva. – Figyelj rám, Christopher Doll! – mondta dühösen. – Ne

felejtsd el, hogy fordítva kell történnie! Neki kell térden állvakönyörögnie, neki kell bocsánatot kérnie tőlünk!

Tavaly nyáron nem utaztunk keletre, nem látogattunk megsenkit. Utálom az öreg sírokat, utálom Madame Marishát a

fekete ruháival, nagy kontyba feltűzött, szürke hajával, és azsem érdekel, ha azok az öregasszonyok ott keleten soha többénem látnak bennünket. A halottak pedig – maradjanak csak ott

a sírjukban, virágok nélkül. Túl sok halott van az életünkben,

és csak arra jók, hogy mindent összezavarjanak, – Gyere már, Bart! – kiáltott rám Jory.





vele, ahogy láttam is egyszer. Lányok! Gondolni sem szerettem

rájuk.

– Utálom a lányokat, csak fiúkat akarok! – mordultam rá, őmeg nevetett, és azt mondta, hogy még csak kilencévesvagyok, és hamarosan jobban fogom szeretni a lányokat afiúknál.

Már éppen dühösen vissza akartam vágni neki, amikor kétteherautó bukkant fel a ház előtti hosszú kocsiúton. Hűha!Addig nem láttunk még ott senkit.

Ültünk és figyeltük a sok munkást Néhányan közülükfölmentek a sárgás tetőre – anya egyszer azt mondta,

„cserépzsindely” van rajta –, és ellenőrizték, nincs-e rajta lyuk.

Mások létrákat, nagy – biztosan festékkel teli – vödröket éshosszú papírtekercseket cipeltek be a házba. Némelyek azablakokat nézték végig, mások a bokrokat és a fákat

– Hé! – szólalt meg igencsak csalódottan Jory. – Valakibiztosan megvásárolta. Most rendbe hozatják, aztánbeköltöznek.

Nem akartam szomszédokat, akik zavarják anya és apa„magánéletét”. Állandóan azt mondogatták, milyen jó, hogynincsenek közeli szomszédok, akik „zavarnák a

magánéletünket”. Sötétedésig ültünk ott, aztán hazamentünk, de nemmondtunk semmit a szüleinknek, mert ha az ember valamithangosan kimond, akkor az igaz is lesz. Amit csak gondol, az

nem számít. Másnap vasárnap volt, és elmentünk Stinsori Beach-re

piknikezni. Aztán hétfő délután Joryval újból felmásztunk afalra, hogy megnézzük, mi folyik odaát. Hideg, ködös idő volt,



de éppen eleget láttunk ahhoz, hogy aggódni kezdjünk. Úgytűnt, nem mászhatunk át többé, és nem lesz saját helyünk. Holfogunk akkor játszani?

– Hé, gyerekek! – kiáltott ránk egy köpcös férfi valamelyiknap, amikor ismét ott bámészkodtunk. – Mit csináltok ott?

– Semmit! – kiáltott vissza neki Jory. (Én soha nembeszélgettem idegenekkel, Jory piszkált is érte, hogy csakmagammal beszélgetek.)

– Ne mondd, hogy semmit nem csináltok, amikor látlak

benneteket odafent! Ez a ház magántulajdon, úgyhogytáguljatok innen, különben megbánjátok! Nagyon rondán viselkedett, szigorúan nézett ránk, a

munkaruhája is régi és piszkos volt. Még akkora lábat és olyanpiszkos csizmát nem láttam, amikor közelebb jött. Örültem,hogy három méter magasban vagyok, és nem tud elkapni

bennünket .– Az igaz, hogy néha átmegyünk egy kicsit játszani –

folytatta Jory, aki nem félt senkitől –, de nem teszünk tönkresemmit. Mindent úgy hagyunk, ahogy találtuk.

– Mostantól kezdve ide ne merjetek jönni! – dühöngötttovább a férfi, előbb Joryt, aztán engem is jó alaposan

megnézve magának. – Egy gazdag hölgy vásárolta meg ezt ahelyet, és biztosan nem akarja, hogy idegen kölykökmászkáljanak körülötte. Azt ne higgyétek, hogy ha átjöttök,megúszhatjátok, mert öreg, és egyedül él! Szolgákat is hoz

magával. Szolgákat! Hűha!

– A gazdagok mindent megtehetnek, amihez kedvük van – morogta az óriás, miközben ott hagyott bennünket. – Csináld



ezt, csináld azt, és ügyelj rá, hogy már tegnapra készen legyen!Pénz… Mit nem adnék, hogy nekem is legyen!

Nálunk csak Emma volt, úgyhogy nem számítottunk igazángazdagnak. Jory azt mondta, hogy Emma olyan, mint a

pártában maradt nagynéni – nem igazan rokon, de nem is

igazán szolga. Egész életemben ismertem, de közel semszeretett annyira, mint Joryt. Én sem szerettem őt, ezért nemis igazán érdekelt, mit gondol rólam.

Múltak a hetek, befejeződött az iskola, és a munkások még

mindig ott voltak. Addigra anya és apa is látta őket, és nemnagyon örültek, hogy szomszédokat kapunk. Nem akartákmeglátogatni őket, és azt sem, hogy ők nézzenek át hozzánk.Sokat törtük a fejünket Joryval, vajon miért nem akarják, hogybarátok járjanak hozzánk.

– A szerelem miatt – suttogta Jory. – Még mindig olyanok,

mintha a mézesheteiket töltenék. Ne felejtsd el, hogy Chrismár a harmadik férje anyának, és a bimbó még mindig nemhervadt el!

Miféle bimbó? Nem láttam semmiféle virágot. Jory kitűnő eredménnyel fejezte be a középiskola első

évét, én pedig csak fogcsikorgatva tudtam átcsúszni az ötödik

osztályba. Utáltam az iskolát. Utáltam az öreg házat is, amelymár olyan volt, mintha vadonatúj lenne. Vége szakadt akísérteties, titokkal teli időnek, amikor olyan jól éreztükmagunkat odaát

– Majd csak elütjük valamivel az időt addig, amígátlopózhatunk, hogy megnézzük az öreg hölgyet – suttogta

Jory, nehogy a bokrokat nyíró és a száraz ágakat metszőkertészek meghallják, amit mond.



Legalább öthektáros volt a kert, és a házon dolgozókmindent elhajigáltak benne, és csúnyán összepiszkolták. Azudvar teli volt papírokkal, huzal- és fadarabokkal, a vasrácsos

kapun keresztül bedobált mindenféle szeméttel. Rengetegetkellett takarítani. Az az undok építésvezető is sörösdobozokatszedegetett, amikor jött felénk, aztán kiabálni kezdett, pedignem csináltunk semmi rosszat.

– Hányszor szóljak még, fiúk?! – kérdezte dühösen. – Ne

kényszerítselek rá, hogy még egyszer megtegyem! – A

derekához szorította hatalmas öklét, és mérgesen nézett fel – Figyelmeztettelek benneteket, hogy ne másszatok fel arra afalra! Tűnés!

Jory nem akart lemászni a falról, mert senkinek sem

ártottunk azzal, hogy ültünk a tetején, és nézelődtünk. – Süketek vagytok?!

Jory arca elvörösödött, és amilyen csinos volt addig, egyszempillantás alatt olyan utálatossá vált .– Nem vagyunk süketek! Itt lakunk. Ez a fal a

birtokhatáron van, és legalább annyira a miénk, mintamennyire az övé. Apa mondta ezt Itt fogunk ülni, ésnézelődünk, ameddig a kedvünk tartja. Maga pedig ne

kiabáljon velünk, és ne merje azt mondani még egyszer, hogy„tűnés”! – Szemtelen, feleselős kölyök vagy, mi? – kérdezte a férfi,

és elment, rám se nézett, pedig én ugyanolyan határozott és

szemtelen voltam – belül.



ELŐJÁTÉKOK

Reggeliztünk, és közben anya az egyik balerináról beszéltapának. Bart velem szemben ült, morogva, rosszkedvűenpiszkálgatta a hideg zabpelyhet Nem nagyon evett mást, csakhideget, többnyire szendvicseket, amik apa szerint ártottak azegészségének.

– Chris, én nem hiszem, hogy Nicole ezt túléli – mondta

aggódó hangon anya. – Szörnyű, hogy mennyien pusztulnak elautóbalesetben. A kislánya még csak kétéves. Néhány hete

láttam. Szakasztott olyan, mint Carrie volt ennyi idős korában. Apa szórakozottan bólintott, és tovább olvasta a reggeli

lapot. Még mindig erősen foglalkoztatott a padlásonlejátszódott jelenet, különösen éjszaka jutott eszembe,olyankor elaludni sem hagyott Néha csak ültem csöndben, aszobámban, és megpróbáltam előbányászni azt, ami el voltrejtve valahol, az agyam távoli zugában. Biztos voltam abban,hogy nagyon fontos dologról van szó, csak nem tudtamrájönni, mi az. Miközben Nicole-ról és a kislányárólbeszélgettek, akkor is a padlás járt az eszemben, próbáltammegfejteni a jelenet értelmét, és hogy ki volt a nagymama,akitől annyira félni kellett. És hogyan ismerhették egymástakkor, amikor anya még csak tizennégy éves volt?

– Chris – szólalt meg ismét anya, a hangjával próbálva megkényszeríteni apát, hogy abbahagyja a sportoldal böngészését.– Oda sem figyelsz arra, amit mondok! Nicole-nak nincsen

családja, érted?! Egy nagybácsija vagy nagynénije sem, aki





– Ez igaz – felelte apa, Bart állát megfogva, ésösszeborzolva amúgy is állandóan kócos haját. – Senki nem

kényszerít rá; én csak remélem, hogy inkább eljössz, minthogy egyedül itthon maradj. – Anyához hajolt, és adott nekiegy búcsúpuszit.

– Vezess óvat osan! – figyelmeztette anya, mint minden

áldott nap, amikor elindult. Apa mosolyogva ígérte meg, hogyóvatos lesz, közben egymásba mélyedt a tekintetük, és

olyasmiről beszélt, amit már érteni véltem.

– Volt egy öreg hölgy, aki egy cipőben élt – kántálta Bart. – Annyi gyereke volt, hogy nem tudta, mit egyék. – Bart, muszáj összerondítanod az ételt? – szólt rá anya. –

Ha nem akarod megenni, hagyd ott, és kelj fel az asztaltól! – Péter, Péter, Tökmag Péter, mit csinált a feleséggel? Tök

héjába tette őt, úgy szerette azt a nőt. – Bart anyára

vigyorgott, és felállt – nála ez számított bocsánatkérésnek. Jesszusom! Már majdnem tízéves volt, és még mindigostoba gyerekmondókákat ismételgetett. A vállára csaptakedvenc pulóverét, de olyan lendülettel, hogy rögtön levertegy felbontott tejesdobozt. A tej a padlóra ömlött, Cloverpedig, mint a macska, boldogan lefetyelni kezdte. Anyát

lekötötték Nicole-lal kapcsolatos gondolatai, észre sem vette abalesetet

Emma feltörölte a tejet, sötét pillantást vetve Bartra, akicsúfondárosan ráöltötte a nyelvét, és kiment

– Bocsáss meg, anya! – mondtam, és felugrottam azasztaltól, hogy az öcsém után menjek.



Megint felmásztunk a falra, néztük, mi zajlik odaát, ésmindketten azt kívántuk, hogy költözzön be minél előbb az azidős hölgy. Ki tudja, még az is lehet, hogy unokái vannak.

– Máris hiányzik az az öreg ház – panaszkodott Bart. –

Utálom azokat, akik beköltöznek. Virágot ültettünk, a gazt húzkodtuk ki, én pedig

egyfolytában azon gondolkodtam, mivel fogjuk tölteni anyarat, ha még csak át sem mehetünk a szomszédba.

Bart vacsora közben is harapós kedvében volt, mert neki

ugyanúgy hiányzott a ház. Csak ült az asztalnál, ésmozdulatlanul bámulta a tányért .– Egyél rendesen, Bart – figyelmeztette apa –, különben

nem lesz erőd ahhoz, hogy élvezd Disneylandet! Bartnak még a szája is elnyílt a csodálkozástól. – Disneylandet? – kérdezte csillogó szemmel. – Tényleg

oda megyünk? Nem keletre, hogy régi sírokat látogassunkmeg?

– Disneyland része a születésnapi ajándékodnak –

magyarázta apa. – Ott fogjuk megünnepelni, aztán elrepülünkDél-Karolinába. Úgyhogy légy szíves, és ne panaszkodj!Másokra is tekintettel kell lenned! Joryt évente legalább

egyszer nagyon szeretné látni a nagymamája, és mivel tavalynem voltunk nála, az idén már nagyon várja a látogatásunkat.Ott van az én anyám is, akinek szintén szüksége van acsaládjára.

Anyát figyeltem, és láttam rajta, hogy nem tetszik neki,amit apa mond. Így volt ez minden évben, valahányszor

elérkezett az ideje, hogy meglátogassuk az anyját. Kár, hogyanya nem értette, miért olyan fontos ez apának. Talán azért



felejtette el, mit jelentenek az anyák, mert korán árva lett, deaz is lehet, hogy csak féltékeny volt

– A mindenit! Jobban vágyom Disneylandbe, mint aparadicsomba! – lelkesedett Bart. – Soha nem lennék képesmegunni!

– Tudom – felelte nem igazán kedvesen apa.

Bart azonban alig jutott túl az első boldogságon, márisújból panaszkodott, amiért keletre kell utaznia.

– Anya, apa, én nem megyek! Két hetet pazarolni arra,

hogy régi sírokat és öreg nagyanyákat látogassunk meg! – Bart – dörrent rá anya –, légy szíves, beszélj nagyobbtisztelettel a halot takról! Az édesapád is azok között van,akiknek a sírját nem akarod meglátogatni. Carrie nagynénédis. Akár tetszik, akár nem, el fogsz menni hozzájuk, és MadameMarishához is. Ha pedig még egyszer kinyitod a szádat, és

tiltakozni kezdesz, nem mehetsz el Disneylandbe!– Anya – szólalt meg egészen szelíden, békítő hangon Bart.– Miért van az, hogy az apukád, aki Gladstone-ban, Pában haltmeg…

– Mondd rendesen, hogy Pennsylvania, ne azt, hogy Pa!

– Miért hasonlít annyira, a mostani apánkra? Láttam, hogy

a kérdéstől anya tekintete fájdalommal telik meg, és hogyelüssem valamivel a témát, azt mondtam: – Fura név aDollanganger, az biztos: nyilván örültél, hogymegszabadulhatsz tőle.

Anya dr. Paul Sheffield fényképére nézett, és halkan aztmondta: – Igen, csodálatos nap volt, amikor Mrs. Sheffield

lettem.





A sofőr lassan, nagyon lassan vezette a hosszú luxuskocsita bejáratig, ahol óvatosan megállította, kiszállt, éskörbekerülve kinyitotta utasai előtt az ajtót. Lélegzet -visszafojtva figyeltünk, várva, hogy végre meglátjuk azt agazdag, rettenetesen gazdag nőt, aki bármit megengedhetmagának.

A sofőr fiatal volt, és az egész viselkedése gőgösnekmutatta. Még távolról is meg tudtuk állapítani, hogy jóképű,bezzeg az öregember, aki kiszállt a kocsiból, csöppet sem volt

az. Nagyon meglepődtem, amikor megláttam. Hát nem aztmondta a munkavezető, hogy egy hölgy költözik oda aszolgáival?

– Nézd! – súgtam Bartnak. – Ez biztosan a komornyik. Nem

gondoltam volna, hogy a komornyik ugyanabban az autóbanutazik, amiben a gazdája.

– Utálom azokat, akik beköltöznek a házunkba! – morgottdühösen Bart. Az ösztövér, öreg komornyik hátrafordult, és a kezét

nyújtva ki akart segíteni a hátsó ülésről egy idős hölgyet, de azinkább a fiatal sofőrre támaszkodott. A mindenségit! Feketeruhában volt, tetőtől talpig lepelbe burkolózva, mint valami

arab nő. A fejét és az arcát is fekete fátyol takarta. Gyászolóözvegy lett volna? Netán valóban mohamedán? Nagyonrejtélyesnek tűnt.

– Utálom a földet söprő, fekete ruhát. Utálom az öreg nőket

fekete fátyolban. Utálom a kísérteteket. Én megbűvölve bámultam, és azt figyeltem, hogy milyen

kecsesen mozog a fekete lepel alatt. Még a rejtekhelyünkről is



meg tudtam állapítani, hogy mélységesen lenézi az öreg,sovány komornyikot. Különös.

Körbefordult, és mindent alaposan megtekintett. Hosszú ideig nézett felénk, a fára, a fehér falra, a házunk

tetejére, de tudtam, hogy nem sokat láthat. Gyakran álltamazon a helyen, ahol ő, és csak a házunk tetejének felső részét és a kéményünket láttam. A ház emeletéről azonban már aszobáink is láthatók voltak. Eldöntöttem, szólok anyának,hogy ültessünk néhány nagy fát a fal mellé, ne tudjanak kilesni

bennünket a szomszédból. Akkor jöttem csak rá, mi lehetett az oka, hogy a kertészekalaposan megkurtítottak néhányat a hölgy eukaliptuszfáiközül. Biztosan kíváncsiskodni akart, átleskelődni hozzánk. Azis lehetséges persze, sót valószínűbb, hogy nem akart olyanmagas fákat közel a házhoz.

Közben a második kocsi is megállt. Előbb mókás, fehérkötényt és bóbitát viselő, fekete ruhás szobalány, aztán két,szürke egyenruhás inas szállt ki belőle. Az inasok rögtönelkezdték behordani a házba a bőröndöket, kalapdobozokat,cserépbe ültetett élő növényeket, miközben a feketébeöltözött hölgy továbbra is mozdulatlanul a kéményünket

figyelte. Kíváncsi lettem volna, mit talált különösnek rajta. Nagy, sárga bútorszállító autó bukkant fel, és már ontottamagából az elegánsnál elegánsabb bútorokat, amikor a hölgymég mindig ott állt, a szobalányokra hagyva, hogy

megmondják, mit hová tegyenek a rakodók. Végül, miután azegyik szobalány már többször is odafutott hozzá, hogy

kérdezzen valamit, megfordult, és bement a házba. A szolgákazonnal követték.



– Bart, nézd csak azt a kerevetet, amit most visznek be!

Láttál már valaha ilyen díszeset? – kérdeztem az öcsémtől. Ő azonban már régen nem a szállítómunkásokat figyelte.

Minden érdeklődését egy nagy, sárga-fekete hernyó kötötte le,amelyik piszkos tornacipője orránál, az ágon araszolgatottelőre. A madarak énekeltek, a mélykék égen bodros, hófehérfelhők úsztak. A levegő hűvös és friss volt, telve a fenyő és azeukaliptusz illatával – Bart pedig azt a rondaságot bámulta. Azocsmány, szőrös hernyót!

– Utálom az ocsmány, szőrös dolgokat – motyogtamagának, én pedig biztos voltam benne, hogy szeretnémegnézni, mi van a különös külső alatt. – Biztosan ronda

zöldek a beleid. Ne gyere felém, te undorító, kis sárkány! Haközelebb mersz jönni, véged!

– Hagyd már ezt a hülyeséget! – szóltam rá. – Azt nézd

inkább, mit cipelnek be a házba! Fogadjunk, hogy az a fotelvalamelyik európai kastélyból került ide! – Még egy hüvelyknyit jössz, és nagyon megbánod! – Tudod, mit mondok? Ez a hölgy egészen kellemesnek

tűnik. Akinek ilyen jó ízlése van, az csak kedves lehet. – Még egy hüvelyk… és meghalsz! – figyelmeztette Bart

újból a hernyót. – Nézd, milyen gyönyörűen süt a nap! Láttál már ilyencsodálatos színeket? Nekem olyanok a színek, mint a zene.Hallom, amint dalolnak. Ha most hirtelen vakká és süketté

válnék, szerintem akkor is tovább hallanám a színek zenéjét,és látnám őket szem nélkül is. A sötétben is képes volnék

táncolni.



– Hülyeség – motyogta az öcsém, egy pillanatra sem vévele a szemét a tornacipő felé araszoló, halálos veszedelmethozó, szőrös hernyóról. – A vak ság feketeség és üresség.Nincsenek színek. Nincs zene, Semmi nincs. A halál az csönd.

– A süketség, nem a halál – javítottam ki. Abban apillanatban Bart rátaposott a hernyóra, és rögtön leugrott aföldre, hogy a hölgy kertjének frissen nyírt gyepébebeletörölje a cipőjére ragadt nyálkás, zöld folyadékot.

– Ez ronda dolog volt tőled, Bart Winslow! – mondtam

neki. – A hernyók változáson mennek át, amit úgy hívnak,hogy metamorfózis. Lehet, hogy amit most megöltél, aleggyönyörűbb pillangó lett volna. Nem sárkányt pusztítottálel, hanem a tündérkirályt vagy királynőt, a legcsodásabbteremtményt.

– Ostoba balettos beszéd – felelte, bár láttam rajta, hogy

kicsit megijedt. – Majd jóváteszem – folytatta idegesenkörbepillantva. – Készítek egy csapdát, élve megfogok vele egypillangót, és addig vigyázok rá, amíg tündérkirállyá változik,aztán szabadon engedem.

– Ne hülyéskedj már, csak vicceltem – mondtam neki. –

Ezután azért ne ölj meg több rovart, hacsak nem a rózsákon

találod őket! – És ha a rózsákon vannak, akkor megölhetem őket?

Nem értettem, miért kell Bartnak minden bogarat, rovartmegölnie. Egyszer rajtakaptam, amint egyenként kihúzkodta

egy pók összes lábát, mielőtt a hüvelyk- és mutatóujja közészorítva összeroppantotta volna a testét. A fekete vér

lekötötte minden figyelmét. – Éreznek fájdalmat a bogarak?



– Igen – feleltem –, de azért ne foglalkozz vele túl sokat!Előbb vagy utóbb te is érezni fogod a fájdalmat, úgyhogy nebőgj! Amit megöltél, csak szőrös kis hernyó volt, nemtündérkirály vagy királynő. Gyere, menjünk haza! – Sajnáltam,mert tudtam, mennyire bántja, hogy nem érez fájdalmat, mintén. Inkább örült volna neki, hogy így van.

– Nem! Nem akarok hazamenni! – tiltakozott. – Meg

akarom nézni azt a házat! Abban a pillanatban Emma megrázta az ebédre hívó

csengőt, mire futva elindultunk haza.

Másnap ismét fölmásztunk a falra, de a szállítók – amígaludtunk – nyilván befejezték a költöztetést, mert nem láttunktöbb teherautót. A délelőtt nagy részét és a kora délutánt anyabalettosztályában töltöttem, Bart pedig otthon maradt, és

egyedül játszott. Hosszúak voltak a nyári napok, és láttammosolygós arcán, hogy megkönnyebbült, amikor nagy sokárahazaértem.

– Megyünk? – kérdeztem tőle. – Megyünk – felelte, miután előző nap pontosan

megbeszéltük, mit fogunk csinálni. Felmásztunk a falra, és a

föléje hajló, fiatal fát kihasználva át a szomszéd kertbe, amitmegtiltottak ugyan, de ezzel nem törődtünk, hiszen a miénkvolt először. Kószáló árnyakként osontunk előre. Bart menetközben alaposan megfigyelte az állat formájúra nyírt

bokrokat. Különös. Egy fészkén kotló, kövér tyúk mellett a

nyakát nyújtogató, büszke kakas emelte peckesen magasra a

fejét. Ügyes, nagyon ügyes! Ki gondolta volna, hogy az öregmexikói kertész ilyen ügyesen kezeli a metszőillőt



– Nem szeretem a bokrokat, amik olyanok, mint az állatok– panaszkodott Bart. – Nem szeretem a zöld szemüket. A zöldszemek utálatosak. Jory! Ezek figyelnek bennünket!

– Pszt! Ne beszélj! Lépj mindig pontosan a nyomomba! –

figyelmeztettem az öcsémet. Hátranéztem, és láttam, hogy az

ég szilvakékre változott, és kiömlött vérre emlékeztető,bíborszínű csíkok tarkázták. Nem sok hiányzott, hogy teljesenbesötétedjen, és feljöjjön a nem mindig a legkedvesebb arcátmutató hold.

– Jory! – hallottam szorosan mögöttem Bart hangját. – Nem azt mondta anya, hogy sötétedésre legyünk otthon?

– Nincs még sötét. – Majdnem az volt, a nagy ház nappalsárgásfehér színe is ijesztő kékesfehérré váltott az egyresűrűsödő alkonyatban.

– Nem szeretem az újnak látszó, öreg csontvázházakat. –

Bart és az ő különös megfigyelései! – Most már biztosanotthon kellene lennünk. Nem hagytam, hogy visszahozzon, hiszen félúton már

semmi értelme sem lett volna visszafordulni. Ujjamat aszámra téve halkan figyelmeztettem, hogy maradjon ott, aholvan, és egyedül indultam a hatalmas ház egyetlen kivilágított

ablaka felé. Persze, ahelyett, hogy megfogadta volna, amit mondtam

neki, Bart szorosan a nyomomban maradt. Újbólfigyelmeztettem, aztán felkapaszkodtam egy fiatal tölgyfára,

ami azért elég erős volt, hogy elbírja a súlyomat. Olyanmagasra másztam, hogy benézhessek a szobába, de először

semmi különöset sem láttam, csak nagy, még felbontatlandobozokat. Magas, széles ernyőjű lámpa akadályozott a



leskelődésben, előrébb kellett kúsznom az ágon, hogy ellássakmellette. Végre homályosan ki tudtam venni egy talpig érő,fekete köntösbe burkolózott alakot. Fából készülthintaszékben ült, ami nagyon kényelmetlennek tűnt a házbabehordott, sok puha kanapéhoz és fotelhez képest. A feketefátylas nő lenne, akit tegnap láttunk?

Eszembe jutott, hogy az arab férfiak is köntöst viselnek, ésarra gondoltam, hogy az öreg, törékeny csontú komornyik leszaz, de akkor megláttam a csillogó gyűrűkkel díszített, sápadt,

keskeny kezét, és rájöttem, hogy valóban a ház úrnője ül ott.Arrébb akartam csúszni, hogy jobban megnézhessemmagamnak, de az ág, amin ültem, hangosan megreccsentalattam, és a nő felkapta a fejét, és felém nézett.

A szeme kitágult, a tekintete ijedt volt, én pedig azzalbiztattam magam, hogy a villanyfényes szobában tartózkodó

ember nem látja tisztán, mi történik odakint, a sötétben. Azizgalomtól hevesen dobogó szívvel, a lélegzetemet visszafojtvavártam. Körülöttem éji bogarak döngtek, és közülük egy-kettőmerészen még rám is szállt.

Odalent Bart kezdt e elveszíteni a türelmét, és hogyfigyelmeztessen, megrázta a fa törzsét. Igyekeztem

megkapaszkodni az ágban, hogy le ne essek, és ugyanakkorjelezni, hogy hagyja már abba. Szerencsére odabent nyílt azajtó, és nagy ezüsttálcán letakart tálakat hozott be a

szobalány. – Siess már! – sürgetett az öcsém gyáván. – Haza akarok

menni

Mit ől félt? Én voltam a magasban, engem fenyegetett aveszély, hogy bármelyik pillanatban lezuhanok. Az edények, a



róluk leemelt fedők csörgése szerencsére elnyomta a zajt,amit Bart csinált.

Miután a szobalány kiment, a hintaszékben ülő nőfelhajtotta a fátylát, és magányosan hozzálátott avacsorájához. Már éppen megnyugodtam, hogy nem hallottameg az áruló zajokat, amikor a gyönge ág újból hangosanmegreccsent.

A nő riadtan felkapta a fejét, és végre tisztán láthattam azarcát. Láttam, és mégsem láttam! Az orrát, a száját, a szemét

alig lehetett kivenni, csupán az arcát csúfító, vöröskarmolások látszottak tisztán. Egy macska esett talán neki, azintézte volna el? Hirtelen sajnálatot éreztem iránta, amiértöregen, magányosan ül az asztalnál, étvágytalanul ahhoz, hogy

bármit is élvezzen az eléje rakott finomságokból.Tisztességtelennek éreztem, hogy valaki ennyire magányos

legyen, megfosztva a szeretett ől. Szomorú volt látni, hogy azöregkor a szépségét elrabolta, mert a vonásaiból ítélvevalamikor ugyanolyan gyönyörű lehetett, mint anyám.

– Jory…?

– Pszt!

Az idős nő nézett még felém egy darabig, azután gyors

mozdulattal az arca elé húzta a fátylat .– Ki van odakint? – kérdezte jó hangosan. – Menjen innen,

bárki legyen is az, különben hívom a rendőrséget! A szigorú figyelmeztetés végre hatott. Leugrottam a földre,

kézen fogtam, és gyorsan elindultam haza Barttal. Pár lépésután persze orra esett, föltartva, mint mindig. Felrántottam, és

tovább futottam vele, kényszerítve, hogy gyorsabbanszaladjon, mint ahogy nélkülem képes lett volna.



– Jory! – lihegte. – Ne olyan gyorsan! Mit láttái? Mondd el…szellem volt?

Annál is rosszabb. Láttam, milyen lehet anyánk harminc évmúlva, ha a kor tönkreteszi a szépségét.

– Hát ti hol csavarogtatok?! – kérdezte anya az utunkat állva,amikor megpróbáltunk észrevétlenül beiszkolni afürdőszobába, hogy rendbe hozzuk magunkat, mielőttfelfigyelne összepiszkolódott ruhánkra.

– Hátul voltunk, a kertben – feleltem bűntudatosan, amitrögtön észre is vett, és gyanakvóvá vált. – Azt mondd, hogy igazából merre voltatok! – szólt rám

szigorúbb hangon.

– Csak hátul…

– Jory, te is kezdesz ugyanúgy mellébeszélni, mint Bart?

Átöleltem, és puha mellébe temettem az arcom. Elég nagyvoltam már ahhoz, hogy ne csináljak ilyet, de hirtelen nagyonkellett a biztonság, amit nyújtott.

– Jory, drágám, mi a baj?

Nem volt semmi baj. Igazán azt sem tudtam, hogytulajdonképpen mi bánt. Korábban is láttam idős embereket,

például a saját nagymamámat, Marishát, bár az is igaz, hogy őmindig öreg volt. Aznap éjjel álmomban csodaszép tündérnek láttam anyát,

amint bűvös varázsigét mondott, megszüntetve az öregedést.Kétszáz éves asszonyokat láttam olyan fiatalnak és szépnek,

mint a húszévesek, és mind olyanok voltak, kivéve egyet, aki

fekete ruhában egy hintaszékben ült.



Hajnal felé Bart bebújt mellém az ágyba, szorosan ahátamhoz simult, és együtt néztük a hajnali derengésben afákat elhomályosító, az élet minden jelét megszüntető, azegész kinti világot halottá dermesztő, szürke ködöt.

– A világ tele van halottakkal – motyogott magának Bart. –

Halottak az állatok és a növények is. Csupa fekete rondaság,amit apa humusznak hív.

Halál. Sajnáltam a féltestvéremet, akit olyan gyakran

foglalkoztatott a halál gondolata.

– Jory, engem senki nem szeret – mondta halk, panaszoshangon Bart, miközben még közelebb csúszott hozzám. – Dehogynem.

– De nem. Téged sokkal jobban szeretnek. – Azért, mert te sem szeretsz másokat, és ez meg is látszik

rajtad.

– Miért szeretsz te mindenkit? – Dehogy szeretek mindenkit. Csak mosolygok, és úgyteszek, mintha szeretném azt is, akit egy csöppet semkedvelek. Jobban tennéd, ha te is megtanulnál álarcot hordani.

– Miért? Nincsen még Mindenszentek. Zavart a viselkedése, mint ahogyan zavart a padláson

látott két ágy és a szüleim viselkedése is, ami arraemlékeztetett, hogy van valami titkuk, amiről nekemfogalmam sincs.

Behunytam a szemem, és igyekeztem erősen arra

gondolni, hogy végül mindig minden úgyis jóra f ordul.



CSERKÉSZÉS

Néztek, de nem láttak. Nem tudták, ki vagyok, csak annyitészleltek belőlem, hogy ott ülök az asztaluknál, ésmegpróbálom lenyelni, amit a tányéromra raktak. Agondolataim ott röpködtek, de nem tudtak olvasni bennük,kitalálni őket. A szomszédba készültem, ahová meghívtak, ésahol rendesen akartam beszélni, tisztán ejtve a szavak

végződését is, amivel állandóan nyaggattak. Meg akartamtenni az öreg hölgy kedvéért.

Úgy akartam elmenni, hogy Jory se tudjon róla. Jorynakkülönben sem volt szüksége új barátokra. Ott volt neki abalettosztály, a sok helyes lánnyal, ami éppen elég. Melodie-

val pedig még több is lehetett, mint elég. Én viszont… nem volt

senkim, csak a szüleim, akik nem értettek semmit. Mihelytmegengedték, hogy felálljak az asztaltól, rögtön kimentem akertbe, miközben Jory a juharsziruppal megkent palacsintáitfalta. Disznó… Igen, az volt, ronda, falánk malac!

Hőség volt odakint. A nap szikrázóan sütött, és hosszúranyúltak az árnyékok. A fehér fal ijesztően magasodott – tudta

vajon, hogy jövök, és „ügyetlen” vagyok? Azért csinálták olyanmagasra, hogy megnehezítsék a dolgomat? A fa, amirefelmásztam, már sokkal rendesebb volt hozzám.

Az udvar olyan hosszú volt, hogy mire átértem rajta,elfáradtak a lábam. Szerettem volna, ha olyan szép, hosszú alábam, mint Joryé. Mindig elestem, mindig megsérültem, desoha nem fájt. Apa nagyon csodálkozott, amikor rájött erre.



– Bart, az idegvégződéseid nem érik el a bőröd felszínét,ezért kétszer olyan óvatosnak kell lenned, mint másoknak,nehogy fertőzést kapj. Komolyan megsérülhetsz anélkül, hogyészrevennéd. Mindig alaposan moss meg szappannal és vízzelminden horzsolást, apró kis sebet, és szólj anyának vagynekem, hogy tegyünk rá fertőtlenítőt!

A szappan azért kellett, hogy eltávolítsa a baktériumokat.Hová tűnhettek vajon – a mennybe vagy a pokolba? Szerettem

volna tudni, hogyan néznek ki. Jory szerint szörnyek, undorító,

kis szörnyetegek. Egymilliárd is elfér egyetlen tűnek a hegyén.Jó lett volna, ha van egy mikroszkópom! Még egyszer alaposan megnéztem magamnak a kertet,

aztán átugrottam, behunyva a szemem, hogy ne lássam aföldet, amikor megüt. Egyenesen egy rózsabokorközepébeestem. Még több szúrás és karmolás a gyűjteményemhez.

Újabb bacilusok is. Nem érdekelt. Az erős naptól hunyorogvalekuporodtam, és megpróbáltam fölfedezni az összes, sötét ésrejtélyes helyeken bujkáló, veszélyes vadállatot.

Na, nézd csak! A mögött a nagy bokor mögött tigris

rejtőzik! Fölemeltem a puskámat, és gondosan célba vettem.Észrevett, hosszú, sárga farkát dühösen felcsapta, és

megnyalta a pofáját, biztosan arra gondolt, hogy én leszek azebédje. Erősen meghúztam a ravaszt. BUMM! BUMM! BUMM!Megkaptad, mi?! Döglött vagy, mint a csengőzsinór! Puskámata vállamra csapva óvatosan haladtam a veszélyes

dzsungelösvényen, ügyet sem vetve az aranysárga-fehér foltoskismacskára, amelyik „panaszosan” nyávogott. (A „panaszos”

volt az egyik új szó, amit meg kellett tanulnom használni. Apahét szóból álló listát adott Jorynak és nekem is, minden napra



jutott belőle egy szó, és ragaszkodott hozzá, hogy az újszavakat egy nap legalább ötször használjuk beszélgetésközben. Nem volt szükségem új szótárra. Tudtam én márbeszélni elég jól.)

Egy dallam jutott az eszembe. Abból a West Point -ról szólófűmből, amit előző este adtak a tévében, és nagyon tetszett.

„Volt valami egy katonával. Bátor volt, meg minden…”

A fejemben zsongó dallam ritmusára meneteltem,vállamon a puskával, a mellemet kidüllesztve, az államatmagasra emelve, aztán keményen bezörgettem, a tátott szájúoroszlánfejhez hasonló kopogtatót használva.

Olyan feszes, katonás volt a tartásom, hogy tudtam, az öreghölgy el fog ámulni. Az orvosokban nincs semmi különös, a

balett-táncosokban sem, de egy ötcsillagos tábornok, az igen!Senkinek nem volt hosszabb neve, mint az enyém:Bartholomew Scott Winslow Sheffield tábornok. Még a JoryJanus Marquet Sheffield sem volt olyan hosszú, az semhangzott annyira jól. Majd megtanulja az ellenség is, ki azerősebb a háborúban!

Az öreg, roggyant komornyiknak kellett volna ajtót nyitnia,de ehelyett maga az idős hölgy engedett be. Párszor láttammár az udvaron. Szélesre tárta előttem az ajtót, engedve, hogyegy hosszú, vékony fénycsík végigfusson a padlón.

– Bart…? – suttogta meglepetten, de ugyanakkor boldogan

is. Tényleg örült, hogy lát? A mindenit, hiszen még nem is

ismert! – Jaj de jó, hogy itt vagy, Bart! Nem is reméltem, hogyeljössz.



– Álljon félre, asszonyom! – parancsoltam rá szigorúan. –

Az embereim körülvették a házat. – A hangom mély volt,szigorúan dörmögő, olyan, hogy még a lelket is kiijesszebelőle. – Fölösleges az ellenállás. Jobb, ha megadják magukat,és kitűzik a fehér zászlót. Semmi esélyük a védekezésre.

– Ó, Bart! – nevette el magát ostobán. – Olyan kedves tőled,hogy elfogadtad a meghívásomat. Ülj le, és beszélgessünk!Mesélj magadról, az életedről! Mondd el, hogy boldog vagy-e,

boldog-e a bátyád, szerettek-e itt élni, és szeretitek-e a

szüleiteket! Mindent tudni szeretnék. Erősen berúgtam magam mögött az ajtót, ahogy aztminden igazi tábornok teszi. BUMMM! Furcsa volt a mosolygó,kék szeme, miközben az arcát az a nyavalyás, fekete fátyoltakarta. Kemény, katonás tartásom egy pillanat alatt odalett.Miért kellett azt a fátyolt viselnie?

– Néni – mondtam félénken, kicsinek érezve magam –,tegnap át tetszett szólni, és azt tetszett mondani, hogy jöjjekát, ha egyedül vagyok és unatkozom. Átszöktem…

– Átszöktél? – kérdezte különös hangon. – El kell szöknöda szüleidtől? Gyakran megbüntetnek?

– Nem – feleltem. – Úgysem érnének vele semmit. – Nem

fáj, ha elfenekelnek, és azt sem bánom, ha nem adnak enni,mert nem érzem az éhséget sem. – Lehajtottam a fejem, éshalkan, suttogva folytattam: – Anyu és apu azt mondta, hogyne mászkáljak át a szomszédban, kísértetházban lakó, gazdag,

öreg hölgyekhez. – Ó! – csodálkozott. – Sok kísértetházban lakó, gazdag,

öreg hölgy van a környéketeken?



– Az ördögbe is, nem, asszonyom! – mordultam rá, ésodaálltam a csinosan berendezett szalon falához, az ablakonkeresztül jól szemmel tudtam tartani, hogy ki jön, és ki távozika házból. Nekidőltem a falnak, előhúztam a zsebemből akészletemet, és miközben ő a hintaszékből bámult, sodortammagamnak egy cigarettát. Figyelte, hogyan fújom afüstkarikákat, és halványan még mosolygott is, amikor azok afeje fölött kezdtek körözni. Az az ostoba fátyol meg csak

emelkedett és süllyedt az arca előtt, ahogy lélegzett. Kíváncsi

lettem volna rá, hogy alvás közben is magán tartja-e.– Bart, gyakran hallom, hogy beszélgetsz a testvéreddel azudvarotokon. Néha még létrára is felállók, hogy lássalakbenneteket . Remélem, nem bánod. – Nem is válaszoltam, csakfújtam tovább az arcába a füstöt. – Légy szíves, válaszolj,Bart… foglalj helyet, érezd magadat kényelmesen, mintha

otthon lennél! Azt szeretném, ha az otthonotoknak ereznéteka házamat, amely mindig nyitva van előtted és Jory előtt. Énolyan magányos vagyok, nincs körülöttem más, csak JohnAmos, a komornyikom. Olyan jólesne, ha tudnám, hogycsaládom van, mindjárt itt, a szomszédban. Nekem mindentelmondhatsz, bármit, amit akarsz.

Semmit nem akartam mondani… pedig végre találtam egyfelnőttet, aki hajlandó volt meghallgatni. Miről beszélgessünk?– Senki ne kémkedjen utánam és a testvérem után! – Én nem kémkedtem – felelte sietve –, csak a rózsáimat

gondoztam, és amikor felálltam a létrára, hogy megmetsszemőket, akaratlanul is hallottam, amint beszélgettek.

Kém. Az volt, semmi más. Piszkos cipőm sarkával dühöseneltapostam a csikket. Közben a nap ismét a szemembe sütött,



úgyhogy jobban a homlokomba kellett húznom a sapkámat.Kezdtem megszomjazni attól a ronda vén naptól.

– Asszonyom, ön kért meg rá, hogy átjöjjek, és énteljesítettem a kérését… úgyhogy térjünk a tárgyra!

– Bart, ha leülnél, hozatnék némi frissítőt. Látod ezt acsengőzsinórt? Ha megrántom, a szobalány jégkrémet éstortát fog hozni. Sok idő van még ebédig, úgyhogy nyugodtanmegeheted, nem fogja elvenni az étvágyad.

Miért ne maradtam volna még kis ideig? Leültem a

süppedő fotelbe, és tekintetemmel a lábát kerestem, amit aliglehetett látni. Magas sarkú cipőt, elegáns szandált visel vajon,és festi a körmét? Csinos mexikói szobalány lépett be, ésfinomságokkal megrakott tálcát hozott. Ujjé! Rám mosolygott,tisztelettel meghajolt a hölgy előtt, aztán kiment. Udvariasanelfogadtam, amivel kínált – semmiből sem adott eleget –, és

nekiláttam. Nem szerettem azokat az ételeket, amikre aztmondták, hogy jót Tesznek nekem. Rossz ízűek voltak. Mihelytaz utolsó morzsát is eltakarítottam, felálltam, hogy menjek.

– Köszönöm, asszonyom, hogy jól tartott egy öreg obsitost,aki nincs hozzászokva az ilyen szíves vendéglátáshoz. Mosttovább kell vonulnom…

– Hát jó, menj, ha muszáj! – mondta szomorúan, én pedigsajnáltam, hogy csak a szolgái voltak körülötte, és egyetlengyerek sem. – Holnap, ha akarsz, gyere vissza, és hozdmagaddal Joryt is. Megkaptok mindent, amire vágytok…

– Nem akarom elhozni Joryt!

– Miért?

– Te az én titkom vagy! Neki mindig van elfoglaltsága,nekem meg semmi. Engem senki nem kedvel



– Én kedvellek. Hú, ez jólesett. Az arcába néztem, de nem láttam belőle

semmit, csak a kék szemét .– Miért? – kérdeztem csodálkozva, mert tudtam, hogy

senkinek sem tetszem.

– Nemcsak kedvellek, Bart Winslow – mondta furcsa

hangon –, hanem szeretlek.

– Miért? – Nem hittem el, amit mondott. Minden hölgynek

Joryn akadt meg először a szeme, sohasem rajtam.

– Valaha volt két fiam, de most már egy sincs – feleltelesütött szemmel, szomorú, feszült hangon. – Szerettem volna,

ha születik még egy fiam, a második férjemtől, de nemlehetett. – Fölemelte a fejét, és egyenesen a szemembe nézett.– Szeretném, ha te lennél a harmadik fiam, aki nemszülethetett meg. Nagyon gazdag vagyok, Bart! Megadhatok

neked mindent, amit akarsz,– A szívem vágyát… az igazi szívem vágyát is?

– Igen. Bármit, amit pénzen lehet venni, megadhatokneked.

– Miért, nem lehet mindent pénzért megvenni?

– Sajnos nem. Valamikor azt hittem, hogy igen, de most

már tudom, hogy a legfontosabb dolgok nem vásárolhatókmeg. Olyanok, amiket természetesnek vettem, és könnyedénbántam velük… Ó, ha elölről kezdhetném az életemet,mennyire másképp csinálnám! Nagyon sok hibát követtem el,

Bart! Veled szeretnék mindent jól csinálni… és ha titokban iskell tartanod, talán egy nap mégis… mindegy, hagyjuk ezt

későbbre. Eljössz újból?



Nagyon sajnálatraméltó volt, és olyan rosszulesetthallgatni. Csoszogni kezdtem a lábammal a padlón, és úgydöntöttem, hogy jobb, ha elinalok, még mielőtt meg akarnacsókolni.

– Asszonyom, vissza kell térnem a táborba, különben azembereim azt fogják hinni, hogy megsebesültem vagymeghaltam. Ne felejtse el azonban, hogy körbe van véve, ésnem nyerheti meg ezt a háborút!

– Tudom – felelte nagyon szomorú hangon. – Soha,

egyetlen játékot sem nyertem meg. Mindig veszítettem mégakkor is, amikor azt hittem, hogy nálam vannak a nyerő lapok.

Akárcsak én! Sajnáltam, amiért vele is ez történt .– Hölgyem, keverje jól a kártyát – biztattam –, én pedig

mindennap átjövök, és meglátogatom! – Köszönöm, Bart! Csak azt mondd, meg, milyen kártyával

szeretsz játszani, és előre odakészítem neked az asztalra!Hirtelen támadt egy ötletem. Rengeteg dolog volt, amitszerettem volna, és nem kaptam meg. Nem kellettek akönyvek, a gyerekjátékok, és más hasonló, közönséges holmi.Egy dologra viszont rettenetesen vágytam, és reménykedvenéztem rá… talán ő meg tudja szerezni nekem.

– Mi a neve? – kérdeztem. – Gyere el megint, akkor megmondom!

Persze hogy el akartam menni hozzá. Bolond lettem volna,ha nem azt teszem.

Hazamentem, és senki észre sem vette, hogy otthon vagyok.

Anya rám se nézett, csak arról a csecsemő lányról beszélt, akitel akart hozni hozzánk, ha a kedvenc tanítványa Nicole



meghal. Istenem, ne engedd, hogy Nicole meghaljon! –

imádkoztam némán. – Jory, gyere labdázni! – Nem lehet. Anyával mindjárt indulunk a délutáni órákra.

Estére Melodie szülei meghívtak vacsorára, utána pedigmoziba.

Engem soha, senki nem vitt sehová – kivéve a szüleimet.Nem voltak barátaim. Nem volt háziállatom. Az a nyamvadtClover is jobban szerette Joryt, és mindig vinnyogott, ha

véletlenül a farkára léptem, vagy belerúgtam, mert állandóana lábam alatt volt. Pár nappal később megint elindultam a hátsó kijárat felé.

– Hová mégy? – kérdezte anya, aki éppen annak akislánynak a képét nézegette, akit örökbe akart fogadni Nemvolt neki elég, hogy van két fia, akart egy lányt is. Egy ostoba,

nyafogó kislányt –Bart! Hová mégy?– Sehová. – Valahányszor megkérdezlek, mit csináltál, merre jártál,

mindig azt válaszolod, hogy nem voltál sehol, és nem csináltálsemmit. Most kivételesen az igazságot szeretném hallani!

Jory elnevette magát, és megölelte.

– Igazán ismerhetnéd már, anya – mondta neki. – Ha Bartkilép a hátsó ajtón, rögtön bárhol lehet. Nem láttál még fiút,aki ennyire szeret szerepet játszani Egyszer ez, másszor az,csak egyvalaki nem akar lenni soha – önmaga.

Az erőnek, amit szigorú, fullánkos tekintetembesűrítettem, el kellett volna hallgattatnia Joryt, de ő csak

folytatta.



– Csak arról van szó, anya, hogy jobban szereti azálomvilágot, a valóságnál.

Nem igaz! Arról volt szó, hogy unatkoztam. A valóságbannem kapt am meg mindent, amit szerettem volna, és ezérttettettem, hogy más vagyok, mindent jól csinálok, és mindentmegszerezhetek, amit akarok. Aztán anyával együtt nevetnikezdtek, és engem megint kizártak maguk közül Dühösvoltam. Rettenetesen fel tudtak dühíteni.

Piszok volt mindenki, aki kinevetett! Rossz érzés volt

mindenkit utálni, és csak attól lett jobb kedvem, ha másnaktettettem magamat, mint aki vagyok. Mi baj lehetett abból,hogy megint átmegyek hozzá? Semmi, az égadta világonsemmi Életemet a legveszedelmesebb dzsungelben kockáratéve elindultam hozzá. Bátran törtem előre a sűrűben,büszkén szembenézve a halállal, hogy eljussak hozzá…

felmásztam még arra a síkos fára is, amelyik azt akarta, hogyleessem róla. Legyőztem az égig emelkedő falat, amielválasztott tőle. Széllel, hóviharral, özönvízként lezúdulóesővel mit sem törődve, fagyott lábbal és megvakulvatörtettem felé.

Három nap leforgása alatt ötödször jártam már nála. Most

is ott volt, a fátyla alatt mosolygott, és úgy szeretett, ahogymég soha senki. Boldog voltam és nyugodt, amikor kitárta akarját, repültem hozzá, és szorosan a nyakábacsimpaszkodtam, alig várva, hogy az ölébe ültessen,

kedveskedjen és kényeztessen. Szüksége volt rám. Úgy akartszeretni, mintha a gyereke lettem volna. A térde, amin ültem,

nem is égetett, mint korábban gondoltam. Egyáltalán nem volt



szörnyű, amikor arcon csókolt – csak száraz. A fene egye megazt a fátyolt!

Mivel szeretett, és én is szerettem már, kaptam egy szobát,hogy ott tartsam a tőle kapott dolgaimat. Két villanyvonat isvolt benne, a hozzájuk tartozó összes kiegészítővel, ésrengeteg egyéb holmi. Csak én kaptam, hogy játsszam velük –

de nem otthon, hanem nála. Ahogy telt az idő, napról napra jobban megszerettem.

Aztán egy kedden azt a rozzant, vén komornyikot, John Amost

ott találtam a kedvenc szobájában, amint a dolgai közöttkutatot t, arról motyogva valamit, hogy milyen bolond, ésmilyen hamar el fogja tékozolni a pénzét. Nem tetszett, hogyaz a vénember a holmijában turkál, és az sem, hogy csúnyadolgokat mond róla a háta mögött

– Takarodj innen! – mondtam neki egy szigorú, nagy

ember hangján. – Közöld a hölggyel, hogy itt vagyok, aszakáccsal pedig azt, hogy ma vaníliaöntettel kérem acsokoládéfagylaltot, nem mézes süteménnyel!

Furcsa pillantást vetett rám.

– Kevés emberben lehet csak megbízni, a legtöbben soha,és szerencsésnek tarthatod magad, ha találsz egyet, akiben

mindig megbízhatsz. Mit akart ez jelenteni?

Mogorván néztem rá, és már indultam is, hogy otthagyjam. Nem szerettem a hamis fogsorát, ami csattogott, és

állandóan vissza kellett igazgatnia a szájába, hogy ki ne essen. – Szeretsz itt lenni, ugye? – kérdezte alattomosan

vigyorogva, le és fel, jobbra és balra ingatva a fejét, de úgy,hogy egészen elszédített volna, ha hagyom. – Ha érdekel a



teljes igazság arról, hogy ki vagy, és ki a hölgy, akkor forduljhozzám! – tette még hozzá, de meghallva úrnőjének a lépteit,sietve eloldalgott

Remegni kezdtem, és kicsit féltem is tőle, olyan furcsa volttudtam én, hogy ki vagyok – legalábbis úgy általában.

Egyedül maradtam, és nem volt mit csinálnom. Leültem,keresztbe tettem a lábam, ahogy apu csinálta mindig, aztánkényelmesen hátradőltem, és rágyújtottam egy drága szivarra,amit ő soha nem tett. (Anya nem szerette a dohányzó

férfiakat.) Amennyire meg tudom ítélni, semmi rossz nincs adohányzásban – gondoltam, és fújtam négy tökélet esen

szabályos füstkarikát. Lassan úsztak tova a Csendes-óceánirányába… és valószínűleg még tovább, egészen Japánig, a Fujihegy csúcsáig.

– Jó reggelt, Bart drágám! Boldog vagyok, hogy látlak. –

Bejött, és leült a hintaszékbe. – Megvan már a pónim?

– Aranyom – válaszolta aggodalmassá vált hangon –,

tudom, hogy az a szíved vágya, és meg is ígértem neked, deakkor még nem tudtam, mennyi gond lehet egy pónival.

– Megígérted! – kiáltottam rá. Lehetséges lett volna, hogy

nem teljesíti az ígéreteit? – A póninak istálló kell, és a póniknak a szaga átragad azemberre, drágám! Ha hazamégy, a szüleid és Jory rögtönkitalálják, hogy van itt egy lovad.

Ahelyett, hogy rögtön válaszoltam volna, sírni kezdtem.

– Egész életemben pónira vágytam – zokogtam. – Egész

életemben csak arra, és úgy kell megöregednem, hogy sohanem lesz… – Sírtam még egy darabig, aztán dacosan



felcsaptam a fejem, és elindultam hazafelé, hogy soha vissza setérjek.

– Bart… van egy csodálatos, nagy kutya, aminek nincsrossz szaga, és nem árulja el a titkodat. A bernáthegyi olyanhatalmas, hogy lovagolni is lehet rajta, akárcsak egy pónin. Hatisztán tartod, és rendesen fésülöd a szőrét, nem árul el aszagával…

Lassan feléje fordultam, és azt feleltem: – Nincs akkora

kutya, mint egy póni!

– Nincs?– Nincs! Be akarsz csapni! Már nem szeretlek!Hazamegyek, és többé vissza sem jövök… egészen addig, amígnem szerzel nekem egy pónit, akit Almának hívhatok.

– Drágám, a kutyádat is nyugodtan hívhatod Almának –

csak ne adj neki, mert nem fogja megenni –, és gondolj csak

arra, hogy fog irigykedni Jory, ha lesz egy kutyád, ami sokkalszebb, mint az övé! Az ajtó felé indultam. Undorító! – Csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak, hogy

bernáthegyit tartsanak, Bart! Mintha t ű lettem volna, ő pedig mágnes, akaratom ellenére

is visszamenteni hozzá. Fölemelt, és az ölébe ültetve ringatnikezdett, ami végül is csöppet sem volt rossz. – Szólítsnagymamának! – mondta.

– Nagymama. – Jó érzés volt, hogy végre lett nagymamám.

Közelebb húzódtam hozzá, és vártam, hogy „kicsimnek”szólítson, de mivel nem tette, csak ringatott tovább, és énekelt

valamit halkan, a számba dugtam a hüvelykujjamat. Jó, ha az



embert ölelgetik, csókolgatják, és érzi, hogy szeretik. És nemvolt naftalinszagú.

– Csúnya vagy, azért hordasz fátyolt? – kérdeztem, mertmindig izgatott, hogyan nézhet ki. A fátyol áttetsző volt, denem annyira, hogy tisztán látszott volna az arca.

– Azt hiszem, te annak tartanál, de valamikor nagyon szépvoltam – olyan, mint anyukád.

– Te ismered anyukámat? – kérdeztem. Kinyílt az ajtó, és a kedvenc, csinos szobalányom

jégkrémmel és frissen készült süteménnyel megrakott tálcáthozott be.

– Csak egy süteményt egyél, és elégedj meg ennyijégkrémmel, hogy aztán ebédelni tudjál. – Arra is

figyelmeztetett, hogy ne kapjak be olyan hatalmas falatokat a

jégkrémből, mert nem illik, ráadásul meg is fájdulhat tőle a

torkom.Tudtam én, hogyan kell illedelmesen viselkedni. Anyamindig arra tanított, és amit mondott, azt meg is jegyeztem.Valamiért nagyon mérges lettem hát a hölgyre, leugrottam azöléből, és közben egyfolytában az járt a fejemben, mit akart

elmondani nekem John Amos. A szobából kiérve váratlanul

beleütköztem a komornyikba, aki ravaszul mosolyogvalehajolt hozzám, és egy kis vörös, bőrkötéses könyvet nyomotta kezembe.

– Úgy érzem, nem túlságosan bízol magadban – súgta

halkan, sok sziszegő hangot használva, mint a kígyó. – Ideje,

hogy megtudd, ki vagy valójában! A hölgy, aki az előbb azt

mondta, hogy szólítsd nagymamának, valóban a nagymamád.



Hú, azt a mindenit! Nem is tudtam, hogy van igazi, sajátnagymamám. Azt hittem, hogy a nagymamák vagy halottak,

vagy a bolondokházában laknak. – Igen, Bart, a nagymamád, sőt nemcsak az. Valamikor

apádnak a felesége volt. Az igazi apádé. Nem tudtam, mit gondoljak azonkívül, hogy rettentő

boldog voltam, mert kiderült, hogy van igazi, sajátnagymamám, ugyanúgy, mint Jorynak, és ez a nagymama nemvolt sem halott, sem őrült.

– Jól figyelj rám, fiú, és akkor soha többé nem fogodgyöngének és tehetetlennek érezni magad! Olvasd mindennapezt a kis könyvet, és megtanulod belőle, hogyan lehetsz olyan,mint a dédnagyapád, Malcolm Neal Foxworth. Nem élt aföldön ravaszabb ember, mint a dédnagyapád – a

nagyanyádnak, annak a hölgynek az apja, aki ott ül a

hintaszékben, és ronda, fekete fátylat visel. – A fátyol alatt szép – feleltem. Nem tetszett, amit John

Amos mondott , és ahogy nézett. – Egyszer sem láttam még azarcát, de a hangjából tudom, hogy kedves, sokkal kedvesebb,

mint te.

Gúnyosan elvigyorodott, de aztán rögtön meg is

változtatta az arckifejezését, és megpróbált mosolyogni. – Rendben van, legyen, ahogy te akarod, de ha elolvasod

ezt a naplót, amit a dédnagyapád írt, rá fogsz jönni, hogy anőkben nem szabad megbízni, különösen a szép nőkben nem.

Megvan a módszerük, a maguk ravasz módszere, amivelráveszik a férfiakat, hogy azt tegyék, amit ők akarnak. Ha férfi

leszel, rá fogsz jönni erre. Még az olyan jóképű, erős férfival is



megtörténik ez, mint az apád, akit a rabszolgájává, az ölebévétett, mint téged is.

Nem voltam öleb

– Bartholomew Winslow a második férje volt, nyolc évvelfiatalabb nála, és nem tudott mit tenni. Azt hitte, hogy

kihasználja, de ehelyett őt használták ki. Meg akarlak védenitőle, nehogy te is úgy végezd, mint az apád – holtan.

Holtan. Majdnem mindenki halott volt a családunkban.Nem lepődtem meg túlságosan azon, amit John Amos

mondott, leszámítva azt az egyet, hogy a nők rosszak. Mindiggyanítottam, hogy azok, de nem voltam biztos benne. Ereztem,hogy figyelmeztetnem kell Joryt is.

– Ha meg akarod menteni örök lelkedet a pokol tüzétől,akkor elolvasod ezt a könyvet, és erős és hatalmas leszel, mint

a dédnagyapád. Akkor soha többé nem uralkodhatnak rajtad a

nők, hanem te fogsz uralkodni rajtuk. Figyeltem hosszú, beesett arcát, vékony bajuszát ésmegsárgult fogait, amiken keresztül nemcsak sziszegett, néhafütyült is. Utálatosabb volt, mint bárki, akit addig láttam.

Eszembe jutott azonban, amit Emma mondogatott gyakran,

hogy nem a külsejéből, hanem a cselekedeteiből kell megítélni

egy embert, és arra gondoltam, hogy tehetek egy próbát ahatalmas dédnagyapámmal, és el is olvashatom éppen ahosszú, szálkás betűkkel írt naplót.

Nem igazán volt nagy szám az olvasás, csöppet sem

szerettem, de csak bementem a csűrbe, az istálló mellé, ami apónimnak készült, és lefeküdtem a szalmára. Annyira akartam

a pónit, hogy az már fájt. Azt sem bántam, ha rossz szagú, éssok gond van vele. Kinyitottam az elég öregnek látszó könyvet.



Életem legkeserűbb napjával kezdem ezt a naplót: azzal anappal, amikor imádott anyám megszökött, és elhagyott egymásik férfiért. Apámat is elhagyta. Emlékszem, mit éreztem,amikor megt udtam tőle a történteket, hogy sírtam, milyenelveszettnek éreztem magam anyám nélkül. Milyen magányosvoltam, amikor lefeküdtem, és nem jött oda hozzám, hogyéjszakára megcsókoljon, és meghallgassa az esti imámat.Ötéves voltam, és amíg el nem ment, mindig azt mondta, énvagyok a számára a legfontosabb. Hogy volt képes elhagyni

engem, az egyetlen fiát? Miféle gonoszság kerítette ahatalmába, hogy képes volt hátat fordítani szerető fiának?Olyan ártatlan, olyan tudatlan voltam még akkor, de miutánelolvastam az Úr intelmeit, kezdtem rájönni, hogy Éva óta a nőkvalami módon egyfolytában elárulják a férfiakat, még az anyámis. Corrine! Corrine! Hogy meggyűlöltem ezt a nevet!

Furcsa. Különös érzésem támadt, miközben a vörösbőrkötésű naplót olvastam, amelyben az oldalak alján a betűknéha egészen nagyra nőttek, mintha az írója minden helyetteljesen ki akart volna használni.

Néha én is féltem, hogy anya feláll és elmegy, csak azért,

mert nem akar továbbra is mellettem maradni, én pedig ottmaradok a nevelőapámmal, aki biztosan nem szeret úgy,mintha az igazi fia lennék. Jorynak ez nem számított volna,mert neki ott volt a tánc, és azonkívül más nem is érdekelte.

– Tetszik a könyv? – kérdezte John Amos, aki utánam jött a

csűrbe, és az árnyékból nézett apró, csillogó szemévei

– Igen. Jó könyv – feleltem nagy nehezen, bár amitolvastam, attól rossz érzésem volt, és féltem, hogy anya is



elmehet egy másik férfival, aki nem orvos. Állandóan aztakarta, hogy apa ne legyen orvos, és több időt töltsön otthon.

– Mindennap olvass belőle! – tanácsolta John Amos, akivalószínűleg megkedvelt, még ha az arca nem is volt valamikedves. – Mindent meg fogsz tudni belőle a nőkről, és arról,hogyan lehet ellenőrizni őket. – Sokkal jobban figyelni tudtam

rá, ha nem láttam egészen tisztán. – És nemcsak a nőkettanulod meg ellenőrizni, hanem mindenkit. Az a kis vöröskönyv, amit a kezedben tartasz, meg fog óvni azoktól a

hibáktól, amiket a legtöbb férfi elkövet. Erre gondolj, ha úgyérzed, hogy kezdesz belefáradni az olvasásba! Emlékezz rá,hogy a férfinak Istentől kapott feladata uralkodni azalapvetően gyönge és ostoba nő fölött!

Hűűű! Nem is gondoltam volna, hogy anya gyönge ésostoba. Azt hittem, hogy erős és csodálatos. Mint ahogy a

nagymamám is jószívű volt és kedves… és valahogy sokkaljobb, mint anya, aki mindig túl elfoglalt volt ahhoz, hogy velemtörődjön.

– Malcolmra a többiek felnéztek, Bart! Olyan ember volt,akit mindenki tisztelt, és akitől mindenki félt. Ha képes leszelilyen érzést kelteni az emberekben, akkor mindenki úgy fog

rád nézni, mint az Istenre. Ne beszélj nagyanyádnak erről akönyvről! Jobb, ha nem említed, és úgy teszel, minthaugyanúgy szeretnéd, mint korábban! Soha ne engedd anőknek, hogy kitalálják, mire gondolsz! A legőszintébb

gondolataidat mindig őrizd meg magadnak!

Lehet, hogy igaza volt. Lehet, hogy ha elolvasom a könyvet,

akkor még Jorynál is ravaszabb leszek, és az egész világ fel fognézni rám.



Aznap este mosolyogva feküdtem le, és szorosanmagamhoz szorítottam Malcolm könyvét. Fegyvert kaptam akezembe, aminek a révén a világ leggazdagabb emberévéválhattam, mint Malcolm Neal Foxworth, aki valamikor atávoli, Foxworth Hallnak nevezett helyen élt.

Két barátom volt már: fekete ruhát viselő nagymamám ésJohn Amos, aki többet mondott el nekem, mint apámbármikor. Fura érzés volt, hogy idegenek bukkantak fel azéletemben, és többet kaptam tőlük, mint a szüleimtől.



CUKOR ÉS BORS

Anya vett egy balettiskolát, amely továbbra is az eredetitulajdonos nevét viselte. Megtartotta a Marie DuBois School ofBallet elnevezést, és hagyta, hogy a tanítványai azt higgyék, őMarie DuBois. Később nekem és Bartnak is elmagyarázta,hogy így könnyebb és jövedelmezőbb volt, minthamegváltoztatta volna a nevét. Úgy láttam, hogy apa egyetértettvele,

Az iskola San Rafaelben, egy háznak az emeleténműködött, nem messze apának a rendelőjétől. Gyakran együttebédeltek, vagy éjszakára San Franciscóban maradtak, hogybalettelőadásra és moziba mehessenek, és utána ne kelljen

hazahajtaniuk. Emma velünk volt, és nem éreztük egyedül

magunkat, de néha úgy tűnt, amikor boldogan, örömtőlsugárzón hazajöttek, hogy bennünket kihagynak valamiből.Olyankor úgy éreztem, nem vagyunk annyira fontosakszámukra, mint hinni szerettük volna.

Egy éjszaka, amikor nem tudtam elaludni, halkankilopakodtam a szobámból, arra gondolva, keresek egy kisédességet. Azonban a szobájuk közelében egybőlmeghallottam a hangjukat. Hangosan vitatkoztak, pedig

egyébként nagyon ritkán fordult elő, hogy akár egy csöppet isfölemelték volna a hangjukat.

Egy darabig nem is tudtam, mit csináljak, maradjak-e, vagy

menjek vissza a szobámba. Aztán eszembe jutott a padlásonlejátszódott jelenet, és a magam és Bart védelmében is úgyéreztem, hogy tudnom kell, mi zajlik körülöttem.



Anyán még az a szép, kék ruha volt, amiben vacsoráznimentek.

– Nem tudom, miért ellenzed annyira! – mondta hevesen,

miközben le és fel járkált a szobában, időnként dühöspillantást vetve apára. – Te is pontosan tudod, hogy Nicole

nem fog meggyógyulni. Ha megvárjuk, amíg eltemetik, Cindyállami gyámság alá kerül, és rettenetesen hosszú időbe fogtelni, amíg sikerül magunkhoz venni. Most kell lépnünk! Atörvény tíz eset közül kilencben annak a pártján áll, aki

birtokon belül van. Kérlek, Chris, szánd már el magad! – Nem! – felelte ridegen apa. – Van két gyerekünk, és annyielég. Vannak más fiatal párok is, akik boldogok lesznek, haörökbe fogadhatják Cindyt. Párok, akiknek nincs annyi

veszítenivalójuk, ha a gyámhivatal úgy dönt, hogy alaposabbvizsgálatba kezd…

– Pontosan ezt mondom én is! – felelte anya. ésindulatosan széttárta a karját. – Ha Cindy már nálunk van,amikor Nicole meghal, a hivatalnak semmi oka sem lesz a

vizsgálatra. Még ma este elmondom neki, mit akarunk. Biztosvagyok benne, hogy beleegyezik, és aláír minden hivatalospapírt.

– Catherine – mondta határozott hangon a nevelőapám –,nem intézhetsz mindent úgy, ahogy te szeretnéd. Lehet, hogyNicole pár héten belül felépül, de még ha egész életérenyomorék marad, akkor is meg akarja tartani a gyerekét.

– De hát miféle anya tudna lenni?

– Nem a mi dolgunk, hogy ezt megítéljük.

– Nem fog meggyógyulni. Tudod ezt te, tudom én… és amia legfőbb, Christopher Doll, már voltam bent a kórházban,



beszéltem Nicole-lal, és ő azt akarja, hogy nálam legyen alánya. Aláírta a papírokat, amiket vittem neki, és velem voltSimon Daughtry is. Tudod, az ügyvéd, és elhozta magával atitkárnőjét is, úgyhogy mit tudsz még tenni, amivel

megállíthatnál? Nevelőapám döbbenten a tenyerébe temetteaz arcát, anya pedig folytatta: – Christopher, légy szíves, és nerejtőzz el! Mutasd az arcod, és fogadd el azt, amirerákényszerítettél. Ott voltál akkor éjjel, amikor Bartmegszületett, néztél rám könyörögve, azt sulykolva belém,

hogy Paul nem lesz elég, és végül úgyis te maradsz a győztes.Ha nem néztél volna rám olyan esdeklőn, akkor nem hagytamvolna, hogy az orvosok rábeszéljenek a sterilizálástengedélyező papír aláírására! Újabb gyereket szültem volnamég akkor is, ha belepusztulok. Te azonban ott voltál, és énfeladtam a küzdelmet. Miattad, a te kedvedért!

Sírva bukott a padlóra, és összegömbölyödve feküdt azoldalán, ujjaival a szőnyeg hosszú bolyhaiba kapaszkodva.Hosszú haja legyezőként terült szét körülötte miközbentovább zokogott, átkozva magát és apát is azért, amitelkövettek. Mi történhetett velük?

Anya a hátára gördült, tehetetlenül szétvetette a karját,

apa pedig, kezét az arca elől elvéve, fájdalmas tekintettelnézte. – Igazad van. Christopher! Neked mindig igazad van!

Egyszer fordult csak elő. hogy nem volt igazad, de ha akkor

megfogadod, amit mondok, megmenthettük volna Coryt. –

Anya zokogva elfordította a fejét apától, aki melléje térdelt, és

megpróbálta magához ölelni. Aztán gyorsan visszafordult, éspofonütötte, amitől a lélegzetem is elállt.



– Igazad volt akkor is, amikor azt mondtad, hogy ne

menjek hozzá Julianhez! Gondolom, boldog voltál, amikorkiderült, hogy a házasságunk tragikus tévedés. Bizonyárarepestél az örömtől, amikor Julian bosszút akart állni, éshagyta, hogy Yolanda Lange tönkretegyen mindent, amitösszegyűjtöttünk. Minden pontosan úgy történt, ahogy előremegjósoltad, és te örültél ennek. Aztán Bart megfulladt afüstben, amikor Foxworth Hall porig égett Nevettél legbelül?Boldog voltál, hogy megszabadultál tőle? Azt hitted talán, hogy

egyenesen a karjaidba futok, és elfelejtkezem mindarról,amivel Paulnak tartozom? Kételkedtél benne, hogy szeretemPault? – Anya egyre jobban fölemelte a hangját. – Amikor

Paulnak csak a szeretője voltam, egyszer sem gondoltam, hogytúl öreg, mindaddig, amíg te el nem kezdtél célozgatni akorára. Talán oda se figyeltem volna, amit Amanda mondott,

ha nem duruzsolod a fülembe, hogy ne menjek hozzá egyhuszonöt évvel idősebb férfihoz. Egészen összekucorodtam. Szégyelltem magam, amiért

hallgatózom, de attól is féltem, hogy ezek után felálljak éselmenjek. Anya képtelen volt abbahagyni, mintha hosszú időnát gyűlt volna benne a harag, hogy megfelelő alkalommal

minden indulatát apára zúdítsa. Olyan hevesen támadott, hogyapa megrettent tőle. – Emlékszel arra a délutánra, amikor megtartottuk Paullal

az esküvőt?! – kiabálta. – Emlékszel? Gondolj csak arra a

pillanatra, amikor odaadtad nekem a gyűrűt, amit aztán azujjamra húzott! Olyan hosszú ideig tartottad a kezedben, hogy

a papnak kellett figyelmeztetnie, add már át! És egész idő alattnem vetted le rólam az esdeklő tekinteted. Akkor ellenálltam



neked, és azt kellett volna tennem azután is, hogy Paulmeghalt. Kívántad, hogy minél előbb meghaljon, és elérkezzenszámodra a lehetőség? Beteljesült a vágyad, Christopher Doll!Nyertél! Te mindig nyersz! Nyugodtan ülsz, és várod, mikorléphetsz közbe, hogy tönkretedd az életemet! Hát tessék! Ittvagyok! Oda kerültem, ahová akartad – az ágyadba, mintha a

feleséged lennék. Örülsz? Boldog vagy? – kérdezte zokogva, ésismét keményen pofonütötte apát

Ő hátrahőkölt, és nem szólt semmit, de anyának ez sem

volt elég.– Hát nem érted, hogy soha nem kerültem volna összeBarttal, ha te nem ólálkodsz állandóan körülöttem, nem állszPaul és közém, nem kényszerítesz arra, hogy szégyelljemmagam azért, amit anya velünk tett? El kellett vennem tőleBartot, ez volt az egyetlen módja annak, hogy megbüntessem.

Most pedig, azután, amit értünk tett Paul, még annyinagylelkűség sincs benned, hogy befogadj egy szerencsétlenkislányt, aki hamarosan árva lesz. Még azok után sem, hogyminden hivatalos ügyet elintéztem, és nem lesz semmifélevizsgálat. Még mindig csak magadnak akarsz, arra hivatkozol,hogy két fiú is éppen elég nyűg, és még egy gyerek könnyen

romba döntheti a cinkelt lapokból épült kártyavárunkat .– Cathy, kérlek… – nyögött fel apa.

Anya ökölbe szorított kézzel ismét megütötte, és továbbkiabált vele: – Talán azt is csak azért mondtad, hogy Paulnak

nem árthat a szex, mert arra számítottál, hogy újabbszívrohama lesz tőle!

Remegve rogyott vissza a szőnyegre, az arca könnybenázott, és nagy, kék szemét apára emelte, aki azonban nem



mozdult, csak ült letaglózva a sarkán, mintha megbénult volnaattól, amit hallott.

Sírni szerettem volna, zokogni, értük, Bartért, magamért,bár korántsem értettem mindent, amit hallottam.

Majd láttam, hogy apa egész testében reszketni kezd,mintha váratlanul jeges, téli szél tört volna be a házba.Lehetséges, hogy anya igazat mondott? Valóban ő állt minden,a családunkban előfordult haláleset hátterében?Megrémültem a gondolattól, hiszen nagyon szerettem.

– Az isten szerelmére, Catherine – szólalt meg végül, ésnehézkesen felállva kifelé indult a szobából. – Összepakolom aholmimat, és egy órán belül elmegyek, ha azt akarod.Remélem, elégedett vagy. Ezúttal te győztél!

Anya egyetlen kecses mozdulattal gyorsan talpra ugrott, ésutánafutott. Átkarolta, megfordította, a dereka köré fonta a

karját, és szorosan hozzásimult. – Chris! – kiáltott fel. – Ne haragudj! Nagyon sajnálom.Szeretlek, mindig is szerettelek. Hazudok, csalok, beszélekmindenfélét, hogy elérjem, amit akarok. Bármit csinálok is,másra hárítom érte a felelősséget, mert képtelen vagyokelviselni. Ne nézz rám ilyen sebzetten, elárvultan! Igazad van,

ha nem akarod, hogy Cindy a lányom legyen, mert énmindenkit csak bántok, akit szeretek. Tönkreteszem azt, amiszámomra a legdrágább. Ha nem lennék ilyen, Carrie-t is meg

tudtam volna nyugtatni, de nem találtam hozzá a megfelelő

szavakat, ahogy Julianhez sem.

Erősen ölelte apát, aki úgy állt, mint a magas, egyenes

fatörzs, semmi jelét sem adva, hogy viszonozni akarná aszavait, a csókjait, az ölelését. Anya megragadta egyik



ernyedten lógó kezét, és pofon akarta vágni vele magát, de

mert nem sikerült, a saját kezével tette. – Miért nem ütsz meg, Chris? Isten a megmondhatója, hogy

épp elég okot adtam rá! Nincs is szükségem Cindyre, amikoritt vagy nekem te, a fiaim…

Láttam a mostohaapámon, hogy tehetetlenné vált,képtelen megbirkózni ennyi hevesen szikrázó, keserűérzelemmel. A hisztérikus kitörés sarokba szorította, és kiakarta várni, amíg értelmesen elmagyarázhatja, mit gondol.

Anya azonban tovább szorongatta, nem hagyta nyugodni, sőtújból kiabálni kezdett vele.

– Most meg mi a bajod, Christopher Doll?! Csak állsz

mozdulatlanul, nem válaszolsz semmit, és saját erkölcsi elveidalapján próbálsz megítélni. Lásd be már végre, hogy nekemnincsenek erkölcsi elveim! El akarod hitetni magaddal, hogy

csak színészkedem, szerepet alakítok, ahogy anya is tette, demég most, ennyi év után sem vagy képes megítélni, mikorjátszom, és mikor adom magamat. És tudod, miért? – kérdezteutálatos, cinikussá vált hangon anya. – Mivel soha nem vetted

magadnak a fáradságot, hogy elemezd a patologikusjellememet, én most megteszem helyet ted. Christopher, te

félsz attól, hogy olyannak láss, amilyen igazából vagyok. Hanem színészkednék – és most tényleg nem teszem –, akkor te

sem tettethetnéd tovább együgyűnek magadat. Be kelleneismerned, hogy hatalmas, önzetlen szerelmed gátlástalan,

követelőző, végtelenül önző nőhöz fűz. Gyerünk, ismerd bevégre az igazságot! Nem vagyok magasztos, isteni lény, nem

voltam, és soha nem is leszek! Egész felnőtt életedben bolondvoltál, Chris, mert megpróbáltál annak látni, aki nem vagyok,



és ettől te is hazug lettél! – Kis szünetet tartott, és kacagvanézte, hogyan sápad el apa.

– Nézz rám, Christopher! Kire emlékeztetlek? – Elhúzódottkissé apától, és hosszú ideig, némán nézte, majd mivel nemkapott választ, tovább folytatta: – Na, gyerünk, valld be! Ugyeolyan vagyok, mint ő? Így viselkedett ő is azon az utolsó esténFoxworth Hallban, amikor a vendégek a hatalmas karácsonyfakörül nyüzsögtek, ő pedig a könyvtárban ordítozott, ahogymost én, az apját vádolva, hogy verte és kényszerítette arra,

amit tett Milyen kár, hogy nem voltál ott az elejétől. Üvölts hátvelem, Chris! Ébredj fel, és üss meg! Kiabálj, ahogy énkiabáltam, és mutasd még végre, hogy vér folyik benned!

Látszott apán, hogy ha lassan is, de kezdi elveszíteni anyugalmát, és én egyre jobban féltem attól, ami követ kezik.

Szerettem volna berohanni, hogy abbahagyják, mert tudtam,

ha fölemeli a kezét, és meg akarja ütni anyát, biztosannekimegyek, hogy megvédjem. Soha nem engedtem volna megsenkinek, hogy megüsse anyámat.

Lehet, hogy meghallotta a néma könyörgésemet? Nem

tudom, a lényeg az, hogy visszahúzódott apától és ismétlecsúszott a szőnyegre. Rettenetesen zavarodott voltam, hogy

tanúja lettem heves összetűzésüknek. Miért támadtak bennemrejtett, elfojtott félelmek a Foxworth Hall névtől? Ki volt az azanya, akiről kiabált? És hol volt akkor Paul bácsi, azokban azidőkben, amikor anya – ahogy nekem mondták – még nem

ismerte az öccsét? Lehetséges, hogy a szülők is hazudnak?

Miért tűnt olyan ismerősnek a Foxworth Hall név?

Apa újból letérdelt anya mellé, gyöngéden a karjába vette,és ő ezúttal nem tiltakozott. Csókokkal árasztotta el az arcát, a



száját, megpróbálva belefojtani a szavakat, amik haszelídebben is, de újból ömleni kezdtek belőle.

– Hogy vagy képes továbbra is szeretni, Chris, amikor ígyviselkedem? Hogy tudsz megérteni, amikor olyan undorítóvagyok? Tudom, hogy semmivel sem vagyok jobb nála, és azéletemet adnám, ha meg nem történtté tehetném a bajt, amitokozott.

Apa nem válaszolt, csak mélyen anya szemébe nézett, amígvégül a lélegzésük szaggatottá, zihálóvá vált. A felszín alatt

állandóan bennük izzó szenvedély lángra kapott, és ettőlfurcsa bizsergés fogott el engem is. Hogy többet ne lássak, halkan visszaosontam a szobámba,

de tovább láttam magam előtt őket, amint hempergőztek apadlón. Hol egyikük, hol másikuk volt felül, vadul öleltékegymást, és az utolsó, amit hallottam, a cipzár surrogása volt.

Hogy anyáé vagy apáé, azt nem tudtam, és hosszan el isgondolkodtam a dolgon. Előfordulhat, hogy a nő – legyen akárfeleség – maga akarja lehúzni a férfi nadrágján a cipzárat?

Kiszaladtam a kertbe, és a magas fehér fal mellett, egysápadt, meztelen párt ábrázoló márványszobor közelébenzokogva rogytam a fűbe. Amikor felnéztem, Rodin A csók című

szobrát pillantottam meg elsőnek. Nem az eredeti, csupánmásolat, de így is nagyon sokat elárult a felnőttekről és azérzéseikről.

Gyermekként szentül hittem, hogy a szüleim tisztessége

kikezdhetetlen, a szerelmük pedig végtelen, csillogó,makulátlan selyemszalag. Ez a szalag most összegyűrődött,

pecsétes lett, és nem csillogott már olyan szépen, mintkorábban. Előfordult már, hogy így veszekedtek, csak én nem



figyeltem föl? – próbáltam felidézni a korábbi időket. Úgy tűnt,hogy azelőtt egyszer sem volt ilyen szörnyű szóváltásközöttük, mindössze apróbb, hamar megoldódó konfliktusok.

Túl idős vagy ahhoz, hogy bőgj! – figyelmeztettem magam.

Tizennégy éves voltam, majdnem férfi. A szájam fölött ésmáshol is szőrszálak kezdtek kiütközni rajtam. Szipogva, akönnyeimet nyeldesve odafutottam a fehér falhoz, ésfelmásztam a tölgyfára, Valamikor a fal teteje volt a kedvenchelyem, imádtam ott ülni, és nézni a nagy, fehér házat, ami

egészen különösnek, kísértetiesnek tűnt a holdfényben.Egyfolytában csak Bartra gondoltam, és arra, hogy ki volt azapja. Miért nem Paul bácsi után kapta a nevét? Egy fiúnak azapja keresztnevét kell örökölnie. Miért lett akkor mégis Bart,

és nem Paul?

Ahogy ott ültem, az óceán felöl megérkezett az éjszakai

köd, nagy, gomolygó felhővel burkolva be a szomszéd házat,míg végül semmit sem láttam már belőle. Körülöttem mindenszürke örvénybe veszett, ijesztővé, rejtélyessé vált.

Egyszer csak valahonnan lentről, a szomszédból furcsaneszeket hallottam, mintha sírt volna valaki? Fojtott zokogás,nyögés és könyörgés váltogatta egymást.

Teremtőm! Csak nem az a szegény, sajnálatra méltó nő sír,ahogy nemrég anyám sírt? Ő mit követett el? Mindenkinek van

valami szégyenteljes dolog a múltjában, amit titkolnikénytelen? Ha felnövök, én is olyan leszek, mint ők?

– Christopher! – hallottam az elkínzott fohászt, és a névtőlmegriadva mereszteni kezdtem a szemem, megpróbáltam

fölfedezni, hol lehet az az asszony. Honnan tudta apám nevét?Vagy neki is volt valakije, akit Christophernek hívtak?



Egy dolgot biztosan tudtam – azt, hogy sötét és fenyegetődolog lopakodott be az életünkbe. Bart különösebbenviselkedett, mint valaha. Valami vagy valaki rejtett, pontosan

meg nem határozható módon befolyásolta. Bármi volt isazonban, semmi köze sem volt anyához és apához. Ha én nemtudtam megérteni őket, akkor Bart biztosan nem volt képesrá. Bármi történt a szüleim között, bármi ment is végbeBartban, úgy éreztem, a világ terhét hordozom a vállamon, éstúl gyönge voltam még ahhoz, hogy ekkora súlyt elviseljek.

Egy délután szándékosan korán mentem haza a balettról,mert meg akartam tudni, mivel foglalkozik Bart olyankor,

amikor nem vagyok otthon. Nem találtam a szobájában, akertben sem, és hamar rájöttem, hogy csak egy helyen lehet –

a szomszédban. Gyorsan rátaláltam, és legnagyobb meglepetésemre azt

láttam, hogy a mindig fekete ruhát viselő, idős nő ölében ül.A lélegzetem is elakadt, ahogy a kis patkány felkucorodotta térdére. Közelebb húzódtam az ablakhoz, hogy alaposabbanmegnézhessem őket, amint ott ültek a kis szalonban, amit aház gazdája a jelek szerint minden más helyiségnél jobban

kedvelt. A nő halkan énekelt neki, Bart pedig csak nézte

lefátyolozott arcát. Nagy, fekete szemei ártatlanul csillogtak,de hirtelen ravasszá és öreggé váltak. – Igazából nem is szeretsz, ugye? – kérdezte különös

hangon.

– De igen – felelte szelíden a nő. – Jobban szeretlek, mint

eddig bárkit.

– Jobban, mint amennyire Joryt tudnád szeretni?Mi az ördögnek kellene neki szeretnie engem?



A nő kissé habozott, de azért válaszolt: – Igen. Te egészenkülönleges vagy számomra.

– Mindig engem fogsz a legjobban szeretni?

– Mindig, mindig…

– És megadsz mindent, amit akarok, bármi legyen is az?

– Igen, igen… Bart, drágaságom, legközelebb, ha jössz,megtalálod, amit már olyan régen szeretnél – a szíved vágyát

– Ajánlom, hogy meglegyen! – válaszolta Bart olyan

hangon, amit ől egészen meglepődtem. Egyik pillanatról a

másikra évekkel vált öregebbé. Igaz, mindig változtatta abeszédmódját, a járását. Mindig szerepet játszott, állandóanmásnak igyekezett mutatni magát.

Elhatároztam, hogyha hazamegyek, elmondom a dolgotanyának és apának. Bartnak vele egykorú barátra vanszüksége, nem egy idős hölgyre. Nem egészséges egy fiú

számára, ha nincsenek társai, akikkel együtt játszhat. Újbóleszembe jutott, vajon miért nem hívták meg soha a szüleimvalamelyik barátjukat, úgy, ahogy más szülők vendégül láttáka közeli ismerőseiket. Magányosan éltünk, szomszédok nélkül– amíg ez a muszlim nő, vagy ki a csoda, oda nem költözött,hogy magához édesgesse az öcsémet. Örülnöm kellett volna,

hogy Bart végre talált valakit, akihez közel tudott kerülni,ehelyett rossz érzésem támadt. Bart végre leugrott a padlóra, és azt mondta: – Viszlát,

nagymama! – A megszokott, kisfiús hangján beszélt ismét,

csak éppen fogalmam sem volt, miért mondja azt, hogynagymama.

Türelmesen megvártam, amíg Bart hazaér, majdmegkerültem a régi, nagy házat, és bezörgettem a főbejáraton.



Arra számítottam, hogy a vén komornyik araszol végig abejárathoz vezető folyosón, de maga az öreg hölgy nyitotta kia kis ablakot, és kérdezte meg, ki vagyok.

– Jory Marquet Sheffield – válaszoltam büszkén, ahogyapám is felelt volna.

– Jory – suttogta, és szempillantás alatt szélesre tártaelőttem az ajtót. – Gyere. – hívott be boldogan, és oldalt lépveutat engedett. Távolabb, a sötét folyosón egy pillanatra minthaláttam volna valakit, de az illető gyorsan felszívódott. –

Örülök, hogy meglátogattál. Az öcséd már járt itt, és megetteaz összes jégkrémünket, de kólával, tortával és süteménnyelmeg tudlak kínálni.

Nem csoda, hogy Bart alig evett Emma finom ételeiből, haez a nő mindenféle fölösleges nyalánksággal teletömte.

– Kicsoda maga? – kérdeztem dühösen. – Nincs joga

bármivel is etetni az öcsémet Sebzetten hátratántorodott, mintha megütöttem volna.

–Mindig próbálom megértetni vele, hogy várjon ebédutánig, de nem hallgat rám. Kérlek, ne ítélj meg túl szigorúananélkül, hogy lehetőséget adnál nekem a magyarázatra! – Egy

kézmozdulattal beljebb invitált, nyilván hogy valamelyik

gazdagon berendezett szobában leültessen. El akartamutasítani az ajánlatát, de a kíváncsiságom erősebbnekbizonyult az elszántságomnál. Követtem, és olyan szobábavezet ett, amelynél szebbek talán csak a leggazdagabb francia

kastélyokban fordulnak elő! Hatalmas hangversenyzongoraállt benne, kétszemélyes kanapék, brokáthuzatú fotelek,

asztal, hosszú, könyöklős márványkandalló. Miután



kigyönyörködtem magam, megfordultam, hogy őt isalaposabban megnézzem.

– Van neve?! – kérdeztem.

A szigorú hangtól szemmel láthatóan meghökkent, éshalkan azt válaszolta: – Bart úgy szólít, hogy… nagymama.

– Maga nem a nagymamája – mondtam neki. – Ha mégisazt állítja, hogy igen, azzal csak összezavarja, és Isten amegmondhatója, hogy az öcsémnek épp az hiányzik alegkevésbé.

Láttam a homlokán, a fátyol fölött, hogy erősen elpirul.– Nincs saját unokám, és magányos vagyok – felelte. –

Szükségem van valakire, és úgy tűnik, hogy Bart szeretengem…

Nagyon megsajnáltam, és csak nehezen tudtam kimondaniazt, amit korábban elterveztem.

– Nem hiszem, hogy jót tenne Bartnak, ha ide jár,asszonyom! Az ön helyében megpróbálnám lebeszélni erről.Vele egyidős barátokra lenne szüksége… – és itt a hangomegészen elhalkult, mert hogyan mondhattam volna meg neki,

hogy túl öreg hozzá? Abban azért egészen biztos voltam, hogykét nagymama – az egyik a bolondokházában, a másik meg

balettőrült – tökéletesen elég.

Másnap Bart is, és én is megtudtuk, hogy Nicole az éjszaka

meghalt, és a kislánya, Cindy attól kezdve a húgunk lesz.Bartra pillantottam. Apa a tányérjára szögezte a tekintetét, de

nem evett, én pedig, miközben riadtan körülnéztem,

gyereksírást hallottam.



– Cindy az – mondta apa. – Anyátokkal Nicole mellettvoltunk, amikor meghalt. Utolsó szavaival arra kértbennünket, hogy viseljük gondját a kislányának. Amikor arragondoltam, mi lenne veletek, ha ti is magatokra maradnátok,mint Cindy, rögtön éreztem, hogy nagyobb békességbenhalnék meg, ha tudnám, hogy biztos otthonotok van… úgyhogyengedtem, hadd csinálja anyátok azt, amit Nicole balesete ótaakart.

Anya lépett a konyhába, karján szőke, göndör fürtű

kislánnyal, akinek csaknem ugyanolyan égszínkék volt aszeme, mint neki.

– Jory, Bart, hát nem imádnivaló? – Megcsókolta a rózsás,pufók kis arcot, és közben kérdőn pillantott egyikünkről amásikunkra. – Cindy pontosan kétéves, két hónapos ésötnapos. Nicole szállásadónője rettenetesen örült, amikor

megtudta, hogy mégsem szakad a nyakába a teher, amitől márannyira tartott. –Anya boldog mosollyal az arcán nézett ránk.– Emlékszel még, Jory, amikor azt kérdezted, miért nincskishúgod? Akkor azt válaszoltam, hogy nem lehet többgyerekem. Láthatjátok azonban, hogy Isten útjaikifürkészhetetlenek. A lelkem legmélyéig gyászolom Nicole-t,

akinek nyolcvanéves koráig kellett volna élnie, de eltört agerince, és súlyos belső sérüléseket is szenvedett…

Félbehagyta a megkezdett mondatot, én pedigborzalmasnak éreztem, hogy olyan szép, fiatal lánynak, mint

Nicole Nickols, meg kellett halnia azért, hogy nekünk lehessenegy húgunk, akiről régen, csak véletlenül, egyszer említést

tettem.– Nicole a te beteged volt? – kérdeztem apát .



– Nem, fiam, nem az enyém, de mivel a barátunk volt ésanya tanítványa, a kollégák figyelmeztettek, hogy a szervezetenem reagál a kezelésre. Besiettünk a kórházba, hogy az utolsópillanatáig mellette legyünk. Gondolom, hajnalban egyikőtöksem hallotta a telefoncsörgést.

Alaposan megnéztem frissen felbukkant kishúgomat.Nagyon aranyos volt rózsaszín pizsamájában, az arca körüllengedező, szőke hajával. Erősen belekapaszkodott anyanyakába, és megnézte magának a sok idegent, mielőtt

elfordult volna, hogy arcát a vállgödrébe szorítva elbújjonelőlünk.

– Te csináltad ezt, Bart – jegyezte meg anya kedves

mosollyal az arcán. – Ha elrejtetted az arcodat, azt hitted, mi

sem látunk téged, mert te nem látsz bennünket. – Vidd ki innen! – kiáltott rá váratlanul, a dühtől vörös

arccal az öcsém. – Tűnjön el! Rakják a sírba, az anyja mellé!Nem akarom, hogy húgom legyen! Utálom! Utálom! Ez a dühkitörés mindenkit annyira meglepett, hogy

egyikünk sem tudott válaszolni. Anya úgy megdöbbent, hogylélegezni is alig bírt, apa viszont rövid idő alatt összeszedtemagát, és megfogta Bartot, aki már neki akart ugrani

Cindynek. Cindy keserves sírásra fakadt, Emma pedig villámlótekintettel nézett az öcsémre. – Soha nem hallottam még ilyen utálatos, durva beszédet –

mondta apa, fölemelve, és a térdére ültetve Bartot, aki

kapálózott, megpróbált elmenekülni, de nem bírt kiszabadulnia szorításból. – Menj a szobádba, és ki se gyere addig, amíg

nem tudsz együtt érezni másokkal! Inkább örülnöd kellene,hogy Cindynek ilyen szerencsésen alakult a sorsa.



Bart dühösen morogva ment a szobájába, és teljes erőbőlbevágta maga mögött az ajtót

Apa felállt, az orvosi táskájáéit nyúlt, és mielőtt elindultvolna, rosszalló pillantással odaszólt anyának: – Érted már,miért elleneztem, hogy örökbe fogadjuk Cindyt? Jól tudod,hogy Bart mindig erősen hajlamos volt a féltékenységre. Ilyenaranyos kisgyerek, mint Cindy, két napot sem tölt azárvaházban, mielőtt egy gyerekre vágyó házaspár örökbe

fogadja.

– Igen, Chris, igazad van, mint mindig. Ha Cindyt államigondozásba vették volna, akkor mások fogadják örökbe, mipedig kislány nélkül élhetnénk le az életünket. Így viszont van

egy pici lányom, aki egészen Carrie-re emlékeztet. Apa arca megvonaglott, mintha éles fájdalom hasított

volna belé. Anya továbbra is az asztalnál maradt, Cindyvel az

ölében, és amennyire vissza tudtam emlékezni, előszörengedte el apát munkába búcsúcsók nélkül, még csak azt semmondva neki, mint általában, hogy: Vigyázz magadra!

Cindy engem nagyon hamar teljesen elbűvölt. Ide-oda

totyogott, mindent megfogott és mindent meg akart kóstolni.Jó érzés volt látni, mennyire boldog vele anya, és hogyan

vigyáz rá. Pontosan úgy néztek ki, mintha vér. szerinti anya éslánya lettek volna. Mindketten rózsaszín ruhát viseltek, ahajukban is rózsaszín szalag volt, csak Cindy ruhája alól még afehér csipkés bugyi is kilátszott.

– Ha elég nagy leszel, Jory megtanít táncolni. –

Rámosolyogtam anyára, és indultam, hogy összeszedjem a

holmimat a balettórára. Anya gyorsan átadta EmmánakCindyt, utánam jött, és találkoztunk a garázsban, a kocsinál.



– Jory, szerintem Bart is hamarosan szeretni fogja Cindyt.

Nem gondolod?

Előbb meg akartam mondani neki, hogy nem úgy lesz, deaztán csak bólintottam, nem akarván rázúdítani az öcsémmelkapcsolatos kétségeimet Baj, baj, zűr és baj…

– Mit motyogtál az előbb, Jory?

Ejnye! Észre sem vettem, hogy hangosan beszélek.

– Semmit, anya, csak megismételtem valamit, amit Bartmondott az éjszaka. Kiabál álmában, anya! Téged hív, és

üvöltözik, mert elszöktél a szeretőddel. – Elvigyorodtam, ésmegpróbáltam úgy tenni, mintha nem tulajdonítanékkülönösebb jelentőséget a dolognak. – Nem is tudtam, hogy

mellékutakon jársz. Anya nem reagált az évődésre.

– Jory, miért nem mondtad korábban, hogy Bartnak

rémálmai vannak? – kérdezte. Hogy mondhattam volna meg neki az igazságot, hogyCindy túlságosan lekötötte ahhoz, hogy másra is figyeljen.Pedig minden korábbinál nagyobb szükség lett volna arra,hogy figyeljen Bartra, sőt rám is.

– Anya! Anya! – Bart kiabált álmában. – Hol vagy? Ne hagyjegyedül! Anya, kérlek, ne hagyj el! Ne szeresd jobban Joryt,mint engem! Nem vagyok rossz, tényleg nem… csak néha aztsem tudom, mit csinálok. Anya… Anya…

Csak a bolond nem tudja, mit csinál, és egy bolond éppen

elég volt a családunkban. Semmi szükség, hogy legyen még

egy, akivel közös fedél alatt élünk.



Így hát… nekem kellett megmentenem Bartot önmagától.Nekem kellett helyrehoznom valamit, ami régen, hosszú idejekezdett elromlani. Agyam zugából halvány, bizonytalan emléktört elő valamiről, ami már akkor nyugtalanított, amikor mégtúl kicsi voltam, hogy bármit is megértsek, és összeillesszem akirakós játék szétszórt darabkáit.

Olyan sokat töprengtem a múlton, hogy kezdett konkrétformát ölteni, és feltámadt bennem az emlék egy sötét hajúférfiről, aki egészen másként nézett ki, mint Paul bácsi. Egy

férfiról, akit Bart Winslow-nak hívtak – ugyanúgy, ahogy aféltestvéremet



A SZÍVEM VÁGYA

Romlott kislány ez a Cindy. Nem érdekli, ha pucéran látják,vagy akár a bilin ülve. Nem törődik vele, hogy rendes legyen

és tiszta. Elveszi a játékaimat, és megpróbálja megenni őket. A nyár sem volt már jó. Nem volt mit tenni, és nem volt

hová menni, leszámítva a szomszédot. Az öreg hölgy mégmindig csak ígérgette a pónit, de, nem vette meg. Ámítot t,

félrevezetett. Majd én megmutatom neki! Nem megyek hozzá,hagyom, üljön csak egyedül otthon. Meg fogom büntetni. Estehallottam, amint anya arról beszélt apának, hogy látta a feketeruhás, idős nőt, ahogy a falnak támasztott létrán állt .

– És engem bámult, Chris! Kifejezetten bámult! – Ugyan már, Cathy! – nevetett apa. – Mit árthat azzal,

hogyha néz? Idegen itt, idegen számára a környék. Nemgondolod, hogy jobb volna, ha odaintegetnél és köszönnél neki– esetleg még be is mutatkoznátok egymásnak?

Én csak nevettem magamban, amikor ezt mondta, mert

tudtam, hogy a nagymama biztosan nem válaszolna. Féltminden idegent ől, leszámítva engem. Én voltam az egyetlen,akiben megbízott.

Megint elég rondán viselkedtem Cindyvel, és megtiltották,hogy bárhová is menjek. Én azonban ravasz voltam,kiszöktem, és gyorsan átlopóztam a szomszédba azokhoz, akikszerettek.

– Hol van a pónim? – kérdeztem dühösen, amikor láttam,hogy még mindig üres az istálló. – Megígérted, hogy kapok



egyet, úgyhogy ha nem teljesíted, elmondom anyának ésapának, hogy megpróbálsz ellopni tőlük!

Szinte elsüllyedt az utálatos, fekete köntösében sápadtkezével pedig a nyakánál tapogatózott, és elő is húzott egyvastag gyöngysort, amit rendszerint a ruhája alatt elrejtvehordott.

– Holnap, Bart. Holnap megkapod azt, ami a szíved vágya.

Hazafelé menet John Amosszal találkoztam. Bevezetett atitkos kamrájába, és „férfias” dolgokról kezdett suttogva

mesélni.– Az olyan nők, mint ő, eleve gazdagnak születnek, és nincsszükségük arra, hogy használják az eszüket – mondta szigorú,résnyire összezárt szemmel. – Hallgass rám, fiú, és soha nelégy szerelmes valami ostoba nőbe! Minden nő ostoba. Hadolgod akad velük, az első pillanattól éreztetned kell, hogy ki

az úr, és soha nem engedni, hogy megfeledkezzenek erről. Na,lássuk a mai leckét! Kicsoda Malcolm Neal Foxworth?

– A dédnagyapám, aki meghalt, eltemették, de még így is

hatalmas – feleltem; nem igazán értve azt, amit mondtam. – És micsoda még Malcolm Neal Foxworth?

– Szent. Szent, akit előkelő hely illet meg a mennyben.

– Eddig jó, de mondd csak végig, ne hagyj ki semmit!– Nem volt még ravaszabb ember a földön, mint Malcolm

Neal Foxworth.

– Nem mondtál el mindent, amire tanítottalak! Forgasd a

naplóját, hogy többet megtudj róla! Olvasod mindennap?Őszintén leírta abban a könyvben az egész életét. Én legalább

tucatszor elolvastam. Aki megismeri, az bölcsebb és nagyobb



lesz, úgyhogy ne felejtsd el addig olvasgatni a dédnagyapádnaplóját, amíg te is olyan bölcs és ravasz nem leszel, mint ő.

– A bölcsesség ugyanaz, mint a ravaszság?

– Természetesen nem. Bölcs az, aki nem engedi, hogymások rájöjjenek, milyen ravasz.

– Miért nem szerette Malcolm az édesanyját? – kérdeztem.Tudtam ugyan, hogy az anyja elszökött, de arra gondoltam,hogy én talán még akkor is szeretném anyát, ha azt tenné.

– Nem szerette az anyját? Magasságos Isten; fiú, de hiszen

Malcolm megőrült az anyjáért, amíg az el nem szökött aszeretőjével, otthagyva Malcolmot az apjával, aki túlságosanelfoglalt volt ahhoz, hogy törődjön vele. Ha tovább olvasol, fiú,hamarosan rá fogsz jönni, mi volt az, ami Malcolmot a nőkellen fordította. Olvass, és gyarapítsd a tudásodat! Tedd

magadévá Malcolm bölcsességét! Meg fog tanítani, hogy soha

ne bízz a nőkben, és ne hidd, hogy a segítségedre sietnek, haszükséged van rájuk. – De az én anyukám jó – tiltakoztam erőtlenül, és már

csöppet sem voltam biztos abban, hogy valóban úgy is van. Az

élet útja olyan „kacskaringós”. (Kacskaringós – ez is új szóvolt, amit meg kellett tanulnunk aznap.)

– Figyelj ide, Bart! – mondta apa aznap reggel, és a szótnagybetűkkel gondosan leírva megmagyarázta, mit is jelent. –

Azt szeretném, ha te is és Jory is, ma legalább ötször módottalálnátok arra, hogy beszéd közben használjátok ezt a szót.

Azt jelenti, hogy a legegyszerűbbtől eltérő, bonyolult,összetett. Kacs-ka-rin-gós. Még szótagolta is, mintha nem lett

volna elegem belőle anélkül!



– Most magadra hagylak, hogy tovább olvashasd Malcolmgondolatait. – mondta John Amos, és görnyedten, kissé oldalrahajolva el is ment

Kinyitottam a könyvet a bőrből készült könyvjelzőnél.

Ma ki akartam próbálni apám dohányát, ezértmegtöltöttem a pipáját azzal, amit a dolgozószobájábantaláltam, kiszöktem, és a garázs mögött rágyújtottam. Nemtudom, hogyan jött rá, hacsak nem valamelyik szolga árulta el

neki, de a lényeg az, hogy tudta. Komor tekintete dühösenszikrázott, és rám parancsolt, hogy toljam le a nadrágomat.

Félve engedelmeskedtem, és sírtam, miközben megkorbácsolt.Utána bezárt a padlásra, hogy ott gubbasszak, jámborulvezekelve a bűnömért. Régi fényképeket találtam odafent, amiklánykorában ábrázolták anyát. Milyen szép volt, ártatlan és

kedves. Utáltam! Azt kívántam, hogy haljon meg abban a pillanatban, bárhol is legyen. Szerettem volna, ha ugyanúgyszenved, mint én a hátamon vöröslő hurkákkal, a levegőtlen,

forró padláson fulladozva. Egyéb dolgokat is találtam: szalagokkal díszített fűzőket,

amiket a nők azért viselnek, hogy elöl kidudorodjék, és a férfiak

azt higgyék, hogy ott több van nekik, mint valójában. Tudtam,hogy soha nem hagyom elámítani magam egyetlen nőtől sem,legyen bármilyen szép. A szépség miatt kerültem a padlásra,amiatt csattogott a hátamon a korbács, és igazából nem apámbűne volt az, amit csinált. Ő ugyanúgy szenvedett, mint én.

Rájöttem, hogy igaz az, amit mind ig is mondogatott:

egyetlen nőben sem lehet megbízni. Különösen azokban nem,akiknek szép az arcuk és csábító a testük.



A könyvből föltekintve a távolba néztem, nem látvamagam körül sem a csűr falait, sem a szénát, csak anya szép,kedves arcát Ő is olyan „kacskaringós”? Nem fog-e elszökniegy nap a „szeretőjével”, hogy ott hagyjon egymostohaapának, aki közel sem szeret annyira, mint Joryt ésCindyt? Mit fogok akkor csinálni? Befogad-e magához anagymamám?

Később meg is kérdeztem ezt tőle.

– Igen, kincsem, magamhoz veszlek – felelte. –

Gondoskodni fogok rólad, harcolok érted, megteszek mindent,amit tudok, mert igazából a második férjemnek, BartWinslow-nak a fia vagy. Nem mondtam ezt neked eddig?

Bízzál bennem, higgy nekem, és tartsd távol magadat JohnAmostól! Ő nem az az ember, akire neked szükséged van.

A második férjének a fia. Azt jelentette ez, hogy anya is az

ő felesége volt? Állandóan férjhez ment valakihez! Behunytama szemem, és Malcolmra gondoltam, aki már régen a sírjábanfeküdt. Krk, krk, krk – nyikorgott a hintaszék. Bumm, bumm,bumm – hullottak a göröngyök a koporsómra. Sötét van.Riasztó hely ez. Szűk és jéghideg. A mennyország… hol van a

mennyország?

– Bart, egészen elködösült a tekinteted. – Fáradt vagyok, nagymama, nagyon fáradt. – Hamarosan megkapod, ami a szíved vágya.

Pénz. Pénzt akartam, dollárok hatalmas hegyeit. Abban a

pillanatban valaki hangosan kopogott a bejárati ajtón, énpedig leugrottam a nagymama térdéről, és elrejtőztem.

Jory csörtetett be a szobába, a nyomában John Amosszal,aki ajtót nyitott neki.



– Hol van az öcsém? – kérdezte, – körülnézve a szobában. –

Nem tetszik nekem, ami vele történik, és azt hiszem,mindennek az az oka, hogy ide jár.

– Jory – szólt rá a nagymama, feléje nyújtva csillogógyűrűkkel felékesített kezét. – Ne nézz így rám! Csak egy kisjégkrémet adok neki, miután már rendesen evett. Ülj le,beszélgessünk egy kicsit! Mindjárt hozatok frissítőt.

A nagymamáról tudomást sem véve, egy véreb szimatávalJory egyenesen hozzám jött, és kirángatott a pálmát tartó,

nagy dézsa mögül.– Köszönöm, nem! – válaszolt végre jéghideg hangon anagymamának. – Anyától mindent megkapok, amireszükségem van. Attól, hogy ide jár, Bart egyre jobbanmegváltozik, úgyhogy kérem, ne engedje be többé.

A nagymama erősen összeszorította a fátyol alatt alig

látszó száját, és könnyes szemmel nézte, hogyan vonszolnak eltőle. Jory hazarángatott, és egyenesen a hátsó udvarra vitt .– Ne menj oda még egyszer, Bart Sheffield! – kiáltott rám. –

Ő nem a nagymamád! Úgy nézel rá, mintha jobban szeretnéd,

mint anyát!

Egyesek azt mondogatták, hogy Bart Winslow Scott Sheffieldkisebb, mint más kilencéves fiúk. Tudtam azonban, hogymihelyt tízéves leszek, nekilendülök, mint a nyáron hosszúranövő vesszők. Hamarosan Disneylandben leszek, és akkor mégtöbb kedvem lesz akkorára nőni, mint egy óriás.

– Miért vagy olyan szótlan, drágám? – kérdezte a

nagymama, amikor másnap ismét befészkeltem magam azölébe. A póni még mindig nem volt meg.



– Nem jövök ide többször – feleltem rosszkedvűen. – Apa

ad nekem pónit a születésnapomra, ha megmondom neki,

hogy azt szeretnék. Nem kell a tiéd! – Bart, ugye nem beszéltél rólam a szüleidnek?

– Nem, asszonyom!

– Ha hazudsz, az Úr megbüntet .Miért is ne? Mindenki állandóan azt tette.

– Soha

– Én nem mondok senkinek semmit – motyogtam. – Anya

és apa nem szeret. Ott van nekik Jory, most meg már Cindy is.Ennyi elég nekik. Gyorsan körülnézett, és különösen a bezárt ajtókra figyelt

nagyon.

– Bart, láttam, hogy Johnnal beszélgettél. Kértelek, hogytartsd távol magadat tőle. Gonosz öregember, aki nagyon

kegyetlen tud lenni. Kérlek, ne feledkezz el erről! Kiben bízhattam hát? John Amos ugyanezt mondta róla.Valamikor azt hittem, a családomban mindenkibenmegbízhatom, de már kezdtem megtanulni, hogy az emberek

nem mindig olyanok, mint amilyennek látszanak. Nemszeretnek, nem igazán törődök, különösen, ha rólam van szó.

Egyedül talán csak a nagymama törődött velem – és JohnAmos. Amikor ez eszembe jutott, újból zavarba jöttem. Igazibarátom John Amos? Ha igen, akkor a nagymama nem lehet

az. Választanom kell. Melyiket válasszam? Hogyan döntsek

ilyen fontos dologban? Aztán amikor a nagymama magáhozölelt, és az arcom a puha melléhez vonta, tudtam, hogy ő az,

aki a legjobban szeret. Ő az én igazi nagymamám. De mi van,ha mégsem?



Tucatnyiszor találkoztam már a nagymamával, John Amostpedig csak néhány napja ismertem. Ha esetleg hétszer egymásután várt volna rám, az azt jelenthette volna, hogy igazán jóhozzám. Ha bármi egymás után hétszer megtörténik, azszerencsét jelent. Ötször beszélgettünk még csak a titkoshelyén, és már tudtam, hogy a nők fondorlatosak és csalók.

– Bart, kedvesem – súgta a nagymama, szikkadt ajkátegészen közel téve a fülemhez. – Ne nézz olyan ijedten, csakne menj többé John Amoshoz, és ne higgy el semmit abból,

amit mond! – Megsimogatta az arcom, aztán éreztem, hogyelmosolyodik. – Most pedig, ha lemégy, és benézel az istállóba,találsz ott valamit, amit minden fiú rettenetesen szeretne, ésamelyiknek nincs, az nagyon irigyelné tőled.

Akart még mondani valamit, de én leugrottam az öléből, ésfutottam az istállóba. Hűha, mindennap bedugtam egy almát a

zsebembe, és mindennap elvettem egy marékkal anyakockacukrából, mert reménykedtem. Minden éjszaka azonimádkoztam, hogy megkapjam a pónit. Az a póni jobban fogszeretni, mint bárki a világon! Úgy értem oda az istállóba,

hogy közben egyszer sem estem el, pedig olyan gyorsanfutottam, ahogy csak bírtam. Aztán megtorpantam, és csak

bámultam magam elé. Nem póni volt! Csak egy kutya. Nagy, bundás kutya, a farkát csóválta, ésmáris úgy nézett rám, mintha imádna, pedig még semmit sem

tettem, hogy elnyerjem a szeretetét. Sírni lett volna kedvem. A

kutyán nyakörv is volt, és kötéllel hozzákötötték az istállópadlójából kiálló tuskóhoz. Ide-oda ugrált, mintha boldog lett

volna attól, hogy lát – én pedig utáltam. Kifulladva, a sietségtől zihálva utolért a nagymama.



– Bart drágám, ne légy csalódott! Igazán szerettem volnaadni egy pónit, de mint már mondtam is, ha megteszem,lószag áradt volna a ruhádból, Jory és a szüleid megtudtákvolna, mi történt, és nem engedték volna, hogy többé eljöjjhozzám.

A térdemre estem, lehajtottam a fejem, és szerettem volnameghalni. Megettem az összes jégkrémét, elszenvedtemazokat a csókokat és öleléseket… és még mindig nem kaptampónit .

– Hazudtál – mondtam elszorult torokkal, könnyesszemmel. – Rávettél, hogy nálad vesztegessem el a napjaimat,amikor sokkal érdekesebb dolgot is csinálhattam volna.

– Bart, drágám, úgy látom, te nem is ismered abernáthegyieket – felelte, és ismét magához ölelt. – Ez csak

kölyökkutya, és nézd meg, milyen hatalmas máris! Olyan

nagyra fog nőni, mint egy póni. Nyerget adhatsz rá, ésmeglovagolhatod. Tudtad, hogy ezt a fajta kutyát ahegyvidékeken arra használják, hogy megmentse a hóbanelveszett embereket? Rumoshordót kötnek a nyakába, ő pedigképes arra, hogy egyedül megtalálja és megmentse az eltévedtembert. A bernáthegyi a leghősiesebb kutya a világon.

Nem hittem neki, de azért nagyobb érdeklődéssel kezdtemnézegetni a kölyköt. Tényleg kölyök még? A pórázátmegfeszítve akart hozzám jönni, és ettől kicsivel jobbanszerettem.

– Igazán olyan nagyra fog nőni, mint egy póni?

– Bart, ő még csak hat hónapos, és máris majdnem olyan

nagy, mint némelyik póni! – Nevetett, megfogta a kezemet, ésbeljebb húzott az istállóba. – Nézd! – mondta, egy kantáros



lószerszámra, és egy kis piros, kétkerekű kocsira mutatva. –

Lovagolhatsz rajta vagy húzathatod magad a kocsin. Lesz egybármire felhasználható kutyád vagy pónid, amelyiket éppenakarod. Nem kell mást tenned, csak használnod egy kicsit aképzelőerődet.

– Nem fog megharapni?

– Nem. Természetesen nem. Nézd, milyen boldog, hogy látvégre egy fiút! Nyújtsd oda neki a kezed, és hagyd, hogymegszagolja! Bánj vele kedvesen, tápláld jól, fésüld rendesen a

szőrét, és akkor nemcsak a világ legszebb kutyáját szerzedmeg, hanem a leghűségesebb barátot is! Félve előrébb nyújtottam a kezem, a kutya pedig úgy

elkezdte nyalogatni, mintha jégkrém lett volna. Nyálaspuszikat adott rá. Nevettem, mert a nyelve csiklandozott .

– Menj el, nagymama! – adtam ki a parancsot.

Nem szívesen ugyan, de engedelmeskedett, én pedigletérdeltem a kutya elé, hogy elmagyarázzam neki, mit akarok.

– Figyelj rám – mondtam neki szigorúan –, és jegyezd meg,amit mondok! Nem kutya vagy, hanem póni. Nem az a dolgod,hogy hordóban rumot vigyél a hóban elveszett embereknek,hanem hogy engem hordozz. Az én pónim vagy, csak az

enyém! Értetlenül nézett rám, és nagy, boglyas fejét oldalra hajtvaa hátsó lábaira ült .

– Ne ülj úgy! – kiáltottam rá. – A pónik nem szokták ülni,

csak a kutyák. – Bart – hallottam a nagymama szelíd hangját –, ne felejtsd

el, hogy kedvesnek kell lenned hozzá!



Nem törődtem vele. A nőknek nincs beleszólásuk a férfiakdolgaiba. John Amostól tudtam, hogy a világot a férfiakigazgatják, a nőknek pedig az a dolguk, hogy csöndbenüljenek, és befogják a szájukat.

Varázsigére lett volna szükségem, amivel pónivá lehetváltoztatni egy kutyakölyköt. A színpadon a boszorkányokértettek hozzá, hogyan kell csinálni. A baletteken és aszíndarabokon törtem a fejem, amiket már láttam, míg végülúgy éreztem, hogy tudom, hogyan kell csinálni

Hosszú, horgas orra volt szükség hozzá, lefittyedt szájra,gonoszul csillogó szemre és csontos, sovány ujjakra, öt centihosszú körmökkel. Csak a komor, fenyegető, mindenkitfelnyársaló tekintet volt meg ezekből, de arra gondoltam,talán az is elég lesz. Igazán értettem hozzá, hogyan kellfenyegetően nézni.

Magasra tartottam a karomat, az ujjaimat karmokként előremeresztettem, meggörbítettem a hátam, és elmondtam a

varázsigét: – Almának keresztellek! Ezzel a varázsszerrel, és avarázsigémmel pónivá változtatlak. – Adtam a kutyának avarázsszerből, ami egy alma volt. – Most már az enyém vagy,

csak az enyém! Soha nem fogadsz el ételt és italt, ha nem énadom neked. Soha nem fogsz szeretni senkit, csak engem. Ha

meghalok, hozzám rohansz, és te is rögtön meghalsz. Enyémvagy, Alma, az enyém! Most és mindörökké… az enyém!

A varázsigémtől Alma megszagolta az orrához tartott

gyümölcsöt, de boldogtalan képpel el is fordult tőle, és sokkal

jobban érdekelte a cukor, amit későbbre tartogattam .



– Ne kényeskedj, és igyekezz megenni mindent! – szóltamrá, beleharapva az almába, hogy megmutassam neki, hogyankell csinálni. Ez sem érdekelte, és elfordította tőlem nagy,fehér és aranyszínű fejét. Néhol sötétebb, barnás foltok isvoltak benne, és elég szép volt a szőre. Haraptam még egyet azalmából, és elégedetten rágni kezdtem, hogy lássa, milyenremek ételről marad le.

– Bart – szólalt meg mögöttem a nagymama. – Lehet, hogy

hibát követtem el. Visszaviszem a kutyát az állatkereskedésbe,

és megveszem neked a pónit, amit annyira akartál. Ránéztem, róla az állatra, aztán a házunk irányába, éserősen gondolkodtam. Ha a póniknak tényleg szaguk van,akkor biztosan meg fogják érezni. A kutyaszagtól viszont nemfognak meglepődni; azt hiszik majd, hogy Clover végre bízikbennem. Persze, amikor Jory a közelébe sem enged!

– Nagymama! – feleltem. – Megtartom ezt a kutya-pónit.Megtanítom rá, hogy úgy viselkedjen, mint a ló. Ha nemtanulja meg addig, amíg elutazom Disneylandbe, akkorvisszaviheted, és lehet, hogy soha többé nem jövök hozzád.

Aztán nevetve, boldogan belevetettem magam a szénába,és birkózni kezdtem a kutya-pónimmal, a világ egyetlen

kutya-pónijával. Nagy, meleg teste szorosan hozzám simult, ésattól jól éreztem magam, igazán jól. A nagymamára néztem, és tudtam, hogy John Amos

tévedett – a nők nem gonoszok és csalfák. Jó érzés volt tudni,

hogy John Amos a csaló, anya és a nagymama pedig alegkedvesebbek az egész világon – leszámítva Almát.

– Nagymama, te tényleg a nagymamám vagy, és az igaziapukám tényleg a második férjed volt?



– Igen – felelte lehajtott fejjel –, de ez titok. Csak kettőnkretartozik. Meg kell ígérned, hogy nem árulod el senkinek. –

Összehúzta magát, és egészen szomorúnak tűnt, de én olyanboldog voltam belül, hogy majd szétvetett az öröm. Egy kutya-

póni, és egy igazi nagymama, aki az igazi apukám feleségevolt! A mindenit! Úgy tűnt, hogy végre csak szerencsés leszek.

És ahogyan beszéltem! Nem nyeltem le a szavak végét.Alma és a nagymama elég volt ahhoz, hogy megtanuljakbeszélni Egyetlen nap alatt elérték azt, ami anyának és apának

évek alatt sem sikerült Gyorsan rájöttem, hogy az evésnek sok köze van aszeretethez. Minél több ennivalót adtam Almának, ő menten,egyből hozzám futott, felugrált rám, a farkát csóválvarohangált körülöttem, és az arcomat nyaldosta. Amikorbefogtam a kétkerekű kocsiba, úgy kezdett ficánkolni, mint az

igazi ló. Mindenáron szabadulni akart a kis nyeregtől is, amitráadtam. Hű, csak várja ki Jory, amíg rajta is kipróbálom avarázstudományomat!

– Nemsokára tizenegy éves leszek – mondtam a

nagymamának, remélve, hogy ettől támad néhány új ötlete. – Tíz – javított ki. – Tízéves leszel még csak.

– Tizenegy! – kiáltottam, kitartva annál, amit mondtam. – Egész évben tíz körül jártam, most már tényleg tizenegynekkell lennem.

– Ne akard siettetni az éveket, Bart! – felelte. – Az idő

anélkül is gyorsan múlik, hogy hajszolnánk. Őrizd afiatalságodat, maradj ilyen, amíg csak lehet!

– Mesélj a kisfiaidról, nagymama! – kértem, miutánmegsimogattam Alma fejét.





magad. – Hozzám hajolt, hogy megcsókoljon, és szorosanmagához ölelt. – Amíg távol vagy, én majd gondját viselemAlmának.

– Nem! – k iáltottam rá, megrémülve attól, hogy amikorvisszajövök, Alma jobban fogja szeretni őt, mint engem. –

Hagyd békén! Ő az enyém! Ne etesd meg, és ne, vedd el tőlem! Megígérte, hogy úgy lesz, ahogy én akarom. Elmondtam,

hogy csak Disneylandbe megyek, aztán visszaszököm, hogygondozhassam Almát. Azt még nem tudtam egészen pontosan,

hogyan fogom csinálni, és a tekintetéből ítélve ő sem igazánértette. Almával voltam az istállóban, amikor John Amos jelent

meg fölöttem, én a szénában feküdtem. Arról kezdett beszélni,

milyen gonoszak a nők, és hogyan veszik rá a férfiakat a„bűnre”.

– Bármit csinál is valaki, annak oka van – mondta. – Egypillanatig se gondold, hogy a nagyanyádnak nincsenek gonosztervei veled, Bart Winslow!

– Miért szólítasz így?– Ez a neved, nem?

– Miért szólítasz így?

– Ez a neved, nem?Elvigyorodtam, és büszkén megmondtam neki, hogy azenyém a leghosszabb név a világon.

– Az nem fontos! – felelte türelmetlenül. – Figyelj rám, fiú!

Tegnap a bűnről kérdeztél, és én pontosan meg is akartammondani neked, hogy mi az, de idő kellett hozzá, hogy

alaposan átgondoljam a választ. A bűn az, amit a férfiak és anők csinálnak, amikor magukra zárják a hálószoba ajtaját.



– Mi olyan rossz a bűnben?

Elvigyorodott, kivillantva sárgás fogait, én pedigbelesüppedtem a szénába, és azt kívántam, bárcsak hagynabennünket magunkra Almával.

– A bűn segítségével teszik gyengévé a férfiakat a nők –

felelte. – Szembe kell nézned bizonyos tényekkel. Mindenférfiban ott lakozik a gyöngeség és az akaratnélküliség, a nőkpedig jól tudják, hogyan hozzák ezt elő, felhasználva ameztelenségüket és a földi gyönyöröket arra, hogy a vágyain

keresztül fosszák meg az erejétől a férfit. Nézd meg a sajátanyádat, figyeld, hogyan mosolyog apádra, hogyan festi azarcát, a körmét, vesz fel csábító ruhákat, és ne téveszd el aztsem, hogyan villan meg ezektől apádnak a szeme! Amikor ilyetlátsz, tudnod kell, hogy úton vannak a bűn felé!

Nagyot nyeltem, mert kezdtem rosszul érezni magam.

Nem akartam, hogy a szüleim rosszat csináljanak, és az Istenmegbüntesse őket. – Most pedig hallgasd meg újból Malcolm szavait!

„Öt évig sírtam, miután anyám elment, és ott hagyott azapámmal, aki gyűlölt, mert tőle származtam. Állandóan azt

emlegette, hogy anyám, amíg együtt éltek, hűtlen volt hozzá,számtalan szeretővel megcsalta. Képtelen volt rá, hogyszeressen engem. Nem tudta elviselni, ha a közelében voltam, ésolyan magányosnak éreztem magam, bezárva abba a nagyházba, megfosztva minden törődéstől. Apám gyakran a

fejemhez vágta, hogy miattam nem tud újból megnősülni. Egyik

kedvese sem szeretett, viszont féltek tőlem. Gondoskodtam



arról, hogy tudják, mit gondolok. Tudtam, hogy a pokol öröktüzén fognak elégni mind.”

– Mi az a kedves? – kérdeztem, néha már unalmasnak találvaMalcolmot.

– Kárhozott, a pokolba tartó lélek – felelte lángolótekintettel John Amos. – És ne hidd, hogy nyugodtanelmehetsz, és másra hagyhatod Almát! Ha elfogadtad egy állatszeretetét, akkor azért az állatért egész életében felelősséggel

tartozol. Neked kell etetni, itatni, fésülni, ügyelni arra, hogyeleget mozogjon, és ha nem teszed, az Úr majd gondoskodikarról, hogy bűnhődj miatta!

Megborzongtam, és a kutya-pónimra néztem, aki éppen asaját farkát kergette.

– A te sötét tekintetedben erő van, Bart. Ugyanaz az erő,

ami Malcolmnak is megvolt. Istentől kaptad ezt az erőt, hogyelvégezz egy még el nem végzett feladatot. Malcolm nem tudnyugodtan feküdni a sírjában, amíg az ördögfattyak a pokolörök tüzére nem vettetnek!

– A pokol örök tüze! – ismételtem meg öntudatlanul – Kettő már ott van… háromnak kell még oda jutnia.

– Háromnak kell oda jutnia. – A gonoszság magva szárba szökken, és újabb és újabbsarjakat szül.

– Újabbakat és újabbakat. – És amikor elvégezted a kötelességedet, akkor Malcolm

végre megnyugszik a sírjában.

– Megnyugszom a síromban.– Mit mondtál?



Összezavarodtam, mert néha úgy tettem, mintha én lennékMalcolm. John Amos valamiért elmosolyodott, és láttam rajta,hogy elégedett. Végre megengedte, hogy hazamenjek. Joryfutva jött elém, és rögtön kérdezgetni kezdett:

– Hol voltál? Mit csináltál odaát? Látom rajtad, hogybeszéltél azzal az öreg komornyikkal. Mit szokott mondanineked?

Ahogy így rám támadt, eleinte úgy éreztem magam, mintaz oroszlánnal szembekerült egér, de aztán eszembe jutott

Malcolmnak a könyve, és az, hogyan viselkedett ilyenhelyzetekben. Rideg álarcot öltöttem magamra, és aztválaszoltam: – John Amosnak és nekem olyan titkaink vannak,amikhez neked az égadta világon semmi közöd.

Jory meglepődve nézett rám, én pedig ott hagytam. Egyhatalmas, szétterülő lombú fa alatt anya éppen Cindyt

hintáztatta. Ostoba kislányok! Be kell őket szíjazni, hogy ki neessenek a hintából.– Hol voltál, Bart? – kérdezte. – Sehol! – vetettem oda neki.

– Nem szeret em az ilyen válaszokat, Bart! Megálltam, ésúgy döntöttem, hogy mint Malcolm, szigorú tekintetemmel

fogom tönkrezúzni. Ehelyett azonban csak bámultamelképedve az apró, kék színű felsőre, ami le sem ért a sortjáig,és csupaszon hagyta a köldökét A meztelen bőrét mutogatta!A meztelen bőr a bűnnel kapcsolatos. A Biblia szerint az Úr

megparancsolta Ádámnak és Évának, hogy vegyenek fel ruhát,és takarják el bűnös testüket. Anyám is ugyanolyan bűnös lett

volna, mint az a romlott Corrine, aki elszökött a „kedvesével”? – Ne nézz úgy rám, Bart, mintha nem tudnád, ki vagyok!



A Bibliának egy sora jutott eszembe, amit John Amosgyakran idézett. Lassanként kezdtem megtanulni, mit vár el azÚr az emberektől, akiket ő maga teremtett .

– Vigyázz, anya, az Úr akkor is lát, ha én nem, ésmegbüntet!

Nem sok kellett hozzá, hogy anya felpattanjon, de azértülve maradt, és csak nyelt egy nagyot .

– Miért mondod ezt? – kérdezte. Nézzék csak, hogy reszket! – állapítottam meg magamban.

Elfordultam tőle, és a kertben mindenütt látható, meztelenszobrokat kezdtem nézegetni. Bűnös, meztelen emberekokozták, hogy Malcolm nem volt képes nyugodni a sírjában.

De azért szerettem, az anyám volt; néha bejött hozzám,hogy elalvás előtt megcsókoljon, és ott is maradt meghallgatni,hogyan imádkozom. Mielőtt Cindy hozzánk került volna, jobb

volt, és több időt töltött velem. Az sem látszott rajta, hogy„kedvese” volna. Nem tudtam, mit tegyek.

– Álmos vagyok, anya – mondtam neki, és eloldalogtam,nem tudván, mit kezdjek magammal és a világgal. Mi van, ha

az, amit Malcolm út és John Amos állandóan idézgetett, igaz?

Gonosz és bűnös volt anya, aki arra csábítja a férfiakat, hogyállatokként viselkedjenek? Rossz-e, ha valaki olyan, mint az

állat? Alma nem volt rossz és bűnös. Még Clover sem volt az,pedig nem szeretett engem.

Jory szobájában megálltam a száznegyven literes akváriumelőtt, amelyikbe állandóan áramlott a levegő, hogy pezsegjen

tőle a víz, mint a pezsgő, amiből anya egyszer adott egy



kortyot. Az én akváriumomban soha nem maradtak meg ahalak, a Joryéban pedig soha nem pusztult el egy sem.

Az én üres akváriumomban csak víz volt, és egy játékkalózhajó, amelyből hamis gyémántok szóródtak ki a hamisóceánfenékre. Jory akváriumában zöld növények nőttek, egykis várkastélyból nyújtva ki a vízben hajladozó hajtásaikat. Ahalai korallszirtek között cikáztak vidáman.

Jory mindent jobban csinált, mint én. Nem akartam továbbBart lenni. Bartnak otthon kellett maradnia, és elfelejtenie

Disneylandet most, hogy már kötelességei voltak. Nehéz, nagyon nehéz teher egy állat. Ledőltem az ágyamra,és a mennyezetet bámultam. Malcolmnak nem volt márszüksége az erejére és a hatalmára, bölcs és ravasz agyára.Halott volt, és a tehetsége kihasználatlanul heveit Miutánfelnőtt, senki nem tudta rávenni Malcolmot arra, hogy olyat

csináljon, amit nem akart. Nem akartam kisfiú maradni. Férfiakartam lenni, olyan hatalmas, mint a pénzügyi varázslóMalcolm.

Arra vágytam, hogy az emberek a legelső szavamraugorjanak, reszkessenek, ha csak rájuk nézek, és összehúzzákmagukat, ha megmozdulok. Éreztem, hogy el fog jönni a nap,

amikor mindez így lesz.



ÁRNYAK

– Jory – szólt anya, amikor felkaptuk a sportszatyrainkat, éselindultunk a kocsihoz –, fogalmam sincs, mi történt Barttal anyáron. Teljesen megváltozott Mit gondolsz, mit csinál,amikor egyedül van?

Kényelmetlenül éreztem magam. Békén akartam hagyniBartot, hadd barátkozzon a szomszéd idős hölggyel, és nem

akartam, hogy anya megtudja, azt állítja magáról, ő Bartnak anagyanyja.

– Ne aggódj miatta, anyu! – feleltem. – Te csak örüljCindynek! Tündéri kislány, az biztos, olyan, mint te lehettél.

Elmosolyodott, és megcsókolta az arcom.

– Ha a szemeim nem csalnak, van egy másik tündéri

kislány is, akit igencsak kedvelsz – mondta.

Éreztem, hogy a fülem tövéig elpirulok. Nem tehettem róla,állandóan néznem kellett Melodie Richarme-ot. Olyan csinos

volt, az anyáénál valamivel sötétebb szőke hajával, de

ugyanolyan bársonyos, fényesen csillogó tekintetével. Úgyéreztem, soha nem tudnék olyan lányt szeretni, akinek nemkék a szeme. Abban a pillanatban megláttam Melodie-t, amint

sebesen futott az apja kocsijához, és csak bámultam, milyengyorsan nőiesedik. Furcsa, hogy lapos mellű kislányoknakegyik napról a másikra domborodni kezd a keble, karcsúderekuk alatt gömbölyűvé válik a csípőjük, és hirtelen tízszerolyan érdekesek lesznek, mint addig voltak.



Mihelyt hazaértünk, anya elküldött, hogy keressem meg

Bartot.

– Ha a szomszédban van, szólj nekem! Nem akarom, hogy agyerekeim azt az idős, fáradt asszonyt zaklassák, bár nagyonszeretném, ha nem mászna fel arra a létrára, és nem bámulnarám állandóan a fal fölött.

Felmásztam a falra, átugrottam, és kiabálva kerestem

Bartot, míg végül meg nem találtam a valamikor„kocsiszínnek” használt épületben. A karámok, amelyekben

valamikor a lovak álltak, természetesen már üresek voltak, ésBart éppen a szénát gereblyézte az egyikből. Csak néztem, éshinni is alig mertem a szememnek. Egy bernáthegyi kölyökvolt vele. Csaknem akkora volt már, mint ő, de azért könnyenmeg lehetett állapítani, hogy kölyök, mert vidáman ugrált, és afelnőtt kutyákénál jóval vékonyabb hangon vakkantgatott.

Bart ledobta a gereblyét, és rámordult a kutyára: – Fejezdbe ezt az ugrálást, Alma! A pónik nem szoktak ugrálni, csakügetni… és edd meg a szénát, különben nem kapsz holnapfrisset!

– Bart – szóltam rá halkan, az istálló falának támaszkodva,és mosolyogva figyeltem, mekkorát ugrik a váratlan hangra. –

A kutyák nem esznek szénát. – Menj innen! – kiáltott rám a dühtől hirtelen kivörösödöttarccal. – Takarodj! Te nem tartozol ide!

– Te sem.

– Takarodj innen! – ismételte sírós hangon, és leguggolvamagához ölelte a kutyát. – Ez az én kutyám; póninak kellett

volna lennie, úgyhogy kutyát is csinálok belőle, meg pónit is.Ne nevess, és ne gondold, hogy bolond vagyok!



– Nem gondolom azt, hogy bolond vagy – feleltem,

elszomorodva, hogy olyan csalódottnak látom. Sajnos azállatokhoz is több érzékem volt, mint neki. Azok mintha előremegérezték volna, hogy ha a közelébe kerülnek, biztosan ráfog lépni a farkukra vagy átgyalogol rajtuk, tulajdonképpenmég én sem éreztem igazán biztonságban magamat a földön,ha Bart a közelben volt.

– Kitől kaptad ezt a kiskutyát?

– A nagymamámtól – felelte büszkén csillogó szemmel

Bart. – Ő szeret engem, Jory, igazán jobban szeret, mint anya.Még annál is sokkal jobban, mint a te vén Madame Marishádtéged!

Ez volt a legfőbb gond Barttal. Alig kezdtem kicsitközelebb kerülni hozzá, rögtön az arcomba vágott valamit,amitől még azt is megbántam, hogy egyáltalán; szóba álltam

vele.Nem simogattam meg a helyes kiskutya fejét, bár láttamrajta, hogy szeretné. Hagytam, hadd legyen úgy, ahogy Bartakarja; hátha ezúttal tényleg sikerül neki barátot szereznie.Boldogan mosolygott rám, miközben hazafelé tartottunk.

– Nagyon dühös vagy rám? – kérdezte.

Dehogy voltam!– Ugye nem fogsz elárulni, Jory? Nagyon fontos, hogy anyavagy apa meg ne tudja.

Nem tetszett, hogy titkolózni akart a szüleink előtt, de

láttam rajta, hogy ragaszkodik ahhoz, amit mondott, és úgyéreztem, nincs abban semmi rossz, ha egy kedves hölgy

néhány új játékot és egy kiskutyát ajándékoz neki. Legalábbörül nekik, és érzi belőlük, hogy őt is szeretik.



A konyhában Emma éppen zabpehellyel etette Cindyt,

akire anya világoskék vállpántos nadrágot, és rózsaszínnyulakkal díszített, hófehér blúzt adott. A blúzt anya magahímezte ki. Cindy haja gondosan ki volt kefélve, és csillogott,mint az olvasztott arany. A lófarkát világoskék szalag tartotta.

Olyan tiszta és illatos volt, hogy legszívesebben elkaptam, ésjól összeszorongattam volna, de csak rámosolyogtam. Nemakartam túl kedves lenni hozzá, ha Bart is ott volt a közelben,nehogy még féltékenyebbé tegyem. Furcsa módon Bart sokkal

jobban érdekelte Cindyt, mint én. Talán azért, mert nem voltannyival nagyobb nála. Bart levágta magát az egyik konyhaszékre, ami kis híján

hátrabukott a nagy lendülettől. Emma rosszallóan ráncolta isettől a homlokát, és rászólt: – Menj, moss kezet és arcot, Bart

Winslow, ha az asztalomnál akarsz enni!

– Nem a te asztalod! – felelte mérgesen Bart, és afürdőszobába menet végighúzta a kezét a falon, hosszúkoszcsíkot húzva maga után.

– Bart! Vedd el a piszkos kezedet a faltól! – kiáltott rászigorúan Emma.

– Nem az ő fala – motyogta Bart.

Egy örökkévalóságba telt, mire megmosta a kezét, ésamikor visszajött, csak a tenyere volt tiszta. Utálkozva nézett alevesre, és a szendvicsekre, amiket Emma ebédre készített

– Egyél, Bart, különben teljesen elfogysz! – figyelmeztette

Emma.

Én már a második szendvicsemnél és a második csésze

zöldséglevesemnél tartottam, és készítettem a gyomromat adesszerthez, amikor Bart még mindig csak az első





védenem, de hogy mitől, azt nem tudtam, bárhogyan törtemrajta a fejemet.



ELCSERÉLT GYEREK

Átkozott Jory és Emma, gondoltam, miközben átkeltem aperzselő Arizonai-sivatagon. Még jó, hogy Alma és anagymamám szeret, különben igazán szomorú lenne asorsom. Ott is állt az én mindig feketét viselő hölgyem, kitárvafelém a karját, és több csókot és ölelést kaptam tőle, mintamennyit Cindy valaha is kaphatott.

Egy csésze, reszelt sajttal meghintett levessel kínált, aminagyon ízlett .

– Miért nem mondhatom el a szüleimnek, mennyireszeretlek, és te mennyire szeretsz engem? Igazán jó volna, hamegmondhatnám nekik. – Nem árultam el neki, hogyszerintem nem az igazi nagymamám, és csak azért mondja ezt,

mert örömet akar szerezni nekem. Nem volt baj, hogy így,viselkedett, ettől valahogy csak még jobban szerettem, merthát azoknak, akik egy családhoz tartoznak, szeretniük kellegymást. Az idegeneknek nem.

Egy új, billenős teherautót vett elő, és kirakta az egyikasztal közepére, mielőtt válaszolt volna. Furcsának éreztem,hogy olyan szomorú, sőt talán ijedt, amikor néhány perce mégboldognak látszott

– A szüleid gyűlölnek engem, Bart – suttogta félénken. –

Kérlek, semmit ne mondj nekik rólam! Tartsd titokban, hogylétezem!

– Régóta ismered őket? – kérdeztem csodálkozva. – Igen, nagyon régóta. Egészen kicsi koruk óta.



– Nahát! Mit csináltál, amiért meggyűlöltek? – Engem is

majdnem mindenki gyűlölt, ezért csöppet sem csodálkoztamazon, hogy őt is gyűlölheti valaki.

– Bart, néha a felnőttek is követnek el hibát – válaszolta, ésmegfogta a kezem. – Én szörnyű hibát követtem el, és drágánfizetek érte. Minden éjszaka azért imádkozom, hogy az Úrbocsássa meg nekem, amit tettem; a gyerekeimhezkönyörgöm, hogy bocsássanak meg. Nem tudok megnyugodni,ha a tükörbe nézek, ezért inkább magam és mások elől is

elrejtem az arcom, és kényelmetlen hintaszékben ülök, hogyegy pillanatra se felejtsem el a fájdalmat, amit másoknakokoztam.

– Hol vannak a gyerekeid?

– Már elfelejtetted? – kérdezte szipogva, könnyesszemmel. – Elszöktek tőlem. Rettenetesen fáj, hacsak

rágondolok. Soha ne szökj el a szüleidtől. Eszem ágában sem volt elszökni. Túl nagynak éstúlságosan ijesztőnek éreztem a világot, és ott akartammaradni, ahol biztonságban éreztem magam. Hozzászaladtam,megöleltem, aztán mentem kipróbálni az új teherautómat. Aligfogtam meg, John Amos kacsázott be a szobába, és dühös

tekintettel azt mondta: – Madame! A gyereket csak elrontja, haminden szeszélyét rögtön kielégíti. Igazán megtanulhattavolna már ezt.

– John! – hangzott a gőgös válasz. – Maradjon a helyén, és

ne merjen még egyszer hívás nélkül belépni ebbe a szobába!

Kemény! A nagymamám nagyon kemény volt! Vigyorogva

néztem, hogyan oldalog ki John Amos, azt motyogva, hogy azúrnője nem úgy bánik vele, ahogyan megérdemelné. Mihelyt



eltűnt, rögtön meg is feledkeztem róla, mert teljesen lekötöttea figyelmemet az új billenős teherautó. Nagyon érdekelt,hogyan működik, és hamarosan rá is jöttem. Valami rosszlehetett a kíváncsiságomban, mert ez a játék is, mint a többi,egy órán belül használhatatlanná vált.

A nagymamám nem szólt semmit, csak nagyot sóhajtott, ésszomorúan nézte a darabjaira esett teherautót.

Lassan teltek a hosszú nyári napok, John Amos pedig sokfontos dolgot elmondott arról, hogyan lehetnék olyan

hatalmas és félelmetes, mint Malcolm, aki mindenkinélagyafúrtabb volt. A maga módján John Amos is egészenszórakoztató volt himbálózó járásával, az enyémnél isgöcsörtösebb, sovány lábával, zihálásával, sziszegésreemlékeztető beszédével, vékony bajuszával, és kopasz fejetetejével, amin csak néhány hófehér hajszál ágaskodott Nem

tudom, miért nem szerette a nagymamám. ő volt az úrnő,bármikor elbocsáthatta volna, de nem tette. Valami rejtélyes,komor titok lappangott közöttük.

Boldog voltam, hogy velük lehetek. A nagymamámmal, akielhalmozott ajándékokkal, ölelésekkel és csókokkal, és JohnAmosszal, aki megtanított arra, hogyan lehetek erős, a nőket

engedelmességre kényszerítő férfi. Most, hogy már volt valaki,aki az ügyetlenségemmel nem törődve, magamért szeretett,kezdtem megérteni, mit érezhet egymás iránt anya és Jory.Úgy tűnt, mintha már hallanám az alkonyi fények zenéjét s a

citromfa rezgésének halk, kellemes hárfa-akkordjait. Végre azenyém volt Alma, a kutya-póni, és ami a legjobb, várt rám

Disneyland és a születésnapom.



Most, hogy már kezdtem olyan csodálatossá válni, mintMalcolm, megpróbáltam kitalálni, hogyan őrizhetném megAlma szeretetét arra a három hétre, amíg nem leszek otthon.Egész nap ez aggasztott, és éjszaka is gyakran felébredtem,hogy a megoldáson gondolkodjam. Ki fogja etetni Almát, amígén oda leszek, és ki lopja el ezzel a szeretetét tőlem? Ki?

Visszamentem a falhoz, hogy megnézzek egyőszibarackmagot, ami még mindig nem hajtott ki. Már régengyökeret kellett volna eresztenie, de még egyetlen szál sem

nőtt belőle. Ellenőriztem a szagosbükkönymagokat is – csakhevertek a földön az ostobák, és nem csináltak semmit. El voltam átkozva. A kertnek arra a részére néztem, amit

Jory gondozott. Az ő virágai kivétel nélkül mind szépenvirultak. Igazságtalanság, hogy nekem még a virágok semakarnak kihajtani! Közelebb kúsztam Jory mályvarózsáihoz, út

közben letaposva a térdemmel néhány petúniát ésportulácskát. Vajon mit tenne Malcolm az én helyemben?Kitépdesné Jory virágait, a hüvelykujjával lyukakat csinálna asaját kertjében, és beléjük ültetné őket.

Egyenként belenyomkodtam Jory mályvarózsáit ahüvelykujjammal készített lyukakba. Nem akartak egyenesen

állni, de úgy rendeztem el őket, hogy egymásnaktámaszkodjanak, és végre nekem is volt már szép, virágzókertem. Okos! Agyafúrtnak, bölcsnek érezt em magam.

Lenéztem összepiszkolódott térdemre, és láttam, hogy

elszakadt a nadrágom. Biztosan akkor történhetett, amikorbeleakadt a kutyaházba, amit Clovernek kezdtem építeni, hogy

kiengeszteljem, mert olyan sokszor rátapostam. Éppen ateraszon ült, erősen figyelt, és nem mert elaludni, amíg a



közelében voltam. Már nem volt szükségem rá. Régebben igen,de azóta sokkal jobb kutyám lett

Bogarak döngték körül az arcom, és volt, amelyik rám isszállt Megdörgöltem a szemem, nem törődve azzal, hogy akezem csupa olaj lett, amikor apának a garázsban lévőszerszámai között turkáltam. Tudtam, hogy Emma nagyonmérges lesz, ha meglátja, milyen piszkos az új, fehér kantárosnadrágom, és anya sem fogja tudni összevarrni az ingemhátán lévő, hosszú hasadást. Az alsó ajkamba haraptam, és

gondolkodtam, mit is csináljak. A szombatok szórakozásra valók, de nekem nem voltbenne örömöm. Semmi különösebb dolgom nem akadt, nemúgy, mint Jorynak. Nem táncra születtem, csak arra, hogyösszepiszkoljam magam és mindenütt horzsolásaim legyenek.

Anyának ott volt Cindy. Apát lefoglalták a betegei. Emma

f őzött és takarított. Senki nem törődött azzal, hogyunatkozom. Utálkozva ránéztem Cloverre, és odakiáltottamneki: – Sokkal jobb kutyám van, mint te! – Clover hátrált kicsita ház felé, aztán bebújt egy szék alá. – Te csak nyavalyás kisuszkár vagy! – kiabáltam. – Azt sem tudod, hogyan kell

kimenteni a hóból az embereket! Piros nyerget se viselsz, és

szénát se tudsz enni! – Mindennap kicsivel több szénátkevertem Alma ételébe, hogy hozzászokjon, és jobbanmegszeresse, mint a húst.

Láttam Cloveren, hogy szégyelli magát. Még beljebb

húzódott a szék alá, és szomorúan nézett rám, amivel azidegeimre ment. Alma soha nem csinált ilyet

Nagyot sóhajtva felálltam, leporoltam a térdemet és akezemet. Ideje volt meglátogatni Almát. El is indultam, de



útközben, meglátva a málló vakolatú falat, támadt egy ötletem.Felkaptam egy követ, és elkezdtem kalapálni vele, hogy mégtöbb malter jöjjön le róla, és jobban látszódjanak alatta atéglák. Mi volna, gondoltam, ha ez a fal a végtelenségighúzódna? Akár még Kínáig is elélhetne, hogy védje a mongolhordáktól. Milyenek lehetnek a mongolok? Olyanok talán,mint a majmok? Igen, egészen úgy hangzott, mintha azoklennének – nagy, ijeszt ő, emberevő majmok. Jó lett volnaakkorának lenni, mint King Kong, hogy mindent el tudjak

taposni, amit utálok. Először a tanárokra léptem volna rá, aztán az iskolára. Atemplomokat átléptem volna. Malcolm tisztelte az Urat, és énsem akartam, hogy megharagudjon rám. Leszedtem volna azégről a csillagokat, hogy az ujjaimra rakjam őket, csillogjanakott, mint a nagymamám gyémántgyűrűi. Egyedül a napot

hagytam volna a helyén, mert az biztosan megégeti a kezemet,ha hozzányúlok – persze, ha az Empire State Buildinget

használom baseballütőnek, akkor azt is elüthetem olyanmesszire, hogy ne is lehessen látni Akkor minden fekete lesz,mint a szurok. Nem lesz többé nappal, csak örök éjszaka.Állandó feketeség, mint a vakoknak vagy a halottaknak.

– Bart! – A szelíd hang olyan váratlanul ért, hogyösszerezzentem tőle. – Menj innen! – parancsoltam rá.

Egyedül akartam lenni. Különben is, mit keresett már

megint a létrán? Kémkedett utánam? Leültem, és egy gallyal aföldet kezdtem döfködni.

– Bart – szólalt meg ismét. – Alma várja, hogy megetesd, ésfriss víz is kellene neki. Megígérted, hogy jó gazdája leszel. Ha



megszeretteted magadat. egy állattal, attól kezdvekötelezettségeid vannak vele szemben.

A fátyol ezúttal nem borította be az egész arcát, csak azorrától lefelé takarta el, és a szeme szabadon maradt.

– Cowboycsizmát akarok, új, igazi, bőrből készültcowboynyerget, nem valami utánzatot, kalapot, szarvasbőrnadrágot, bőriszákot, és babot bele, amit megfőzhetek atábortűznél!

– Mit ásol? – kérdezte, magasabbra ágaskodva, hogy

jobban lásson. Mókásan nézett ki – egy fej a falon, test nélkül. Húúú… Mi nem került elő a földből. Csontok. De hová lett abunda? És a fehér, puha fülek?

Reszketni kezdtem, és ijedten próbáltam megmagyarázni:– Tigris. Az egyik éjjel kint voltam, védtelenül, csakpizsamában, amikor villámló, zöld szemekkel rám rontott a

sötétből ez az emberevő tigris. Morgott, aztán rám ugrott. Megakart enni, de én a legutolsó pillanatban felkaptam a puskám,és egyenesen a szemei közé lőttem!

Csönd, Azt jelentette, hogy nem hisz nekem. A hangjasajnálkozó volt, miközben válaszolt: – Bart, az nem egy

tigrisnek a csontja. Láttam egy darabot a bundájából. A

macska az? A kóbor cica, amit befogadtam, és gondoztam?Miért ölted meg a macskámat, Bart?

– Neeem! – üvöltöttem. – Nem ölnék meg egy macskát!Soha nem tennék ilyet! Én szeretem a cicákat. Ez tigris, még ha

nem is igazán nagy, akkor is. Régi csontok, azelőtt kerültekide, hogy én megszülettem. – Mégis, úgy néztek ki, mint egy

macskának a csontjai Megdörzsöltem a szemem, hogy anagymama ne vegye észre a könnyeimet.



Malcolm bezzeg nem sírt volna, hanem keményen,határozottan viselkedik. Nem tudtam, mit csináljak. Az öregJohn Amos állandóan arra biztatott, hogy legyek olyan, mintMalcolm, és utáljak minden nőt. Éreztem is, hogy jobb volnaúgy viselkedni, mint Malcolm, és nem olyan gyáván, mint én.Nem volt értelme, hogy megpróbáljak olyan lenni, mint KingKong, Tarzan vagy a Superman. Malcolm sokkal jobb volt,

mint ők, és nálam volt a könyve, amiből megtanulhattam, hogymit kell csinálnom.

– Késő van, Bart! Alma éhes, és már nagyon vár. Fáradt voltam, rettenetesen fáradt .– Jövök – feleltem elcsigázottan. Hú, milyen fárasztó volt

úgy mozogni, mint egy öregember. Sokkal jobb lett volnaismét kisfiúnak lenni. Aki öreg, annak semmire sem jut ideje,állandóan csak pénzt keres, és nem tud szórakozni. Nagyon

lassan haladtam csak előre, és minden olyan ködös, homályos volt körülöttem. A nyár sem olyan meleg, ha egyszer öreg azember. Anya, anya, hol vagy? Miért nem jössz, ha szükségemvan rád? Miért nem válaszolsz, amikor hívlak? Már nemszeretsz, anya? Miért nem segítesz rajtam?

Botladozva mentem tovább, közben megpróbáltam

gondolkodni, és végül meg is találtam a választ. Senki nemszerethet, mert sem ide, sem oda nem tartozom. Nem

tartozom sehová.



MÁSODIK RÉSZ



A GONOSZ MESÉI

Gyorsan befaltam a szalonnás, tejfölös, hagymás rántottámat

és a harmadik szelet pirítóst is, miközben Bart csaknyámmogott az étellel, mintha nem is lett volna foga. Apirítósa teljesen kihűlt, miközben a narancslevet iszogatta, deolyan lassan, mintha valaki mérget rakott volna bele. A haláloságyán fekvő öregembernek is több étvágya lett volna, mint

neki.

Ellenséges pillantást vetett rám, mielőtt anyára szögeztevolna a tekintetét. Összerázkódtam. Tudtam, hogy szereti, ésnem értettem, hogyan képes mégis olyan szemekkel nézni rá.

Hát nem tudta, hogy nekünk van a legjobb édesanyánk avilágon? Legszívesebben a fülébe ordítottam volna ezt, hogyrákényszerítsem, legyen olyan, mint addig volt, mormogjon

csak magában mindenféle vadászatokról, háborúkról,cowboyok bátor csapata élén végzett veszélyesmarhahajtásokról. Hová tűnt anya iránti szeretete és imádata?Mihelyt alkalmam nyílt rá, nekiszorítottam a kert falának, ésmegkérdeztem tőle: – Mi az ördög van veled, Bart? Miért nézelolyan csúnyán anyára?

– Nem szeretem többé – felelte, aztán oldalra dőlt,vízszintesen kinyújtotta a karját, és berregő motorúrepülőgéppé változott. Ez végre valami normális, Bartrajellemző dolog volt. – Utat! – kiáltotta. – Engedjétek, haddszálljon fel a messzire tartó repülőgép! Ausztráliában a

kenguruvadászat évadja van!

– Bart Sheffield, miért akarsz te állandóan megölni valakit?





Szívbeteg volt, és infarktus végzett véle. Apa mesélte, nememlékszel?

Barna szeme egészen elsötétült attól, amit mondtam, apupillái óriásira tágultak, és rettenetes dühvel támadt rám: –

Ne beszélj arról az apáról! Csak az igazi apámról beszélj! Anagy, erős ügyvéd apáról, akinek soha nem volt beteg a szíve!

– Ki mondta neked ezt a hazugságot, Bart?

– Tűz! – kiáltotta, és elkezdett forgolódni, mint a füsttőlelvakított, a szabadba vezető utat kereső ember. – John Amos

elmesélte, hogyan történt. Az egész világ lángolt akkor,karácsony éjjel, amikor tüzet fogott a karácsonyfa. Azemberek üvöltöztek, rohantak, összetaposták azokat, akikelestek, és a legnagyobb, leggyönyörűbb ház csapdába ejtetteaz igazi apámat, hogy meghaljon, meghaljon, meghaljon!

Úgy döntöttem, hogy éppen eleget hallottam. Nem

tehettem mást, mint hogy egyenesen bemenjek a házba, éselmondjam a dolgot a szüleinknek.

– Hallgass ide, Bart! Ha nem hagyod abba a szomszédbajárkálást, hogy hazugságokkal tömjék tele a fejed, mindent

elmondok anyának és apának rólad, és róluk is. Behunyta a szemét, mintha a képzeletében lejátszódó

jelenetet akart volna alaposan megfigyelni, hogy aztán el ismesélhesse. Mikor ismét kinyitotta, a tekintete vad éserőszakos volt .

– Törődj a saját dolgaiddal, Jory Marquet, ha nem akarod,

hogy nagyon megjárd! – Felkapott egy eldobott baseballütőt,és olyan lendülettel csapott felém, hogy biztosan betöri a

fejem, ha nem hajolok el időben előle. – Ha árulkodsz rólam és



a nagymamáról, megöllek, miközben alszol. – Hangosan, rideg

elszántsággal mondta ezt, és kihívóan a szemembe nézett Nyeltem egy nagyot, és éreztem, hogyan kúszik végig

rajtam, egészen a hajam tövéig a félelem. Megijedtem tőle?Nem, arról szó sem volt Miközben figyeltem, váratlanulcserbenhagyta addigi határozottsága, levegő után kapkodott,és a szívét markolászta. Elmosolyodtam, mert ismertem márezt a fogást – akkor vetette be, ha harc nélkül akart kihátrálnivalamilyen veszélyes helyzetből.

– Rendben van, Bart – mondtam neki hidegen. – Legyen,ahogy te akarod! Átmegyek a szomszédba, és beszélek azokkalaz öreg emberekkel, akik mindenféle szeméttel tömik tele afejed.

Ahogy ezt meghallotta, abban a pillanatban megszűntöregember lenni. A csodálkozástól elnyílt szájjal, esdeklően

nézett rám, de határozottan megfordultam, és otthagytam,nem is gondolva arra, hogy bármit tesz. Puff! A hirtelen ahátamnak vágódó súlytól orra estem. Bart döntött fel, és mégmielőtt gratulálhattam volna neki, hogy a változatosság

kedvéért gyors és pontos volt, az öklével vadul püfölni kezdteaz arcom.

– Nem leszel olyan jóképű, mire befejezem! Megpróbáltamlelökni magamról, és csak akkor vettem észre, hogy csukottszemmel, gyerekesen szipogva csépel. Bármilyen erősenelhatároztam is korábban, egyszerűen képtelen voltam

megütni. – Megijedtél, mi?! – kérdezte, és látható elégedettséggel az

arcán rám vicsorított. – Tudod már, hogy ki a főnök?! Betojtál,mi?!



Meglöktem, amitől hátraesett, de képtelen lettem volnanekimenni, mert tudtam, hogy csak akkor erős, ha valamiértnagyon fel van háborodva.

– Jól el kéne téged fenekelni, Bart Sheffield, és lehet, hogymeg is teszem – mondtam neki. – Ha még egyszer meg akarsztámadni, jobban teszed, ha kétszer is meggondolod, különbenkönnyen te lehet sz az, aki be fog tojni!

– Nem vagy a bátyám – szipogta, és a harci kedvnek már aszikrája sem volt benne. – Csak a féltestvérem vagy, és az

semmit nem számit. – Fojtogatták az érzelmei, és egyrehangosabban sírt, miközben öklével vadul a szemét dörzsölte. – Látod, az az öreg nő ostobaságokkal beszéli tele a fejed,

neked pedig épp arra van a legkevésbé szükséged. A szemébefogom mondani, hogy megpróbál téged a családod ellenfordítani.

– Ne merészeld! – rikoltotta újból feltámadt indulattal.Retteneteset fogok tenni. Majd meglátod! Esküszöm, hogy úgylesz! Ha ezt csinálod, nagyon meg fogod bánni!

– Kitől kellene még félnem rajtad kívül? – kérdeztem tőlecsúfondárosan.

– Tudom, mit akarsz – felelte Bart, a gyors dühkitörés után

újból visszaváltozva kisgyerekké. – A kutya-pónimat akarodelvenni, de ő úgysem szeretne téged! Azt akarod, hogy anagymamám téged szeressen jobban, de nem fog! Mindent elakarsz venni tőlem, de hiába, nem fog sikerülni!

Sajnáltam, és szívesen maradtam volna vele, de már nemvolt rá időm, hiszen éppen eléggé elhanyagoltam a

kötelességemet .



– Menj, és vedd elő a cumisüvegedet! – szóltam rá, ésotthagytam. Hallottam, hogy üvöltözni kezd mögöttem, ésazzal fenyegetőzik, hogy olyanon fog bosszút állni, aki nemtud szembeszállni vele.

– Akkor aztán sírhatsz, Jory! – fenyegetőzött. – Jobban

fogsz sírni, mint eddig bármikor! Elindultam a napfényes úton, és hamar magam mögött

hagytam Bartot a dühkitörésével együtt. A nap erősen tűzött,és egyszer csak apró lábak koppanását hallottam a hátam

mögül. Megfordultam, és láttam, hogy Clover rohan utánamlógó nyelvvel. Lehajoltam hozzá, a karomba kaptam, ő pedigugyanolyan lelkesedéssel kezdte nyalogatni az arcom, minthároméves korom óta mindig,

Hároméves. Emlékeztem rá, hogy anyával akkorVirginiában, a Blue Ridge Mountains közelében laktunk, egy

kis házban. Emlékeztem a sötét hajú, magas férfira is, akitőlnemcsak Clovert kaptam, hanem a Calico nevű cicát és aButtercapnek nevezett papagájt is. Calico egy éjszakamegszökött, és soha nem jött vissza, Buttercap pedig akkordöglött meg, amikor hétéves voltam.

– Akarsz a kisfiam lenni? – bukkant fel az emlékezetemből

annak a férfinak a hangja. Azé a férfié, akit… Hogy is hívták?Bart? Bart Winslow? Jesszusom! Lehetséges volna, hogykezdek megérteni valamit, ami eddig elkerülte a figyelmemet?

A féltestvérem, Bart valóban annak a férfinak a fia lenne, és

nem Paul apué? Miért adott volna anya más nevet a fiának, ésnem a férjéét?

– Jobb, ha most hazamégy, Clover! – mondtam, és úgy tűnt,pontosan érti minden szavam. – Tizenegy éves vagy már, nem



neked való, hogy a déli hőségben rohangálj. Menj, keresd mega kedvenc, árnyékos helyed, és várj meg ott! Rendben?

Clover lelkes farkcsóválással engedelmesen megfordult, éshazafelé indult, de menet közben többször is visszanézett,hogy lássa, nem fordulok-e el, nem tudna-e követni.Megvártam, amíg eltűnik a kanyar mögött, csak azutánmentem tovább a hatalmas, öreg ház felé. Míg közeledtem,egyre határozottabb körvonalakat Öltött emlékezetemben amúlt, és olyan dolgok jutottak az eszembe, amikről azt hittem,

már régen elfelejtettem őket. A karácsonyesti balettelőadáspéldául, és az a jóképű férfi, akitől életem első villanyvonatátkaptam. Erőszakkal voltam kénytelen elfojtani magamban azemlékeket, mert szentként akartam megőrizni magamnakanyát, és csorbítatlanul Paul apu és Chris iránti szeretetemetNem akartam engedni, hogy túlságosan is elevenné váljanak

az emlékeim. A balettből indultam ki, és arra gondoltam, bárkivelelőfordulhat, hogy beleszeret valakibe, majd elválik tőle.Büszkén lépdelve mentem a vasrácsos kapuhoz, ahogy apámtette volna, és a csengő gombját határozottan megnyomvabebocsátást követeltem. Mintha a börtön ijesztő kapuja tárult

volna fel előttem, a kapuszárnyak halkan szétnyíltak, és énszinte futva mentem végig a kanyargós kocsifelhajtón, a házvastag, dupla ajtós bejáratáig. Ott is megnyomtam a csengőt,és még a réz kopogtatót is megdöngettem, amilyen erősen

csak bírtam. Amíg türelmetlenül vártam, hogy felbukkanjon végre az

öreg, hajlott hátú komornyik, a külső kapu halkan bezárultmögöttem, és ettől hirtelen csapdában éreztem magam.



Akárcsak Bart, aki mindig a képzelet világába menekült, én iskezdtem – a balettből kiindulva – egy történetet kitalálnimagamnak. Elvarázsolt herceg voltam, aki nem ismeri a bezártkaput megnyitó, mágikus jelszót. Csak Bart árulhatta volna el,ha éppen ott van.

Elszégyelltem magam ettől a butaságtól, hiszen nemvalami gonosz tündérkirálynő elvarázsolt kastélya előttálltam, csak egy nagy, öreg ház előtt, amelyben idős hölgylakott, akinek ugyanúgy szüksége volt Bartra, mint az

öcsémnek őrá. A nagymamája azonban semmiképpen semlehetett, hiszen az Virginiában volt bezárva valamiszörnyűségért, amit még fiatalabb korában követett el.

Nyomasztó, a lelkemet hervasztó csönd vett körül.Odahaza minden tele volt a konyhából érkező zajokkal,zenével, Clover ugatásával, Cindy nyafogásával, Bart

tiltakozásával és Emma parancsoló hangjával, de ebből aházból egyetlen nesz sem hallatszott. Idegesen toporogtam, ésmár éppen feladni készültem a tervem, amikor sötét árnyékotláttam felbukkanni az egyik ajtószárny üvegét eltakarófüggöny mögött. Megborzongtam, és kis híján elfutottam, demielőtt megtehettem volna, a zár halk kattanással kinyílt, és a

vén komornyik nézett ki pislogva a résen.– Bejöhetsz – mondta csöppet sem barátságosan –, de ne

maradj sokáig! Az úrnő gyönge, és hamar elfárad. Megkérdeztem, tulajdonképpen hogy hívják, mert már

belefáradtam abba, hogy csak öreg hölgyként vagy feketeruhát viselő hölgyként említsem. Hiába, a kérdésemre nem

jött válasz. Rejtélyesnek és riasztónak találtam a komornyikot,kacsázó, enyhén bicegő járásával, a parketten hangosan



koppanó botjával, rózsaszín, kopasz feje búbjával. Hosszú,vékony, ősz bajusza zsinórként lógott keskeny, szorosanösszezárt szája két oldalán. Bármilyen öregnek és gyöngénektűnt is, valami ijesztő, nehezen meghatározható vonástéreztem benne.

Beljebb hívott, és mivel egy pillanatig tétováztam,gúnyosan elvigyorodott, kimutatva túl nagy, túlságosan isegyenletes, megsárgult fogait. Gyorsan összeszedve magam,

kihúztam a vállam, és beléptem, arra gondolva; hogy mindent

elrendezek, és az életünk ugyanolyan boldog és nyugodt leszismét, mint amikor az a ház még csak a miénk volt, és nemlakott benne senki.

Nem gyanakodtam semmire, azt hittem, hogy pusztán a

kíváncsiság vezetett. A szoba, amit a hölgy állandóan használt, ismét meglepett,

bár magam sem tudtam, miért. Talán az volt benne olyankülönös, hogy a függönyöket még azon a szép, verőfényesnyári napon is összehúzták. A külső zsalugáterek is be voltakhajtva, csupán vékony csíkokban szűrődött be a napfény. Azelsötétítés a meleget is kívül tartotta, és a szobábanszokatlanul hűvös volt. A mi környékünkön egyébként sem

volt igazán szükség légkondicionálásra. A Csendes-óceánközelsége hűsítően hatott, és esténként még a nyár kellősközepén is könnyen elviselte az ember a pulóvert. Ez a házazonban természetellenesen hideg volt. A hölgy ezúttal is a

hintaszékében ült, onnan nézett rám, miközben soványkezével üdvözlésnek szánt mozdulatot tett, és jelezte, hogy

menjek közelebb. Ösztönösen megéreztem, hogy veszélyt



jelent a szüleimre, az én biztonságomra, és legfőképpen Bartszellemi állapotára.

– Nem kell félned tőlem, Jory – mondta kedves hangon. –

Az otthonom a te otthonod is, akárcsak Barté. Mindig örülnifogok, ha eljössz hozzám. Foglalj helyet, beszélgessünk kicsit!Iszol velem egy csésze teát? Eszünk egy szelet tortát?

Ámító – ez volt az egyik új szó, aminek a megtanulásáhozapa előző nap ragaszkodott.

– Azokra mondják, akik mindig képesek megválasztani a

számukra legkedvezőbb szavakat – magyarázta. Be kell vallanom, hogy csak ámultam azon a keményhintaszékben ülő, nagyon öregnek, és mégis olyan büszkéneklátszó nőn.

– Miért nem nyittatja ki az ablaktáblákat, húzatja szét afüggönyöket, és enged be némi napfényt és levegőt? –

kérdeztem tőle. Ideges kézmozdulatot tett, amitől az ujjain lévődrágakövek vakítóan villogni kezdtek. Rubinok, zafírok ésgyémántok díszítették a gyűrűit. Ékszerei idegenül hatottak,hiszen sima, fekete ruhát viselt, még a fejét is teljesenbeborította a több rétegnyi tüllből készült, fekete fátyol, ám

ezen a napon kék szemei szabadon maradtak. Nagyonismerős, kék szemek. – Bántja a szememet a túl erős fény – felelte gyönge,

suttogó hangon, miután látta kitartó, kérdő pillantásomat. –

Miért?

– Hogy miért bántja a fény a szemem?

– Igen.Gyönge, futó kis sóhaj szakadt ki belőle.



– Hosszú időn át el voltam zárva a világtól, egy kisszobában, de ami még annál is rosszabb, magamba zártam.Amikor az emberéletében először kénytelen igazánszembenézni magával, visszaretten attól, amit lát. Én isnagyon megrémültem, amikor a tükörbe pillantva előszörnéztem mélyen magamba. Ezért élek most tükrökkel teliszobákban, de eltakarva az arcom, hogy ne lássak túl sokat. Aszobáimban félhomály van, mert már nem szeretem azt azarcot, amit valamikor imádtam.

– Vetesse le akkor a tükröket! – Milyen könnyedén mondod ezt! De hát te fiatal vagy. Afiatalok mindig könnyűnek látják a dolgokat . Nem akarom

levetetni a tükröket Azt akarom, hogy állandóanemlékeztessenek arra, amit tettem. A bezárt ablakokkal, azelhasznált, fojtó levegővel magamat büntetem, nem téged. Ha

akarod, Jory – folytatta, miközben én csöndben ültem –, nyisdki az ablakot, tárd ki a zsalugátereket, hadd jöjjön be anapfény, én pedig leveszem a fátylam, és megmutatom azarcom, amit eddig elrejtettem előtted, de figyelmeztetlek, nemlesz kellemes látvány. A szépségem elmúlt, de ez csekélyveszteség ahhoz képest, amit elveszít ettem, amit derekasan

védenem kellett volna. – Derekasan? – kérdeztem, mert elég idegennek tűntszámomra a szó. Nem nagyon találkoztam vele a hétköznapibeszédben, és biztosan csak annyit tudtam, hogy a bátorsággal

van összefüggésben. – Igen, Jory, derekasan védenem kellett volna azt, ami az

enyém volt. Rajtam kívül nem volt senkijük, és éncserbenhagytam őket. Azt hittem, hogy nekem van igazam, és



ők tévednek. Mindennap meggyőztem magamat, hogyhelyesen cselekszem. Nem hallgattam meg szívbe markolókönyörgésüket, és ami még rosszabb, megérteni sem voltamhajlandó őket. Azt mondogattam magamnak, hogy mindentmegteszek értük, ha megveszek nekik mindent. Elveszítettema bizalmukat, a szeretetüket, és ez fájt, jobban, mint addigbármi. Gyűlöltem magam, mert olyan gyenge és gyáva voltam,mert hagytam, hogy megfélemlítsenek, amikor határozottan asarkamra kellett volna állnom, hogy harcoljak. Csak rájuk

kellett volna gondolnom, és elfelejtenem mindazt, amitmagamnak kívántam. Az egyetlen mentségem, hogy fiatalvoltam, a fiatalok pedig önzők még akkor is, ha a sajátgyermekeikről van szó. Azt hittem, nekem többre vanszükségem, mint nekik. Arra gondoltam, nekik még bőven leszidejük bepótolni mindazt, amit elveszítettek. Úgy éreztem, ha

nem használom ki, akkor az utolsó esélyem is elszalasztom,hogy boldog legyek. Meg akartam ragadni az alkalmat, mielőttaz idő megfoszt a szépségemtől. Egy nálam fiatalabb férfitszerettem, és nem beszélhettem neki róluk. Róluk? Kikrőlbeszélt tulajdonképpen?

– Kik azok az ők? – kérdeztem elbizonytalanodva,

valamiért azt kívánva, hogy ne válaszoljon, vagy legalábbis nemondjon el mindent

– A gyerekeim, Jory. A négy gyerekem, akik az elsőférjemtől születtek. Tizennyolc éves voltam, amikor feleségül

mentem hozzá. Tilos lett volna, de én rettenetesen akartam.Úgy éreztem, csodálatosabb férfival soha nem fogok

találkozni… de találkoztam még egy, ugyanolyancsodálatossal.



Nem akartam meghallgatni a történetét, de könyörgött,hogy maradjak, így hát óvatosan leültem az egyik nagyonelegáns szék szélére.

– Így aztán – folytatta – a félelem irányította a tetteimet,hagytam, hogy a szerelem elvakítson, és nem vettem tudomástarról, hogy mennyire vágynak a szabadságra. Most pedig,mindezek eredményeként, keservesen sírva alszom el mindenéjjel.

Mit is válaszolhattam volna, amikor egy szót sem értettem

abból, amit mondott? Arra gondoltam, hogy őrült, és nemcsoda, ha Bart, mivel annyit jár hozzá, kezd rettentő furcsánviselkedni. A hölgy közelebb hajolt, és a korábbinál isalaposabban megnézett magának

– Kivételesen jóképű fiú vagy – mondta. – Gondolom, ezt

már magad is tudod.

Bólintottam, mert valóban állandóan azt hallottam, milyenjóképű, tehetséges, elbűvölő vagyok Mindebből csak atehetség volt a fontos. Haszontalannak tartottam a tehetséggelnem párosuló, megnyerő külsőt, és bár szerettem a szépet,tudtam, hogy az mulandó.

Körülnézve láttam, hogy a hölgy is ugyanígy szeretheti a

szépet, mint én, és mégis…– Milyen kár, hogy állandóan sötétben ül, és nem élvezi ezta sok gyönyörűséget – mormoltam halkan, de ő meghallott a.

– Azért, hogy még jobban büntessem magam – felelte.

Nem szóltam többet, csak hallgattam az elbeszélését arról,hogy milyen volt az élete szegény gazdag kislányként, és

hogyan követte el azt a hibát, hogy beleszeretett a háromévvel idősebb félnagybátyjába, amiért kizárták a családi



örökségből Miért mesélte el nekem mindezt? Nem érdekelt adolog, hiszen én Bart miatt voltam ott. Mi köze a múltjának azöcsémhez?

– Másodszor is férjhez mentem, és a gyerekeim gyűlöltekezért. – Az ölében összekulcsolt kezére nézett, és lassan,egyenként tekergetni kezdte a gyűrűit. – A gyerekek mindig

azt hiszik, hogy a felnőtteknek könnyű, pedig sokszor nem ígyvan. A gyerekek szerint a megözvegyült anyjuknak nincsszüksége másra, csak rájuk. – Szomorúan felsóhajtott. – Azt

hiszik, elég szeretetet adnak neki, mert nem értik, hogy aszeretetnek több fajtája van, és nehéz a nőnek, ha már férjnélvolt, férfi nélkül élni.

Összerezzent, és mintha csak most vette volna észreigazán, hogy ott vagyok, ijedten felkiáltott: – Jaj! De rossz

háziasszony vagyok! Mit kérsz enni és inni, Jory?

– Köszönöm, semmit – feleltem. – Csak azért jöttem, hogymegmondjam, ne bátorítsa Bartot, hogy ide járjon. Nemtudom, mit mesél neki, és ő mit csinál itt, de butaságokkalteletömött fejjel jön haza mindig, és egészen zavarodottan

kezd viselkedni.

– Zavarodottan? A korodhoz képest túl komoly

kifejezéseket használsz. – Apa ragaszkodik hozzá, hogy mindennap megtanuljunkegy új szót .

Ideges kezét a torkához emelte, és gyémántokkal kirakott,

pillangós csattal összefogott gyöngysorát kezdte babrálni.– Jory, ha feltennék neked egy elméleti kérdést, hajlandó

volnál őszintén válaszolni nekem? Felpattantam, és menni készültem.



– Igazán nem értem, miért kellene…

– Ha anyád vagy apád valaha csalódást okozna nekedvalamilyen módon, esetleg rútul cserbenhagyna, meg tudnálbocsátani nekik?

Hát persze, vágtam rá magamban, bár el sem tudtam

képzelni, hogy akár engem, akár Bartot, akár Cindyt valaha iscserbenhagyják. Az ajtó felé hátráltam, miközbenváltozatlanul kérdőn szögezte rám a tekintetét .

– Igen, asszonyom, azt hiszem, bármit megbocsátanák

nekik – mondtam.– A gyilkosságot is? – csapott le rám az újabb kérdéssel, éső is felállt. – Azt is meg tudnád bocsátani? Nem előre eltervelt,hanem véletlenül elkövetett gyilkosságot,

Bolond volt, akárcsak a komornyikja, és el akartam jönni,amilyen hamar csak lehet. Előbb azonban még egyszer

figyelmeztettem, hogy ha megjelenik, küldje haza az öcsémet .– Ha azt akarja, hogy Bart normális maradjon, hagyja őtbékén!

Könnyek öntötték el a szemét, de aztán bólintott, ésszomorúan lehajtotta a fejét Tisztában voltam vele, hogynagyon megbántottam, és már-már bocsánatot kértem tőle.

Éppen el akartam indulni, amikor szállítómunkás zörgetett beaz ajtón. Kinyitottam, és csodálkozva néztem a hosszúkás,téglalap alakú ládát, ami akkora volt, hogy két embernekkellett leszednie róla a nylonfóliát.

– Ne menj még, Jory! – könyörgött a hölgy. – Maradj!

Szeretném, ha megnéznéd, mi van ebben a ládában.



Nem értettem, mit számítana az nekem, de azértmaradtam, ugyanazt a kíváncsiságot érezve, amit a legtöbbember, ha meglát egy nagy, csukott ládát.

Az öreg komornyik is megérkezett, de az úrnője rögtönelküldte: – John! Nem csöngettem magáért. Kérem, maradjona helyén, amíg nem hívom!

Az öreg hosszú, megbántott pillantást vetett rá, ésvisszamászott a lyukába, bárhol volt is az.

Addigra a szállítók már kibontották a ládát. Ketten

kibogozták a tartalmát rögzítő zsinórokat, és kiemelték belőlea szürke vászonba csomagolt, terjedelmes holmit. Lélegzet -visszafojtva vártam, mi lesz az, annál is inkább,

mert a hölgy arcán furcsa kifejezés jelent meg… mintharettenetesen szerette volna, hogy mielőbb meglássam.Ajándékot akart talán adni, ahogy Bart is mindent megkapott

tőle, amit csak kívánt? A legtelhetetlenebb gyerek volt, akitvalaha is ismertem, kétszer annyi szeretetre és kényeztetésrevágyott, mint általában a legtöbb ember.

Felszisszentem, és meglepetten hátrébb léptem. A szállítók nagy olajfestményt csomagoltak ki, és én

hófehér estélyi ruhába öltözött, gyönyörű anyámat

pillantottam meg ámuló szemekkel. Lépcsősor alján állt,karcsú kezét a mesterien faragott korlát egyik oszlopán tartva.Csillogó, hosszú uszály terült szét mögötte, a magasbakanyarodó lépcső áttetsző párába veszett, leghátul hatalmas,

palotának beillő ház körvonalai sejlettek elő. – Tudod, kinek a képe ez? – kérdezte vendéglátóm, miután

a szállítómunkások felakasztották a képet az egyik – láthatóan



nem túl gyakran használt – kis szalonban. Nem válaszoltam,csak némán, értetlenül bólintottam.

Mit akar kezdeni egy anyát ábrázoló képpel?

Megvárta, amíg a két férfi a busás borravalótól jókedvűen,mosolyogva elment, csak azután fordult hozzám.

– Jory – mondta lágy, szelíd hangon –, ez a festmény engemábrázol, a második férjem készíttette, nem sokkal azután, hogyösszeházasodtunk. Harminchét éves voltam akkor.

A festményen ábrázolt nő szakasztott olyan volt, mint

anyám. Görcsösen nyeltem egyet, és a legszívesebben afürdőszobába futottam volna, mert annyira felkavarodott agyomrom, ugyanakkor maradni is akartam. Szerettem volna

hallani a magyarázatát, bár rettenetesen féltem is tőle.

– A második férjemet, aki fiatalabb volt nálam,Bartholomew Winslow-nak hívták, Jory – mondta gyorsan,

mintha biztos akart volna lenni abban, hogy meghallom,mielőtt elmenekülnék. – Később, amikor a lányom már elégidős volt ahhoz, hogy megtegye, elcsábította, elszerette tőlem,és gyereket szült neki, hogy azzal is bántson. Gyereket, akit énmár nem szülhettem. Kitalálod, ki az?

Felugorva az ajtó felé hátráltam, és közben védekezve

magam elé emeltem a kezem, jelezve, hogy nem akarok többethallató.

– Jory, Jory, Jory – folytatta éneklő hangon –, hát máregyáltalán nem emlékszel rám? Jusson eszedbe az az időszak,

amikor Virginiában, a hegyek lábánál éltetek! Gondolj a kispostahivatalra, és a drága bundát viselő hölgyre! Körülbelül

hároméves lehettél. Megláttál, rám mosolyogtál,



megsimogattad a bundámat, és azt mondtad, szép vagyok.Emlékszel?

– Nem! – kiáltottam sokkal határozottabban, mint amilyenigazából voltam. – Egyszer sem láttam magát, amíg ide nemköltözött! Különben is, minden szőke hajú, kék szemű nőhasonlít egymásra!

– Igen – felelte megtörten –, azt hiszem, igazad van. Arra

gondoltam csak, érdekes volna látni, hogyan reagálsz. Nemakartalak becsapni. Bocsáss meg, Jory! Nagyon sajnálom.

Képtelen voltam azokba a nagyon kék szemekbe nézni.Mielőbb menekülnöm kellett. Borzalmasan éreztem magam hazafelé menet. Ha legalább

nem maradtam volna ott! Ha nem akkor hozták. volna afestményt, amikor, éppen ott voltam! Miért éreztem egészenhatározottan, hogy a hölgy sokkal nagyobb veszélyt jelent

anyámra, mint a nevelőapámra? Miféle zavaros gondolataimvoltak? Te voltál az, anya, aki elloptad tőle a második férjeszerelmét? Valóban? Könnyen elképzelhető ez, hiszen Bartnakis ugyanaz volt a neve, mint neki! Minden, amit csak hallottam,

a már évek óta szunnyadó kétségeimet támasztotta alá. Ajtóknyíltak gondolataim házában, és friss, ellenséges emlékek

támadtak rám. Fölmentem a lépcsőn az anya által tréfásan „Paul-féle déliverandának” nevezett teraszra. Bizonyára igaz volt, mert aterasz csöppet sem hasonlított a Kaliforniában megszokott

pattéra. Furcsa érzetem volt, és nem tudtam, mi az, bár ha

nyugodtabb vagyok, nyilván rögtön észrevettem volna. Ígyazonban percekig tartott, míg rájöttem, hogy Clover nincs a



megszokott helyén. Zavartan körbepillantottam, és hangosanhívogatni kezdtem.

– Az isten szerelmére, Jory – szólt ki Emma akonyhaablakon –, ne kiabálj ilyen hangosan! Végre sikerültlefektetnem Cindyt, hogy aludjon egy kicsit és te mostfelébreszted. Pár perce láttam Clovert, a kertbe futott, egylepkét kergetett

Hát persze! Megkönnyebbültem. Ha létezett valami, ami

kölyökké tudta változtatni az én jó öreg uszkáromat, akkor az

a szép fényes, sárga pillangó volt. Bementem Emmához akonyhába, és odafordultam hozzá: – Emma, régen megakartam már kérdezni, melyik évben is házasodott össze anyaés dr. Paul?

Emma mélyen lehajolva a hűtőszekrény nyitott ajtajánálállt, és rosszallóan morgott: – Biztos vagyok benne, hogy ide

tettem a tegnap estéről maradt sült csirkét. Eltettem Bartnak,mert ma este hagymás máj lesz. Gondoltam, a finnyás öcsédhajlandó les? megenni a maradék combot.

– Nem emlékszel, mikor házasodtak össze?

– Te még nagyon kicsi voltál akkor – felelte Emma, továbbfolytatva a keresést.

Mindig hadilábon állt a dátumokkal, még a sajátszületésnapját sem jegyezte meg. Bár az is lehet, hogyszándékosan tette.

– Meséld el még egyszer, légy szíves, hogyan ismerkedett

össze anya dr. Paul öccsével… Tudod, a nevelőapánkkal!

– Emlékszem, Chris rettentő jóképű volt. Magas,

napbarnított, de azért csöppet sem helyesebb, mint dr. Paul…



csodálatos ember volt. Paul nevelőapád. Olyan kedves, olyanszelíd.

– Érdekes, hogy anya először az idősebbikbe szeretettbele, és nem a fiatalabba… Te nem találod különösnek?

Fölegyenesedett, egy pillanatra a bevallása szerintállandóan hasogató hátához szorította a kezét, azutánmegtörölte makulátlanul tiszta, fehér kötényében.

– Remélem, a szüleid ma korán jönnek haza – mondta. –

Menj, kerítsd elő Bartot, mielőtt túl késő lenne a fürdéshez!

Nem szeretem, ha édesanyád piszkosan látja. – Emma, nem válaszoltál a kérdésemre – figyelmeztettem.

Hátat fordított, és az asztalhoz állva zöldpaprikát kezdettvagdosni.

– Jory, ha kérdéseid vannak, fordulj a szüleidhez, és nekiktedd fel őket! Hozzám ne gyere! Lehet, hogy családtagnak

tartasz, de én tudom, hogy legfeljebb csak barát vagyok. Menjhát, és hagyd, hogy elkészítsem a vacsorát! – Kérlek, Emma, nemcsak az én kedvemért, hanem Bart

kedvéért is, válaszolj! Valamit tennem kell, hogy Bartot

helyrehozzam, de nem tudom megtenni, ha nem ismerem az

összes körülményt.

– Jory – felelte hátrafordulva, és melegen rám mosolyogva–, te csak örülj annak, hogy ilyen remek szüleid vannak! Bartés te is nagyon szerencsések vagytok. Remélem, ha felnő,Cindy is megérti, micsoda szerencse érte azon a napon,

amikor édesanyád úgy döntött, hogy szeretne egy kislányt. Odakint erősen sötétedett, és bárhogy kerestem is, nem

találtam Clovert. Kiültem a hátsó lépcsőre, és boldogtalanulbámultam a kékből rózsaszínűre, majd bíborvörösre és lilára



váltó eget. Nagyon szomorú és levert voltam, és rosszérzéseimmel küszködtem. Clover! Hol lehet? Ekkor jöttem ráigazán, milyen sokat jelent számomra, és mennyire hiányzik.

Még egyszer körülnéztem a kertben, aztán úgy döntöttem,hogy jobb, ha bemegyek, felhívom az újságokat, és komolyjutalmat ajánlok annak, aki visszahozza elveszett kutyámat.Akkora összeget, hogy azért bárki érdemesnek tartsavisszaadni, ha netán megtalálja.

– Clover! Gyerünk kajálni! – kiáltottam még egyszer,

utoljára. Hívásomra Bart bukkant elő a bokrok közül tépett, piszkosruhában. A tekintete fura, zavart volt

– Miért kiabálsz?

– Nem találom Clovert – feleltem –, és te is tudod, hogynem szokott elcsavarogni. Itthon érzi igazán jól magát.

Valamelyik nap olvastam az újságban, hogy vannak, akikkutyákat lopnak, és tudományos laboratóriumoknak adják előket, hogy kísérletezzenek velük. Bart, én belehalok, ha valakiilyen szörnyűséget művel CloverreL

– De hát… ilyet csak nem csinálna senki – mondta ijedt

szemekkel

– Meg kell találnom Clovert. Ha nem jön haza,belebetegszem, sőt még az is lehet, hogy belehalok. Gondolod,hogy elcsavargott?

Bart nem válaszolt, csak nyelt egy nagyot, aztán egész

testében remegni kezdett .– Mi a baj?

– Egy nagy farkast lőttem ott hátul. Egy nagy, gonoszfarkast, pontosan a ronda, vérvörös szemei között. A fogait



csattogtatta, úgy rontott rám, de én ügyesebb voltam,gyorsabb nála, és agyonlőttem.

– Ó, hagyd már ezt, Bart! – szóltam rá türelmetlenül, mertkezdett igazán idegesíteni, hogy soha nem hajlandó őszinténválaszolni, ha kérdezik. – Errefelé nincsenek farkasok, és eztte is nagyon jól tudod.

Éjfélig jártam a környéket, keresve, hangosan szólongatva akutyámat. Sírás fojtogatott, szememet elöntötték a könnyek,

és az a szörnyű érzésem volt, hogy Clover soha nem fog márhazajönni. – Jory – szólt apa, aki segített a keresésben –, gyere,

menjünk haza, aztán reggel folytatjuk, ha addig nem kerül előmagától! Ne légy annyira szomorú! Clover elég öreg már, deholdfényes éjszakákon még az öreg kutyák is elkóborolhatnak.

A f enébe is! Semmi értelme nem volt annak, amit mondott.Clover hosszú ideje nem hajkurászta már a szukákat. Nemakart mást, mint nyugodtan heverni ott, ahol Bart nembotolhatott bele, és nem léphetett a farkára.

– Feküdj csak le, apa, én még keresem egy kicsit! –

feleltem. – Holnap tízkor lesz csak balettórám, úgyhogy bőven

ki tudom aludni magam.Futólag megölelt, sók szerencsét kívánt a kutatáshoz, és

bement a házba. Egy óra múlva én is úgy döntöttem, hogyfölösleges tovább maradnom, mert Clover biztosan elpusztultMás, okát nem tudtam elképzelni, hogy még mindig nem

került elő. Úgy éreztem, el kell mondanom a szüleimnek, hogy

mire gyanakszom.



Az ágyuk mellett álltam, és bámultam őket. A holdfénybesütött az ablakon, és egyenesen rájuk világított. Anya féligaz oldalára fordult, és közel húzódott apához, aki a hátánfeküdt, anyát átölelve, és a csípőjén nyugtatva a kezét, míganya karja keresztbe volt vetve meztelen mellkasán. A takarótannyira húzták csak föl, hogy éppen elrejtse ameztelenségüket. Ahogy néztem őket, lelkiismeret -furdalásomtámadt, és gyorsan visszahúzódtam. Nem kellett volna

odamennem. Álmukban olyan sebezhetőnek, fiatalnak tűntek,

hogy a látványtól elszégyelltem magam. Ezen el iscsodálkoztam, nem értettem, mitől támadt bennem olyan erősszégyenérzet. Apa régen megtanított már az élet dolgaira, éstiszt ában voltam vele, mit csinálnak a férfiak és a nők, ha aztakarják, hogy gyerekük legyen, vagy, hogy egyszerűengyönyört szerezzenek egymásnak.

Halkan szipogtam, és hátat fordítottam nekik – Te vagy az, Chris? – kérdezte félálomban anya, és ahátára fordult.

– Itt vagyok, drágám! Aludj csak – motyogta álmosan apa. –

A nagymama nem kaphat rajta bennünket. Riadtan megálltam,és mozdulatlanná merevedtem. Úgy hangzott, amit mondtak,

mintha gyerekek lennének, és ismét a nagymamát említették. – Félek, Chris, annyira félek. Mit fogunk mondani, harájönnek? Hogyan tudjuk megmagyarázni?

– Pszt – hallottam a csitító hangot. – Mostantól kezdve

minden jó lesz. Bízzál erősen Istenben! Mindketten elegetbűnhődtünk már, többé nem fog büntetni bennünket.

Futnom kellett, amilyen gyorsan csak tudtam, vissza aszobámba, hogy mielőbb elbújhassak az ágyamban. Ijesztő



üresség tátongott bennem és körülöttem is, ott, ahol korábbancsak szeretetet és biztonságot éreztem. Clover eltűnt. Az énaranyos, ártalmatlan, öreg uszkárom, aki soha nem csináltsemmi rosszat. Bart pedig lelőtt egy farkast!

Mit fog elkövetni legközelebb? Tudta egyáltalán, hogy mitcsinált? Azért viselkedett olyan furcsán? Ha anyára nézett,egyre ádázabb lett a tekintete, mintha bántani akarta volna.Könnyek gyűltek a szemembe, és már nem voltam képeselnyomni feltörő emlékeimet. Tudtam, hogy Bart nem dr.

Paulnak a fia, hanem az öreg hölgy második férjéé, akitugyanúgy hívtak. Azé a magas, karcsú férfié, aki dr. Paulnak ésaz igazi, csak fényképen látott apámnak a társaságában néhamegjelent álmomban.

A szüleink hazudtak nekünk. Miért nem mondták el azigazságot? Annyira szörnyű lett volna, hogy nem tudták

bevallani? Ennyire kevéssé hittek abban, hogy igazánszeretjük őket? Istenem! Talán olyan szörnyű titkuk van, hogysoha nem bocsáthatnánk meg nekik!

Bart pedig könnyen veszélyessé válhat – ezt határozottanéreztem, hiszen egyre nyilvánvalóbbá vált. Reggel el isakart am mesélni a dolgot anyának vagy apának, de miután

felkeltem, és ismét találkoztunk, képtelen voltam bármit ismondani. Értettem már, miért ragaszkodik hozzá apa, hogymindennap megtanuljunk egy új szót. Különleges szavakkellenek ahhoz, hogy az ember bonyolult dolgokat

kifejezhessen, én pedig nem voltam elég felnőtt ahhoz, hogyelmondhassam nekik zavaros gondolataimat, és egyben meg is

nyugtassam őket. Különben is, miféle megnyugtatásról



lehetett volna szó, amikor sötét, rosszindulatú szemeit rámszögezve ott volt előttem Bart?

Istenem, ha valóban létezel, és látsz bennünket, hallgasdmeg a könyörgésemet! Add, hogy a szüleink megnyugodjanak,és ne álmodjanak többé a gonosz nagymamáról! Bármilyenrossz is az, amit tettek, én tudom, hogy mindentmegpróbáltak, csak hogy elkerüljék.

Miért éppen ezek a gondolatok jutott ak eszembe?

A biztonságnak nem volt már igazi értelme számomra.

Ködös emlékeim éltek csak róla, mint néhány emberről, ésnem éreztem már olyan erősnek, mint a Bartból sütő, ésnapról napra növekvő gyűlöletet.



LECKÉK

Július. Az én hónapom. „Tűzben fogantál, hőségben születtél” –

mondta John Amos, amikor elmeséltem neki, hogy hamarosantízéves leszek. Nem tudtam, mire gondol, de nem is érdekeltkülönösebben. Pár nap hiányzott csak, hogy elutazzunkDisneylandbe. Hip-hip-hurrá! Az az ostoba Jory csöppet semörült, és az én kedvemet is megpróbálta elrontani csak azért,

mert egy ostoba, öreg kiskutya nem jött haza, amikor hívta.

Megpróbáltam kigondolni, mi legyen Almával, amíg visszatudok szökni hozzá, miután megnéztem Disneylandet. Akerítésen átmászva John Amosba botlottam, aki rögtön fel isvitt a garázs fölötti szobájába. Körülnéztem, mert kellemetlen,áporodott gyógyszerszagot éreztem.

– Ülj le oda a fotelbe, Bart, és olvass nekem hangosanMalcolm naplójából! – szólt rám. – Az Isten megbüntet, ha aztmondod, hogy tanulmányozod, ami benne van, pedigvalójában nem.

Nem volt már olyan nagy szükségem John Amos-ra, mint

korábban, ezért megvetően néztem rá. Olyan megvetően,ahogy Malcolm pillantott volna egy hajlott hátú, nyamvadtöregemberre, aki sziszegve, nyálat fröcsögve beszélt. Ennekellenére leültem, és fellapoztam Malcolm bőrkötéses naplóját.

„Ifjúságom a földi örömök hajszolásával telt el, és amikorközel kerültem a harminchoz, rádöbbentem, hogy a pénzértkívül más célja is kell, hogy legyen az, életemnek. A vallás.

Szükségem volt a vallásra, és arra, hogy bocsánatot nyerjek



vétkeimre, mert bármennyire is az ellenkezőjét fogadtam megif júkoromban, odáig süllyedtem, hogy olthatatlan vágyatéreztem a nők iránt, akik minél romlottabbak voltak, annál

jobban vonzottak. Nem volt kellemesebb látvány számomra,mint a fenségesen szép nő, amint megalázottan alegobszcénabb, mindenfajta tisztességnek ellentmondódolgokat míveli. Örömömet leltem abban, ha verhettem őket,

piros csíkokkal tarkázhattam sima, hibátlan bőrüket. Izgalmatokozott, ha láttam, hogy kiserken a vérük. Erre gondolva jöttem

rá, hogy szükségem van az Úrra. Tudtam, hogy még kellmentenem örök lelkemet a pokoltól.”

Fölnéztem, mert fáradt voltam, hogy megfejtsem a sokhosszú, számomra nem is igazán érthető szót.

– Érted, mire akar tanítani Malcolm? – kérdezte John

Amos. – Azt mondja, bármennyire utálod is a nőket, vannakörömök, amiket csak tőlük lehet megszerezni. Ennek azonbanára van, igen nagy ára. Sajnos az Úr érzéki vágyakkal ruháztafel az embert, és ezeket igyekezned kell elfojtani, ahogy aférfikorhoz közeledsz. Próbáld megjegyezni, de olyan erősen,hogy soha el ne felejtsd: minden férfinak a nők okozzák a

vesztét! Én tudom. Engem is tönkretettek, és szolgakénttartottak, pedig sokkal többre voltam hivatott. Elegem volt már John Amosból, ezért felálltam és

otthagytam. A nagymamámhoz mentem, aki jobban szeretett,mint amennyire Isten valaha is szerethetett. Jobban, mint a

világon bárki. Olyannak szeretett, amilyen vagyok, és annyira,

hogy még hazugságra is képes volt miattam, azt állítva, hogy



az igazi nagymamám, pedig tudtam, hogy ez semmiképpensem lehet igaz.

Szombat volt a hét legjobb napja. A nevelőapám egész napotthon maradt, és ettől anya is boldog volt. Felfogadott valamiostoba kisegítőt, hogy szombatonként helyettesítse aziskolában, és egész nap Cindyvel babázhasson, dédelgethesse,fésülhesse, mintha bárkit is érdekelt volna, hogy néz ki az a kis

vakarcs. Jory szombaton is járt balettre, úgyhogy

találkozhatott a buta barátnőjével, de számíthattam rá, hogydélre hazajön, és felborítja az összes tervemet. Tervem pedigbőven volt arra vonatkozóan, hogyan töltsem el a napot. Megkellett például etetnem Almát. A nagymamám ölébe akartamülni, és engedni, hogy énekeljen nekem. Annyi dolgom voltdélelőttönként, hogy észre sem vettem, már el is telt az idő.

John Amos még többet elmondott, mit kell csinálnomahhoz, hogy olyan legyek, mint Malcolm, és kut ya legyek, ha

nem vettem hasznát a tanácsainak. Egyre jobban éreztem,hogyan áramlik belém az ereje, a hatalma.

Aznap délután Cindy a vadonatúj, műanyag medencéjébenlubickolt. A régi már nem is volt jó neki. Mindenből újat kellett

kapnia. A fürdőruhája is egészen új volt, piros-fehér csíkos,vékony, piros pánttal, ami megtartotta, hogy le ne csússzonróla. A nyakában volt megkötve, és ő mindenáron ki akartaoldani a csomót.

Jory felugrott, berohant a házba, és a fényképezőgépével

jött vissza, hogy csináljon néhány felvételt Cindyről. Aztán

anya kezébe nyomta a gépet, és azt mondta: – Készíts rólunkegy képet!



Hát persze, hogy csak Cindyvel fényképeztette magát!Eszébe sem jutott, hogy engem is odahívjon. Lehet, hogy túlsokszor grimaszoltam, hajtottam le a fejem, vagy nyújtottamki a nyelvem. Mindenki állandóan azt mondogatta, hogy Bartbezzeg tudja, hogyan kell elrontani a legtökéletesebb felvételtis.

Azok a rohadt bokrok olyan szorosan összezárultakkörülöttem, tisztára összekarmolták a karomat és a lábamat.

Bogarak másztak rajtam, pedig tudhatták volna, mennyire

utálom őket! Lesöpörtem magamról, és figyeltem azt a pisist,ahogy a vizet csapkodja maga körül, jobban élvezve afürdőzést, mint ahogy én valaha is élveztem.

Ha Disneylandből megpróbálnak tovább vinni keletre,

elszököm tőlük, és hazajövök, hogy Almát gondozzam.Malcolm is pontosan ezt tenné. A halottaknak úgysem fogok

hiányozni. Nem törődnek vele, ha nem leszek ott, hogy virágottegyek a sírjukra, Jory utálatos nagyanyja pedig egyenesenboldog lesz, ha nem lát.

Oda futottam, ahol könnyen meg lehetett mászni a fát, a faltetejére ülve leugrottam a túlsó oldalra, és mentem azistállóba, megnézni Almát, aki már kezdett igazán nagy lenni.

Egy kutyakekszet nyomtam a szájába, ő pedig szempillantásalatt eltüntette. Rám ugrott, és hanyatt lökött .– Tessék szépen megenni a répádat! – mondtam neki. –

Ügyelni kell rá, hogy tiszták és egészségesek maradjanak a

fogaid. Alma farkcsóválva szagolgatni kezdte az eléje rakottrépát, aztán ellökte magától a mancsával. Még mindig nem

tudott úgy viselkedni, mint az igazi póni. Valamivel későbbbefogtam az új kocsimba, és körbevágtattunk a kerten. – Gyía!



– biztattam. – Érd utol azokat a mocskos marhatolvajokat!Szedd a lábad, te vén gebe, ha azt akarod, hogy még vacsoraelőtt hazaérjünk! – Szokatlan mozgást vettem észre a hegyekfelől, és megfordulva láttam, hogy vad vágtában bősz,skalpolásra készülő indiánok száguldanak felém! Sokáigüldöztek bennünket, míg végül nyomunkat veszítették ahegyekben, amelyek mögött hatalmas sivatag terült el.Kitikkadva, elcsigázva kerestünk egy oázist a lovammal, ésváratlanul igazi látomás jelent meg előttünk.

Az oázis rejtélyes, varázslatos hölgye jött felénk bő, feketeköntösben, meztelen lábára felhúzott bőrsaruval, boldogan,hogy ismét az élők honában üdvözölhet bennünket…

– Vizet! – nyögtem kiszáradt ajakkal. – Hideg, tiszta vizet! –

Ledobtam magam az egyik süppedő fotelbe, kinyújtottamsovány, koszos, csizmás lábamat, és az arcomhoz nyúltam,

hogy letöröljem az izzadságtól sárrá dagadt port. – Legyeninkább sör! – szóltam az ivóban felszolgáló lány után, aki

rögtön teljesítette is a parancsomat, és hozott egy korsóhabos, jéghideg, barna sört. Olyan hideg volt, hogy görcsberántotta a gyomromat, és arra kényszerített, hogy a szememetjól kinyitva, alaposan megnézzem magamnak a pincérnőt. –

Mit keres ilyen csinos lány ezen a mocskos helyen? – kérdeztem tőle. – Én vagyok itt a tanítókisasszony, Félelmetes Sam. Nem

emlékszel már rám? – kérdezte a fátyla alatt riadtan verdeső

szempillákkal. – Nehéz időkben egy igazi hölgy isrákényszerül, hogy méltatlan dolgokat vállaljon, ha életben

akar maradni – Elfogadta a játékomat, és egyből csatlakozott



hozzám, pedig mások soha nem voltak hajlandók játszanivelem. Olyan jó érzés volt, hogy van egy játszótársam.

– Vigyázz Almára! Olyan aranyos, hogy nem halhat meg –

figyelmeztettem.

– Túlságosan is beleéled magadat a játékba, drágám! Azsem jó, hogy ilyen gyakran gondolsz a halálra. Gyere, ülj azölembe, hadd énekeljek neked valamit!

Nagyszerű érzés volt. Szerettem, ha úgy bántak velem,mint egy babával. Kényelmesen éreztem magam az ölében,

arcomat a mellére szorítva, miközben énekelt. A hintaszéklágyan ringott alattunk, és egyre jobban elálmosodtam.Felnéztem, megpróbáltam keresztüllátni a fátylán, és azttalálgattam, vajon nem szeretem-e máris jobban, mint anyát.Akkor vettem csak észre, hogy a feje nincs betakarva, és afátylat csupán kis csatokkal tűzte a hajához, ami majdnem

teljesen ősz volt már, csupán néhány szőke tincs maradtbenne.

Nem akartam, hogy anya is megöregedjen, és ősz legyen ahaja. Már így is egyre kevesebbet törődött velem, másokrahagyott, miközben csak Cindyvel foglalkozott. Miért kellett

Cindynek hozzánk kerülnie, és tönkretennie az életemet?

– Még – suttogtam, mert éreztem, hogy megáll, nem akartovább ringatni. – Jobban szeretsz, mint ahogy Madame M.

szereti Joryt? – kérdeztem. – Nagyon szereti Joryt a nagyanyja? – kérdezett vissza, és

mintha némi féltékenység érződött volna a hangján. Dühöslettem rá, és ezt nyilván egyből észre is vette, mert – igaz, a

fátylat nem véve le – összecsókolta az arcom.– Nagymama, mondani akarok valamit!



– Mondd csak! Bármit, amit akarsz – biztatott.

A hajamat is hátrasimította, és megpróbálta úgyelrendezni, hogy rendesen álljon, de nem sikerült neki.

– Két nappal a születésnapom előtt elutazunkDisneylandbe. Egy hétig leszünk ott, utána elrepülünk oda,ahol a sírok vannak. Temetőket kell látogatnunk és virágokatkell vennünk, hogy aztán a napra kirakva gyorsanelszáradjanak. Utálom a sírokat, és utálom Jory nagyanyját is,aki nem szeret, mert nem tudok táncolni.

Ismét megcsókolt .– Bart… mondd el a szüleidnek, hogy túl sok sírt láttál máréletedben! Meséld el nekik újból; milyen rossz, ha újból fel kellkeresned őket!

– Úgysem hallgatnának meg – feleltem elkeseredve. – Nem

is kérdezik, mit szeretnék, csak megmondják, hogy mit kell

tennem.– Biztos vagyok benne, hogy odafigyelnek rád, haelmondod nekik, hányszor álmodsz arról, hogy halott vagy.Tudni fogják belőle, hogy túl sokszor vittek temetőbe. Mondd

csak el az igazat!

– De… de… – makogtam szerencsétlenül –, én nagyon

szeretnék elmenni Disneylandbe! – Mondd el nekik, amiről beszéltünk, én pedig majdgondját viselem Almának.

Rettentő dühös lettem! Tudtam, ha engedem, hogy más

viselje a gondját Almának, akkor soha nem lesz igazán azenyém. Sírtam, hiszen olyan nehéz volt az élet, és arra

gondoltam, hogy a szökési tervemnek sikerülnie kell…



Tovább hintáztunk, ő pedig arról beszélt, hogy egy békés,gyönyörű szigetre tartó vitorláson utazunk. Elveszítettem alábam, így amikor odaértem, képtelen voltam rendesen állni,megőrizni az egyensúlyomat. Ő nyomtalanul eltűnt, és énegyedül voltam, teljesen egyedül. Mintha a Marson lettemvolna, Alma pedig odalent a Földön várta, mikor bukkanok fel

végre. Szegény Alma. A vége az lett, hogy meg kellett halnia. Felriadtam, és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Miért

tűnt körülöttem mindenki olyan öregnek? Anya… miért kellfekete lepel alá rejteni az arcod?

– Ébresztő, drágám! Azt hiszem, jobb, ha hazamégy,mielőtt a szüleid aggódni kezdenek miattad. Jókorát aludtál,most már biztosan jobban érzed magad.

Másnap délelőtt kimentem az udvarra, hogy befejezzem azt akutyaházat, amit Clovernek kezdtem építeni Szegénynek márrégen szüksége lett volna egyre, hogy ne szökjön el, és nemáshol keressen házat magának. Apa szerszámoskamrájábankalapácsot, szögeket, fűrészt és deszkákat kerestem,kicipeltem őket az udvarra, és nekiláttam a munkának. Az a

hülye fűrész nem tudott egyenesen vágni! Na, nem baj, a házlegfeljebb kicsit görbe lesz, Clovert pedig, ha méltatlankodik,majd megrúgom. Megfogtam a cikcakkos szélű deszkalapot, ésa ház tetejére raktam. A fene egye meg! A szög nem volthajlandó egyenesen állni, és megüttette a kalapáccsal a

körmömet. A kalapács sem volt képes vigyázni az ujjaimra!

Nem törődtem vele, folytattam a munkát. Még jó, hogy neméreztem a kisebb fájdalmakat, különben sírtam volna. Aztán



sikerült akkorát csapnom a hüvelykujjamra, hogy az mártényleg fájt .

– A mindenit! Ugyanúgy éreztem a fájdalmat, mintbármelyik normális gyerek.

Jory jött ki, és elkezdett kiabálni velem: – Miért csinálszházat Clovernek, amikor már két hete eltűnt? Senki nemjelentkezett a hirdetésünkre. Biztosan nem él már, de hamégis hazajön, akkor úgyis az ágyam lábánál alszik, ha esetlegemlékszel még rá. – Ostoba! Azt akarta megértetni velem,

hogy ostobának tart, és hogy bízik benne, Clover csak elő fogkerülni. Szegény Clover! A szemem sarkából láttam, hogy Jory a könnyeit törülgeti.– Holnapután elutazunk Disneylandbe, úgyhogy most

örülhetsz – mondta utálatos hangon.

Valóban örülni fogok neki? – kérdeztem magamtól,

óvatosan megtapogatva feldagadt, lüktető hüvelykujjamat.Szegény Alma bele fog pusztulni a magányosságba. Aztán támadt egy jó ötletem. John Amostól tudtam, hogy

az imádság csodát tud tenni, és az Isten fentről, az égbőlvigyáz az ostoba állatokra, és emberekre is. Anya és apamindig azt mondták, hogy ha imádkozom, magamnak ne

kérjek semmit, csak áldást másokra. Ezért aztán amikor Jorybement, elszaladtam oda, ahol nyugodtan letérdelhettem, ésimádkozhattam a kutya-pónimért és Cloverért. Utánaátmentem a szomszédba Almához, és nevetve, ugatva

hengergőztünk egy jót a selymes fűben. Egészen összenyalt,nedves csókokkal árasztva el az arcomat. Én is megcsókoltam,

amikor pedig a hátsó lábát fölemelve célba vette a rózsákat, én



is letoltam a nadrágomat, és ugyanúgy pisiltem. Mindentegyütt csináltunk.

Akkor jutott eszembe, hogy mit is csináljak.

– Ne aggódj, Alma! – biztattam a kutyámat. – Egy hetet

töltök csak Disneylandben, aztán visszajövök hozzád.Eldugom a kekszedet a széna alá, és nyitva hagyom a csapotannyira, hogy állandóan csöpögjön a táladba a víz. Te viszontnehogy el merj fogadni bármit is John Amostól, vagy anagymamától! Ne hagyd, hogy bárki ajándékokkal elcsábítson!

Lelkes farkcsóválással jelezte, hogy jó lesz, és betartja azutasításaimat, aztán lekuporodott, hogy elvégezze a dolgát.Jókora kupac maradt utána, én pedig belenyúltam és amarkomba szorítottam belőle egy darabot, hogy

megmutassam neki, mi most már egyek vagyunk, és ő ténylegaz enyém. A kezemet a fűbe törölve láttam, hogy hangyák és

legyek rajzanak elő mindenfelől, és munkához látnak. Nemcsoda, hogy semmi nem tartott sokáig. – Ideje tanulni, Bart! – szólt oda a napfényben csillogó,

kopasz fejű John Amos az istálló ajtajából. Úgy éreztemmagam, mintha csapdába estém volna, amint ott feküdtem aszalmában, és néztem, hogyan tornyosul fölém. Öreg és

áporodott volt a szaga. – Lelkiismeretesen olvasod Malcolm naplóját? – kérdezte.

– Igen, uram!

– Istennek tetsző módon igyekszel viselkedni, és

rendszeresen imádkozol?

– Igen, uram!

– Azoknak, akik az útmutatását követik, megfelelőelbírálásban lesz részük, és ugyanúgy azoknak is, akik



letérnek az igaz útról. Hadd mondjak neked erre egy példát!Volt egyszer egy szép, fiatal lány, aki nagyon gazdagnakszületett, és mindene megvolt, amit csak elképzelt. Mitgondolsz, elégedett volt ezzel, megbecsülte magát? Nem,egyáltalán nem! Amikor nagyobb lett, csábítani kezdte aszépségével a férfiakat. Félmeztelenül mutogatta magátelőttük. Gőgös volt, elbizakodott, és ezért az Úr, ha nem isrögtön, de megbüntette. Malcolmon keresztül arrakényszerítette, hogy a földön csússzon, és kegyelemért

könyörögjön, és Malcolm végül fölülkerekedett rajta. Malcolmmindig mindenkit legyőzött, és neked is arra kell törekedned. Micsoda unalmas történetei voltak! Odahaza gyakran

láttam másokat félmeztelenül, és egyszer sem éreztemsemmiféle bűnös kísértést Mérgesen sóhajtottam, és aztkívántam, bárcsak másról is tudna beszélni, mint Istenről,

Malcolmról… meg valami ostoba szép lányról. – Óvakodj a szép nőktől, Bart! Óvakodj azoktól, akikmeztelenül mutatkoznak előtted! Légy óvatos azokkal, akik azágyon elterülve várják, hogy melléjük omolj, és őklegyőzhessenek! Olyan légy, mint Malcolm – ravasz, agyafúrt!

Egy idő után elengedett, és örültem, hogy úgy

viselkedhetett, mint Malcolm. Ahhoz, hogy igazán jól érezzemmagam, nem kellett mást tennem, csak négykézláb mászni aföldön, és figyelni magam körül a dzsungelből érkezőhangokat. Veszedelmes vadállatok lapultak körben, a

bozótban, várva, mikor vethetik rám magukat. Lassan,óvatosan másztam előre, aztán hirtelen megmerevedtem.

Nein! Alig mertem elhinni azt, ami történt. Nem volttisztességes dolog Istentől, hogy éppen egy dinoszauruszt





volna, mint Bart, aki szintén jóval kisebb, mint koránál fogvalennie kellene. Tényleg kisebb voltam?

– Cathy, hogyan lehetnék nyugodt és elégedett, hatudomást sem vennék az anyámról?

– Hát jó! – válaszolta indulatosan anya. – Menj, látogasdcsak meg! Jory, Bart, Cindy és én majd Madame Marishánálmaradunk, de az is lehet, hogy elmegyünk New Yorkba.Legalább meglátogathatok néhány régi barátot, amíg hajlandóleszel ismét csatlakozni hozzánk. – Furcsán elmosolyodott, és

hozzátette: – Feltéve, hogy valóban azt akarod. – Kihez mehetnék? Kit érdekel rajtad és a gyerekeinkenkívül, hogy élek-e, vagy sem? Hallgass ide, Cathy! Azon a

napon, amikor hátat fordítok az anyámnak, hátat fogokfordítani az összes nőnek, köztük neked is.

Anya erre apa karjába vetette magát, és elkezdte azokat a

nyálas, szerelmes dolgokat, amiket annyira utálok. Mégmindig négykézláb, csöndben otthagytam őket, de közbenanya szavain törtem a fejem, és azon, vajon miért is utáljaannyira az anyját. Enyhe görcsöt éreztem a gyomromban. Mivan, ha a szomszédban lakó nagymamám tényleg a

mostohaapám édesanyja, valóban őrült, és csak azért szeret,

mert kötelessége? Mi van, ha John Amos tényleg igazatmondott?

Olyan nehéz volt eligazodni. Corrine valóban Malcolmlánya lenne, ahogy John Amos mesélte, és vajon ő volt az, aki

megkísértette John Amost? Malcolm lett volna, aki utálta aszép, félmeztelen nőket? Néha egészen összezavarodtam a

naplója olvasása közben. Felnőttkorában is gyakranvisszakanyarodott a gyerekkorához, és előszedte a régi



emlékeit, mintha a gyerekkor fontosabb lett volna számára,mint felnőtt élete. Milyen furcsa. Én alig vártam, hogy felnőttlehessek.

Megint őket hallottam, amint felém közeledtek, és gyorsanbebújtam a legközelebbi bokor alá.

– Ugyanúgy szeretlek, Chris, ahogy te szeretsz engem.Néha arra gondolok, hogy talán túlságosan is nagy ez aszerelem. Ha nem vagy mellettem, éjszaka felébredek. Aztszeretném, ha nem volnál orvos, csak hétköznapi ember, aki

minden éjszakát nyugodtan otthon tölthet. Akarom, hogy afiaink felnőjenek, de tudom, hogy minden nappal közelebb

jutnak a titkunk megismeréséhez, és félek attól, hogy nemértenek majd meg, hanem gyűlölni fognak bennünket.

– Meg fogják érteni – felelte apa. Honnan tudhatta, hogy énmegértem, amikor egyszerű dolgokat is nehezen értettem

meg, nemhogy olyan rosszakat és bonyolultakat, mintamilyenektől anya éjszakánként felébredt. – Rossz szülőkvoltunk, Cathy? Nem tettünk meg mindent, amit csak lehetett?Hogyne értenék meg azok után, hogy kicsi koruk óta velünkvannak? Elmondjuk majd nekik, hogyan történt,megismertet jük velük az egész történetet, és akkor azon

fognak gondolkodni – mint ahogy néha én is –, egyáltalánhogyan voltunk képesek mindazt ép ésszel túlélni. John Amosnak igaza volt. Bűnösök voltak, különben nem

rettegtek volna annyira attól, hogy nem fogjuk megérteni őket

Miféle titkuk lehetett? Mit próbáltak rejtegetni előlünk?

Azután is még sokáig a bokor alján maradtam, hogy ők

bementek a házba. Voltak mély, a lombok közé vágottbarlangjaim, és ha azokban ücsörögtem, úgy éreztem magam,



mint a szerencsétlen, gyámoltalan kis állat, aki rettegmindentől, ami emberi, és az életére tör, ha csak teheti.

Malcolm járt az eszemben, aki olyan bölcs és agyafúrt volt.Aztán John Amosra gondoltam, aki Isten igéjére és a Bibliábanlévő dolgokra tanított; meg arra, hogy mi a bűn. Egyiktől seméreztem azonban kellemesen magamat, és csak akkor lettvalamivel jobb kedvem, amikor Almára és a nagymamáragondoltam.

A földre hasalva szaglászni kezdtem, hogy megkeressek

valamit, amit egy héttel, vagy talán egy hónappal korábbandugtam el. Benéztem a kis medencébe, amit apa csináltnekünk, mert azt akarta, hogy lássuk, hogyan szaporodnak ahalak. Láttam, amint az ikrából kikelnek az icipici fiókák, aszülők pedig, mint az őrültek, nekik rontanak, hogy befaljákőket!

– Jory! Bart! – kiáltott ki anya a nyitott konyhaajtón. – Gyertek ebédelni! A vízre néztem, és megláttam a csúnya arcomat. A hajam

összevissza meredezett, nem volt olyan selymes és göndör,mint Joryé. Valami sötét, vörös színt vettem észre az arcomon,azon az utálatos arcon, amelynek semmi keresnivalója sem

volt egy szép kertben, ahová színes madarak jártak fürödni akülön nekik készített kis itatóba. Véres könnyet sírtam, azkenődött szét az arcomon, és hogy ne lássák, lemostam amedencéből merített vízzel. Aztán leültem, gondolkodni

kezdtem, és akkor vettem észre a vért a lábamon. Sok vért,ami már sötét, kemény réteggé száradt a térdemen. Nem

igazán törődtem vele, hiszen nem fájt.



Elgondolkodtam azért, hogyan is kerülhetett oda, ésvégignéztem az úton, amerre négykézláb másztam. Egydeszkát vettem észre, amiből rozsdás szögek álltak ki, de márnem emlékeztem, mikor akadtam bele. Visszamentem, ésláttam, hogy véres. Apa mindig azt mondta, ha valamilyen

piszkos vagy rozsdás dolog megsebzi az embert, hagyni kell,hogy a seb szabadon vérezzen, és kimossa magából a piszkot.Az enyém nem vérzett szabadon.

A megalvadt vérhez nyúltam, és eldörzsöltem, hogy ismét

folyni kezdjen. Az olyan bátrak, mint én, képesek erre, de agyávák, mint anya, el is ájulhatnak tőle. A sebből ömlő vérmeleg és puha volt, mint az a kupac, amit Alma csinált, és amitnemcsak azért fogtam meg, mert azt akartam, hogy mégerősebben az enyém legyen, hanem mert jó érzés voltmegfogni. Lehet, hogy mégsem voltam olyan bátor, mert

váratlanul azt éreztem, hogy fájni kezd a lábam. Igazán erősenfájt. – Bart! – kiabált apa a hátsó teraszról. – Indulás befelé, ha

nem akarod, hogy elfenekeljelek!

Tudtam, ha már az ebédlőben vannak, nem láthatják,amint a tolóajtót elhúzva beosonok a nappaliba, és pontosan

ezt tettem. A fürdőszobámban kezet mostam, felhúztam apizsamámat, hogy elrejtsem a sebesült térdem, és csöndben,szótlanul bementem a többiekhez, akik már az asztal körülültek.

– Éppen ideje! – szólt anya, aki aznap különösen szép volt. – Bart, miért kell állandóan gondot okoznod, valahányszor

enni akarunk? – kérdezte apa.



Nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejem, de nem azért,mert szégyenkeztem, hanem mert nem éreztem igazán jólmagam. A térdem fájdalmasan lüktetett, és tudtam, hogy JohnAmosnak valószínűleg igaza volt, amikor azt mondta, hogyIsten megbünteti az engedetleneket. Engem bűnösnek talált,és a térdemen keletkezett seb volt a pokol, amitől szenvednemkellett.

Másnap ismét kimentem a kertbe, és elbújtam az egyikrejtekhelyemen. Egész nap ott ültem, élvezve a fájdalmat, ami

azt bizonyította, hogy normális vagyok, olyan, mint a többigyerek, nem valami nyomorék. Megbüntettek, mint másbűnösöket, akik állandóan érezték a fájdalmat. Ki akartamhagyni a vacsorát, hogy átmenjek a szomszédba, meglátogatniAlmát, de nem tudom, voltam-e ott. Ittam egy kis vizet a

halasmedencéből. Lapp, lapp, lapp – mint a macska.

Anya egész nap csomagolt, és már kora délelőttmosolygott, amikor elsőként az én ruháimat rakta be abőröndbe.

– Bart, a változatosság kedvéért ma próbálj rendesen

viselkedni! – mondta. – Gyere időben ebédelni, hogy apánaklefekvés előtt ne kelljen elfenekelnie! Rosszul esik neki, ha

büntetnie kell, de kénytelen megtenni, hogy fegyelmet tanulj.És próbálj meg többet enni! Nem fogod élvezni Disneylandet,

ha gyönge leszel, és nem jól érzed magad. Estére a nappal egyforma kék ég tarkává, színessé vált, és

Jory kiszaladt a házból, hogy gyönyörködjön a színekben,amikről azt mondta, hogy olyanok, mint a zene. Jory „érezni” is

tudta a színeket, amik hol boldoggá, hol szomorúvá, máskorpedig magányossá tették, vagy éppen „misztikus hangulatba



ringatták”. Abban reménykedtem, hogy miután a fájdalmatmár éreztem, talán a színeket is hamarosan érezni fogom.

Kezdett igazán besötétedni. A sötétség képes előcsalogatnia szellemeket. Emma megrázta a vacsorára hívókristálycsengőt, és én tényleg menni akartam, de nem tudtam.

Valami rothadó dolog lehetett a mögöttem lévő faüregében. Megfordultam, kimásztam a barlangomból, ésbelenéztem a sötét odúba. Záptojások! Pfuj! Óvatosanbedugtam a kezem, hogy kitapogassam, amit nem láthattam a

sötétben, és az ujjaim hozzáértek valami merev, hideg, szőrrelborított testhez. A döglött holminak szúrós gallér volt a nyakakörül – lehet, hogy szöges drót? Clover lett volna az a döglött,rothadó valami?

Félelmemben elsírtam magam. Biztosan azt fogjákgondolni, hogy én tettem. Mindig azt hitték, hogy ami rossz,

azt csak én csinálhattam. Pedig szerettem Clovert, ténylegszerettem. Mindig azt akartam, hogy inkább az enyém legyen,mint Joryé. Szegény Clover, soha nem lakhatott már abban acsodálatos kutyaházban, amit egy napon feltétlenül be

akartam fejezni

Jory közeledett a kerten át a fő ösvényen, és a nevemet

kiáltozta.– Bújj elő, Bart, bárhol légy is! Ne csinálj felfordulást most,hogy már útra készen állunk!

Óvatosan kerestem magamnak egy új helyet, amit még

nem ismert, és a földre hasaltam. Jory elment, de nem sokkalutána jött anya.

– Bart – kiabálta –, ha nem bújsz elő rögtön… Kérlek, Bart!Sajnálom, hogy reggel rád csaptam. – Szipogva próbáltam





azonban nem leszek Cory. Én voltam a család fekete báránya –

ahogy John Amos nevezett egyszer, amikor hozzányúltamvalamilyen holmijához.

A hátamra fordulva, karomat a mellemen keresztbe fonvaúgy feküdtem, mint Malcolm Neal Foxworth, fölfelé nézve,várva, hogy jöjjön és el is múljon a tél, aztán beköszöntsön anyár, és elhozza a síromhoz anyát, apát, Joryt, Cindyt ésEmmát. Biztosan szép virágokat hoznak majd nekem, én pedigmereven vigyorgok majd a síromban, és nem árulom el nekik,

hogy sokkal jobban szeretem a mindent megfojtó spanyolmohát, mint a hegyes tövisű, illatos rózsákat. A családom elutazik, én pedig ott maradok a földbe zárva,

örökre a sötétben. Amikor már a jéghideg földben leszek, éskörülöttem mindent hó borít, nem kell tettetnem magamatahhoz, hogy olyan legyek, mint Malcolm Neal Foxworth.

Elképzeltem, milyen lehetett Malcolm öreg korában.Törékeny, ritkás hajú, bicegve járó, mint John Amos, és csakpicikével kellemesebb külsejű nála, aki nagyon ronda volt.

Egy pillanat alatt megoldottam anya összes problémáját,és Cindy is élhetett már nyugodtan, békében.

Most, hogy már halott voltam.



HÁBORÚS SEBEK

Vacsoraidő volt, aztán elmúlt, és már közeledett a lefekvésideje, de Bart még mindig nem került elő. Mindannyiankerestük, de én tartottam ki a legtovább, mivel én ismertem alegjobban.

– Jory – mondta anya –, ha tíz percen belül nem találodmeg, értesítem a rendőrséget .

– Meg fogom találni – feleltem, bár távolról sem voltamolyan biztos magamban, mint mutattam. Csöppet sem tetszett,amit Bart a szüleinkkel művelt, akik igyekeztek mindentmegtenni értünk. Nem lehetett igazán nagy élvezet számukranegyedszer is elmenni Disneylandbe. Az egészet csak Bartkedvéért csinálták, de buta volt ahhoz, hogy ezt megértse.

Rossz is volt. Apának és anyának keményen meg kellett volnabüntetnie, ehelyett kényeztették. A büntetésből talán rájöttvolna, hogy törődnek vele, nem mindegy számukra, hogyanviselkedik.

Egyszer vagy kétszer említést is tettem nekik erről, demindketten azt válaszolták, hogy a legszörnyűbb leckét kaptákabból, milyenek a szigorú, durva szülők. Akkor elég furcsánaktaláltam, hogy mindkettőjüknek lelketlen szüleik voltak, dekésőbb napirendre tértem fölötte, mert a tanáraimtól gyakranhallottam, hogy az azonos sorsúak jobban vonzódnakegymáshoz. Elég volt csak rájuk néznem, hogy lássam, milyenigaz, amit mondanak. Mindkettőnek egyforma szőke haja volt,ugyanolyan kék szeme, sötét szemöldöke, és hosszú, fekete,kunkorodó szempillája, bár az is igaz, hogy anya festéket



használt, amiért apa gyakran ugratta is. Szerinte semmiszüksége nem volt rá.

Még akkor sem büntették szigorúan Bartot, ha valamiigazán nagy rosszaságot csinált, mert rögtön az jutott azeszükbe, mekkora kárt tennének ezzel benne.

Hogy mennyire szeretett Bart a romlottságról és a bűnrőlbeszélni! Újfajta szokás volt ez nála, mintha állandóan a Bibliátolvasta volna, és valami szószéken prédikáló paptól vettevolna az ötleteit. Még idézni is tudott a Bibliából, az Énekek

énekének egy részét, ami egy fiúnak a húga iránti szerelmérőlszólt, akinek olyan volt a melle, mint…

Még gondolni sem szerettem ilyesmire. Ha eszembe jutott,

rossz érzésem támadt, és még kényelmetlenebbül éreztemmagam, amikor Bart arról beszélt, mennyire utálja a sírokat,az öreg nőket, a temetőket meg szinte mindent. Talán az utálat

volt az, amit a leggyakrabban érzett szegény gyerek.Benéztem a bokrok közötti búvóhelyére, de csak azingének kis leszakadt darabját láttam, ő nem volt ott.Fölvettem a földről egy deszkát, amit a készülő kutyaházfedelének szánt, és néztem a rozsdás szögek véres fejét.

Megsértette volna magát, és bemászott valahova

meghalni? Az utóbbi időben egyfolytában a halálról beszélt.Állandóan négykézláb mászkált, szaglászott, mint valamikutya, még a kisdolgát is úgy végezte el, a lábát magasraemelve. Nagyon összezavarodhatott valamitől szegény.

– Bart, én vagyok az, Jory! Ha egész éjjel kint akarszmaradni, én hagylak, nem mondom meg a szüleinknek. Csak

kérlek, csinálj valami zajt, hogy tudjam, életben vagy. Semmi válasz.



A kertünk tágas volt, tele cserjékkel, fákkal és virágzóbokrokkal, amiket anya és apa ültetett Megkerültem az egyikkaméliabokrot. Ejnye! Csak nem Bart meztelen lába az?!

Ott volt, félig a bokor alatt, csak a lábát nyújtva ki az ágakközül. Korábban azért nem vettem észre, mert nem az volt akedvenc búvóhelye. Sötét is volt már, és a leereszkedő ködnehezítette a kutatást.

Óvatosan kihúztam a bokor alól, csodálkozva, hogy nem isellenkezik. Az arca kipirult, a szeme lázasan csillogott .

– Ne érints meg! – motyogta. – Már majdnem halottvagyok… majdnem ott vagyok. A karomba vettem, és futni kezdtem vele, ő pedig jajgatott,

és arra panaszkodott, hogy nagyon fáj a lába.

– Jory, én tényleg nem akarok meghalni. Amikor apa felnyalábolta, és berakta a kocsijába, már ájult

volt.– Ez egyszerűen hihetetlen! – mondta idegesen apa. – A

normálisnak a háromszorosára dagadt a lába. Azértimádkozom, nehogy gázgangrénája legyen.

Hallottam az üszkösödésnek erről a fajtájáról, és tudtam,hogy akár meg is ölheti az embert.

A kórházban azonnal ágyba dugták Bartot, és más orvosokis megjelentek, hogy megvizsgálják a lábát. Megpróbáltákrábeszélni apát, hogy menjen ki a szobából, mert azorvosoknál a szakmai etika előírta, hogy senki nem kezelheti a

saját családtagját. Gondolom, azért, hogy az érzelmei nebefolyásolják a helyes módszer megválasztásában.

– Nem! – ellenkezett hevesen apa. – A fiam, és itt akarokmaradni, hogy lássam, mit csinálnak vele! – Anya egész idő



alatt zokogott, és az ágy mellett térdelve Bart ernyedten lógókezét szorongatta. Én is nagyon rosszul éreztem magam, mertarra gondoltam, nem tettem meg mindent azért, hogy segítsekBarton.

– Alma, Alma – suttogta halkan az öcsém, valahányszor kitudta nyitni a szemét. – Almát akarom.

– Chris – fordult apához anya –, nem kaphatna egy almát. – Nem! Ilyen állapotban nem szabad ennie.

Bart valóban szörnyen nézett ki. A homlokát kövér

izzadságcsöppek borították, és a sovány kis testén kiütközőverejték egészen átnedvesítette az ágyneműt. Anyarápillantott, és elkeseredetten, tehetetlenül zokogni kezdett.

– Vidd ki anyádat! – szólt rám apa. – Nem akarom, hogy

tovább nézze! Miközben anya a fejét lehajtva, előregörnyedve sírt a

folyosó végén a váró egyik székén, én visszalopakodtam abetegszobába, és lélegzet -visszafojtva figyeltem, amint apa

belenyomott egy adag penicillint Bart karjába. – Nem penicillinérzékeny? – érdeklődött az egyik orvos. – Nem tudom – felelte nyugodt hangon apa. – Soha nem

volt még komoly fertőzése, most viszont olyan állapotban van,

hogy nem tehetünk mást, muszáj kockáztatnunk. Készítsenekelő mindent arra az esetre, ha rohamot kapna! – Hátrafordult,és meglátott, amint a sarokban álltam, megpróbálva senkineksem útban lenni. – Menj vissza anyádhoz, fiam! Másban

úgysem tudsz segíteni. Képtelen voltam megmozdulni. Valamilyen oknál fogva,

talán mert bűntudatom volt, amiért elhanyagoltam azöcsémet, úgy éreztem, maradnom kell, és látnom kell, mi



történik vele. Bart állapota kis idő múlva még rosszabbraváltott. Apa gondterhelten ráncolta a homlokát, aztán jelzettaz egyik nővérnek, aki gyorsan behívott még két orvost.Egyikük gumicsövet dugott Bart orrlyukába, azután valamiolyan rémisztő dolog történt, hogy nem akartam hinni aszememnek. Bart testén nagy, vörös duzzanatok jelentek meg.Szinte lángoltak, és erősen viszkethettek is, mert vadulegyiktől a másikhoz kapkodott a kezével. Apa gyorsanfelkapta az ágyról, és hordágyra tette, hogy a betegszállítók

elvihessék. – Apa! – kiáltottam elkeseredve. – Hová viszik? Ugye nemvágják le a lábát?

– Nem, fiam felelte nyugodtan. – Az öcsédnek súlyosallergiás rohama van. Gyorsan kell cselekednünk, éslégcsőmetszést kell végrehajtanunk rajta, nehogy a

torokszövetei is begyulladjanak, és elzárják a levegő elől azutat,

– Chris! – kiáltotta a hordágy mellől az egyik orvos. –

Minden rendben. Tomnak sikerült megtisztítania a légutat.Nincs szükség légcsőmetszésre.

Eltelt egy nap, de Bart csak nem lett jobban. Néha már úgy

tűnt, hogy a viszketés miatt teljesen lemarja magáról a bőrt, ésha az elsőbe nem, akkor az újabb fertőzésbe fog belepusztulni.Elszörnyedve bámultam késő éjszakáig, hogyan markolásszamagát mozdulni is nehezen tudó, feldagadt ujjaival,

szabadulni akarva a szörnyű érzéstől. Egész teste lángvörösvolt, és elég volt csak apára, vagy a körülötte sürgölődő más

orvosokra és ápolónőkre néznem, hogy megállapíthassam,nagyon súlyos az állapota. Bart kezét egy idő után gézzel



vastagon bekötözték, hogy ne tudja kimarni magát. A szemeannyira bedagadt, hogy úgy nézett ki, mint két hatalmas,bíborszínű kacsatojás. Az ajka is óriásira duzzadt, és anormálisnál majd három hüvelykkel előrébb türemkedett.Elképzelni sem tudtam volna, hogy egy allergiás rohamnakilyen következményei lehetnek.

Anya görcsösen apába kapaszkodva zokogott, és atekintetét egy pillanatra sem vette le Bartról, úgy tűnt, minthasoha nem gyógyulna meg. Két nap óta nem javult az állapota.

Tizedik születésnapját is a kórházi ágyban töltötte,lázálomban hánykolódva, megfosztva a disneylandi utazástól.A mi dél-karolinai látogatásunk is kitolódott egy évvel.

– Nézd! – szólalt meg egy nap, feltámadó reménnyel ahangjában apa. – A daganat kezd lelohadni.

Én is láttam, és azt hittem, Bart ezek után gyorsan jobban

lesz, de nem az t örtént. A lába még vastagabbra dagadt, éshamarosan minden antibiotikumra allergiás tünetekkelkezdett reagálni.

– Most mi lesz?! – jajgatott anya, olyan fájdalommal ahangjában, hogy érte is aggódni kezdtem.

– Megteszünk mindent, amit lehet – felelte apa, hiszen mit

mondhatott volna mást – Istenem, miért hagytál el engem? – suttogta lázálmábanBart, nekem pedig, miközben figyeltem, könnyek ömlöttekvégig az arcomon, mint a záporeső.

– Nem hagyott el az Isten – válaszolta apa, és Bart ágyamellé térdelve imádkozni kezdett, a tenyerébe szorítva öcsém

sovány kis kezét, miközben anya a fal mellé állított, külön nekibehozott hordágyon aludt. Nem tudta, hogy a tabletták, amiket



apától kapott, nyugtatók voltak, és nem fejfájás elleni aszpirin.

Annyira magánkívül volt, hogy még az eltérő színüket semvette észre.

– Menj haza, fiam, és aludj! – szólt rám apa, szeretettel afejemre téve a kezét. – Többet, mint amennyit csináltál,úgysem tehetsz. – A hosszú üléstől elgémberedett tagokkalfelálltam, és az ajtó felé indultam. Még egyszer visszanézveláttam, hogy apa is lefekszik anya mellé, Bart pedig továbbrais nyugtalanul hánykolódik a láztól.

Másnap anya a balettóra után egyenesen a kórházbarohant, de engem a teremben tartott, és rám szólt, hogygyakoroljak.

– Az élet nem áll meg, Jory! – figyelmeztetett. – Próbáljmeg egy időre elfeledkezni az öcséd betegségéről, végezd el agyakorlatokat, aztán gyere utánunk! – Alig ment el, váratlan

felismerés vágott belém. Alma! Hát persze! Bart nem egyalmát akart, hanem a kutyáját. A kutya-póniját! Tíz percen belül, már utcai ruhában, a telefonfülkében

álltam, és apával beszéltem.

– Hogy van Bart?! – tettem fel izgatottan a legfontosabb

kérdést

– Nem túl jól, Jory! Fogalmam sincs, hogyan mondjam megédesanyádnak, de a szakorvos, aki Bartot kezeli, amputálniakarja a lábát, mielőtt a fertőzés még jobban legyengítené.Nem akarom engedni, hogy megtegye, de mégis… Nem

veszíthetjük el Bartot! – Ne engedd, hogy levágják a lábát! – feleltem majdnem

üvöltve. – Mondd meg Bartnak – ügyelj rá, hogy pontosanmegértse –, hogy én majd gondoskodom Almáról! Mentsétek



meg a lábát, kérlek! – Nem akartam, hogy elveszítse, merttudtam, hogy Bart attól még szerencsétlenebbnek éreznémagát.

– Jory, az öcséd csak mozdulatlanul fekszik az ágyban, ésnem hajlandó együttműködni az orvosokkal. Meg sem próbálmeggyógyulni. Antibiotikumot nem adhatunk neki, ahőmérséklete viszont egyfolytában emelkedik. Ennek ellenéreegyetértek veled. Valamilyen módon le kell tudnunk nyomni a

lázát.

Életemben először autóstoppal mentem haza. Egy kedveshölgy elvitt egyenesen a domb aljáig, ahonnan futva tettemmeg a maradék utat. Úgy éreztem, ha Bart megtudja, hogyAlma körül minden rendben van, akkor jobban lesz. Sírvadöbbentem rá, hogy az öcsém sokkal fontosabb számomra,

mint korábban gondoltam. Buta kis kölyök, aki önmagával ishadilábon áll. Kitalált alakok mögé bújik, és hosszú meséketgondol ki, hogy felhívja magára a figyelmet. „Ne törődj vele, haszerepet játszik” – mondta nekem egyszer apa, de lehet, hogy

mégis jobban oda kellett volna figyelnem rá. A lélegzetem is elállt, amikor az istállóba lépve megláttam

Almát. Földbe vert cölöphöz volt láncolva, és az edényét úgyhelyezte el valaki, hogy ne tudja elérni.Lesoványodott testén lötyögő, vastag bundája pontosan

elárulta, milyen éhes lehet. Ápolatlan volt, egész testébenreszketett, és le nem vette rólam szánalmasan könyörgő

tekintetét. Ki tehette ezt vele? Szabadulni akarva, egy ideig a

földet kaparta maga körül, de kevés volt hozzá az ereje, hiszen



végül is még csak kölyök volt, és már csak feküdt, és remegetta lelketlenül rázárt istállóban.

– Nincs semmi baj – próbáltam megnyugtatni, és gyorsanfriss vizet vittem neki. Azonban olyan mohón kezdtelefetyelni, hogy kénytelen voltam elvenni tőle. Valamennyitértettem az orvoslásból, és tudtam, hogy a kutyák, akárcsak azember, hosszú szomjazás után képesek halálra inni magukat.Eloldoztam, és a polchoz mentem, hogy megnézzem, mit isadhatnék neki enni. Annyi kutyatáppal teli konzervdoboz

sorak ozott ott, hogy választani is alig bírtam közülük. SzegényAlma a legnagyobb bőség közepette kényszerült éhezni.Amikor megsimogattam, éreztem a valamikor szép fényes, demár színtelen és csimbókos szőre alatt hegyesen kiállóbordáit.

Miután evett és ivott is, nekiláttam kifésülni a bundáját,

majd leültem mellé a földre, és az ölembe vettem a busa fejét .– Bart nemsokára visszajön hozzád, Alma, és ígérem, hogymegmarad mind a két lába – biztattam. – Nem tudom, ki tette

ezt veled és miért, de biztos lehetsz benne, hogy kiderítem. –

Leginkább az a szörnyű gyanú aggasztott, hogy aki a legjobbanszerette Almát, képes lehetett arra is, hogy halálra éheztesse.

Bart néha egészen furcsán gondolkodott. Az ő észjárásaszerint, ha Alma igazán szenved, amikor nincs mellette, tízszerolyan hálás lesz, mint egyébként, ha újból meglátja.

Képes lett volna Bart ekkora kegyetlenségre?

Az udvaron kellemesen sütött a júliusi nap, és a ház felémenet két ember halk beszélgetését hallottam. Az állandóan

feketében járó, idős hölgyét és a rozoga, vén komornyikét. A



hűvös, kődézsába ültetett pálmákkal és páfrányokkal teliteraszon ültek.

– John, azt hiszem, le kell mennem megnézni, hogy vanBart kutyája. Olyan boldog volt ma reggel, amikor meglátott,és nem értettem, hogy lehet olyan éhes. Valóban muszájállandóan megláncolva tartania? Kegyetlenségnek tűnik,amikor ilyen szép, kellemes az idő.

– Távolról sem olyan kellemes, mint gondolja, asszonyom– felelte az állandóan komor arcot vágó komornyik, és miután

belekortyolt a sörébe, kényelmesen elterült a kipárnázottkarosszékben. – Mivel ragaszkodik hozzá, hogy állandóanfeketében járjon, természetesen melegebbnek érzi az időt,mint mások.

– Nem érdekel az öltözködésemmel kapcsolatosvéleménye. Azt akarom tudni, miért láncolta meg Almát.

– Azért, mert elszökhet, hogy megkeresse a kis gazdáját – felelte gúnyos hangon John. – Erre ugye nem gondolt?

– Az is elég volna, ha bezárná az istálló ajtaját Megyek,megnézem. Olyan soványnak, szomorúnak látszott .

– Asszonyom, ha feltétlenül aggódni akar, olyanért tegye,akiért érdemes! Törődjön az unokájával, akinek lehet, hogy le

fogják vágni a lábát! A hölgy félig fölemelkedett a székéről, de erre a közlésrerémülten visszasüppedt a párnái közé.

– Jaj! Rosszabbul van? Marta beszélt Emmával?

Felsóhajtottam, hiszen én is tudtam, hogy bár nem kellene,Emma imád pletykálni. Igaz, soha semmi fontosat sem

mondott, nekem legalábbis. Anyának meg ideje sem volt arra,hogy igazán meghallgassa.



– Természetesen – válaszolta dörmögve a komornyik. –

Hallott már olyan nőről, aki nem imád fecsegni? Azok kettenmindennap felállnak a létrára, hogy kicseréljék egymás közötta híreket, és Emmát hallgatva az ember már hajlamos azthinni, hogy a doktor és a felesége egyszerűen tökéletes.

– Mit tudott meg Bartról? Mondja el gyorsan! – Nos, asszonyom, úgy tűnik, a fiúnak sikerült

beletérdelnie egy rozsdás szögbe, és most gázgangrénája van– az üszkösödésnek az a fajtája, amelynél combból le kell

vágni a lábat, különben a beteg meghal. Rejtekhelyről hallgattam a beszélgetésüket, érezve, hogy ahölgy milyen szomorú, miközben a komornyik teljesenk özömbös, ha éppen nem boldog attól, hogy sikerültmegrémítenie úrnőjét

– Hazudik! – sikoltotta a hölgy, és fejvesztetten talpra

szökött. – Maga hazugságokat talál ki, John, csak azért, hogyengem kihozzon. Tudom, hogy Bart rendbe jön. Az apja tudnifogja, mit tegyen a gyógyulása érdekében. Tudom, hogy ígylesz. Muszáj… – zokogásban tört ki, és nem tudta folytatni amegkezdett mondatot. Leemelte a fejéről a fátylat, hogymegtörölhesse a szemétjén pedig merőn néztem, és nem is

láttam az arcán a sebhelyeket, csak a mélységes szenvedést.Ennyire fontos volt számára Bart? Miért törődött vele olyannagyon? Lehetséges, hogy mégis a nagyanyja? Nem, azlehetetlen. Bart nagyanyja Virginiában van,

elmegyógyintézetben. Előrébb léptem, hogy észrevegyenek. A hölgy először

meglepődött, amikor meglátott, aztán eszébe jutott, hogy



födetlenül hagyta az arcát, és gyorsan visszahajtotta magára afátylat.

– Jó reggelt! – köszöntem, egyedül hozzá fordulva, éstudomást sem véve az öregemberről, akitől viszolyogtam. –

Hallottam, mit mondott a komornyikja, asszonyom, és el kellismernem, bizonyos mértékig igaza van. Az öcsém valóbannagyon beteg, de gázgangrénája nincs. A lábát sem fogjákamputálni. Apám sokkal jobb orvos annál, hogy eztmegengedné.

– Biztos vagy benne, Jory, hogy Bart meg fog gyógyulni? –kérdezte óriási aggodalommal a hangjában. – Olyan kedves

nekem… el sem tudom mondani, mennyire. – Felzokogott, és afejét lehajtva, gyűrűkkel díszített kezét kezdte tördelni.

– Igen, asszonyom – feleltem. – Ha Bart nem volna

allergiás a legtöbb gyógyszerre, amit az orvosok adni akarnak

neki, akkor már régen legyűrték volna a fertőzést. Demindegy, apa tudni fogja, hogyan segítsen rajta. Apám mindigpontosan tudja, mit tegyen. – A komornyikhoz fordultam, ésigyekeztem, hogy minél komolyabb, felnőttesebb legyen a

hangom: – Ami pedig Almát illeti, nem kell megláncolvatartania egy bezárt ablakú, fülledt istállóban. Annak sincs

értelme, hogy az ételét és a vizét úgy rakják elé, hogy ne tudjaelérni. Nem tudom, mi folyik itt, miért akarja, hogy egy szép,aranyos kutya annyit szenvedjen, de jobban teszi, ha vigyáz rá,különben jelenteni fogom az állatvédő egyesületnek, amit

csinál. – Határozottan megfordultam, és hazafelé indultam. – Jory! – kiáltott utánam a fekete ruhás hölgy. – Maradj! Ne

menj még el! Szeretnék többet tudni Bartról! Visszafordultam.



– Ha segíteni akar az öcsémnek, egyetlen dolgot tehet –

azt, hogy békén hagyja! Ha visszajön, találjon ki valamilyenindokot, és mondja meg neki, hogy ne zavarja többé! Nenyugtalanítsa, ne kavarja össze az érzelmeit!

Újból esdekelni kezdett, hogy maradjak, de határozottléptekkel ott hagytam, úgy érezve, hogy tettem valamit Bartmegóvásáért. Hogy mitől is óvtam meg, azt nem tudtam.

Aznap éjjel Bart láza még magasabbra szökött, és azorvosok utasítást adtak, hogy bugyolálják be lepedőbe,

rakjanak rá jeges borogatást. Figyeltem apát és anyát, amintösszenéztek, és futólag – mintha erőt akartak volna önteni a

másikba – meg is érintették egymást. Szinte egyszerre nyúltaka jégkockákért, és dörzsölni kezdték velük Bart karját, lábát,mellkasát. Egyetlen szót sem váltva, de tökéletes összhangbancselekedtek. Könnyek tolultak a szemembe, és mélyen

lehajtott am a fejem, annyira megindított, hogy úgy megértikegymást. Szerettem volna beszélni velük, elmondani nekik,amit a szomszédban lakó, különös hölgyről tudok, demegígértem Bartnak, hogy nem árulom el senkinek. Előszörvolt igazi barátja az életben, és olyan kutyája, aki képes voltelviselni a közelségét. Tudtam ugyanakkor, hogy minél tovább

őrzöm a titkot, hosszabb távon annál nagyobb fájdalom érhetia szüleimet. Miért gondoltam erre? Hogyan árthatott nekik azaz idős hölgy?

Nem tudtam, de éreztem, hogy valami módon képes rá.

Szerettem volna felnőtt, komoly férfi lenni, aki helyesen tuddönteni. Már félig aludtam, amikor eszembe jutott apának a

gyakran ismételgetett mondása: „Az Úr csodái rejtélyesek éskiszámíthatatlanok.”



A következő emlékem, hogy apa erősen megráz, ésboldogan azt kiáltja: – Bart jobban van! Meggyógyul, és a lábais megmarad!

Nagyon lassan, de Bart lábán valóban kezdett lelohadni az a

szörnyű daganat. A bőre fokozatosan visszanyerte normálisszínét, de mintha őt ez csöppet sem érdekelte volna. Csaknémán meredt maga elé, és senkihez nem szólt egy szót sem.Egyik nap reggelizés közben apa megdörzsölte fáradt, a

kialvatlanságtól bedagadt szemét, és valami egészenhihetetlen dolgot mondott: – Cathy, nem fogod elhinni, de a

labortechnikus valami nagyon furcsát talált a Bart sebébőlkitenyésztett kultúrában. Arra gondoltunk, hogy rozsdaokozta a tetanuszt, és találtak is rozsdát, de nemcsak azt,

hanem a staphylococcusnak azt a fajtáját is, amely a friss állati

ürülékben tenyészik. Igazi csoda, hogy sikerült megmenteniBart lábát. Sápadtan, és elcsigázottan ahhoz, hogy maga is bármelyik

pillanatban ágynak essen, anya leverten bólintott, és erőtlenülodahajtotta a fejét apa vállára.

– Ha Clover meglenne, akkor még érteném is…

– Tudod, milyen Bart. Ha egy mérföldes körzetbenbármilyen mocskot talál, biztos, hogy belelép, belemászik,vagy felveszi, hogy közelebbről is megnézze. Aznap este,amikor az almáról motyogott, végül adtam neki egyet, deleejtette a padlóra, és úgy láttam, nem is érdekli. – Anya

behunyta a szemét – láthatóan jólesett neki, hogy apa,

miközben beszél, a hátát simogatja: – Amikor megmondtamneki, hogy az idén nem megyünk keletre, úgy tűnt, mintha



örülne neki. Remélem, nem vagy csalódott, Jory! Jövő nyáronfeltétlenül meglátogatjuk a nagymamádat, de az is lehet, hogymár karácsonykor el tudok szabadulni.

Csúnya gondolataim támadtak. Az jutott eszembe, hogyBart mindig eléri, amit akar. Most is biztos módszert talált kiarra, hogy ne kelljen „vén sírokat és vén nagymamákat”meglátogatnia. Még Disneylandről is hajlandó volt lemondani,hogy ezt megússza. Márpedig korábban egyáltalán nem voltjellemző rá, hogy bármiről is lemondjon.

Aznap est e egyedül voltam Barttal, miközben anya és apa akórház folyosóján beszélgettek az ismerőseikkel.Beszámoltam az öcsémnek az öreg hölgy és a komornyikvéletlenül kihallgatott beszélgetéséről.

– Ott voltak, Bart, mind a ketten a teraszon. Az a nő nagyon

aggódott érted. – Szeret engem – suttogta halk, de nagyon büszke hangon.– Jobban szeret, mint bárki… – itt kicsit elgondolkodott, csak

aztán fejezte be a mondatot – …kivéve talán Almát. Ne gondold, hogy így van – figyelmeztettem magamban, de

képtelen voltam hangosan is kimondani, és megfosztani attól

a büszke érzéstől, hogy a családon kívül ugyan, de végre találtvalakit, aki igazán szereti. Vegyes érzelmekkel, zavarodottanfigyeltem az arcát. Végül is miféle öcsém van? Hogy lehet az,hogy nem tudja, a szüleink mindenki másnál jobban szeretik?

– A nagymama fél az öreg komornyiktól – mondta –, de én

jól tudom kezelni. Titkos erőm van, igazi erőm.

– Miért jársz oda állandóan, Bart?Közömbösen vállat vont, és a falat kezdte bámulni.



– Nem tudom. Csak úgy járok. – Tudod, hogy apa is venne neked kutyát, amilyet akarsz.

Csak kérned kell, és kapsz tőle egy ugyanolyan kölyköt, mintAlma.

Szúrós, dühös tekintettel nézett rám, már-már lyukat ütvebelém.

– Nincs több olyan kutya, mint az én kutya-pónim. Almakülönleges.

Úgy éreztem, hogy jobb lesz, ha témát váltok.

– Honnan tudod, hogy az a nő fél a komornyikjától? Őmondta?

– Nem kell, hogy mondja. Anélkül is meg tudom állapítani.A komornyik fenyegetőn néz rá, rajta pedig látszik, hogy fél.

Nem sok hiányzott, hogy félve nézzek magam körülmindenre.





– Korán el kellett jönnöm hazulról, úgyhogy otthonmaradt, hogy előkészítse a fogadtatásodat. Remélem, így márnem bánod, hogy nincs itt.

De bántam! Azt akartam, hogy mellettem legyen! Biztosanazért nem jött, mert azzal a nyavalyás Cindyvel akart maradni,hogy fésülhesse meg szalagot fűzhessen a hajába. Csöndbenmaradtam, és hagytam, hogy apa ölben vigyen ki a kocsijához.Jó érzés volt megint a napon lenni, hazamenni.

Az előszobában lerakott, én meg rogyadozó lábakon

imbolyogva csak néztem, hogy anya először hozzá megy, őt csókolja meg, pedig én is ott voltam, és vártam, hogymegcsókoljon. Tudtam, miért csinálta ezt. Azért, mert félttőlem. Nézte lesoványodott testemet, ronda, sápadt arcomat,és erőltetnie kellett, hogy mosolyogjon. Összerezzentem,amikor végre odajött hozzám, hogy teljesítse életben maradt

fiával szembeni kötelességét. Figyeltem megjátszott örömét,és tudtam, hogy nem szeret, nem igazán kellek már neki. Ottvolt aztán Jory is, vidáman mosolyogva, tettetve, hogy örül ahazatérésemnek, miközben pontosan tudtam, hogy

mindannyian akkor lennének boldogok, ha holtan látnának.Úgy éreztem magamat, mint Malcolm kisfiú korában –

kitaszítottnak, fölöslegesnek, rettenetesen szomorúnak. – Bart, drágám! – szólt hozzám anya. – mit ől vagy ilyenkomor? Nem örülsz, hogy itthon lehetsz? – A karjába kapott,és meg akart csókolni, de ellöktem magamtól. Láttam rajta,

hogy nagyon rosszulesett neki, de nem érdekelt. Csakmegjátszotta, hogy örül, mint ahogy nekem is állandóan meg

kellett ját szanom magam.



– Olyan jó, hogy megint itt vagy, drágám – folytatta a

hazudozást. – Emmával egész délelőtt azt terveztük, minekörülnél a legjobban. Mivel sokat panaszkodtál a borzalmaskórházi kosztra, a kedvenc ételeidet készítettük. – Újbólelmosolyodott , és megint meg akart ölelni, de énelhatároztam, nem engedem, hogy a „női praktikáival”,amikről John Amos beszélt, megvegyen magának. A jó étel, amosoly, a csók, mind a „női praktikákhoz” tartozott.

– Ne légy már olyan levert, Bart! Emmával az összes

kedvenc ételedet elkészítettük. – Szúrósan néztem rá, amitől őelpirult, és hebegve megismételte: – Tudod… az összeskedvenc ételedet.

Tovább erőlködött, hogy kedves legyen, míg apa visszanem jött, hogy a kezembe nyomjon egy rövid mankót.

– Igyekezz erre támaszkodni, amíg a térded teljesen be

nem gyógyul! – mondta.Érdekes volt öregemberesen, bicegve járni, mint MalcolmFoxworth. Tetszett, hogy annyit tüsténkednek körülöttem, ésaggódnak, mert nem eszem. Egyik ajándékuk sem voltazonban olyan jó, mint amit a nagymamám adott volna.

– Jóságos isten, Bart – suttogta a vacsora közben Jory –,

muszáj ilyen kelletlennek lenned? A lelkét kitette mindenki,hogy kicsit örülj. – Utálom az almás pitét – Eddig azt mondtad, hogy az almás pite a kedvenced. – Soha nem mondtam! A csirkét is utálom, a krumplipürét,

a fejes salátát – mindent!

– Elhiszem – felelte rosszkedvűen a bátyám, és hátatfordított, mint aki nem akar olyan utálatos gyerekkel



beszélgetni, amilyen én voltam. Egy idő után átnyúlt atányéromra, és elvette tőlem a csirkecombot. – Hát… nehogykárba vesszen, ha már nem szereted – mondta, és az egészetmegette. Mehettem éjszaka a konyhába, hogy titokban, amikornem látják, teletömjem magam. Azt akartam, hogy aggódjanak,látva, mennyire csont és bőr vagyok, hogyan fogyok el, mígvégül nem tehetnek mást, mint hogy eltemessenek. Aztszerettem volna, ha nagyon hiányzok nekik.

– Bart, kérlek, próbálj meg valamit enni! – könyörgött

anya. – Mi a baj a süteménnyel? Összeráncoltam a homlokom, és rácsaptam Jory kezére,mert megpróbálta elvenni előlem az almás pitét .

– Nem bírom megenni a süteményt, ha nincs hozzájégkrém.

Anya vidáman elmosolyodott .

– Emma, legyen szíves, hozza be a jégkrémet! Eltoltam magam elől a tányért, és belesüppedtem a székbe.

– Nem érzem jól magam, Egyedül akarok maradni. Utálom,ha ekkora felhajtást csapnak körülöttem. Elveszi azétvágyamat.

Láttam apán, hogy kezd unni. Még Joryra sem szólt rá,

mert ellopta a süteményemet. Egyetlen óra is elég volt nekikahhoz, hogy rám unjanak, és azt kívánják, bárcsak meghalnék. – Cathy – szólalt meg apa –, ne könyörögj tovább Bartnak!

Ha nem akar enni, akár el is mehet az asztaltól. Ha elég éhes

lesz, majd eszik.

Éhes voltam én, a gyomrom is rettenetesen háborgott, de

nem ehettem, mert Jory elvette előlem azt, amit a legjobbanszerettem. Ültem az asztalnál, éheztem, miközben mindenki



elfeledkezett rólam, beszélgetni kezdtek, nevetgélni, minthamég mindig a kórházban lennék. Felálltam, és sántikálvaelindultam a szobámba.

– Bart, nem szeretném, ha odakint játszanál, amíg a sebedterjesen be nem gyógyul – szólt utánam apa. – Menj, aludj

egyet, de ne felejtsd el felpolcolni a lábad! Később aztánnézheted a tévét!

Tévé! Miféle fogadtatás volt ez?! Engedelmességetszínlelve a szobámba mentem, és az ajtó előtt megállva még

visszakiabáltam nekik: – Nem akarom, hogy bárki is zavarjona pihenésben! Két hétig tartottak abban a kórházban, és amikor végre

hazamehettem, továbbra is bezárva akartak tartani. Majd énmegmutatom nekik! Nincs azaz ember, aki rá tudnakényszeríteni, hogy még egy rohadt hetet bezárva töltsek!

Valaki azonban állandóan, éjjel és nappal figyelt, és végül hategész nap után sikerült csak elszöknöm tőlük. A nyárnak jórésze már elment, Disneylandről is lemaradtam, és nemakartam még többet mulasztani.

A fal előtti nagy, öreg fa nem fogadott igazán barátságosan,megnehezítette, hogy felmásszak rá. Tudtam, hogy mire

átjutok a szomszédba, a lábam erősen sajogni fog. Rájöttem,hogy a fájdalom nem is olyan jó, mint korábban gondoltam.Nem sok örömöt találtam abban, hogy „normális” vagyok. Joryegyszer megrándította a bokáját, de tovább táncolt, nem

törődött a fájdalommal. Én is képes voltam rá, hogy netörődjek vele.

A fal tetejére érve hátrafordultam, hogy megnézzem,követ -e valaki. Senki. Senkit nem érdekelt, hogy újból



megsérülhetek. Fintorogni kezdtem, és nem tudtam, mi az aszörnyű bűz, ami az öreg tölgyfa odújából áramlik ki. Aztáneszembe jutott, hogy valami döglött dolog van ott, csak arranem emlékeztem már, hogy micsoda. Zavaros volt a fejem, ésmiközben erősen gondolkodtam, mintha sűrű, gomolygó ködárasztotta volna el.

Alma! Jobb, ha Almára gondolok, elfelejtem a bűzt és afájdalmat is, úgy téve, mintha a lábam nem is az enyém lenne,hanem egy fáradt öregemberé, mint amilyen Malcolm lett

végül. Fiatal lábam futni szeretett volna, de öreg lelkem nemengedte, rám nehezedett, és arra kényszerített, hogy amankóra támaszkodva nehézkesen csoszogjak.

Ó! Milyen szánalmas látvány lesz szegény Alma, aminthaldoklik az istállóban, csonttá és bőrré aszottan. Sírni fogok,zokogni, gyűlölni azokat, akik arra akartak kényszeríteni, hogy

keletre utazzak, és elhagyjam a legjobb barátomat. Egyedül azállatok tudják, milyen az igazi, odaadó szeretet. Száz éve, hogy utoljára végigmentem ezen az úton, és úgy

tűnt, hogy újabb évekbe telt, míg végre eljutottam az ajtóig.Szedd össze magad! – mondtam legbelül. Egyenesítsd ki ahátad, ahogy Malcolm is kiegyenesítette! Készülj fel a

legszörnyűbb látványra, mert Alma túlságosan is szeretett, ésmost az életével kell fizetnie érte. Soha, de soha nem fogokmég egy olyan igaz barátot találni, mint Alma, az én kutya-

pónim. Az egyensúlyérzékem, ami soha nem volt igazán jó, ismét

cserbenhagyott, jobbra-balra, előre-hátra ingadoztam, és

közben szédültem is. Úgy éreztem, valaki van mögöttem, deamikor hátranéztem, senkit nem láttam. Csak azokat az ijesztő



állati alakokat, amiket bokrokból faragtak ki. Az ostobakertészek jobbat is kitalálhattak volna, mint hogy ezzelfoglalkozzanak, amikor körös-körül rengeteg pénz hevert,

csak arra várva, hogy az igazán okos ember felszedje. Úgygondolkodtam már, mint Malcolm, és eszembe jutott, hogyJohn Amos biztosan örülni fog, ha megtudja. Meg akartamkeresni, hogy még jobban kiokosítson.

A legrosszabbra felkészülve közelítettem meg azt a helyet,

amit Alma a legjobban szeretett Már nem is láttam, teljesen

vak voltam, csak a mankómmal tapogatóztam. Sötétség. Miértvan körülöttem olyan sötét? Lassan vánszorogtam előre, holjobbra, hol balra nézve. Az istálló ablakain az összes fatábla bevolt hajtva. Szegény Almának a sötétben kellett éheznie.Gombóc gyűlt össze a torkomban, és belül sirattam akutyámat, aki az életénél is jobban szeretett.

Kényszerítenem kellett magamat, hogy tovább menjek.Tudtam, hogy a döglött Alma látványától borzalmasan fájnifog a lelkem, az én örök lelkem, amit John Amos szerinttisztának és romlatlannak kellett megőriznem, ha át akartamjutni a mennyek magasztos kapuján, akárcsak Malcolm.

Tettem még egy lépést, aztán megálltam. Ott volt az én

Almám – és élt! Az egyik nyitott ablakú karámban játszott,hatalmas, puha mancsával egy piros labdát kergetve – és atálja teli volt étellel. Tiszta vizet is kapott. Remegve álltam,miközben Alma tudomást sem vett rólam, és folytatta a

játékot, mintha ott sem lettem volna. Egyáltalán nemhiányoztam neki!

– Te! Te! – kiáltottam rá magamból kikelve. – Ettél, ittál,szórakoztál! Egész idő alatt a halál torkában voltam, de te nem



is gondoltál rám, pedig azt hittem, hogy szeretsz. Azt hittem,hogy hiányzom neked és vágysz utánam, de még csak nem isvakkantasz, hogy megmondd, mennyire örülsz, mertvisszajöttem! Utállak, Alma! Gyűlöllek, mert nem törődszvelem!

Akkor végre észrevett, hozzám futott, felágaskodva avállamra tette a mancsát, és megnyalta az arcom. A farkaközben villámsebesen járt, de bármit csinált is, már nemtudott becsapni Talált magának valakit, aki gondozta – én

soha nem tudtam olyan szép fényesre kefélni a szőrét .– Miért nem haltál meg a magányosságtól? – üvöltöttem rá,és gyűlöletet sugárzó szemmel néztem, mert azt akartam,hogy felolvadjon benne, eltűnjön előlem. Megérezte adühömet, mert leszállt rólam, behúzta a farkát, és lehajtottfejjel, ijedt szemmel nézett rám.

– Takarodj a szemem elől! Úgy kell szenvedned, ahogy énszenvedtem! Akkor majd örülni fogsz, hogy visszajöttem! –

Elvettem tőle az ételét és a vizét, s beöntöttem egy nagyhordóba. A labdáját is felkaptam, és olyan messzire hajítottam,hogy soha ne találja meg. Ő közben csak állt, nézett, még afarkát sem csóválta. Azt akarta, hogy megint szeressem, de

már elkésett. – Most majd hiányozni fogok neked – mondtam szipogva,

és otthagytam bezárva, de előbb becsuktam minden ablakot,

és a sötétítő táblákat is behajtottam. – Maradj a sötétben, és pusztulj éhen! Soha többé nem

jövök vissza!

Alig értem ki a kellemes napfényre, és eszembe jutott afinom, puha széna, amire bármikor lefekhet. Visszamentem



hát, felkaptam a villát, és elhánytam a közeléből az összeset. Őközben nyüszített, és megpróbálta hozzám nyomni az orrát,de nem engedtem.

– Feküdj csak a hideg, kemény földön! – mondtam neki. –

Minden csontod fájni fog tőle, de engem nem érdekel, mertmár nem szeretlek! – Dühösen letöröltem a könnyemet, ésközben jól összekarmoltam az arcom.

Egész életemben csak három barátom volt: Alma, anagymamám és John Amos. Alma megölte bennem a

szeretetet, a másik kettő közül pedig az egyik elárult azzal,hogy etette és ellopta tőlem a szeretetét John Amos nemlehetett – ő nem törődött ilyesmivel –, csak a nagymama.

Szédelegve mentem haza, és aznap éjjel annyira fájt alábam, hogy apa felkelt, és adott valami gyógyszert. Leült azágyam szélére, magához ölelt, ami nagyon jólesett, és addig

beszélt hozzám halkan, míg végül álomba zuhantam. Borzalmas helyre estem. Csontok vettek körül. A nagyfolyók vérrel teltek meg, és emberi testrészeket sodortak atűzóceánok felé. Halott voltam. Az oltárt sápadt temetőivirágok borították. Olyanok küldtek virágot, akik nem isismertek, azt mondva velük, hogy örülnek, mert meghaltam.

Hallottam a tűz ördögi zenéjét, és az addiginál is jobbankezdtem utálni tőle mindenfajta zenét és táncot. Az ablakon át az arcomba sütő nap menekített ki az ördög

karmai közül. Amikor – előre félve attól, hogy mit fogok látni –

kinyitottam a szemem, csak Joryt láttam az ágyam lábánál,amint sajnálkozva néz. Nem volt szükségem a sajnálatára.

– Egész éjszaka kiabáltál, Bart – mondta. – Sajnálom, hogymég mindig ennyire fáj a lábad.



– A lábam egyáltalán nem fáj! – kiáltottam. Fölkeltem éskisántikáltam a konyhába, ahol anya éppen Cindyt etette.Átkozott Cindy! Emma hozzálátott, hogy megsüsse nekem areggeli szalonnát.

– Csak kávét és pirítóst! – dördültem rá. – Mást nemeszem!

Anya összerezzent, és szokatlanul sápadt arccal nézettrám.

– Szépen kérlek, Bart, ne kiabálj! – mondta. – Kávét pedig

egyáltalán nem kell innod. Miért kértél kávét? – Ideje, hogy a koromnak megfelelően viselkedjem! –

vetettem oda, és óvatosan leültem apa karosszékébe. Őközben bejött, látta, hogy a karosszékében ülök; de nem szóltegy szót sem. Leült az én egyszerű székemre, kitöltött egy félcsésze kávét, annyi tejszínt tett hozzá, hogy majdnem a

karimájáig ért, és felém nyújtotta. – Utálom a tejszínes kávét! – Honnan tudod, amikor még nem is kóstoltad?

– Tudom. – Nem voltam hajlandó meginni az elrontottkávét. (Malcolm mindig feketén itta a kávéját, és elhatároztam,hogy én is azt fogom csinálni.) Száraz pirítós volt csak előttem,

és tudtam, ha olyan okos és agyafúrt akarok lenni, mintMalcolm, akkor nem szabad vajat és eperdzsemet tennem rá.Gyomorrontás. Akárcsak neki, nekem is gondolnom kellett agyomorrontásra.

– Apa, mi az a gyomorrontás?

– Olyasmi, amit jobb, ha nem kap az ember.



Nehéz volt állandóan arra törekedni, hogy olyan legyek,mint Malcolm, Kis idő múlva apa letérdelt, és megvizsgálta asérült lábamat.

– Ma csúnyábbnak tűnik, mint tegnap – mondta. Fölemeltea fejét, és gyanakvóan nézett rám. – Bart, ugye nem csúszkáltála sérült térdeden?

– Nem! – kiabáltam. – Nem vagyok bolond! A paplanhuzat

horzsolta fel a bőröm. Túl kemény. Utálom a vászonhuzatotJobban szeretem a selymet. (Malcolm kizárólag selyemhuzatú

ágyban volt hajlandó aludni.) – Honnan tudod? – kérdezte apa. – Soha nem volt selyem

ágyhuzatod. – Folytatta, amit elkezdett – letisztogatta a

térdemet, szórt rá valamilyen fehér port, aztán gézt rakott rá,és leragasztotta. – Komolyan mondom. Bart, hogy vigyázz atérdedre! Maradj a házban, ne menj ki a kertbe sem, és csak a

teraszon üldögélj! Eszedbe ne jusson, hogy négykézlábmászkálj a piszokban! – Nem terasz, hanem patio! – igazítottam ki, hogy rájöjjön,

ő sem tud mindent. – Rendben van, legyen patio. Most boldog vagy?

Nem. Soha nem voltam boldog. Alaposabban belegondolva

azonban rájöttem, hogy néha mégis előfordult – olyankor,amikor azt játszottam, hogy Malcolm vagyok, a hatalmas, a

leggazdagabb és legagyafúrtabb. Malcolmot könnyebb voltalakítanom, mint bárkit, és valamiért biztos voltam benne,

hogy egyszer ugyanolyan leszek majd, mint ő – gazdag,

hatalmas, szeretett.

Rettentő unalmasan telt a hosszú nap, mindenki állandóanengem figyelt. Végre esteledni kezdett, és anya nekilátott



szépíteni magát apának, aki bármelyik pillanatbanhazaérhetett. Emma már a vacsorát készítette, Jory pedigbalettórán volt, úgyhogy észrevétlenül el tudtam szökni ateraszról, és gyorsan lemehettem a kertbe, mielőtt bárkiészrevette volna.

Az este mindig kísérteties volt hosszú, ijesztő árnyaival. Azéjszaka összes kis zizegő, döngicsélő teremtménye előkerültvalahonnan, és a fejem körül röpködött. Elhajtottam őket, éselszöktem John Amoshoz. Egyedül ült a szobájában, és egy

magazint olvasott, amit sietve eldugott, amikor kopogásnélkül becsörtettem hozzá. – Ilyet ne csinálj többé! – mondta szigorúan, és még csak

nem is mosolygott, látva, hogy élek, és megvan mind a kétlábam.

Könnyedén magamra öltöttem Malcolm ijeszt ő külsejét, és

fenyegetően rászóltam: – Te adtál Almának vizet és ennivalót,míg beteg voltam?

– Természetesen nem – felelte készségesen. – A

nagymamád etette és gondozta. Mondtam neked, hogy anőkben nem szabad megbízni, mert soha nem tartják meg aszavuk at. Corrine Foxworth sem jobb semmivel, mint a többi

nő, akik arra használják fel a praktikáikat, hogyrabszolgaságba döntsék a férfit. – Corrine Foxworth… így hívják?

– Hát persze. Mondtam már. Malcolmnak a lánya. Az apja a

saját anyjáról nevezte el, hogy állandóan emlékezhessen arra,milyen csalfák a nők, és ne felejtse el, hogy a saját lánya is

képes őt becsapni Pedig szerette, szerintem túlságosan is. Kezdtek untatni a nőkről és a „praktikáikról” szóló mesék.



– Miért nem rakod be a fogad? – kérdeztem.

Nem szerettem, amikor fogatlanul, selypegve, sziszegve

beszélt .– Remek! Ezt most pontosan olyan hangon mondtad, mint

Malcolm. Kezdesz tanulni. A betegség jót tett a lelkednek,akárcsak az övének. Jól figyelj rám, Bart! Corrine az igazinagymamád, és valamik or az igazi apádnak a felesége volt.Malcolm őt szerette a legjobban a gyerekei közül, de elárultaaz apját, és olyan dolgot követett el, amiért bűnhődnie kell

– Bűnhődnie? – Igen, súlyosan bűnhődnie. Te azonban vigyázz, és nemutasd ki előtte, hogy másképp érzel iránta! Tegyél úgy,mintha még mindig szeretnéd, imádnád! Ha ezt csinálod, attólmég sebezhetőbbé válik.

Tudtam, mit jelent az, hogy sebezhető, mert ez is azok

közé a szavak közé tartozott, amiket meg kellett tanulnunk.Aki sebezhető, az gyenge, és gyengének lenni rossz dolog. JohnAmos elővette a Bibliáját, és a kezemet megfogva elnyűtt,fekete borítójára tette.

– Malcolm saját Bibliája – mondta. – Rám hagyta avégrendeletében… bár akár többet is hagyhatott volna…

Rájöttem, hogy John Amos az egyetlen ember a világon, akimég nem okozott nekem csalódást. Ő volt az az igaz barát, akinekem kellett. Öreg volt ugyan, de hát én is öreggé tudtamtenni magamat, amikor csak akartam. Csak a fogaimat nem

tudtam kivenni a számból, hogy az ágy mellé, egy krémszínűcsészébe tegyem.

A Bibliára meredtem, és el akartam venni róla a kezem, deféltem attól, ami történni fog, ha megteszem.



– Esküdj meg erre a Bibliára, hogy azt teszed, amitMalcolm elvárt volna a dédunokájától, és bosszút állsz azokon,akik a legjobban bántották!

Hogy ígérhettem volna meg azt, amit kért, amikor kicsitmég mindig szerettem a nagymamám? Az is lehet, hogy JohnAmos hazudott, és Jory etette meg Almát.

– Miért bizonytalankodsz, Bart? Gyönge, nyámnyila alakvagy? Nincs benned semmi tartás? Nézz anyádra, figyeld meg,hogyan használja a testét, szép arcát, lágy csókjait és öleléseit

arra, hogy elérjen apádnál mindent, amit akar! Gondolj arra,milyen sokat dolgozik, és milyen fáradt, amikor végre hazajön!Kérdezd meg magadtól, miért van ez így! Magáért teszi vagyanyádért, hogy új ruhákat, kabátot, ékszert vehessenmagának, és szép, nagy házban élhessen? Így használják ki anők a férfiakat, rávéve arra, hogy dolgozzanak, amíg ők csak

szórakoznak. Nyeltem egy nagyot, és arra gondoltam, hogy anyának is

van munkája. Balettot tanított, bár lehet, hogy az inkábbszórakozás volt, mint munka. Vásárolt valaha is valamit a sajátpénzéből? Nem emlékeztem rá.

– Most menj be a nagyanyádhoz, légy ugyanolyan, mint

eddig voltál, és akkor hamarosan rájössz, ki árult el! Nem énvoltam, az biztos. Menj, és tégy úgy, mintha te lennél Malcolm.Szólítsd Corrine-nak, és figyeld meg, hogyan önti el az arcát abűntudat és a szégyen! Nézz a szemébe, hogy lásd, retteg-e, és

akkor megtudod, melyikünk a hűséges és megbízható!

Megesküdtem, hogy bántani fogom azokat, akik elárulták

Malcolmot, de nem voltam igazán boldog, amikor bementem aföldszinti szalonba, amit a nagymamám a legjobban szeretett.



Megálltam az ajtóban, és dobogó szívvel néztem rá, arravágyva, hogy hozzáfussak, és az ölébe fészkeljem magam. Jóltettem, hogy egyből úgy viselkedtem, mint Malcolm, és mégcsak lehetőséget sem adtam neki a magyarázkodásra?

– Corrine! – szóltam rá mogorva hangon.

Nagyon jólesett a játék; amikor Bart voltam, nem éreztemmagamat biztonságban, de Malcolmmá változva rögtön erős,hatalmas lettem.

– Bart! – kiáltotta boldogan, és felpattanva kitárta előttem

a karját. – Végre megjöttél! Olyan boldog vagyok, hogy ismétépnek és erősnek látlak! – Kis szünetet tartott, aztánbizonytalanul megkérdezte: – Ki mondta meg neked a nevem?

– John Amos – feleltem, zordan pillantva rá. – Tőle tudom,hogy enni és inni adtál Almának, amíg nem voltam itt. Igaz ez?

– Igen, drágám! Természetes, hogy mindent megtettem

érte, amit tudtam. Annyira hiányoztál neki, hogy rettenetesenmegsajnáltam. Remélem, nem haragszol.

– Elloptad tőlem! – siránkoztam, akár egy kisgyerek. – Ővolt a legjobb barátom, az egyetlen, aki igazán szeretett, és teelloptad tőlem, hogy jobban szeressen téged, mint engem.

– Nem, erről szó sincs! Alma szeret engem, de téged is

szeretNem mosolygott már, és nem érezte olyan jól magát, mint

korábban. Ahogy John Amos is mondta, rájött, hogykeresztülláttam a praktikáin. Azért megpróbált újabb

hazugsággal traktálni.– Ne nézz rám ilyen komoran! – kérlelt. – Nem való az egy

tízéves fiúnak. Olyan sokáig voltál távol, drágám, és annyira



hiányoztál nekem! Nem akarod megmutatni legalább kicsit,mennyire szeretsz?

Miután ezt mondta, azon vettem észre magam, hogyminden ígéretem ellenére odafutok hozzá, és a nyakábaugrom.

– Nagymama! Tényleg nagyon csúnya volt a lábam!Annyira izzadtam, hogy az ágy is egészen vizes lett tőlem.Borogatást raktak rám, anya és apa pedig jéggel dörzsölte amellemet. Volt ott egy utálatos orvos, aki le akarta vágni a

lábam, de apa nem engedte. Az a doktor azt mondta, örül,hogy nem az ő fia vagyok. – Egészen elfeledkeztemMalcolmról, és csak annyi szünetet tartottam a beszédben,hogy levegőt vegyek. – Nagymama, rájöttem, hogy apamégiscsak szeret, hiszen különben örült volna annak, ha az azorvos levágja a lábam.

– Bart, az isten szerelmére! – kiáltotta ijedten. – Hogyankételkedhettél egy pillanatig is abban, hogy szeret? Efelől nemlehet semmi kétség! Szeretnie kell, és Christopher mindigolyan kedves, szerető szívű gyerek volt…

Honnan tudta, hogy apát Christophernek hívják?Gyanakvón néztem rá, ő pedig ijedten a szája elé kapta a kezét,

mintha akaratlanul nagy titkot árult volna el. Aztán láttam,hogy elsírja magát. Könnyek. Azok is csak arra jók, hogy a nők gyámoltalanná

tegyék velük a férfit. Elfordultam tőle, mert utáltam a

könnyeket. Utáltam a gyönge embereket. Az ingem elejéreraktam a kezem, és éreztem Malcolm meztelen bőrömhöz

simuló könyvét. Az a könyv erőt adott nekem, határozottságot,ami oldalairól egyenesen a vérembe áramlott. Mit számított,



hogy tökéletlen gyerektestem volt? Mit számított, amikortudtam, hogy a nagymama hamarosan rá fog jönni, ki az úr,kinek kell engedelmeskednie.

Ideje volt azonban hazamennem, még mielőtt rájöttekvolna, hogy eltűntem.

– Jó éjszakát, Corrine! Úgy hagytam ott, hogy még mindig sírt, én viszont azon

törtem a fejem, honnan tudja apának a nevét. A kertbe érve megint megnéztem az őszibarackvesszőt.

Még mindig nem volt gyökere. Kiástam a szagosbükkönyömetis, de az sem csírázott még. Nem volt szerencsém a virágokkal,a facsemetékkel, semmivel. Egyedül ahhoz értettem, hogyanlegyek olyan, mint Malcolm, a hatalmas, az viszont már egyrejobban ment Mosolyogva, boldogan feküdtem le.



A KÉTSÉG TÖVISEI

Bartot nem találtam a kertben, pedig ott kellett volna lennie.Felmásztam a tölgyfára, onnan a fal tetejére, és akkor vettemcsak észre a szomszéd hölgy kertjében, négykézláb mászott, ésa földet szaglászta, mint valami kutya.

– Bart! – kiáltottam. – Clover elt űnt, és bármit csinálsz is,úgysem pótolhatod.

Tudtam, mit csinál – csontot ásott el, és addig szaglászottutána, amíg meg nem találta, A hangomat hallva elködösülőtekintettel rám nézett, aztán ugatni kezdett.

Rákiáltottam, hogy észhez térítsem, de mintha mi sem

történt volna, tovább játszotta a kiskutyát, mígnem egyikpillanatról a másikra keservesen sántikáló öregember lett

belőle. És még csak nem is arra a lábára sántított, amelyikvalóban fájt. Ezt a hülyeséget!

– Húzd ki magad, Bart! Tízéves vagy, nem száz! Ha sokáigjársz görbe háttal, örökre úgy maradsz.

– A görbe napok görbévé teszik az embert. – Honnan szeded ezeket a hülyeségeket?! – És az Úr azt mondta: kívánd másoknak is azt, amit ők

kívánnak neked! – Nem jó! Az idézet helyesen úgy hangzik, hogy „kívánd

másoknak is azt, amit magadnak kívánnál”. – Odamentem

hozzá, hogy segítsek neki. Bart krákogott, zihált, a melléhezkapkodott, és a beteg szívét emlegette, ami nem bírja a fáramászást



– Elegem van belőled, Bart! – mondtam dühösen. – Mástsem csinálsz, csak bajt. Próbálj meg legalább kicsit tekintettellenni anyára, apára – és ha lehet, rám is. Ha folytatódik aziskola, és te így viselkedsz, a végén még szégyellni fogom,hogy az öcsém vagy.

Nehézkesen sántikált mellettem hazafelé, két nyögésközött arról motyogva valamit, hogy máris mekkora pénzügyizseni.

– Nem volt még nálam agyafúrtabb a világon –

ismételgette. Miközben hallgattam, azt hittem, hogy valóban elment azesze, és amikor odahaza a fürdőszobában nekiállt kefévelsikálni a kezét, mintha valóban azt akarná, hogy tiszta legyen,szóhoz sem tudtam jutni. Ez csöppet sem volt rá jellemző. Mégmindig szerepet játszott. Gyorsan megmosta a fogát is,

lefeküdt, én pedig siettem a nappaliba, a szüleinkhez, akiképpen valami kellemes, lassú zenére táncoltak. Édes, lágy, romantikus érzés volt látni, hogyan néznek

egymásra, és milyen szeretettel érintik meg egymást.Megköszörültem a torkomat, hogy felhívjam magamra afigyelmet, mielőtt igazán bensőséges mozdulatot tennének.

Anélkül, hogy szétváltak volna, mindketten kérdőnpillantottak rám.

– Tessék, Jory! – mondta álmatag tekintettel anya.

– Bartról akarok beszélni veletek – feleltem. – Azt hiszem,

van néhány dolog, amit nem ártana, ha tudnátok. Látszott apán, hogy megkönnyebbült attól, amit hallott .

– Reméltük, hogy elárulod nekünk Bart titkát – mondta, ésleült anyával az egyik kerevetre.



Nem is volt olyan könnyű, mint korábban gondoltam.

– Szóval – kezdtem lassan, igyekezve kiválasztani aleginkább odaillő szavakat – először is tudnotok kell, hogyBart gyakran rosszat álmodik, és sírva riad fel. Gyakran játszikkitalált szerepeket, például afrikai vadásznak képzeli magát,amivel nem volna semmi baj, hiszen más gyerek is csinálja ezt,de amikor négykézláb mászkál, a földet szaglássza, aztán kiásvalami ocsmány, régi csontot, és a szájába véve másik helyreviszi, hogy ott újból elrejtse, az azért már sok. – Szünetet

tartottam, és vártam, hogy megszólaljanak. Anyamozdulatlanul ült, a fejét kissé félrehajtva, mintha a szélfütyülését hallgatta volna, apa pedig kissé előrehajolva,komoly arccal nézett rám.

– Folytasd, Jory! – sürgetett egy idő után. – Ne hagyd abba!

Nem vagyunk vakok, mi is látjuk, mennyire megváltozott Bart!

Félve attól, amit még mondani akartam, lehajtottam afejem, és nagyon halkan folytattam: – Többször akartam márszólni nektek, de féltem. Annyira aggódtatok Bartért, hogyegyszerűen képtelen voltam szóba hozni.

– Mondd csak, ne titkolj el semmit! – biztatott apa.

Rá néztem, igyekezve elkerülni anya tekintetét, és úgy

folytattam.– A szomszédban lakó hölgy mindenféle drágaajándékokat vesz Bartnak. Kapott egy bernáthegyi kölyköt,akit Almának nevez, és két villanyvonatot, a hozzájuk való

terepasztallal. Az a nő egész szobát berendezett neki, hogylegyen hol tartania a játékait. Nekem is venne ajándékot , de

Bart nem engedi.



Meglepetten összenéztek, aztán apa csak annyit kérdezett:– Mi van még?

Nyeltem egy nagyot, és amikor újból megszólaltam,hallottam, hogy a hangom fojtott, öregesen rekedt. Alegrosszabbhoz érkeztem.

– Tegnap a kert hátsó részében, tudjátok, ahol az az odvasfa van, a metszőollóval éppen a bokrokat igazgattam, ahogymutattad, amikor rettenetes bűzt éreztem. A fa odvából jött, ésamikor megnéztem, mi az… megtaláltam… – még egyet

nyelnem kellett, mielőtt ki tudtam volna mondani – megtaláltam Clovert. Halott volt, és már oszlásnak indult a

teste. Sírt ástam neki, és eltemettem. – Sietve elfordultam

tőlük, hogy letöröljem a könnyeimet, aztán gyorsanbefejeztem: – Egy drót volt a nyaka köré tekerve. Valakiszándékosan megölte a kutyámat!

Egyikük sem szólt, csak némán, letaglózva ültek. Anya akönnyeivel küszködve erősen pislogott; ő is nagyon szeretteClovert. Remegő kézzel zsebkendőt vett elő, kifújta az orrát,majd idegesen összekulcsolta a kezét, és az ölébe szorította.Sem ő, sem apa nem kérdezte, hogy ki ölte meg Clovert.Nyilván ugyanarra gondoltak, akire én.

Mielőtt lefeküdt volna, apa bejött hozzám, és még egy órátbeszélgettünk. Mindenfélét kérdezett Bartról, mivel tölti azidejét, hová szokott menni, még a szomszédban lakó nőről és akomornyikjáról is. Nyugodtabb voltam, hogy figyelmeztettem

őket, így legalább el tudták dönteni, mit csináljanak Barttal.Aznap éjjel még egyszer elsirattam Clovert, az első és egyben

utolsó kiskutyámat. Majdnem tizenöt éves voltam már, szinte



felnőtt, sírni pedig a gyerekek szoktak, nem az olyanok, akik

csaknem száznyolcvanöt centiméter magasak.

– Hagyj békén! – kiabálta Bart, amikor megkértem, hogy nemenjen át a szomszédba. – És ne is hazudozz rólam többé,különben megbánod!

Gyorsan múltak a napok, egyre közelebb hozva aszeptembert és az iskolakezdést. Amennyire meg tudtamítélni, Bart fittyet hányt a szüleink gyöngéd szeretetére.

Szerintem túlságosan is. megértők voltak vele. – Figyelj rám, Bart! Semmi értelme, hogy egy Malcolm NealFoxworth nevű öregembernek tetteted magad, bárki legyen isaz! – szóltam rá, de nem akarta abbahagyni a sántítást, és azt,hogy zihálva, a levegőt kapkodva, a rossz szívérepanaszkodjon. – Senki nem várja, hogy meghalj, és

örökölhesse a vagyonodat! Nincs neked az égvilágon semmid,drága öcsikém! – Húszmilliárd-tízmillió-ötvenötezer-hatszáz dollár és

negyvenkét cent! – felelte, és még számolgatta is az ujjain azállítólagos pénzét. – Csak arra nem emlékszem, mennyi vankötvényben és részvényben, úgyhogy nyugodtan meg is

háromszorozhatod, amit mondtam. Nem igazán gazdag az, akipontosan meg tudja mondani, mennyi pénze van. Elcsodálkoztam, mert nem néztem ki belőle, hogy végig

tud mondani ekkora számot. Gúnyos megjegyzést tettem, mirefelkiáltott, a padlóra vetette magát, és levegőért kapkodott .

– Gyorsan… a gyógyszeremet! Mindjárt meghalok! A bal

karom már megbénult! Ments meg, hívj gyorsan orvost!



Megfordultam, faképnél hagytam, és kimentem a kertbe. Afüvön a nyugágyba ülve olvasni kezdtem. Bart már igazán azidegeimre ment. Mintha dr. Jekyll-lel és Mr. Hyde-dal éltemvolna egy házban, Ha mindenáron szerepet akart játszani,miért kellett épp öreg, sánta, szívbeteg alakot választania?

– Jory nem is érdekel, ha meghalok? – kérdezte, kijőveutánam a kertbe.

– Nem.

– Soha nem szerettél!

– Jobban szerettelek, amikor a korodnak megfelelőenviselkedtél. – Elhiszed, hogy Malcolm Neal Foxworth a szomszéd hölgy

apja, a hölgy pedig tényleg a nagymamám?

– Ő mondta ezt?

– Nem. Csak egyik részét, a másik részét John Amos. Ő sok

mindent elmesél, azt is elmondta, hogy Paul apa és Chris apanem voltak testvérek, anya csak azért hitette ezt el velünk,hogy ne jöjjünk rá, milyen nagy a bűne. Azt is mondta, hogy azigazi apámat Bartholomew Winslow-nak hívták, és nagytűzvészben pusztult el. Anyánk elcsábította.

Elcsábította?! Hosszú, komoly pillantást vetettem az

öcsémre.– Tudod egyáltalán, hogy mit jelent ez a szó?

– Nem, de azt igen, hogy rosszat. Igazán rosszat – Szereted anyát?

Láttam rajta, hogy habozik. Csak ült kinyújtott lábbal afüvön, és a tornacipőjét bámulta, pedig gyorsan, gondolkodás

nélkül rá kellett volna vágnia, hogy igen.



– Bart, tegyél egy nagy szívességet nekem… és magadnakis! Menj be, és meséld el anyának és apának, hogy mi bánt!Meg f ogják érteni, bármit mondasz is nekik. Tudom, azthiszed, hogy anya jobban szeret engem, de ez nem igaz. Tízgyereknek is elegendő szeretet van benne.

– Tíznek?! – kiáltotta magából kikelve. – Azt akarod

mondani, hogy anya másokat is ide akar hozni? – Felpattant éskínlódva, meg-megtorpanva, mint az igazán öreg ember,akinek nehezére esik minden mozdulat, elsietett.

Alattomos dolog volt tőlem, nem igazán becsületes, amitcsináltam, de úgy éreztem, hallanom kell, mit mond Bartanyának, amikor kettesben vannak. Anya a hátsó verandán ült,és éppen olvasott, ölében az alvó Cindyvel. Amikor Bartmegjelent, gyorsan lerakta a könyvet, és Cindyt is áttette egymásik nyugágyba, miközben Bart csak állt, és némán könyörgő

tekintettel nézett rá. Aztán nagy megdöbbenésemre azt kérdezte: – Mi a neved?

– Nagyon jól tudod, hogy mi.– C-vel kezdődik?

– Hát persze! – Látszott anyán, hogy ő sem érti. – De… de… – Bart kis időre elakadt. – Ismerek valakit, aki

sír, amikor elmégy. Olyan kicsi, mint én, és az apja, aki márnem szereti, bezárta egy szobába, és más, ijesztő helyekre.Egyszer büntetésből még a padlásra is felzavarta. A nagy,sötét, rémisztő padlásra, ahol egerek, félelmetes árnyak és

pókok vannak. Anya annyira meglepődött, hogy szóhoz is alig jutott .

– Ki mondta ezt neked? – kérdezte.



– A mostohaanyjának sötétvörös haja volt, amíg rá nemjött, hogy nem is a felesége, csak a szeretője az apjának.

Elég távol álltam tőlük, de még így is hallottam, hogyanzihál, kapkod levegő után anya, mintha az a kisfiú, akit azölébe ültetett, hirtelen veszedelmessé és ijesztővé vált volna.

– Drágám, ugye nem is tudod, mit jelent az a szó, hogyszerető?

Bart a távolba nézett, miközben válaszolt .– Volt egy szép, elbűvölő nő, sötét, bronzszínű hajjal, aki

még csak nem is ment feleségül az apjához, és semmit semtörődött azzal, mit csinál a fia, sír-e, vagy esetleg már meg ishalt.

Anyának remegett az ajka, de mosolyt erőltetett az arcára .

– Bart, szerintem benned költő lakik. Ahogy ezt mondtad,annak egészen különleges ritmusa volt.

Bart a homlokát ráncolva, komoran csillogó szemmelnézett rá.

– Utálom a költőket, a színészeket, a zenészeket, atáncosokat!

Anya összerázkódott, és meg is értettem, mert engem ismegijesztett az öcsém.

– Bart, kérdezek valamit, de őszintén válaszolj. Gondoljarra, hogy bármit mondasz is, nem kapsz büntetést! BántottadClovert?

– Clover elment Nem jön vissza, hogy a kutyaházamban

éljen – felelte az öcsém. Anya ellökte magától, gyorsan felállt, és bement a házba,

de eszébe juthatott Cindy, mert visszafutott érte; és magával



vitte. Bármit csinált is azonban, nem nyugtatott meg, mivelláttam Bart tekintetét.

Bartnak újabb „rohama” volt, utána – mint mindig – gyorsanelfáradt, álmos lett, és vacsora nélkül ment lefeküdni. Anyajókedvű volt, mosolygott, nevetett, és vidáman készülődött azapa tiszteletére rendezett ünnepségre, amit azért tartot tak,

mert megkapta a főorvosi kinevezését. Az ablakból figyeltem,ahogy apa kézen fogja, és büszkén a kocsihoz vezeti.

Későn, éjjel kettő után jöttek meg. Nem aludtam még, éshallottam, miről beszélgetnek a nappaliban. – Chris, egyáltalán nem értem Bartot, ahogy beszél, jár,

még a nézését sem. Néha kifejezetten félek tőle, és ez teljesenbeteggé tesz.

– Nyugodj meg, drágám! – felelte apa, gyöngéden átölelve

anya vállát. – Eltúlzod a dolgot. Bartból, ha így folytatja,egyszer még nagy színész lesz. – Chris, tudom, hogy a magas láz néha kárt tesz a gyerekek

agyában. Nem lehetséges, hogy az övé is megsérült?

– Cathy, Bart nagyon jó eredményt ért el a tesztben. Negondolj semmi rosszra, amiért elvégeztettük vele! Minden

gyerekkel, aki magas lázon esik át, megcsináltatjuk. Mitjelenthetett ez?

– De hát Bartnak mindene megvan! Nem úgy nő fel, ahogymi. Boldognak kellene lennie. Nem teszünk meg érte mindent,amit csak lehet?

– De igen, csakhogy néha ez sem elég. Minden gyereknek

más az igénye. Úgy látszik, bármennyire igyekszünk, Bartnaknem tudjuk azt nyújtani, amire szüksége van.



Anya, bár mindig kész volt a gyors, azonnali válaszra,ezúttal nem felelt, csak ült csöndben, miközben arra vártam,hogy folytassák. Apa – ahogy a nyakát megcsókolta – azt

szerette volna, ha hamar lefekszenek, de anya mélyen el voltmerülve a gondolataiban. Tekintetét vékony pántokbólkészült ezüstszandáljára szögezte, és elmesélte, hogyan haltmeg Clover.

– Bart nem lehetett – mondta lassan, mintha önmagát ésapát is meg akarta volna győzni erről. – Valami szadista

állatkínzó követhette el… Biztosan emlékszel, az újságok ismegírták mit csináltak az állatkertben. Az egyik biztosanelfogta Clovert… – nem folytatta, hiszen pontosan tudta,

milyen ritkán fordulnak meg idegenek a környékünkön.

– Chris – szólalt meg hosszabb szünet után, még mindig akorábbi, rémült kifejezéssel az arcán –, Bart ma egészen

megdöbbentett. Egy kisfiúról mesélt, akit bezártak a padlásra.Később azt is elmondta, hogy Malcolmnak hívták. Tudhat róla?Ki mondhatta meg neki a nevét? Nem gondolod, hogy tudvalamit rólunk?

Összerezzentem. Milyen titok volt még azon kívül, amitmár tudtam? Megsejtve valami szörnyűséget, otthagytam a

búvóhelyemet, és a szobámba sietve az ágyra vetettemmagam. A csontjaimban éreztem, hogy valami borzalmas

dolog lopózik az életünkbe – és Bartnak is nyílván ezt kellettéreznie.





Hogy kárpótoljalak kicsit, sütöttem egy születésnapi tortát,csak neked. – A háta mögül kis, kerek, csokoládémázzal bevonjtortát húzott elő, egyetlen gyertyával a közepén. Nem egyévesvoltam! Meglendítettem a karom, és kivertem a kezéből atortát, ami rögtön szét is lapult a földön. Emma felsikoltott, ésahogy elhátrált, láttam rajta, hogy bármelyik pillanatbanelsírhatja magát .

– Ez nem volt szép tőled – mondta elkeseredett hangon. –

Miért kell mindig olyan rondán viselkedned, Bart? Mást sem

teszünk, csak megpróbálunk a kedvedben járni. Kiöltöttem rá a nyelvem, mire nagyot sóhajtott, ésotthagyott.

Később ismét megjelent, azzal a nyamvadt csöppséggel akarján. Nem volt a húgom, és nem is akartam, hogy húgomlegyen. Elbújtam egy fa mögé, és onnan figyeltem őket. Emma

a műanyag medencébe rakta Cindyt, aki rögtön csapkodnikezdett, fröcskölte maga körül a sekély vizet. Ostoba, ostoba,ostoba… Még úszni sem tud! Emma persze nevetett, és tapsoltneki, amikor én még fejen állni is tudtam. Ha én ültem volnaabban a medencében, és csapkodtam, rugdostam volna a vizet,nekem biztosan nem örült volna.

Vártam, hogy elmenjen, de a medence mellé húzott egyszéket, leült rá, és zöldborsót kezdett fejteni. Pakk, pakk, pakk– hullottak a kis zöld gömböcskék a kék zománcos tálba .

– Ez az, kincsem! – biztatta Emma Cindyt. – Rugdoss csak a

csöpp lábaddal, csapkodd a vizet, dolgoztasd a drága kiskarod, hogy erős legyél, és megtanulj úszni!

Figyeltem őket, és vártam türelmesen, tudva, hogy mindenegyes borsókoppanás közelebb hozza a pillanatot, amikor



Emma végre feláll, és visszamegy a konyhába. Cindy akkoregyedül lesz. Teljesen egyedül. És nem tud úszni. A madárravadászó macskák kushadtak le annyira, mint én. Sajnáltam,hogy nincs farkam, amivel csapkodni tudtam volna.

Az utolsó zöld borsószem is belehullott a tálba, és Emmafelállt. Minden izmomat megfeszítettem, de abban apillanatban megérkezett anya, és piros kocsijávalbekanyarodott a garázs elé, Emma pedig ott maradt, hogyüdvözölje őket. Elsőként Jory jött keresztül a füvön.

– Hello, Emma! – köszönt jó hangosan. – Mi lesz vacsorára? – Mindegy, hogy mi, te befalod – felelte Emma, aki csupa

mosoly lett, mihelyt meglátta a bátyámat, az ő csinos kisdrágáját. Vele bezzeg egészen másképp bánt, mint velem. –

Ami pedig Bartot illeti – folytatta –, előre tudom, hogy utálnifogja a zöldborsót, a gulyást, az ürücombot és a desszertet.

Isten a tanúm, milyen nehéz annak a gyereknek a kedvébenjárni Anya megállt, és beszélgetni kezdett Emmával, mintha

nem is szolgáló lett volna, aztán Cindyhez futott, és úgyösszecsókolta, összeölelgette, mintha tíz éve nem látta volna akis hülyét.

– Anya – fuvolázta Jory –, miért nem veszünk fürdőruhát,és ülünk be Cindy mellé a medencébe?

– Na, lássuk, ki a fürgébb! – mondta anya, és mint akölykök, együtt futottak be a házba.

– Légy jó kislány, játssz szépen a gumikacsáddal és ahajóddal! – mondta Emma Cindynek. – Mindjárt visszajövök.

Fölemeltem kicsit a fejem, körülnéztem, aztán szorosan aföldhöz lapulva kúszni kezdtem. Az a nyamvadt meg felállt a



medencében, és lehúzta a fürdőruháját. Anyaszült pucéran,szemtelenül felém dobta a vizes holmit, aztán nevetveincselkedett velem, kínozva meztelen húsának a látványával.Egy idő után, mintha elégedetlen lett volna azzal, ahogyanreagáltam, visszaült a sekély vízbe, és titokzatos, halványmosollyal a szája szögletében nézegetni kezdte magát.Romlott! Szégyentelen! Képes volt a pucérságát mutogatninekem.

Az anyának a kötelessége megtanítani a lányát arra, hogy

erkölcsös, jól nevelt, szerény legyen. Anyám azonban éppenolyan volt, mint Corrine, akiről John Amos azt mondta, hogygyönge volt, és soha nem büntette elég szigorúan a gyerekeit .

– Igen, Bart, a nagyanyád elrontotta a gyerekeit, akik mostbűnben élnek, nem törődve az Úrral, és az ő erkölcsiparancsaival!

Éreztem, hogy meg kell tanítanom Cindynek, mi aszemérem és a szerénység. Tovább kúsztam feléje, és láttam,hogy végre sikerült fölkeltenem a figyelmét. A szeme nagyranőtt, duzzadt, vörös ajkai szétnyíltak. Először örült, mert azthitte, végre hajlandó leszek betársulni az ostoba, gyerekesjátékába, de aztán rájöhetett valamire, mert a tekintete ijedtté

vált. Megmerevedett, és a gonosz kígyó pillantásától reszkető,rémült nyuszira emlékeztetett. Kígyó. Sokkal érdekesebbkígyónak lenni, mint macskának. Kígyónak, amelyik azÉdenkertben végre megteszi Évával azt, amit már régen meg

kellett volna tenni. Menj, mondta az Úr, meglátva a meztelenÉvát, takarodj az Édenből, és kövezzen meg a világ!

Sziszegve, a nyelvemet öltögetve kúsztam egyre közelebbhozzá. Az Úr szavát hallottam, és engedelmeskedtem neki.



Büntetni nem hajlandó, romlott anya tett azzá, aki voltam,ádáz kígyóvá, teljesíteni akartam az Úr parancsát még akkoris, ha nem is egészen értettem egyet vele.

Az akaratomat megfeszítve igyekeztem kicsivé, lapossá,hüllőszerűvé változtatni a fejem. Cindy könnytől csillogó,hatalmas, rémült szemekkel – sikoltozva próbált átmászni akerek medence peremén.

A víz nem volt olyan mély, hogy elsüllyedhetett volnabenne, különben Emma ott sem hagyta volna.

De… ha Brazília őserdeiből elszabadul a hatalmas boaconstrictor, miféle esélye lehet vele szemben egy kétévesnek?

Átvetettem magam a medence peremén, és hangosanbeletoccsantam a vízbe.

– Barrtie! – kiabált rémülten. – Menj innen, Barrtie!

– Sssssz… Sssssz! – sziszegtem, hosszabb „sz”-t mondva

még John Amosnál is. Apró, pucér teste köré tekeredtem, ahóna alá dugva, a vállába akasztottam a lábamat, és kezdtemlehúzni a víz alá. Nem fulladt volna meg, ahhoz nem volt elégmély a víz, de megérdemelte, hogy az Úr, aki mindent lát

fentről, figyelmeztesse, mert bűnt cselekedett. Láttam atévében, hogyan tátják szélesre a szájukat a dzsungelben élő,

hatalmas kígyók, megpróbáltam én is akkorára nyitni amagamét, hogy egészben lenyelhessem Cindyt. Anélkül azonban, hogy számítottam volna rá, ott termett

egy másik kígyó, és rám vetette magát. Felkiáltottam, és

elengedtem Cindyt, hogy védekezni tudjak, nehogyelsüllyedjek vagy elevenen megegyenek! Miért feledkeztél

meg rólam, Uram?



– Mi az ördögöt csinálsz?! – üvöltötte a dühtől kivörösödveJory, és úgy megrázott, hogy a fejem előre-hátra imbolygott. –

Figyeltelek, ahogy kúsztál, csak azért nem avatkoztam közbe,mert meg akartam tudni, mire készülsz. Bart… bele akartadfojtani Cindyt a medencébe?

– Nem! – feleltem levegő után kapkodva. – Csak meg

akartam büntetni egy kicsit – Hát persze! Egy kicsit, ahogy Clovert is!

– Nem csináltam semmit Cloverrel. Almának is gondját

viselem. Nem vagyok rossz fiú… nem, nem, nem! – Miért bőgsz akkor, ha olyan ártatlan vagy? Te ölted meg!Láttam a szemedből!

Ádáz pillantást vetettem Joryra, és közben éreztem, hogykegyetlen düh kerít a hatalmába.

– Utálsz engem! Tudom, hogy utálsz! – kiáltottam, és

előrevetődve meg akartam ütni, de nem sikerült. Lehajtottama fejem, hátráltam pár lépést, és nekirohantam, pontosan a

hasának. Elesett, hátrabucskázott, és felüvöltött a fájdalomtólMielőtt meg tudott volna ölni, gyorsan belerúgtam, de nemszámítottam rá, hogy pontosan ott fogom eltalálni. Soha nemtudtam igazán jól célozni. Úúúú… tudtam, hogy rettenetesen

fájhat neki. – Nem tisztességes a lágyékra rúgni – nyögte, és olyansápadt volt az arca, hogy azt hittem, rögtön elájul. – Ez piszkos

módszer, Bart! És szabálytalan is. Miközben verekedtünk, Cindy magához tért annyira, hogy

ki tudjon mászni a medencéből, és torkaszakadtából üvöltve a

ház felé futott,



– Romlott, gonosz kislány! – kiáltottam. – Csak miatta

történt! Egyedül ő a hibás! Fehér kötényben, könyékig lisztes karral Emma futva jött

ki a hátsó ajtón a házból. Szorosan a nyomában ott volt anya isa csöppnyi, kék bikinijében.

– Mit csináltál, Bart?! – kiáltott rám, és előbb Cindyt kaptafel, csak aztán nyúlt a törülközőért, amit Emma, rémületében,kiejtett a kezéből

– Anyu! – szipogott Cindy. – Nagy kígyó jött… nagy kígyó!

Nahát! Rájött, hogy ki vagyok. Mégsem volt olyan ostoba,mint amilyennek első ránézésre látszott. Anya ráterítette atörülközőt, letette a földre, és éppen abban a pillanatbannézett rám, amikor meglendítettem a lábam, hogy belerúgjakJoryba, aki aztán összegörnyedt a fájdalomtól.

– Bart! Ha még egyszer bele mersz rúgni Joryba, nagyon

megbánod! Emma gyűlölködve pillantott rám, én pedig hol az egyikre,hol a másikra néztem. Mindenki utált, és örültek volna, hahalva látnak.

Jory fájdalmas arccal megpróbált föltápászkodni, és márközel sem volt olyan kecses, mint általában. Ugyanolyan

idétlenül mozgott, mint én, és jóképű sem volt, de ahhoz azértmaradt ereje, hogy rám üvöltsön: – Őrült vagy, Bart!Megveszekedett őrült!

– Bart, ne merd hozzávágni a bátyádhoz azt a követ! –

sikoltotta anya, amikor meglátta, hogy felkapok egy jókorakavicsot

– Utálatos kölyök! Ne merd elhajítani! – rikácsolta Emmais.



Megpördültem, és nekirontottam, hogy ököllel jólelagyabugyáljam.

– Ne merj veszekedni velem! – kiáltottam rá. – Nem

vagyok utálatos! Nem vagyok rossz! Anya ugrott oda hozzám, elkapott, és a földre lökött. – Ne merészelj még egyszer kőhöz nyúlni, vagy ököllel

támadni egy nőre – ordított rám magából kikelve, és rámnehezedve a földhöz szögezte a vállam.

Fékezhetetlen düh vett rajtam erőt, olyannak láttam, mint

bármelyik, csábos domborulatokkal rendelkező, agyafúrtpraktikákat alkalmazó nőt. Malcolm jól ismerte, és le is írtaőket a naplójában, hogyan kalapálta volna a legszívesebbenlaposra mindegyikük mellét. Megpróbáltam ádáz gyűlöletét atekintetembe varázsolni – és sikerült. Anya, miközbentovábbra is lenyomva tartott, reszketni kezdett.

– Mi van veled, Bart? Azt sem tudod, hogy mit cselekszelEgészen ki vagy fordulva magadból. Először csak vicsorítottam rá, mintha belé akarnék

harapni, aztán meg is próbáltam, mire többször is pofon ütött,amitől sírni kezdtem.

– Menj fel a padlásra, és maradj ott, Bart Sheffield, amíg

érted nem megyek, és el nem döntöm, mit csináljak veled,hogy megint normális légy! Ijesztőnek éreztem a padlást. Leültem az egyik kiságy

szélére, és vártam, hogy feljöjjön. Addig még egyszer sem zárt

be. Néhányszor elfenekelt – azt is csak ritkán – büntetésként…de most rászánta magát arra, hogy azt tegye velem, amit

Malcolmmal tettek. Egészen olyan voltam már, mint Malcolm.



Hosszú idő múlva nyílt a padlásajtó, és hallottam, amintfelfelé jön a meredek, keskeny lépcsőn. A száját szigorúanösszeszorítva megállt fölöttem, és merőn bámult, kényszerítvearra, hogy én is ránézzek. Addig el sem tudtam képzelni, hogyképes úgy nézni.

– Told le a nadrágodat, Bart!– Nem!

– Csináld, amit mondtam, különben még szigorúbbbüntetést kapsz!

– Nem! Nem bánthatsz! Ha egy ujjal is hozzám mersz érni,megvárom, amíg elmégy a balettiskoládba, aztán elkapomCindyt! Emma sem fog tudni megállítani! Ezerszer gyorsabbvagyok nála, a rendőrök pedig nem zárnak börtönbe, mertmég kiskorú vagyok!

– Bart, kezdem elveszíteni a türelmemet!

– Nem az lesz az egyetlen, amit elveszítesz, ha megütsz! – kiáltottam. Egy méterre állhatott tőlem, amikor sápadt, karcsú kezét a

torkához kapta, és halkan azt mondta: – Istenem… – A

sóhajtásnál alig volt erősebb a hangja. – Gondolhattam volna,

hogy aki olyan körülmények között fogant, abból ez lesz.

Bocsásd meg nekem, Bart, hogy szörnyeteg lett a fiad! Szörnyeteg? Valóban szörnyeteg lettem volna?

Nem! Ő volt a szörnyeteg! Pontosan azt csinálta velem,amit Malcolmmal tett az anyja. Őt is miatta zárták be a

padlásra, és büntették meg. Utáltam, rettenetesen utáltam,ugyanúgy, ahogyan korábban szerettem.

– Utállak, anya! – kiáltottam rá. – Remélem, hogy minélelőbb meg fogsz halni!



Annyira megdöbbent attól, amit mondtam, hogy előszörkönnyekkel a szemében hátrálni kezdett, aztán megfordult, éselszaladt. Mielőtt azonban lefutott volna a lépcsőn, még rámzárta az ajtót, és ott hagyott a fülledt, levegőtlen padláson,amit gyűlöltem, és amitől féltem is. De csak erősebbé ésfélelmetesebbé tett, olyanná, mint Malcolm. Tudtam, hogyegyszer még meg fog fizetni a gonoszságáért. Meg akartamfizettetni vele, amit velem tett, miközben jó akartam lenni, éscsak arra vágytam, hogy picivel jobban szeressen, mint Cindyt

vagy Joryt. Leültem, és keservesen sírni kezdtem. Soha, semmisem sikerült úgy, ahogy szerettem volna. Végül is apa verte el a meztelen fenekemet, miután

hazajött, és elmesélték neki, mi történt. Nagyon tetszett, hogyolyan erős volt, és nem törődött vele, bárhogy könyörögtem ésesdekeltem is.

– Éreztél egyáltalán valamit? – kérdezte, miután a végérejutott, és már felhúztam a nadrágomat. – Nem – feleltem mosolyogva. – Ahhoz, hogy fájjon, el

kellene törnöd a csontomat, és akkor börtönbe zárnánakgyermekkínzásért.

Szép kék szemét rám szögezve, alaposan megnézett

magának.– Azt hiszed, hogy te vagy a legkiválóbb közöttünk? –

kérdezte nyugodt, megfontolt hangon. – Úgy gondolod, hogymivel kicsi vagy, rád nem vonatkozik semmiféle szabály, de

ebben nagyon tévedsz, Bart. Civilizált környezetben élünk,ahol mindenkinek be kell tartania a szabályokat. Senki nem

mentesül ez alól, még az elnök sem. Egy gyerek számára pedigaz a legrosszabb büntetés, ha bezárják, és nem mászkálhat



szabadon, úgy, ahogy a kedve tartja. – Elkomorult, és szomorúhangon hozzátette: – Megrázó élmény ez annak, akivelmegtörténik.

Nem válaszoltam semmit, így hát folytatta: – Édesanyáddalúgy döntöttünk, hogy nem tűrjük tovább a viselkedésedet.Ezért, mihelyt el tudom intézni, naponta pszichiáterhez fogszjárni. Ha rákényszerülünk, ha továbbra sem változol meg, azorvosok fognak megtanítani a normális viselkedésre.

– Ezt nem tehetitek! – kiáltottam, megrémülve attól, hogy

valami hülye életem végéig rács mögé talál dugni. – Hakényszeríteni próbáltok, megölöm magam! Komoran nézett rám, és azt mondta: – Te nem fogod

megölni magadat, Bart! Ne gondold, hogy fölébe tudszkerekedni anyádnak, vagy nekem! Nagyobb, súlyosabbakadályokat is legyőztünk már, mint amilyet egy tízéves

kölyök jelenthet. Ezt jól jegyezd meg! Később, amikor már az ágyamban voltam, hallottam, hogyanya és apa kiabál egymással, de olyan hangosan, ahogy sohaazelőtt.

– Miért zavartad fel Bartot a padlásra, Catherine? Muszájvolt ezt tenned? Nem mondhattad volna neki csupán azt, hogy

menjen a szobájába, és ott várja meg, amíg hazajövök? – Nem! A szobájában jól érzi magát. Mindene megvan,amitől kellemesnek találhatja, a padlás viszont, gondolom,tudod, csöppet sem kellemes. Azt tettem, amit tennem kellett!

– Amit tenned kellett? Tisztában vagy azzal, hogy kirehasonlítottál, ahogy ezt mondtad?



– Igen – felelte jéghideg hangon anya. – Nem azt

mondogattam eddig is, hogy olyan vagyok – undorító szuka,aki csak magával törődik?

Másnap elvittek a diligyógyászhoz, leültettek egy székre, ésrám szóltak, hogy maradjak nyugton. Ők is ott ültek velem,amíg csak be nem hívtak bennünket az orvoshoz, aki nő volt.Legalább férfit választottak volna. Rögtön megutáltam, mert ahaja fényes és fekete volt, mint Madame Marisháé fiatal

korában, amikor még engedte, hogy lefényképezzék. Fehérblúza erősen kidomborodott elöl, úgyhogy kénytelen voltamelfordítani róla a tekintetemet

– Dr. Sheffield, legyenek szívesek, várjanak odakint! Majdkésőbb beszélgetünk.

Néztem, amint a szüleim kimentek, és soha nem éreztem

még olyan magányosnak magamat, mint amikor az a nővisszafordult hozzám, és gonosz gondolatait elrejtő, kedvespillantást vetett rám.

– Nem jól érzed itt magad, ugye? – kérdezte, de nemakartam megadni neki azt, az elégtételt, hogy eláruljam,tisztán hallottam, amit mondott. – Dr. Mary Obennan vagyok.

Na és aztán? – Van ott néhány játék az asztalon… válassz nyugodtan

közülük! Játékok…! Nem voltam én csecsemő. Ránéztem, mire

elfordult, én pedig tudtam, hogy bár nem akarja kimut atni,

kellemetlenül érzi magát.



– A szüleid azt mesélték, hogy szeretsz elképzelnimagadnak különböző dolgokat. Azért csinálod, mert nincs elégjátszótársad?

Egy sem volt, de arról szó sem lehetett, hogy ezt eláruljamannak a hülyének. Nem akartam megmondani neki, hogy John

Amos a legjobb barátom. Valamikor a nagymamám volt az, deelárult

– Bart, nyugodtan ülhetsz itt némán, ameddig akarsz, decsak azt éred el vele, hogy fájdalmat okozol azoknak, akik a

világon a legjobban szeretnek, és legfőképp magadnak. Aszüleid azért hoztak ide, mert segíteni szeretnének rajtad, deahhoz a te közreműködésedre is szükség van. Meséld elnekem, hogy elégedett vagy-e, esetleg csalódott, és egyáltalán,milyennek érzed az életed!

Nem mondtam se igent, se nemet. Nem mondtam semmit,

és nem engedtem, hogy szóra bírjon. Erre olyasmiről kezdettbeszélni, hogy vannak emberek, akik teljesen bezárkóznak, éshogy ez érzelmileg milyen ártalmas nekik. Olyan voltam, mintaz ablaküveg, amin sűrűn koppantak az esőcseppek – a szavai.

– Utálod édesanyádat és édesapádat?Nem válaszolok.

– A testvéredet, Joryt, szereted? Joryval nem volt bajom. Persze még jobb lett volna, hanálam is ügyetlenebb és utálatosabb.

– A fogadott húgod, Cindy… róla mi a véleményed?

A tekintetem talán elárult valamit, mert gyorsan felírtnéhány sort a jegyzettömbjére.

– Bart – mondta a tollát félrerakva, és anyáskodó, kedvesarcot vágva –, ha nem leszel hajlandó együttműködni, nem



tehetünk mást, mint hogy beviszünk a kórházba, ahol azorvosok megpróbálnak majd segíteni, hogy ismét uralkodnitudj az érzelmeiden. Nem fognak rosszul bánni veled, de olyanjól sem fogod érezni magadat, mint otthon. Nem lesz sajátszobád, nem lesznek ott a holmijaid, és a szüleid is csakhetente egyszer, egy órára mehetnek be hozzád. Nemgondolod, hogy jobb lenne, ha összeszednéd magad, ésmegpróbálnál másképp viselkedni, még mielőtt elfajulnának adolgok? Mi volt az, amitől egészen más lettél, mint tavaly

nyáron voltál? Nem akartam, hogy bolondokházába zárjanak, egy csomó,nálam nagyobb és utálatosabb őrült mellé, és ne mehessektöbbé John Amoshoz és Almához.

Azon törtem a fejem, mit tehetnék, és eszembe jutottMalcolm naplója. Ő mindig elhitette másokkal, hogy egyetért

velük, elfogadja, amit mondának, és közben ment nyugodtan asaját feje után. Sírni kezdtem, arról beszélni, mennyire sajnálok mindent,

és tulajdonképpen még komolyan is gondoltam azt, amit

mondtam.

– Anya miatt van… jobban szeret i Joryt, mint engem.

Cindyt is jobban szereti. Nekem nincs senkim, és én eztutálom. Jó sokat beszéltem még, és miután befejeztem, azt mondta

a szüleimnek, hogy legalább egy évig, de az is lehet, hogy

tovább járnom kell hozzá.

– Nagyon zavart, elbizonytalanodott kisfiú – közölte, és

mosolyogva anya vállára tette a kezét. – Ne vádolja magát!Bartban nagyon erős az önutálatra való hajlam, és bár úgy



tűnik, hogy nem szereti magát, mert szerinte nem törődik veleeleget, önmagát még jobban utálja. Ezért azt hiszi, hogy bárki,aki őt szereti, bolond. Bárhogy vesszük is, ez bizony betegség,ugyanolyan reálisan létezik, mint bármilyen testi baj, sőt talánmég rosszabb is azoknál, mert Bart képtelen megtalálniönmagát .

Úgy tettem, mintha valami mással lennék elfoglalva, de

közben minden szavát hallottam, és nagyon meglepődtem

azon, amit mondott.

– Szereti magát, Mrs. Sheffield, már-már nem is evilági,vallásos imádattal. Azt várja magától, hogy tökéletes legyen, ésúgy érzi, hogy nem méltó a maga figyelmére és szeretetére.Paradox módon mégis arra vágyik, hogy figyeljen rá, és alegkiválóbb gyerekének tartsa.

– Én ezt nem értem – válaszolta anya, ültében apa vállára

hajtva a fejét. – Hogyan szerethet és akarhat bántaniegyszerre?

– Az emberi jellem nagyon összetett, és a maguk fia is

rendkívül bonyolult egyéniség. Jó és rossz harcol benne.Öntudatlanul érzi ezt a küzdelmet, és nagyon különösmegoldást talált a problémája megoldására. Énjének

rosszabbik oldalát egy Malcolm nevű öregemberrel azonosítja,egyikével azoknak a kitalált személyeknek, akik arra kellenekneki, hogy békében élhessen magával.

A szüleim tágra nyílt szemmel hallgatták, és teljesen

tehetetlennek látszottak. Órákkal később, az esti imádság előtt végiglopóztam a

folyosón, és megálltam az ajtajuk előtt hallgatózni. Éppen anya



beszélt: – Olyan, mintha örökre be lennénk zárva a padlásra,és soha nem tudnánk szabadulni.

Mi köze volt a padlásnak Malcolmhoz és hozzám? Azértbeszélt róla, mert mindkettőnket oda küldtek büntetésből?

Négykézláb visszamásztam a szobámba, ágyba bújtam, éscsak feküdtem csöndben, félve magamtól és a„tudatalattimtól”.

A párnám alatt ott volt azonban Malcolm naplója, amitállandóan olvastam, hogy erősebbé és még agyafúrtabbá

váljak.



SŰRŰSÖDŐ SÖTÉTSÉG

Másnap este a nappaliban voltunk, anya és apa a tűz előtt ült,amit nagyon szerettem. Mivel nemigen szóltam hozzájuk,teljesen el is feledkeztek rólam, és én lekuporodtam az ajtómellé, remélve, hogy nem vesznek észre, és azt hiszik, már régelmentem aludni, ahogy kellett volna. Rosszul éreztem magamattól, hogy szándékosan becsapom őket, de úgy gondoltam, a

biztos rossz is jobb, mint a puszta találgatás. Anya hangját hallottam, eleinte nem beszélt semmi

különösebbről, de aztán megemlítette a dr. Oberman-nál tettlátogatást.

– Bart utál engem, Chris – mondta –, de utál téged, Joryt ésCindyt is. Emma is rajta van a listáján, de én vagyok az, akit a

legjobban gyűlöl. Képtelen megbocsátani, hogy nem egyedülőt szeretem. – Apa közelebb húzta magához, a mellére vonta afejét, és úgy beszélgettek tovább. Amikor megemlítették, hogybe kellene nézniük Barthoz, ellenőrizni, hogy a szobájábanvan-e, gyorsan behúzódtam a gardróbba, hogy észre nevegyenek.

– Vacsorázott? – kérdezte apa, – Nem – felelte anya halkan, mintha csak nem akarta

volna, hogy Bart fölébredjen. Bart azonban megérezhette aközelségüket, fölébredt, és kedves köszöntésükre egyetlenszóval sem válaszolva kiment utánuk az ebédlőbe. A vacsorátminden tízévesnek meg kell ennie akkor is, ha csak komoran

ül az asztalnál, és nem hajlandó ránézni senkire.



Rettenetesen kényszeredett hangulatú étkezés volt, senkinem érezte jól magát. Senkinek sem volt étvágya, Cindy csaknyűgösködött, és Emma sem szólt egy szót sem, csak végeztenémán a dolgát. A szél egyik pillanatról a másikra elállt, éshirtelen hideg, néma csönd telepedett ránk, amirőlönkéntelenül is a Bart által gyakran emlegetett sír jutotteszembe.

Azon gondolkodtam, hogyan fogja rákényszeríteni Bartotanya és apa, hogy eljárjon dr. Obermanhoz. Hogyan tudja

bárki is rávenni, hogy beszéljen, amikor olyan átkozottulmakacs? Apának különben sem igen juthatott rá ideje, annyiralekötötték a betegei. Hogy állandóan velük foglalkozott,Bartban csak azt az érzést erősítette, hogy semmit sem számít

– Megyek lefeküdni – mondta kis idő múlva komoran.

Anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, felállt az asztaltól, és

kiment az ebédlőből. Mi ott maradtunk, és mozdulatlanulültünk tovább, mintha Bart mindannyiunkat megbabonázottvolna.

– Egészen kifordult magából – törte meg apa a csöndet. –

Annyira nyugtalanítja valami, hogy még enni sem képes.Muszáj kiderítenünk, mi az.

– Anya – mondtam –, azt hiszem, sokat számítana, ha mosteste Barthoz mennél be először, hosszú ideig ülnél mellette, éshozzám vagy Cindyhez be sem jönnél.

Hosszan, csodálkozva nézett rám, mintha nem hitte volna,

hogy a megoldás ilyen egyszerű, de apa egyetértett, és aztmondta, hogy semmiképpen sem árthat, ha megfogadja a

tanácsomat.



Barton egyből észre lehetett venni, hogy csupán tetteti azalvást. Halkan kimentem a szobájából, és megálltunk apával afolyosón, ahol nem vehetett észre bennünket. Felkészültem,hogy abban a pillanatban ugorjak, és megvédjem anyát,mihelyt Bart nekitámad, de apa megnyugtatóan a vállamrarakta a kezét, és halkan azt súgta: – Csak gyerek, Jory, nagyon

összezavarodott gyerek. Kisebb, mint általában a tízévesek,soványabb is a kortársainál, és lehet, hogy ez is fokozza a bajt.Bartnak több gondot okoz a növekedés, mint a legtöbb fiúnak.

Feszülten vártam, hogy mondjon még valamit, és mivelnem szólt, megjegyeztem: – Furcsa, hogy mennyire hiányzikbelőle minden kecsesség, pedig anyától aztán lett volná mitörökölnie.

Anyát kezdtem figyelni, aki mozdulatlanul állt amozdulatlanul alvó Bart fölött – már ha valóban aludt. Pár

perc múlva hirtelen sarkon fordult, kisietett a szobából, éskülönös, vad kifejezéssel az arcán azt mondta apának: – Félektőle. Chris! Menj be hozzá te! Ha felébred, és rám kiabál, ahogykorábban tette, pofon vágom. Nem fogom tudni megállni, hogy

be ne zárjam a gardróbszobába vagy a padlásra. – Rémülten aszája elé kapta mindkét kezét. – Ezt nem mondtam komolyan

– suttogta halkan, elkeseredetten.– Persze hogy nem. Remélem, meg sem hallotta. Cathy,jobb, ha most beveszel két aszpirint, és lefekszel, én meg

ágyba dugom Bartot és Joryt – mondta apa, és hatalmas

mosolyt küldött felém, amit én rögtön viszonoztam. Aszertartás a mi esetünkben abból állt, hogy jókorákat

beszélgettünk… elmondta, ő hogyan oldaná meg azokat aproblémákat, amikkel szembekerültem. Bizalmas, férfiak



közötti beszélgetések voltak ezek, amikről a nőknek nemkellett tudniuk.

Apának volt bátorsága odamenni az ágyhoz, és óvatosanleülni mellé. Bart mindig is éberen aludt, és most – mivel apa

lenyomta mellette az ágyat, kicsit még oldalra is csúszott,amitől még én is, aki úgy aludtam, mint a bunda, felébredtemvolna.

Óvatosan közelebb léptem, hogy lássam, valóban csak

tetteti-e magát Bart, vagy tényleg alszik. Lezárt szemhéja

időnként megrebbent, mintha a szeme, borzalmasat látva, ide-oda ugrált volna. – Bart… ébredj! Úgy ugrott fel, mintha ágyút sütöttek volna el a füle

mellett, és riadt, csodálkozó tekintettel meredt apára. – Még csak nyolc óra van, fiam! Emma sütött egy

cit romtortát, és berakta a hűtőszekrénybe. Ne mondd, hogynem ennél belőle szívesen egy szeletet! Nagyon szép este van.A te korodban én leginkább alkonyatkor szerettem a kertbenjátszani. Bújócskázni…

Bart úgy nézett apára, mintha idegen, érthetetlen nyelven

beszélt volna.

– Gyere, ne gubbassz itt egyedül! Szeretlek, és édesanyádis nagyon szeret! Nem számít, hogy, néha kissé ügyetlen vagy.A szeretet és a megbecsülés sokkal fontosabb. Ne tettesdtovább magadat másnak, mint aki vagy! Nem kell különleges

csodalénnyé válnod, számunkra anélkül is különleges vagy. Bart nem válaszolt, csak némán, ellenségesen bámult

apára. Apa miért nem látott át rajta, ugyanúgy, mint én?Elképzelhető, hogy olyan okos ember, mint ő, vakká válik, ha a



fiáról van szó? Kinyitotta-e vajon a szemét Bart, és meglátta-e

benne anya a gyűlöletet? Sokszor jóval többet észrevett, mintapa, hiába nem volt orvos.

– Már majdnem vége a nyárnak, Bart, és a citromtortát ismások fogják megenni. Ha ma elmulasztod, holnap talán márkéső, hiába szeretnéd.

Miért bánt olyan kedvesen vele, amikor Bart szintefelnyársalta a szemével?

Miután apa elfordult tőle, hogy kijöjjön, ő is fölkelt, és

elindult utána a hátsó teraszra. Pár lépés után azonbannekilendült, előrerohant, és a lépcső tetején szembefordulvaazt kiabálta: – Te nem vagy az apám, ne is akarj becsapni!Utálsz, és azt kívánod, bárcsak meghalnék!

Apa nehézkesen, fáradtan leült, nem messze anyától, akiéppen Cindyt dajkálta, Bart pedig letelepedett a kerti hintára,

de nem lökte meg magát, csak markolta erősen a kötelet,mintha attól félt volna, hogy bármelyik pillanatban leeshet. Mindannyian ettünk egy szeletet Emma nagyszerű

citromtortájából, kivéve Bartot, aki csak ült némán, és nemhagyta, hogy közelebb csalogassuk. Majd apa felállt, és közölte,hogy be kell mennie a kórházba, megnézni az egyik betegét.

Aggódva nézett Bartra, és szelíden odaszólt anyának: – Nenyugtalankodj, drágám, ne légy olyan ideges! Gyorsanmegjövök. Az is lehet, hogy nem Mary Oberman alegmegfelelőbb pszichiáter Bart számára. Úgy látom, nagyon

ellenségesen viselkedik a nőkkel szemben. Keresek számáramásik orvost, egy férfit. – Lehajolt, megcsókolta anyát. Mélyen

egymás szemébe néztek, és én nagyon szerettem volna tudni,



mit látnak. – Szeretlek, Cathy! Nagyon kérlek, ne aggódj!Minden rendbe jön, túléljük ezt is.

– Igen – felelte lehangoltan, gyors pillantást vetve Bartraanya –, de akkor is nagyon aggódom Bart miatt… Annyira

zavartnak látszik. – Valóban az – felelte nyugodt hangon apa, miután

hosszan, alaposan ő is megnézte magának az öcsémet. – Bart

is túlélő. Figyeld meg, milyen elszántan kapaszkodik a kötélbe,pedig fél méterre sincs a földtől! Egyszerűen nem bízik, nem

hisz magában. Valószínűleg erőt akar gyűjteni, hogyidősebbnek, bölcsebbnek képzeli magát. Mássá szeretne válni,hogy biztonságban érezze magát, tízévesként nem találja ahelyét a világban. A mi dolgunk, hogy találjunk valakit, aki tudrajta segíteni, bármilyen nehéznek is tűnjön ez.

– Vezess óvatosan! – figyelmeztette anya búcsúzóul, mint

mindig, és ellágyultan nézett utána, amikor elhajtott. Hiába szántam el magam, hogy ott maradok, és ha kell,megvédem anyát és Cindyt, egyre álmosabb lettem.Valahányszor Bartra néztem, láttam, hogy sötét szeme asemmibe mered, miközben enyhén ringatja magát a hintán,nem erősebben, mintha a szél tette volna.

– Megyek, Jory, lefektetem Cindyt – szólt anya, és Bartnakis odakiáltotta: – Ideje aludni… pár perc, és bemegyek hozzád.Moss fogat, arcot, kezet! Egy szelet tortát elraktunk neked,megeheted, mielőtt fogat mosnál.

Bart nem válaszolt, csak nehézkesen leszállt a hintáról, denem indult el rögtön, hanem elgondolkodva a meztelen lábát,

a kezét nézegette, majd a pizsamáját gyűrögetve a felhőket ésa távoli hegyeket kezdte bámulni.



Miután bejött, céltalanul mászkálni kezdett a szobában, alegkülönbözőbb tárgyakat fölemelgetve, mindegyiket sokáigforgatva a kezében, mielőtt visszarakta volna a helyére. Avelencei üvegből készült vitorlás hajó különösen lekötötte afigyelmét, míg észrevett egy kecses pózba merevedettbalerinát ábrázoló porcelánfigurát. Régi darab volt, még anyavette dr. Paulnak, miután feleségül ment hozzá, és a kistáncosnő olyan volt, amilyen anya lehetett egészen fiatalkorában.

Bart óvatosan fölemelte a kis alakot, megfordította, éstanulmányozni kezdte az aljára nyomtatott szöveget Én isláttam korábban, és tudtam, hogy Limoges van ráírva. Azöcsém ujjai a középen kettéválasztott szőke hajhoz értek,amibe egy szál vérvörös rózsa volt tűzve, aztán szétnyíltak, ésszándékosan elengedték a nippet.

A porcelánfigura a csupasz padlóra esett, és ezernyidarabra tört. Egyből ugrottam, remélve, hogy még összetudom ragasztani őket, és anya nem veszi észre, mi történt, deBart megelőzött. Meztelen lábbal rátaposott a balerina fejére,és még apróbb darabokra törte.

– Bart! – kiáltottam rá. – Ez nagyon utálatos dolog volt!

Tudod, hogy anya az összes dísz közül ezt szerette alegjobban! Nem lett volna szabad ezt csinálnod!

– Ne akard megmondani nekem, hogy mit csinálhatok, ésmit nem! Hagyj békén, és ne merj árulkodni arról, amit az

előbb láttál! Baleset volt, fiacskám! Baleset!Kinek a hangján mondta ezt? Hogy nem a sajátján, az

biztos. Ismét az öregembert próbálta alakítani.



Gyorsan seprűért és lapátért futottam, hogyösszetakarítsam a valamikor, oly kecses figura maradványait,és csak reméltem, hogy anya nem fogja észrevenni azeltűnését

Mikor végeztem, Bart után néztem, és láttam, hogyalattomosan anyát figyeli, aki az ölébe vette Cindyt, és éppen ahaját fésülte. Ő is elkapta Bart pillantását, és elsápadt.Megpróbált mosolyogni, de olyasmit láthatott, amitől a mosolyelőbb lehervadt az arcáról, mintsem kivirulhatott volna.

Mielőtt közbeléphettem volna, Bart odaugrott anyához, éslelökte az öléből Cindyt, aki a padlóra esett, egy-kétmásodpercig csak bámult rémülten, értetlenül, aztán

torkaszakadtából bömbölni kezdett. Anyához bújt, aki rögtönfelkapta, és felállva fenyegetően Bart fölé magasodott.

– Miért csináltad ezt?!

Az öcsém nem válaszolt, csak szétvetett lábbal, dühösennézett egy darabig, aztán megfordult, és kiment a szobából.– Anya – mondtam neki, miközben nyugtatgatta és

lefektette Cindyt –, Bartnak nagyon komoly baj van a fejében,Hagyd, hogy apa pszichiáterhez vigye, de mondd meg neki,hagyja is ott, amíg rendbe nem jön.

Anya egy darabig szipogott, majd hangosan zokognik ezdett. Rajtam volt a sor, hogy magamhoz öleljem,megnyugtassam, és ettől igazán felnőttnek, komolynakéreztem magam.

– Jory, Jory – ismételgette zokogva –, miért gyűlöl engemBart? Mit követtem el?

Mit válaszolhattam volna erre, amikor magam sem tudtameligazodni.



– Talán meg kellene próbálnotok kideríteni, miért annyiramás Bart. Én inkább meghalnék, mint hogy fájdalmat okozzakneked.

Erősen magához szorított, de nem rám nézett, hanemvalahová messze.

– Jory – mondta –, másból sem állt eddig az életem, mintsúlyosabbnál súlyosabb akadályokból. Úgy érzem, ha mégvalami történik velem, összeroppanok… azt pedig nem

engedhetem. Olyan bonyolultak az emberek, Jory, különösen a

felnőttek. Amikor tízéves voltam, azt hittem, a felnőtteknekminden könnyen megy, megvan hozzá az erejük és a joguk,hogy azt tegyék, amit akarnak. Nem gondoltam volna, hogy

ilyen nehéz szülőnek lenni. Nem miattad, drágám, arról szósincs…

Tudtam, hogy az élete tele volt szomorúsággal – először a

szüleit veszítette el, aztán Coryt, Carrie-t, később pedigapámat, majd a második férjét. – A bosszúm gyermeke – suttogta, mintha csak magának

beszélne. – Végig, amíg Bartot kihordtam, rettenetes bűntudatkínozott. Annyira szerettem az apját… és mégis, bizonyosmértékig én öltem meg.

– Anya – feleltem hirtelen ötlettől vezérelve –, nem lehet,hogy ha ránézel, Bart ezt a bűntudatot érzi rajtad?



HARMADIK RÉSZ



MALCOLM DÜHE

Az arcomba tűző napfény ébresztett föl. Miután felöltöztem,

nem éreztem már olyan öregnek magamat, mint Malcolm, sőtbizonyos szempontból még boldog is voltam. Másszempontból viszont szomorú, mert olyan biztonságos érzéslett volna: továbbra is Malcolmnak maradni.

Miért nem voltak velem egykorú barátaim, mint másfiúknak? Miért csak az öregek szerettek? Nem érdekelt többé,

hogy a nagymamám azt mondta, szeret. Azok után már nem,hogy ellopta tőlem Almát. Szembe kellett néznem a ténnyel,hogy John Amos az egyetlen igazi barátom.

Még reggeli előtt kimentem, négykézláb körbemászkáltama kertet, és megszaglásztam mindent, ami nappal, a világosbanrettegett tőlem. Kis nyúl futott el előlem, mint az őrült, pedig

nem bántottam volna, tényleg nem. Az asztalnál, reggeli közben mind úgy bámultak rám,mintha azt várták volna, hogy valami borzalmasat teszek.Észrevettem, hogy apa meg sem kérdezte Jorytól, hogy érzimagát, csak velem foglalkozott. Lesunytam a fejem, és csak

bámultam a hideg, tejjel leöntött zabpelyhemet. A benne lévő

mazsolákat utáltam, úgy néztek ki, mint az apró, döglöttbogarak.

– Bart, kérdeztem tőled valamit! Tudtam, hogy kérdezett. Tisztán hallottam. – Jól vagyok – feleltem apának, aki mindig jókedvűen kelt

föl, és soha nem volt olyan fásult, mint én vagy anya. – Csak

azt várom, hogy mikor fogadtok már fel normális szakácsot.Még jobb volna, ha anya itthon maradna, és főzne ránk, mint



más anyák. Amit Emma készít, az sem embernek, sem állatnaknem való.

Jory dühösen nézett rám, és belé is rúgott a lábamba azasztal alatt, mintha arra akart volna figyelmeztetni, hogy

fogjam be a számat. – A zabpelyhet nem Emma csinálta, Bart – felelte apa. –

Készen, dobozban vesszük a boltból. Egészen mostanáig úgy

szeretted, ha sok mazsola volt benne, sőt, még a Joryét is meg

akartad enni. Ha ma valamiért nem ízlik, nem muszáj

megenned. Különben mi történt véled? Mitől vérzik az alsóajkad?

Vérzett? Az orvosok hajlamosak rá, hogy állandóan vértlássanak, mert annyit vagdossák az embereket

Még mielőtt meg tudtam volna szólalni, Jory válaszolthelyettem: – Csak attól, apa, hogy ma reggel farkast játszott.

Ráugrott egy nyúlra, ami elszaladt előle, és azt hiszem, leakarta harapni a fejét, de helyette magát harapta meg. Éreztem, hogy valami nem tetszik nekik, mert senki nem

kérdezte meg, miért játszottam farkast. Csak néztek rámnémán, mintha teljesen természetes lett volna számukra, hogyőrült módjára viselkedem.

Anya és apa kiment a kamrába, és hallottam, hogysuttogva rólam vitatkozik. Orvosról beszéltek, valami újabbdilidoktortól. Nem fognak elcipelni hozzá! Bármit csinálnak,nem megyek!

Anya később visszajött a konyhába, hogy mondjon valamitJorynak, apa pedig kiment a garázsba, és beindította a kocsiját

– Anya, ma este tényleg megtartjuk az előadást? – kérdeztea bátyám.



Anya aggódva rám nézett, majd azt mondta: – Hát persze!Nem okozhatok csalódást a diákjaimnak, a szüleiknek és a sokvendégnek, akik már megvették a jegyet!

Hülyék! Hamarosan minden pénzüket el fogják veszíteni! – Azt hiszem, jobb, ha felhívom Melodie-t – felelte Jory. –

Tegnap este azt mondtam neki, hogy valószínűleg elmarad azelőadás.

– Hogy mondhattál ilyet, Jory?Mielőtt válaszolt volna, a bátyám olyan szemekkel nézett

rám, mintha mindenért én lettem volna a hibás, még az el nemmaradt előadásokért is, pedig el sem akartam rá menni. Akkorsem mentem volna, ha eszükbe jut, hogy elhívjanak. Nemérdekelt a hülye balettjük, ahol mindenki csak táncolt, és nemszólt egy szót sem. Ráadásul nem is a Hattyúk tavát adták elő,hanem a legostobább, legunalmasabb balettet, a Coppeliát.

Apa közben visszajött, mivel – mint mindig – ezúttal iselfelejtett valamit.

– Gondolom, te leszel a herceg – mondta Jorynak, aki erre

nagyon csúnyán nézett rá. – Jóságos Isten! Te soha nem figyelsz semmire, apa?! A

Coppeliában nincs semmiféle herceg! Az előadás nagy

részében a karban leszek, de majd meglátod, milyenfantasztikus anya. Saját koreográfiát csinált magának. – Tessék?! – kiáltotta apa, és dühösen nézett anyára. –

Nagyon jól tudod, Cathy, hogy nem táncolhatsz a beteg

térdeddel! Megfogadtad, hogy nem lépsz többé színpadra. Atérded bármelyik pillanatban felmondhatja a szolgálatot,

eleshetsz, és megtörténhet, hogy egész életedre nyomorékmaradsz.



– Csak még egyszer, utoljára – könyörgött anya, minthaattól az egy fellépéstől függött volna az élete.

– A gépbabát fogom táncolni, és többnyire egy székbenülök, úgyhogy ne dühöngj!

– Nem! – kiáltotta változatlan indulattal apa. – Ha ma este

fellépsz, és kibírod, azt fogod hinni, hogy rendben van atérded. Meg akarod majd ismételni a sikeredet, és ha újbólpróbálkozol vele, örökre tönkreteheted magad. Egyetlen esésis elég, hogy eltörd a lábad, a medencecsontodat, a

gerincedet… Nagyon jól tudod, hogy előfordult már ilyesmi. – Tessék, sorold csak fel az összes csontomat! – kiabálta

anya, miközben a székbe süppedve arra gondoltam, hogy haeltöri a csontját, és többé nem lesz képes táncolni, akkorlegalább állandóan velem kell majd lennie.

– Komolyan mondom, Chris, néha úgy viselkedsz, mintha a

rabszolgád lennék! Nézz rám! Harminchét éves vagyok, éshamarosan elég öreg leszek már ahhoz, hogy örökreabbahagyjam a táncot. Hagyd, hogy hasznosnak érezzemmagam, ahogy te is. Muszáj táncolnom, legalább még egyszer!

– Nem – ismételte meg apa, de már nem annyirahatározottan, mint korábban. – Ha most beleegyezem, soha

nem fog vége szakadni. Újból és újból meg fogod próbálni… – Nem fogok könyörögni neked! Nincs olyan tanítványom,aki el tudná táncolni a szerepet, tehát én fogom megcsinálni,akár tetszik ez neked, akár nem!

Anya gyors pillantást vetett rám, mintha jobbanaggasztotta volna az, amit én gondoltam, mint amit apa.

Boldog voltam, nagyon boldog… mert tudtam, hogy el fog esni.A lelkem legmélyén biztosan tudtam, hogy be fog következni,



ha erősen kívánom. Tudtam, ha leülök a nézőtéren, ésrászögezem a tekintetemet, azt csinálhatok vele, amit akarok.Megtanítom rá, hogyan mászkáljon négykézláb, és szaglásszaa földet, mint egy indián. Csodálkozni fog, ha rájön, mennyimindenre képes az ember a szaglása révén.

– Nem jelentéktelen, múló sérülésről beszélek, Cathy! –

mondta az az utálatos férje. – Egész életedben rendkívüliigénybevételnek tetted ki az ízületeidet, és oda sem figyeltél,ha fájtak. Ideje hogy rájöjj, mennyire a te közérzetedtől függ ,

mi zajlik a családban! Mérges voltam apára, mert megint elfelejtett valamit,visszajött, és meghallotta azt, amit nem kellett volna. Anyamég csaknem is csodálkozott, hogy megint otthon hagyta apénztárcáját, pedig orvos volt, akinek állítólag mindenreemlékeznie tellett volna. Egyszerűen érte nyúlt, elvette a

tányérja mellől, ahol felejtette, és halvány mosollyal a szájaszögletében odaadta neki – Ezt mindennap eljátszod – mondta. – Kimégy a garázsba,

beindítod a kocsit, aztán eszedbe jut, hogy, nincs nálad apénztárcád.

Apa mosolya – miközben válaszolt – legalább olyan

halvány volt, mint anyáé. – Hát persze! Így legalábbvisszajöhetek, és meghallhatom mindazt, amit nem akarszelmondani. – Megfogta, és a farzsebébe tette a pénztárcát.

– Chris, hidd el, nem szeretek olyasmit tenni, amit

helytelenítesz, de nem engedhetem, hogy az előadás rosszulsikerüljön. Jory számára is ez az első igazi alkalom, hogy

szólót táncoljon…



– Legalább egyszer az életben hallgass rám, Catherine!Megröntgenezték a térded, nagyon jól tudod, hogy aporckorongod erősen sérült, és időnként panaszkodsz is, hogy

fáj. Évek óta nem léptél színpadra. Az esetenkénti fájdalomegy dolog, a rendszeresen jelentkező viszont más. Azt akarod,hogy örökké érezd?

– Ó, ti orvosok! – kiáltott fel mérgesen anya. – Csak arra

tudtok gondolni, hogy milyen törékeny az emberi test. Igen, fája térdem. És aztán?! Minden balett -táncos állandóan

fájdalmakra panaszkodik. Ezt csinálták Dél-Karolinában, NewYorkban, Londonban… Mit számít egy táncosnak a fájdalom?Semmit, doktor úr, semmi olyasmit, amivel ne tudnékmegbirkózni.

– Cathy!

– Több mint két éve nem fájt istenigazából a térdem.

Hallottál panaszkodni? Nem! Egyetlenegyszer sem. Apa hátat fordított, és egyetlen szó nélkül visszament agarázsba.

Anya rögtön felpattant, utánafutott, én pedig őutána,remélve, hogy folytatni fogják a veszekedést, és a végén anyanyer. Akkor legalább teljesen az enyém lesz!

– Chris! – kiáltotta, és a kocsi jobb első ajtaját felrántvabeugrott, és apa nyaka köré fonta a karját. – Ne indulj el úgy,hogy mérges vagy! Szeretlek, tisztellek, és becsületszavamrafogadom, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor közönség elé

lépek. Esküszöm, hogy soha, de soha többé nem fogokszínpadon táncolni. Tökéletesen tisztában vagyok vele, miért

kellene itthon maradnom… Tudom, hogy…



Csókolóztak. Soha életemben nem láttam még másokat,akik annyira szerettek csókolózni, mint ők. Egy idő után anyahátrébb húzódott, megsimogatta apa arcát, és azt mondta: –

Drágám, ez lesz az első alkalom, amikor közönség előtt együtttáncolhatok Julian fiával. Figyeld meg Joryt, mennyire hasonlítJulianre! Kitaláltam egy külön pas de deux-t, amiben én agépbaba vagyok, ő pedig gépkatona. Ennél jobb koreográfiátsoha nem csináltam még. Szeretném, ha ott ülnél a nézőtéren,és büszke lennél a feleségedre és a fiadra. Nem akarom, hogy

itthon maradj, és a térdem miatt aggódj! Többször iselpróbáltuk már azt a jelenetet, és egyszer sem éreztemfájdalmat.

Újból megsimogatta, meg is csókolta, én pedig láttam apán,hogy jobban szereti bárkinél. Jobban, mint minket, sőtmagánál is. A bolond! Átkozott bolond, hogy képes ennyire

szeretni egy nőt! – Rendben van – mondta –, de ez az utolsó alkalom. Már azis csoda, hogy ennyi megpróbáltatást elviselt a térded. Atanítás is túl nagy igénybevételt jelent számára. Olyan nagyot

hogy egyéb sérüléseid is lehetnek. Apa indított, és hallottam, hogy anya nagyon szomorú

hangon utánaszólt: – Évekkel ezelőtt, amikor MadameMarisha azt mondta, hogy tánc nélkül nem fogom tudnielképzelni az életemet, nem hittem neki. Most úgy érzem, ittaz alkalom kipróbálni, hogy igaza volt -e, vagy sem.

Nagyszerű! Pontosan azt mondta, amire apának szüksége volt, hogy

visszajöjjön, és új ötlettel álljon elő. Az asztalra támaszkodott,és úgy szólalt meg: – Cathy, mi van azzal a könyvvel, amit már



régen meg akarsz írni? Itt lenne rá az alkalom, hogy elkezdd…!– Hosszú, elgondolkodó pillantást vetett rám, és úgy éreztem,olyan vagyok, mint a mindent visszaverő, tökéletesrefoncsorozott tükör. – Bart, ne felejtsd el, hogy mindenki

nagyon szeret! – figyelmeztetett. – Ha bármi gondod van,nyugodtan elmondhatod nekem vagy édesanyádnak.Örömmel meghallgatunk, és mindent megteszünk, hogyboldog légy.

Boldog? Akkor lettem volna boldog, ha eltűnik anya

életéből. Csak akkor, ha anyát egyedül a magaménaktudhattam volna… Aztán eszembe jutott az az öregember, sőtnemcsak ő, hanem a másik is. Egyik sem akarta, hogy anyaéljen… egyik sem. Olyan szerettem volna lenni, mint ők, ésfőleg, mint Malcolm. Elképzeltem hát, hogy kint van agarázsban, és csak azt várja, hogy apa elmenjen. Szerette, ha

egyedül voltam, és szomorúnak, magányosnak,rosszkedvűnek, dühösnek éreztem magam… olyankor mindigmosolygott.

Apa elment, és hamarosan anya és Jory is kocsiba ült, csak énmaradtam Emmával, aki rögtön nekem esett, és egyfolytában

szidott.– Bart, nem tudod letörölni a vért a szádról? Muszáj

állandóan az ajkadba harapnod? A legtöbb ember óvakodikattól, hogy szándékosan fájdalmat okozzon magának.

Mit tudott arról, hogyan érzem magam? Csöppet sem fájt,

ha beleharaptam a számba, sőt még szerettem is a vér ízét.

– Mondok én neked valamit, Bartholomew Scott WinslowSheffield. Ha az én fiam lennél, jó alaposan elagyabugyálnálak.



Úgy látom, tetszik neked, ha másokat kínozhatsz, és alegrondább dolgokra is képes vagy, csak hogy felhívd magadraa figyelmet. Nem kell tíz diplomával rendelkezőpszichiáternek lenni ahhoz, hogy ezt észrevegye az ember.

– Pofa be! – üvöltöttem rá.

– Ne merd azt mondani nekem, hogy pofa be! Elegem van

már abból, amit miattad el kell viselnie az embernek! Bármirossz történik ebben a házban, annak te vagy az oka. Te törtedössze azt a drága nippet is, amit édesanyád annyira szeretett.

Ne hidd, hogy nem láttam, papírba tekerve benne volt aszemetesvödörben! Hiába mereszted rám a szemed, nem félektőled! A drótot is te tekerted Clover nyakára, te fojtottad mega bátyád kiskutyáját! Szégyelld magad! Utálatos, kegyetlenkisfiú vagy, Bart Sheffield, nem csoda, ha egyetlen barátodsincs. Sok ezer dollárt fogok megspórolni a szüleidnek azzal,

ha a térdemre fektetlek, és kékre-zöldre verem a fenekedet.Gondoskodni fogok róla, hogy két hétig ülni se tudj! Fölém magasodott, és arra kényszerített, hogy kicsinek és

tehetetlennek érezzem magam. Nagyon szerettem volna nagyés erős lenni.

– Ha hozzám mersz nyúlni, megöllek! – mondtam ijesztő,

jéghideg hangon. Felpattanva szétvetettem a lábam, és kicsitrátámaszkodtam az asztalra, hogy megőrizzem azegyensúlyomat. Úgy éreztem, rögtön szétvet a düh, éspontosan tudtam már, hogyan változtathatom magamat

Malcolmmá, hogyan érhetem el azt, amit akarok. Hogy megijedt! Szólni sem tudott, csak rám meredt tágra

nyílt, rémült tekintettel. Felhúztam a felső ajkamat,



megmutatva neki fenyegetően villogó fogaimat, aztánhagytam, hogy a szájam gúnyos vigyorba görbüljön.

– Takarodj az utamból, asszony, mielőtt elveszítem atürelmemet!

Emma szó nélkül elhátrált előlem, és az ebédlőn át kifutotta hallba, hogy ijedten, védőn magához ölelje Cindyt.

Egész nap csak vártam. Emma azt hitte, hogy a bokrok között,a rejtekhelyemen vagyok, úgyhogy otthagyta Cindyt a

homokozóban, a nagy tölgyfa árnyékában, ahol vadonatújnapernyő is állt, hogy még jobban védve legyen a tűző naptól.Semmi nem számított, ha az aranyos kis Cindyről volt szó,pedig csak a fogadott gyerekük volt!

Vihogni kezdett, amikor meglátta, milyen nehezen álloktalpra, mintha csak tettettem volna, hogy öreg vagyok.

Egyfolytában mosolygott, és megpróbált elbűvölni.Félmeztelenül ült előttem, nem volt rajta más, csak egy zöld-

fehér csíkos, rövid sort. Arra gondoltam, ha felnő, még szebblesz, és mint minden nő, ő is megpróbálja majd a legrosszabbtulajdonságokat kihozni a férfiakból. Elárulja a férfit, akiszeretni fogja, és elárulja a gyerekeit is. De… de… ha ronda

lesz, nem kell majd senkinek. Csúnyán senkinek sem foggyereket szülni. Nem fog tudni senkit sem elbűvölni. Éreztem,hogy meg kell védenem a gyerekeit attól, amit későbbelkövetne ellenük. Semmi nem számított, csak az, hogymegvédjem őket.

– Barrtiii! – kiáltotta mosolyogva, és a lábait keresztbe

vetve, hogy tisztán lássam a rövidnadrágja alól elővillanóbugyiját. – Játszol velem, Barrtii? Játszol Cindyvel?



Pufók, csöppnyi kezek nyúltak értem. Megpróbált„elcsábítani”. Még csak kétéves és néhány hónapos volt, ésmáris ismert minden gonosz női praktikát,

– Cindy! Jól vagy?! – kiabált ki Emma a konyhából, deengem nem látott, mert mélyen lehajoltam a bokrok mögé.

– Cindy homokvárat épít! – kiáltotta vissza neki az a kissenki, mintha csak engem akart volna fedezni. Felkapta a

kedvenc piros vödrét, és felém nyújtotta, sőt nemcsak azt,

hanem a piros-sárga lapátját is. Éreztem, hogy az ujjaim

ráfeszültek a zsebemben lévő bicskára.– Aranyos kis Cindy – fuvoláztam, miközben kedvesmosollyal az arcomon közelebb óvakodtam hozzá. – Az

aranyos kis Cindy fodrászosdit akar játszani…

Nagyon a kedvére való lehetett, amit mondtam, mertvidáman összecsapta a kezét .

– Húúú! – kiáltotta lelkesen. – Finooom!Vidáman nevetett akkor is, amikor megszorítottamselymes, puha, fényesen csillogó, szőke haját, és kioldoztam

belőle a szalagot .– Nem foglak bántani – mondtam neki, a szeme elé tartva

gyöngyháznyelú bicskámat. – Ne kiabálj… ülj szépen

nyugodtan a fodrásszékben, amíg be nem fejezem.

A szobámban új szavak egész listája várt. Gyakorolnom kelletta kiejtésüket, a kibetűzésüket, és egy nap leforgása alattlegalább ötször kellett használnom őket beszéd közben.

Szükségem volt a bonyolult, új szavakra, hogy megértessem az

emberekkel, milyen okos, agyafúrt vagyok.





Aznap tövig levágtam a hajam, másnap pedig elkaptam, ésa földhöz vágtam Violet Blue-t. Amikor bőgve hazafelé indult,ugyanolyan kopasz volt, mint én.”

A szél kifújta a kezemből a sok szép szőke hajat, amivalamikor a Cindyé volt. Ő közben vadul üvöltött a konyhában,de nem azért, mintha megijesztettem vagy bántottam volna.Emma sikoltozásából jött rá, hogy valami nincs rendben.Cindy haja végre ugyanolyan volt, mint az enyém: tüskés,

rövid, ronda.



AZ UTOLSÓ TÁNC

– Jory! – kiáltotta anya, mihelyt meglátott. – Hála istennek, ittvagy! Hogy ízlett az ebéd?

Megmondtam neki, hogy finom volt, de hiába részleteztemvolna, úgyse figyelt oda, mert annyira lekötötték a végsőelőkészületek. Hozzászoktam már, hogy az előadások napjánígy van; reggel gyakorlás, délután próba, este fellépés. Állandó

rohanásban teltek ezek a napok, miközben elhitette magával,hogy a Föld is megállna, ha nem a legjobb képességei szerinttáncolná el a szerepét, és mindent úgy akart csinálni, hogytovább forogjon.

– Tudod, Jory – fordult hozzám izgatottan anya a közösöltözőnkben, ahol paraván is volt, és tényleg nem láthattuk

egymást ruhátlanul – egész életemben rendkívül fontos voltszámomra a balett, de úgy érzem, ma este lesz a legfontosabbelőadásom, mert végre a fiammal lépek fel! Ismerlek,táncoltunk már együtt többször is, de a mai este akkor iskülönlegesnek számít! Elég idős vagy már ahhoz, hogy szólóttáncolj. Kérlek, nagyon kérlek, mindent tégy meg, hogy az

égből lenézve Julian büszke lehessen egyetlen fiára! Hát persze hogy minden tőlem telhetőt meg akartam tenni,

mint máskor is. Izgatottan vártam, hogy miután a közönségelcsöndesedett, végre felcsendüljön az első felvonás zenéje.Anya zenéje és az enyém, az, amely képes volt mindkettőnketegy csodálatos mesevilágba röpíteni, ahol bármimegtörténhetett, még az is magától értetődőnek tűnt, hogy az,ami történik, boldog véget ér.



– Csodálatos vagy, anya! Szebb, mint bármelyik balerina! –

Valóban az volt. Vidáman fölnevetett, és azt felelte, hogytényleg tudom, mivel lehet elbűvölni egy nőt, és ha ígyfolytatom, az évszázad leghíresebb Don Juanja lesz belőlem.

– A zenét figyeld, Jory! Ne merülj el annyira a számolásban,hogy elfeledkezz a zenéről! Azt kell érezned, és akkor mindentjól fogsz csinálni!

Annyira izgatott, feszült voltam, hogy úgy éreztem,bármelyik pillanatban kész volnék szétrobbanni.

– Anya, remélem, hogy az az apám, akit a legjobbanszeretek, az első sor közepén fog ülni. Nem válaszolt rögtön, csak a függöny széléhez szaladt,

ahonnan ki tudott nézni a közönségre.

– Nincs itt – mondta csalódottan. – Bartot sem látom. Márnem volt időm, hogy válaszoljak neki – meghallottam a zenét,

és a kar tagjaival együtt kitáncoltam a színpadra. Mindencsodálatosan ment. Anya az erkélyen ült, mint Coppelia, acsodaszép, életnagyságú baba, akit Coppelius mester olyannáformált, hogy távolból nézve képes legyen felgyújtani mindenférfinak a szívét.

Az első felvonás után azonban nem jött ki a színfalak

mögé, hanem hevesen zihálva ott maradt a színpadon. Nemárulta el apának, hogy Swanildát, a bolond módon egy rugórajáró babába beleszerető Franz szerelmét is ő fogja táncolni.Két szerepet vállalt egyszerre, ráadásul két igen bonyolult,

maga koreografálta szerepet. Apa biztosan megtiltotta volna

neki, hogy színpadra lépjen, ha tisztában van vele, hogy

utolsónak szánt fellépése alkalmával mit is vállal. Felmerültbennem a gondolat, hogy vajon segíthetek-e apát becsapni?



– Hogy van a térded, anya? – kérdeztem t őle, mert az elsőfelvonás közben többször is láttam, hogy fájdalmas grimasztvágott.

– Remekül! – felelte élesen, és a függöny mögül leselkedveismét apát és Bartot kereste a nézőtéren. – Miért nincsenekitt? Soha nem fogom megbocsátani Chrisnek, ha nem jön el,hogy megnézze az utolsó fellépésemet!

A második felvonás előtt végre megpillantottam apát ésBartot. A második sorban ültem, és elég volt csak

rápillantanom az öcsémre, hogy lássam, apa erőszakkalcipelte magával. Alsó ajkát dühösen lebiggyesztve bámult a

függönyre, és dühösen ráncolta a homlokát, mintha eleve elakart volna utasítani magától mindent, ami szép és kecses. Aszépség és a kecsesség neki távolról sem szerzett annyiörömöt, mint nekem.

Elkezdődött a harmadik felvonás. Együtt táncoltunkanyával, életnagyságú babákként, akiket a hátukba illesztettkulccsal hoztak működésbe. A tágas szoba, amiben dr.Coppelius a találmányait tartotta, ijesztően homályos volt, és alátványt még drámaibbá tette a mindent elöntő, kékes fény.Éreztem, hogy anyának nehezére esik a tánc, de egyetlen

lépést sem tévesztett el, miközben a zene üteméhez pontosanigazodva végigjártuk az összes mechanikus szerkezetet, ésfelélesztettük őket, hogy együtt táncoljanak velünk.

– Jól vagy, anya? – kérdeztem tőle suttogva, amikor elég

közel kerültünk egymáshoz.

– Hát persze – felelte, és egyetlen pillanatra sem hervadt le

az arcáról a szerepe megkövetelte mosoly.



Csodáltam a bátorságát, ugyanakkor féltem is miatta.Tudtam, hogy a nézőtéren Bart árgus szemekkel figyelbennünket, úgy véli, megveszekedett bolondok vagyunk, ésféltékeny, látva kecses mozdulatainkat.

Láttam, hogy anya mosolya merevvé válik, és egybőltudtam, hogy borzalmas fájdalmat érez. Úgy irányítottam alépteimet, hogy közelebb kerüljek hozzá, de az egyik gépbohóc

állandóan közöttünk téblábolt, és éreztem, hogy meg fogtörténni az, amitől apa rettegett.

Szédítő piruettekbe kezdett, a koreográfiával összhangbankörbejárva velük a színpadot. Ahhoz, hogy ezt képes legyenmegcsinálni, pontosan tudnia kellett mindenkiről, hogy hol áll,és milyen mozdulatot fog tenni, amikor elviharzik mellette.Amikor mellém ért, kinyújtottam a karom, hogy megállítsam amozgásban, de nem sikerült. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy

képtelen leszek tovább nézni, de aztán láttam, hogy meg tudjacsinálni – bármilyen fájdalmat érez is, elesés nélkülvégigtáncolja a szerepét. Boldogan ugrottam a magasba, és atérdemre érkezve játékosan álmaim nőjének nyújtottam akezem. És akkor hirtelen a szívem akkorát vert, mintha kiakarna ugrani a helyéről. Észrevettem, hogy anya cipőjének a

szalagja kibomlott!– A cipőd, anya, ügyelj a bal cipődre! – súgtam neki, de megsem hallotta.

Alig tett néhány lépést, egy mozdulat közben a kibomlott

szalagra rálépett egy másik táncos, és anya elveszítette azegyensúlyát. Karját a magasba kapva próbálta megtartani

magát, és már-már úgy tűnt, hogy sikerülni fog, de meggyötört



térde nem bírta tovább, az arca fájdalmas görcsbe rándult, éselesett. Ott, a színpad kellős közepén.

A nézőtéren ülők ijedten felkiáltottak, néhányan fel is

ugrottak, hogy jobban lássák a történteket. Mi a színpadonfolytattuk a táncot, igyekezve minél jobban eltakarni azügyelőt, aki bejött, hogy kivigye anyát a színfalak mögé. Akészenlétben álló másik balerina perdült a színpadra, és azelőadás, mintha mi sem történt volna, folytatódott.

Végre elérkezett a türelmetlenül várt pillanat, és a függöny

lehullt. Meg sem hajoltam, hogy fogadjam a lelkes tapsot,lélekszakadva rohantam anyához. Rémülettől eltelve értemoda, ahol apa magához szorítva tartotta, miközben afehérköpenyes mentősök a lábát vizsgálgatták, hogykiderítsék, nem tört -e el.

– Jól csináltam, Chris? – kérdezte a fájdalomtól

halottsápadt arccal. – Nem igazán rontottam el az előadást,ugye? Láttad Joryt, milyen remekül táncolt a pas de deux-

nkben?

– Igen, igen – mondogatta apa, végigcsókolva az arcát, ésvégtelen imádattal nézett rá, miközben segített ráemelni ahordágyra. – Fantasztikusak voltatok mindketten. Soha nem

láttalak még szebben táncolni, és Jory egyszerűen lenyűgözővolt.

– És még csak véreznem se kellett. Elég volt eltörnöm alábam – suttogta anya, mielőtt elgyötörten behunyta volna a

szemét Úgy éreztem, nem sok értelme volt annak, amit mondott,

és Bartra néztem, aki meredten bámult utána. Egy pillanatraúgy tűnt, mintha nagyon örülne annak, ami történt.



Igazságtalanul ítéltem meg? Vagy igazam volt, és valóbanbűntudatot láttam felvillanni a szemében?

A könnyeimet nyeldesve néztem, hogyan tolják be ahordágyat a mentőkocsiba, hogy anyát, és vele természetesenapát, bevigyék a kórházba. Melodie édesapja megígérte, hogyengem is utánuk visz, aztán hazaszállítja Bartot .

– Bár szerintem Melodie boldogabb lenne, ha Jory mennehaza, és Bart ragaszkodna ahhoz, hogy az édesanyja mellettmaradjon a kórházban – tette hozzá.

Anya csak hosszú idő múlva ébredt fel a nyugtatók okoztamély alvásból, és vette észre a szobáját megtöltő, rengetegvirágot .

– Mint a trópusi kert – mondta mosolyogva, és előbb apát,majd engem is magához ölelt. Tudom, most azt fogod

mondani, Chris, hogy előre figyelmeztettél, de ismerd el, hogyamíg el nem estem, egészen jól táncoltam! – A szalag volt a hibás – szóltam közbe, védeni akarva apa

haragjától. – Ha nem bomlik ki, nem esel el.

– Ugye eltört a lábam? – kérdezte apát .– Nem, drágám, csak az ínszalagjaid szakadtak el, és a porc

vált le, ami miatt meg kellett operálni – felelte apa, és az ágyvégébe húzódva részletesen elmagyarázta, milyen súlyossérüléseket szenvedett.

– Igazán nem értem, hogyan oldódhatott ki az a szalag –

mondta értetlenül anya. – Mindig ügyelek rá, hogy magam

kössem meg… – szünetet tartott, és elgondolkodva nézett a

messzeségbe. – Hol fáj most?



– Sehol! – hangzott az ingerült felelet. – Hol van Bart?

Miért nem jött veletek?

– Tudod, milyen. Utálja a kórházat, a betegeket, ugyanúgy,ahogy minden mást is. Emma vigyáz rá és Cindyre.Szeretnénk, ha mielőbb hazajöhetnél, úgyhogy légy szíves, ésfogadj szépen szót az orvosoknak és az ápolónőknek, éspróbálj kevésbé önfejű lenni, mint áltálában!

– Pontosan mi a bajom?! – kérdezte anya ugyanolyan

riadt an, mint amilyennek én éreztem magam.

Kiegyenesítettem a hátam, és lélegzetvisszafojtva vártam aválaszt, biztosra véve, hogy szörnyű dolgot fogok hallani – Súlyosan megsérült a térded, Cathy! Nem akarom

részletezni, a lényeg az, hogy tolószékben kell közlekedned

mindaddig, amíg az ínszalagjaid rendbe nem jönnek. – Tolószékben?! – kérdezte anya olyan, hangsúllyal,

mintha villamosszékről lett volna szó. – Annyira súlyos asérülés? Látom rajtad, hogy nem mondtál el mindent.Elhallgatsz valamit, hogy kímélj.

– Ha az orvosaid tisztán látnak, te is meg fogod tudni –

felelte apa. – Az azonban máris biztos, hogy soha többé nemtáncolhatsz, sőt arra is figyelmeztettek, hogy még csak

tanítanod sem szabad. Semmiféle táncról sem lehet szó, alegkönnyebb keringőről sem! – mindezt nagyon határozottanmondta, de látszott a tekintetén, mennyire fáj neki, hogy eztkell közölnie.

Anya döbbenten nézett rá, mintha el sem tudta volnahinni, hogy az a jelentéktelen kis esés ilyen súlyos

következményekkel járhat .– Nem táncolhatok többé…? Soha?



– Soha – ismételte meg határozott hangon a korábbanmondottakat apa. – Sajnálom, Cathy, de én figyelmeztettelek.Próbáld csak meg összeszámolni, hányszor estél el, éssértetted meg a térded! Mit gondolsz, mennyi megpróbáltatástképes elviselni? Még simán járni sem fogsz tudni olyankönnyedén, mint korábban. Sírd hát ki magad, és próbáljmegbékülni a helyzeteddel!

Anya – apa karjába bújva – hangosan zokogni kezdett, énpedig az ágya melletti széken ülve némán jajongtam, mintha

engem fosztottak volna meg örökre a tánc lehetőségétől. – Nincs semmi baj, Jory – szólt hozzám anya, miutánfelszárította a könnyeit, és nagy nehezen hamis mosolyterőltetett az arcára. – Ha nem tudok táncolni, akkor keresekmagamnak más elfoglaltságot, bár… csak a jó ist en tudja, mi

lesz az.



EGY MÁSIK NAGYMAMA

Pár nap múlva, mivel anya már sokkal jobban érezte magát,apa bevitt a kórházba egy táskaírógépet, egy nagy köteg sárgagéppapírt, és egyéb irodaszert. Az egészet kirakta az ágy fölétolt, görgős lábú kisasztalra, és fülig érő szájjal rámosolygottanyára.

– Itt a ragyogó alkalom, hogy befejezd a könyved, amit ki

tudja mikor elkezdtél írni – mondta. – Nézd át a régi naplóidat,vágj bele, és ne törődj senkivel, írj meg mindent, amikikívánkozik belőled! Ha fájni fog valakinek, hát hadd fájjon,hiszen neked és nekem is fájt, ami velünk történt. Ne felejtsdel azt sem, ami Coryval és Carrie-vel történt!

Miről beszélt?

Hosszú másodpercekig nézték egymást némán, aztán anyaszomorú arccal elvett apától egy régi emlékkönyvet, és úgynyitotta ki, hogy én is láttam benne kislányos, egyenetlenbetűkből álló kézírását.

– Nem tudom, hogy jól teszem-e, ha belekezdek – mondta

halkan, különös tekintettel. – Olyan lesz, mintha újból átélnékmindent. A fájdalom is vissza fog térni.

– Cathy, tedd azt, amiről úgy érzed, hogy meg kell tenned!– felelte fejcsóválva apa. – Biztosan nyomós indokod volt arra,hogy belekezdj abba a könyvbe. Ki tudja, talán új, az előzőnélis sikeresebb karrier első állomása lesz, ha befejezed.

Elképzelhetetlennek tartottam, hogy az írás valaha ispótolhatja anya számára a táncot, ám másnap, amikormeglátogattam, megdöbbenéssel tapasztaltam, milyen



szenvedéllyel rója a sorokat. Arcán furcsa, lázas odaadásrólárulkodó kifejezés jelent meg, aminek láttán határozottféltékenységet éreztem.

– Meddig tartanak még bent? – kérdezte anya apától, mertő vitt be hozzá.

Izgatottan vártuk, Emma Cindyvel a karján, én pedig Bartkezét szorongatva. Apa kiemelte anyát a kocsi első üléséről, ésóvatosan beleültette a kölcsönzőből hozott, összecsukható

tolószékbe. Bart utálkozva nézte a széket, miközben Cindylelkesen kiabált: – Anyuci! Anyuci! – Nem érdekelte, hogyantért haza anya, neki csak az volt a fontos, hogy ott legyen. Bartazonban hátrahőkölt, és olyan tekintettel nézett végig rajta,mintha nem kedvelt idegent látott volna.

Aztán megpördült, és szó nélkül bement a házba. Anya

arca fájdalmasan megvonaglott, és utánakiáltott: – Bart! Nemenj el úgy, hogy még csak köszönni se tudjak neked! Nemörülsz, hogy hazajöttem? El sem tudod képzelni, mennyirehiányoztál. Tudom, hogy nem szereted a kórházakat, de azért

jólesett volna, ha meglátogatsz. Azt is megértem, hogy nemörülsz ennek a széknek, de hidd el, csak rövid ideig fogom

használni. A fizikoterápiás foglalkozáson megtanultam, milyensokat gyakorolhat az ember ülve is… – nem fejezte be a

mondatot, az öcsém sötét, komor pillantásától a hangjaerőtlenül elhalt.

– Furcsán nézel ki abban a székben – jelentette ki

rosszallóan összevont szemöldökkel Bart. – Nem szeretem,

hogy benne ülsz!



– Hát, hogy őszinte legyek, nekem sem ez a kedvenctrónom – felelte idegesen nevetve anya –, de ne felejtsd el,

hogy nem vagyok örökre hozzákötve! Csak addig kellhasználnom, amíg a térdem meg nem gyógyul. Gyere, Bart,viselkedj barátságosan velem! Megbocsátom, hogy nem jöttélel hozzám, a kórházba, de azt soha nem fogom megbocsátani,

ha nem mutatsz irántam egy kis szeretetet. Ahogy anya közelebb mozdította a tolószékét, Bart a

homlokát ráncolva hátrébb lépett .

– Nem! Ne érj hozzám! – kiáltotta harsányan. – Nem kellettvolna táncolnod, hogy aztán eless! Azért táncoltál csak, mertnem akartál hazajönni, hogy újból láss! Utálsz, mert levágtamCindy haját! Meg akarsz büntetni azzal, hogy abban a székbenülsz, pedig nem is kellene!

Megpördült, és a lapos kövekből kirakott ösvényen a ház

mögé iramodott, de alig lépett kettőt, a lába megbicsaklott éshasra vágódott. Rögtön fel is pattant azonban, és tovább futott,egyenesen neki egy fának. Az erős ütéstől fájdalmasanfelkiáltott, és láttam, hogy vérzik az orra. Jesszusom! Miketnem volt képes mondani!

Apa magyarázta meg némiképp a viselkedését, miközben

betolta a házba anyát, akinek az ölében – boldogan, hogyismét vele lehet – Cindy is ott kuporgott.

– Ne nyugtalankodj Bart miatt… – mondta –, visszajön ésbánni fogja, hogy csúnyán viselkedett… Nagyon hiányoztál

neki, Cathy. Éjszakánként hallottam, amint sír. Az újpszichiátere, dr. Hermes szerint javul az állapota, kezdi

levetk őzni az ellenséges indulatait Anya nem válaszolt, némánsimogatta Cindy tüskés, egészen rövidre nyírt haját.



Kezeslábasában a csöppség inkább fiúnak tűnt, mintkislánynak, annak ellenére, hogy Emma nagy nehezen szalagotkötött hajának a maradékába. Apa korábban elmesélhette máranyának, mit csinált Bart Cindyvel, mert egy szóval semkérdezte.

Később, miután Bart lefeküdt, visszamentem a nappaliba egyottfelejtett könyvért, és anya szobája előtt meghallottam afolyosóra kiszűrődő hangját: – Mit csináljak Barttal, Chris?

Szeretettel és odaadással próbáltam közeledni hozzá, devisszautasított. Nézd meg, mit csinált Cindyvel, aki védekeznisem képes, és fenntartás nélkül megbízik mindenkiben.Elfenekelted legalább? Megbüntetted egyáltalán? Tisztelibármelyikünket is? Néhány hét a padláson megtanítaná rá,hogy jobban teszi, ha szót fogad.

Rossz volt hallani, hogy anya ilyeneket mond. Olyanszomorú lettem, hogy gyorsan visszafutottam a szobámba, ésaz ágyamra vetődve elkeseredetten bámultam a szemköztifalat, amin ott sorakoztak a Julian Marquetet és CatherineDahlt ábrázoló, színes plakátok. Nem ez volt az első eset,amikor elgondolkodtam, vajon milyen is lehetett az igazi

apám. Nagyon szerette-e anyát? Szerette egyáltalán?Boldogabb lenne-e az életem, ha nem hal meg születésemelőtt?

Ott volt aztán Paul apu, aki az után a magas, fekete hajú,sötét szemű férfi után következett. Bart valóban dr. Paulnak a

fia, vagy…? Még végig sem tudtam gondolni a kérdést, már úgy

éreztem, mintha árulást követtem volna el a kétkedéssel.



Behunytam a szemem, mintha láthatatlan, borotvaélesszablya függött volna fölöttünk, készen arra, hogymindannyiunkat levágjon.

Másnap kora este bementem apa dolgozószobájába, éskiöntöttem előtte mindazt, amit oly hosszú ideig magambafojtottam.

– Apa, csinálnotok kell valamit Barttal. Egyszerűen félektőle. Nem tudom, hogyan élhetünk vele továbbra is egy

házban, amikor látni rajta, hogy meg fog őrülni – ha nem őrültmáris. – Nem tudom, mit tehetnék, Jory – felelte apa,

elkeseredetten a tenyerébe hajtva a fejét. – Anyádbelepusztulna, ha el kellene küldenünk magunktól Bartot. Tenem tudod, milyen szörnyűségeken ment keresztül. Nem

hiszem, hogy sokat el tudna viselni… még egy gyerekelveszítése végképp tönkretenné. – Megóvjuk attól, hogy ez megtörténjen! – kiáltottam

szenvedélyesen. – Meg kell azonban akadályoznunk, hogy Barttovábbra is a szomszédokhoz járjon, akik teletömik a fejétkülönböző hazugságokkal. Állandóan ott van, az az idős nő

pedig az ölébe veszi, és olyan dolgokat mesél neki, amiktőlcsak még furcsább lesz, úgy tesz, mintha vénember lenne, ésutálna minden nőt. Ő a hibás, apa, az a feketében járó, időshölgy. Ha békén hagyná, Bart olyan lehetne, amilyen azelőttvolt, hogy ideköltözött.

Apa különös, elgondolkodó pillantást vetett rám, mintha a

tőlem hallottak eszébe juttattak volna valamit Mint mindig,ezúttal is rengeteg dolga lett volna, meg kellett volna néznie a



betegeit, de felhívta a kórházat, és közölte, hogy fontoselfoglaltsága miatt nem tud bemenni. Megtette! Habozásnélkül!

Gyakran előfordult, hogy elgondolkodtam anyámharmadik férje felöl, és azt kívántam, bárcsak ő lenne az igaziapám, de abban a pillanatban, amikor Bart – és anya –

megmentése érdekében félrerakta a munkáját, t udtam, hogy a

legfontosabb szempont alapján valóban ő az én igazi apám. Vacsora után anya visszavonult a szobájába, hogy a

könyvén dolgozzon. Cindy már lefeküdt, Bart pedig valahol azudvaron volt, amikor apával meleg pulóvert húztunk, éscsöndben kiléptünk a házból

Nyirkos, ködös idő volt, amikor a szomszédunkbanemelkedő, nagy ház kertjének magas, fekete acélrudakból róttkapujához értünk.

– Dr. Christopher Sheffield! – szólt bele apa határozottan akaputelefon mikrofonjába. – A ház úrnőjével akarok beszélni!

– Miközben a kapuszárnyak halkan szétnyíltak előttünk,megkérdezte tőlem, miért nem derítettem még ki a hölgynevét. Vállat vontam, mintha nem is lett volna neve, vagy haigen, engem akkor sem érdekelt volna. Bart sem említette

soha másként, csak úgy, hogy nagymama.A főbejárathoz érve apa erősen megütögette a tömörrézből készült kopogtatót. Hosszas várakozás után végrecsoszogó lépteket hallottunk, és John Amos végre beengedett

bennünket – Az úrnő nagyon hamar elfárad – figyelmeztetett

bennünket John Amos Jackson. Hosszú, sovány és beesett voltaz arca, a szemei mély üregekben ültek, a keze reszketett, a



háta erősen meggörbült. – Ne mondjanak neki semmi

olyasmit, amivel felizgathatják! Láttam, hogy apa megütközve, a homlokát ráncolva néz a

minket magunkra hagyó, nehézkesen elcsoszogó öregemberután.

A fekete ruhás hölgy ezúttal is megszokott hintaszékébenült

– Sajnálom, hogy megzavartam a nyugalmát – mondta neki

a tekintetét ráfüggesztve apa. – Dr. Christopher Sheffield

vagyok, és itt lakom a szomszédban. Ez itt az idősebbik fiam,Jory, akivel már találkozott, A hölgy idegesnek tűnő mozdulattal beljebb hívott, és

székkel kínált bennünket. Elfogadtuk az invitálást, de csak aszék szélére ültünk, mert nem akartunk hosszabb ideigmaradni. Óráknak tűnő másodpercek múltak el, mielőtt apa

ismét megszólalt volna: – Szép otthona van. – Körbejártatta atekintetét az elegáns bútorokon, és alaposan megnézte afalakon lógó festményeket is. – Különös, déjà vu érzésem van –

tette még hozzá halkan, szinte csak magának. A hölgy mélyen lehajtotta fekete fátyoltól takart fejét, és

tehetetlenül széttárta a karját, mintha csak megértést kért

volna, amiért nem képes válaszolni. Tudtam róla, hogytökéletesen beszél angolul, és nem értettem, miért tesz úgy,mintha nem tudná a nyelvet.

Némán, mozdulatlanul ült, csak gyűrűkkel díszített,

arisztokratikus keze markolászta a fekete köntös alatt mindiga nyakában lógó, vastag gyöngysort. Apa gyors pillantást

vetett rá, mire idegesen elkapta a nyakától a kezét .





Az idős nő gyorsan a köntöse alá rejtette a kezét, apapedig, mintha rugó lökte volna ki, felpattant. Pár másodpercignémán meredt a ház asszonyára, aztán némán körülnézett,majd tekinteté ismét a hölgyön állapodott meg, szinteodaszögezte a hintaszékébe, miközben annak kínlódvamegrándult az arca.

– A legjobb… ami… pénzért… megvehető – mondta lassan,

minden szót külön kihangsúlyozva apa. Éreztem a hangján amérhetetlen keserűséget, de nem értettem, mi okozhatta. Úgy

tűnt számomra, hogy egy ideje egyre kevesebb dolgot értek. – Semmi sem túl drága az elegáns és arisztokratikus Mrs.

Bartholomew Winslow számára – folytatta apa. – Azok a

gyűrűk, Mrs. Winslow – miért nem gondolt rá, hogy elrejtseőket? Akkor talán sikeres lett volna az álcázás, bár kétlem,hogy túl hosszú ideig meg tudott volna téveszteni. Túlságosan

is jól ismerem a hangját és a gesztusait ahhoz, hogysikerülhetett volna. Fekete köntöst visel, de az ujjain ottcsillognak imádott státusszimbólumai. Elfelejtette talán, hogymibe kerültek nekünk? Azt hiszi, elfelejtettem azokat avégtelenül hosszú, a hideg, a hőség, a magányosság okoztaszenvedéssel teli napokat, a kínt, amivel a gyöngysoráért és a

kezén csillogó gyűrűkért fizettünk? Döbbenten és értetlenül hallgattam, amit mondott. Sohanem láttam még annyira feldúltnak, keserűnek apát. Nagyonnehéz volt kizökkenteni a nyugalmából… És ki lehetett ez a nő,

akit ő ismert, én viszont nem? Miért szólította Mrs.Bartholomew Winslow-nak – a féltestvérem nevén?

Lehetséges volna, hogy valóban Bart nagyanyja, és hogy Bartnem Paul apunak a fia?





elfátyolozott arcát, határozott hangon megkérdezte. – Mikor

engedett el az orvos?

– A múlt nyáron – hangzott a halk, suttogó válasz.

Az idős nő tehetetlenül az ölébe ejtette a kezét, és márcsak a hangjával könyörgött .

– Még mielőtt ideköltöztem volna, megbíztam azügyvédeimet, hogy segítsenek neked és Cathyhek, ha telket

akartok vásárolni. Szigorú utasításba adtam, hogy a kilétemettartsák előttetek titokban, mert tudtam, hogy nem fogadnátok

el a segítségemet. Apa némán visszarogyott a székre, és a térdéretámaszkodva lehajtotta a fejét.

Miért nem örült annak, hogy az édesanyja végrekiszabadult arról a szörnyű helyről? Állandóan az járt afejében, mikor látogathatná meg, és most végre itt volt, a

közelünkben. Nem szerette már az édesanyját? Esetleg attólfélt, hogy bármelyik pillanatban újból kitörhet rajta abetegség? Arra gondolt talán, hogy Bart örökölte az őrültséget,vagy, hogy megfertőzi az öcsémet? És anya miért idegenkedettannyira az anyósától? Néztem egyikről a másikra, választvárva kimondatlan kérdéseimre, és közben rettegtem is, hogy

meg kell tudnom, mégsem Paul volt Bart édesapja. Amikor a fejét fölemelte, mély, korábban soha nem voltráncokat láttam apa elgyötört arcán.

– Nem tudlak jó lelkiismerettel ismét anyának szólítani –

mondta üresen kongó hangon. – Ha segítettél megvásárolni atelket, amin a házunk áll, azt köszönöm. Holnap kiakasztjuk az

Eladó táblát, és ha te nem vagy hajlandó elköltözni, akkor mi



megyünk el innen, lehetőleg minél messzebb. Nem fogommegengedni, hogy szembefordítsd a fiaimat a szüleivel.

– A szülőjével! – igazította ki az idős hölgy. – A szüleivel, akiken kívül más nincs nekik! – vágott vissza

apa. – Tudhattam volna, hogy ide fogsz jönni. Beszéltem azorvosoddal, és elmondta, hogy kiengedtek, csak azt nem, hogymikor, és hogy hova mentél.

– Hova mehettem volna?! – kiáltott esdeklő hangon az idősnő, és tehetetlenül tördelni kezdte a kezét. Úgy tűnt, mintha

szeretné megérinteni apát, végigsimítani az arcát, de óriásierőfeszítéssel legyűri magában a vágyat. Minden szava,minden pillantása arról árulkodott, hogy végtelenül szereti, ésezt még én is pontosan meg tudtam állapítani.

– Christopher! – könyörgött. – Nincsenek barátaim, nincscsaládom, nincs otthonom, és nem tudok hová menni, csak

hozzád és a tieidhez. Csak ti maradtatok nekem, te, Cathy, és agyerekei, az unokáim. Ezt is képes lennél elvenni tőlem?Minden este térden állva imádkozom azért, hogy bocsássatokmeg nekem, fogadjatok vissza, és szeressetek úgy, ahogy

valamikor szerettetek.

A szavait hallva én már sírással küszködtem, de apa

mintha acélból lett volna, rendíthetetlennek ésmegközelíthetetlennek tűnt. – Fiam, drága fiam, fogadj vissza, és mondd, hogy ismét

szeretsz! Ha pedig erre képtelen vagy, csak azt engedd meg,

hogy itt maradjak, és néha lássam az unokáimat! Válaszra várva kis szünetet tartott, de mivel apa nem felelt,

folytatta: – Azt hittem, elnéző leszel, ha csöndben meghúzomitt magam, és eltitkolom Cathy elől, ki is vagyok. Láttam



azonban, hallottam a hangját, és hallottam a tiédet is. A falmögé bújtam, onnan figyeltelek benneteket, és a szívemközben hevesen vert, egész bensőm reszketett, és könnyöntötte el a szememet az erőfeszítéstől, hogy oda ne kiáltsamnektek: itt vagyok, és sajnálom, amit tettem! Rettenetesensajnálom!

Apa még mindig nem válaszolt, csak nézett rákiismerhetetlen, az érzelmeit eltitkoló arccal.

– Christopher, boldogan adnék akár tíz évet az életemből,

ha semmissé tehetném mindazt a rosszat, amit elkövettem!Újabb tíz évet adnék csak azért, hogy az asztalotokhozülhessek, és érezhessem, hogy az unokáim örülnek nekem.

Könnyek csillogtak a szemében, és az enyémben is. Vérzetta szívem apám édesanyjáért, bár fogalmam sem volt róla,miért gyűlöli anya.

– Christopher, Christopher, hát nem érted, miért viselemezt a leplet? Azért takarom el az arcom, a hajam, egész alakom,hogy ne ismerhessen fel! Állandóan reménykedem, és azértimádkozom, hogy előbb vagy utóbb megbocsássatok, ésengedjétek, hogy ismét a családotok része legyek. Kérlek,nagyon kérlek, fogadj vissza anyádnak! Ha te megteszed,

akkor talán ő is rászánja magát! Hogyan lehet, hogy apa nem érezte ugyanazt a szánalmat,amit én? Miért nem sírt ugyanúgy, ahogy én sírtam?

– Cathy soha nem fog megbocsátani neked – szólalt meg

végre színtelen hangon. – Te megbocsátasz?! – kiáltott fel boldogan az öreg nő. –

Kérlek! Mondd, hogy igen! Remegve vártam a választ.



– Hogyan mondhatnám azt, hogy megbocsátok, anyám? Hakiejteném a számon, azzal elárulnám Cathyt, amire pedig sohanem lennék képes. Együtt küzdöttünk, és ha kell, együttbukunk el, de akkor is hisszük majd, hogy helyesencselekedtünk, míg te egyedül maradsz a bűntudatoddal.Bármit mondasz, vagy teszel is, nem változtathatsz azon, amitörtént, és nem támaszthatod fel azokat, akik meghaltak.Minden nappal, amit itt töltesz, Bart egyre jobban ki fogvetkőzni magából. Van fogalmad arról, hogy már a fogadott

lányunkat, Cindyt fenyegeti? – Nem! – tiltakozott az anyja, és olyan hevesen rázta afejét, hogy az arcát takaró, hosszú fátyol vadul lengeni kezdett.– Bart soha nem bántaná a húgát.

– Nem?! Késsel tövig levágta a haját, Mrs. Winslow, és máraz édesanyját is megfenyegette!

– Nem! – kiáltotta a korábbinál is hevesebben az idős nő. – Bart szereti az édesanyját! Azért kényeztetem csak, mert túlelfoglalt vagy ahhoz, hogy annyit törődj vele, amennyire aztigényli. Ugyanúgy, ahogy az anyját is túlságosan lekötik a sajátgondjai, és nem veszi észre, hogy kap-e elég szeretetet. Mi kártokozok azzal, ha kicsit kényeztetem, és ajándékokat veszek

neki? Különben is, ha a gyerek annyi édességet kap, amennyitcsak akar, egy idő után megcsömörlik tőle, és nem vágyakozikmár utána. Tudom, hiszen valamikor én is olyan voltam, mintBart. Imádtam a jégkrémet, a cukorkát, a süteményt, egyéb

édességeket… most pedig megkóstolni sem bírom őket. Apa határozottan felállt, egy kézmozdulattal magához

hívott, és szánakozó pillantással azt mondta az anyjának: – Kár, hogy csak ilyen későn jutott eszedbe jóvátenni mindazt,



amit elkövettél. Volt idő, amikor boldoggá tett volna mindenkedves szavad, de most már a jelenléted csak azt bizonyítja,milyen kevéssé érdekel, hogy mekkora fájdalmat okozhatsznekünk azzal, ha maradsz.

– Kérlek, Christopher! – könyörgött tovább az idősasszony. – Nincs családom, senki, aki törődne azzal, hogy élek-

e, vagy meghaltam. Ne tagadd meg tőlem a szeretetedet, mertha azt teszed, éned jobbik felét ölöd meg! Soha nem voltálolyan, mint Cathy. Mindig képes voltál megőrizni magadban a

szeretetet. Kérlek, őrizd meg magadban ezt a képességet, éssegíts Cathynek abban, hogy ő is újból szeressen egy kicsit! – A

hangja elcsuklott, zokogásba fulladt. – Vagy ha nem is szeret,

legalább bocsásson meg, hiszen elismerem, hogy jobbanyának kellett volna lennem.

Láttam apán, hogy a hölgy szavai a szívébe markoltak, de

megindultsága nem sokáig tartott. – Elsősorban Bartra kell gondolnom – felelte. – Soha nem

bízott magában eléggé, a meséid pedig annyira megzavarták,hogy rémálmai lettek. Hagyd őt békén, és bennünket is! Menjel, tartsd távol magadat tőlünk! Már nem tartozunk hozzád.Évekkel ezelőtt egyik esélyt a másik után kaptad tőlünk, hogy

bebizonyítsd, ha szeretsz bennünket. Amikor elmenekültünk,jelentkezhettél volna a bírói idézésre, és megóvhattál volnaminket a fájdalomtól, de rádöbbentettél bennünket, hogyegyáltalán nem érdekel téged a sorsunk. Lépj hát ki az

életünkből! – folytatta néhány másodpercnyi szünet után. –

Teremts magadnak új életet, mindazokkal a kincsekkel,

amelyeknek a kedvéért feláldoztál bennünket! Hagyd, hogy



Cathyvel együtt tovább éljük azt az életet, amit annyi nehézségárán teremtettünk!

Egy szót sem értettem az egészből. Mit követett el az anyja

a két fiával – Christopherrel és Paullal – szemben, ésegyáltalán, mi köze volt mindehhez anyának, akitfiatalkorukban még csak nem is ismertek?

Az idős hölgy váratlanul felpattant, egyenes derékkal,mozdulatlanul állt pár másodpercig, aztán lassan, nagyonlassan levette a fejét borító fátylat. A látványtól a lélegzetem is

elakadt, de ugyanúgy apáé is. Soha azelőtt nem láttam mégnőt, aki egyszerre volt olyan csúnya és olyan szép, mint őt. Asebhelyei olyanok voltak, mintha macska karmolta volna végighegyes körmével az arcát. Az álla a kor hatásáramegereszkedett, egykor biztosan nagyon szép, szőke hajaőszesbe játszott. Korábban rettenetesen szerettem volna látni,

milyen az arca a sűrű fátyol alatt, de ez a vágy – mihelytránéztem – szempillantás alatt elillant belőlem. – Muszáj volt ezt tenned? – kérdezte tőle, a fejét lehajtva,

apa.

– Igen – felelte. – Meg akartam mutatni, mit tettem azért,hogy többé ne legyek olyan, mint Cathy. – Lehangoltan a

hintaszékére mutatott. – Látod ezt a széket? A ház összesszobájában ugyanilyet találsz. – Körbemutatott a puha,süppedős foteleken. – Kemény, párnázatlan széken ülök, hogyazzal is büntessem magam. Minden falra tükröt rakattam,

hogy lássam, milyen csúnya és öreg lettem. Szenvedni akaroka gyerekeimmel szemben elkövetett bűneimért. A fátyolon át

rosszul látok, de azt is megérdemlem. Amennyire csak tudom,megpróbálom ugyanazt a poklot teremtem a magam számára,



amire a saját húsomat és véremet kárhoztattam, és hiszem,hogy eljön még az idő, amikor Cathyvel együtt megértitek,mennyire szeretném jóvátenni a bűneimet. Remélem, hogymegbocsáttok nekem, visszatértek hozzám, és újból egy családlehetünk. És ha ezt megteszitek, akkor nyugodtan,megbékélten fogom lehunyni a szemem, bízva benne, hogyapátok, amikor újból találkozunk, nem ítél meg túl szigorúan.

– Jajj! – kiáltottam fel önkéntelenül – Én megbocsátokneked, bármit követtél is el! Sajnálom, hogy állandóan fekete

ruhában kell járnod, és fátyollal kell eltakarnod az arcodat! – Apához fordultam, és belecsimpaszkodtam a karjába. –

Mondd, hogy te is megbocsátasz neki, apa! Kérlek, ne akard,hogy még többet szenvedjen! Az édesanyád, és én mindigmegbocsátanák anyának, bármit csináljon is!

Mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam, úgy szólt a

nagyanyámhoz: – Mindig remekül értettél hozzá, hogyrábeszélj bennünket arra, amit akarsz. – Soha nem éreztemmég olyan hidegnek a hangját. – De már nem vagyok gyerek.Tudom, hogyan álljak ellent, mert mellettem van az a nő, akimég soha, egyetlen fontos dologban sem hagyott cserben.

Megtanított rá, hogy ne legyek olyan hiszékeny, mint

valamikor voltam. Azért akarod megszerezni Bartot, mert úgyérzed, a te fiadnak kellett volna születnie. De nem fogodmegkapni! Bart hozzánk tartozik. Valamikor azt hittem, Cathyrosszul tette, hogy bosszúból el akarta venni tőled Bart

Winslow-t, de most már tudom, hogy igaza volt, azt tette, amitmeg kellett tennie. Így legalább most két fiunk van egy helyett.



– Christopher! – mondta a végsőkig elszánt arccal anagymama. – Nem akarhat od, hogy a világ tudomástszerezzen a titkotokról!

– És a tiédről – felelte jéghideg hangon apa. – Ha leleplezel

bennünket, azzal magad is lelepleződsz. Egyébként pedig nefelejtsd, hogy gyerekek voltunk, amikor megtörtént! Mitgondolsz, egy esküdtszék, vagy egy bíró kinek a javáradöntene? A miénkre vagy a tiédre?

– Önmagad érdekében – kiáltotta a nagymama, miközben

mi már a kijárat felé tartottunk (apa maga előtt tolt, mertannyira szántam az idős nőt, hogy ott akartam maradni) –,

szeress megint, Christopher! Engedd, hogy jóvátegyem, amitvétettem!

Apa a dühtől vörös arccal hátrafordult, és odakiáltotta: –

Nem tudok megbocsátani neked! Csak magadra gondolsz!

Ugyanúgy, ahogy mindig, csak magadra gondoltál. Nemismerem magát, Mrs. Winslow, és azt kívánom, bárcsak soha

ne is ismertem volna.

Jaj, apa, gondoltam, ezt keserűen meg fogod bánni. Bocsássmeg neki, kérlek!

– Christopher! – szólt utánunk még egyszer, de már

egészen gyenge, reszkető hangon. – Ha Cathyvel együtt újbólszeretni tudtok, nektek és a gyerekeiteknek is sokkal jobb

lesz. Rengeteget tudnék tenni értetek, ha engednétek. – Pénzről beszélsz? – kérdezte indulattól feszült,

megbántott hangon apa. – Zsaroláshoz folyamodsz? Van elégpénzünk, és boldogok vagyunk. Életben maradtunk,

megőriztük magunkban a szereteted, és senkit nem kellettmegölnünk azért, hogy elérjük azt, amire jutottunk.





– Jory, ha Bart tényleg ott van, hozd haza, és vidd fel aszobájába! – figyelmeztetett apa. – Nagyon kérlek, nehogyegyetlen szóval is megemlítsd édesanyádnak a szomszédhölgyet! Majd én foglalkozom vele. El fog költözni, és megintminden olyan lesz, mint azelőtt.

Elhittem, amit mondott. Nagyon sajnáltam ugyan azédesanyját, de neki nem tartoztam olyan hűséggel, mintapámnak. Ennek ellenére sem álltam meg, hogy föl ne tegyema számomra akkor legfontosabbnak tűnő kérdést: – Apa, mit

követett el édesanyád, amiért annyira gyűlölöd? És ha tényleggyűlölöd, miért ragaszkodtál ahhoz, hogy rendszeresenmeglátogasd, még ha anya nem is akarta?

A tekintete a távolba meredt, és a hangja mintha óriásimesszeségből érkezett volna: – Félek tőle, de úgy érzem,előbb-utóbb a teljes igazságot meg fogod tudni, Jory. Adj némi

időt, hogy megtaláljam a legmegfelelőbb szavakat, azt amagyarázatot, amiről úgy érzed majd, hogy kielégítőszámodra! Egy dolgot ne felejts el soha: édesanyád és énmindig is el akartuk mondani, amit meg fogsz tudni! Csupánarra vártunk, hogy Barttal elég idősek legyetek, és hamegismered a történetünket, remélem, azt is meg fogod

érteni, hogyan tudom egyszerre szeretni és gyűlölni azanyámat. Szomorú, de sok gyerek van, aki hasonlóan érez aszülei iránt.

Bármennyire férfiatlan volt is, amit csináltam, szorosan

belekapaszkodtam, és magamhoz öleltem. Szerettem, és úgyéreztem, hogy ha ez a fajta érzelmesség férfiatlan, hát én

csöppet sem akarok férfias lenni



– Ne nyugtalankodj Bart miatt, apa! – feleltem. –

Biztonságban hazaviszem. Még éppen időben surrantam át a bezáródó kapuszárnyak

között. Éles kattanást hallottam, utána síri csönd vett körül.Ha volt is csöndesebb hely, mint az a tágas kert, én még nemtalálkoztam vele.

Mintha valaki belém csípett volna, egy fa mögé ugrottam,mert John Amos Jacksont láttam közeledni a ház felől, ésmellette Bartot, engedelmesen fogva a vén komornyik kezét .

– Tudod már, mit kell tenned? – kérdezte az öcsémtől JohnAmos.

– Igen, uram – felelte Bart olyan hangon, mintha nem is

lett volna egészen magánál.

– Ugye tudod, mi fog történni, ha nem azt teszed, amitmondtam?

– Igen, uram. Szörnyű dolgok történnek mindenkivel, mégvelem is.

– Úgy bizony! Ssszörrnyű dolgok, amiket nagyon meg fogszbánni.

– Nagyon meg fogom őket bánni – ismételte szinteönkívületben Bart

– A nő a hibás azért is, ha a férfi bűnözik… – A nő a hibásazért is, ha a férfi bűnözik… – És akitől a bűn ered…

– Annak bűnhődnie kell! – És hogyan kell bűnhődnie?

– Mindig, minden lehetséges módon, míg csak a halál felnem oldozza a bűnei alól.

Mozdulatlanná dermedve hallgattam őket, és hinni semmertem a fülemnek. Mit művelt az az ember Barttal?



Addig vártam, amíg hallótávolságon kívülre nem értek, ésmég éppen időben dugtam ki a fejemet a rejtekhelyemről,hogy lássam, amint Bart átmászik a falon, a saját kertünkbe.John Amos is visszacsoszogott a házba, és eloltotta a külsővilágítást.

Vártam még néhány másodpercig, és közben hirtelenbelém vágott a felismerés, hogy egyszer sem hallottam Almaugatását . Márpedig egy akkora kutyának legalább vakkantania

kellett volna, figyelmeztetve a háziakat, hogy idegen ólálkodik

a kertben. Óvatosan az istállóhoz lopóztam, és halkanhívogatni kezdtem a kutyát, de az nem rohant, hogyösszenyalja az arcomat, és heves farkcsóválással üdvözöljön,mint szokta.

– Alma! – szólítottam ismét, most már hangosabban. Mivelválaszt nem kaptam, meggyújtottam az ajtófélfába vert szögön

lógó kerozinlámpát, és bevilágítottam a karámba, amelyikbenAlma lakott.

A lélegzetem is elállt attól, amit láttam. Jaj, nem! Nem!Nem!

Ki lehetett olyan kegyetlen, hogy csonttá és bőrrééheztessen egy kutyát?! Ki vetemedhetett arra, hogy vasvillát

vágjon a szerencsétlen, selymes szőrrel burkolt csontvázba,amely megalvadt, feketévé sötétedett vérbe fagyva hevertelőttem… Kirohantam a szabadba, és vadul hányni kezdtem.Egy órával később apával sírt ástunk, és eltemettük a nagy

kutyát, aki esélyt sem kapott arra, hogy felnőtté váljon.Közben mindketten tudtuk, ha kiderülne, mi történt, Bartot

örökre elmegyógyintézetbe zárnák.



– Lehet, hogy nem is ő tette – mondta apa, miutánhazamentünk. – Képtelen vagyok elhinni, hogy ilyesmirevetemedett. – Én már mindent el tudtam hinni az öcsémről.

Állandóan az idős hölgyre gondoltam, és arra, amit anyával ésapával tett. Apa nem mondta el azt, amiről pedig megígérte,hogy el fogja mesélni. Egy ideig úgy tűnt, hogy találtamvalamilyen homályos megoldást hirtelen támadt, kínzógondjaimra – hagytam, hogy kis időre elragadjanak az

érzelmeim, és úgy gondoltam rá, mint a saját nagymamámra,hiszen a szívem legmélyén Christ tartottam az igazi apámnak–, de tartósan ez sem hozott megnyugvást.

Tudtam ugyanis, hogy Bart Paulnak a fia, és tudtam, miértő kell a nagymamának, és nem én. Én Madame Marisháhoztartoztam, ugyanúgy, ahogy Bart hozzá. A vérségi kapcsolat

miatt szerették egymást olyan nagyon, én pedig csak sajnálnitudtam, hogy csupán a mostohaunokája vagyok a rejtélyes,megindító viselkedésű nőnek, aki magára rótt szenvedésselvezekel egykori bűnéért. Úgy éreztem, jobban kellenefigyelnem Bartra, óvnom, irányítanom őt.

Gyorsan fölkeltem, és bementem hozzá, hogy megnézzem,

mit csinál. Összegömbölyödve, az oldalán feküdt az ágyban,hüvelykujját szopva, mint a csecsemő. Csaknem az is volt még,szegény kisfiú, aki meghúzódott az árnyékomban, hiábapróbálta elérni ugyanazt, amit én az ő korában, soha nemaratott sikert Későn kezdett eljárni, beszélni és mosolyogni

sem igazán tudott egyéves kora előtt. Mintha születésétől

kezdve tisztában lett volna azzal, hogy egész életében csakmásodik lehet, sohasem első. Most végre talált valakit, akinek





TISZTELD ANYÁDAT!

Apa meg sem nézte, mi van velem, de én láttam, amikorelment. Biztosan azt hitte, nyugodtan fekszem abban az

utálatos kiságyban, ahol a legszívesebben állandóan tartottakvolna. A nagymamámhoz ment vajon? Azt szerettem volna, ha

mindenki békén hagyja, és ismét csak az enyém lehet, mintkorábban.

Alma nem volt többé. Elment ugyanoda, ahova a többikiskutya és póni is.

– Arra a nagy, égi legelőre – mondta John Amos, úgyszögezve rám nedvesen csillogó, színtelen tekintetét, mint akiazt hiszi, én szúrtam bele azt a vasvillát. – Holtan láttad?Tényleg döglött volt?

– Meg sem mozdult.

Végigosontam a pokolhoz vezető, kanyargósdzsungelösvényen. Lefelé, lefelé, egyre csak lefelé haladtam.Barlangokon, hasadékokon, mély szurdokokon át jutottamegyre közelebb a vörös kapuhoz. A pokol kapuja biztosanvörös… esetleg fekete.

Fekete kapu. Mágikus kapu, ami szélesre tárult, hogybebocsássa apát. A nagymama vágyott utána. Szép kis fia volt,hogy diliházba záratta a saját anyját! Azt tervezte, hogy engemis bevitet a gyogyósok közé, ahol kényszerzubbonyban tartjákaz embereket. Jó lett volna tudni, mi az a kényszerzubbony.Biztosan valami szörnyűség.

A kapuszárnyak hangos kattanással becsukódtak. Tudtam,hogy anya otthon van, a szobájában gépel, mintha tényleg azt



hinné, hogy amit ír, az van olyan fontos, mint a tánc. Azt sembánta, hogy tolószékben kell ülnie. Nem törődött semmivel,míg csak meg nem hallotta, hogy Jory valamilyen ostobabalettzenét játszik, mert altkor fölemelte a fejét, a tekintete atávolba meredt, és a lábai szinte maguktól verni kezdték azütemet

– Anyu, mit jelent az, hogy komplikált? – kérdeztem,amikor azt mondta, hogy Joryban elég koncentrálóképességvan a legkomplikáltabb táncok gyors megtanulásához is.

– Bonyolult, nehéz – felelte oda sem figyelve, minthavalami beszélő szótár lett volna. Mindenütt lexikonok,kézikönyvek hevertek körülötte, kicsik, közepesek, és egészennagyok, vastagok is.

Azt akartam, hogy az én lábam is képes legyen komplikáltdolgokat csinálni. Ezen ügyeskedtem akkor is, amikor apa

után lopakodtam. Ő vissza sem nézett, de én állandóan hátraés oldalra pillantgattam, ügyelve mindenre. Huhhh! – az a

rohadt cipőfűző! Már megint felbuktam benne. Lehet, hogymeghallotta a kiáltásomat, de nem nézett hátra. Remek. Úgyakartam csinálni ezt az egész titkos dolgot, mint az ügyes kém.Vagy mint a tolvaj, az ékszertolvaj. A gazdag nőknek nagyon

sok ékszerük van. Gyakorolni akartam kicsit, amíg ő a doktorfiának könyörgött, jajveszékelt, egyfolytában azért esedezve,hogy fogadja vissza, és szeresse újból. Unalmas. Nemszerettem már annyira apát, mint azelőtt, hogy megmentette a

lábamat az amputálástól. El akarta venni tőlem az egyetlennagymamámat. Melyik gyereknek van még olyan nagyanyja,

ak i annyira gazdag, hogy bármit megvehet neki? – Hová mégy, Bart?



John Amos a semmiből bukkant elő, a szemei szintevilágítottak a sötétben.

– Semmi közöd hozzá! – mondtam olyan hangon, ahogy

Malcolm beszélt volna vele. Malcolm naplója ott lapult azingem alatt. A piros bőrkötés szorosan hozzátapadt atestemhez. Meg akartam tanulni, hogyan lehet pénzzéváltoztatni az emberben tomboló dühöt.

– Apád bent van a házban, a nagyanyáddal beszél. Menj be,teljesítsd a kötelességedet, és pontosan mondj el mindent,

amiről tárgyalnak! Hallod? Még hogy hallom-e! Neki volt szüksége hallókészülékre,nem nekem. Ha nem úgy lett volna, akkor maga hallgatja kiőket a kulcslyukon keresztül, de csak leskelődni tudott, mertrosszul hallott. Lehajolni se nagyon bírt, hogy fölvegye, ha

elejtett valamit.

– Bart… hallottad, amit mondtam? Mi az ördögnek mégyfel a hátsó lépcsőn?

Megfordulva visszanéztem rá. Az ötödik lépcsőfokonálltam, és így már magasabb voltam nála.

– Hány éves vagy, John Amos?

Vállat vont, és mérgesen visszakérdezet t: – Miért akarod

tudni?– Csak azért, mert nálad vénebb embert még nem láttam. – Az Úrnak megvannak az eszközei, hogy megbüntesse

azokat, akik tiszteletlenül viselkednek a náluk öregebbekkel –

felelte, és a fogát is összecsattintotta. Olyan hangja volt, mint

amikor az edény belecsobban a mosogatóvízbe.

– Most magasabb vagyok nálad.



– Én száznyolcvanöt centiméter magas vagyok… legalábbisannyi voltam. Te soha nem leszel olyan magas, hacsak nem

állsz állandóan lépcsőre. Résnyire zártam a szemem, és olyan fenyegetően néztem,

ahogy Malcolm nézett volna.

– Eljön még a nap, John Amos, amikor sokkal magasabbleszek nálad – mondtam –, te pedig térden fogsz csúsznielőttem. Uram, uram, könyörögsz majd, kérlek, engedd, hogymegszabaduljak a padláslakó egerektől. Én erre azt kérdezem:

Honnan tudjam, hogy méltó vagy a bizalmamra? Hogymegnyugtass, bizonygatni kezded: Mindenben az

útmutatásodat követem, uram, még akkor is, ha már holtanfekszel a sírodban.

A szavaimra félénken elmosolyodott .– Bart, kezded megtanulni, hogyan légy ugyanolyan

agyafúrt, mint a dédnagyapád, Malcolm. Egyelőre azonban,bármilyen terved volt is, tedd félre! Menj vissza apádhoz, akiéppen a nagyanyáddal tárgyal! Jól jegyezd meg mindenszavukat, aztán mondd el nekem!

Mint a kém, elővigyázatosan a szép keleti mintázatúparaván mögött álló zsúrkocsihoz osontam, ahonnan

észrevétlenül el tudtam jutni a nagy cserepekben növő pálmákmögötti rejtekhelyemre.

Ott voltak mindketten, és ugyanazt csinálták, mint amikormagukra hagytam őket. A nagymama könyörgött, apa meg

ellenkezett vele. Leültem, kényelembe helyeztem magam, éssodortam magamnak egy bagót. A cigaretta általában segít, ha

már elviselhetetlenül unalmas az élet. Nem volt más dolgom



azon kívül, hogy hallgatózzak. A kémek mindig csak ülnek, éscsöndben figyelnek, pedig nekem a cselekvés a mindenem.

Apa csinos volt a világosszürke öltönyében, olyan, amilyenén szerettem volna lenni, ha felnövök, de amilyen nemlehettem, mert nem voltam olyan jóképű. Felsóhajtottam, ésazt kívántam, bárcsak az igazi fia lennék,

– Mrs. Winslow, megígérte, hogy el fog költözni, de amintlátom, még egyetlen dobozt sem csomagoltatott be. Bartérdekében, Joryért, akit állítólag szintén szeret, de

legfőképpen Cathyért kérem, menjen el! Költözzön SanFranciscóba, az nincs túl messze! Esküszöm, hogymeglátogatom, amilyen gyakran csak tudom. Teremtek ráalkalmat, hogy megtegyem, és Cathy nem fog gyanítanisemmit

Unalmas. Miért nem volt képes másról beszélni? Miért volt

neki olyan fontos, hogy mi a véleménye anyának az őanyjáról? Ha valaha olyan szerencsétlen leszek, hogymegnősülök, megmondom a feleségemnek, vagy elfogadja azanyámat, vagy fel is út, le is út. Ahogy Malcolm mondaná,elhordhatja az irháját.

– Jaj, Christopher – nyöszörgött a nagymama, és újabb

csipkés női zsebkendőt vett elő, hogy letörölje az arcáról akönnyeket. – Úgy szeretném, ha Cathy megbocsátana, éshelyet kaphatnék az életetekben. Azért maradtam, mert bízombenne, idővel rájön, hogy nem okozok nektek semmilyen

kárt… Csak azért vagyok itt, hogy segítsek, amiben tudok.

– Gondolom, ezzel megint az anyagiakra céloz – felelte

keserű mosollyal az arcán apa –, pedig egy gyereknek nemarra van a legnagyobb szüksége. Cathy és én mindent



megteszünk, hogy Bart érezze, szeretjük és szükségünk van rá,de úgy tűnik, nem képes tisztázni a hozzám fűződőkapcsolatát. Nem bízik magában, nem igazán tudja, kicsodavalójában, és hogy mit akar. Hiányzik nála a jövőbe mutató cél,ami Jory számára a tánc. Kapkod, keresi a helyét, és ajelenléted nem segíti, hogy megtalálja. Érzelmileg bezárkózik,mindenkitől távol tartja magát. Imádja az édesanyját,ugyanakkor nem bízik benne. Azt hiszi, hogy az jobban szeretiJoryt, mint őt. Tudja, hogy Jory jóképű, tehetséges, és ami a

legfontosabb, talpraesett. Bart nem olyan ügyes, kivéve aszerepjátszást. Ha megbízna bennünk vagy a pszichiáterében,segíthetnénk neki, de ő nem bízik senkiben.

Le kellett törölnöm a könnyem. Olyan rossz volt hallani,amint rólam beszélt, mintha pontosan, a legapróbb részletigismertek volna, pedig ez nem is volt igaz. Nem ismerhettek.

– Hallotta egyáltalán, amit az előbb mondtam, Mrs.Winslow?! – kiabált apa. – Bart nem szeret szembenéznimagával, mert csak hiányosságokat lát, nincs figyelemre méltóképessége, tekintélye. Kárpótlásul a könyvekből éstévéműsorokból megismert hősöktől igyekszik kölcsönvenni atulajdonságaikat, sőt néha állatoktól, hol farkasnak, kutyának

vagy éppen macskának tettetve magát. – De miért? Miért? – jajongott a nagymama.

Apa az összes titkomat elárulta neki, pedig az a titok, amitelmondanak , már nem is ér semmit

– Valóban nem tudsz rájönni? Jorynak ezernyi fényképe isvan az apjáról, Bartnak viszont egy sem.

A nagymamám erre hirtelen kiegyenesedett, és dühösenazt kérdezte: – És miért kellene, hogy legyen fényképe az



apjáról? Az én hibám talán, hogy a második férjem nem adottmagáról fényképet a szeretőjének?

Megütközve hallgattam. Mi ez az egész? John Amosmindenféle hülyeséget mesélt ugyan, de azt hittem, hogykitalálta őket, ahogy néha én is különböző történetekettaláltam ki, ha már nagyon unatkoztam. Igaz lenne, hogy az énanyukám volt az a rossz nő, aki elcsábította a nagymamámmásodik férjét? Tényleg annak a Bartholomew Winslow nevűügyvédnek a fia voltam? Jaj, anya, hogy lehetséges az, hogy

ezután ne utáljalak? Apa megint olyan furcsán mosolygott, ahogy párszor márkorábban is.

– A te imádott Bartod talán úgy gondolta, hogy Cathyneknem lesz szüksége fényképre, hiszen a házában és az ágyábantudhatja törvényes férjeként a hús-vér, élő férfit. A halála előtt

megtudta tőle, hogy a gyermekét hordozza a méhében, és elakart válni tőled, hogy igazi apja lehessen a gyerekének, ésörökre a magáénak tudhassa Cathyt. Efelől a legcsekélyebbkétségem sincs!

Összegörnyedtem, és majd belehaltam abba, amithallottam. Az apukám, az én szegény apukám, aki a Foxworth

Hall-i tűzvészben halt meg! John Amos igazi barát volt, azegyetlen, aki úgy kezelt, mint felnőttet, és elmondta nekem azigazat. Paul apu pedig, akinek a fényképe a hálószobámban, azéjjeliszekrényen állt, csak a mostohaapám volt, akárcsak

Christopher. Keservesen zokogtam belül, mert arragondoltam, hogy elveszítettem még egy apát. Apáról a

nagymamára néztem, és nagyon szerettem volna tudni, mit isgondoljak róluk – meg anyáról. Hogy tehetnek olyat a szülők,



hogy annyira összezavarják a még meg sem születettgyerekük életét, hogy soha ne tudja, kicsoda is valójában.

Reménykedve néztem a nagymamát, akin látszott, hogynagyon fájt neki mindaz, amit a fia mondott. Sápadt kezegyöngyöző homlokát simogatta, mintha rettenetesen fájtvolna a feje. Miért nem tudtam ugyanúgy érezni a fájdalmat,mint ő?

– Rendben van, Christopher – szólalt meg hosszú hallgatásután, amikor már azt hittem, hogy soha többé nem talál

szavakat – Elmondtad, amit akarsz, és most hadd mondjam elén is, amit akarok. Ha ultimátummal került volna szembe, és elkellett volna döntenie, hogy Cathy kell-e neki a leendőgyermekével, vagy én a gazdagságommal, Bart engem, afeleségét választott volna. Lehet, hogy Cathyt is megtartjaszeretőként, amíg meg nem unja, de akkor megtalálta volna a

módját, hogy elvegye a fiát, és úgy vegyen tőle végső búcsút.Tudom, hogy örökre mellettem maradt volna, még havonzotta is egy-egy új, szép arc, fiatalabb test.

Az én apukám. Az én igazi apámnak végül is nem kellettvolna anya. Potyogtak a könnyeim, elszorult a torkom,

bizonyítva, hogy mégis igazi ember vagyok, nem az a

szerencsétlen torzszülött, akinek hittem magam.Megismertem egy újfajta fájdalmat, de sajnos mégsem voltamboldog. Miért nem tudok soha igazán boldog lenni? Aztáneszembe jutott, amit a nagymama mondott. Az apám

„megtalálta volna a módját”, hogy magához vegyen. Aztjelentette ez, hogy ellopott volna anyámtól? Attól sem lettem

boldogabb, hogy erre gondoltam.



A nagymama mozdulatlanul ült, én pedig még kisebbézsugorodtam, és féltem, rettenetesen féltem attól, amit méghallani fogok. Apa, ne engedd, hogy újabb csúnya titkokatáruljon el, és arra kényszerítsen, hogy cselekedjek! John Amosbiztosan rá fog kényszeríteni. Hátrapillantottam, félve, hogyegy poharat a falhoz tartva – mert különben rosszul hallott –

ott hallgatózik mögöttem. – Na, jó – mondta apa, akkor már nagyon idegesen. – Bart

pszichiátere nagyon érdeklődik irántad, bár úgy tudja, hogy

csak az én anyám vagy. Nem tudom, miért, de állandóanhozzád tér vissza a beszélgetések során. Úgy tűnik, szerintenálad van a kulcs Bart legbensőbb, titkos gondolataihoz. Úgyvéli, te is titkos, belső életet éltél. Így van, anyám? Amikorapád annyira megalázott, hogy már embernek sem érezhettedmagad, nem ültél-e csöndben, azt tervezgetve, hogyan fogsz

bosszút állni rajta, és intézed el, hogy kegyetlenülmegszenvedjen azért, amit veled tett?

Most miről beszél?

– Ne! – tiltakozott a nagymama. – Kérlek, ne! Légy irgalmashozzám, Christopher! A körülményekhez képest mindentmegtettem. Mindent, amit csak tudtam!

– Mindent? – Apa ugyanolyan hangon nevetett, mint anya,amikor gúnyolódni akart. – Kíváncsi lennék, hogy amikor apádféltestvére tizenhét évesen megérkezett Foxworth Hallba,rögtön eszedbe jutott -e a legragyogóbb megoldás, amivel

megbüntetheted apádat, amiért megutáltatta veledönmagadat. Ugye szándékosan csináltad, hogy apánk

belédszeressen? Igen? Gyűlölted, mert hasonlított Malcolmra?Szerintem igen. Gondosan kitervelted, hogyan zúzhatod



tönkre apádat úgy, hogy soha ne épüljön fel. Ügyes voltál ,

tökéletesen sikerült, amit akartál. Megszöktél, és feleségülmentél a féltestvéréhez, akit utált, és úgy gondoltad, hogykettős győzelmet arattál. Azon a ponton mértél rá csapást,ahol a legjobban fájt neki. Azt hitted, apánkon keresztül isjogot szerezt él arra a hatalmas vagyonra, de ez végül is nemjött be, ugye? Nem felejtettem el azokat az időket, amikorGladstone-ban éltünk, és számtalanszor hallottam, hogyanbiztattad apát, könyörögtél neki, hogy indítson pert az apád

ellen, szerezze meg azt, ami jog szerint az övé. Apánk azonbannem volt hajlandó erre. Önmagadért szeretett, és vettfeleségül, nem pedig a pénzért, amiről te mindig is álmodoztál.

Csak bámulni tudtam a nagymamára, döbbenten,értetlenül. Sírt, törékeny, idős teste reszketett, még ahint aszék is rázkódott alatta. Én is reszkettem és sírtam –

legbelül. – Tévedsz, Christopher! Rettenetesen tévedsz! – zokogta. –

Szerettem apádat! Te is tudod, hogy szerettem! Négy gyereketszültem, és életem legszebb éveit adtam neki, a legjobbat, amit

magamból bárkinek is adhattam. – A legjobbat! Ha tudná, Mrs. Winslow, hogy az a legjobb

milyen szánalmasan kevés! – Christopher! – jajdult fel a nagymama, és fájdalmaserőlködéssel felállt Tehetetlenül széttárta a karját, és közelebblépve apához, egyenesen az arcába nézett. Annyira reszketett,

hogy az alakját borító fekete lepel is rázkódott körülötte.Félénken körbepillantott, arra kényszerítve, hogy

beleolvadjak a rejtekhelyemül szolgáló sötét sarokba, ésamikor megszólalt, a hangja nagyon halk, erőtlen volt



– Rendben van, eleget beszéltünk a múltról! Élj Cathyvel,ha akarsz, de fogadjatok be engem is! Hagyjátok, hogy Bartolyan legyen nekem, mint a saját fiam! Nektek ott van Jory, ésaz a kislány, akit örökbe fogadtatok. Hadd vigyem magammalBartot, olyan messzire, hogy soha többé ne lássatok, és netalálkozzatok velem! Esküszöm, hogy soha, senkinek nemfogom elárulni a titkotokat. Mindent megteszek, hogymegóvjam, csak engedjétek, hogy Bart az enyém legyen.Kérlek! Kérlek!

Térdre esve összekulcsolta a kezét, és amikor apa hátrábblépett, utánakapott, és belekapaszkodott a zakójába. – Ne háborgass bennünket, anyám! – felelte apa, de

éreztem a hangján, hogy őt is nagyon megindította. – Sem

Cathy, sem én nem adjuk oda senkinek a gyerekeinket. Bartebben a pillanat ban nem sok örömöt szerez, de szeretjük,

szükségünk van rá, és mindent megteszünk, hogy szellemilegismét ép és egészséges legyen. – Mondd, hogy mit csináljak, és én megteszem! –

könyörgött a nagymamám könnyben ázó arccal, és miutánsikerült elkapnia apa kezét, szorosan a melléhez szorította. –

Bármire hajlandó vagyok… csak arra nem, hogy elmenjek.

Látnom kell, figyelnem, és csodálnom, hogyan játszik, változikát más és más személlyé. Csodálatos tehetsége van, hogymásokat alakítson. – Csókolgatni kezdte apa kezét, amit ő elakart ugyan húzni, de nem nagy meggyőződéssel, mert a

nagymamának – bármilyen gyönge volt is – sikerültmindkettőt megtartania.

– Anyám! Kérlek… – könyörgött apa, mielőtt egy székrerogyva a tenyerébe temette volna az arcát.



– Szüksége van rám, Christopher, sokkal nagyobbszüksége, mint bármelyik gyerekemnek valaha is volt. Szeret…tudom, hogy szeret. Az ölembe ül, ringatom, és látom az arcána végtelen odaadást. Kicsi még, rettenetesen sebezhető, ésegészen összezavarják a dolgok, amelyeket képtelenmegérteni. Én viszont segíteni tudok rajta. Biztos vagyok, hogyképes leszek rá. Valami azt súgja legbelül, hogy nem sokáiglehetek már a közeletekben – folytatta a nagymama olyan

halkan, hogy erősen hegyeznem kellett a fülemet. – Hadd

legyen az enyém addig… kérlek, add meg ezt az utolsóajándékot anyádnak, akit valamikor annyira szerettél…ifjúságod anyjának, Christopher… annak, aki odaadóan ápolt,amikor kanyarós voltál, bárányhimlős, vagy túl sokáigjátszottál kint a hóban, és erősen megfáztál. Emlékszel még?Én emlékszem. Ha nem emlékeznék a jóra, akkor a rosszat

sem lettem volna képes túlélni… Láttam, hogy kezdi meggyőzni apát, aki ellágyult, egyreerőtlenebb pillantással nézte.

– Az előbb azt mondtad, szándékosan elcsábítottamapádat, mert azzal, hogy feleségül mentem hozzá, sajátapámnak akartam fájdalmat okozni Tévedtél, távolról sem így

volt. Szerettem apádat attól a pillanattól, hogy előszörmegláttam. Ugyanúgy képtelen voltam nem szeretni, ahogy tesem tudtál lemondani a Cathy iránti szerelmedről. Chris,nekem már semmim sem maradt a múltból. Mindent

elveszítettem. John az egyetlen, aki megmaradt azokból azidőkből – mondta suttogva, mintha rettenetesen félne. –

Egyedül ő van itt Foxworth Hallból. – Akkor tudnia kell, ki vagyok! És azt is, hogy kicsoda Bart!



Előrehajolva a nagymama apa térdére tette gyűrűkkelgazdagon díszített kezét, és láttam, hogy apám megremeg azérintésétől.

– Nem tudom, mennyit tud John. Szerintem azt hiszi, hogy

a gyermekeim elszöktek, és nyomuk veszett a világban . Azt

hiszem, nem tudja, hogy Bart középső neve Winslow… báramilyen alattomos, még az is lehet, hogy mindenről tud. – A

nagymama megremegett, és visszarántotta a kezét, minthaérezte volna, hogy apának rosszulesik, ha rajta tartja. –

Errefelé minden föld az apámé volt valamikor, és Johntermészetesnek tartja, hogy idejöttem, a saját birtokomra, amihosszú évtizedek óta a családunké.

– És úgy rendelkeztél, hogy olcsóbban vehessem meg aházhelyünket, mint amennyibe egyébként került volna? –

kérdezte apa, elkeseredetten csóválva közben a fejét .

– Christopher, apámnak mindenütt voltak birtokai, ésmindent én örököltem. Boldogan lemondanék a teljesvagyonomról, ha visszakaphatnálak téged és Cathyt. Rajtamkívül senki nem tud rólatok, és én soha nem fogom elárulni

senkinek a titkotokat. Megígérem, hogy nem hozok rátokszégyent, és nem bántalak benneteket, csak engedd, hogy

maradjak! Hadd legyek ismét az anyád! – Szabadulj meg Johntól! – Bárcsak megtehetném! – felelte lehajtott fejjel a

nagymama, miután hatalmasat sóhajtott .– Hogy érted ezt?

– Nem találod ki? – kérdezte, fölemelve a fejét, hogy apa

szemébe nézhessen. – Zsarol?





senkit sem lát, csak időnként az anyját és a nagyanyját… Ettőlmég szerencsétlenebb lett.

– Tudom – válaszolta a nagymama, ismét mélyen lehajtva afejét. – Vétkeztem, és nagyon bánom. Azért imádkozom,bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét, de minden reggelmagányos napra ébredek, és Barton kívül nincs senki, akireményt adhatna.

Jézusom! Milyen szörnyű lehetett neki, mielőtttalálkoztunk.

– Muszáj megkérdeznem valamit – folytatta alighallhatóan. – Úgy szereted, ahogy egy férfi szereti… a

feleségét?

– Ez nem tartozik rád – felelte apa, és hátat fordított neki. – Ha megmondod, én elfogadom. Kérdeztem Barttól is, de

nem érti, mire gondolok. Annyit árult csak el, hogy egy

szobában alusztok. – És egy ágyban! – vetette oda dühösen, visszafordulvaapa. – Most elégedett vagy? – Újból megfordult, és gyorsléptekkel kisietett a szobából.

Furcsa. Átkozottul furcsa. Miért utálja anya az anyját? Ésmiért érdekli a nagymamát, hogy egy ágyban alszanak-e vagy

sem?Hazafutottam, nem mentem vissza John Amoshoz, hogy

elmondjam, amit hallottam. Anya ismét annál a rohadtkorlátnál volt, azon erőlködött, hogy jó erősen

belekapaszkodva felálljon az utálatos tolószékéből. Elbújtam,és figyeltem. Furcsa érzés volt ugyanolyan ügyetlennek látni,

amilyen én voltam. Esetlenül mozgott, akárcsak én, de sikerültlábra állnia, és úgy is maradnia, bár az egész teste reszketett.



A tükörben tisztán látszott sápadt arca és aranyszínű haja.Olyan volt, mint az olvasztott arany, forró, akár a pokol, mint avadul ömlő, tüzes láva.

– Te vagy az, Bart?! – kérdezte riadtan. – Miért nézel olyanfurcsán? Nem fogok elesni, ha arra gondolsz. Mindennapegészségesebb és erősebb leszek. Gyere, ülj ide, ésbeszélgessünk kicsit! Mondd el, mit csinálsz, ha nem látlak!Hová szoktál menni? Taníts meg a szerepjátékaidra! Amikorolyan idős voltam, mint most te, én is szerettem másnak

tettetni magam. Gyakran elképzeltem, hogy én vagyok a világleghíresebb prímabalerinája, és hamarosan ezt tartottam avilágon a legfontosabbnak. Ma már tudom, hogy távolról semolyan fontos. Megtanultam, hogy a legfontosabb dolog

boldoggá tenni azokat, akiket szeret az ember. Bart, én aztakarom, hogy boldog légy…

Utáltam, mert „elcsábította” az igazi apámat, és elvetteszegény, magányos nagymamámtól, a saját anyósától. Csakmiután ezt megcsinálta, mehetett férjhez dr. Paul Sheffieldhez,Chris bátyjához, aki nem is volt az apám, mint ahogyanmondták. Hogy erőlködött, mennyire igyekezett jóvátenni,hogy olyan sokáig nem törődött velem! Elkésett!

Legszívesebben fellöktem volna, hogy hanyatt essen! Jólesettvolna hallani, hogyan recsegnek, törnek össze a csontjai, mindegy szálig. Hűtlen volt, megcsalta minden férjét! De hiábatudtam, nem voltam képes el is mondani. A lábam mintha

gumiból lett volna, teljesen elgyengült, és le kellett ülnöm apadlóra, miközben néma üvöltés visszhangzott a fejemben.

Romlott, bűnös, gonosz asszony! Előbb vagy utóbb elszökik



valamelyik szeretőjével – ugyanúgy, ahogy Malcolm anyja iselszökött. Ahogy minden anya elszökik.

És miért nem mondta el őszintén a nagymama, hogy ki isvalójában? Miért tartotta előlem titokban? Hát nem tudta,mekkora szükségem lenne egy igazi nagymamára? Még arrólis hazudott, hogy ki volt az igazi apám. Csak John Amosmondta meg az igazságot.

– Bart… mi a baj?

Megijedt, és volt is oka, hogy megrémüljön. Soha, soha

nem mondott mást, csak hazugságot . Nem volt senki, akibenmegbízhattam volna, kivéve John Amost. Bármilyen taszítónakés vénnek láttam, egyedül ő volt becsületes, csak ő igyekezett,hogy helyrehozza, amit mások elrontottak.

– Mi a baj, Bart? Nem tudod elmondani nekem, az

édesanyádnak?

Rámeredtem. A hajfürtjei, mint az aranykígyók, úgynyújtózkodtak felém. Arra vágytak, hogy rabul ejtsenekminden férfit, és szenvedést hozzanak rá. Az ő hibája.Mindenben ő a bűnös. Elvette az igazi apukámat anagymamámtól, és „elcsábította”.

– Ne mássz a padlón, Bart! Állj fel, és használd a lábad!

Nem vagy te állat. Hátracsaptam a fejem, és torkom szakadtából üvöltenikezdtem. Ki akartam üvölteni magamból a dühöt, ami bennemtombolt. Igazságtalanság volt Istentől, hogy őt tette anyámmá.

Szénné égette az apámat. Muszáj volt csinálnom valamit.Helyre kellett hoznom azt, ami elromlott.

– Bart, kérlek, áruld el, mi a baj!



Már alig láttam. Megpróbált eljönni a korláttól és utánamnyúlt, mintha magához akart volna ölelni. Nem akartam, hogymég egyszer megérintsen. Soha, soha, soha!

– Gyűlöllek! – kiáltottam, és felpattanva hátrébb –

ugrottam. – Remélem, hogy soha többé nem fogsz tudni járni.Remélem, hogy felbuksz, és meghalsz. Remélem, hogykigyullad a ház, és benne pusztulsz Cindyvel együtt!

Rohantam. Vadul szedtem a lábam, míg csak az oldalamfájni nem kezdett, és az agyam teljesen ki nem ürült .

Alma karámjában hasra vágódtam, és fekve maradtam,hogy kipihenjem magam. Malcolm naplóját is ott tartottam,elrejtve a száraz széna alatt, és egy idő után előhalásztam. Amindenit! Ő aztán tudta, hogyan kell utálni a nőket, különösena szépeket. A csúnyákat észre sem vette. A könyökömretámaszkodtam, és a semmibe meredtem. Alicia. Szép név.

Kíváncsi lettem volna rá, miért szerette jobban Aliciát, mintOliviát. Azért talán, mert még csak tizenhat éves volt, amikorfeleségül ment az öreg, ötvenöt éves apjához?

Alicia pofon vágta, amikor meg akarta csókolni. Lehet,hogy Malcolm nem tudott olyan ügyesen csókolni, mint azapja?

Minél többet olvastam a naplót, annál többet tudtam megarról, hogyan sikerült Malcolmnak minden, amit elhatározott,kivéve azt, hogy szeressék a nők. Ez is csak azt bizonyította,hogy jobb, ha nem törődöm a nőkkel, hiszen annyira

hasonlítottam Malcolmhoz. Újból és újból elolvastam, amit írt,hogy egészen olyan legyek, mint ő, hatalmás, erős.

C betűvel kezdődő nevek. Nem értettem, miért szeretikannyira a nők a C betűvel kezdődő neveket. Catherine,





– Úgy, hogy ravaszabb volt, mint azok, akik akadályozniakarták.

– Akadályozni? Miben? – A szalmaszál még mindig nemesett le.

– Abban, hogy elérje, amit akar.

– És mit akart?

– Mindent. Mindent, ami nem volt az övé, meg akartszerezni… és ahhoz, hogy valaki megszerezzen mindent, ami amásé, könyörtelennek és határozottnak kell lennie.

– Mit jelent az, hogy könyörtelen? – Azt, hogy bármit képes vagy megtenni a célodérdekében.

– Bármit?

– Bármit – ismételte meg, és közelebb hajolva erősen aszemembe nézett. – Nem habozhatsz eltaposni azokat, akik az

utadba állnak… még a családod tagjait sem, mert ők ugyanazttennék veled, ha te állnál az útjukba. – Halványanelmosolyodott. – Remélem, tudod, hogy az a doktor, akiapránként fölszeleteli az agyadat, előbb vagy utóbb bezárategy intézetbe. Ezt csinálják a szüleid – meg akarnak

szabadulni egy kisfiútól, akiről úgy érzik, hogy túl sok

problémát okoz nekik. Csecsemőkönnyek öntötték el a szememet. – Ne légy gyenge, ne mutass asszonyhoz illő könnyeket! –

szólt rám John Amos. – Legyél erős, mint a dédnagyapád,

Malcolm! – Kis szünetet tartott, és alaposan megnézettmagának. – Igen, nagyon sok dolog van benned, amit tőle

örököltél. Egy nap, ha továbbra is törekszel rá, ugyanolyanhatalmas leszel, mint Malcolm.



– Hol voltál, Bart?! – dörrent rám Emma, aki állandóan

utálkozva nézett, még akkor is, amikor tiszta voltam. – Soha

életemben nem láttam olyan gyereket, aki hamarabb összetudta volna koszolni magát, mint te. Nézd meg az inged, anadrágod, az arcod, a kezed! Mocskos mind! Áruld már el, mitcsinálsz? Állandóan a pocsolyában fetrengsz?

Nem válaszoltam neki, csak elindultam a folyosó végébe, afürdőszobába. A szobája előtt elhaladva láttam, hogy anyafölnéz az íróasztalától.

– Nem tudtam, merre lehetsz, Bart – mondta. – Órák ótanem láttalak. Semmi köze sem volt hozzá, hogy mit csináltam. – Bart… Válaszolj, kérlek! – Kint voltam.

– Azt tudom, de érdekelne, hogy pontosan hol.

– A fal mellett– Mit csináltál – Ástam.

– Miért ástál?

– Kukacokat kerestem.

– Kukacokat? Minek?

– Horgászni. Felsóhajtott .– Késő van már ahhoz, hogy horgássz, és különben is

tudod, hogy nem szeretem, ha egyedül csavarogsz. Kérd meg

apát, hogy szombaton vigyen el horgászni! – Úgysem visz el.

– Miért vagy ebben olyan biztos? – Soha nincs ideje.



– Most lesz.

– Nem. Soha nem volt, és soha nem is lesz.

– Próbálj megértő lenni, Bart! – mondta, és megint jókorátsóhajtott. – Apád orvos, és rengeteg betege van. Ugye te semakarod, hogy ne törődjön a betegeivel?

Nem érdekelt. Jobb lett volna horgászni. Különben is, túlsok ember van a világon… különösen nő. Odafutottam hozzá,és az ölébe temettem az arcom.

– Anya, kérlek, gyógyulj meg gyorsan! Te vigyél el

horgászni! Most, hogy már nem kell táncolnod, meg tudszcsinálni mindent, amire apának soha nincs ideje. Velemtölthetsz minden időt, amit eddig Jory-val és a tánccaltöltöttél. Nagyon sajnálom, amit mondtam, anya! –

bizonygattam neki sírva. – Nem utállak igazán! Nem akarom,hogy eless és meghalj! Csak néha olyan undok vagyok, és nem

tudok tenni ellene semmit. Anya, kérlek, ne utálj azért, amitmondtam!

Puha volt a keze, miközben a hajamat simogatta, ésmegpróbálta úgy eligazgatni, hogy rendesen álljon. A hajkefe,de még a spray sem használt neki, úgyhogy igazán nem sokatért a kezével. Valósággal belefúrtam az arcom az ölébe, és

közben arra gondoltam, hogy leszidna John Amos, ha tudná,mit csinálok. Igaz, beszámoltam már neki arról, hogy mitmondtam anyának, ő pedig megdicsért, mert kezdek úgybeszélni, mint Malcolm.

– Nem kellett volna így viselkedned, Bart – mondta

később, teljesen összezavarva. – Okosnak kell lenned, el kell

hitetned vele, hogy elérte, amit akart! Ha elárulod neki, mit



érzel, módot talál rá, hogy meghiúsítsa a törekvéseinket. Mipedig szeretnénk megvédeni őt a Sátántól, nem?

A fejemet fölemelve gyönyörű arcába néztem, éskeservesen sírtam, tudván, milyen hazug. Háromszor mentférjhez, mesélte John Amos. Nem is igazán érdekelt, hogy jó-e

vagy rossz, csak azt akartam, hogy az enyém legyen. Majd énjóváteszem. Megtanítom, hogy egyetlen férfi se érdekeljerajtam kívül.

Ahhoz, hogy nyerjek , jól kellett kevernem a kártyákat, és

csak egyenként kijátszani az ászaimat, ahogyan John Amostanította. Be kellett csapnom őt és apát, el kellett hitetnemvelük, hogy őrült vagyok. Ettől kicsit összezavarodtam. Nemvoltam őrült, csak úgy tettem, mintha Malcolm lennék.

– Min gondolkodol, Bart? – kérdezte, változatlanul ahajamat simogatva.

– Nincs, akivel játsszak. Nincs semmim, csak amit kitalálokmagamnak. Nem kaptam semmit, csak rossz géneket abeltenyészetből, a környezetem meg… Az sem tesz jót. Neked

és apának nem lehettek volna gyerekeitek. Nem érdemeltekmást, csak a poklot, amit magatoknak teremtettétek.

Ott hagytam, hadd bámuljon utánam, mint a szélütött.

Örültem, hogy boldogtalanná tehettem, amilyenné ő tettengem mindig. De miért nem örültem? Miért nem volt kedvemnevetni? Miért kellett berohannom a szobámba, hogy azágyamra vetve magam, zokogni kezdjek?

Aztán eszembe jutott Malcolm, akinek nem volt szükségesenkire. Ő tudta, hogy erős. Malcolm soha nem habozott, ha

döntenie kellett, és bátran hozott rossz döntéseket is, merttudta, hogy meg tudja változtatni és jóvá tudja tenni őket.



Összeszorítottam hát a fogam, meggörnyedtem, ésvégigvánszorogtam a folyosón, hogy megtegyem azt, amitMalcolm. Láttam, hogy Jory Melodie-val táncol, ésberontottam anyához, hogy elmondjam neki,

– Hagyd abba, amit csinálsz! – üvöltöttem rá. – Jory ésMelodie épp most követi el a bűnt! Csókolóznak – gyereket

csinálnak! Az írógép billentyűin röpködő ujjai megmerevedtek, és

felém fordulva elmosolyodott .

– Bart – mondta –, ahhoz, hogy valakinek gyerekeszülessen, sokkal többet kell tennie az ölelkezésnél és acsókolózásnál. Jory úriember, és nem él vissza egy ártatlanfiatal lány helyzetével, aki egyébként elég jól nevelt és okosahhoz, hogy tudja, mikor kell megálljt parancsolnia.

Nem érdekelte az, amit mondtam. Mással sem törődött,

csak az átkozott könyvével. Ugyanannyi esélyem volt, hogyfigyeljen rám, mint amikor még táncolt. Mindig talált valamit,ami fontosabb volt, mint hogy velem foglalkozzon.

Ökölbe szorítottam a kezem, és belevágtam az ajtófélfába.Tudtam, hogy eljön az idő, amikor én leszek az úr, és odafigyelarra, amit mondok. Tudni fogja, hogy jobban teszi, ha

engedelmeskedik. Jobb anya volt, amíg balettet tanított.Akkor, ha több nem is, de néhány szabad perce volt, most

viszont mást sem csinál, mint ír, állandóan csak ír. Hegyekbenhalmozódtak már körülötte a sorú sorokkal telerótt lapok.

Most sem figyelt rám, csak befűzött egy újabb lapot azírógépébe, mintha ismétlőfegyvert töltött volna meg, hogy

halomra lődözzön mindenkit maga körül. Azt sem vette észre,amikor elvettem mellőle az egyik irattartó tálcát, amit –



miután megtelt – eltolt magától, hogy újabba tegye a készoldalakat.

John Amost biztosan érdekelni fogja, amit írt, de mielőttelolvasná, magam fogom elolvasni. Még akkor is, hapercenként szótárhoz kell nyúlnom, hogy megértsem agyakran előforduló, bonyolult szavakat . Helyénvaló – tudtam,

mit jelent, legalábbis úgy éreztem. – Jó éjszakát, anya! Meg sem hallott, folytatta, amit elkezdett, és ami lekötötte,

minden figyelmét. Soha, senki nem merészelte semmibe venni Malcolmot.Amikor szólt, mindenki ugrott, hogy teljesítse a parancsát.Elhatároztam, hogy én is pontosan olyan leszek.

Egy héttel később anya és Jory után kémkedtem. A„gyakorlószobában”, a hosszú teremben voltak, és Jory segített

anyának mozgatni a beteg lábát .– Ne gondolj arra, hogy eleshetsz! Mögötted állok, éselkaplak, ha a térded felmondja a szolgálatot. Lazítsd elmagad, anya, és meglásd, hamarosan ismét könnyedén fogszjárni!

Nehezen járkált. Látszott rajta, hogy minden lépés, amit

megtesz, fáj neki. Jory a derekánál fogta, hogy vánszorognitudjon, de csak eljutott valahogy a korlát végéig anélkül, hogyelesett volna. Ott megállt, és minden erejét összeszedve várta,hogy a bátyám odavigye neki a széket, és belerogyhasson. Jory

még a lábát is fölemelte, és aláigazította a kihajthatólábtámaszt.

– Mindennap erősebb leszel, anya – mondta neki.– De olyan sokáig tart.





Cindyt. Nekem persze soha nem engedték, hogy hintáztassam.Senki nem bízott bennem. Az orvosok semmihez sem értettek,miért adta hát fel mindenki, és hagyott magamra?

– Jory, néha valóságos kínszenvedést okoz, amikor hallomkiszűrődni tőled a balettzenét, és közben tudom, hogy sohanem leszek képes újból táncban kifejezni, amit érzek. Hameghallom egy nyitány első taktusait, egész bensőmbenreszketni kezdek. Rettenetesen szeretnék táncolni, és minél

jobban vágyom rá, annál erősebb késztetést érzek, hogy

írásban fejezzem ki magam. Az írásnak köszönhetem, hogymég élek, de úgy tűnik, Bart ezt ugyanúgy utálja, ahogykorábban a táncot. Néha úgy érzem, soha nem leszek képesarra, hogy az öcséd kedvében járjak.

– Ugyan már, anya! – felelte szomorú, aggódó tekintettelJory. – Bart szegény, maga sem tudja, mit akar. Valami

érthetetlen dolog játszódik le az agyában. Nem én voltam az érthetetlen, hanem ők. Azt hitték, a táncés az ostoba tündérmesék számítanak valamit, miközbenminden értelmes ember tudja, hogy a pénz a király, a királynőés a mindenható úristen.

– Jory, én mindent megteszek, hogy segítsek Barton.

Igyekszem kimutatni, mennyire szeretem, de elhúzódik tőlem.Máskor meg hozzám fut, az ölembe temeti az arcát, és sír. Apszichiátere szerint a gyűlölet és az imádat között ingadozikvelem kapcsolatban. Bizalmasan megsúgom neked, hogy a

viselkedése csöppet sem segíti a gyógyulásomat. Otthagytam őket, hiszen eleget hallottam. Különben is, jó

alkalom volt ez, hogy belopózzak anya szobájába, és újabboldalakat hozzak el a készülő könyvéből. Az ingem alá rejtve



ott voltak, amiket John Amos már elolvasott, és visszaadott,úgyhogy azokat a helyükre tettem, miután az újabb adagotelvettem.

Leültem a bokrok közötti kis, zöld barlangomban, ésnekiláttam az olvasásnak. Az ostoba Cindy egyfolytábannevetett, visongott, miközben két engedelmes rabszolgájalelkesen hintáztatta. Én olyan erősen meglöktem volna, hogyátröpül a falon, és a szomszédban lévő úszómedencében kötki. Abban, amiben soha nem volt víz.

Érdekes volt anya könyve. Út a gazdagsághoz – hangzott azegyik fejezet címe. Tényleg anya lett volna az a lány, akirőlszólt? Valóban bezárták őket egy szobába a háromtestvérével?

Addig olvastam, amíg be nem alkonyodott, és túl hűvösnem lett a leszálló köd miatt. Fölkeltem, és visszamentem a

házba, de közben egyfolytában egy másik fejezet címe járt azeszemben: A padlás. Milyen remek hely arra, hogy eldugjon azember különböző dolgokat. Néztem anyát, amint szájon

csókolta apát, és incselkedni kezdett vele, a csinos nővérekrőlkérdezgetve, meg arról, talált -e már magának valakit, akivelhelyettesítse.

– Mondjuk egy húsz év körüli szép, csinos szőkét .Miközben válaszolt, apa nagyon megbántottnak látszott .– Ne gúnyolódj az érzéseimen, Cathy! Ne akarj ilyen buta

megjegyzésekkel provokálni! Minden érzésem a tiéd, és úgy

szeretlek, hogy az már őrültség. – Őrültség? – kérdezte anya.



– Igen, ha te nem viszonzod azt a szenvedélyt, ami bennemtombol! Szükségem van rád, Cathy! Ne engedd, hogy az a

könyv közénk álljon! – Nem értem, miről beszélsz. – De igen. Nagyon jól érted! A múltunk kezd életre kelni.

Miközben írsz, újraéled azt, ami már régen elmúlt. Nézlek,mialatt dolgozol, és látom az arcodon végigcsorduló, a papírrahulló könnyeidet. Hallom, amint nevetsz, és hangosanismételed Cory vagy Carrie szavait. Nem egyszerüen írsz,

Cathy, hanem újra átélsz mindent. Anya mélyen lehajtotta a fejét, és előrehulló haja teljeseneltakarta az arcát .

– Igen, valóban úgy van, ahogy mondod – felelte. –

Miközben írok, mindent újból át is élek. Látom a hatalmas,poros padlást, hallgatom a mennydörgésnél is ijesztőbb, süket

csöndet. A magány, amit valaha olyan jól ismertem, ismétmögém lopózik, és a vállamra telepszik, hogy néha felkapom afejem, mert nem tudom, hol is vagyok, és csodálkozom azon,hogy az ablakok nincsenek befüggönyözve, amikor anagymama bármelyik pillanatban megjelenhet, és rajtakaphatbennünket, hogy nem teljesítettük az utasításait. Néha

megriadok, látva, hogy Bart az ajtóban áll, és bámul. Előszörazt hiszem, hogy Cory az, és csak akkor tudatosul bennem,hogy mégsem, amikor meglátom a sötét haját és a barnaszemét. Ránézek Cindyre, és az jár az eszemben, hogy

nagyobbnak kellene lennie, akkorának, mint Carrie. Megvagyok zavarodva, néha alig tudom különválasztani a múltat a

jelentől.



– Cathy! – Érezni lehetett apa hangján, hogy nagyonaggódik. – Abba kell hagynod az írást!

Igen, igen! Hagyja abba, apa!

Anya sírva omlott a karjába, apa pedig szorosan magáhozölelte, és halk, szerelmes szavakat suttogott a fülébe, amiketnem hallottam. Előre-hátra ringatóztak, összetapadva, mintkét bűnös szerelmes. Olyanok voltak, akárcsak azok a párok,akiket a nagymamám házától nem messze, a „szerelmesekrétjének” bokrai között lestem meg néha.

– Ígérd meg, hogy félreteszed a könyvet, megvárod, amíg agyerekek felnőnek, biztonságosan családot alapítanak…

– Nem tehetem! – még én is megéreztem anya hangján aszenvedést. Mintha valóban vágyott volna arra, hogymegtegye, csak nem lett volna rá képes. – A bennem élőtörténet üvöltve követeli, hogy engedjem szabadjára, hadd

tudják még mások is, hogyan viselkednek néha az anyák.Valami azt súgja, ha megírtam, a kiadó megszerkesztette, ésmások számára is hozzáférhető könyv alakjában megjelent,csak akkor fogok megszabadulni attól a gyűlölettől, amit anyairánt érzek!

Apa nem tudott válaszolni erre, csak ölelte, ringatta tovább

anyát, és a melléhez simuló feje fölött szenvedő tekintettelmeredt a semmibe.

Otthagytam őket, és kimentem játszani a kertbe. Tudtam,

hogy Jory vén boszorkány nagyanyja hozzánk készül, és nem

akartam találkozni vele. Anya sem szerette; ez pontosanlátszott abból, amilyen feszült volt a jelenlétében, és abból is,

hogy minden egyes szavára ügyelt, mintha attól félne, hogy



nem tud parancsolni csípős nyelvének, és valami bántót mondneki

– Bart, drágám! – szólt át a vastag, fehér fal másik oldaláróla nagymamám. – Egész nap vártalak. Amikor nem jöttél, előbbcsak aggódtam, aztán nagyon szomorú lettem. Ne keseregjmagadban, drágám! Gondolj arra, hogy itt vagyok, készen arra,hogy mindent megtegyek, amit csak kívánsz!

Futottam, amilyen gyorsan a lábam bírta, és felmásztam afára, Ő pedig odatámasztotta a létrát a fal tetejéhez, hogy a

másik oldalon biztonsággal földet érhessek. Ugyanaz a létravolt, amire felállva át szokott lesni hozzánk. – Itt hagyom a létrát, hogy bármikor használhasd –

suttogta, magához ölelve, és csókjaival borítva az arcom. Jó,hogy mielőtt ezt ette, levette a fejéről azt az utálatos fátylat. –

Nem akarom, hogy leess, és megüsd magadat! Annyira

szeretlek, Bart! Ha rád nézek, rögtön az jut eszembe, milyenbüszke is volna rád az édesapád. Ó, bárcsak láthatná a fiát! Aző szép, okos nagyfiát!

Szép? Okos? Húúú… nem is gondoltam volna, hogy az

vagyok! Jólesett hallani, hogy ilyennek tart. Elhitette velem,

hogy ugyanolyan jóképű és tehetséges vagyok, mint Jory. Igazi

nagymama volt, pontosan olyan, amilyenre mindig is vágytam.Olyan, aki csak engem szeret, senki mást. Lehet, hogy JohnAmos mégis tévedett.

Újból az ölébe ültem, és hagytam, hogy jégkrémmel

etessen. Süteményt is adott, aztán egy szelet csokitortát, ésvégül egy pohár tejet itatott velem. Tele gyomorral

kényelmesen elhelyezkedtem az ölében, és levendulaillatú,puha, domború mellére hajtottam a fejem.



– Corrine szerette a levendulakölnit – motyogtam

álmosan, a hüvelykujjamat szopogatva. – Énekelj nekem…Soha, senki nem szokott nekem olyan altatódalt énekelni, mintanya Cindynek…

– Aludj, aludj, drága kicsi gyermek. Érdekes. Ahogy halkan énekelt, úgy éreztem, mintha

kétéves lennék, és valamikor régen, nagyon régen már ültemvolna így anya ölében, hallgatva ugyanezt a dalt.

– Ébresztő, drágám! – mondta, és a köntöse ujjának a

végével megcsiklandozta az arcom. – Ideje hazamenned. Aszüleid aggódni fognak érted… épp eleget szenvedtek anélkülis, hogy érted nyugtalankodnának.

Ó! John Amos ott volt a sarokban, és hallott minden egyesszót. Láttam fenyegetően csillogó, vizenyős, kék szemén, hogyhallotta. Nem szerette sem a nagymamámat, sem a szüleimet,

sem Joryt, sem Cindyt. Nem szeretett senkit rajtam és MalcolmFoxworthon kívül. – Nagymama – suttogtam, elrejtve az arcomat, hogy John

Amos ne lássa a szájam mozgását. – Ne beszélj John Amoselőtt arról, hogy sajnálod a szüleimet! Tegnap hallottam,amikor azt mondta, hogy nem érdemelnek együttérzést. –

Éreztem, hogy megremeg, és igyekszik úgy tenni, mintha nemvette volna észre, hogy a komornyik a háta mögött van, nemmessze tőle. – Pontosan mit jelent az, hogy együttérzés?

Felsóhajtott, és még szorosabban ölelt magához.

– Akkor mondják ezt, ha valaki megérti másoknak agondjait. Amikor segíteni szeretne rajtuk, de nem tehet

semmit– Akkor mi jó van az együttérzésben?



– Olyan, ami használna, tulajdonképpen semmi – felelte

szomorú szemekkel. – Annyi a haszna, hogy tudatja veled,

nem vesztek még ki belőled az emberi érzések. Az együttérzéslegjobb fajtája az, ami cselekvésre serkenti az embert, és segíta gondok megoldásában.

A sötét estébe kilépve John Amos suttogását hallottam: –

Ne felejtsd el, Bart, hogy az Úr azoknak segít, akik segítenekmagukon! – Visszaadott egy adaggal anyám kéziratából. –

Ugyanoda tedd, ahonnan elvetted! Vigyázz rá, nehogy

összepiszkolódjanak a lapok! Hozz el mindent, amit ír, ésakkor képes leszel arra, hogy megoldjad a problémáidat! Akönyvéből fogod megtudni, hogyan cselekedj. Ha még nemjöttél volna rá, pontosan ezért írja.



ÉVA ÓTA MINDIG

Jött már, közeledett Greenglennáből, Dél-Karolinából, ahol asírok úgy nőnek, mint máshol a gaz. Bármelyik napfelbukkanhatott, hogy megmutassa utálatos, szigorú arcát. Azén nagymamám ezerszer jobb volt nála; Az utóbbi időbennéha már az arcát sem fátyolozta el.

Kevesebb festéket használt, hogy jobban tessen – és

tényleg jobban is tetszett. Előfordult, hogy szép ruhát vett fel,de azt egyszer sem engedte, hogy John Amos másként lássa,mint fekete köntösben, fátyollal a fején. Csak nekem volt szép.

– Bart, kérlek, ne tölts túl sok időt Johnnal!

John figyelmeztetett rá, hogy nem szereti, ha együttvagyunk.

– Nem, asszonyom! Rosszul viseljük egymást JohnAmosszal.

– Ennek örülök. John rossz ember, Bart – hideg, durva,

szívtelen. – Igen, asszonyom! Nem nagyon szereti a nőket. – Ezt ő mondta neked?

– Igen. Panaszkodik, hogy magányos. Azt mondja, úgybánik vele, mint valami szeméttel, és sokszor napokig nemszól hozzá.

– Ne találkozz Johnnal! Kerüld el, de engem ezután ismindig látogass meg! Rajtad kívül nincs senkim. –

Megveregette maga mellett a kerevetet, így kérve, hogy üljek

oda mellé. Már tudtam, hogy amikor John Amos elmegy avárosba, mindig kényelmes, puha ülőhelyet választ.



– Mit csinál San Franciscóban? – kérdeztem, mert tudtam,hogy gyakran jár oda.

A nagymama kis ideig gondterhelten ráncolta a homlokát,aztán rózsaszín, puha selyemruhájához vonta az arcom, és aztfelelte: – John öregember már, de még mindig van étvágya,amit ki akar elégíteni.

– Mit szeret enni? – kérdeztem, mert nagyon érdekelt adolog. Tudtam, hogy protézise van, és még a csirkét is nehezentudja elrágni, nemhogy a marhahúst. Inkább csak pépes

ételeket evett, és rendszerint tejet ivott hozzá. A nagymama kuncogva megcsókolta a fejem búbját – Hogy van édesanyád? Tud már járni?

Témát váltott Nem akarta elárulni, hogy mit szeret enni avárosban John Amos, és ezért elhúzódtam tőle.

– Lassanként egyre jobban lesz, ahogy apának mondja, de

nem nagyon igyekszik. Néha, amikor apa a városban van,előveszi a botját, de nem akarja, hogy ő is meglássa.

– Miért?

– Nem tudom. Mást sem akar, mint játszani Cindyvel, ésírni. Egyébbel nem is foglalkozik. Komolyan! Az írásugyanolyan izgalmas számára, mint a tánc… néha egészen

olyan a tekintete, amikor dolgozik, mintha ott sem lenne.– Ó! – sóhajtott fel halkan a nagymama. – Reméltem, hogyabba fogja hagyni.

– Én is, de nem tűnt túl valószínűnek, hogy megteszi.– Nemsokára jön Jory nagyanyja. Azt hiszem, elszököm, ha

nálunk fog lakni.

Újból csak egy csodálkozó Óóó!-t mondott, mintha ameglepetéstől elnémult volna.



– Semmi baj, nagyi! – próbáltam megnyugtatni. – Nem

szeretem, nem úgy, mint téged. Jégkrémtől és süteményektől eltelve déltájban mentem

haza. (Lassan tényleg kezdtem megutálni az édességet). Anyaa hosszú tükör előtti korlátnál gyakorolt, és vigyáznom kellett,nehogy észrevegyen, amint a szék mögött kushadok. Azthiszem, a világon egyedül nekünk volt olyan nappalink,aminek az egyik falát három méter hosszú tükör borította, éselőtte korlát húzódott.

– Te bujkálsz a szék mögött, Bart? – Nem, asszonyom. Henry Lee Jones az…

– Valóban? Régóta keresem már Henry Lee-t. Örülök, hogyvégre megtaláltad a sarkon túl, a bokrok között… Ez a Henry

Lee állandóan bujkál. Muszáj volt nevetnem. Míg kicsi voltam, igazán kicsi, ez

volt az egyik kedvenc játékunk. – Anyu, ma el tudsz vinni horgászni?

– Sajnálom, de az egész napom foglalt. Talán majd holnap. Holnap! Mindig, mindent csak holnap!

Elbújtam egy sötét sarokban, és olyan kicsivézsugorodtam, hogy senki ne vehessen észre. Néha anya

tolószéke mögött egészen meggörnyesztettem a hátam, ésolyanná váltam, amilyen John Amos szerint Malcolm volt,amikor megöregedett, és kezdte elhagyni az ereje. Csakbámultam anyát reggel, délben, este, megpróbálva eldönteni,

hogy valóban olyan rossz-e, amilyennek John Amos mondja.

– Bart! – Jory mindig meg tudott találni, bárhol bújtam is

el. – Mit csinálsz mostanában? – kérdezte. – Régebben annyit



játszottunk. Beszélgettél is velem, most pedig nem szólszsenkihez.

De szóltam. Beszélgettem a nagymamámmal és JohnAmosszal is. Lekicsinylően vigyorogtam, úgy görbítve aszámat, ahogy John Amos szokta, és figyeltem anyát, akiugyanolyan esetlenül járkált, mint én.

Jory elment, ott hagyott, szórakozzak csak egyedül, amikorazt sem tudtam, mit csináljak azonkívül, hagy Malcolmotjátszom. Tényleg olyan bűnös anya? Hogyan beszélgethettem

volna Joryval úgy, mint korábban, amikor úgysem hitte volnael, hogy anya hazudott az igazi apámról. Jory még mindig azt

hitte, hogy dr. Paul fia vagyok, pedig nem az voltam. Nem!

Később, vacsora közben, mialatt anya és apa össze-

összenézett, és ostobaságokat beszélt, amitől nekik is, megJorynak is nevetniük kellett, én csak bámultam némán a sárga

abroszt. Miért akarta apa, hogy anya hetente legalább egyszersárgával terítsen? Miért mondogatta állandóan, hogy meg kelltanulnia megbocsátani és felejteni? Aztán Jory szolalt meg.

– Anya – mondta –, ma este programunk van Melodie-val.

Moziba viszem, aztán vacsorázni egy olyan helyre, ahol nem

árulnak alkoholt. Szerinted megcsókolhatom, amikor

elbúcsúzunk? – Ez aztán a váratlan kérdés – felelte nevetve anya,

miközben én a sarokban gubbasztottam. – Igen, csókold megbúcsúzóul, mondd meg neki, mennyire jól érezted magad

vele… de ennyi legyen is elég! – Igenis, anya – mondta mókásan vigyorogva Jory. – Betéve

tudom a leckét: Melodie aranyos, szép, ártatlan lány, aki



sértésnek venné, ha vissza akarnék élni a helyzettel, úgyhogykénytelen leszek megsérteni azzal, hogy nem élek vissza vele.

Anya erre már nem válaszolt, csak vágott egy tréfásgrimaszt.

– Hogy megy az írás? – fuvolázta Jory, mielőtt visszamentvolna a szobájába, hogy Melodie-nak az íróasztalán állófényképe fölött álmodozzon.

Ostoba kérdés. Anya számtalanszor elmondta már, hogy az

írás minden gondolatát leköti, és néha éjszaka felébred, mert

eszébe jut valami újabb dolog. Apa pedig arra panaszkodott,hogy alig bír aludni tőle, mert egész éjjel égeti a lámpát. Énmár alig vártam, hogy elolvashassam a folytatást. Néha arragondoltam, hogy az egész történetet csak kitalálta, nem istörtént meg vele az, amit leüt. Csak tettette, hogy igaz,ugyanúgy, ahogy én.

– Jory, hozzányúltál a kéziratomhoz? – kérdezte anya. – Egyszerűen nem találok néhány fejezetet. – Tudod, hogy az engedélyed nélkül nem olvasnám el, amit

írsz. Megengeded, hogy belenézzek?

– Majd egyszer, ha felnőtt leszel – válaszolta nevetve anya–, magam fogok ragaszkodni ahhoz, hogy elolvasd a könyvem,

vagy a könyveimet. A történet egyre csak nő, gyarapszik,úgyhogy valószínűleg két könyv is lesz belőle. – Honnan szerzed az ötleteket az íráshoz?

Anya kinyújtózott, és fölemelt a kisasztalról egy régi

spirálfüzetet .– Ebből és az emlékeimből – felelte, és gyorsan

végigpörgette a lapokat. – Látod, milyen nagy betűkkel írtam,



mikor tizenkét éves voltam? Ahogy öregszem, úgy válnak abetűim egyre kisebbé és egyenletesebbé.

Jory hirtelen kikapta a kezéből a füzetet, az ablakhoz futottvele, és el is olvasott belőle néhány sort, mielőtt visszavittevolna anyának.

– Találtam néhány szót, amit hibásan írtál – ingerkedett

vele.

Utáltam, hogy olyan viszony van közöttük, inkább barátokvoltak, semmint anya és fia. Utáltam, ahogy anya a vonalazott

lapokat írta, mielőtt legépelte volna a kész szöveget. Utáltam aholmijait, a tollakat, a ceruzákat, a radírokat, és azt is, hogymég egy könyvet akar írni. Nem volt már anyám, ahogy apámsem. Soha nem is volt igazi apám. Senkim se volt, még csak egyállatom se.

A nyár egyre vénebb lett, akárcsak az öregnek, törékenynekéreztem a csontjaimat, az agyamat pedig bölcsnek éscinikusnak. Ahogy Malcolm is megírta a naplójában, semmisem volt már olyan, mint régen, és egyetlen játéknak semtudtam már úgy örülni, ahogy elképzeltem, mielőttmegkaptam volna őket. A nagymamám háza sem tűnt már

olyan hatalmasnak, mint korábban. Alma karámjában – mindig ott olvasgattam Malcolm

naplóját – a szénán feküdtem, és megpróbáltam elolvasniazokat az oldalakat, amiket John Amos kijelölt nekem. Néhabedugtam a könyvet a széna alá, máskor pedig az ingem alá

rejtettem. Egy fűszálat rágcsálva elhelyezkedtem, és ott

nyitottam ki, ahová anya egyik keskeny, bőr könyvjelzőjéttettem.



„Tisztán emlékszem arra a napra, amikor huszonnyolc éveskoromban egyszer arra tértem haza, hogy özvegy apámmegnősült. Csak bámultam a feleségét, akiről később tudtammeg, hogy mindössze tizenhat éves. Azonnal rájöttem, hogyilyen fiatal és szép lány kizárólag a pénzéért mehetett hozzá.

Olivia, a feleségem, soha nem volt szépnek mondható, deamikor feleségül vettem, volt benne bizonyos vonzerő, és az apja

nagyon gazdag volt. Hirtelen rájöttem azonban, hogy miutánkét fiút szült, nem maradt benne semmi báj. Olyan szürkének

tűnt Aliciával, a tizenhat éves mostohaanyámmalösszehasonlítva…”

Ezt a hülye, szerelmes dolgot már ismertem.Eltévesztettem a jelölést, és nem ott folytattam az olvasást,ahol előzőleg befejeztem. Volt rá módszerem, hogyan haladjak

gyorsan, és csak azt olvassam el, ami igazán érdekes, kihagyvaa dögunalmas dolgokat, mint a csókolózás, meg hasonlók.Furcsa volt, hogy Malcolm, aki annyira utálta a nőket,ilyesmiről írt, és hogy meg akarta csókolni őket. Na! Végremegtaláltam, amit kerestem.

„Megszületett Alicia első gyermeke. Nagyon szerettem volna,hogy lány legyen, de sajnos fiú lett, újabb vetélytárs az apámvagyonáért folytatott versengésben. Emlékszem, hogyan álltamott, néztem rá, és a gyerekre, aki mellette feküdt a nagyhattyúágyban, és mennyire gyűlöltem mindkettőt.

Ártatlanul, a fiára büszkén rám mosolygott, mintha

ugyanúgy örültem volna annak, ami történt, akárcsak apám, én pedig azt mondtam neki: – Drága mostohaanyám, a fiad nem



fog annyi ideig élni, hogy megörökölhesse a férjed vagyonát,mert én nem engedem.

Annyira megdöbbentett akkor, hogy a legszívesebbenbelevágtam volna gyönyörű, csábos arcába. Azt mondta: –

Nekem nem kell az apád pénze, Malcolm. A fiamnak sem lesz rászüksége. Megtalálja a helyét az életben anélkül is, hogy olyan

pénzt kapna, amit mások kerestek meg. Meg fogom tanítani azélet igazi értékeire, azokra, amikről te semmit sem tudsz.”

Nem értettem, miről beszélt? Mi az, hogy érték? Az ár,amennyiért venni lehet valamit? Nem sokáig törtem rajta afejem, inkább visszatértem az olvasáshoz. Malcolm tizenötévet átugrott, és úgy folytatta a naplót

„A lányom, Corrine egyre jobban kezdett hasonlítani

anyámhoz, aki ötéves koromban elhagyott. Láttam, hogyan változik, fejlődik nővé, és azon vettem észremagam, hogy fiatal, büszkén domborodó mellét figyelem, amelyhamarosan rabul fog ejteni egy férfit. Egyszer észrevette, hogynézem, és elpirult. Ez tetszett – végre ke zdte megtanulni, mi a

szemérem.

– Corrine, ígérd meg, hogy soka nem mégy férjhez, és nemhagyod magára az apádat, ha már öreg és beteg lesz! Halottsápadt lett, mintha attól félt volna, hogy

visszazavarom a padlásra, ha nem teljesíti ezt az egyszerűkérésemet.

– Minden vagyonom a tiéd lesz, Corrine, ha megígéred. Az

utolsó centig mindent neked adok, ha nem hagysz el.



– De apa – felelte lehajtott fejjel, elkeseredett arccal. – Énszeretnék férjhez menni, és gyerekeket szülni.

Esküdözött, hogy szeret, de láttam a szemén, hogy mihelytlehetősége lesz rá, azonnal elhagy.

Majd én gondoskodom róla, hogy ne legyen fiú, férfi azéletében. Lányintézetbe fog menni, szigorú egyházi iskolába,ahol nem engedik meg a növendékeknek, hogyrandevúzgassanak.”

Becsuktam a könyvet, és hazafelé indultam. Úgy éreztem,Malcolmnak soha nem lett volna szabad feleségül vennieOliviát, és gyerekeket csinálnia vele, de ahogy Jobbanbelegondoltam, rájöttem, hogy ha ez történik, akkor soha nemismerhettem volna meg a nagymamámat. Igaz, hogy hazudott

és becsapott, de vágytam rá, hogy ismét szerethessem és

bízhassak benne. Másnap megint az istállóban voltam, és Malcolm ötvenéveskoráról olvastam. Ahogy öregedett, úgy lettek egyre ritkábbaka bejegyzések a naplóban.

„Valami bűnös dolog megy végbe a féltestvérem és a lányom

között. Mindent megtettem, hogy rajtakapjam őket, amintmegérintik, vagy sóvárogva, felkínálkozva nézik egymást, denagyon ügyesek. Olivia szerint alaptalan a félelmem, Corrinesoha nem lesz szerelmes a félnagybátyjába, de hát Olivia is csak

nő, úgy viselkedik, ahogy az álnok neméhez illik. Átkozottlegyen a nap, amikor rávett, hogy befogadjuk azt a fiút a

házunkba. Hiba volt, talán a legnagyobb hiba, amit életembenelkövettem.”



Malcolm is tévedett tehát, de csak a családtagjaival

kapcsolatban. Miért nem tudta elviselni, hogy a fiai zenészeklegyenek, és a lánya férjhez menjen? A helyében örültemvolna, hogy megszabadulhatok tőle, ahogy azt a napot is aligvártam már, amikor Cindy végre eltűnik.

A kőpadlóra tettem Malcolm naplóját, szénát kotortam rá,és a házba indultam. Azt szerettem volna, ha Malcolm ahatalomról ír, arról, hogyan lehet megszerezni, a pénzről, atekintélyről, és hogy azokhoz hogyan lehet hozzájutni. Másról

sem írt azonban, csak arról, hogy milyen szörnyen érzi magáta fiai, a felesége és a lánya miatt, a féltestvéréről már nem isbeszélve, aki szerelmes volt Corrine-ba.

– Szervusz, drágám! – üdvözölt lelkesen a nagymama,amikor bementem hozzá a szalonba. – Hol jártál? Hogy vanédesanyád térde?

– Rosszul – feleltem. – Az orvosok szerint soha többé nemfog táncolni. – Ó! – sóhajtotta. – Milyen szörnyű! Igazán sajnálom. – Én örülök, hogy nem fog táncolni – mondtam neki. – Még

apával sem tud keringőzni, pedig régen sokat keringőztek anappaliban, amit nem akarnak , hogy mi is használjunk.

Nagyon szomorúan nézett rám. Mitől lett olyan szomorú? – Nagymama, az anyukám nem szeret téged. – Miből gondolod? Hiszen azt sem tudja, hogy itt vagyok. – Néha úgy tűnik, mintha te szeretnéd.

– Nagyon sajnálom, hogy soha többé nem láthatomszínpadon. Olyan csodálatosan könnyedén, kecsesen táncolt,

mintha maga is része lett volna a zenének. Édesanyád arra



született, hogy balerina legyen, Bart. Tudom, hogy mostelveszettnek érzi magát, céltalannak tűnik számára az élet.

– Nem! – vágtam rá gyorsan. – Anyának ott az írógépe, ésaz a könyv, amin éjjel-nappal dolgozik, úgyhogy másra nincs isszüksége. Órákon át fekszenek apával az ágyban, különösen,amikor esik az eső, és a hegyek lábánál lévő, nagy házrólbeszélgetnek, és egy magas, öreg nagymamáról, aki állandóanszürkében járt, én pedig elrejtőzöm a gardróbban, és arragondolok, ez is csak egy ostoba tündérmese.

– Te leskelődsz a szüleid után? – kérdezte döbbenten. – Eznem szép tőled, Bart! A felnőtteknek szükségük van amagánéletre… mindenkinek szüksége van rá.

Elmosolyodtam, és örültem, mert elmondhattam neki,hogy mindenki után leskelődöm, néha még utána is. Kékszeme tágra nyílt, és úgy meredt rám hosszan, mielőtt

rászánta volna magát arra, hogy elmosolyodjon. – Csak ugratsz, ugye? – kérdezte. – Biztos vagyok benne,

hogy apukád sokkal rendesebb dolgokra tanít. Bart, ha aztakarod, hogy az emberek szeressenek és tiszteljenek, akkorúgy kell bánnod velük, ahogy szeretnéd, ha ők bánnánakveled. Szeretnéd, ha én kémkednék utánad?

– Nem!!! – üvöltöttem. Újabb nap, újabb látogatás annak az öreg, ősz hajúorvosnak a rendelőjében, aki azt akarta, hogy feküdjek le,csukjam be a szemem, és hagyjam, hogy hülyeségeket

kérdezgessen tőlem. – Ma ki vagy? Bart Sheffield vagy Malcolm?

Úgysem mondom meg neki– Mi Malcolm vezetékneve?



Semmi köze hozzá. – Mit érzel anyukáddal kapcsolatban most, hogy már nem

tud többé táncolni?– Örülök. Ez meglepte. Gyorsan jegyzetelni kezdett, és amikor mégis

kinyitottam a szemem, hogy ránézzek, láttam rajta, hogy az

izgalomtól egészen kipirosodott az arca. Na, várj csak,gondoltam. Mondok én még mást is, amitől izgatott leszel.

– Szeretném, ha Jory elesne, és mind a két térdét

összetörné. Akkor gyorsabban tudnék járni, mint ő,lehagynám a futásban, és mindenben ügyesebb volnék. Akkormindenki engem nézne, ha bemennék a szobába, és nem őt.

Várt, de mert többet nem szóltam, szelíden azt mondta: –

Megértelek, Bart! Félsz attól, hogy anyukád és apukád nemszeret annyira, mint Joryt.

Nagyon dühös lettem rá. – De igenis szeret! Jobban szeret, mint Joryt! Csak én nemtudok táncolni. A tánc miatt nevet annyit Joryval, és néz rámolyan mérgesen. Régebben orvos akartam lenni, ha felnövök,de már nem. Azért, mert az igazi apukám nem orvos volt,ahogy korábban mondták, hanem ügyvéd.

– Kitől tudod ezt? – kérdezte. Nem fogom megmondani neki. Semmi köze hozzá. JohnAmos mondta el. Azt is hallottam, amikor a nagymama apánakugyanerről beszélt. Az ügyvédek okosak, nagyon okosak. Én is

nagyon okos leszek. A táncosoknak nincs is agyuk, csak jó erőslábuk.

– Van még valami, amit el akarsz mondani nekem, Bart?



– Igen! – kiáltottam dühösen, és az ágyról leugorvafelkaptam az íróasztalán heverő papírvágó kést. – Tegnap éjjeltelihold volt. Kinéztem az ablakon, és hallottam, hogy szólít.Üvölteni akartam, vért ízlelni. Őrültként rohantam ki azerdőbe, a hegyek közé, amikor az éjszakából váratlanulelőbukkant egy nő, akinek csodaszép, hosszú, aranyszőke hajavolt.

– És te mit csináltál? – kérdezte az orvos, kihasználva,hogy rövid szünetet tartot tam.

– Megöltem és megettem. Újból írni kezdett valamit, én pedig belemarkoltam anyalókákba, amiket a kisebb pácienseinek tartogatott. Későbbmég hatot elvettem, mert eszembe jutott, hogy egyet biztosanszeretne a nagymamám is.

Hazaérve Alma karámjába rohantam, és gyorsan

lapozgatni kezdtem Malcolm naplóját Meg akartam találnivalamit, és emlékeztem rá, hogy korábban átlapoztam néhányunalmas oldalt, el sem olvasva őket. Meg akartam végre tudni,hogy mi vonzotta annyira a nőkhöz, akiket megvetett.

„Újból ősz volt, és a fák ragyogó színekbe öltöztek. Követtem

Aliciát az erdőben, ahogy szemkápráztató kecsességgel előttemlovagolt. Meg kellett sarkantyúznom a lovamat, hogy tartanitudjam vele az iramot, és le ne maradjak tőle. Annyira elbűvölteaz évszak szépsége, hogy lovam patáinak a dobogását meg semhallotta. Egy rövid pillanatra szem elől tévesztettem, amikor

beváltott a sűrűbe. Föltételeztem azonban, hogy a tóhoz ment,

ahová gyerekkoromban fürödni jártam. Úszni akart még egy



utolsót, mielőtt a nyárnak teljesen vége lett volna, és a tél jéghideggé változtatta volna a tó vizét.”

A meggyízű nyalóka volt a kedvencem. Addig szopogattam,míg a nyelvem bíborpiros nem lett tőle, olyan, akár a vér. Jóvolt érezni az édes ízt, miközben azt a sok unalmas hülyeséget olvastam. Malcolm biztosan akkor kezdett pénzt szerezni, éshatalmassá válni, amikor már jóval idősebb volt.

„Úgy lett, ahogy gyanítottam: a vízben találtam meg, csodásteste olyan hibátlan volt, amilyennek sejtettem. És ezt a gyönyörűséget mind apám élvezte, miközben nekem csakmegadásra képes, élvezni nem tudó, frigid testet kellettelviselnem! A hűs víztől reszketve lépett ki a füves partra, ahol aruháját hagyta. A lélegzetem is elakadt, ahogy megláttam a

szikrázó napfényben. Csodás hajzuhataga aranyként lángolt, éssötétebb, borostyánsárga csíkok fénylettek benne, combja tövén,az árnyékban pedig nedvesen csillámló, lágy pihe göndörödött.

Észrevette, hogy nézem, és felsikoltott, én pedig – nem is

tudva, mit teszek – előléptem a bokrok közül.”

Hála istennek, az a nő pofon vágta, és elzavarta. Végreolyan lehetett, mint az a Malcolm, akit ismertem: szigorú,kemény, könyörtelen és gazdag.

„Megfizetsz még ezért, Alicia. Drágán fogsz megfizetni, a fiaddal együtt. Senki nem utasíthat vissza büntetlenül azok

után, hogy csábított, elhitette velem…”



Nagyot ásítottam, és becsuktam a könyvet.





visszament a szobájába, folytatni az írást, amíg a nagymamamegérkezik.

– Bart! – szóltam az öcsémnek. – Gyere, játsszunk valamit!Mit szólnál egy kis dámához?

– Nem! – felelte mogorván, sötét, rezzenéstelen tekintet tel

gubbasztva tovább a sarokban. – Essen le az a vénasszony azégből, és törje ki a nyakát!

– Ez ronda volt, Bart! Miért kell neked állandóan ilyeneket

mondanod?

Nem válaszolt, csak ült tovább a helyén és nézett némán. Acsengőt hallva felpattantam, és rohantam ajtót nyitni. Anagymamám mosolyogva, meglehetősen ziláltan állt aküszöbön.

Legalább hetvennégy éves volt, ráncos, öreg, ősz hajú.Gyakran előfordult, hogy koromfeketére festette a haját,

máskor meg hagyta, hogy hosszan lenőjön, és a tövénél őszlegyen. Bart szerint olyankor úgy nézett ki, mint a borz, vagymint a vén fóka. Olyan vékonynak, tartás nélkülinek gondoltaa haját, hogy állandóan zselézte. Ennek ellenére én szépnekláttam, amikor körém fonta a karját, és szorosan magáhozölelt, miközben könnyek peregtek végig öreg, megviselt arcán.

Bartra még csak rá sem pillantott. – Jory, Jory, hogy te milyen gyönyörű vagy! – lelkendezett.

A kontya olyan tömöttnek tűnt, hogy csak álhaj lehetett. – Hívhatlak nagymamának, ha nem az osztályban

vagyunk?

– Hát persze! – egyezett bele hevesen bólogatva, mint

valami öreg madár. – De csak akkor, ha senki más nem hallja!



– Itt van Bart is – figyelmeztettem, megpróbálvaemlékeztetni arra, hogy lehetne kissé udvariasabb is, amibizony ritkán sikerült neki. Nem szerették egymást. Most iséppen csak odabiccentett neki, aztán szándékosan tudomástsem vett róla, mintha nem is létezne.

– Úgy örülök, hogy kicsit kettesben lehetek veled – súgtaMadame, és újból magához szorított. A nappali kerevetjére ültés maga mellé húzott, miközben Bart csak gubbasztott a sötét

sarokban. – Bevallom neked, Jory, hogy amikor elolvastam a

leveledet, amiben megírtad, hogy ezen a nyáron nem jössz elhozzám, egészen belebetegedtem. Akkor döntöttem el, hogyelegem van ebből az évente egyszeri találkozásból, eladom aziskolámat, és eljövök hozzátok, hogy segítsek anyádnak.Persze tudtam, hogy ő cseppet sem fog örülni ennek, de hát aznem számít. Nem bírok ki két évet, hogy ne lássam az

unokámat! – A repülőút borzalmas volt – mesélte tovább. – A

légörvények egész idő alatt dobálták a gépet, és mielőttbeszálltam volna, megmotoztak, mint valami bűnözőt. Amikormegérkeztünk, hosszan köröznünk kellett a repülőtér felett,várva a leszállási engedélyt és ettől olyan ideges lettem, hogy

hányingerem támadt Azelőtt szállhattunk csak le, hogy véglegkifogyott volna az üzemanyag, és olyan erővel vágódtunk aföldhöz, hogy majd kitört a nyakam. Magasságos Isten!Hallanod kellett volna, mennyit volt mersze kérni annak a

pasasnak a bérelt kocsiért. Biztosan azt hitte, hogy a bőrömalatt is pénz lapul. Mivel úgy jöttem, hogy maradok,

eldöntöttem, hogy veszek egy kocsit. Nem újat, hanem egyszép régit, olyat, amit Julian is szeretett volna. Meséltem már



neked, hogy apád szeretett öreg kocsikkal bíbelődni, ésújjávarázsolni őket?

Elmondta bizony, de hányszor! – Rengeteg pénzt, nyolcszáz dollárt fizettem hát azoknak a

csirkefogóknak, beültem az új, piros kocsimba, és elindultamhozzátok, a térképet figyelve, miközben az a járgány hollefulladt, hol beindult. Olyan boldog voltam, hogy végre ittvagyok, és hamarosan látni foglak, imádott unokám, Georgeegyetlen örököse. Úgy éreztem magam, mint amikor apád még

fiatal volt, és boldogan futott haza, hogy elvigyen egy körre azúj kocsijával, amit roncsként vett, és maga javít ott meg, de

úgy, hogy jobban működött, mint eredeti állapotában. Koromfekete szeme fiatalosan csillogott, engem pedig

újból lenyűgözött a szeretete, az odaadása. – …és mint az öreg nőknek általában, nekem is mindenféle

régi emlékek jutottak az eszembe. A nagyapád olyan boldogvolt, amikor Julian megszületett. A karomban tartottamapádat, és néztem a férjem, aki ugyanolyan szép volt, mintJulián, mint te, és nagyon büszke voltam magamra, mert olyanidősen a legcsekélyebb gond nélkül szülni tudtam. Apád pedig

olyan tökéletes kisbaba volt, olyan csodálatos, az első

pillanattól! Szerettem volna megkérdezni, hogy hány éves volt, amikorapám született, de nem volt hozzá merszem. Mégis, atekintetemen észrevehette, mire vagyok kíváncsi.

– Semmi közöd hozzá, mennyi idős vagyok! – vakkantott

rám zordan, aztán újból arcon csókolt. – Komolyan mondom,

te még annál is szebb vagy, mint amilyen apád volt a tekorodban, pedig akkor el sem tudtam képzelni, hogy születhet



még egy olyan gyerek. Mindig figyelmeztettem Juliant hogy jólállna neki, ha kicsit lebarnulna, de bármit mondtam, mindigellenkezett. Ezért maradt olyan sápadt. – Szomorúságárnyékolta be a tekintetét. Meglepetésemre Bartra nézett, akicsöndben hallgatta, miről beszélgetünk, és még nagyobbmeglepetésemre úgy tűnt, mintha némi érdeklődést mutatottvolna.

Ugyanazt a fekete ruhát viselte, amit olyan régrőlismertem, hogy néha már azt hittem, hozzánőtt, fölötte pedig

jobb napokat látott, régi, leopárdmintás bolerót. – Senki nem ismerte igazán apádat, Jory – mondta –, mint

ahogy senki nem tudta teljes egészében birtokolni. Kivéveanyádat.

Felsóhajtott, és tovább mesélt, mintha mindent el akartvolna mondani, mielőtt anya felbukkan: – Úgy döntöttem

tehát, hogy jobban meg kell ismernem Julianem fiát, mintahogy őt ismertem. Elhatároztam, hogy szeretni fogsz, mertabban soha nem lehettem biztos, hogy Julian valóban szeret -e.

Egyfolytában azt ismételgetem magamnak, hogy akinek a fiamés az édesanyád voltak a szülei, annak a legcsodálatosabbtáncossá kell válnia, olyanná, akiből hiányoznak Julian hibái.

Nagyon kedves nekem az édesanyád, Jory, bár ő ezt nemhajlandó elhinni. Elismerem, hogy néha utálatosan bántamvele. Ő ezt úgy vette, mintha nem szeretném, pedig csak azértvoltam mérges rá, mert úgy tűnt, nem akarja kellőképpen

értékelni a fiamat. Kényelmetlenül éreztem magam a szavaitól, és kissé el is

húzódtam tőle; a hűségem elsősorban anyához kötött, és csakmásodsorban hozzá. Észrevette ugyan a megváltozott



viselkedésemet, de nem törődött vele, folytatta, amibebelekezdett: – Magányos vagyok, Jory, közel akarok lennihozzád, és anyádhoz is. – A tekintete szomorúvá vált, és azarca így a szokottnál is idősebbnek tűnt. – Az öregségben az alegrosszabb, hogy az ember magányossá válik, céltalan, üreslesz az élete.

– Jaj, nagymama! – kiáltottam, szorosan a nyaka köré fonvaa karom. – Soha nem kell magányosnak, fölöslegesnek érezned

magad, hiszen itt vagyunk neked! – Erősen magamhoz

szorítottam, és újból megcsókoltam. – Hát nem csodálatos ez aház? Nyugodtan lakhatsz nálunk. Meséltem már, hogy anyamaga tervezte?

Madame kíváncsian körbepillantott .– Igen, nagyon kellemes otthon, illik Catherine-hez.

Egyébként hol van?

– A szobájában. Ír.– Leveleket ír? – láttam rajta, hogy megbántódott, és arragondol, hogy anya vendégszeretőbb háziasszony is lehetettvolna, minthogy jelentéktelen dolgokkal foglalkozik, amikor őmegjön.

– Anya könyvet ír, nagymama!

– Könyvet? Balett -táncosok nem szoktak könyvet írni! Vigyorogva pattantam fel, és csak úgy megszokásbóltettem néhány gyakorló tánclépést .

– Madame nagyanyám – mondtam neki –, a táncosok

bármire képesek, amit elhatároznak. Végül is, mi állhatnáutunkat, ha képesek vagyunk elviselni azt a rengeteg kínt?

– A visszautasítás – felelte mérgesen a nagymama. – Atáncosok rendkívül érzékenyek. Az elutasítás rettenetesen



bántja őket, és félek, anyád is összeomlik, ha nem arat sikert aművével.

Csak mosolyogtam, és arra gondoltam, mennyire nincsigaza. Anya akkor sem omlana össze, ha a postás egyszerreezer visszautasító választ hozna neki.

– Hol van apád? – hangzott a következő kérdés. – Esti vizitet tart a kórházban. Figyelmeztetett, hogy a

nevében is kérjek tőled elnézést. Itt akart lenni, hogyüdvözölhessen, de nem jöttél meg időben.

Felhorkant, mintha a késésért valamilyen módon apa lettvolna a hibás. – Na, jó – mondta, és felállva, a korábbinál kritikusabb

pillantással nézett körbe a szobán. – Azt hiszem, itt az ideje,

hogy menjek, és köszönjek Catherine-nek, bár egészenbiztosan meg kellett már hallania a hangom.

Biztos, hogy meghallotta, hiszen épp elég éles volt. – Anya nagyon el tud merülni a munkában. Néha azt semhallja meg, ha fél méterről a nevén szólítják.

– Haaa-ppci! – tüsszentett hatalmasat, és szorosan anyomomban kijött utánam a folyosóra. Halkan bekopogtamanyához, és mivel azt mondta, hogy szabad, be is löktem az

ajtót – Vendéged jött, anya! Mintha elégedetlenséget, nemtetszést láttam volna

megvillanni a tekintetében, mielőtt Madame határozott

léptekkel, ellentmondást nem tűrően bemasírozott aszobájába. A hellyel kínálást meg sem várva, a bársonyhuzatú

kanapéhoz ment, és ledobta rá magát .



– Madame M.! – kiáltott fel anya. – De örülök, hogy ismétlátom! Végre rászánta magát arra, hogy eljöjjön hozzánk, ésmeglátogasson bennünket, ha már mi nem mehettünk.

Miért volt olyan ideges? Miért nézegetett a szeme sarkábólegyfolytában az éjjeliszekrényén álló fényképekre? Nem voltott semmi különös, csak a megszokott, apát és Paul aputábrázoló felvételek. Az igazi apám képét is kirakta, igaz, csakkeskeny, ovális keretben, nem széles, négyszögletesezüstrámában.

Madame szintén az éjjeliszekrényre pillantott – ésmegmerevedett

– Sok, szépen bekeretezett képem is van Julianról –

kezdett magyarázkodni sietve anya –, de Jory szereti magánáltartam őket.

Madame valamiért elégedetlenül felhorkant.

– Jól nézel ki, Catherine! – Jól is érzem magam, köszönöm. Szintén remekül néz ki. –Anya idegesen matatott a kezével az ölében, és képtelen voltmegállni, hogy ne ringassa magát ide-oda a forgószékén.

– A férjed hogy van?

– Nagyszerűen. Vizitet tart a kórházban. Várta önt, de

mivel nem ért ide időben… – Megértem. Sajnálom, hogy elkéstem, de ebben azállamban rablók az emberek. Nyolcszáz dollárt kellettfizetnem egy halom ócskavasért, amiből egész úton csöpögött

az olaj.

Anya lehajtotta a fejét, és én biztosan tudtam, hogy a

nevetését igyekszik elfojtani.



– Mit várt nyolcszáz dollárért? –kérdezte végül nagynehezen.

– Igazán, Catherine! Te is tudod, hogy Julian soha nemfizetett ennyit egyetlen kocsijáért sem – felelte a nagymama,

de kezdetben határozott hangja a mondat végére szelíddé,elgondolkodóvá vált. – Ő tudta, mit kezdjen az ócskavassal, énviszont nem. Tartok tőle, hogy hagytam fölülkerekedni azérzelmeimet a józan eszemen. A jobbik kocsit kellett volnamegvennem, ezer dollárért, de hát zsugori is vagyok.

Miután ezt elmondta, arról érdeklődött, hogy van anyánaka térde? Meggyógyult -e már? Mikor tud ismét táncolni?

– Remekül van – felelte elutasító hangon anya. (Utálta, havalaki a térde állapota felől érdeklődött.) – Csak esős időbensajog egy kicsit.

– És hogy van Paul? Olyan rég találkoztam vele.

Emlékszem, amikor feleségül mentél hozzá, annyira dühöslettem, hogy soha többé nem akartalak látni, és évekreabbahagytam a tanítást is. – Körbepillantott, és a tekintetemegállapodott apa egyik fényképén. – A testvéred is veleteklakik még?

Súlyos csönd telepedett a szobára, miközben anya a

mostohaapámnak, Chrisnek a fényképét nézte elgondolkodva.Miféle testvérről beszélt a nagymama? Anyának nem volt mársemmilyen testvére. Miért nézett Madame apa fényképére,miközben Coryról beszélt?

– Igen, persze – felelte anya, teljes bizonytalanságbanhagyva engem afelől, hogy mire is gondol. – De meséljen

inkább Greenglennáról és Clairmontról! Mindenkiről hallani



szeretnék. Hogy van Lorraine DuVal? Kihez ment feleségül?Vagy elköltözött New Yorkba?

– Nem nősült meg, ugye? – kérdezett vissza gyanakvóanösszehúzott szemmel a nagymama.

– Kicsoda?

– A testvéred. – Nem, még nem – felelte újból elutasító hangon anya, de

aztán elmosolyodott. – Óriási meglepetést tartogatok,

Madame! Van egy kislányunk, Cindy!

– Hahhh! – horkant fel Madame. – Tudok Cindyről – közölte furcsán fénylő tekintettel. – Szeretném azért látni, ésalaposan megnézni magamnak ezt a minden kislányoklegtökéletesebbikét Jory azt írta, hogy lehet némi tehetsége atánchoz.

– Igen! De mennyire! Ha látná, amint a csöpp, rózsaszín

mezében Joryt utánozza, vagy engem – úgy értem, még abbólaz időből, amikor tudtam táncolni. – Elég idős lehet már a férjed – jegyezte meg Madame, oda

sem figyelve a fényképekre, amiket anya Cindyről akartmutatni neki, mert már régen lefeküdt, és kár lett volnafelébreszteni.

– Elmesélte Jory, hogy könyvet írok? Igazán izgalmasdolog. Korábban el sem hittem, hogy ilyen érdekes lehet, demost, hogy belejöttem, az írás inkább öröm, semmint munka.

Ugyanúgy kielégít, mint korábban a tánc – magyarázta

mosolygó arccal anya, és hol a farmerját babrálta, hol atrikóját húzogatta, vagy éppen a hajába túrt, esetleg az

íróasztalán heverő papírokat rakosgatta ide-oda. – Elnézést,



borzalmasan rendetlen a szobám. Külön dolgozószobára lenneszükségem, de ebben a házban nincs elég hely…

– A testvéred is vizitet tart?

Csak ültem ott, és fogalmam sem volt arról, miféletestvérről beszél állandóan. Cory nem élt, évek óta halott volt.Igaz, senki nem feküdt a sírjában. Csak kis sírkő volt a Carrienénié mellett, de alatta senki…

– Éhes lehet. Menjünk az ebédlőbe, és mindjárt szólokEmmának, hogy melegítse meg a spagettit! Még finomabb is

lesz, hogy megérettek benne az ízek… – Spagetti?! – kapta fel a f ejét dühösen Madame. – Azt

akarod mondani, hogy ilyesmit esztek? Szénhidráttal tömödaz unokámat? Évekkel ezelőtt figyelmeztettelek, hogy óvakodja tésztától! Te soha, semmiből nem tanulsz, Catherine?

A spagetti volt az egyik kedvencem, de aznap este,

Madame tiszteletére ürücomb is készült, olyan mártással,amelyről anya azt hitte, a legjobban fogja szeretni. Miértkellett neki egyáltalán megemlítenie a spagettit?Figyelmeztetően ránéztem, és olyan fiatalnak éstanácstalannak láttam, akárcsak néha Melodie-t Mintha

rettenetesen félt volna, hogy valami rossz fog bekövetkezni.

Madame M. közölte, hogy nem fog nálunk enni és laknisem, mert nem akar „kellemetlenkedni”. Már talált is magánakszobát a városban, nem messze anya tánciskolájától.

– És bár nem kértél rá, Catherine, örömmel maradok, hogy

átvegyem tőled a tanítást. Abban a pillanatban eladtam a sajátiskolámat, mihelyt Jory leveléből értesültem a balesetedről.

Anya nem válaszolt, csak bólintott, azt is meglehetősensápadtan.



Pár nappal később Madame megnézte magának az irodát,ami korábban anyáé volt.

– Mindent szép rendben tart, nem úgy, mint én –

állapította meg. – Na, nem baj, hamarosan olyan lesz, hogy

igazán otthon érezhetem magam benne. Szerettem az érdes modorát, mint ahogyan az ember a

telet szeret i, miközben a kellemes, meleg nyárban sütkérezik.Aztán amikor a tél hidege beeszi magát a csontjaiba, ismétvisszakívánkozik a nyárba. Fiatalosan mozgott, pedig külsőleg

öreg volt. Ha táncolt, már-már képes volt elhitetni azemberrel, hogy még csak tizennyolc éves. A hajszíne szintenaponta változott. Tudtam, hogy a samponba keverthajfestéket használt, ami fésűjének a fogaira tapadva hamar leis kopott. Nekem akkor tetszett a legjobban, amikor ősz volt, afényben fehéren csillogó hajú.

– Benned megvan minden, ami az én Julianemben volt! – mondta sírós hangon, elárasztva szeretete millió, fojtogatójelével. Addigra már elbocsátotta azt a fiatal tanárnőt, akitmég anya szerződtetett. – Csak azt mondd meg, mitől vagyolyan magabiztos! Anyád hitette el veled talán, hogyszenzációs vagy? Szerinte a táncban a zene a legfontosabb,

pedig nem így van! A balett lényege a szép emberi testmegmutatása. Éppen időben érkeztem ahhoz, hogymegmentselek. Megtanítalak rá, hogyan legyél mindenbentökéletes. Mire befejezzük, senki nem talál mákszemnyi hibát

sem a technikádban. – Éles hangja egyik pillanatról a másikraegy vagy két oktávnyit süllyedt. – Azért jöttem, mert öreg

vagyok, és hamarosan meghalhatok anélkül, hogy igazánmegismerném az unokámat. A kötelességemet akarom



teljesíteni, mert nemcsak a nagyanyád vagyok, hanem anagyapád és apád is. Catherine ostoba volt, hogy színpadralépett, amikor tudta, hogy a térde bármelyik pillanatbanfelmondhatja a szolgálatot… De hát anyád mindig is ilyen volt,nagy bolond,

Dühös lettem rá, amiért ilyeneket mondott. – Ne beszélj így anyáról! Ő nem bolond, soha nem is volt

az. Azt teszi, amiről úgy érzi, meg kell tennie. Elmondomneked, mi történt, aztán hagyd békén! Azért vállalta a

fellépést, mert régóta könyörögtem neki, hogy legalábbegyszer az életben táncoljunk együtt közönség előtt. Értemtette, nagymama, nem önmagáért.

Sötét szeme résnyire zárult, és azt mondta: – Akkor most

hallgasd meg tőlem az első filozófiai leckét, Jory! Senki nemcselekszik önzetlenül másokért, csak magáért .

Madame kisöpörte az irodából anya összes apró kisemléktárgyát – kidobta őket a szemétbe, mint valamiértéktelen, felesleges holmit. A következő lépése az volt, hogyelővett egy óriási, kopott szatyrot, és hamarosan az íróasztal

meg a polcok jobban tele voltak pakolva apró – de már nekikedves – mütyürökkel, mint korábban.

Én rögtön a szemétkosár mellé térdeltem, éskiszedegettem az összes olyan tárgyat, amelyről tudtam, hogyanyának kedves.

– Nem szeretsz úgy, mint őt – panaszkodott öreges,

gyönge, önsajnálattal teli hangon Madame. Kiérezve szavaibóla fájdalmat, ránéztem, és olyannak láttam, mint korábban

soha – idős, magányos, sajnálatra méltó nőnek, aki



elkeseredetten kapaszkodik az egyetlen láncszembe, ami mégaz élethez köti, vagyis belém.

– Örülök, hogy itt vagy, nagymama, és természetesenszeretlek – feleltem, mert tényleg nagyon megsajnáltam. – Ne

kérdezd tőlem, hogy jobban szeretlek-e, mint mást, csak örüljannak, hogy szeretlek, mert én is boldog vagyok attól, hogyszeretsz, bármi legyen is az oka! – Odahajoltam hozzá, ésmegcsókoltam öreg, ráncos arcát. – Jobban meg fogjuk ismerni

egymást, és én igyekszem olyan lenni, amilyennek apámat

szeretted volna. Úgyhogy ne sírj, ne érezd magadmagányosnak! Az én családom a te családod is. Hiába beszéltem azonban, változatlanul potyogtak a

könnyei, végigömlöttek az arcán, remegett az ajka, miközbenelkeseredetten belém kapaszkodott. A hangja megtört, öregvolt: – Julian soha nem futott úgy hozzám, ahogy te az előbb.

Nem szerette, ha megsimogattam, és ő sem érintett meg.Köszönöm, Jory hogy szeretsz egy kicsit! Addig mindössze múló nyári epizód volt az életemben, aki

állandóan csak dicsért, arra biztatva, hogy kivételes lénynekérezzem magam. Most viszont teherként nehezedett ránk,hogy állandóan ott lesz, talán örökre beárnyékolva az

életünket Kezdett minden elromlani körülöttünk. Talán aszomszédban lakó öreg hölgy volt a hibás. Persze komolyrésze volt benne az újabb, mindig feketében járó, és Bart

nagymamájánál tízszer nehezebben kezelhető, és uralkodnivágyó öregasszonynak is. Bart gyerek volt, akinek hiányzott a

szigorú ellenőrzés, de én már majdnem férfi, és nem voltszükségem arra, hogy anyáskodjanak fölöttem. Kissé



megbántva húzódtam hát el tőle, és megkérdeztem: – Mondd,

miért kell minden nagymamának feketében járnia?

– Nevetséges! – dörrent rám. – Nem mind jár abban! –

Miközben ezt mondta, szénfekete szemei szinte parázslottak. – De hát én még soha nem láttalak másban, mint

feketében.

– Nem is fogsz más színt látni rajtam. – Ezt nem értem. Hallottam anyától, hogy feketében jártál

már azelőtt, hogy nagyapám és apám meghalt volna. Te

állandóan gyászolsz? – Értem – felelte a korábbinál halkabb, sértődött, hangon.– Kényelmetlenül érzed magad, ha feketét látsz, ugye?Szomorúvá tesz. Engem viszont boldoggá. Ettől vagyok más,mint a többiek. Élénk színű ruhát bárkin láthatsz. Különlegesemberek azok, akiknek csak a fekete tetszik… különben is,

csomó pénzt meg lehet így takarítani, Elnevettem magam, és még távolabb húzódtam. Biztosvoltam, hogy abból, amit mondott, a pénz volt a legfontosabb.

– Miféle nagymamát ismersz még, aki állandóan feketébenjár? – kérdezte, gyanakvó pillantást vetve rám.

Elmosolyodtam, még hátrébb léptem, ő pedig követett.

Széles mosollyal az arcomon az ajtó felé húzódtam, és aztmondtam: – Remek dolog, hogy itt vagy. Légy különösenkedves Melodie Richarme-hoz! Valamikor őt fogom majdfeleségül venni.

– Jory! – kiáltott rám. – Azonnal gyere vissza! Azt hiszed,

azért repültem át a fél világot, hogy helyettesítsem anyádat?

Egyetlen oka volt annak, hogy eljöttem. Gondoskodni akarokarról, hogy Julian fia New Yorkban táncoljon, a világ összes



nagyvárosában, és kivívja azt a hírnevet és dicsőséget, ami azapját megillette volna, de ami Catherine miatt nem lehetett azövé!

Dühített azzal, amit mondott, és bántani akartam, mert aző szavai is bántottak, pedig egy pillanattal előbb még nagyonszerettem.

– Mit segít az én dicsőségem és hírnevem az apámon, akiholtan fekszik a sírjában?! – kiáltottam vissza neki. Nemakartam, hogy gyámolítgasson, hiszen anélkül is nagy táncos

voltam már, és ezt anyának köszönhettem. Nem az volt aszerepe az életemben, hogy megtanítson jobban táncolni,hanem hogy megtanítson jobban szeretni valakit, aki öreg,utálatos, megkeseredett. – Tudok már táncolni, Madame, anyaremekül megtanított.

Egy pillanatig úgy nézett rám, hogy szinte belesápadtam,

de rögtön meg is döbbentem, mert térdre esett előttem, éskönyörgőn összekulcsolva az álla alá szorította a kezét. Előre-

hátra ingott a teste, és úgy bámult maga elé, mintha egyenesen

az Úristen szemébe nézne. – Julian! – kiáltott fel szenvedélyesen. – Nézz le az égből,

ha ott vagy, és hallgasd meg, miket mond a tizennégy éves

fiad! Ma fogadalmat teszek neked. Mielőtt meghalnék, mégmegérem, hogy fiad a világ leghíresebb táncosa lesz. Olyannáteszem, amilyenné te válhattál volna, ha nem törődsz annyit akocsikkal, a nőkkel, más dolgokról már nem is beszélve. A

fiadon keresztül, Julian, újból életre kelsz, hogy táncolhass! Néztem, amint felállt, kimerülten a székre rogyott, és maga

elé nyújtotta tánctól megizmosodott lábát.



– A fenének ment férjhez Catherine egy évekkel idősebborvoshoz! Hová tette a józan eszét, és hová tette a magáét az aférfi? Bár meg kell adni, nagyon jóképű és vonzó volt évekkelezelőtt. De akkor is, Catherine tudhatta volna, hogy öreg lesz,mielőtt ő szexuálisan beérne. Vele azonos korú emberhezkellett volna feleségül mennie!

Zavartan, reszketve álltam előtte, úgy érezve, mintha addigbezárt ajtók tárultak volna fel élesen nyikorogva az agyamban.

Nem, nem, tiltakoztam némán, hallgass el, Madame! Láttam,

hogy felugrik és rám szögezi vékony, hegyes ujját, de úgy,hogy képtelen voltam elfutni, pedig legszívesebben rohantam,menekültem volna onnan.

– Mitől reszketsz? – kérdezte. – Miért nézel ilyen furcsán?

– Furcsán nézek?

– Ne válaszolj kérdéssel a kérdésre! – torkolt le

határozottan. – Mesélj Paulról, a nevelőapádról! Hogy van, mitcsinál? Huszonöt évvel idősebb anyádnál, aki mostharminchét éves. Így, ha jól számolom, neki hatvankettőnekkell lennie.

Nagyot nyeltem, hogy eltüntessem a torkomat fojtogató,fájdalmas gombócot.

– A hatvankettő nem olyan sok – feleltem szánalmashangon, arra gondolva, hogy ezt neki is tudnia kell, hiszen a

hetvenes éveiben jár már. – Egy férfi számára igen. A nő számára akkor kezd

kiteljesedni az élet – Kegyetlenségeket beszélsz! – tiltakoztam, kezdve ismét

nagyon nem szeretni.



– Az élet kegyetlen, Jory! Nagyon kegyetlen. Addig kellelvenned tőle, amit csak tudsz, amíg fiatal vagy, mert ha akésőbbi, szebb időkre vársz, nagyot fogsz csalódni. Eztismételgettem Juliannek is. Biztattam, hogy élje csak az életét,és felejtse el Catherine-t, aki abba az idősebb férfiba voltszerelmes, de nem hitte el, hogy akad lány, aki többre tart egyközépkorú embert olyan jóképű, életerős fiúnál, mint ő. Most

pedig holtan fekszik a sírban, ahogy mondtad. Dr. PaulSheffield élvezi a szeretetet, amit a fiamnak, a te apádnak

kellett volna megkapnia.Zokogtam, még ha nem is látta forró, a hitetlenségbőltáplálkozó könnyeimet . Anya hazudott volna Madame-nak?

Elhitette vele, hogy dr Paul még él? De miért tette? Mi rosszvolt abban, hogy feleségül ment Christopherhez, dr. Paulöccséhez?

– Betegnek látszol, Jory. Miért? – Remekül érzem magam, Madame! – Ne hazudj nekem! Egy mérföldről megérzem, háromezer

mérföldről is látom a hazugságot. Miért van az, hogy PaulSheffield soha nem kíséri el a szülővárosába a családját? Miértcsak a gyerekeit, és a testvérét, Christophert hozza magával

anyád? A szívem vadul vert, az ingemet pedig mintha enyvvelragasztották volna a hátamhoz.

– Madame, találkoztál valamikor Paul bácsi öccsével? , – Az öccsével? Miket beszélsz? – Előrehajolt, és mélyen a

szemembe nézett. – Soha nem hallottam semmiféle öcsről,

még azokban a régi, szörnyű időkben sem, amikor Paul elsőfelesége a folyóba fojtotta a kisfiúkat. Minden újság beszámolt





azért nem jöttetek, mert Bart utálja a régi sírokat és azöregasszonyokat – gondolom, elsősorban engem.Elkényeztetett kölyök. Az idén sem látogattatok meg, mert

Bartnak belement egy rozsdás szög a térdébe, ésvérmérgezést kapott, vagy mi a fenét. Több gond van ezzel agyerekkel, mint amennyit ér, de anyád meg is érdemli,büntetésül azért, hogy a fiam halála után olyan hamar férjhezment. Paul pedig szívbeteg, állandóan a rossz szívévelküszködik, de azért sosincs halálos rohama. Minden nyáron

ugyanazzal az ócska, elkoptatott kifogással traktál. Paul aszíve miatt nem tud jönni, de Chris persze mindig képesutazni.

Meglátva, hogy menni akarok, hirtelen elhallgatott; énpedig megpróbáltam a legközömbösebb arcot vágni, eltitkolni,hogy milyen szörnyű gyanú fészkelte belém magát. Soha nem

féltem még annyira, mint akkor, pusztán attól, hogy láttamgyanakvó tekintetét, és éreztem, hogy ő is kezdi már sejteni

azt, amit tudtam.

Váratlanul felpattant, és rám szólt: – Vedd a kabátodat!Hazakísérlek, hosszú beszédem van anyáddal.





– Mondd, Jory, megbízol bennem?! – Igen – feleltem, pedig nem így volt. – Mondj el akkor mindent, amit Paulról tudsz! Mondd el,

valóban olyan beteg-e, mint anya állítja, vagy, hogy egyáltalánél-e! Meséld el, miért lakik nálatok Christopher, és úgyviselkedik-e, mintha ő volna az apátok!

Istenem! Fogalmam sem volt arról, mit válaszoljak, ésmegpróbáltam csöndben maradni, hogy csak ő beszéljen, ésén összeilleszthessem magamban a kirakós játék szétszórt

darabkáit. Nem akartam, hogy ő lássa előbb az elkészült képet Hosszú csönd támadt, amit ismét ő tört meg: – Tudod,

Julian halála után anyád Paul házába költözött veled, aztánfogott téged is, meg a húgát, Carrie-t is, és elment Virginiába, ahegyek közé. Arrafelé élt az anyja, egy szép házban.Nagyanyád második férjét Bartholomew Winslow-nak hívták.

Úgy látszik, Catherine elhatározta, hogy tönkre fogja tenni aházasságát .Az az átkozott, fájdalmas csomó ismét felbukkant a

torkomban, és vadul lüktetni kezdett. Eszem ágában sem voltmást mondani Madame-nak, mint hogy Bart Paul apunak a fia.

Nem, semmi mást!

– Nagymama, ha azt akarod, hogy továbbra is szeresselek,ne mondj nekem csúnya dolgokat anyáról! – figyelmeztettem.

Sovány, csontos keze az enyémért nyúlt, és megszorította. – Rendben van, tetszik nekem, hogy ilyen hűséges

természet vagy. Mindössze azt szeretném, ha megismernéd azigazságot. –Ahogy ezt mondta, kis híján lehajtott az útról, bele

egy mély árokba.



– Tudok vezetni, nagymama – szóltam neki. – Ha fáradt

vagy, netán rosszul látod a fölfestett jelzéseket, add át nekema kormányt, és te ülj nyugodtan, pihenj!

– Engedjem, hogy egy tizennégy éves gyerek furikázzon?Megőrültél?! Csak nem azt akarod mondani, hogy nem érzedbiztonságban magad mellettem? Egész életemben vezettem,kezdetben parasztszekeret, aztán lovas kocsit, később taxit,limuzint, de három hete, miután megkaptam a leveledet,amelyben anyád balesetéről írtál, hetvennégy éves fejjel még

arra is rászántam magam, hogy különórákat vegyek… Nézdcsak meg, milyen jól belejöttem ismét! Végül, négyszeri eltévedés és egy óriási szerencsével

megúszott baleset után odaértünk a házunk elé. Bart éppenott volt, döfésre készen tartott zsebkésével a kezében valamiláthatatlan állathoz beszélt.

Madame, tudomást sem véve róla, megállította a kocsit.Fürgén ugrottam ki, és rohantam ajtót nyitni, de mielőttodaértem volna, már kiszállt. Ott állt közvetlenül mögötte Bartis, és a zsebkésével a levegőt bökdöste.

– Halál az ellenségre! Halál minden feketében járóvénasszonyra! Halál, halál, halál!

Madame nyugodtan, mintha nem látott és nem is hallottvolna semmit, a házba indult, én pedig meglöktem Bartot, ésodasúgtam neki: – Ha azt akarod, hogy egész naprabezárjanak, akkor folytasd nyugodtan, amit elkezdtél.

– Feket e… gyűlölöm a feketét… el akarom pusztítani azösszes ronda, fekete ördögöt!

A bicskát mindenesetre összecsukta és elrakta, de előbbmegsimogatta fényes, gyöngyházzal kirakott nyelét, amit



nagyon szeretett. Szerethette is – tizennégy dolcsimba kerültaz a csekélység.

Anélkül, hogy türelmetlen csöngetése után kivárta volna aválaszt, Madame egyenesen bevonult a házba, és ledobta atáskáját az előszobában a zsámolyra. Én is követtem, és rögtönmeghallottam az írógép anya szobájából kiszűrődő kattogását.

– Ír – állapította meg nagyanyám. – Úgy látszik,ugyanolyan szenvedéllyel csinálja, mint a táncot…

Nem válaszoltam, csak szerettem volna előrerohanni, és

figyelmeztetni anyát, de nem hagyta. Anya nagyonmeglepettnek látszott, amikor a gépelésből fölnézve ismétMadame Marishát látta a szobájában.

– Catherine! Miért nem mondtad meg, hogy dr. PaulSheffield meghalt?

Anya arca előbb rákvörös, aztán halottsápadt lett,

lehajtotta a fejét, és a tenyerébe temette az arcát. Azonbannéhány másodperc alatt összeszedte magát, felállt, dühöspillantást vetett Madame Marishára, és kezdte csomóbaösszerakni az íróasztalán szanaszét heverő papírokat.

– Milyen kedves, hogy meglátogatott, Madame Marisha –

mondta. – Még kedvesebb lett volna, ha előtte telefonál, és

megmondja, hogy jön. Na, nem baj, Emma legfeljebb majd úgyvágja fel az ürücombot, hogy magának két szelet jusson…

– Ne próbálj kitérni a kérdésem elől azzal, hogy hetet -havat összehordasz az evésről! Akár egy pillanatig is azt

hitted, hogy képes lennék az ostoba ürücombotokkal

mérgezni a szervezetemet? Én egészséges ételt fogyasztok,

kizárólag egészségeset!



– Jory! – szólt rám anya. – Lehet, hogy Emma megláttaMadame-ot, úgyhogy menj ki, és figyelmeztesd, ne rakjon nekiterítéket!

– Mi ez a sok ostobaság az ürücombról?! Azért jöttem,hogy egy fontos kérdést tegyek fel neked, te pedig állandóanaz evésről beszélsz. Válaszolj, Catherine! Meghalt PaulSheffield?

Anya rám nézett, és kézmozdulattal jelezte, hogy menjekki, de én képtelen voltam engedelmeskedni. Lecövekeltem, és

maradtam, amitől elsápadt, és megsértődött, mert éppen akedvence nem tette meg azt, amire kérte. Kis idő múlvaazonban elfordult, és közömbös hangon azt mondta: – Soha

nem érdeklődött sem rólam, sem a férjemről, úgyhogy azthittem, senki más nem érdekli, csak Jory.

– Catherine!

– Jory, kérlek, azonnal hagyj magunkra! Vagy azt akarod,hogy megfogjalak és kidobjalak?

Erre csak kimentem, ő pedig abban a pillanatban bevágtamögöttem az ajtót. Ott maradtam a küszöbön, és a fülemet afára szorítva, ha halkan is, de hallottam, mit beszélnek.

– Madame, nem is tudja, mekkora szükségem lett volna

valakire, akivel őszintén beszélhetek. Maga azonban mindigolyan hűvös, távolságtartó volt velem szemben, és úgygondoltam, semmiképpen sem értene meg.

Madame Marisha nem válaszolt, csak horkantott egyet .– Igen, Paul évekkel ezelőtt meghalt. Megpróbálok úgy

gondolni rá, mint aki nem halott, hanem élő, még ha

láthatatlan is. A márványszobrait és padjait elhoztukmagunkkal, és megpróbáltuk olyanná tenni a kertünket, mint



az övé volt, de nem sikerült. Ennek ellenére, holdfényesestéken, ha kint vagyok a kertben, még mindig érzem, hogymellettem van, továbbra is szeret. Olyan rövid ideig voltunkházasok, ő pedig beteg volt… úgyhogy a halála után úgyéreztem, nem kapta meg tőlem azt a hosszú, boldogházaséletet, amivel tartoztam neki. Kárpótolni akartam azért,amit Juliában, az első feleségében elveszített.

– Catherine – kérdezte halkan Madame –, ki az az ember,

akit a gyerekeid apának szólítanak?

– Madame, magának semmi köze ahhoz, amit teszek – felelte anya, és éreztem a hangjában a feltámadó dühöt. – Ez

már nem az a világ, amiben maga felnőtt. Nem maga élte át,amit én, nem magának kellett megoldania a problémáimat.Nem érezte azt az elhagyatottságot, csalódást, amit én fiatalkoromban, amikor legnagyobb szükségem lett volna a

szeretetre. Ne üljön hát itt olyan határozottan, elítélő, komortekintetet vetve rám, mert úgysem érti azt, ami történt!

– Jaj, Catherine, milyen kevésre tartasz te engem. Azthiszed, hogy ostoba, vak, érzéketlen vagyok? Pontosan tudom,

ki az az ember, akit az unokáim apának szólítanak, és márnem csodálkozom azon, hogy soha nem voltál képes eléggé

szeretni az én Julianemet. Abban az időben azt hittem, hogyPaul miatt, de már látom, hogy nem Paul volt az igazi

szerelmed, nem is Bartholomew Winslow, hanem Christopher,

a bátyád. Csöppet sem érdekel, hogy ti ketten mit csináltok. Ha

vele alszol, és nála véled megtalálni azt a boldogságot, amitőlévekkel ezelőtt megfosztottak, én azt is fel tudom fogni ésszel,

és arra gondolok, hogy naponta történnek szörnyűségesebbdolgok is, mint az, hogy két testvér férj-feleségként él. Az



unokámat azonban köteles vagyok megmenteni. Ő alegfontosabb. Nincs hozzá jogod, hogy törvénytelenkapcsolatotok árát a gyerekeiddel fizettesd meg.

Óóó! Miről beszélt? Anya, tégy valamit, válaszolj, hogymegint jónak érezhessem magam! Hadd legyek megintbiztonságban, és tedd, hogy ne halljak ilyesmit a bátyádról,akit soha nem is említettél! Összegörnyedtem, és a tenyeremeta fülemre tapasztottam. Nem akartam hallani, amirőlbeszéltek, de ahhoz sem volt bátorságom, hogy elmenjek.

Amikor megszólalt, anya hangja érdes volt, mintha komolyerőfeszítésébe került volna, hogy elfojtsa a zokogását: – Nem

tudom, hogyan jött rá. Kérem, próbálja megértem…

– Mint már mondtam, engem nem érdekel, mit csináltok,és azt hiszem, meg is tudom érteni Nem voltál képes szeretni afiamat, mint ahogy egyetlen férfit sem tudtál soha jobban

szeretni, mint a testvéredet. Beismerem, keserű vagyok ezért,sírok Julianért, aki tökéletes angyalnak látott téged, az őCatherine-jét, ő szépséges Csipkerózsikáját, akit soha nem voltképes igazán életre kelteni. Igen, az voltál neki, Catherine, élőmegtestesülése, a balettvilág összes hősnőjének, tiszta,ártatlan, édes és imádnivaló, és a végén kiderül, hogy

semmivel sem vagy jobb, mint akárki más. – Kérem! – kiáltotta anya. – Megpróbáltam menekülniChristől. – Igyekeztem jobban szeretni Juliant. Én igyekeztem,valóban!

– Nem, nem igyekeztél! Ha igazán törekedtél volna, akkorsikerül is.

– Maga ezt nem tudja! – kiáltott fel a korábbinál iselgyötörtebb hangon anya.



– Catherine, mi ketten évek óta közös úton járunk, és temenet közben el-elhullajtottál néhány információt. Aztán ittvan Jory, aki mindent megtesz, hogy téged védjen…

– Csak nem tudja?! Kérem, mondja hogy nem! – Nem tudja – felelte Madame megnyugtatónak szánt, és

általa annak vélt hangon. – Beszél ugyanakkor, és beszédközben többet árul el, mint amennyit igazából tud. A fiatalokmár csak ilyenek, azt hiszik, hogy az öregek mind ostobák,fogalmuk sincs arról, mennyi kettő meg kettő. Azt hiszik, hogy

lehet valaki hetvenéves, és közben csöppet sem okosabb, mintők, a tizennégy évesek. Úgy érzik, hogy ők tudnak mindent,mert mi már lassúak vagyunk, míg az ő életük tele vanizgalommal, cselekvéssel. Közben elfelejtik, hogy valaha mi isvoltunk fiatalok, sőt túljutottunk azon a koron is, amikor atükrök ablakokká válnak körülöttünk, míg ők még mindig

tükör előtt állnak, és nem látnak mást, csak magukat .– Madame, kérem, ne beszéljen ilyen hangosan! Bartnak

megvan az a rossz szokása, hogy elbújik és hallgatózik. A nagymama szót fogadott, és igyekezett kevésbé éles

hangon beszélni, amitől még kevésbé értettem, mintkorábban.

– Rendben van, elmondom, amit akarok, aztán elmegyek.Nem hiszem, hogy a házad megfelelő hely olyan érzékeny,serdülő gyerek számára, mint Jory. Feszült nálatok a légkör,mintha időzített bomba lenne a ház alatt. A kisebbik fiad

szemmel láthatóan pszichiátriai kezelésre szorul. Ne tiltakozz,mielőtt bejöttem volna, meg akart késelni!

– Bart mindig kitalál valamilyen játékot… – próbáltellenkezni erőtlenül anya.



– Hahhh! Még hogy játék! Kis híján összeszabdalta akabátomat, pedig még majdnem új. Ez lesz az utolsó kabátom,halálomig ezt fogom már viselni.

– Kérem, Madame! Nem vagyok olyan hangulatban, hogy a

halálról beszélgessek. – Kértelek talán, hogy sajnálj? Másképp is fogalmazhatok,

ha úgy jobban tetszik. Amíg csak élek, ezt a kabátot fogomviselni. Mielőtt azonban meghalok, látni akarom, hogy Joryelérte azt a hírnevet, amit Juliannek kellett volna elérnie.

– Mindent megteszek érte, amit csak tudok – mondtarettenetesen fáradtnak tűnő hangon anya.

– Amit csak tudsz?! Ördög és pokol! Együtt élsz abátyáddal, kockáztatva, hogy közmegvetés sújtsonbenneteket. Ez a gyönge szappanbuborék előbb vagy utóbbszét fog pattanni, és azt Jory fogja megszenvedni. Az

iskolatársai gúnyolódni, fognak rajta. Riporterek vadásznakmajd utána, és mindenki után, aki ebben a házban lakik.Bíróság elé állítanak benneteket, és elveszik a gyerekeidet.

– Kérem, üljön le, ne mászkáljon egyfolytában! – A fene egye meg! Miért nem tudsz ide figyelni,

Catherine?! Régen gyanítottam már, hogy idővel nem fogsz

tudni ellenállni a bátyád rajongásának. Már amikor feleségülmentél dr. Paulhoz, akkor is arra gondoltam, hogy te és abátyád… na, mindegy, nem érdekes. A lényeg, hogy halálánlévő férfihoz mentél feleségül. Bűntudatból tetted?

– Nem tudom. Akkor arra gondoltam, hogy azért, mertszeretem, és rengeteggel tartozom neki. Ezer okom volt rá,

hogy a felesége legyek, a legfontosabb, hogy akart engem.Ennél több nem is kellett.



– Rendben van, volt rá okod. A fiamat viszont bántottad.Nem adtad meg neki azt, amire vágyott, és én soha nemértettem, hogyan tudsz ellenállni neki, megtagadni tőle, amitkér. Sírt, arra panaszkodott, hogy nem szereted eléggé. Mindigazt mondogatta, van egy rejtélyes férfi, akit jobban szeretsz,mint őt, de én nem hittem neki. ügye milyen bolond voltam?Micsoda bolond volt ő is! Igaz, veled kapcsolatban mindenkibolondnak bizonyult, Catherine! Olyan szép voltál, olyan fiatal,ártatlannak látszó. Eleve öregnek és ravasznak születtél talán?

Honnan ismerted olyan fiatalon a módját, hogy eszeveszettenszerelmessé tegyél egy férfit?

– A szerelem néha nem elég – felelte anya, miközbenteljesen megbénultam az újonnan megismert, ijesztőinformációktól. Pillanatról pillanatra, egyik szívdobbanásról amásikra kezdtem elveszíteni anyámat, akit pedig

mérhetetlenül szerettem. Az egyetlen apát, akit elég hosszúideje ismertem ahhoz, hogy szeressek, már elveszítettem. – Hogyan jött rá, hogy mi a helyzet Chrisszel és velem? –

kérdezte anya olyan hangon, hogy még erősebben kezdtem

reszketni.

– Számít az?! – rikoltotta Madame. Már csak benne bíztam,

abban, hogy legalább ő nem fog elárulni. – Nem vagyok hülye,Catherine, mint már mondtam is. Föltettem néhány kérdést,meghallgattam Jory válaszait, és összeraktam a tényeket. Évekóta nem láttam Pault, de Chris mindig megjelent. Bart az

őrület határára jutott, legalábbis annak alapján, amit Joryártatlanul – nem szándékosan, csak őszintén, hiszen

túlságosan is szeret – elmondott. Azt hiszed, képes lennéktétlenül nézni, hogy a bátyáddal tönkretegyétek az unokám



életét is? Nem engedem, hogy megfosszad a karrierjétől, az épeszétől. Ideadod nekem Joryt, és én elviszem keletre, aholbiztonságban lesz, távol attól a bombától, amelyik bármelypillanatban robbanhat, az ország valamennyi lapjának acímoldalára röpítve az életetek összetört darabjait!

Rosszul éreztem magam. Óvatosan, hogy meg ne hallják,kinyitott am az ajtót annyira, hogy lássam anyát, akihalottsápadt volt. Remegni kezdett ugyanúgy, ahogy én isremegtem, de neki nem csillogtak könnyek a szemében, mint

nekem. Anya, hogy voltál képes együtt élni a bátyáddal,amikor az egész világ tisztában van vele, hogy az rossz? Hogy

tudtad becsapni Bartot és engem? Hogy tehetett velünk ilyetChris? És én egész idő alatt olyan tökéletesnek hittem,hozzánk és hozzád leginkább ülőnek. Bűn! Bűn! Nem csoda,hogy Bart állandóan a bűnről és a pokol örök tüzéről beszél. Ő

valahogy hamarabb kitalálta, mi az igazság, mint én. Térdrerogytam, az ajtófélfának támasztottam a homlokom, ésmegpróbáltam mélyeket lélegezve megnyugtatni háborgó,tartalmát kiadni akaró gyomromat.

Újból anya szólalt meg, és a hangjából könnyű voltmegállapítani, hogy minden erőfeszítése ellenére is nagyon

nehezen tudja visszafogni az indulatait.– Kis híján megőrjít a gondolat, hogy Bartot intézetbe kellküldeni, és néhány hónapra elveszíthetem, és biztos, hogybeleőrülnék, ha meg kellene válnom, Jorytól. Szeretem a

fiaimat, Madame, mindkettőt. Bár maga soha nem hitte el,hogy megpróbáltam jó lenni Julianhez is, én tényleg

megtettem, ami tőlem telt. Nem volt könnyű együtt élni vele.Maga és a férje tette olyanná, amilyen lett, nem én. Nem én



kényszerítettem rá, hogy táncoljon akkor is, amikorszívesebben focizott volna. Nem én büntettem a hétvégiállandó gyakorlással, megfosztva minden szórakozástól,kikapcsolódástól, hanem maga és Georges. Annak, amitcsináltak, én fizettem meg az árát. Elevenen fel akart falni,

meg akarta tiltani, hogy rajta kívül akár csak egyetlen barátomis legyen. Féltékeny volt mindenkire, aki csak rám nézett,minden férfira, akivel szóba elegyedtem. Tisztában van vele,milyen érzés azzal az emberrel élni, aki azt hiszi, rögtön

megcsalja, mihelyt nem látja? Pedig nem én voltam acsapodár, hanem ő. Én hűséges voltam Julianhez. Nemengedtem, hogy bárki is hozzám érjen, de ő nem mondhatta elmagáról ugyanezt. Magáénak akart minden csinos lányt, akitcsak meglátott. Megszerezte, és eldobta őket, aztán visszajötthozzám, hogy öleljem, és bizonygassam neki, milyen

csodálatos ember… én pedig képtelen voltam azt mondanineki, hogy csodálatos, amikor más nőnek a parfümjét éreztemrajta. Tudta, hogy olyankor rendszeresen megvert? Állandóbizonyítási kényszere volt. Akkor nem értettem, mit akarbebizonyítani, de ma már igen. Azt a szeretet et próbáltamegtalálni, amit maga megtagadott tőle.

Még gyengébbnek, még tehetetlenebbnek éreztem magam,látva, hogy nagyanyám elsápad. Kezdtem elveszíteni aszülőapámat is, akit pedig egészen addig szentként tiszteltem.

– Jól védekezel, Catherine, képes vagy komoly fájdalmat

okozni. De hadd mondjam el, hogy nekem mi a véleményem!Elismerem, Georges és én sok hibát követtünk el Juliannel

kapcsolatban, és neked meg a fiunknak kellett fizetni ezért. Demit akarsz? Joryt bünteted miatta? Engedd, hogy elvigyem



innen Greenglennába! Ha megérkezünk, rögtön intézkedem,hogy próbát táncolhasson New Yorkban. Vannak megfelelőkapcsolataim. Két ragyogó táncost neveltem, egy Julian és egyCatherine nevűt. Nem voltam igazán rossz, és Georges sem.Lehet, hogy hagytuk elvakítani magunkat a vágyainktól, éstúlságosan erősen vágytunk arra, hogy a fiunkban éljünktovább. Mást nem akartunk, Catherine, csak azt, hogy Julianszemélyében tovább éljünk. Julian azonban halott, és csak egygyerek maradt utána, a fiad. Jory nélkül értelmetlen az életem,

vele viszont lesz rá okom, hogy folytassam. Próbálj meg,legalább egyszer az életben, nemcsak elfogadni, hanem adniis!

Nem! Nem! Nem akartam elmenni Madame-mal! Láttam,hogy anya mélyen lehajtja a fejét, míg végül előrebukó hajaegészen eltakarta az arcát. Reszkető kezébe támasztotta a

homlokát, mintha ismét kínzó fejfájás gyötörte volna. Akárbűnös volt, akár nem, nem akartam elhagyni. Ott volt az

otthonom, egész megszokott világom, változatlanul ő volt azanyám, Chris a nevelőapám, és ott volt Bart, Cindy és Emma is.Család voltunk, bármilyen is, de család.

Aztán úgy tűnt, anyának sikerült valamilyen megoldást

találnia, és ettől kezdett újjáéledni bennem a remény. – Madame, a könyörületére bízom magam, és bízomIstenben, hogy képes a megértésre. Elfogadom, sok igazságvan abban, amit mond, de akkor is képtelen vagyok megválni a

fiamtól. Joryn kívül semmi nem maradt nekem a Juliannelkötött házasságból. Ha elviszi, énem egy darabjától foszt meg,

olyan fontos darabtól, amely nélkül nem élhetek. Jory szeretengem, és Christ is úgy szereti, ahogy egy apát szeretni lehet.



Inkább kockáztatom a karrierjét, mint azt, hogy elengedveelveszítsem a szeretetét… Ne kérjen hát lehetetlent! Nemengedhetem el Joryt.

Madame hosszú, komor pillantást vetett anyára, amitőlolyan hangosan kezdett dobogni a szívem, hogy attól féltem,meghallják. Aztán felpattant, készen arra, hogy távozzon, éscsak azért maradt még, mert nem állta meg, hogy mindentelmondjon, amit akar.

– Hahhh! – mordult fel dühösen. – Őszinte leszek hozzád,

Catherine, és életemben talán először elmondom neked ateljes igazságot. Az első naptól kezdve, hogy megismertelek,irigyeltem a fiatalságodat, a szépségedet, és legfőképpen azseniális tánctehetségedet. Tudom, hogy kivételes tudásodatátadtad Jory-nak. Kiváló pedagógus vagy. Rengeteg vonástfedezek benne belőled, és a bátyádból is. Jory türelme, vidám

optimizmusa, kitartása, odaadása – ez mind a te családodtólszármazik, nem Juliantól. De van benne sok olyan vonás is,amit az apjától örökölt. Külsőre pontosan olyan, mint a fiam.Ugyanaz a tűz lángol benne, és ugyanaz a nők iránti vágyhevíti, mint a fiamat. Ha másképp nem menthetem meg, csakúgy, hogy fájdalmat okozok neked, azt is képes vagyok

megtenni. Nem fogom kímélni a bátyádat és a kisebbik fiadatsem. Ha nem adod át nekem szépszerével Joryt, mindentmegteszek, hogy tönkretegyelek benneteket. Törvényi útonfogom elérni, hogy Joryt a gyámságom alá helyezzék, és te ezt

nem fogod tudni megakadályozni, bármit csinálsz is, ha abíróság elé tárom a tényeket. Nem ezt akartam, de ha

rákényszerítesz, megteszem. Elviszem magammal Jorytkeletre, és soha többé nem fogod látni.



Anya indulatosan felpattant, soha nem láttammagasabbnak, büszkébbnek, erősebbnek, mint akkor.

– Tessék, tegyen, amit csak akar, de nem mondok leönként semmiről, nem engedem, hogy elvegye tőlem azt, amiaz enyém! Soha nem fogom odaadni a gyerekem, márpedigJory az én fiam! Én szültem, tizennyolc órás, kegyetlen vajúdásárán. Ha az egész világ megvetésével kell is szembenéznem,akkor sem fogom lehorgasztani a fejem, és kitartok agyerekem mellett. Nincs a világon olyan erő, sem maga, sem a

törvény, semmi, ami rákényszeríthetne arra, hogy megváljak afiamtól. Készen arra, hogy most már tényleg távozzon, Madame

még egyszer körülnézett a szobában, és a pillantása alegtovább az anya által teleírt, vastag kötet papíron időzött.

– Majd meglátjuk – mondta, búcsúzásnak szánva a szavait.

– Sajnállak, Catherine, és sajnálom a testvéredet. Bartot issajnálom, bármilyen kegyetlen kis szörnyeteg. Mindenkitsajnálok, aki ebben a házban él, mert valamennyienfájdalomnak lesznek kitéve. Nem engedem azonban, hogy azirántad érzett szimpátiám, a cselekedeteiddel szembeni

megértés eltántorítson attól, amit akarok. Jory biztonságban

lesz mellettem, az én nevemet viselve, és nem a tiédet .– Takarodjék! – sikoltotta anya. Végképp önuralmátveszítve felragadott egy virágokkal teli vázát, és Madame felédobta. – Tönkretette a fia életét, és most Joryét is tönkre

akarja tenni! Azt akarja, hogy elhiggye, a baletten, a tánconkívül nincs is élet! Én azonban élek! Balerina voltam, de

életben maradtam! Madame úgy hordozta körbe a tekintetét a



szobán, mintha ő is fel akarna kapni, és anyához vágni valamit,aztán lehajolt, és fölemelte az összetört vázát .

– Tőlem kaptad – mondta. – Milyen ironikus, hogy éppenezt vágtad hozzám.

Anyára pillantott, és mintha elpattant volna benne valami,tőle szokatlan szelídséggel, fájdalommal azt mondta: – AmígJulian kisfiú volt, igyekeztem azt tenni érte, amit aleghelyesebbnek gondoltam, ahogy te is azt akarod tenni… Hatévedtem, akkor is a legjobb szándékkal tettem.

– Nem azért történik minden? – kérdezte keserűen anya. – A szándékok mindig olyan jók, olyan ésszerűek, és ha nem jólsülnek el, végül mindig marad valamilyen kifogás, amibebelekapaszkodhat az ember, mint a szalmaszálba, hogy nesüllyedjen el. Úgy érzem, egész életemben nem létezőszalmaszálak után kapkodtam, beléjük kapaszkodtam. Minden

éjjel, mielőtt lefeküdnék az ágyba a bátyám mellé, aztmondogatom magamnak, hogy nem tehetek róla, erreszülettem, és minden rossz lépés után, amit elkövetek, azzalvigasztalódom, hogy sok jó cselekedetem is volt, amelyekellensúlyozzák a tévedéseimet. Megadtam a bátyámnak azegyetlen nőt, akit szeretni tud, a feleséget, aki után olyan

elkeseredetten vágyott. Boldoggá tettem, és ha maga vagy avilág ezt bűnnek tartja, hát nem törődöm vele. Nem érdekelegy fikarcnyit sem, hogy mit gondol rólam a világ!

Nagyanyám mozdulatlanul állt, és látszott az arcán, hogy

kétséggel küszködik. Biztosan tudtam, hogy neki is fájt, amitörtént. Néztem sovány, eres kezét, kinyújtotta, hogy

megsimogassa anyának a fejét, de rögtön vissza is rántotta.



– Ismét csak azt tudom mondani, hogy sajnállak,Catherine! Sajnállak mindnyájatokat, de a legjobban Joryt,mert ő az, aki a legtöbbet veszítheti – mondta.

Gyorsan eljöttem az ajtótól, és a folyosó végébe húzódtam,nehogy észrevegyen, amint a szobából kilép. Közbenelhaladtam Bart mellett, aki a levegőt bökdöste nyitottzsebkésével.

– Boszorkány! Vén, fekete boszorkány! – morogta, ésfenyegetően vicsorított hozzá. – Remélem, hogy soha nem

jössz vissza! Soha, soha! Olyan borzalmasan éreztem magam, hogy már csak, egylyukra vágytam, amiben összekucorodhatom, és csöndbenmeghalhatok. Anya a saját bátyjával élt együtt. A nő, akitszerettem, és egész életemben tiszteltem, rosszabb volt, mintbármelyik anya, akiről valaha is hallottam. Éreztem, hogy

egyetlen barátom sem akarja majd elhinni az igazságot, deamikor végre elhiszik, a szégyen lesz az osztályrészem,gúnyolni fognak, soha többé nem nézhetek a szemükbe.Megdöbbentett a gondolat, hogy apa valójában a nagybátyám.Nemcsak Barté, hanem az enyém is. Mit csináljak most,istenem! Hová menekülhetnék? Nem plátói testvérkapcsolat

volt közöttük, nem látszatházasságban éltek, hanemvérfertőzést követtek el Szeretők voltak. Tudtam! Láttam! Hirtelen minden olyan undorítóvá, elviselhetetlenné vált

körülöttem. Miért engedték, hogy befészkelje magát beléjük a

szerelem? Miért nem akadályozták meg, hogy ez történjen?

Meg akartam kérdezni tőlük, de éreztem, hogy nem lennék

képes szembenézni egyikükkel sem. A szobámba mentem, és abezárt ajtó mögött nagyobb biztonságban érezve magam, az



ágyra rogytam. Később, amikor vacsorázni hívtak, csak annyitkiáltottam vissza, hogy nem kívánok ételt. Én, aki mindig éhenakartam halni!

Anya be akart jönni hozzám, és mivel nem tudott, az ajtónkívülről kezdett faggatni: – Jory, hallottál valamit abból, amit

nagyanyád mondott?

– Nem, anya! – kiáltottam vissza. – Azt hiszem, megfáztamkicsit, de reggelre jól leszek. – Valamilyen magyarázattalkellett szolgálnom, miért olyan különös, fojtott a hangom.

Akkor, az elhullatott könnyeim között veszítettem elvégleg azt a kisfiút, aki korábban voltam. Felnőtté váltam,öregnek, ridegnek éreztem magam, akinek semmi sem számítmár igazán, és végre rájöttem, miért, viselkedik néha olyankülönösen Bart – mert ő is tudja azt, amit én.

Az ajtajához lopózva láttam, hogy anya hosszan ír valamitszép, kék bőrkötésű naplójába. Mihelyt alkalmam nyílott rá,beosontam a szobájába, és bármilyen becstelenség volt is,elolvastam a teljes bejegyzést. Kezdtem olyan lenni, mint Bart,de nem tehettem róla, tudnom kellett, hogy mit írt .

„Madame Marisha ma meglátogatott, és feltámasztotta azösszes, naponta kísértő rémálmomat. Miután elment, a szívemúgy dübörgött, mint a bennszülötteket utolsó harcba hívódzsungeldob. Menekülni akartam, elrejtőzni, ahogy FoxworthHallba zárva rejtőzködtünk valamikor. Mihelyt hazajött,Chrishez rohantam, és csak csimpaszkodtam belé, képtelenül

arra, hogy bármit is mondjak neki. Nem vette észre az



elkeseredésemet, mert túlságosan fáradt volt a hosszú, kimerítőnap után.

Később megcsókolt, elment az esti vizitre, én pedig csakültem egyedül a szobámban, miközben mindkét fiamnémaságba burkolózva bezárkózott. Érzik vajon, hogyhamarosan egész világunk romokban fog heverni?

Hagynom kellett volna, hogy Madame magával vigye Joryt,megmentve a botránytól és a szégyentől? Önző voltam, amikora végsőkig ragaszkodtam hozzá? És Bart? Barttal mi lesz? Mi

fog történni Cindyvel, ha lelepleződik a titkunk? Hirtelen úgy éreztem magam, mintha ismét Charlottesville-

ben lennék, Chrisszel és Carrie-vel, majd úton délre, Sarasota

felé. Emlékezetemben, mint mozivásznon tűnt fel ismét az atermetes, fekete bőrű asszony, amint rengeteg csomagjával ésszatyrával felkászálódott a buszra. Henrietta Beech. Drága,

aranyos Henny! Milyen régen jutott eszembe utoljára! Elég voltrágondolnom széles mosolyára, kedves tekintetére, simogatókezére, hogy nyugalom költözzön belém, és úgy érezzemmagam, mint amikor Pánihoz vitt, aki megmentett bennünket.

De kifog megmenteni minket most?”

Könnyes szemmel tettem vissza a helyére a naplót, ésbementem Barthoz, aki előregörnyedve, mint egy öregember,a padlón gubbasztott a sötétben.

– Feküdj le, Bart! – mondtam neki.

Nem kelt fel, sőt meg sem hallotta, hogy szóltam hozzá.



A POKOL KAPUI

Tudtam. Tudtam. Jory már megint utánam kémkedett, arravolt kíváncsi, mi rosszra készülök. Úgy tettem, mintha nemvettem volna észre. Megvártam, hogy sötét legyen aszobájában, és elővettem anya történetének utolsó oldalait.Azért tudtam, hogy az a vége, mert az oldal aljára odaírta aszignóját és a címét is. Nem értettem, miért sírok. Malcolm

biztosan nem sajnálta volna sem őt, sem apámat. Tudtam,hogy nekem is keménynek, zordnak kell lennem, és azt kellmutatnom, hogy nem bánt annyira semmi, mint másokat.

Reggel kimentem a konyhába, ahol anya éppen Emmánaksegített, és közben a sütésről beszélgettek. Azt hitte az ostobanő, hogy a bűn örökre észrevétlen és büntetlen marad.

Tudhatta volna, hogy nem így van.

A sarokban a padlóra kucorodtam, az állam alá húztam atérdem, és a lábam köré fontam a karom. Csontos karom volt. Napról napra soványabb lettem. Figyeltem anyát és apát, ésszerettem volna belelátni a gondolataikba, megtudni,valójában mit gondolnak rólam, magukról, és arról, amittettek. Behunytam a szemem, és láttam táncolni anyát, ahogyakkor táncolt, amikor még nem volt beteg a térde. Múltnyáron, nem sokkal azután, hogy hazajöttem a kórházból, egyéjjel nem tudtam elaludni, és kimentem a konyhába, hogyegyek valamit a hűtőszekrényből, amikor senki sem látja. Aztakartam, hogy aggódjanak értem, és azt higgyék, halálomigfogok koplalni. De mielőtt az egész hideg csirkecombot betudtam volna falni, anya lépett be a nappaliba táncolva, felül



alig valamit takaró fehér balettruhában, és mögötte apa. Észresem vett, nem látott mást, csak anyát.

Nagyon szép volt abban a fehér ruhában, amintmosolyogva pörgött, illegette magát, és csábította a sarokbanállva bámuló férfit. A nyakkendőjét elkapva ingerkedett vele, aszoba közepére húzta, kényszerítette rá, hogy ő is forogjon, éstáncoltatni akarta, ahogy ő táncolt. Apa azonban nem

engedelmeskedett, hanem megragadta a karját, és a szájáraszorította a száját. Hallottam, ahogy az ajkuk nedvesen

cuppanva összeért. Aztán anya karja apa nyaka köré fonódott,én pedig csak bámultam, ahogy apa kikapcsolja azokat afekete kis csatokat , amik a ruhát tartották anyán. A mezlecsúszott a padlóra, anya lábához, rajta pedig nem volt más,csak egy fehér harisnyanadrág, de apa azt is lerángatta róla.Levetkőztette. Egészen lemeztelenítette. Aztán felkapta, a

száját a szájára tapasztva bevitte a szobájukba, pedig egészidő alatt a bátyja volt. Nem csoda, hogy John Amos azt mondta, meg kell büntetni

őket. Egyáltalán nem csoda. Szajha! Szuka! Saját vérembőlvaló bűnösök! Ezt nem viszik el szárazon. Égni fognak, égni,ahogy apám, az én igazi apukám, Bartholomew Winslow

elégett. Elolvastam az egész történetet, és megtudtam, milyenutálatosak, gonoszak tudnak lenni egyes anyák. Bezárni négygyereket egyetlen szobába, rákényszeríteni őket, hogy

állandóan a fojtóan meleg, télen pedig rettenetesen hidegpadláson játsszanak! Annyi évig bezárva lenni, elszenvedni a

verést, az éhezést! És a kátrány anya gyönyörű, aranyszőkehajában! Gyűlöltem Malcolmot, aki ennyi szörnyűséget



műveltetett az unokáival. Utáltam a szomszédban lakó, öregnőt is, aki arzént rakott a porcukorba, amivel a fánkjukatmegszórta. Hogy lehetett ilyen őrült? Az én jégkrémembe éssüteményembe is mérget rakott talán? Összerázkódtam, éshányingerem támadt. Miért nem zárta be jól a rendőrség, míga villamosszékbe kerül, hogy elégjen?

Nem, sut togta valahol bennem egy halk hang. Szép hölgyeknem szoktak villamosszékben elpusztulni, hiszen vannakügyvédek, akik el tudják hitetni a gyilkosokról, hogy nem

épelméjűek. Zöld hegyek között álló, elegáns házakba zárjákőket. Azt az őrült nőt látogatta meg apa minden nyáron. Azanyját, aki anyának is az anyja. Ó, anyámnak és apámnakégrekiáltóak voltak a bűnei. Az Úr biztosan meg fogja büntetniőket, de ha nem teszi, Malcolm gondoskodik róla, hogy énmegtegyem.

Lefeküdtem, és megpróbáltam aludni, de nem t udtam,mert tovább gondolkodtam. Apa tényleg anyának a bátyja,tehát tényleg a nagybátyám, és Joryé is. Jaj, anya, nem vagyolyan szent vagy angyal, mint Jory gondolja. Azt mondogatod

neki, hogy ne csinálja ezt, ne csinálja azt Melodie-val, te meg

állandóan bemégy a hálószobába a saját bátyáddal, és

becsukjátok magatok mögött az ajtót, nekünk pedig szóltok,hogy ha zárva van, soha ne menjünk be hozzátok kopogásnélkül. Szégyen! Szégyen! Csak azért csináljátok, hogymeglehessétek, amit testvéreknek soha nem lenne szabad

tenniük. Vérfertőzők! Gonoszok vagytok mindketten, ugyanolyan gonoszok, mint

néha én. Olyan erkölcstelenek, amilyen Jory akar lenniMelodie-val és más lányokkal. Ugyanazt a szégyenteljes dolgot



művelitek, amit Éva csinált Ádámmal, miután beleharapott az

almába. Szörnyűségeket tesztek, amikről a fiúk szoktaksuttogni az iskolai vécében. Nem akartam tovább velük élni.Nem akartam szeretni anyát vagy a bátyját.

Jory is tudta. Tudtam, hogy Jory is tudja, mert kezdett ő isolyan őrült lenni, amilyennek anya hitt engem. Én azonbankezdtem visszanyerni az eszemet, a józan eszemet, olyat,amilyen a Malcolmé volt. A vérfertőző szülők gyerekemegérdemli, hogy szenvedjen, ahogy én szenvedtem, és

Cindynek is szenvednie kellett, még ha túl kicsi és buta is voltahhoz, hogy ismerjen olyan komoly szavakat, mint a

„vérfertőzés”. Mégis, miért imádkoztam egyfolytában az Úrhozazért, hogy ne legyen holnap? Mit kellett csinálnom másnap?Miért akartam már akkor meghalni, megmenteni magamatvalamitől, ami a vérfertőzésnél is szörnyűbb?

Még egy reggeli, amit muszáj megenni. Utáltam az utálatosízű ételeket. Bámultam az abroszt, amiről tudtam, hogyhamarosan mocskos lesz, amikor véletlenül felborítok valamit.Jory ugyanolyan elveszettnek látszott, mint én voltam.

Napok jöttek, napok múltak, és senki nem volt boldog. Apaolyan arccal mászkált, mint aki beteg. Éreztem, hogy tudja,

hogy mi tudjuk, és anya is tudja. Egyikük sem mert aszemünkbe nézni, vagy válaszolni Jory kérdéseire. Én sohanem kérdeztem semmit Egyik nap hallottam, hogy anya Jory

bezárt ajtaján dörömböl. – Jory, engedj be, légy szíves! Tudom, hogy hallottad, mit

beszéltem Madame M.-mel. Engedd, hogy megmagyarázzam!

Ha megérted, nem fogsz utálni bennünket.



De igenis utálni fogja őket. Olvastam azt az átkozottkönyvet. Nem volt tisztességes dolog becsapni bennünket,tisztességtelen szülőket adni nekünk.

Hálaadás napján az a vén, utálatos Madame M. is eljött,pedig soha nem fogadott el semmiféle meghívást. Miért hívtameg anya? Láttam, hogyan ráncolta a homlokát, amikor apa

felvágta a pulykát. Egyszer sem mosolyodott el, csak bámultaanyát, akinek a szemei vörösek voltak, és be voltak dagadva.Sírt, mindig csak sírt. Megérdemelte. Különben sem szerettem

a pulykát, közel sem jöhetett a csirkéhez. Apa megkérdezte,hogy mit kérek, combot -e vagy mellet, de nem válaszoltam.Olyan volt a hangja, mintha megfázott volna, de nem köhögött,az orrát sem szívta, és a tekintete sem volt olyan gyönge, mintaz enyém, amikor meg vagyok fázva. Különben is, apa sohanem szokott beteg lenni.

Egyedül Emma volt boldog, és Cindy, az az utálatos Cindy. – Örüljünk! – mondta Emma, és vigyorgott is, amitőlcsöppet sem lett szebb. – Adjunk hálát a minkeet ért sokáldásért, azért, hogy egy aranyos kislány is ül az asztalunknál!

Felfordult tőle a gyomrom.

Apa egyetlen szó, mosoly nélkül nyúlt ismét a

szeletelőkésért és a húsvilláért, és még én is rámeredtem,mert elfelejtette odaadni nekem a combot, amit kértem.Anyára néztem, aki nagyon szomorúnak látszott, bár közbenmegpróbált úgy tenni, mintha minden olyan volna, mint régen.

Egy-két falatot evett csak, aztán felpattant, és kirohant azebédlőből. Hallottam, hogy a folyosó végén becsapódik a

hálószobája ajtaja. Apa is kiment, de előbb bocsánatot kért, ésazt mondta, hogy meg kell néznie, mi van vele.



– Jesszusom, mi lelt itt mindenkit?! – hápogott Emma,miközben a vén bagoly Madame Marisha is csak ült azasztalnál rosszkedvűen. Neki is része volt a dologban. Néztem,és utáltam, de még jobban utáltam a saját nagymamámat.Mindenkit utáltam, Cindyt is, és egyfolytában arra gondoltam,hogy Emma is biztosan szörnyű bűnt követett el, mert befogtaa száját, és hagyta, hogy mások a szeme előtt vétkezzenek.Jory megpróbált mosolyogni, nevetni, és Cindyt is biztatta, detudtam, hogy belől vérzik a szíve, ugyanúgy, ahogy az enyém

vérzett, miközben az igazi apukámért sírtam, aki meghaltabban a tűzben. Talán Jory is sírt az igazi apukájáért, akit anyanem szeretett eléggé, mert egész idő alatt ott volt a bátyja, akitúlságosan is szerette őt.

Szerettem volna, ha nem tudom meg. Miért kellett anyánakmegírnia azt a könyvet? Nem hittem volna el, amit John Amos

mondott róla, mert rájöttem, hogy hazug, tettetős, akárcsakén. Így viszont már tudtam, hogy ő az egyetlen becsületesember a világon, az egyetlen, aki tisztelt annyira, hogy

elmondta nekem az igazat.

Felálltam és szipogva eljöttem az asztaltól, odanézveCindyre, aki Jory ölében ült, nevetett, és valami kis

hülyeséggel játszott, amit a bátyámtól kapott. Nekem perszesoha nem adott semmit. Senki nem adott nekem ajándékot,csak egy hazug, fekete boszorkány nagyanya, aki nemszámított. Más senki.

Aztán jött egy vasárnap, amikor anya nem érezte olyan„komiszul” magát. Talán mert azt hitte, hogy Madame M. ott

hagy bennünket, sőt talán visszamegy keletre, ahova való.



Tudtam, hogy anya ugyanúgy képes tettetni, mint én, ahogyállandóan tettettek apával, házasságot játszva.

Megbújtam a hálószoba nyitott ajtaja melletti árnyékban,és néztem, ahogy letérdel imádkozni. Némán imádkozott, énpedig azon gondolkodtam, hogy vajon meghallgatja-e az Úr,amit mond.

A nappaliba visszamentem, a sarokba ültem, és gyufákatkezdtem gyújtogatni, olyan közel tartva a lángot az arcomhoz,hogy érezzem a melegét. Milyen rossz lehet tűz által

megtisztulni, és vezekelni a bűnökért. Milyen rossz lehetett,amikor az igazi apukám lelkének fekete füstben kellettfelszállnia. Én pedig egészen pici voltam még akkor, anyaméhében rejtőztem, és embriónak neveztek, nem Bartnak, sőt,ami még rosszabb, lehet, hogy nem is fiú, hanem lány voltam.

Bárcsak ne beszélt volna nekem apa annyit olyan

dolgokról, amiket nem akartam megérteni. Elkezdett fájni a fejem, és attól úgy elkezdett remegni akezem, hogy kiejtettem az égő gyufát. Gyorsan eltapostam,nehogy megérezze valaki a megperzselődött szőnyeg szagát.

Engem hibáztattak volna, mint ahogy mindig engemhibáztattak, arra nem is gondolva, hogy Jory esetleg valami

ugyanolyan rosszat művel, mint én. Mit is mondogatott állandóan John Amos?

„Anyád az oka minden rossznak. Minden az ő hibájábóltörtént. Ilyenek a nők, és különösen a szépek. Gonoszak, csalók,

bűnösök, tönkre akarják tenni a férfit.” Igen, gondoltam, anyám, a nagymamám, minden csaló,

szép, bűnös nő ilyen. Hazudik, eltitkolja előlem, ki isvalójában, a képét mutogatja, amikor még, fiatal és szép volt,



és elcsábította az igazi apámat, aki egyébként túl fiatal volthozzá. Még jobban kezdett fájni a fejem. Az az átkozott, rondaanyám, ugyanazt csinálta az igazi apámmal.

Felsóhajtottam, és arra gondoltam, hogy jobb, ha a magamdolgával törődöm, és az Úr angyala leszek, aki Malcolm

nyomdokába lép. Végül is a dédunokája voltam, és kezdtemugyanolyan agyafúrt lenni, mint ő. Egyre inkább úgyviselkedtem, mint Malcolm, fáradttá tettem a csontjaimat,öreggé és gyengévé az izmaimat, és olyannak éreztem magam,

mint ő, amikor már vén volt és a legbölcsebb. Utáltam mindennőt. Meg kellett javítani őket. Anya azt hitte, hogy nem tudom,csak Jory tudja… de hát én is ott voltam, amikor a vén MadameMarisha elég hangosan kiabált ahhoz, hogy mindenkimeghallja, és a könyvét is olvastam. Jobban fájt a fejem. Márazt sem tudtam, hogy ki vagyok. Malcolm? Bart? Igen, Malcolm

voltam, beteg szívű, gyönge lábú, ritkuló hajú, de átkozottulagyafúrt és bölcs.

„Ostoba lány, aki elrejti a négy kölykét az emeleten, és azthiszi, hogy nem fogok előbb vagy utóbb rájönni. Bolond! Tudniakellett volna, hogy John mindent el fog mondani nekem. Tudnia

kellett volna sok mindent, amivel nem törődött, vagy amitelfelejtett. Azt hiszi, hogy hamarosan meg fogok halni, soha nem

megyek fel többé a lépcsőn, de hát miért is mennék, amikormegteszi helyettem John. Kémkedj, mondtam Johnnak, kémkedja lányom után, figyeld meg, mit csinál, amikor nincs a szemem

előtt! Azt hiszi John, hogy hamarosan meg fogok halni, előtte

megváltoztatom a végrendeletemet, é s visszafogadom avagyonba, de én leszek az, aki a végén nevet. Nem fog örökölni



semmit a nehezen megkeresett pénzemből. Hallod, hogy csöröga zsebemben az arany, szebb hangon, mint amilyen a

legédesebb zene? Soha nem leszek olyan öreg, hogy ne tudjaktúljárni az eszükön, soha! A végén én fogok nyerni, ahogymindig is én nyertem.”

A lábamat vonszolva elindultam a bűnök leheletétől bűzöshálószobájukba, és csak a bezárt ajtó előtt álltam meg. Halkanszipogó kisfiúnak éreztem magamat belül, de Malcolm kellet t,

hogy legyek, az énem erősebb, öregebb, bölcsebb része. Hovátűntek a kéklő párába vesző hegyek? Ez nem a magashegyoldal tetején álló hatalmas ház volt. Hová lettek a szolgák,az elegáns bálterem, a kanyargó lépcsők? Zavar, túl sok zavar.Még erősebb fejfájás. A térdem is remeg. A hátam fájt, aszívem úgy vert, mint súlyos roham előtt

– Húzd ki magad, Bart! – mondta az az ember, aki igazábóla nagybátyám volt. Megijesztett. Összerázkódtam, és mégzavartabb lettem. – Túl fiatal vagy még ahhoz, hogygörnyedten járj, mint valami vénember! A térdednek pedigsemmi baja, teljesen meggyógyult. – Barátságosan a fejemretette a kezét, és kinyitotta előttem a hálószobát, ahol anyát

láttam, amint az ágyban fekve várta tágra nyílt szemmel, amennyezetet bámulva. Sírt? Ő meg a kórházból jött volnaéppen haza, ahol az a sok ronda baktérium van?

– Utállak! – sziszegtem félelmetesen, megpróbálvaagyonszúrni a pillantásommal. – Azt hiszed, hogy

biztonságban vagy, ugye? Azt hiszed, egy orvost nem lehet

megbüntetni, de az Úr elküldte bosszúálló, fekete angyalát,



hogy megbüntessen téged és a húgodat a bűnért, amitelkövettetek!

Megmerevedett, és úgy nézett rám, mintha akkor látottvolna életében először. Dacosan visszanéztem rá. Errebecsukta az ajtót, és kivitt a hallba, hogy anya ne halljon

bennünket. – Ugye mindennap meglátogatod a nagymamádat, Bart? –

kérdezte. Az arca zavart volt, de a hangja lágy és kedves. – Meg

kell tanulnod, hogy ne higgy el mindent, amit hallasz! Az

emberek néha hazudni szoktak. – Ördögfattya! – sziszegtem. – Rossz talajba hullott mag,

amiből sátáni sarj származik. Úgy megmarkolta a karom, hogy az már fájt, és jó erősen

megrázott – Meg ne halljam még egyszer, hogy ilyet mondasz! Ne

merd említeni édesanyád előtt! Ha igen, úgy elverem afenekedet, hogy soha nem fogsz tudni ráülni. Legközelebbpedig, ha elmégy ahhoz a nőhöz a szomszédban, emlékeztesdrá, hogy minden magot ő vetett el, ő nevelte a virágokat. Amígezt, mondod, nézd meg az arcát, aztán döntsd el, hogy ki agonosz.

Elugrottam tőle, nem akartam hallani, amit mondott.Elrohantam, nekimentem az asztalnak, és levertem róla egydrága lámpát. A szobámba érve egész testemben reszketve azágyamra dőltem, és csak lihegtem, kapkodtam a levegőt. A

mellemben rettenetes nyomás, mintha acélabroncsokszorították volna össze, megpróbálva kipréselni belőlem a

levegőt.



Olyan voltam, mint a laposan összetekert, fogpasztástubus. Fájdalmasan a hátamra gördültem, és a mennyezetetbámulva sírni kezdtem. Hatalmas könnycseppek gördültekvégig az arcomon, egészen átnedvesítve a párnámat. Hamásképp vizeztem volna össze az ágyat, biztosanelfenekelnék, mert tízéves korában már nem viselkedhet úgyvalaki, mint egy csecsemő.

Tízéves akartam lenni vagy nyolcvan? Ki tett olyanöreggé? Isten? Azok a gyerekek, akik a padláson rejtőztek, és

csak nevettek, nevettek, gúnyolódva, mert meg akartammutatni, hogy Malcolm az okosabb, és mert akkor semszabadulhattak ki, amikor már eltemették?

Elaludtam, de egyfolytában hánykolódtam. A kisfiú továbbsírt, de az az öregember bedobta a szemetesvödörbe, hogyhamarosan kivigyenek a város szélére, a szeméttelepre, és ne

legyek jó másra, csak arra, hogy elégessenek. Mert a bűnösök bűnöseit, a vérfertőzésből születetteketmeg kell büntetni, még ha én vagyok az, és nekem kellelpusztulni a szemét dombon, akkor is.



AZ IGAZAK DÜHE

Az eső úgy kopogott, mint a fegyvergolyók, amiket az Úr lőtt kiaz égből. A hátsó ablaknál álltam, és néztem, hogyan veri amárványszobroknak az arcát, megbüntetve őket, mertmeztelenek, bűnösök. Joryt vártam, hogy hazajöjjön, ésbenézzen hozzám. Rossz. Mindketten rosszak voltunk, mertolyan szülőkkel éltünk, akik nem lehettek volna a szüleink.

Anya jött meg a bevásárlásból kipirult arccal, nevetve, avizet rázogatva a hajából, és olyan jókedvűen üdvözölveEmmát, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna.

Lerakta a csomagokat egy székre, kibújt a kabátjából, és aztmondta, úgy érzi, kezd megfázni,

– Utálom, amikor esik, Emma. Hello, Bart… nem is láttalak,

amikor megjöttem. Hogy vagy? Hiányoztam neked?

Nem feleltem. Nem akartam már beszélgetni vele. Többénem kellett udvariasnak lennem, kedvesnek, mégmosakodnom se. Megtehettem bármit, amit akartam. Ők is aztcsinálták. Az Úr törvényei nem számítottak nekik. Nekem semszámítottak már.

– Bart, olyan remek lesz ez a karácsony – mondta anya, de

nem is nézett rám, csak Cindyre, akinek persze megint újruhák kellettek. – Ez lesz az első közös karácsonyunkCindyvel. Azok a legjobb, családok, ahol fiúk és lányok isvannak, és minden gyerek megtanulja, hogyan viselkedjen amásik nemhez tartozókkal. – Magához ölelte Cindyt. – Cindy,

nem, is tudod, mekkora szerencse, hogy két csodálatos bátyád



van, akik imádni fognak, ha felnősz, és igazi szépség leszbelőled, ha nem imádnak máris.

Ha sejtette volna! De hát Malcolm is megmondta, hogyminden szép nő ostoba. Emmát figyeltem, aki a konyhábantett-vett, és soha nem volt szép. Lehet, hogy ő okosabb?Elképzelhető, hogy átlát rajtam? Találkozott a tekintetünk, ésösszerezzentem. Igen, a csúnya nők mind okosabbak. Tudják,hogy csak attól, mert valaki egy ideig szép, a világ még nemválik széppé.

– Bart, még meg sem mondtad, mit szeretnél a Jézuskától. Keményen néztem rá. Tudta ő nagyon jól, hogy mitszerettem volna.

– Egy pónit! – feleltem.

Elővettem a zsebkésemet, amit Jorytől kaptam, és ak örmeimet kezdtem farigcsálni vele. Anya észrevette, és

rögtön Cindy megkurtított hajára nézett, amely már kezdettismét szép lenni. – Azonnal tedd el azt a kést, Bart! Már attól is ideges

leszek, ha meglátom. Véletlenül megvághatod vele magad. –

Egy jó nagyot tüsszentett, utána még kettőt. Ha tüsszögött,akkor mindig hármat. Zsebkendőt vett elő, hogy megtörölje, és

jó alaposan kifújja az orrát. Fertőzte az egészséges, tisztalevegőt a ronda baktériumaival.Jory csak jóval sötétedés után jött haza, alaposan átázva,

rosszkedvűen, és egyből bezárkózott a szobájába.

Elvigyorodtam, látva, hogy anyának az ajtócsapódástólösszerándul az arca. A kedvence sem szerette már. Így jár az,

aki rosszat cselekszik.



Az eső változatlanul zuhogott. Anya engem figyelt. A szemenagy volt, az arca sápadt, hullámos, hosszú haj keretezte, éstudtam, hogy sok férfi szépnek tartaná. Kihúztam egyhajszálamat, és az ujjam és a fogam közé szorítvakifeszítettem. A zsebkésem könnyedén elvágta.

– Jó kés – mondtam. – Éles, mint a borotva. – Le lehet vágnivele lábat, kart, hajat… – Megint vigyorogtam, látva, hogymegijedt. Hatalmasnak éreztem magam, erősnek. JohnAmosnak igaza volt. A nők csak gyáva, félénk utánzatai a

férfinak. Még erősebben zuhogott, és a szél is vadul süvítenikezdett. Hideg volt odakint, hideg és sötét. Egész éjjel esett,sőt még másnap reggel is. Emma elment, mert csütörtök volt,és nem tudott meglenni anélkül, hogy meg ne látogassa egybarátnőjét.

– Ne csináljon semmit, asszonyom! – mondta anyának agarázsban, mielőtt elindult volna. – Rossz bőrben van. Csakazért, mert nincs láza, még nem kell belevetnie magát aházimunkába. Bart, viselkedj rendesen, és ne okozz gondotédesanyádnak!

A garázsból a konyhába mentem, és a karom, ami igazából

repülőgépszárny volt, valahogy levert néhány tányért, csészétaz asztalról. Néztem a kiömlött mazsolás zabpelyhemet – sok

kis fekete bogár a fehér tejtengerben…

– Ezt szándékosan csináltad, Bart! – Igen, te állandóan azt mondod mindenre, hogy

szándékosan csinálom. Most meg akartam mutatni, milyen

igazad van. – Felkaptam a tejemet, éppen csak beleittam, aztán



anya arcába öntöttem. Nem találtam el, mert gyorsabb voltnálam, és még idejében félreugrott.

– Hogy mertél ilyet csinálni, Bart?! Ha apád hazajön,megmondom neki, és keményen meg fog büntetni.

Igen, nagyon jól tudtam, mit fog tenni. Elveri a fenekemet,és újabb szónoklatot tart, hogy tisztelnem kell anyát, ésengedelmeskednem neki. A verés nem fog fájni, és azt, hogymit papol, meg sem hallom. Meg tudom csinálni, hogy teljesen

kikapcsoljam, és csak Malcolmra ügyeljek.

– Miért nem fenekelsz el, anya? Tessék, hadd lássam, mittudsz tenni? – Magam elé tartottam a kést, készen arra, hogybelevágjam, ha közelebb merészel jönni.

Tényleg el akart ájulni?– Bart, hogy viselkedhetsz ilyen utálatosan, amikor tudod,

milyen rosszul érzem magam. Megígérted apának, hogy

rendesen fogsz viselkedni Mit követtem el, hogy ennyireutálsz?

Sejtelmesen mosolyogtam.

– Honnan szerezted ezt a kést? Ez nem az, amit Jorytólkaptál.

– A szomszédban lakó öreg hölgy adta. Mindent megkapok

tőle, amit csak kérek. Ha azt mondanám neki, hogy puskát,kardot akarok, azt is megvenné nekem, mert ugyanolyan, mintte – gyönge, és azt akarja, hogy szeressem, pedig soha nemfogok szeretni egyetlen nőt sem.

Láttam a tekintetén, hogy ettől már igazán megrémült.Közelebb lépett Cindyhez, aki még mindig a magas

etetőszékében ült, és csupa mocskot csinált maga körül. Azzalvolt elfoglalva, hogy kekszet mártott a tejébe, amíg egészen át



nem puhult, aztán megpróbálta bekapni anélkül, hogy

elcsöpögtette volna. Őt bezzeg nem szidta össze érte senki

– Bart, azonnal menj a szobádba! Zárd be belülről az ajtót,én pedig kívülről fogom bezárni! Látni sem akarlak addig, mígapád haza nem jön. Mivel alig nyúltál a reggelihez, gondolom,ebédre sem igen van szükséged.

– Nem szabhatod meg, hogy mit csináljak! Hamegpróbálod, elmondom mindenkinek, mit csináltok te meg a„férjed”. Testvérek, akik bűnben élnek. Paráználkodnak! (Ez jó

szó volt, Malcolmtól tanultam.) Remegve kapta az arca elé a kezét, aztán megtörölte ismétcsöpögni kezdő orrát, elrakta a zsebkendőjét, és felkaptaCindyt.

– Na, mi van, te szajha? Cindyt használod páncélként? Nemfog sikerülni, nem bizony, mert mindkettőtöket elkaplak… A

rendőrség pedig nem fog bántani. Még csak tízéves vagyok,csak tíz, csak tíz, csak tíz… – ismételgettem, mint amikormegakad a tű a lemezen.

John Amos hangját hallottam, amint megmondja, mittegyek, és mintha álmomban beszéltem volna, úgy folytattam:– Egyszer régen élt Londonban egy ember, akit úgy hívtak,

hogy Hasfelmetsző Jack, és irtotta a prostituáltakat. Én ismegölöm a ringyókat és a kislányokat is, akik nem tudjákmegkülönböztetni a jót a rossztól. Megmutatom neked, anya,mennyire meg akar büntetni Isten azért, mert vérfertőzést

követtél el. Reszketve, mozdulni is képtelenül, mint a rémült kis nyúl

állt előttem, Cindyvel a karján, és várta, hogy becserkésszem,



közelebb jussak hozzá, egyre közelebb, amíg belé nemvághatom a kést .

– Bart! – szólalt meg erősebb, az addiginál sokkal bátrabbhangon. – Nem tudom, ki tömte tele a fejedet ostoba mesékkel,de ha bántani mersz engem, vagy Cindyt, az Úr bosszút állrajtad, még ha a rendőrség nem is bánt, és nem ültetnekvillamosszékbe, akkor is.

Fenyegetés. Üres fenyegetés. John Amos már megmondta,

hogy olyan korú fiú, mint én, bármit tehet, és a rendőrségnek

nincs joga megbüntetni – A bátyád az a férfi, akivel együtt élsz? Igen?! – üvöltöttemrá. – Merj csak hazudni, és mindketten meghaltok!

– Nyugodj meg Bart! Elfelejtetted, hogy mindjártkarácsony lesz? Te sem akarhatod, hogy elküldjünk, és ne lásda sok ajándékot, amit a Jézuska hoz majd neked.

– Nincs Jézuska! – kiabáltam még dühösebben. Tényleg aztgondoltad, hogy hiszek az ilyen hülyeségekben?

– Régebben szerettél. Egész életedben azt mondogattad,de láttam a tekinteteden is. Mitől változtál meg ennyire, Bart?Mit követtem el, ami miatt gyűlölsz? Mondd el, hogyváltoztatni tudjak a dolgokon, és jobb lehessek!

Hogy mézesmázoskodott, hogy meg akart szelídíteni ahalála, a megérdemelt bűnhődés előtt. Megszánja majd az

Isten, ha már nem él, hanem vérbe fagyva, holtan fekszik, ésmeg sem moccan.

Összehúztam a szemem, és fölemeltem borotvaélespengémet, amit nem is a nagymamámtól kaptám – John Amos

ajándéka volt, nem sokkal azelőtt adta, hogy az a vénboszorkány Marisha megérkezett.



– Én vagyok az Úr sötét angyala – mondtam reszketeg,

öreges hangomon –, és azért jöttem, hogy igazságot tegyek,mert mások még mindig nincsenek tisztában a bűneitekkel.

Magához szorította Cindyt, és gyorsan elfordult tőlem,nehogy a kislány megsérüljön, amikor feléjük döfök. Mígkomoran figyeltem őket, jobb lábával váratlanul hátrarúgott,és keményen eltalálta a csuklómat. A kés kiröpült a kezemből,és hangosan a padlóra koppant. Utána ugrottam, de gyorsabbvolt nálam, és berúgta az egyik szekrény alá. Levetettem

magam, hogy előhalásszam, de addigra ő is lerakta Cindyt, ésott volt rajtam, teljes erőből hátratekerve a kezem.Belemarkolt a hajamba, és durván felrántott a padlóról.

– Na, majd most megmutatom neked, hogy ki itt az úr, és kikapja a büntetést – rángatott, lökdösött, és a hajamat és akaromat egy pillanatra sem eresztve el, bekényszerített a

szobámba, ahol a padlóra taszított. Gyorsabban, semhogyidőm lett volna felállni, kiugrott a folyosóra, és hallottam, hogyráfordította az ajtóra a kulcsot. Be voltam zárva.

– Engedj ki, te ringyó! Engedj ki, különben felgyújtom ezt aházat! Égni fogunk, égni, égni!

Hallottam, ahogy zihált, és amint nekitámasztotta a hátát

az ajtónak. Megpróbáltam előkeresni a gyufát és a gyertyákat,amiket a szobámban tartottam. Mind eltűnt. Nem volt meg agyufám, a gyertyáim, sőt az öngyújtóm sem, amit JohnAmostól loptam.

– Tolvaj! – kiáltottam. – Mások sincsenek ebben a házban,csak tolvajok, csalók, szajhák és hazugok! Mind a pénzemre

vágytok! Azt hiszitek, hogy ma, holnap, a jövő héten, vagy a



jövő hónapban meghalok, de én tovább fogok élni, mint ti,anya! Megérem, hogy az összes padláslakó egér megdögöljön!

Hallottam a lépteit, amint végfutott a folyosón. Magam ismegijedtem attól, amit mondtam, és nem t udtam, mit tegyek.

John Amos azt mondta, várjak karácsonyig, hogy mindenugyanúgy történjen, mint Foxworth Hallban. Csináld pontosanugyanazt, csak kicsit másképp!

– Anya – suttogtam –, nem gondoltam komolyan azt a sok

rondaságot! Ne menj el, kérlek, ne hagyj egyedül! Nem

szeretek egyedül lenni, és nem szeretem, ami velem történik,anya! Miért kellett úgy tenned, mintha a bátyád feleségelennél? Miért nem tudtál csak együtt élni vele, velünk, ésrendes maradni? –Keservesen szipogtam, és féltem attól,amilyen akkor voltam, amikor rossznak éreztem magam.

Miért kellett bezárnia az ajtót, amikor Cindy ott volt vele?

Soha nem bízott abban, hogy nem csinálok rosszat. Biztosanazért nem, mert ő sem tudott jó lenni. Rossznak született ésszépnek, és az Úr csak a halálon keresztül válthatta meg abűnös lelkét. Nagyot sóhajtottam, és felálltam, hogy

megtegyem, amit meg kellett tennem, hogy megmentsem

attól, amivé az életünket változtatta.

– Anya! – üvöltöttem. – Nyisd ki az ajtót! Ha nem teszed,megölöm magam! Mindent tudok rólad, arról, hogy mitcsináltok a bátyáddal! A szomszédban lakók mindentelmondtak nekem a gyerekkorotokról, amit meg nem

mondtak el, azt megtudtam a könyvedből. Nyisd ki az ajtót, hanem akarod, hogy halva találj, amikor legközelebb bejössz

hozzám!



Visszajött, kinyitotta az ajtót, és egyenesen a szemembenézett. Még akkor is engem figyelt, amikor az orrát törülgette,és idegesen beletúrt a hajába.

– Hogy érted azt, hogy a szomszédban lakók mindentelmondtak? Kik azok az emberek?

– Majd megtudod, ha meglátod – mondtam dühösen, egyikpillanatról a másikra ismét rosszá válva. Azt a ronda kisCindyt persze egyfolytában a karjában kellett tartania! Énvoltam az, akit szült, nem Cindy. – Van ott egy öregember is,

aki mindent tud rólatok, meg arról az időről, amikor apadláson laktatok. Ha átmégy, és beszélsz velük, nem fogszmár annyira örülni annak, hogy van egy lányod.

Eltátotta a száját, és láttam, hogy a rémülettől egészensötétté vált a tekintete.

– Ne hazudj nekem, Bart, kérlek!

– Soha nem hazudok, nem úgy, mint te – feleltem, ésnéztem, hogyan kezd el remegni, de annyira, hogy kis híjánCindyt is elejtette. Kár, hogy nem történt meg. Igaz, a vastagszőnyegen meg sem ütötte volna magát .

– Maradj, és várj meg itt! – mondta, és a szekrényhezindult, amelyben a kabátokat tartottuk. – Életedben legalább

egyszer tedd azt, amire kérlek! Ülj le, nézzél tévét, egyél annyiédességet, amennyit akarsz, de maradj a házban, ne menj ki azesőbe!

A szomszédba indult, én pedig megijedtem, féltem attól,

hogy nem fog visszajönni. Féltem, hogy nem menekül meg, éshogy ez az egész, amit John Amos csinál, mégsem csak játék.

Megszólalni azonban nem tudtam. Az Úr John Amos oldalánállt, és ennek úgy is kellett lennie, hiszen ő nem vétkezett.



Anya a legmelegebb, fehér télikabátjába bújt, fehér csizmáthúzott, és felkapta Cindyt, akit szintén jó melegenfelöltöztetett.

– Legyél jó fiú, Bart – mondta –, és soha ne felejtsd el, hogyszeretlek! Tíz percen belül itt vagyok, bár csak a Jóisten tudja,miket nem találhatott ki rólam az a feketében járó vénasszony.

Szégyenkezve pillantottam sápadt, riadt arcára. Anya megfog bolondulni, ha találkozik a nagymamámmal, aki a sajátanyja. Kényszerzubbonyban fogja végezni, és soha többé nem

találkozhatom vele. Miért nem örültem annak, hogy az Úr már elkezdtebüntetni, megkezdődött a bűnhődése? Megint fájni kezdett afejem, és a gyomrom is vadul háborgott. A lábam nem akartengedelmeskedni az akaratomnak. Olyan volt, mintha nehézólmot kötöztek volna rá, ami azt csinált vele, amit akart.

Miközben anya az ajtót bevágva kirohant a házból,odavonszolt engem is a kabátos szekrényhez. Anya – kiabálta a lelkem –, ne menj el, ne hagyj egyedül!

Nem szeretek egyedül lenni! Senki nem fog engem szeretni,anya, csak te! Kérlek, ne menj oda, ne engedd, hogy John Amos

meglásson! Nem kellett volna mondani semmit. Tudnom

kellett volna, hogy nem maradsz itt, ahol biztonságban lehetsz. Fölvettem a kabátom, és a bejárat melletti ablakhoz futvafigyeltem, hogyan indul el Cindyvel a karaján a jeges szélbenés sűrűn zuhogó esőben, mintha ő, a gyönge nő képes lett

volna arra, hogy egyedül szembeszálljon az Úrral, és az ő sötétharagjával.

Alig tűntek el a szemem elől, én is kirohantam a házból, ésa nyomukba szegődtem. Tényleg azt jelentette az új kabátom,



hogy szeret? Nem, felelte az agyamban lakó bölcs öregember,nem azt jelenti- Nem jelent semmit. Ajándékot, játékot, ruhátkönnyű venni. Ilyesmit adnak a gyerekeiknek azok a szülők,akik arzént kevernek a süteményükre szórt porcukorba. Alegfontosabbat viszont, a biztonságot megtagadják tőlük.

Nagyot sóhajtottam, remélve, hogy valamikor, valaholmegtalálom majd azt az anyát, aki mindig velem marad, akihozzám való – aki megérti, hogy én mindig a legjobbat

igyekszem tenni.

A szél egyenesen a szemembe fújt, és az arcomba csapta azesőt. Körülbelül tízlépésnyire magam előtt láttam, hogy anyaerősen szorítja magához Cindyt, aki megpróbált kiszabadulnia karjából, hogy hazafusson, és egyfolytában azt kiabálta: –

Nem szeretem az esőt! Vigyél haza! Nem akarok mennisehova!

Anya egy idő után feladta a küzdelmet, hogy a fején tartsaa csuklyáját, és már csak azzal törődött, hogy Cindyt szárazontartsa, amennyire csak lehet. A haja hamarosan egészenátázott, és laposan tapadt a fejéhez, akárcsak az enyém, mertén semmi pénzért fel nem vettem volna a kapucnit –

megijedtem, valahányszor rajtam volt, és megláttam magamat

a tükörben. Anya a domboldalról lefolyt sárban botladozott, éstöbbször majdnem elesett. Végül azonban, ha nehezen is,minden alkalommal sikerült megőriznie az egyensúlyát. Cindy

egyfolytában kiabált, és az öklével csépelte. – Haza! Haza akarok menni!



Futottam utánuk, mert egyszer sem nézett hátra, és nemvehetett észre. Minden figyelme a kanyargós útraösszpontosult

– Hagyd abba, Cindy! Ne püfölj! Magas fal. Vasrácsok. Erős kapu. Furcsa dobozok, amikbe

beszélni kell. Halk hang válaszolt, érteni sem lehetett a süvítőszélben. Az Urat nem érdekli a szél, a rossz idő.

Hallottam, hogy anya torkaszakadtából megpróbáljatúlkiabálni a szelet és a zuhogó esőt: – Catherine Sheffield

vagyok! A szomszédban lakom, Bart az én fiam! Beszélniakarok az itt lakó hölggyel! Nem hallottam választ, csak a szélsüvítését. Aztán megint anya kiabált: – Látni akarom, még haát kell másznom ezen a kerítésen, akkor is! Mindenképpenbemegyek, úgyhogy jobban teszik, ha kinyitják a kaput!Csöndben vártam, lihegve, és a szívem közben igazán

elkezdett fájni. A nagy, fekete acélkapu szárnyai lassan,nagyon lassan szétnyíltak. A legszívesebben elüvöltöttemvolna magam: Ne! Maradj kint, anya! Ne sétálj bele a

csapdába! Igazából nem is tudtam, hogy van-e ott csapda, vagy

sem. Egyszerűen csak féltem, hogy John Amos és a bennemlakó Malcolm miatt rosszul végződhet anya látogatása a

nagymamámnál. Előreugrottam, és nekem is sikerült mégbesurrannom az összecsukódó kapuszárnyak között. Akkorátdöndültek, mint a börtön ajtaja. A kiabáló Cindyvel nem istörődve anya a ház felé tartott. Mire elérték, mindketten bőrig

áztak, akárcsak én, pedig nekem szabad volt mind a kétkezem, és össze tudtam húzni magamon a kabátot.



A lépcső tetején anya erősen magához szorította akapálózó, szabadulni akaró Cindyt, és megütögette azoroszlánfej formájú kopogtatót.

John Amos már várta, mert rögtön kinyitotta előtte azajtót, és mélyen meghajolt, mintha királynőt engedett volnabe. Rohantam, ahogy csak bírtam, mert nem akartam semmitelmulasztani Az oldalajtón futottam be, aztán végig a folyosón,és elbújtam a tálalószekrény mögött, remélve, hogy abban aszobában lesznek, mert a pálma dézsája mögött nem volt

olyan biztonságos búvóhely. Jory is megtalált ott egyszer ésnem akartam, hogy ez újból megtörténjen. Ledobtam a padlóra a vizes kabátomat, bebújtam a

szekrénybe, és résnyire kinyitottam az ajtót. Anya mégbiztosan a hallban volt, átázott kabátját és sáros csizmájátvetette le.

Kabát és csizma nélkül bukkant fel az ajtóban. Arra semvolt időm addig, hogy megnézzem, ott van-e a nagymamám ahintaszékében, de szerencsére ott volt.

Mereven felállt, reszkető kezét a háta mögé rejtveszembenézett anyával, és nem vette le a fejéről a haját és az

arca nagy részét eltakaró fátylat.

Valami kicsi, gyönge és fiatal teremtés bőgni szeretettvolna bennem, ahogy néztem anyát, amint a szinténlevetkőztetett Cindyvel beljebb lépett a szobába. Cindy ruhájateljesen száraz volt, anyának azonban a fejéhez tapadt a haja,

és víz folyt végig az arcán. Lázas lehetett, mert annyira pirosvolt, és ettől megint csak sírni lett volna kedvem. Mi lesz, ha az

Úr itt helyben agyonsújtja? Mi van, ha tényleg a pokol tüzénkell elégnie?



– Sajnálom, hogy így berontottam önhöz – kezdte anya,

pedig azt hittem, rögtön neki fog rontani. – Azonban néhánykérdésre választ szeretnék kapni. Kicsoda ön? Miket mesél akisebbik fiamnak? Rettenetes dolgokat mond nekem, amiket

állítólag öntől hallott. Nem tudom, kicsoda ön, és ön, semismer engem. Miért tömi hát tele hazugságokkal?

A nagymamám egyetlen szót sem szólt, csak anyát nézte;aztán Cindyt. Két székre mutatott, aztán lehajtotta a fejét,mintha csak azt akarta volna mondani, hogy sajnálja, ami

történt. Miért nem szólalt meg? – Milyen kellemes szoba – mondta anya, körbehordozva a,tekintetét a sok szép bútoron. Láttam a szemén, hogyzavarban van, és még a mosolya is erőltetettnek tűnt.Megpróbálta a kezénél fogva maga mellett tartani Cindyt, deaz közelebbről is meg akarta nézni azt a sok szép dolgot, amit

maga körül látott. – Csak a legszükségesebb ideig maradok – folytatta anya, Cindyt figyelve, aki mindent megtapogatott. –

Súlyosan megfáztam, szeretnék mielőbb lefeküdni, de meg kelltudnom, miket mesél a fiamnak, amitől hazatérve ő isborzalmas dolgokat mond, és nem tisztel többé, mint azédesanyját. Ha válaszolt a kérdésemre, Cindyvel együtt rögtön

elmegyünk. A nagymama csak bólintott, és lehajtva tartotta a fejét,mintha tényleg arab nő lett volna. Anya arckifejezésén láttam,hogy azt hiszi, külföldivel van dolga, aki nem érti a mi angol

beszédünket. Anélkül, hogy hellyel kínálták volna, anya akandalló előtti fotelbe ült, Cindy pedig végül a lábánál lévő

zsámolyra telepedett .



– Kevés ház van a környékünkön, úgyhogy amikor Bart azt

mondta, a szomszédban lakó hölgy mesélt neki különböződolgokat, tudtam, hogy csak ön lehetett az. Kicsoda ön? Miértakarja ellenem fordítani a fiamat? Mi rosszat tettem én önnekvalaha is? – Egyik kérdés a másikat követte, mert a talpigfeketében lévő nő még egyetlen szót sem szólt. Anyaelőrehajolt, hogy alaposabban megnézhesse magának anagymamát.

Gyanakodott vajon? Olyan okos lett volna, hogy a fekete

fátyol és a hosszú, fekete ruha ellenére is rájött? – Amikor idejöttem, én bemutatkoztam. Legyen annyira

udvarias, hogy szintén megmondja a nevét! Válasz ezúttal sem volt, csak a fekete fátyolos fej biccentett

egyet.

– Ó, azt hiszem, már értem – mondta anya, és a homlokát

ráncolva úgy tett, mintha erősen gondolkodott volna. – Nembeszél angolul. A nő újból megrázta a fejét, amitől anya még erősebben

kezdte ráncolni a homlokát. – Ez igazán különös. Úgy látom, érti, amit mondok, és

mégsem válaszol. Néma azonban nem lehet, mert akkor nem

tudna annyi hazugságot mesélni a fiamnak. Az idő hangosan ketyegett – soha nem volt még olyan erősa márványkandalló párkányán álló őrá hangja, mint akkor. Anagymamám közben csak előre-hátra hintáztatta magát a

székben, és egyszer sem emelte föl a fejét. Anya kezdett türelmetlenné válni. Váratlanul Cindy is

felugrott, és felkapott egy porceláncicát. – Azonnal tedd le, Cindy!



Cindy, ha nem is szívesen, de engedelmeskedett, ésvisszarakta a márványasztalra a díszt. Alig tette le azonban,rögtön újabb játék után nézett. Felállt, a másik szobába vezetőátjáróhoz óvakodott, és hirtelen futni kezdett. Anya is egybőlfelpattant, és utánavetette magát, nehogy kárt tegyenvalamiben. Cindy is, akárcsak én, mindent közelről meg akartvizsgálni, bár nem ejtette el olyan gyakran azt, amit megfogott.

– Ne menjen oda! – kiáltotta a nagymama, és szintén

felugrott.

Anyám döbbenten, Cindyről teljesen el is feledkezvemegállt, és visszafordult. Kék szeme tágra nyílt, a vér kiszaladtaz arcából, és csak bámulta az ideges ujjaival a fekete ruhájamagas gallérját babráló nőt. A nagymama keze gyorsan

rátalált a fátyol alatt megbújó gyöngysorra, és azt kezdtemarkolászni.

– Ez a hang! Hallottam már korábban.A nagymama nem válaszolt. – A gyűrűi. Azokat is láttam. Honnan szerezte őket?

A nagymama tehetetlenül vállat vont, és visszadugta aköpenye alá a gyöngysort.

– Zálogházból – felelte különös, érdes hangon. – Olcsón

jutottam hozzá.Anya gyanakvóan összevonta a szemöldökét, és úgy nézteaz egyre ismerősebbnek tűnő nőt. Én közben a lélegzetemet isvisszafojtottam, és vártam, mi fog történni, ha végleg rájön,

kicsoda. Biztos voltam abban, hogy ki fogja találni. Az énanyám okos, nem lehet félrevezetni.

Hirtelen, mintha a térdei egyik pillanatról a másikraelgyengültek volna, anya lerogyott a legközelebbi székre, és



már azzal sem törődött, hogy a ruhája teljesen vizes, Cindy

pedig a másik szobában van. – Látom, csak tud egy kicsit angolul – mondta lassan,

halkan. – Mihelyt beléptem ebbe a szobába, úgy éreztem,mintha az idő visszapergeti volna körülöttem, és ismét gyereklennék. Anyám ugyanezeket a bútorokat szerette, ugyanezeket

a színeket. Megláttam a brokáthuzatú székeit, abársonyheverőt, a kandallópárkányon álló órát, és másra sem

tudtam gondolni, mint arra, hogy mennyire tetszett volna

anyámnak ez a szoba. Még a gyűrűi is pontosan olyanok, mintamilyeneket ő hordott. – Sok nő szereti az ilyen típusú berendezést… és ékszert is

– felelte a fekete ruhás hölgy. – Különös hangja van… Mrs.?

A fekete alak megint nem felelt, csak a vállát vonogatta

újból. Anya felállt, és átment a másik szobába, hogy előkerítse Cindyt. Lélegzet -visszafojtva vártam, tudva, hogy ott van afestmény, és meg fogja látni. Biztosan nem nézett azonbankörül, mert Cindyt maga után húzva pár másodperc múlvavisszatért, és megállt a kandalló előtt.

– Milyen figyelemre méltó ez a ház. Ha behunyom a

szemem, meg mernék rá esküdni, hogy Foxworth Hallt látom abalkonról. Sötét, nagyon sötét volt a nagymamám tekintete. – Gyöngyöt visel? Mintha gyöngyöt láttam volna a

nyakában, amikor bejöttem. Nagyon szépek azok a gyűrűk. Hamár megmutatja őket, miért nem mutatja meg a gyöngysorát

is?



A válasz ezúttal is vállvonogatás volt Cindyt maga utánhúzva anya közelebb ment ahhoz a nőhöz, akire nem akartammár úgy gondolni, mint a nagymamámra.

– Ahogy itt állok, mindenféle emlékek támadnak felbennem – mondta neki. – Emlékszem arra a karácsonyestére,amikor Foxworth Hall porig égett. Az éjszaka hideg volt, a hóis esett, mégis úgy lángolt, mint valami hatalmas máglya.Lehúztam az ujjamról minden gyűrűt, és a gyémánttal éssmaragddal díszített többi ékszerrel együtt a hóba szórtam.

Azt hittem, senki nem fogja megtalálni őket, de maga mostugyanazt a smaragdgyűrűt viseli, amit a hóba hajítottam. Chrisszedte fel később, mert úgy gondolta, hogy az anyját illeti. Az ődrágalátos anyját!

– Én is beteg vagyok. Menjen el, kérem – suttogta a

kísérteties, fekete alak, a szoba közepén állva, otthagyva a

hintaszéket, amiről úgy érezte, csapdába ejtheti. De elkésett, mert már csapdában volt. – Te!!! – kiáltott rá anya. – Tudhattam volna! Nincs még

egy gyöngysor a tiéden kívül, amit pillangós csat fog össze!Hát persze hogy beteg! – folytatta kiabálva. – Mi más islehetne! Tudom már kicsoda. Így már érthető minden, ami

történt. Hogy mertél visszatérni az életembe? Mindazok után,amiket tettél, visszajössz, hogy még több rosszat kövess el!Gyűlöllek! Gyűlöllek mindazért, amit tettél, és amit soha nemvolt alkalmam visszafizetni neked! Hogy elvettem tőled

Bartot, nem volt elég! Most végre többet is tehetek. Cindy kezét elengedve anya előreugrott, és megragadta a

nagymamát, aki elkeseredetten próbált szabadulni, de anyaerősebb volt. Lélegzet -visszafojtva, izgatottan figyeltem,



hogyan birkózik egymással a két nő. A nagymama megpróbáltkitérni a heves támadás elől, de nem tudta, mit csináljon.Aztán Cindy felsikoltott, és félelmében sírni kezdett .

– Anya! Menjünk haza! Nyílt az ajtó, és John Amos bicegett be a szobába. Amikor

anyám ismét támadásba lendült, előrenyújtotta nagy, bütyköskezét, és védelmezőn a nagymama vállára tette. Azelőtt sohanem láttam, hogy megérintette volna.

– Mrs. Sheffield – kezdte nyávogó, vékony hangján. – Maga

jóindulatúan bebocsátást nyert ebbe a házba, és mostmegpróbál visszaélni évek óta beteg, gyönge feleségemhelyzetével. John Amos Jackson vagyok, ez a hölgy pedig afeleségem, Mrs. Jackson.

Anya annyira megdöbbent ettől, hogy pillanatokig szólnisem tudott.

– John Amos Jackson – ismételte meg aztán, már-márélvezettel ízlelgetve minden egyes szót. – Hallottam már ezt anevet. Tegnap is, ahogy átolvastam a kéziratomat, hosszankellett gondolkodnom, amíg némileg változtatni tudtam rajta.Maga az a John Amos Jackson, aki valaha komornyikkéntszolgált Foxworth Hallban! Emlékszem a kopasz feje búbjára,

és arra is, hogyan világított a csillárok fényében. – Megpördült,és azt hittem, Cindy kezét akarja megf ogni, de ehelyett a

fátylat rántotta le a nagymama arcáról egy gyors mozdulattal. – Anyám! – kiáltotta. – Hónapokkal ezelőtt tudnom kellett

volna már, hogy te vagy az. Attól a pillanattól kezdve, hogybeléptem ebbe a házba, éreztem a jelenlétedet, a parfümöd

illatát, ízlésedet a bútorok színének és formájának amegválasztásában. Volt annyi eszed, hogy fekete lepellel



takard el az arcod és az alakod, és ugyanakkor voltál olyanostoba is, hogy a régi ékszereidet viseld. Ostoba, mindig isostoba! Az őrültség, vagy egyszerűen csak a butaság hitette elveled, hogy képes lennék elfelejteni a parfümöd illatát, azékszereidet? –Vadul, hisztérikusan nevetett, és villámsebesenpörögni kezdett, de úgy, hogy John Amos, aki meg akartaakadályozni, hogy újból a nagymamára támadjon, csak alevegőt markolta, amikor utánakapkodott.

Szájtátva bámultam, ahogyan táncolt. Körbetáncolta a

nagymamát, forgás közben szinte teljes erőből pofon vágta, ésmialatt a lába egy pillanatra se állt meg, tovább kiabált: –

Tudnom kellett volna, hogy te vagy az. Attól a pillanattólkezdve, hogy ideköltöztél, Bart őrült módjára viselkedik. Nemvoltál képes arra, hogy békén hagyj bennünket, ugye? Muszájvolt ide jönnöd, hogy megpróbáld tönkretenni mindazt, amit

Chrisszel megtalálni véltünk – a boldogságot, először azéletben. És te most tönkretetted. Sikerült megőrjítened Bartotannyira, hogy be kell zárni oda, ahonnan te jöttél. Ó, hogygyűlöllek ezért! Hogy gyűlöllek mindazokért a dolgokért, amittettél! Cory, Carrie és most Bart! Hát soha nem lesz már vége aszörnyűségnek, amit művelsz?! – Térdhajlaton rúgta a

nagymamát, kibillentette az egyensúlyából, és mihelyt feketerongycsomóként a padlóra hanyatlott, rávetette magát, ésletépte a nyakáról a gyémántokkal díszített, pillangó alakúcsattal összefogott gyöngysort.

Két marokra fogta, szétrántotta, és a sápadt gyöngyszemekszétperegtek a vastag, kézi csomózása keleti szőnyegen,

amelynek a bolyhai rögtön elnyelték őket.



John Amos a karjánál fogva durván megragadta anyát,talpra rántotta, és úgy megrázta, hogy anya feje jobbra-balra

hányódott. – Szedje össze a gyöngyöket, Mrs. Sheffield! – szólt rá

szigorú, zord, hirtelen nagyon erősnek tűnő hangon.Meglepődtem azon, hogy olyan durván mer bánni anyával.Tudtam, hogy Jory a helyemben hozzáfutna, és megmentenétőle anyát, de nem voltam biztos abban, hogy én képes leszek-

e megtenni. Az Isten felülről mindent látott, azt akarta, hogy

anya szenvedjen a bűneiért, és nem tudtam, mit tenne velem,ha a segítségére sietnék? Jory különben is nagyobb és erősebbvolt nálam. Apa meg állandóan azt mondta, nincs az a rossz,ami jóra ne fordulna, és éreztem, hogy ezúttal is ennek kelltörténnie, bármilyen rossz is volt tehetetlenül figyelni, ami aszemem előtt történt.

Anyának végül is nem volt szüksége a segítségemre.Hátravetette a fejét, és a tarkójával jó erősen belevágott JohnAmos protézisébe. Hallottam, amint a hamis fogsor hangosatreccsenve eltörik, és láttam, hogy anya kiszabadította magát aszorításból. John Amos azonban elszántan utánavetette magát.Meg akart a ölni, maga akart az Úr sötét, bosszúálló angyalává

válni! Gyorsabban, semhogy tisztán láthassam, anya felrántotta atérdét, és ágyékon rúgta. John Amos felüvöltött, a padlórarogyott, és vadul vonaglott a fájdalomtól.

– A pokolba veled! – jajongta elkínzott hangon.

– A pokolba teveled, John Amos Jackson! – kiáltotta vissza

torkaszakadtából anya. – Ne merj még egyszer hozzám nyúlni,mert kikaparom a szemedet!



Addigra a nagymamának is sikerült feltápászkodnia, és aszoba közepén állt, bizonytalanul, megpróbálvavisszaigazítani letépett fátylát. Anya odaperdült hozzá, ésolyan erővel vágta pofon, hogy beleesett a hintaszékébe.

– Pokolba veled is, Corrine Foxworth! Azt reméltem, sohatöbbé nem foglak látni. Reméltem, hogy meghalsz abolondokházában, és megóvsz a kíntól, amit az okoz, ha látlak,és hallom a hangodat, amit valamikor annyira szerettem. Dehát nekem soha nem volt szerencsém. Ismerhettelek volna

annyira, hogy tudjam, nem leszel olyan tapintatos, hogymeghalj, és békében hagyd Christ és engem is. Olyan vagy,

mint az apád, kétségbeesetten ragaszkodsz értéktelen,másoknak csak fájdalmat okozó életedhez.

Gondolni sem mertem addig, hogy anyában ilyenfékevesztett indulatok tombolnak. Pontosan olyan volt, mint

én. Döbbenten, félve figyeltem, amint akkora erővel ragadtafel nagymamát a hintaszékből, hogy az felborult. Egymásbakapaszkodva hengergőztek a padlón, miközben John Amos,talán örökre nyomorékká váltan, tovább nyögdécselt aközelükben. Pár másodperc múlva anya maga alá gyűrte anagymamát, ráült, és kezdte lecibálni a fényesen csillogó,

drága gyűrűit. A nagymama erőtlenül jajongva igyekezettmegvédeni magát és az ékszereit. – Kérlek, Cathy, ne csináld ezt velem! – esdekelt.

– Te!!! Mennyire szerettelek volna így, a padlón látni, és

hallani, ahogy esdekelsz, akárcsak most! Tévedtem az előbb.Igazából ez az én szerencsenapom. Végre lehetőségem van

arra, hogy bosszút álljak mindazért, amit velünk tettél. Nézdcsak, mit csinálok a drága gyűrűiddel! – Fölemelte a kezét, és



egy szenvedélyes mozdulattal bevágta az ékszereket a tűzbe. –Tessék! Tessék! Megtörtént! – kiabálta. – Megtörtént, aminekmár régen, akkor éjjel meg kellett volna történnie, amikorBart meghalt.

Felugrott, Cindyt magával rángatva az előszobába futott,gyorsan ráadta a kabátját, és a sajátjáért nyúlt, hogy gyorsanfelöltözzön. John Amos közben összeszedte magát, fölkelt apadlóról, és valami ördögfattyáról motyogott, akinek addigkellett volna elpusztulnia, amíg tehetetlenül be volt zárva.

– Mocskos szuka! Azelőtt kellett volna végezni veled, hogyújabb sátánfiakat tudtál volna elleni! Én hallottam, amit mondott, de lehet, hogy anya nem.

Kijöttem a szekrényből, de a nagymama észre sem vett, mertcsak ült a szőnyegen, és sírt, magába roskadva. Anya addigrafelhúzta a csizmáját, a fehér kabátját, reszketve visszajött az

ajtóhoz, és ránézett a padlón ülő, öreg nőre. – Mit mondtál, John Amos? – kérdezte. – Jól hallottam,hogy mocskos szukának neveztél? Mondjad még egyszer!Ismételd meg, hogy tisztán halljam! Most, hogy már felnőttvagyok, és nem rémült kisgyerek. Most, hogy a karom és alábaim erősek, a tieid pedig gyengék. Ne gondold, hogy

könnyen el tudsz bánni velem, most, hogy nem vagyokgyönge, és már nem is félek. Kezében egy piszkavassal, amit a kandalló mellől vehetett

el, John Amos fenyegetően megindult felé, anya pedig csak

nevetett, mert bolond öregembernek, gyönge ellenfélnektartotta. Gyorsan elugrott előle, és olyan erősen rúgta fenékbe

a jó lábával, hogy John Amos a dühtől ordítva egyenesen azarcára zuhant.



Én is kiabáltam. Ez így nem volt jó! Nem az történt, amitJohn Amos korábban elmondott, amikor arról beszélt, hogyanfogja megbüntetni anyát az Úr! Arról nem volt szó, hogy ő ismegpróbálja bántani. A hangomat meghallva anya szemetágra nyílt, arca elsápadt, és láttam rajta, hogy mindjártösszeesik.

– Bart!

– John Amos mondta meg, hogy mit kell csinálnom –

feleltem neki suttogva.

Megpördült, és rákiáltott a nagymamámra: – Nézd meg,mit tettél! Ellenem fordítottad a fiamat. Mindig, mindentbüntetlenül megúszol, még a gyilkosságot is. MegmérgeztedCoryt, úgy megmérgezted Carrie agyát, hogy öngyilkosságotkövetett el, megölted Bart Winslow-t, amikor visszaküldted atűzbe, hogy kihozzon egy halálán lévő, gonosz vénasszonyt, és

most a fiam agyát mérgezted meg, hogy szembeállítsad velem.Te közben sértetlen maradtál, és elkerülted a büntetést azzal,hogy bolondnak tettetted magad. Akkor bezzeg nem voltálőrült, amikor felgyújtottad Foxworth Hallt. Az volt életedbenaz első igazán okos húzásod, de most elérkezett a bosszúmpillanata! –Ezekk el a szavakkal a kandallóhoz rohant, felrúgta

a kipattanó parázsnak odatett vörösréz tepsit, és elkezdtekilapátolni a keleti szőnyegre a tüzesen izzó parazsat. Miközben a vastag, bolyhos gyapjú már füstölgött,

odakiáltotta nekem: – Öltözz fel, Bart, megyünk haza, és olyan

messzire költözünk innen, hogy soha, de soha többé netaláljon meg!

Felsikoltottam, és a nagymama is felsikoltott, de anyátteljesen lekötötte, hogy begombolja Cindyn a kabátot, és nem





nagyanyádat, és soha többé nem találkoztatok volna! Így

bánik el az élet azokkal, akik megpróbálnak jók lenni. Én, csakén igyekszem törődni veled, és megmenteni attól, hogy egészhátralévő életedet a börtönnél is rosszabb helyen, örökrebezártan töltsed.

Börtön! Börtön! Rosszabb, mint a méreg! – Figyelsz rám, Bart? Hallottad, amit mondtam? Érted,

hogy amit csinálok, csak azért teszem, mert mindkettőjüket

meg akarom menteni neked?

Csak bámultam rá, és nem igazán értettem semmit. – Igen, Bart, egy helyett két ajándékot is kapsz tőlem. Nem tudtam, hogy mit és kinek higgyek még. A padlón

ájultan heverő két nőre néztem, anyára és a nagymamára, akiöntudatlanul, keresztben feküdt anya törékeny testén. Mint amindent elsöprő árvíz, úgy tört rám a gondolat:

mindkettőjüket szeretem. Jobban szerettem őket, mint addigsejtettem. Egyikük nélkül sem akartam élni, még kevésbé úgy,hogy mindkettőt elveszítsem. Valóban olyan gonoszok lettekvolna, mint azt John Amos mondta? Meg fog büntetni az Isten,ha megóvom őket attól, hogy tűztől „tisztuljanak meg”?

Ott állt viszont előttem John Amos, az egyetlen ember, aki

kezdettől fogva teljesen őszinte volt hozzám. Ő egybőlelmondta, ki volt az igazi apám, az igazi nagymamám, ésmilyen volt Malcolm, a bölcs és agyafúrt. A résnyire zártszemekbe néztem, utasításokra várva, Az Úr John Amos

oldalán állt, különben nem élhetett volna olyan sokáig. Elmosolyodott, ujjai közé fogta az állam, és én

megborzongtam. Nem szerettem, ha bárki hozzám ért, mertnem éreztem az érintést.



– Jól figyelj rám. Bart! – mondta. – Először is fogd kézenCindyt, és vidd szépen haza! Eskesd meg rá, hogy nem mondjael senkinek, amit itt látott, különben kitéped a szép, rózsaszínkis nyelvét. Rá tudod venni, hogy ezt megígérje?

Némán bólintottam, tudva, hogy meg kell esketnem ráCindyt.

– Nem fogod bántani anyát és a nagymamát?

– Persze, hogy nem, Bart! Csak elviszem őket egy olyanhelyre, ahol biztonságban lesznek. Akkor láthatod őket,

amikor csak akarod. Egyetlen szót sem szólhatsz azonbanróluk annak az embernek, aki az apádnak nevezi magát!Egyetlen szót sem! Ne felejtsd el, hogy ő is bármikor készvolna megfosztani téged az otthonodtól, és bezáratni valamiszörnyű helyre! Ő is azt hiszi, hogy őrült vagy. Nem jöttél mégrá, miért hordoznak állandóan elmeorvosokhoz?

Gombócot érezve a torkomban nagyot nyeltem, és nemtudtam, mit tegyek. John Amos tudta.

– Most vidd haza Cindyt, vedd rá, hogy hallgasson, és te iszárkózz be a szobádba, tégy úgy, mintha semmiről sem tudnál!Előbb azonban ne felejtsd el úgy megfenyegetni a kishúgodat,hogy örökre megnémuljon, és egyetlen szót se merjen

kinyögni! – Nem a kishúgom – suttogtam gyönge, erőtlen hangon. – Mit számít az?! – kérdezte ingerülten. – A lényeg, hogy

pontosan azt csináld, amit mondtam. Kövesd az utasításaimat,

mert az Úr is azt akarja, hogy gondolkodás nélkül higgyenekneki! Ne engedd, hogy akár a bátyád, akár az apád rájöjjön a

titkodra, vagy csak mégis sejtsék, hová tűnt anyád! Tégy úgy,mintha elmeháborodott lennél! Néked ez könnyen fog menni.



Hogy értette ezt? Gúnyolódni akart talán rajtam?Szigorúan összevontam a szemöldökömet, a legjobbpillantásomat vettem elő, és úgy tettem, mintha Malcolmlennék.

– Figyelj ide, John Amos! Akkor fogsz túljárni az eszemen,

amikor a föld olyan kicsi lesz, mint a mákszem, és én egészbenbekapom. Ne próbálj meg gúnyolódni rajtam, és azt hinni,hogy bolond vagyok, mert a végén úgyis én győzök! Én leszeka győztes, akár élve, akár halva!

Hatalom szállt meg, és soha nem éreztem még magamolyan bölcsnek, agyafúrtnak, mint akkor. Lenéztem a két nőre,akiket szerettem. Igen, az Isten tervezte el azt, ami történt, őadott nekem két anyát, hogy örökre az enyémek legyenek… éssoha többé ne érezzem magányosnak magam.

– Tartsd hát a szád, és ne szólj se apunak, se Jorynak,különben kitépem a nyelved! – mondtam Cindynek, miutánhazavittem, és bementem vele a konyhába. – Akarod, hogy

kitépjem a nyelved?

Kis arca esőtől és könnytől nedvesen csillogott, és sötétkoszcsíkok is látszottak rajta. A szája szétnyílt, a tekintete

kitágult, és úgy reszketett, mint a falevél. Szó nélkül engedte,hogy ráhúzzam a pizsamát, és lefektessem. Amígvetkőztettem, a szememet egész idő alatt szorosan összezárvatartottam, nehogy lány testének a látványától még jobbanmegutáljam.



HOL VAN ANYA?

Beszélnem kellett vele. Vele, aki elindította azt a tornádót, amiromba dönteni látszott az életünket. Apával sokat beszéltünka dologról, de én változatlanul nagyon feszült és zavartvoltam. Miért kellett hozzánk jönnie? Csak azért, hogy ezttegye? Végül már nem bírtam türtőztetni magam, és mihelytvége volt a balettnek, egyből berohantam Madame irodájába.

– Utállak, Madame, mindazért a sok csúnyaságért, amitanyának mondtál. Azóta csupa szörnyűség történik velünk.Mostantól kezdve hagyd őt békén, különben elmegyek, és sohatöbbé nem fogsz látni! Azért jöttél, hogy tönkretedd? Nem tudtöbbé táncolni, és ez már önmagában is elég. Ha nem hagyodabba, hogy ennyi bajt okozz, én is örökre abbahagyom a

táncot. Elfutok, és soha többé nem fogsz látni. Azzal, hogy aszüleimet tönkretetted, nemcsak nekik ártottál, hanem nekemés Bartnak is.

A szavaim hallatán elsápadt, és hirtelen nagyon öregneklátszott

– Ahogy ezt most mondtad, pontosan olyan voltál, mintapád – felelte. – Julian fekete szeme is ugyanúgy villámlott,mint az előbb a tiéd.

– Valamikor szerettelek.

– Valamikor…?

– Igen, valamikor! Amikor úgy éreztem, hogy törődszvelem, a szüleimmel, amikor még azt hittem, hogy a világon abalett a legcsodálatosabb dolog. Most már nem hiszek benne.



Mintha tőrt döftem volna a szívébe. Elgyötörten a falnakdőlt, és a padlóra hanyatlott volna, ha nem ugrom oda, hogyelkapjam.

– Jory, kérlek! – zihálta elkeseredetten. – Soha ne szökj el!Ne hagyd abba a táncot! Ha megteszed, az életem

értelmetlenné válik, és Georges-é és Juliané is. Ne teddértelmetlenné az életét azoknak, akiket szerettem éselveszítettem!

Annyira zavarban voltam, hogy válaszolni sem tudtam,

ezért inkább elfutottam, ahogy Bart is mindig elfutott,valahányszor rosszra fordultak körülötte a dolgok. – Hova futsz ilyen lélekszakadva, Jory?! – kiáltott utánam

Melodie. – Megbeszéltük, hogy beülünk valahová, és iszunkegy üdítőt.

Nem válaszoltam neki, csak futottam tovább. Nem érdekelt

már senki és semmi. Az egész életem romokban hevert. Aszüleim nem voltak házasok. Hogyan is lehettek volna? Melyikpap vagy békebíró adott volna össze két testvért?

Az utca túloldalára érve lelassítottam, aztán bementemegy parkba, és leültem az egyik zöldre mázolt padra. Csakültem szótlanul, és bámultam a lábamat. Táncoshoz illő lábak.

Erősek, kemények, gyakorlástól edzettek, készek arra, hogyprofiként színpadra lépjek velük. Mit fogok csinálni, hafelnövök? Orvos nem akartam lenni, és ha néha mondtam is,hogy az leszek, csupán azért, mert örömet akartam szerezni

vele apának. Micsoda hülyeség! Miért próbáltam hazudnimagamnak, amikor pontosan tudtam, hogy tánc nélkül

elképzelhetetlen számomra az élet. Ha megbüntetemMadame-ot, anyát, a nevelőapámat, aki valójában a



nagybátyám, akkor valójában önmagamat büntetemmindenkinél jobban.

Felálltam, körbenéztem a parkban magányosan üldögélő,sok öregemberen, és azt kérdeztem magamtól, vajon egy szépnapon én is olyan leszek-e, mint ők. Nem! Úgy döntöttem, éntudni fogom, mikor kell beismernem, hogy hibát követtem el,és arra is képes leszek, hogy bocsánatot kérjek érte.

Madame M. az irodájában volt, amikor benyitottam hozzá, és

csöndben beljebb léptem, mozdulatlanul, homlokát atenyerébe hajtva ült az íróasztala mögött. Igyekeztemcsöndben maradni, de némi zajt mégis üthettem, mertfelkapta a fejét, és megcsillant szemében a könny. Örömfénylett az arcán, amikor észrevett, és egy szóval sememlítette, ami félórával korábban történt

– Ajándékom van anyád számára – mondta természettőlfogva érdes hangján. Kihúzta az íróasztal fiókját, és kivettbelőle egy vörös selyemszalaggal átkötött, aranyszínű dobozt.– Catherine-nek – közölte mereven, egy pillanatig sem nézve aszemembe. – Mindenben igazad volt. El akartalak szakítanianyádtól és apádtól, mert azt hittem, az volna a számodra a

legjobb. Most már látom, hogy amit tenni akartam, aztmagamért csináltam volna, és nem érted. A fiúknak az anyákmellett van a helyük, és nem a nagymamák mellett. – Keserűmosollyal a szája szögletében nézte a kezében tartot taranyszínű dobozt. – Lady Godiva bonbon. Az, amit anyád a

legjobban szeretett, amikor még New Yorkban élt, és Madame

Zolta társulatának a tagja volt. Akkor nem ehetett annyicsokoládét, amennyit szeretett volna, nehogy meghízzon.



Mindig azok közé tartozott, akik több kalóriát égetnek el, mintamennyit magukhoz vesznek, mégis csak heti egy szemetengedélyeztem neki. Most, hogy már nem táncolhat többé, övélehet a szíve vágya.

Ez Bartnak a szavajárása volt – Anya rettenetesen megfázott – feleltem, és ugyanúgy

zavarban éreztem magam, ahogy ő is. – Köszönöm a bonbont,és amit az előbb mondtál. Anya rögtön jobban fogja éreznimagát, ha megtudja, hogy nem akarsz már elszakítani tőle. –

Elmosolyodtam, és adtam egy csókot az arcára. – Különben is,vagyok én akkora, hogy mindkettőtöknek bőségesen jutbelőlem. Ha te nem viselkedsz vele szúrósan, ő is kedves leszhozzád. Anya csodálatos! Egyszer sem mondta, hogybármilyen problémátok lenne egymással. – Leültem azíróasztal előtt álló, egyetlen szabad székre, és keresztbe

vetettem a lábam. – Madame, én félek. Egyre rosszabb otthona helyzet. Bart napról napra vadabb dolgokat művel. Anyasúlyosan meg van fázva, apa meg boldogtalan. Clovermegdöglött. Emma sem mosolyog már, mint régen.Hamarosan itt a karácsony, és még senkinek sem jutott az

eszébe, hogy készülni kellene rá. Ha így mennek a dolgok, én

sem fogom bírni sokáig. – Ehhh! – horkant fel ingerülten. – Az élet mindig ilyen,húsz perc szenvedéssel kell fizetni két másodpercnyi örömért.Légy hát örökké hálás azokért a két másodpercekért, és élvezd

az örömöt, bármibe is kerüljön! Vigyorogtam, de ez a vigyor tökéletesen hamis volt.

Valóban hatalmába kerített a rosszkedv, és cinikus szavai semvidítottak fel.



– Mindig így kell lennie? – kérdeztem. – Jory – felelte, közelebb tolva hozzám öreg, ráncoktól

szabdalt arcát – gondold végig alaposan a dolgot! Mirőlismered meg a napfényt, ha nincs mellette árnyék?

Meghallgattam, amit mondani akart, hagytam, hogy keserűfilozófiája némileg megnyugtasson, és végül azt mondtam: –

Rendben van, nagymama, értem, mit akarsz közölni velem, ésha nem vagy képes azt mondani, hogy sajnálod, ami történt,akkor megteszem én.

– Én is sajnálom – suttogta olyan halkan, mintha mindenegyes szó rettenetes kínt okozott volna neki Nem válaszoltam, csak magamhoz öleltem, és ezzel

megpecsételtük az egyezségünket. Útban hazafelé végig a térdemen tartottam a dobozt, és

majd meghaltam azért, hogy kinyissam.

– Apa! – kezdtem félénken. – Madame küldi ezt a bonbontanyának, azt hiszem, a megbékélés jeleként. – Szép tőle – felelte mosolyogva apa, miután egy pillantást

vetett a dobozra.

– Furcsa, hogy ilyen sokáig bajlódik anya ezzel amegfázással. Egy-két napnál tovább soha nem volt még beteg.

Nem gondolod, hogy nagyon fáradt? – Az írástól, attól az átkozott írástól! – dühöngött,miközben a sűrű forgalmat figyelte. Bekapcsolta azablaktörlőt, és előrébb hajolt, hogy lássa a jobb oldali

közlekedési lámpát. – Bárcsak elállna már ez az eső! Mindigrettenetesen zavarja. Ha esik, nagyon későn tud csak elaludni,

és már hajnalban fent van, jegyzettömböt vesz elő, arrafolytatja az írást, mert nem akar felébreszteni azzal, hogy az



írógépet veri. Senki nem teheti meg büntetlenül, hogy kétvégéről égeti a gyertyát. Ő az egészségével fizetett érte. Előbbaz esés, most pedig ez a súlyos megfázás. – Mielőtt gázt adottvolna, gyorsan ismét rám-nézett. – Ott van aztán Bartproblémája, és a tiéd is. Jory, most már ismered a titkunkat.Anyáddal számtalanszor beszéltünk róla, veled is órákon át.Meg tudsz érteni bennünket?

Lehajtottam a fejem, és csak azt éreztem, hogy nagyonszégyellem magam.

– Igyekszem megérteni – feleltem.– Igyekszel? Miért? Olyan nehéz? Nem mondtam elvilágosan, hogyan éltünk odafent négyen, bezárva egyetlenszobába, együtt nőttünk fel, és ébredtünk rá, hogy csak

egymásra számíthatunk?

– De apa! Amikor megszöktetek, és új otthont találtatok dr.

Paulnál, nem kereshettetek volna magatoknak mást? Muszájvolt, hogy pont ő legyen az?

Felsóhajtott, majd beszélni kezdett: – Azt hittem, sikerültérthetően elmagyaráznom neked, mit éreztem akkor a nőkiránt. Édesanyáddal éppen akkor voltunk összezárva, amikora legnagyobb szükségem volt rá. Anyánk megcsalt, becsapott

bennünket. Amíg fiatal az ember, szilárd, megmásíthatatlanelképzelései vannak az élet dolgairól. Sajnálom, ha fájdalmatokoztam neked azzal, hogy nem voltam képes mást szeretnirajta kívül.

Mit válaszolhattam erre? Nem, is értettem, amit mondott.A világ tele van szebbnél szebb fiatal nőkkel, gondoltam, aztán

hirtelen eszembe jutott Melodie. Ha váratlanul meghalna,képes volnék-e mást találni magamnak helyette? Hosszan



gondolkodtam ezen, miközben apa a száját összeszorítvahallgatott, az eső pedig csak zuhogott, erősen verdeste a kocsitetejét és szélvédőjét. Amikor hosszú hallgatás utánmegszólalt, úgy érezt em, mintha olvasott volna a

gondolataimban. Addigra úgy döntöttem ugyanis, hogyhavalami tragédia folytán elveszíteném Melodie-t, ha

elköltöznének, és soha többé nem találkoznánk, én akkor istovább élnék, és találnék valakit, aki pótolja. Minden jobb

ugyanis, mint …

– Tudom, min gondolkodsz, Jory! Én is évekig töprengtemazon, miért a húgom volt az, és miért nem jöhetett szóba senkirajta kívül. Talán azért, mert amit anyánk tett, az kiölt belőlemminden, a nőkbe vetett hitet, és egyedül a húgom volt képesfeledtetni a fájdalmamat. Megakadályozta, hogy abezártságnak azokban a hosszú, szörnyű éveiben teljesen

szétessek. Házzá varázsolta azt az egy szobát, és az édesanyjavolt Corynak és Carrie-nek. Otthont teremtett számunkra,megterítette az asztalt, bevetette az ágyat, mosta a ruháinkat afürdőkádban és szárította őket a padláson, de ami alegfontosabb, úgy táncolt a padláson, hogy belészerettem éssoha nem voltam már képes kiűzni a szívemből. Mert amikor

az árnyékban álltam, és figyeltem, úgy éreztem, hogy csaknekem táncol. Arra gondoltam, hogy álmai hercegévé tesz,ahogy nekem is ő volt a hercegnőm. Romantikus alkat voltam,nála is romantikusabb. Édesanyád más, mint a legtöbb nő,

Jory! Képes arra, hogy gyűlöljön, és azzal az érzéssel is életbenmaradjon, én viszont nem. Én, ha nem szerethetek, meghalok.

Miután elszöktünk Foxworth Hallból, flörtölni kezdett Paullal,arra biztatta, hogy rabolja el őt tőlem. Amikor Paul nővére,



Amanda elhitette vele a hazugságait, feleségül ment apádhoz.Jó felesége volt, de miután édesapád meghalt, elmenekült avirginiai hegyek közé, hogy bevégezze a bosszúját, amihez azis hozzátartozott, hogy elvegye anyánktól a második férjét.Mint már te is rájöttél, Bart anyánk férjének a fia, és nemPaulé, mint azt korábban neked és neki is mondtuk.

Kénytelenek voltunk hazudni, hogy óvjunk benneteket. Aztánanyád feleségül ment Paulhoz, és amikor ő meghalt, visszatérthozzám. Mindazokban az években én csak vártam, szilárdan

tudva, hogy ha megőrzöm a hitemet, és ébren tartom elsőszerelmem lángját, akkor egyszer az enyém lesz. Számárakönnyű volt más férfiakat szeretni, számomra viszontlehetetlen hozzá foghatót találni. Örökre magához, láncolt,amikor olyan idős voltam, mint most te, Jory. Ügyelj arra, kibeszeretsz bele először, mert az lesz az a lány, akit soha többé

nem fogsz tudni elfelejteni.Kifújtam a hosszú ideje visszatartott levegőt, és arragondoltam, hogy az élet távolról sem olyan, mint amilyennek abalett, és a tévében látott szappanoperák alapján tűnik. Aszerelem nem változik az évszakokkal együtt, mint korábbanreméltem.

Úgy tűnt, hogy a hazáig vezető út egy örökkévalóságig tart.Apa kénytelen volt lassan, nagyon óvatosan vezetni, és közbenláttam, hogy időnként a műszerfalon az órára téved atekintete. Én a szélvédőn át az utat bámultam. Mindenütt

karácsonyi díszek fénylettek. Hosszan néztem a fényeskirakatokat, és vágyakoztam, mint mindig, amikor esett az

eső, és úgy éreztem, hogy minden sokkal romantikusabbáválik körülöttem. Szerettem volna, ha egy évvel fiatalabb



vagyok, és megvan még az a boldogság, ami akkormindannyiunk számára öröknek látszott. Azt kívántam, bár aszomszédunkban lakó öregasszony soha ne költözött volnaoda, és ne dúlta volna fel tökéletesnek érzett életünket. Jobblett volna, ha Madame M. soha nem avatkozik bele a

dolgunkba, és nem tárja fel a titkunkat. Ez a két nőmegfosztott a szüleimbe vetett hittől, megakadályozta, hogytovábbra is büszkén gondoljak rájuk. Bármennyire küzdöttemis az érzés ellen, továbbra is taszított, amit tettek, kockáztatva

a botrányt, azt, hogy tönkreteszik az életemet, Bartét, Cindyét,mindezt csak azért, mert egy férfi képtelen volt elsőszerelméről lemondani. Mert az a nő olyasmit tett, amiértörökre hűséges maradt hozzá, és megőrizte szívében areményt.

– Jory – mondta apa, miközben rákanyarodott a

házunkhoz vezető kocsibehajtóra –, néha édesanyádpanaszkodik, hogy nem találja a könyve bizonyos fejezeteit.Ismerem annyira, hogy tudjam, nem tartozik azon nők közé,akik hajlamosak rá, hogy elveszítsenek valami fontosat. Arra

gyanakszom, te emelted ki azokat a fejezeteket a fiókjából,hogy elolvasd őket…

Megmondjam az igazat?Bart volt az, aki állandóan lopkodta anya kéziratát, bárengem sem óvott meg az erkölcsi érzékem attól, hogybeleolvassak. Nem olvastam azonban végig. Valamilyen oknál

fogva képtelen voltam tovább olvasni annál a résznél, amiarról szólt, hogyan kényszerítette rá magát az a fiú a húgára.

Felfogni is alig tudtam, hogy a mellettem ülő férfi képes voltmegerőszakolni a tizenöt éves húgát, és nem tudtam



együttérezni vele, bármilyen szörnyű helyzetben volt is, bármiösztönözte is arra, hogy ilyen borzalmas dolgot kövessen el.Azt még kevésbé értettem, hogyan szánhatta rá magát anya,hogy mindezt a világ tudomására hozza.

– Elveszítettelek, Jory?

Lassan feléje fordultam, és gyöngének, betegnek éreztemmagam, látva arcán a szörnyű kínt. És mégis – képtelen voltamarra, hogy válaszoljak

– Azt hiszem, nem is kell válaszolnod – felelte mereven

apa. – A hallgatásod minden szónál ékesebben beszél.Sajnálom. Úgy szeretlek, mint a saját fiamat, és reméltem, te isszeretsz annyira, hogy megérts. El akartunk mondani nektekmindent, amikor elég nagyok lesztek, hogy átérezhessétek ahelyzetünket Cathy jobban tette volna, ha elzárja azt akéziratot, és nem bízik annyira benne, hogy nem fogja

érdekelni a fiait. – Kitalált történet, ugye? – kérdeztem reménykedve. – Hátpersze. Tudom, hogy az. Nincs anya, aki képes volna ilyet tennia gyerekeivel… – Kiugrottam a kocsiból, és a házba futottam,mielőtt apa válaszolni tudott volna.

Önkéntelenül is kiáltásra nyitottam a szám, hogy anyát

szólítsam, de gyorsan becsuktam, és meg se mukkantam. Úgyéreztem, könnyebb lesz, ha elkerülöm, nem is találkozom vele. Hazatérve rendszerint a kertbe futottam, és lazításként

körbeszökelltem, esős napokon pedig, amikor nem tudtam

kimenni, az időm jó részét a korlát előtt töltöttem, ám ezúttalinkább ledobtam magam a nappaliban a tévé elé, benyomtam

a távirányító egyik gombját, és elmerültem valami ostoba,szórakoztatónak szánt szappanopera nézésében.



– Cathy! – kiáltotta a házba lépve apa. – Hol vagy?

Miért nem mondta neki, mint általában, hogy siessen, ésgyorsan csókolja meg, ha szereti? Szégyellte talán mondanimost, hogy már tudtuk, honnan származik ez a kérés?

– Köszöntél édesanyádnak? – kérdezte, a szobába lépve. – Nem találkoztunk. – Hol van Bart?

– Őt se kerestem. Esdeklő pillantást vetett rám, aztán bement a hálószobába,

ahol együtt aludt a feleségével. – Cathy, Cathy! – hallottam a hangját – Hol vagy? Pármásodperc múlva kijött a konyhába, de ott sem találta.Szobáról szobára járt, végül bezörgetett Barthoz.

– Bent vagy, Bart?

– Először hosszú hallgatás volt a válasz, csak aztán

hallottam a halk, kényszeredett hangot: – Igen, itt vagyok. Hola fenében lehetnék, amikor be van zárva az ajtó?

– Akkor nyisd ki, és gyere elő! – Anyu zárta be kívülről, és azt mondta, nem jöhetek ki. Leültem a tévé elé, és megpróbáltam a műsorra figyelni, de

csak az járt az eszemben, hogyan fogok normálisan felnőni,

amikor máris olyan boldogtalannak érzem magam. Apa azok közé tartozott, akik minden kulcsról másolatotkészítenek, így hamarosan Bart is kiszabadult, de csak azért,hogy szigorú kihallgatásnak vessék alá.

– Mit követtél el, amiért anya bezárt, és itthon hagyott?

– Nem csináltam semmit!

– Valamit csinálnod kellett, ha ennyire megharagudott rád.



Bart csak félénken vigyorgott, és nem szólt semmit Láttamrajta, hogy ijedt és izgatott.

– Bart, ha olyat tettél, amivel bántottad anyát, ezúttal nemviszed el szárazon. Ezt nagyon komolyan mondom.

– Nem bántottam – felelte megsértődve Bart. – Mindig őbánt engem. Nem szeret, csak Cindyt szereti.

– Cindy! – kiáltott fel apa, és gyorsan el is mentmegkeresni. Pár másodperc múlva vele együtt tért vissza.

– Hol van édesanyád, Bart?

– Honnan tudjam? Bezárt .Képtelen voltam megállni, hogy ne szóljak közbe: – Apa,

anya pár napja elvitte javíttatni a kocsiját, és Madame hozotthaza bennünket. Azóta se készült még el, autó nélkül nemmehetett messzire.

– Tudom. Szólt nekem is, hogy valami baj van a fékkel. –

Apa hosszú, fürkésző pillantást vetett Bartra. – Bart, biztosvagy benne, hogy nem tudod, hová ment édesanyád?

– Nem látok át a bezárt ajtón. – Nem mondta neked, hová akar menni?

– Nekem soha senki nem mond semmit.

– Anyu az esőbe ment…. – kezdett el csipogni váratlanul

Cindy. – Egészen vizesek lettünk… Bart megpördült, rávillantotta a szemét, mire gyorsanelhallgatott, és remegni kezdett. Apa mosolyogva fölemelte, ésleült vele az egyik fotelbe.

– Te igazi életmentő vagy, Cindy – mondta neki. – Próbáljmeg pontosan visszaemlékezni, és mondd el, hová ment anya!

A kicsi még jobban remegni kezdett, Bartot bámulta, ésképtelen volt megszólalni.



– Énrám nézz, Cindy, ne Bartra! Itt vagyok, és vigyázokrád. Ha mellettem vagy, Bart nem tud bántani. Bart! Nepróbáld megijeszteni a húgodat!

– Cindy kifutott az esőbe, apa, anyának pedig utána kellettmennie, hogy elkapja. Csuromvizesen, köhögve jött vissza, énpedig mondhattam valamit, mert nagyon dühös lett rám,belökött a szobámba, és rám vágta az ajtót

– Így már értem, mitől olyan vizes Cindynek a haja – felelte

apa, de nem látszott rajta, hogy akár kicsit is megkönnyebbült

volna. Letette Cindyt az öléből, és elkezdett telefonálgatnianya barátainak, Madame Marishának. Ő, mihelyt megtudta,mi történt, közölte, hogy azonnal indul hozzánk.

Apa Emmát is felhívta, aki a vihar miatt nem tudott mégvisszajönni, és másnapra halasztotta az utazást. Anagymamámra gondoltam, amint a zuhogó esőben megpróbál

eljutni hozzánk, és egyfolytában az járt az eszemben, hogycsontszáraz úton sem képes igazán biztonságosan vezetni.– Apa, nézzük végig az összes szobát és a padlást is! –

mondtam, és felpattanva a padlásfeljáró felé futottam. – Lehet,

hogy mint néha előfordul, fölment táncolni, és véletlenülmagára csapta az ajtót, vagy ledőlt valamelyik ágyra… Vagy

valami egyéb történt vele – tettem hozzá sietve, látva apakülönös tekintetét Már a padlásra vezető lépcsőn tartottunk, amikor Cindy

rémülten felsikoltott, apa pedig visszaszaladt, hogy az ölébe

kapja, és együtt induljon el vele. Láttam, hogy Bart kinyitja a

zsebkését, és elmélyülten egy hosszú ágat kezd farigcsálni.

Úgy tűnt, mintha meg akarta volna nyúzni, hogy a kérgétőlmegfosztva teljesen sima legyen. Miközben ezt csinálta, Cindy





szörnyű helyzetbe kerüljek, együtt szenvedve apával, anyával,Cindyvel… és talán Barttal is.

– Utálsz most, Jory? –, kérdezte apa, nyíltan a szemembenézve. – Vadul zakatolnak az agyadban a kerekek, és aztdübörgik, hogy mi hoztuk ezt magunkra anyáddal,megérdemeljük, hogy fizessünk azért, amit elkövettünk? Azjár az eszedben, hogy te nem tettél semmit, amiért ilyensúlyos árat kellene fizetned? Ha igen, tökéletesen egyetértekveled. Édesanyádnak valószínűleg jobb lett volna az élete, és a

tiéd és Barté is, ha elmegyek, és engedem, hogy nyugodtanéljen Paul házában, amíg másik férfit talál magának. De nemvoltam rá képes, mert szerettem. Szeretem most is, szeretnifogom holnap, és örökké. Isten bocsássa meg nekem, hogy

nem tudtam elképzelni nélküle az életem! Némán, döbbenten elfordultam tőle. Ilyen hát az örökké

tartó, lángoló szerelem. Tönkretesz mindent, ami az útjábakerül. Az ágyamra hasaltam, és keservesen zokogni kezdtem.

Később – nem tudom, mennyi idő múlva – felültem, és ismétazon kezdtem gondolkodni, hol lehet anya. Akkor vágottbelém először a felismerés, hogy veszélyben lehet. Tudtam,

hogy nem ment volna el szó nélkül, hagyva, hogy apa kétségekközött hánykódjon. Valami borzalmas dolognak kelletttörténnie, különben otthon volna, hogy megterítse az asztalt,és előkészüljön a vacsorához, mint minden csütörtökön,

amikor Emmának kimenője volt. Akkor kezdtem igazánmegérteni, milyen sokat jelentettek számunkra azok a

csütörtökök.



Csütörtök. Ezen a napon kapott kimenőt Foxworth Hallszemélyzete is. Csütörtök, amikor anya és apa ki tudott másznia padlás ablakán a tetőre, hogy végigheverve nyugodtanbeszélgessen, és abban a magányban és bezártságbanellenállhatatlanul egymásba szeressen. Tudtam már, miértfutott egyik férfitól a másikhoz anya. Menekülni próbált attól abűnös szerelemtől, amit ő sem volt képes elűzni magától.

Felálltam, és pontosan tudtam már, mit kell tennem Megakartam találni Bartot.

Ha őt megtalálom, anyát is visszakapom.



AZ AJÁNDÉKAIM

A hatalmas ház tágas konyhájában John Amos határozottutasításokat osztogatott a személyzet tagjainak.

– Asszonyunknak váratlanul el kellett utaznia – mondta

nekik. – Gyorsan pakolják össze minden holmiját, amireszüksége lehet Hawaii-ban! Lottie, vigye ki a csomagokat a

repülőtérre, és tegye fel őket a gépre! Ne álljon itt, és ne

bámuljon rám ostobán a fekete képével! Tud maga éppen elégjól angolul. Mozduljon. csinálja, amit mondtam!

A mindenit! Ha akart, nagyon szigorú tudott lenni. Aszobalányok úgy rebbentek szét, mint a riadt madarak, egyikerre futott, a másik arra. és hamarosan kettesben maradtunk.Elvigyorodott, és rossz fogait rám villantva megkérdezte: –

Nálad hogy ment?

Olyan volt, akár a filmekben: csak egymásraszámíthattunk. Nagyot nyeltem, és megpróbáltam eltüntetni atorkomat fojtogató gombócot, de nem sikerült .

– Nem tudják, hol van anya – feleltem. – Aggódnak, ésállandóan kérdezgetik, merre ment?

– Ne törődj velük! – mondta azon a furcsa, öreges hangon,aminek a hallatán mindig megkérdeztem magamtól, hogymiért éppen őt választotta ki az Úr ilyen fontos feladatra. –

Mindenről gondoskodom, amíg az Úr jelét nem adja, hogyanyád és nagyanyád levezekelte a bűneit, és megmenekült apokol tüzétől. Te csak menj haza, és maradj csöndben!

Tüzet láttam magam előtt, egyre magasabbra csapó, ésegyre forróbb lángokat.



– Azt mondtad, hogy anya az én ajándékom, és most mégazt sem árulod el, hol van. Megnéztem a padláson, de ott nemtaláltam. Ha nem mondod meg, hová dugtad őket,hazamegyek, és elárulom apának, mit csináltál.

– Hogy én mit csináltam? – kérdezte kaján vigyorral azarcán. – Hogy te mit csináltál, Bart Winslow Sheffield! Aztgondoltad, akár csak egy pillanatig is, hogy akinek annyipszichiátriai problémája volt, mint neked, annak elhiszik, amit

mond, és nem tartják bűnösnek? Törvény elé állítanak,

elítélnek, és örökre bezárnak. Látva pillantásomban Malcolm vad, sistergő dühét. JohnAmos hangot váltott, és még mosolyogni is megpróbált .

– Ne idegeskedj, Bart, csak próbára akartalak termi! –

mondta. – Ki akartam deríteni, nem törsz-e meg rögtön, nemveszíted-e el egyből a bátorságodat. Látom azonban, hogy

határozott vagy, és az igazak ereje lakozik benned, mint adédnagyapádban, Malcolmban. Ugyanolyan hatalmassá váltál,mint ő, és most végre itt az alkalom, hogy élj is a hatalmaddal.Te fogsz ugyanis uralkodni a felnőtteken – anyádon ésnagyanyádon. Te parancsolsz nekik, te adsz nekik enni, haakarsz, vagy éhezteted őket, ha éppen ahhoz van kedved.

Ügyelj azonban arra, hogy óvatos légy! Titokban kell tartani,hol vannak, amíg… szóval el ne felejtsd egy pillanatra sem,hogy apád és a bátyád gyanakodni fognak, és gondolkodásnélkül elárulnak, ha engeded, hogy akár csak meg is sejtsék,

mire készülsz!Mindig, mindenki gyanakodott rám. Ha eltört valami, az

mindig az én hibám volt. Ha valamelyik vécécsészéből nemfolyt le rendesen a víz, hanem kiömlött belőle, rögtön engem



hibáztattak, hogy túl sok papírt dobtam bele. Ha anyaelveszítette egy ékszerét, azért is én voltam a bűnös. Bármirossz történt a házunkban, mindenért engem okoltak. De mostmajd megmutatom nekik, milyen rosszul tették, hogy nemszerettek!

– Kenyér és víz! – jelentettem ki határozottan. – Kenyér ésvíz is elegendő a férjükhöz és fiaikhoz hűtlen asszonyoknak.

– Remek, remek – morogta John Amos.

Elemlámpával a kezében levezetett a pincébe a keskeny

lépcsőn. Nyirkos volt odalent, a gyönge fényben hatalmasárnyak imbolyogtak körülöttünk. Régebben, amikor a ház mégcsak a miénk volt, Joryval minden szögletét, minden kis sarkátfelderítettük. A pincében azonban szellemek laktak, soha neméreztem ott jól magamat, és ezért szorosan John Amossarkában maradtam, reszketve a félelemtől, ha csak

egyméternyire eltávolodott tőlem. – Itt is keresni fogják őket – suttogtam, ügyelve arra,nehogy fölébresszem a sötét zugokban alvó szellemeket

– Ahová én zártam őket, ott nem – felelte John Amos. –

Apád biztosra veszi majd, hogy a padláson vannak, és miért isne tenné? Az volna a tökéletes bosszú. Soha nem fedezi fel

azonban a kis kamrát, amit az építőmunkások csináltak,amikor új falat emelve megerősítették a borospincét. Borospince. Nem hangzott olyan jól, mint a padlás. Nem

tűnt olyan ijesztőnek, bár nagyon sötét és hideg volt odalent. John Amos pókhálókat hajtogatott félre, ócska bútorokat

tolt el az útból, amíg el nem értünk egy tömör deszkaajtóhoz,

amit csak komoly erőfeszítés árán tudott kinyitni.





– Ki az? – kérdezte gyönge hangon anya. – Te vagy az,

Chris? Megtaláltál bennünket?

Miért volt vak anya? Hogyan téveszthette össze JohnAmost apával? Ha megvakult, azt vajon elegendő büntetésnektartja-e az Úr?

– Tudom, hogy maga az, John – szólalt meg a nagymama is.

– Azonnal engedjen ki innen bennünket! Hallotta, amitmondtam?! Azonnal engedjen ki!

John Amos nevetett.

Nem tudtam, mit csináljak, de Malcolm felbukkant azagyamban, és megmondta. – Add ide a kulcsot, John Amos! – parancsoltam szigorúan.

– Menj fel, és hagyd, hogy én lássam el kenyérrel és vízzel afoglyokat!

Vajon miért engedelmeskedett? Tényleg azt gondolta,

hogy ugyanolyan erős vagyok, mint Malcolm? Néztem utána,amíg el nem tűnt a szemem elől, aztán a külső ajtóhozfutottam, és gyorsan becsuktam, nehogy kívülről rám tudjazárni.

Inkább Malcolmnak, mint Bartnak érezve magam,négykézlábra ereszkedtem, és magam előtt toltam az

ezüsttálcát, amin fél vekni kenyér, és ezüstkancsóban víz volt.Egy pillanatig sem tartottam nevetségesnek, hogy raboknak

való ennivalót ezüsttálcán szolgáljanak fel, hiszen nagyanyámkörül mindig, minden olyan elegáns volt.

A nagy ajtó már nem volt nyitva, John Amos csukta be,mielőtt kiment volna, és úgy nézett ki, mint a többi, poros,

pókhálós üvegekkel teli polc. Lehasalva benyúltam a legalsópolc alá, és kinyitottam a befelé – vagy kifelé? – nyíló kisajtót.



Kíváncsi lettem volna, miért érezte jól magát a macska abbana sötétben.

– Kenyér és víz – mondtam zord, szigorú hangon, ésgyorsan betoltam a nyíláson a tálcát. Gyorsan berántottam akisajtót, és téglát is elé raktam, nehogy meglássanak, havéletlenül eszükbe jut belülről kinyitni.

Ott maradtam, hogy kikémleljem őket. Hallottam, hogyanya nyögdécsel, és Christ hívogatja. Aztán nagyonmeglepődtem azon, amin mondott: – Chris, hová ment anya?

Olyan régen nem volt már nálunk, hónapok óta nem láttuk, ésaz ikrek semmit sem nőnek. – Cathy, drágám, ne emlegesd a múltat! – mondta neki a

nagymama. – Tarts ki, egyél és igyál, hogy legyen erőd, ésmeglásd, Chris mindkettőnket kiszabadít!

– Cory, ne játszd állandóan ugyanazt a dallamot!

Belefáradtam már a dalaidba. Miért olyan szomorúmindegyik? Véget fog érni az éjszaka, biztosan véget ér. Chris,mondd meg Corynak, hogy hamarosan itt a reggel!

Hallottam, hogy valaki sír. A nagymama lett volna?

– Istenem! – jajdult fel elkeseredetten. – Hát így kellvégződnie mindennek? Minden rossz volt, amit tettem?

Ezúttal annyira bíztam benne, hogy sikerülni fog. Kérlek,Istenem, ne hagyd, hogy újból kárt okozzak nekik! – Figyeltem,

amint hangosan imádkozott. Azért esdekelt, hogy anyameggyógyuljon, a fia pedig megtalálja őket, mielőtt túl késő

lenne. Ugyanazt ismételgette többször is, miközben anya őrültkérdéseket tett fel neki.

Hosszú ideig ültem ott és figyeltem. A lábam elzsibbadt,fájni kezdett, belül pedig nagyon öregnek és fáradtnak



éreztem magam, mintha engem is oda zártak volna melléjük,és én is kezdtem volna megbolondulni az éhségtől, afájdalomtól, a közeledő haláltól.

– Most elmegyek – mondtam halkan. – Nem érzem itt jólmagam.

Odahaza sötét volt, és senkit sem találtam. Nyugodtanodamehettem a hűtőszekrényhez, hogy ételt vegyek ki belőle.Éppen egy szelet sonkát rágtam, amikor Madame Marisha jöttbe a garázsból.

– Jó estét, Bart! – köszönt. – Hol van apád és Jory? Vállat vontam, hiszen honnan tudhattam volna. Nekem

soha, senki nem mondott semmit. Nem tudtam, miért ment elapa és Jory, és hagyott otthon kettesben Cindyvel. AztánEmma bukkant fel valamelyik szobából.

– Jó estét, Madame Marisha! Dr. Sheffield figyelmeztetett,

hogy bármelyik pillanatban megérkezhet. Sajnálom, hogyennyit kellett fáradnia. Mihelyt megtudtam, hogy Cathyneknyoma veszett, azonnal visszajöttem. Muszáj volt megtudnom,mi történt. Olyan rossz állapotban volt, amikor itt hagytam.

Lehetett volna annyi eszem, hogy nem megyek el, nem

hagyom itt betegen. – Emma végre engem is észrevett. – Bart!

Te haszontalan kölyök! Miért idegesíted apádat még azzal is,hogy eltűnsz? Rossz gyerek vagy, és az életemet tenném rá,hogy tudod, mi történt édesanyáddal.

A két öregasszony csak bámult rám utálkozva, komor

tekintettel. Elfutottam tőlük. Szaladtam, mert éreztem, hogyhamarosan elsírom magam, pedig nem engedhettem, hogy

bárki sírni lásson most, amikor úgy kellett viselkednem, mintMalcolm, a szigorú és érzéketlen.



A KUTATÁS

Olyan éjszaka volt, amikor még a kutyát sem verik ki. Úgyömlött az eső, ahogy akkor ömölhetett, amikor Noé a bárkájátépítette. A szél vadul süvített, azzal fenyegetve bennünket,hogy a lelket is kisöpri belőlünk. Igyekeztem lépést tartamapával, ami nem volt könnyű, mert bármilyen nagyra nőttemis, a lábam nem volt olyan hosszú, mint az övé. Ökölbe

szorított kézzel törtetett előre, és én is ökölbe szorítottam akezem, készen arra, hogy harcba szálljak mellette, ha aszükség úgy hozza.

– Jory – szólalt meg apa, léptei iramát csöppet semcsökkentve –, milyen gyakran jár át Bart a szomszédba? –

Elértük az acélrudakból készült kaput, és jó hangosan

beleszólt a telefonba. – Nem tudom – feleltem elszontyolodva. – Valamikor

bízott bennem, de már nem bízik senkiben, és nem meséli el,mit szokott csinálni.

A kapuszárnyak, mint fekete, a sírba csalogató csontkezek,kitárultak előttünk. Az összehasonlítástól megborzongtam, ésarra gondoltam, hogy kezdek ugyanolyan morbiddá válni,mint Bart. Beléptünk, és nekem futnom kellett, hogy lépésttudjak tartani apával.

– Mondanom kell valamit! – kiabáltam, hogy a szél süvítéseellenére is hallja. – Amikor rájöttünk, hogy anyának a bátyja ésnekünk a nagybátyánk vagy, először úgy éreztem, hogymindkettőtöket utállak. Azt hittem, soha nem leszek képesmegbocsátani egyikőtöknek sem a szégyent, a csalódást. Úgy



éreztem, hogy belül örökre kiszikkadok, és soha nem leszekképes szeretni, a bizalmamba fogadni senkit. Most viszont,hogy anya eltűnt, tudom, örökké szeretni foglakmindkettőtöket. Még ha akarnám, sem lennék képes utálniegyikőtöket sem.

A sötétben, a vadul zuhogó esőben magához ölelt, amellkasához szorította a fejem, és – a hangjából ítélve – a

könnyeivel küszködve azt mondta: – Jory, nem is tudod,

mennyire vágytam arra, hogy azt halljam tőled, nem utálod

édesanyádat, és nem utálsz engem. Mindig bíztam benne,hogyha elmondjuk, hogyan történt meg fogod érteni. Éstényleg el akartuk mondani, csak arra vártunk, hogy nagyobblégy. Úgy gondoltuk, talán helytelenül, hogy várnunk kell mégnéhány évet, de miután magadtól is kitaláltad, és mégisszeretsz bennünket, bízom benne, hogy meg fogod érteni.

Közelebb húzódtam hozzá, és együtt folytattuk az utunkata sötétbe burkolózó ház felé. Éreztem, hogy újfajta kapocsalakult ki közöttünk, amely erősebb, mint a korábbi. Bizonyosértelemben inkább volt apám, mint az igazi, hiszen teljesegészében az én vérem csörgedezett benne. A nagybátyánkvolt, Barté és az enyém, bár korábban azt hittem, hogy vér

szerint közelebb áll Barthoz, mint hozzám, és ettől kicsitállandóan féltékeny voltam. Most végre teljes mértékben amagaménak érezhettem. De miért nem jutott eszükbe, hogyelég nagy vagyok már, és megérteném, hogy anya viszonyt

kezdett Bart apjával. Ha elmondják, én biztosan megértem…legalábbis úgy hittem.



A lépcső tetejére értünk, de mielőtt apa kopogtatni tudottvolna, kinyílt az ajtó, és ott állt előttünk John Amos Jackson, akomornyik.

– Csomagolok – mondta köszönés helyett, és elutasító,szúrós pillantást vetett ránk. – A feleségem elutazott

Hawaiiba. Millió dolgot kell elintéznem, nem érek rászomszédokkal foglalkozni. Mihelyt megcsináltam, amit kell,rögtön utazom utána.

– A felesége?! – harsogta apa, tisztán érezhető

megdöbbenéssel a hangjában. Gonosz, alattomos fény villant a komornyik szemében, derögtön el is enyészett, és csak a hangja maradt ugyanolyankellemetlen, mint addig volt: – Igen, dr. Christopher Sheffield,

Mrs. Winslow most az én feleségem. Azt hittem, apa összeesik a megdöbbenéstől.

– Beszélni akarok vele! Egy szavát sem hiszem el magának.Nem volt ép eszénél, ha feleségül ment magához. – Én nem hazudok – felelte az a komor arcú, utálatos

ember. – Abban valóban nem téved, hogy magánkívül van.Akadnak nők, akik nem tudnak meglenni férfi nélkül, ésszükségük van valakire, aki irányítja a dolgaikat. Én pontosan

ilyen vagyok, rám nyugodtan lehet támaszkodni – Egy szót sem hiszek abból, amit mond! – vágta oda nekihevesen apa. – Hol van? Hol van a feleségem? Nem találkozottvele?

A komornyik elmosolyodott.

– A felesége, uram? Épp elég dolgom van a saját

feleségemmel, nem érek rá a magáéval is foglalkozni. Azenyémnek tegnap elege lett ebből a borzalmas időből, és



elutazott az egyik szobalányunkkal. Azzal búcsúzott el, hogyzárjam be, számoljam fel ezt a házat, és utazzam utána. Azok

után, hogy olyan rengeteg pénzt költött a rendbehozatalára ésa bebútorozására, most örökre el akar költözni innen.

Apa figyelmesen nézte John Amos Jacksont. Már-már azthittem, hogy elmegyünk, de másképp döntött, és határozottanlecövekelte a lábát .

– John, ugye tudja, ki vagyok? Ne is tagadja! Látom atekintetén, hogy igen. Maga az a komornyik, aki a Lyvie nevű

szobalánnyal szeretkezett, miközben én a kerevet mögött, apadlón lapultam, és hallottam, hogy beszámol neki a padlásonlévő egerek kiirtására szánt arzénról.

– Fogalmam sincs, hogy miről beszél – felelte a komornyik,

miközben értetlenül pillantottam hol rá, hol pedig apára. Arragondoltam, hogy végig kellett volna olvasnom anya naplóját

Rájöttem, hogy a dogok sokkal bonyolultabbak, semmintk orábban gondoltam. – John, lehet, hogy valóban feleségül vette anyámat, de az

is lehet, hogy hazudik. Függetlenül attól, melyik az igaz, úgyhiszem, maga pontosan tudja, mi történt a feleségemmel, akimiatt ugyanúgy aggódom, mint anyámért. Menjen hát az

ut amból! Át akarom kutatni a házat a padlástól a pincéig. A komornyik elsápadt .– Nem parancsolgathat itt – mondta védekező hangon. –

Felhívhatom a rendőrséget…

– De nem fogja, vagy ha akarja, tessék, tegye csak meg! Énakkor is átkutatom a házat. Bármit tesz is, nem akadályozhat

meg benne.



A vén komornyik a vállát vonogatva, tehetetlenül félreálltaz útból.

– Tessék csak, csináljon, amit akar, de figyelmeztetem,hogy úgysem talál semmit! – morogta.

Együtt végeztük a keresést. Sokkal jobban ismertem aházat, mint apa, tudtam minden zugról, az összes lehetségesrejtekhelyről. Apa egyfolytában azt mondogatta, hogy apadláson kell lenniük, de amikor felmentünk, semmit nemtaláltunk ott, csak koszt és mindenféle ócskaságot.

Visszamentünk a szalonba, ahol az anyja szokott üldögélniegyenes támlájú, kemény és kényelmetlen hintaszékében. Apanyugtalanul járkált fel-alá a szobában, és átnézett a mellettelévőbe is, ahol a nagy olajképmás függött.

– Cathy, ha átjött ide, biztosan észrevette. És valószínűlegide jött, mert Bart mondott neki valamit.

Előre-hátra hintáztatva magamat, közelebb mozdultam akihunyóban lévő tűzhöz, és közben valami élesen megreccsenta szék talpa alatt. Apa meghallotta, és lehajolt, hogy megnézze,mi volt az. Egy gyöngyszem. A fogai közé vette, ráharapott, éskeserűen elmosolyodott.

– Anyám pillangócsatos gyöngysora. Mindig azt viselte,

ugyanúgy, ahogy nagyanyánk a gyémántos brosst. Nemhiszem, hogy bárhová elutazott volna anélkül a gyöngysornélkül.

Még egy óráig keresgéltünk a házban, és kikérdeztük az

angolul alig valamit tudó mexikói szobalányt és a szakácsot is,de nem jutottunk semmire.



– Visszajövök még, John Amos Jackson – mondta apa,

amikor kinyitotta a bejárati ajtót –, és legközelebb márrendőröket is hozok.

– Ahogy óhajtja, doktor – f elelte feszes, rosszindulatúmosollyal az arcán a komornyik.

– Nem szólhatunk a rendőrségnek, apa! Ugye nem?

– Megtesszük, ha kell, de várjunk még, legalább holnapig!Nem meri bántani Cathyt vagy anyát, különben börtönbekerül.

– Apa, én biztos vagyok abban, hogy Bart tudja, mi történt.Nagyon összetartanak John Amosszal. – Elmeséltem neki,hogyan beszél Bart állandóan magában, amikor azt hiszi,egyedül van. Álmában is beszélt, és akkor is, amikor valakinekvagy valaminek tettetve magát, egymagában játszott. Úgy tűnt,Bart számára az a legfontosabb, hogy egyedül lehessen, és

magával beszélgessen. – Rendben van, Jory, értem, mire gondolsz. Van egyötletem, ami talán bejön. Nagyon fontos dolgot akarok rádbízni, úgyhogy jól figyelj! Holnap reggel tégy úgy, mintha

iskolába mennél, de mihelyt túljutottunk a sarkon, szállj ki akocsiból, fuss haza, és ügyelj rá, nehogy Bart észrevegyen! Én

megpróbálom kideríteni, hogy anyám valóban elutazott -eHawaiiba, és valóban hozzáment -e ahhoz a szörnyű alakhoz.



SUTTOGÁSOK

Kérdések. Kérdések. Mindenki egyfolytában csak kérdezgetett.Nem tudtam semmit, semmit. Nem voltam bűnös, nem. Miértengem kérdezgettek? Bolond gyerekek nem szoktak érthető,egyenes választ adni.

– Anya azért ment el, mert mindig utált, még akkor is,amikor csecsemő voltam.

Aznap éjszaka szajhák, ringyók, kurvák pörögtek,táncoltak vadul az agyamban. Felébredtem. Hallottam, hogyanveri a zuhogó eső a tetőt, hogyan döngeti az ablakot a vad,viharos erejű szél.

Újból elaludtam, és azt álmodtam, hogy én vagyok Carrie

nagynéni, aki nem nőtt elég nagyra. Álmodtam, és közben

egyfolytában azért imádkoztam, hadd legyek egyszer olyanmagas, hogy a fejem az eget verje. Lenéztem, és láttam, hogyaz összes hangyányi kis ember rémülten menekül előlem.Kacagtam, és az óceánba léptem, akkora hullámokat keltve,amik elmosták az összes, magas házakból épült várost.Mindenki rémülten ordítozott, és akit nem nyomtam agyon, aza vízbe fulladt. Leültem az óceánba, ami a derekamig ért, éssírni kezdtem. A könnyeim akkorák voltak, hogy az óceán vizeemelkedni kezdett tőlük. Bármerre néztem, csak vizet láttam,és benne a saját tükörképemet. Milyen jóképű lettem. Most,hogy már nem volt lány és asszony, hogy szeressen ésimádjon, magas voltam, erős és jóképű.

Elmondtam az álmomat John Amosnak. Bólintott, éselmesélte, hogy fiatal korában ő is sokat álmodott lányokról,



meg arról, hogy mennyire tudná szeretni őket, ha azok nemküldenék el a hosszú orra miatt.

– Volt más is, amit megmutathattam volna nekik, de sohanem adtak rá alkalmat, soha.

Másnap reggel Jory elment apával. Emmától és MadameMarishától könnyű volt elszökni, mert egyfolytában csakCindyre figyeltek. Nem baj, így legalább nyugodtan,észrevétlenül át tudtam menni a szomszédba. Elindultam

megkeresni John Amost. Éppen a gyönyörű lámpákat,festményeket és egyéb értékeket pakolta be különböződobozokba.

– Az ezüstöt gondosan vízhatlan papírba kell csomagolni,nehogy megártson neki a nedvesség! – figyelmeztette az egyik

szobalányt. – A porcelánnal és a kristállyal pedig nagyon

óvatosan bánj! Ha jönnek a szállítók, és nem leszek itt, mertépp máshol lesz dolgom, szólj nekik, hogy először a legszebbbútorokat pakolják fel.

A legcsinosabb, fiatal szobalány volt mellette, és láthatóanmeglepődött azon, amit hallott.

– Miért költözünk el, Mr. Jackson? – kérdezte. – Azt hittem,

asszonyom jól érzi itt magát. Soha nem említette, hogy el akarinnen menni.

– Az asszonyod is csak nő, és gyakran meggondolja magát.Amiatt a hülye kiskölyök miatt határozhatott így, aki aszomszédban lakik. Tudod, az, aki gyakran jár ide. Nem lehet

tovább elviselni. – Megölte a kutyát is, amit tőle kapott. Erről

ugye egyikőtök sem tud.



Bekukucskáltam, és láttam, hogy a szobalány acsodálkozástól még a száját is eltátja.

– Nem… Azt hittem, átvitte magukhoz a kutyát .– Az a kölyök veszélyes! Ezért döntött úgy asszonyunk,

hogy elköltözünk innen. Őt is többször életveszélyesenmegfenyegette. Pszichiáterhez kell járnia kezelésre.

– A szobalány a társaira nézett. Egyikük sem szólt, csakcsóválta a fejét. Dühös voltam! Rettenetesen dühös JohnAmosra, mert hazugságot terjesztett rólam.

Megvártam, amíg egyedül maradt, és leült a díszesíróasztalhoz, amiben a nagymama a csekkfüzetét tartotta.Amikor meglátott, ijedten felugrott .

– Bart, ne lopakodj olyan némán, hangtalanul, mint a

kígyó! Csinálj valami kis zajt, ha belépsz a szobába, köszörüldmeg a torkodat, köhints… Bármit, csak jelezd, hogy a közelben

vagy!– Hallottam, amit a szobalányoknak mondtál. Nem vagyokőrült!

– Hát persze hogy nem! Valamit azonban mondanom

kellett nekik, nem igaz? Különben gyanakodni kezdtek volna.

Így most azt hiszik, hogy a nagymamád elutazott Hawaiiba.

Rosszul éreztem magamat, ahogy álltam előttelábujjhegyen, tornacipőbe bujtatott lábamat figyelve. – John Amos… – kezdtem. – Adhatok ma szendvicseket

anyának és a nagymamának?

– Nem. Még nem lehetnek igazán éhesek.

Tudtam, hogy ezt fogja válaszolni. Elfelejtkezett rólam, a

számlakivonatokat, banki értesítőket kezdte olvasgatni, és



közben többször is kuncogott, talált egy apró kulcsot, amivelkinyitotta az egyik rejtett fiókot.

– Ostoba asszony… – motyogta. – Azt hitte, nem veszem

észre, hol tartja a kulcsot. Hagytam, hadd szórakozzon csak a nagymamám

holmijával, és elmentem megnézni a ketrecbe zárt egereimet.Jobban éreztem magam, ha úgy gondoltam rájuk, mint

egerekre.

Anya hangosan nyögött, és félig sírva panaszkodott a

hidegre, amikor lehasaltam és megnéztem magamnak őket ahalvány gyertyafényben. Pár gyufával együtt én adtam benekik a gyertyát, hogy láthassam, mit csinálnak. Anya kicsinekés nagyon sápadtnak látszott, ahogy ott feküdt. A nagymamaaz ölébe fogta a fejét, és az arcát törölgette egy darabronggyal, amit a ruhájából téphetett ki, mert az egyik végén

némi csipkemaradványt is láttam. – Cathy drágám, egyetlen kislányom, kérlek, figyelj rám! El

kell mondjak neked valamit, mert lehet, hogy soha többé nemlesz rá alkalmam. Igen, szörnyű bűnt követtem el. Igen,engedtem, hogy apám addig kínozzon, amíg már nem voltamképes megkülönböztetni a jót a rossztól, és azt sem tudtam,

mit tegyek, milyen irányba induljak. Igen, arzént szórtam asüteményetekre, mert abban bíztam, hogy ha kicsit megfogtok betegedni, egyenként kicsempészhetlek benneteket aházból. Nem akartam, hogy bármelyikőtök is meghaljon.

Esküszöm, hogy szerettelek benneteket, mind a négyötöket!Kivittem Coryt a kocsimba, lefektettem a hátsó ülésre,

betakartam két pléddel, de ő utolsót lélegzett, és meghalt.Pánikba estem, fogalmam sem volt, mit tegyek. Nem



mehettem a rendőrségre, és rettenetesen szégyelltem magam,borzalmas bűntudatot éreztem.

Figyeltem, ahogy megrázza anyát, és én is egész testembenreszkettem.

– Cathy, kislányom, kérlek, térj magadhoz, és hallgass meg!– esedezett. Anya szeme kinyílt, és úgy tűnt, komolyerőfeszítést tesz, hogy tisztán lássa a nagymamát. – Drágám,nem hiszem, hogy Bart ölte meg azt a kutyát, amit vettemneki. Szerette Almát. Szerintem John tette, mert azt akarta,

hogy mindenki Bartot vádolja, őrültnek tartsa, veszélyesnek,és a rendőrség is rá gyanakodjon, ha te és én eltűnünk. Azthiszem, John fojtotta meg Jory uszkárját, és ölte meg az énmacskámat is.

– Bart nagyon magányos, zavaros gondolkodású kisfiú,Cathy – folytatta a nagymama –, de nem veszélyes. Szeret

különböző szerepeket játszani, mert azt hiszi, hogy akkor nagylesz, erős és hatalmas. John azonban veszélyes. Gyűlöl engem.Pár éve tudtam csak meg, hogy ha nem térek vissza FoxworthHallba édesapátok halála után, akkor John örökölte volna azegész vagyont. Apám mindenki másnál jobban megbízottJohnban, talán azért, mert annyira egyformák voltak. Ám

amikor hazatértem, megfeledkezett róla. Kizárta avégrendeletéből, és engem tett meg egyetlen örökösének.Figyelsz rám, Cathy?

– Anya. Te vagy az, anya? – kérdezte anyukám olyan

gyönge hangon, mint a rémült kisgyerek. – Miért nem nézel ráaz ikrekre, anya, amikor eljössz meglátogatni bennünket?

Miért nem veszed észre, hogy nem nőnek úgy, ahogyan



kellene? Szándékosan nem veszel tudomást róla? Nem akarodészrevenni, nehogy szégyent és bűntudatot kelljen érezned?

– Jaj, Cathy! – jajdult fel a nagymama. – Ha tudnád,mennyire fáj annyi év után is ezt hallanom! Annyira mélysebet okoztam, hogy soha nem leszel képes megbocsátani? Sete, se Chris? Nem csoda, hogy te, és a bátyád… Sajnálom, olyanrettenetesen sajnálom, hogy bele tudnék halni!

Bármilyen elkeseredett volt is azonban, gyorsan

összeszedte magát, és folytatta, amit feltétlenül el kellett

mondania: – Ha önkívületi állapotban vagy is, és nem érted,amit mondok, akkor is el kell mondanom, mert lehet, hogy

soha többé nem lesz rá alkalmam. John Amos huszonöt éveskora körül sokat járt utánam, pedig akkor még csak tízévesvoltam. Sarkokban bújt el, onnan leskelődött, aztán aszüleimhez futott, és szörnyűségeket mesélt rólam, kiforgatva

a legártatlanabb cselekedeteimet is. Nem tudtam megértetnivelük, hogy John hazudik, mert nekem soha nem hittek, csak

neki. Nem voltak hajlandók elhinni, hogy idősebb férfiakkal,még rokonokkal is gyakran előfordul, hogy fiatal lányokatzaklatnak. John anyámnak a harmadunokatestvére volt, azegyetlen családtag, akit apám megtűrt a közelében. Azt

hiszem, miután a két bátyám meghalt, azzal hitegette, – hogyha én valaha is elveszítem a kegyeit, akkor ő örökli avagyonát Ez volt a szokása, így facsarta ki – elhúzva amézesmadzagot – az orra előtt – mindenkiből a maximumot.

John anyám vagyonára is vágyott, ők pedig biztatták, hogy azthiggye, örökölni fog. Szentnek tartották. Alázatos ábrázattal

járt -kelt, mélyen vallásosként viselkedett, és közbenmegszerzett magának minden helyes, fiatal szobalányt, aki



csak betette a lábát Foxworth Hallba. A szüleim azonban nemis gyanakodtak rá. Nem vették észre a rosszat, csak akkor, ha asaját gyerekeik követték el. Érted már, miért gyűlöl annyiraJohn, és miért gyűlölte a gyerekeimet is? Ha Gladstone-ban

maradok, minden az övé lehetett volna. – Egy nap hallottam, hogy a hallban Bartnak, a fiadnak

suttog, a női praktikákról beszél, amivel rávettem apámatarra, hogy kizárja az örökségből az egyetlen igaz barátját, alegközelebbi és leghűségesebb bizalmasát.

A nagymama elsírta magát, én pedig reszket tem, mertnagyon fájt mindaz, amit megtudtam. Malcolm! Hát te isgonosz voltál? Kiben bízhatok még, ha ez igaz? John ugyanaztművelte volna a férfiúi praktikáival, ugyanúgy csalt volna,mint a nagymama a női módszereivel? Mindenki ugyanolyanromlott és gonosz lenne, mint a nagymama és anya? Kinek az

oldalán áll az Isten? Az enyémen, az övékén vagy Johnén? – Anya! Itt vagy még, anya?

– Igen, drágám, itt vagyok. Maradok is, és vigyázok rád,ahogy még soha nem vigyáztam. Ezúttal igazi anyád leszek,olyan jó anyád, amilyennek korábban kellett volna lennem.Most meg foglak védeni téged is, és Christ is.

– Ki vagy te?! – kérdezte anya. és hirtelen felülve ellöktemagától a nagymamát. – Ó! – sikoltotta. – De hiszen te vagy!

Nem volt elég, hogy megölted Coryt és Carrie-t, most

visszajöttél, hogy engem is megölj, mert azt akarod, hogy

Chris a tied legyen, csak a tied, egyedül a tied! –

Összegörnyedve zokogni kezdett, aztán pedig üvöltözött, mint

aki megőrült, és egyfolytában azt kiabálta, mennyire gyűlöli az



anyját. – Miért nem halsz meg, Corrine Foxworth?! Miért nempusztulsz el?!

Elmentem, mert nem bírtam tovább. Mindketten rosszakés gonoszak voltak.

Csak azt nem tudtam, miért fájt ez nekem annyira.



NYOMOZÁS

Ahogy azt apával elterveztük, másnap reggel úgy tett, mintha

iskolába vinne, de a kanyaron túl kirakott a kocsiból. – Óvatos légy, Jory! – figyelmeztetett. – Ne csinálj semmit,

ami veszélybe sodorná az életed, és vigyázz, nehogy Bart és aza komornyik észrevegyen! Ne felejtsd el, könnyen veszélyesséválhatnak. – Magához szorított, mintha azzal is bátorítaniakart volna. – Jól figyelj rám! Elmegyek Bart pszichiáteréhez,és elmondom neki, mi történt. Utána kimegyek a repülőtérre,és utánanézek, elrepült -e valahova az anyám, bár szintebizonyos vagyok benne, hogy nem. Túlságosan is sok avéletlen egybeesésekből, hogy mindketten egyszerre tűntekel.

Ki kellett mondanom. Bármennyire féltem is tőle, a szavakönkéntelenül is kibuktak belőlem, és képtelen voltammegfékezni a nyelvem.

– Apa, gondoltál már arra, hogy Bart esetleg… de hiszentudod. Clovert egy dróttal megfojtották. Almat éheztették ésvasvillát döftek bele. Ki tudja, mi következhet legközelebb?

– Igen, gondoltam már erre – felelte, és bátorítóanmegveregette a vállam. – Ennek ellenére sem tudomelképzelni, hogy Bart le tudná gyűrni anyádat. Nagyon erős,bár igaz, hogy most beteg. Ez aggaszt engem a legjobban, Jory!Harmincnyolc fokos láza van, és a láz mindenkit legyengít.Otthon kellett volna maradnom, hogy vigyázzak rá. Bolond aza nő, aki orvoshoz megy férjhez – mondta, mintha teljesen

megfeledkezett volna arról, hogy ott vagyok mellette. A



motort közben le sem állította, az továbbra is halkanduruzsolt, de nem törődött vele. Előredőlt, és a volánt markolókezének támasztotta a homlokát.

– Apa… menj, és ellenőrizd a repülőtéren a járatokat! Azitthoni dolgokat bízd rám! – mondtam hirtelen támadt, és avalóságosnál talán több magabiztossággal. – Ne felejtsd el,

hogy Madame M. is itt van! Te is tudod, milyen. Amíg ő aközelben tartózkodik, Bart nem meri rászánni magát semmire.

Mosolyogva, mintha sikerült volna megadnom azt a

biztatást, amire szüksége volt, búcsút intett, és elhajtott, otthagyva engem az út mentén. Azon töprengtem, mihez iskezdjek. Az előző napi heves eső csöndes szitálássá szelídült,ami komor volt ugyan, és hideg, de legalább nem olyan ijesztő.

Hazalopakodtam, elbújtam a víztől csöpögő bokrokmögött, és a kertből figyeltem Bartot, aki a konyhában ült, és

nem volt hajlandó megenni a reggelijét. – Utálok mindent, amit csinálsz! – mondta váratlanul, énpedig mozdulatlanná dermedtem, megijedve attól, hogy olyantisztán hallom a hangját. Aztán ugyanolyan gyorsanmegnyugodtam, és el is mosolyodtam. Az intercomon áthallottam, amit bekapcsolva felejtettek. A szállítók gyakran a

hátsó ajtónkhoz hajtottak, nem a főbejárathoz, és miattuk voltrá szükségünk, mert annál a bejáratnál nem volt csengő. Avezérlő panel, a maga rengeteg gombjával ott volt, éppen akonyhában. Emlékszem, amikor a házunk épült, anya gyakran

mondogatta, hogy szeretném, ha mindenütt szólna a zene,hogy ne legyen olyan unalmas a házimunka.

Madame éles hangját hallottam: – Mi bajod van azabpehellyel, Bart?



– Nem szeretem a mazsolás zabpelyhet .– Akkor told félre a mazsolát! – Állandóan útban van. – Hát ez nem igaz! Nem reggelizel, aztán ebédelni sem

vagy hajlandó! Ha nem eszed meg az ebéded, vacsorára sekapsz semmit, márpedig egy tízéves gyerek nagyon hamarmeg tud éhezni!

– Nem fogsz halálra éheztetni! – üvöltötte Bart. – Ez az énházam! Te nem tartozol ide! Takarodj!

– Nem megyek sehová! Addig maradok, amíg anyád épenés egészségesen vissza nem jön. A hangodat pedig fel neemeld rám még egyszer, különben a térdemre fektetlek, ésaddig verem a fenekedet, amíg kegyelemért nem könyörögsz!

– Nem fog fájni! – acsarkodott az öcsém, és ebben igaza is

volt. Az elfenekelés soha nem fájt Bartnak, mintha nem is

lettek volna idegvégződései. – Köszönöm, hogy szóltál – válaszolta Madame. Nyilvánóriási erőfeszítés árán sikerült megőriznie nyugalmát. –

Megpróbálok akkor kitalálni valami jobb büntetést. Példáulbezárlak a szobádba, és nem mehetsz sehová.

Akkor már az ablaknál lapultam, és néztem Bartot, amint

ott ül, és rejtélyesen mosolyog. – Emma! – adta ki Madame az utasítást. – Vegye el Barttóla tányért, és a narancslevet is! Bart! Menj a szobádba, és addigmeg se mukkanj, amíg azt nem mondod, de normális hangon,

hogy hajlandó vagy rendesen leülni, és egyetlen zokszó nélkülmegenni az ételt, amit eléd raknak.

– Boszorkány. Vén fekete boszorkány költözött ebbe aházba – skandálta Bart, miközben kivonult a konyhából. Nem



a szobájába ment azonban, hanem – kihasználva, hogyMadame nem nézett oda – besurrant a garázsba, ahonnanegyenesen a kert végében álló, nagy tölgyfához ment, és azalsó ágára felmászva a fal fölött átszökött a szomszéd kertbe.

Futottam utána, amilyen gyorsan csak tudtam, de miutánátjutottam a falon, elveszítettem szem elől. Hová mehetett?Jobbra néztem, aztán balra, és óvatosan körbefordultam.Fölfelé ment a lépcsőn a házba, vagy le a pincébe? Utáltam azta hatalmas házat a hosszú folyosóival, és a rengeteg apró,

rejtett zugával, amelyekben nyugodtan el lehetett rejtenianyát. Az építők, ha új ház készül, a maradék, igazán ki nemhasználható helyeken rendszerint gardróbokat csinálnak,vagy polcokat szerelnek fel, de ebben az épületben – ezt

biztosan tudtam – titkos ajtók is voltak. A gondot csak azokozta, hogy minden rejtett szobát átkutattam már, és

értelmetlennek éreztem, hogy elölről kezdjem a keresést. Hirtelen lábdobogást hallottam, és megfordulva láttam,hogy Bart ott van, pontosan mögöttem. Üveges tekintettel,mintha semmit sem látna, mélyen a szemembe nézett. Azthiszem, fogalma sem volt arról, hogy ott vagyok.

Óvatosan követtem, bízva abban, hogy elvezet oda, ahová

anyát és nagyanyát rejtették, de sajnos hazafelé indult.Nyomasztó hangulatban, leverten mentem utána, úgy érezve,hogy cserbenhagytam apát, és csalódást okoztam neki.

Ebédre ő is hazajött, komoran, rosszkedvűen. – Van valami eredmény, Jory? – kérdezte.

– Semmi. És nálad?



– Nálam sem. Anyám nem utazott el Hawaiiba.Ut ánanéztem az összes légitársaságnál. Jory, Cathynek ésanyámnak abban a házban kell lennie!

Támadt egy ötletem.

– Miért nem ülsz le beszélgetni Barttal, apa? Ne ronts rá,ne szidd, legyél hozzá kedves! Dicsérd meg, mert kedves voltCindyhez, mondd el neki, mennyire szereted! Tudom, hogy

köze van ehhez az egészhez, mert állandóan Istenről motyog,meg arról, hogy az Úr őt választotta ki sötét, bosszúálló

angyalául. Apa nem válaszolt, de láttam rajta, hogy alaposanátgondolja, amit mondtam. Aztán szótlanul felállt, és elindultmegkeresni Bartot, hogy megtegyen mindent, amire egy

feldúlt lelkű kisfiúnak szüksége van, hogy ismét nyugodtnak,biztonságban lévőnek érezze magát. Ha még nem volt túl késő

hozzá.



AZ UTOLSÓ VACSORA

Később megint lementem a pincébe John Amosszal.

– Corrine – mondta lágy hangon John Amos, ahogy merevenelőrehajolt. Nehézkesen, mint én, térdre ereszkedett, ésbenézett a macska számára vágott kis ajtón. – Azt akarom,

hogy a lányoddal együtt tudd, ez az utolsó vacsorátok.Különös gonddal készítettem. – Fölemelte a tetőt az ezüst

teáskannáról, beleköpött, és teletöltött két szépporceláncsészét a forró, gőzölgő folyadékkal. – Egy neked, egy

pedig a lányodnak. –Kistányérra rakva előbb az egyik, aztán amásik csészét is betolta a nyíláson. Az állott, piszkosnak látszószendvicsekkel teli tálcáért nyúlt, és úgy ügyeskedett, hogy aztis leejtse, a kenyérszeletek leessenek róla a szénporba.

Felszedte a kis háromszögeket, tessék-lássék megtörölteőket a nadrágja szárába, aztán átlökte a tálcát a macsk aajtón.

– Tessék, Corrine Foxworth, edd meg! – mondta utálatos,sziszegő hangján. – Remélem, ízleni fognak ezek a mocskosszendvicsek, te szuka! Hittem neked, amikor a feleségemlettél, és bár soha nem voltál a feleségem úgy, ahogyszerettem volna, mégis az enyém lesz minden, ami jog szerintmegillet. Végül csak sikerült tönkretennem téged és a tieidet,úgy, ahogy Malcolm el akart taposni benneteket!

Igaza volt, hogy ennyire utálta a nagymamát? Nem lehet,hogy ő is, mint én, csak véletlenül csinált rosszat, hiszen nem

is akarta? Miért bántott mindenki mindenkit, és hivatkozottközben arra az örökségre?



– Csábítottál a szépségeddel! – kiabálta magából kikelve avénember. – Kínoztál már gyerekkorodban, ingerkedtél velemsüldőlányként abban bízva, hogy bármit t ehetsz, nem tudlak

bántani. Aztán feleségül mentél a félnagybátyádhoz, ésvisszajöttél, hogy megfossz az örökségemtől. Úgy tettél,mintha nem is léteztem volna, mintha én is a berendezésheztartoznék. Van még kedved fennhéjázóan viselkedni, CorrineFoxwort h? Hogy érzed magad a saját mocskodban heverve, ahaldokló lányod fejével a koszos öledben? Csak

rákényszerítettelek, hogy térden csússz előttem, ugye?! A sajátmódszereiddel győztelek le, elloptam tőled Bart szeretetét,elértem, hogy bennem bízzon, és ne higgyen neked. Semmire

se jutsz már a női fortélyaiddal! Elkéstél. Gyűlöllek, CorrineFoxworth, mert minden nő közül rólad álmodoztam alegtöbbet! Eddig egyfolytában csak fizettem, de ennek már

vége. Győztem, és hiába vagyok hetvenhárom éves, öt -hat évigmég nyugodtan élvezhetem a gazdagságot, és kárpótolhatommagamat mindazért, amit tőled elszenvedtem.

Hallottam, hogy a nagymama csöndesen sír. Én is sírtam,és azon gondolkodtam, kinek lehet igaza, John Amosnak vagyneki?

John Amos szörnyűséges dolgokat mondott. Gonosz,ördögi szavakat, amilyeneket kisfiúk szoktak felírni az iskolaivécék falára. Felnőttek nem szoktak úgy beszélni, és ő mégisazokat mondogatta, a nagymama és anya előtt .

– Nem volt még elég, John?! – sikoltotta a nagymama. –Engedjen ki, és a felesége leszek úgy, ahogy akarja, csak ne

büntesse tovább a lányomat! Nagyon beteg, kórházba kell



vinni! Bíróság elé fogják állítani gyilkosságért, ha hagyja, hogymeghaljon, és én is!

John Amos csak nevetett, és otthagyva őket, fölment alépcsőn.

Képtelen voltam mozdulni. Kábultan álltam, már azt semtudtam, mi a jó és mi a rossz.

– Bart! – kiáltotta a nagymama. – Fuss apádhoz, és monddmeg neki, hogy itt vagyunk! Fuss, rohanj!

Én csak álltam, és bámultam magam elé elhomályosuló

szemekkel.– Bart, kérlek! – könyörgött a nagymama. – Menj, mondd

meg apádnak, hogy itt vagyunk! Malcolm! Az ő szelleme állt a sarokban, és nézett

parázsként izzó szemekkel? Piszkos tenyeremmelmegdörzsöltem a szemem. Sötét volt, nagyon sötét. Úgy

tettem, mintha elmentem volna, de csak hátrébb húzódtam.Többet akartam tudni az igazságról.Anya gyönge, vékony hangját hallottam a sötétből, amint

kiabálni kezdett azzal az asszonnyal. Az anyjával, anagymamámmal.

– Igen, anyám, értettem mindent, az utolsó szavadig!

Függetlenül attól, kinek kellett meghalnia előbb, és kinekkésőbb, az utolsó esélyünket is elvesztettük abban apillanatban, hogy Foxworth Hallba vittél bennünket, hogybezárj! Most, évekkel később azért kell meghalnunk, mert az a

vén, őrült komornyik nem kapta meg az örökséget, amire

számított, amit évekkel ezelőtt egy rég halott vénember

megígért neki. Ugyanolyan őrült vagy, mint ők!



– Cathy! Ne utasítsd el magadtól az igazságot csak azért,mert gyűlölsz! Az igazat mondom neked! Nem látod, hogyanhasználta ki John a fiadat, az én Bartom fiát? Nem veszedészre, milyen tökéletes bosszút tervelt ki? Annak az emberneka fiát használja fel hozzá, akit gyűlölt, akiről úgy érezte, hogyelrabolta tőle, ami az övé, hiszen ő vett volna feleségül, hahagyom, hogy apám hozzá kényszerítsen. Nem is sejted,

hányszor mondogatta, mennyit győzködött arról, hogyfeleségül kell mennem Johnhoz, lehetővé téve számára, hogy

övé lehessen a vagyon fele. Nem sejtette, bár talán igen, hogyJohn az egészet akarja. És ha mi meghalunk, nem Johnt fogjákvádolni, hanem Bartot! John ölte meg Clovert, és később Almátis. John álmodozik arról, hogy megszerzi Malcolm hatalmát,Malcolm gazdagságát. Nem volt képzelődés, amikor hallottam,hogy magában beszél erről.

– Akárcsak Bart – motyogta furcsa, különös hangon anya. – Bart mindig öregnek, roskatagnak, de ugyanakkorhatalmasnak és gazdagnak tetteti magát Szegény Bart. És Jory– őt is bezárták? Mi történt Joryval?

Miért engem sajnált, és nem Joryt? Fölkeltem, ésotthagytam őket. Őrült vagyok, akárcsak John Amos? A lelkem

legmélyén gyilkos, mint ő? Semmit nem tudtam magamról. Agondolataim elködösültek, már csak homályosan láttam, devalahogy sikerült megmozdítanom elnehezült lábamat, ésfelvánszorognom az öreg, töredezett lépcsőfokokon.



VÁRAKOZÁS

Ő volt az egyetlen apa, akit igazán ismertem, és ami történt, azjobban összefűzött bennünket. Megfogta a kezem, elmondta,mit kell tennem, és én követtem, vakon követtem volna,bárhová vezet. Bármilyen szörnyűség történt ugyanis velünk,valami jó csak származott belőle, mert végre megértettem,milyen sokat jelent számomra.

Miután Bartot egész délután nem láttuk, újból átmentünk aszomszédba. Milyen gondatlan voltam, hogy hagytamelszökni. Rögtön kihasználta, hogy nem néztem rá, mertCindyt figyeltem, amint tündérien megpróbált ugyanúgytáncolni; ahogy én.

Már huszonnégy órája, hogy anyának nyoma veszett .

Az a vén komornyik nyitott ajtót, és dühösen ráncolta ahomlokát, amikor meglátott bennünket .

– Anyám nem utazott el Hawaiiba – mondta határozottanapa, kék szemét keményen, ridegen rászögezve.

– Valóban? Meglehetősen szétszórtan, kiszámíthatatlanulszokott viselkedni. Az is lehet, hogy elment meglátogatnivalamelyik barátját . Itt nincsenek barátai.

– Látom, drága cigarettát szív – jegyezte meg szárazon apa.– Emlékszem arra az éjszakára, amikor tizenhét évesen akerevet mögött hasaltam, miközben maga, és Lyvie, aszobalány… Akkor is ugyanilyen cigarettát szívott, francia?

– Eltalálta – felelte csúfondáros vigyorral az arcán John

Amos. – Az Öreg Malcolm Neal Foxworthtól örököltem ezt a

szokást…



– Olyannak képzeli magát, mint a nagyapám, ugye?

– Gondolja?

– Igen, gondolom. Amikor legutóbb körülnéztem ebben aházban, az egyik szekrényben rengeteg drága öltönyt találtam.A magáé?

– Corrine Foxworth a feleségem. Összeházasodtunk. – Mivel zsarolta, hogy feleségül ment magához? Az

öregember újból elvigyorodott. – Vannak nők – mondta –, akik

csak akkor érzik biztonságban magukat, ha férfi is van a

házban. Azért jött feleségül hozzám, mert társra vágyottEnnek ellenére, mint látja, változatlanul szolgaként kezel. – Szerintem nem így történt – felelte apa, résnyire

összezárt szemmel vizsgálgatva a vadonatúj öltönyben feszítőkomornyikot. – Szerintem magának csak az járt az eszében,milyen remekül élhet majd, ha anyám váratlanul meghal.

– Milyen érdekes! – mondta John Amos Jackson, idegesenelnyomva gyorsan végigszívott cigarettájának a csikkjét. –

Hamarosan el kell utaznom. Virginiába repülök, hogybevárjam a feleségemet, aki biztosan gyorsan rá fog unni avendéglátóira. A lánya – mint maga is tudja – évekkel ezelőttteljesen tönkretette ott társasági értelemben, és mégis

Virginiába akar menni. – Miért?– Azért, mert újból felépítteti Foxworth Hallt, dr. Sheffield

– felelte vad, tébolyult vigyorral az arcán John Amos Jackson. –

Foxworth Hall, mint a mesebeli főnix, újjászületik halóporaiból!

Apa elgondolkodva bámulta a még mindig füstölgő csikket .



– Foxworth Hall – mondta olyan hangon, amiről úgy tűnt,mintha nem is a sajátja lenne. – Hol tartanak a munkálatok?

– Már majdnem befejeződtek – felelte komoran John Amos

Jackson. – Hamarosan királyként fogok uralkodni ott, aholvalamikor Malcolm uralkodott, és az ő öntelt, gőgös lánya leszmellettem a királynő. – Torkaszakadtából fölnevetett, mintharettenetesen élvezte volna apám zavarát. – Kozmetikai

műtétet csináltat, eltüntetteti a sebhelyeit, felvarratja az arcát.Ismét szőkére festeti a haját, és az asztalom végén fog ülni. Az

egyik unokaöcsém áll majd mellettem, ahogy az régebben isvolt, csak most én leszek az úr, én uralkodom mindenkin. Láttam apa arcán, hogy valami erősen szöget ütött a

fejébe.

– Nem fog maga uralkodni sehol, hacsak nem a börtönben!– mondta, mielőtt megfordult volna, hogy sietős léptekkel

távozzon. – Apa – kérdeztem tőle, miután hazaértünk – elhitted, amit

az a vén komornyik mondott?

– Még nem tudom. Arra rájöttem, hogy ravaszabb, mintkorábban gondoltam. Amikor gyerekként Foxworth Hallban akopasz fejé búbját láttam a balkonról, nem feltételeztem róla,

hogy bármilyen hatalma lenne. Ugyanolyan volt, mintbármelyik szolga. Most viszont látom, hogy régen kieszelhettea tervét, és végre akarja hajtani a bosszúját .

– A bosszúját?

– Hát nem vetted észre, hogy ez az ember őrült? Magadmeséltél arról, hogy Bart egy évekkel ezelőtt meghalt,

Malcolm nevű embert igyekszik utánozni, de tévedtél. Bartvalójában John Amos Jacksont utánozza, és ő az, aki a



nagyapámnak képzeli magát Malcolm Foxworth meghalt, demég mindig befolyással van az életünkre.

– Honnan ismered? Találkoztál valaha is nagyapáddal?

– Egyetlenegyszer láttam csak, Jory – felelte szomorúan,elgondolkodva. – Tizennégy éves voltam, annyi idős, mint temost. Anyáddal együtt egy nagy, áttört falú asztal alattrejtőztünk, az alattunk lévő báltermet figyeltük, és MalcolmFoxworthot is láttuk, tolószékben. Elég messze volt tőlünk, ésa hangját sem hallottam, de anyánk pontosan elmesélte, hogy

állandóan a bűnről és a pokolról beszél, a Bibliából idézget, ésa poklot és a végítélet napját emlegeti. Beesteledett, és mi minden villanyt felgyújtottunk,

remélve, hogy a fények hazacsalogatják anyát és Bartot is.Emma és Madame hamar lefektette Cindyt, aztán Emmavisszament a konyhába, Madame viszont bejött a nappaliba, és

apával szemben lekuporodott az egyik fotelbe. Alighelyezkedett el, Bart is megjelent, és szó nélkül az egyiksarokba húzódott.

– Hol csavarogtál? – kérdezte apa, és ültébenkiegyenesedve, különös tekintettel bámulta Bartot. MadameM. szintén rászögezte koromfekete szemét. Bart egyikükről

sem vett tudomást, és folytatta, amit elkezdett – a kezéthasználva különböző árnyképeket vetített a falra. Valaki bekapcsolta a mögöttem álló tévét, bár a műsor

senkit sem érdekelt igazán. Egy fiúkórus karácsonyi dalokat

énekelt éppen. Fáradt voltam, miután egész nap Bartnyomában jártam. Még jobban kimerített azonban az anya

miatti aggódás, arról már nem is beszélve, hogy fogalmam sevolt, mi lesz velünk, ha…



Úgy éreztem, muszáj lefeküdnöm, és már éppen el isakartam búcsúzni mindenkitől, amikor Madamefigyelmeztetően a szájára tette a mutatóujját, éskézmozdulattal jelezte apának is, hogy figyeljen csak oda arra,

amit Bart motyog, miközben kezével kisgyerekhez beszélőöregember képét vetíti a falra.

– Csúnya dolgok történnek azokkal, akik nem tisztelik azÚr törvényeit – mondta olyan hangon, mintha nem is lett

volna igazán magánál. – A rossz emberek, akik

vasárnaponként nem járnak templomba a gyerekeikkel, ésvérfertőzést követnek el, a pokolba kerülnek, hogy ott égjeneka soha ki nem alvó tűzben, miközben ördögök szaggatjákdarabokra örökkévaló lelküket. A rossz embereket csak a tűztiszt íthatja meg, csak a tűz mentheti meg őket az ördögtől éstűhegyes vasvillájától.

Különös volt. Igazán különös. Apának sikerült uralkodnia magán, hogy nyugodt hangonmegkérdezze: – Bart, kitől hallottad ezt a sok zagyvaságot?

Az öcsém felugrott, és kiürült, semmit sem látó tekintettelmeredt rá.

– Csak akkor beszélj, ha kérdeznek! – mondta a bölcs

öregember az ártatlan gyermeknek – felelteösszefüggéstelenül. – A gyermek erre azt mondja, hogy a

szentségtelenek, akik bűnt követnek el, szörnyű véget érnek. – Ki mondta ezt neked?

– Egy öregember, a sírjából. Jobban szeret, mint Jory,akinek csak a bűnös tánc a fontos. Az öregember utálja azokat,

akik táncolnak. Azt mondja, csak én vagyok méltó arra, hogyuralkodjak utána.



Apa feszülten figyelt, nekem pedig egyfolytában az járt azeszemben, amit Bart ideggyógyásza mondott: – Hagyják, haddviselkedjen úgy, ahogy ő akar! Tegyenek úgy, mintha mindentelhinnének neki, bármilyen nevetséges dolgokat mond is! Nefelejtsék el, hogy még csak tízéves, és ebben a korban agyerekek bármiben képesek hinni! Hagyják, hadd fejezze kimagát az egyetlen, általa biztonságosnak vélt módon! Amikoraz öregember szavait hallják, legyenek tisztában azzal, hogy őadja ki magából azt, ami a leginkább nyugtalanítja!

– Figyelj ide, Bart! – szólalt meg apa. – Ha édesanyád nemtudna úszni, és azt látnád, hogy mindjárt elsüllyed, én pedigéppen másfelé néznék, szólnál nekem, hogy ugorjak érte, ésmentsem meg?

Bármelyik gyerek azonnal igent mondott volna erre, deBart hosszan elgondolkodott, a homlokát ráncolva mérlegelte

a választ, aminek spontán kellett volna kibuknia belőle. – Ha anya tiszta, és bűntelen lenne, semmit nem kellenetenned azért, hogy megmentsd – mondta hosszas gondolkodásután. – Az Úr gondoskodna arról, hogy ne essen baja.



AZ ÍTÉLET NAPJA

Senki nem értett meg, és azt sem, hogy mit akarok csinálni.Fölösleges lett volna magyarázgatni nekik. Egyedül kellettmegtennem. Elszöktem apától, Jorytól, mindenkitől, akirossznak tartott, és aki úgy gondolta, hogy csak nyűg vagyok.Jöhettem, mehettem, nem törődtek velem egy csöppet sem.Nem tudták, hogy csak a rosszat próbálom meg jóvátenni,

amit már azelőtt elkövettek, hogy megszülettem, és utána is. Bűn. Az egész világ tele volt bűnnel és bűnösökkel. Nem én voltam a hibás azért, hogy anyának bűnhődnie

kellett, bár néha elgondolkodtam azon, miért nem terjedt ki azÚr büntetése apára is.

John Amos egyszer azt mondta, a férfiak jobb dolgokra

hivatottak. Hősies tettekre, mint például a háborúzás és abátor, vakmerő cselekedetek. Nem baj, ha valaki elveszíti akezét vagy a lábát. Az sokkal kisebb szenvedés annál, amit azÚr a nők számára tartogat.

Erősen törtem a fejem, mi lesz, ha a mennyországgyöngyökkel ékes kapni nem nyílnak meg, hogy bebocsássákanya megtisztult lelkét. Menj, és ne vétkezz többet! –

mondtam volna, ha én vagyok az Isten. Aranysarummalkeményen a mennyország aranytéglából készült padlójáratoppantottam volna, hogy messze lent a mélybenmegrepedjen egy hatalmas szikla, és rávéshessem húszparancsolatomat. (Tíz nem volt elég.) Szerettem volna

egyetlen intéssel szétválasztani a Csendes-óceánt, hogy az



igazak elmenekülhessenek a sarkukban lihegőistentagadóktól.

Amikor erre gondoltam, rossz érzés támadt a fejemben, dea lábamban is, sőt a kezem is jéghideg lett. Anya, miért kellett olyan rossznak lenned? Miért szöktél el, hogy a bátyáddal éljegyütt, és a pusztulásod engem terheljen?

Jory lopakodott az ajtómhoz, hogy kémkedjen utánam.Tudtam, hogy ő az. Mindig körülöttem ólálkodott, ésmegpróbálta kitalálni, mire készülök. Nem törődtem vele, és

igyekeztem kizárólag anya életének utolsó óráira gondolni.Utolsó vacsoraként valami finomat kellett enniük anagymamával. A végső pillanat előtt minden elítélt alegkedvesebb ételét kapja, és gondoskodni akartam arról,hogy anyának és a nagymamának is része lehessen benne. Mitszeretnek vajon a legjobban? Nekem a szendvics volt a

kedvencem, és úgy gondoltam, nekik is az. A szendvics,süteménnyel és jégkrémmel jó lesz. Ha mindenki lefekszik,kiosonok, és elviszem nekik az utolsó vacsorájukat .

Sötét éjszaka ereszkedett ránk, és minden lámpa kialudtHamarosan nagyon nagy csönd volt. Mi történt? Horkolásthallottam, a hall túlsó végéből, a Jory szobája melletti

vendégszobából. A vén Madame Marisha horkolt. Undorító. Levágtam néhány szeletet a pulykából, és beraktam azEmma házi sütésű, sajtos kenyeréből vágott szeletek közé. Aszendvicsekkel, két szelet meggyes pitével, és egy jókora adag

jégkrémmel a hátizsákomban elindultam a hatalmasbarnaként terpeszkedő, rémült fehér egér módjára lapuló ház

felé.



Lefelé, lefelé, lefelé. Le a lépcsőn a pincébe, ahol egerek,patkányok és pókok laktak, és két nő nyögött, esdekelthozzám. Hallottam a hangjukat, és fontosnak éreztem magam.Kinyitottam a borosüvegeknek csinált polcok alatti kis ajtót,és belöktem hozzájuk a hátizsákot a sok finomsággal.

A tőlem kapott gyertyájuk lángja nagyon halvány volt,vadul imbolygott, és táncoló árnyékokat vetített a falra. Anagymama azzal volt elfoglalva, hogy megpróbáljamegnyugtatni anyát, aki egyfolytában csak kiabált .

– Vigye innen a kezét, Mrs. Winslow! Egy ideig ismétgyereknek éreztem magam, és boldog voltam, hogy itt vanmellettem, a sötétben, de már emlékszem, tudom, mi történt!Mennyit fizetett a komornyikjának, hogy ezt tegye velem?!Egyáltalán, maga miért van itt?!

– Cathy, Cathy! John fejbe vágott engem is, mint téged.

Engem ugyanúgy gyűlöl. Nem hallottad, amikor erről beszélt? – De igen, hallottam. Olyan volt, mint a rossz álom, mintamikor Chris próbálta, elmagyarázni, miért csináltad azt, amitcsináltál. Bármennyire igyekszik is úgy tenni, mintha utálnatéged, tudom, hogy a lelke mélyén, akármit tettél is,egyfolytában szeret. Megőrzött valamit a beléd vetett hitéből…

Micsoda bolond, hogy ennyire képes hinni a nőkben! Előszörbenned, aztán bennem! Örültem, mert sok fontos, felnőtteknek való szót hallottam,

amit beírhattam a naplómba, hogy később mindenkinek

elmesélhessem, hogyan mentettem meg anyát a pokol öröktüzétől. Egy szalmaszálat láttam anya összegubancolódott

hajában, ami csöppet sem volt már szép. Még csak meg se



köszönték, hogy puhábbá és melegebbé tettem a börtönüket.Akkor löktem be hozzájuk, amikor mindketten aludtak.

– Cathy, ugye nem is igazán szereted a testvéredet? Csakfelhasználtad.

Anya egészen eszelősnek tűnt, ahogy dühösen, villámlótekintettel rákiáltott a nagymamára: – De igen! Szeretem! Te

intézted el, hogy szeressem! Te vagy a hibás, hogy szégyenbenés bűntudatban kellett élnünk, félve attól, hogy a gyerekeinkbármelyik nap rájöhetnek az igazságra. És rá is jöttek.

Miattad!– John miatt –- felelte suttogva a nagymama. – Én csakazért jöttem, hogy segítsek, a közeletekben legyek, és kicsitosztozzam az életetekben. Ne legyen bűntudatod, hagyd, hogyén szégyelljem magam! Elfogadok mindent, a sajátbűnömként. Igazad van. Mindig igazad volt velem

k apcsolatban, Cathy! Gyönge vagyok, ostoba, mindig rosszdöntést hozok. Amikor elhatározom, mindig azt hiszem, hogyjó, de később mindegyikről bebizonyosodik, hogy rossz.

Anya elcsöndesedett. Térdelő helyzetben a sarkáraereszkedett, és az anyját bámulta.

– Az arcod! Miért karmoltad össze az arcod? – kérdezte.

A nagymama lehajtotta a fejét és olyan volt, minthaegyetlen hosszú nap alatt tíz évet öregedett volna. – Miután Bart meghalt én is meg akartam halni – felelte. –

El akartam tüntetni a szépségemet, hogy soha többé egyetlen

férfi rám se nézzen. Nem akartam a tükörbe pillantani, hogytéged lássalak benne, amint visszanézel rám, mert hosszú

ideig rettenetesen gyűlöltelek. Chris látogatásai soránelbeszélte, és megértettem, mi történt közted és a férjem



között. Ő mondta el, hogy valóban szeretted Bartot, hogyönmagad egészsége érdekében el kellett volna vetetned agyermekét, de nem voltál képes rászánni magad, mert fontosvolt számodra, és meg akartad tartani. Köszönöm, hogy ezttetted, Cathy! Köszönöm, hogy adtál nekem még egy Bartot,mert őt annyira a magaménak érzem!

Ó! Mindketten szerettek! Anya az életét kockáztatta. hogymegszülethessek, és a nagymama azért szerette meg ismét,mert én léteztem. Mégsem voltam olyan rossz, mint korábban

gondoltam.– Cathy, bocsáss meg nekem, kérlek! – esdekelt a

nagymama. – Mondd, legalább egyszer mondd, hogymegbocsátasz! Muszáj hallanom! Mindig Christopher volt az,aki igazán szeretett, aki megvédett, de miattad riadtam feléjszakánként szenvedve még a Barttal töltött mézesheteim

alatt is. A te arcod és az ikrek arca az, ami azóta is kísért.Christopher mindig az enyém lesz, és a tiéd, de kérlek, addvissza a lányom!

Anya sikoltozni kezdett! Hangosan, eszelősen,egyfolytában üvöltött, és rávetve magát, öklével ütni kezdte a

nagymamát .

– Nem! Soha nem leszek képes kimondani, amit akarsz! – Felborította a gyertyát is, amitől a szalma pillanatok alattlángra kapott. A régi újságok, amiket azért raktam behozzájuk, hogy legyen min feküdniük, szintén meggyulladtak,

nagymama és anya pedig a puszta kezével csapkodta alángokat, megpróbálva eloltani őket

– Bart! – sikoltotta a nagymama. – Ha itt vagy, és hallaszbennünket, rohanj, és hozz segítséget! Hívd a tűzoltókat! Szólj



apádnak! Gyorsan csinálj valamit, Bart, különben édesanyádat

megölik a lángok, és Isten soha nem bocsátja meg neked, hasegítesz John Amosnak, hogy végezzen velünk!

Tessék? John Amosnak segítettem vagy Istennek?Felrohantam a lépcsőn, a garázsba, ahol John Amos éppen acsomagjait rakta be a nagy, fekete limuzinba. A másik máreltűnt, a szobalányokat vitte el biztonságos helyre. Becsukta acsomagtartó fedelét, és szélesen rám vigyorgott .

– Igen, ma éjszaka jön el a pillanat – mondta. – Pontosan

éjfélkor, el ne feledd! Menj le halkan, óvatosan hozzájuk, ésgyújtsd meg a kanócot! – Azt, ami olyan nedves?

– Igen. Petróleummal itattam át – Büdös volt, és kihajítottam. Nem akartam, hogy az utolsó

vacsorájukat büdösben egyék meg.

– Mit beszélsz? Ennivalót vittél nekik? – Felém fordult, ésmeg akart ütni, de a semmiből Jory bukkant élő, és rávetettemagát . Ráugrott, hátradöntötte, és már apa is ott volt.

– Bart! – kiáltotta. – Láttuk, hogy szendvicset csinálsz,süteményt szelsz, jégkrémet veszel elő… Hol van édesanyád ésa nagymama?!

Nem tudtam, mit csináljak. – Apa! – üvöltötte Jory. – Füstszagot érzek! – Hol vannak,

Bart?!

John Amos apához fordult, és kiabálni kezdett: – Vigye

innen ezt az örült kölyköt a gyufáival együtt! Felgyújtotta aházat! Mást se csinál, mint őrültséget! Azt a szegény kiskutyát

is megölte, pedig az annyira szerette! Nem csoda, hogyCorrine halálra rémült, és elfutott, azt sem árulva el, hová



ment. – Igazi könnyek peregtek a szeméből, és csöpögő orráttörölgette. – Istenem… Mennyire szerettem volna, ha nemköltözünk ide. Mondtam Corrine-nak, hogy ennek csak rossz

vége lehet. Hazugság! Csupa hazugságot mondott rólam! Egyetlen szó

sem volt igaz az egészből! – Te csináltad! Te vagy az őrült, John Amos! – kiáltottam,

és mint Malcolm tette volna, hozzárohantam és belerúgtam. –

Halj meg, John Amos! Halj meg, és váltsd meg magad a

haláloddal! Éreztem, hogy erős kezek kapják el a karom, és emelnek amagasba. Apa a karjába szorított, és nyugtatni próbált .

– Édesanyád.., hol van anyukád? – kérdezte. – Merre van a

tűz?

Vörös köd ereszkedett a szememre, de annyira azért

magamnál voltam, hogy a zsebembe nyúljak, és odaadjamapának a kulcsot – A borospincében – mondtam, már azt sem tudva,

valójában hol vagyok. – Várják, hogy a tűz eméssze el őket,ahogy Foxworth Hallt elemésztette. Malcolm akarta, hogy eztörténjen, hogy a padláslakó egerek ne éljenek tovább, ne

hullassák szét mérgezett magjaikat .A testemtől eltávolodva álltam, és néztem, hogyan bámulrémült tekintettel a szemembe apa, megpróbálva megfejteni agondolataimat … de tudtam, hogy nem lát semmit, hiszen nem

voltam ott. Nem tudtam, hol vagyok, és már nem is törődtemvele.



A MEGVÁLTÁS

Tűz! Az egész ház lángolt! John Amosszal birkóztam, aki megpróbált lerázni magáról, dehamar rájött, hogy ki az erősebb.

– Ezt nem viszed el szárazon, vénember! Megmérgezted azöcsém agyát, őrült gondolatokat ültettél belé. Remélem, hogybörtönben fogsz elrohadni azért, amit tettél.

Míg mi John Amosszal birkóztunk, apa elrohantmegkeresni anyát és a nagymamát, szorosan a sarkábanBarttal, aki kiabálva magyarázta neki, hogyan találja meg a

borospincét. – Takarodj innen, te kölyök! – rikácsolta John Amos

Jackson. – Az öcséd őrült, közveszélyes bolond! Halálra

éheztette azt a szerencsétlen kiskutyát, aztán vasvillát szúrtbelé. Képes volna ilyet tenni egy normális gyerek?

– Miért nem akadályozta meg, ha látta, hogy ilyenszörnyűségre készül?

– Miért, miért… – motyogta a vénember. Vadállatkénttámadt volna rám. – Bolond az a kölyök, akár a nagyanyja. Afeleségem maga látta, amint gödröt ásott, és eltemette bele amacskája csontvázát. Kérdezd meg tőle! Menj csak, és kérdezdmeg!

Hiába nem akartam, muszáj volt elgondolkodnom azon,amit mondott Bart értelmetlenül viselkedett és mégis! Nemtudtam elképzelni, hogy gyilkos.

– Bart állandóan beszél álmában vénember. Úgy ismételgetmindent, amit hall, mint egy papagáj. A Bibliából idéz, és olyan



szavakat mond, amiket nem is ismerne, ha valaki, például te,nem sulykoltad volna be az agyába.

– Bolond kölyök! Az öcséd azt se tudja, kicsoda! Nemvetted még észre? Állandóan a dédnagyapjának MalcolmFoxworthnak képzeli magát… és mint Malcolm, el akarpusztítani mindenkit, aki még életben van a Foxworthcsaládból!

Alighogy ezt mondta, apa, karjában anyával belépett agarázsba, és mocskos, szakadozott ruhában követte őket az

édesanyja is. – Anya! Anya! – kiáltottam, boldogan attól, hogy élveláthatom. Borzalmas állapotban volt, piszkosan, sápadtan,rettenetesen lefogyva… de életben!

Eszméleténél volt, és suttogva rögtön azt kérdezte: – Hol

van Bart?

Túl soknak bizonyult azonban számára a megerőltetés, ésa feje aléltan apa vállára hanyatlott. Bart után nézve láttam,hogy John Amos Jackson, amíg én anyának örvendeztem,nyomtalanul eltűnt .

– Apa! – kiáltottam figyelmeztető hangon, mert John Amos,mintha a semmiből bukkanna elő, váratlanul ismét felbukkant

egy sarokból, és lapáttal a kezében hátulról apához közeledett.Mögé érve meglendítette a szerszámot, és nagy erővellecsapott rá. Apa szótlanul, anyát egy pillanatra sem engedveel, a kőre hanyatlott, a komornyik pedig ismét a magasba

emelte a lapátot, hogy lecsapva rá, megölje, és talán anyát is.Odarohantam, és jobb lábbal akkorát rúgtam belé, amekkorát

talán még soha. A lapát pörögve kiröpült a kezéből, John Amospedig dühösen felém fordult, ám akkor meg a bal lábam találta



el, egyenesen a gyomrát. Összegörnyedt, és felbukott. Bart!Hová tűnhetett Bart?

– Jory! – kiáltotta a szüleim anyja –, vidd ki őket innen,amilyen gyorsan csak tudod! Húzd őket olyan messzire aháztól, amennyire csak lehet, hogy ne essen bajuk, ha a tűzeléri a benzintartályokat, és az egész felrobban! Siess! –

Megpróbáltam ellenkezni, de nem hagyta, hogyvégigmondjam, amit akarok. –Majd én törődöm Barttal! Tecsak vidd biztonságos helyre a fiam és a lányom!

Könnyű volt fölemelni anyát, és biztonságos helyre vinni,ahol le tudtam fektetni, apát viszont sokkal nehezebbentudtam, a hóna alá nyúlva, mellé vonszolni a fa alá. Végül csaksikerült. A ház akkor már több helyen lángolt, és az ablakaibólsötét füst tört elő. Az öcsém pedig bent volt, és a nagymamámis!

John Amos Jackson közben magához tért, berohant az égőházba, és láttam, hogy a konyhában birkózik anagymamámmal. Mint az eszelős pofozta, én pedig közéjükvetettem magam, hogy megvédjem.

– Ezt nem viszi el szárazon, John! – kiáltotta a nagymama,megpróbálva szabadulni a komornyik szorításából.

Megbotlottam egy székben, felborítottam, és én is elestem, demég időben felpattantam, és láttam, amint egy nehézólomkristály hamutartót felmarkolva halántékon vágja a férfitJohn Amos úgy zuhant a padlóra, mint a meglőtt testű madár.

Akkor pillantottam meg Bartot. A kis szalonban volt, és ahatalmas portrét próbálta leemelni a helyéről, hogy

biztonságba helyezze.



– Anya! – zokogta. – Meg kell mentenem anyát! Kiviszlekinnen, anya, meglásd! Ugyanolyan bátor vagyok, mint Jory,ugyanolyan bátor… nem hagyom, hogy megégj. John Amoshazudott, igazából nem is tudja, mit akar az Úr…

– Bart! – szólt rá elváltoztatott, anyáéval tökéletesenmegegyező hangon a nagymama. – Itt vagyok. Megmenthetsz

engem is, nemcsak a festményt. – Nehézkesen előrébb lépett, és arra gondoltam, hogy a birkózás közben megrándíthatta alábát, mert minden lépésnél fájdalmas grimasz jelent meg az

arcán. –Kérlek, drágám! Azonnal ki kell mennünk innen! Bart hevesen megrázta a fejét .– Meg kell mentenem anyát! Te nem vagy az anyukám! – De én igen – szólalt meg egy másik hang az ajtóból. A

megdöbbenéstől tágra nyílt a szemem, anya állt azajtókeretben, és Bartnak könyörgött: – Hagyd azt a képet,

drágám, és meneküljünk innen! Bart előbb őrá, aztán a nagymamára nézett, és még mindignem engedte el a nagy, nehéz portrét, amit biztosan nem lettvolna képes kicipelni a házból.

– Meg kell mentenem anyát, még ha utál is engem –

motyogta, és rángatni kezdte maga után a képet. – Nem

érdekel többé, hogy Joryt és Cindyt jobban szereti. Megakarom mutatni, hogy nem vagyok rossz, és nem vagyok őrült. Anya a sűrűn hömpölygő füsttel mit sem törődve odafutott

hozzá, és csókokkal árasztotta el piszkos kis arcát. – Jory! – kiáltotta a nagymamám. – Hívd a tűzoltókat! Vidd

ki innen Bartot, én pedig gondoskodom anyádról!

Anya azonban nem volt hajlandó kimenni. Minthaegyáltalán nem érdekelte volna, mekkora veszélyt jelenthet a



füsttel teli, alulról lángra kapott épület. Miközben én a nulláttárcsáztam, elmagyaráztam a telefonközpontosnak, mitörtént, és a címet is megmondtam; ő egyfolytában a padlóntérdelt, Bartot szorosan magához ölelve.

– Bart, drágaságom, ha nem tudod elfogadni Cindyt, ésképtelen vagy kibékülni vele, inkább elküldöm.

Az öcsémnek a képkeretet markoló keze egy pillanatraellazult, és a tekintete tágra nyílt .

– Nem. Úgysem fogod elküldeni… – mondta tétován.

– De igen. Esküszöm rá, hogy megteszem! A fiam vagy,édesapád iránti szerelmemnek a gyümölcse…

– Szeretted az igazi apukámat? – kérdezte hitetlenül Bart.– Igazán szeretted, annak ellenére, hogy elcsábítottad ésmegölted?

Felkiáltottam, és odarohantam hozzá, hogy elrángassam

anyától.– Gyere, menjünk innen, amíg még van rá lehetőség! – Bart, menj Joryval – kiáltotta a nagymama is – én pedig

majd törődöm a lányommal! A hátsó ajtón rángattam ki az öcsémet, ahol rendszerint

közlekedett, és visszanézve láttam a nagymamát, amint teljes

erőből húzza magával anyát. Ő már alig volt eszméleténél, és anagymamának minden erejét össze kellett szednie, hogycipelni tudja.

Miután Bartot kivonszoltam a házból, és kényszerítettem,

hogy lefeküdjön apa mellé, a fa alá, hátranéztem, és láttam,hogy anya lábai megroggyannak. A nagymamát is magával

rántva összeesett, és pár pillanatra mindketten eltűntek aszemem elől a sűrű füstben.



– Jézusom! Cathy még mindig bent van?! – jajdult fel

váratlanul magához térve apa, és vadul a szemét törölgette,amit csípett a házból előhömpölygő füst.

– Tudom, hogy anya meg fog halni! – zokogta Bart, és a házfelé futott, kényszerítve rá, hogy én is utánavessem magam.Pár lépés után sikerült elkapnom, és a földre rántanom, bárteljes erőből küzdött. – Anya! Meg kell mentenem anyát!Engedj, Jory! Könyörgöm, engedj!

– Maradj nyugton! Az anyja gondoskodik róla! – szóltam

rá, és a földhöz szorítottam, mert nem akartam, hogyvisszarohanjon az égő házba. Váratlanul Emma és Madame Marisha bukkant fel, és

Bartot is, és engem is a karjukba kapva vittek apához, akiközben összeszedte az erejét annyira, hogy felálljon. A füsttőlvakon, kezét maga elé tartva tapogatózott a ház felé, és

közben egyfolytában kiabált: – Hol vagy, Cathy? Gyere ki! Ittvagyok! Megyek hozzád! Miközben ezt kiáltozta, anya vágódott ki az egyik, teraszra

nyíló ajtón. Odarohantam hozzá, ölbe kaptam, és apához

vittem.

– Egyikőtöknek sem kell meghalnia! – mondtam nekik

zokogva. – Édesanyátok legalább az egyik gyerekétmegmentette.

Mindenki vadul kiáltozott. A nagymamám fekete ruhájalángolt, és én döbbenten bámultam, hogyan csapkod, próbálja

eloltani magán a tüzet – Vesd magad a földre, és hengergőzz! – kiáltotta apa, és

olyan hirtelen engedte el anyát, hogy erőtlenül a földrehanyatlott. Az édesanyjához futott, lerántotta, és megpróbálta



eloltani rajta a tüzet, miközben annak már csak ahhoz voltereje, hogy hangosan nyöszörögjön. Vad, rémülettel telipillantással nézett, mielőtt váratlanul mélységes nyugalomömlött el az arcán, hogy örökre ott is maradjon. Mitől váltolyan nyugodttá az arca? Apa felhördült, majd gyorsanlebukva a melléhez tapasztotta a fülét, hogy meghallgassa,ver-e még a szíve.

– Anya! – zokogta. – Ne halj meg, mielőtt elmondhatnám,amit el kell mondanom… Ne halj meg, anya!

A nagymama azonban már halott volt. Ezt még én is megtudtam állapítani, látva élettelen, a csillagos téli égboltrameredő tekintetét

– A szíve – mondta szinte magánkívül apa. – Akárcsak az

apjának… ahogy megfordítottam, úgy éreztem, mindjártkiugrik a testéből. Most pedig halott. A lányát azonban

megmentette.



JORY

Minden, a gyermekkoromra addig ráboruló árnyék, az összeshangosan kimondani sem mert kétely és kérdés úgy tűnt el,nyomtalanul, mint a sarokból kisöpört pókháló.

A nagymamánk temetéséről hazatérve az járt azeszemben, hogy az életünk a megszokott mederben folyiktovább, nem lesznek benne nagy, komoly változások.

Apróbbak ugyanakkor történtek. Bart, mintha a vállaitnyomasztó teher legnagyobb részétől megszabadult volna,ismét csöndes, visszahúzódó, önmagával elégedetlen kisfiúvávált. A pszichiátere azt mondta, ha elegendő szeretetet kap, éslesz elég, korban hozzáillő barátja, akivel játszhat, fokozatosanki fogja nőni ezt az állapotot.

Most is, amikor ezeket a sorokat írom, az ablakon kinézvelátom, amint a shetland-pónijával játszik, amit a szüleinktőlkapott karácsonyra. Végre mégis az övé lehetett hát a szívevágya.

Gyakran figyelem, ahogy a pónit bámulja, vagy abernáthegyi kölyköt, amit szintén megvett neki apa, aztánhirtelen elkapja a tekintetét, és átszalad a szomszédba, a nagyház romjaihoz. Soha nem beszél róla, elveszett nyarunknagymamájáról. Nem ejtjük ki John Amos Jackson nevét, deAlmáét és Cloverét sem. Nem akarjuk kockára tenni egy, ahelyét a világban nehezen találó, ingatag lelkiállapotú kisfiúegészségét és boldogságát.

Valamelyik nap igazi arab nő ment el mellettünk az utcán,Bart pedig utánafordult, és hosszan, vágyakozva nézte.



Tudom, hogy bármilyen is volt a nagymama, Bart szerette,

tehát mégsem lehetett olyan szörnyű ember, mint hittem,amikor anya könyvét olvastam. El tudta nyerni Bartszeretetét, még akkor is, ha később John Amos elrabolta, ésmegmérgezte sebezhető lelkét .

John Amos pontosan azt kapta, amit érdemelt, és anagymamához hasonlóan ő is holtan fekszik a sírjában,Virginiában, az elveszett gyarmatot megalapító ősei földjén.Minden cselszövése, gonosz fondorlata értelmetlennek

bizonyult. Kíváncsi lennék rá, mit gondolt volna, ha megtudja,mi is állt a nagymamám végrendeletében. Megfordult -e vajon

a sírjában, amikor az ügyvéd kihirdette, hogy a nagymama azegész Foxworth-vagyont Jory Janus Marquetre ésBartholomew Scott Winslow Sheffieldre hagyta, és eléggémeglepő módon Cynthia Nickolsnak is juttatott belőle egy

részt. És mindezt úgy, hogy jogilag egyikünk sem számítotthozzátartozójának. Mindannyiunknak a pénze letétbe kerül,amíg huszonöt évesek nem leszünk, és a letétek kezelésével anagymama apát és anyát bízta meg.

Ha úgy akarjuk, pontosabban ha a szüleink úgy akarják,élhetünk gazdagságban, pompában, de maradhatunk a

fenyőfából épült házban is, az évről évre egyre bujábbantenyésző kertben-

Bart nem piszkos már, mint korábban, sőt igyekszikmakulátlanul tisztán tartani magát . Nem fekszik le addig, amíg

tökéletes rendet nem tett a szobájában, pontosan a helyérerakva minden holmiját. Valahányszor ezt csinálja, a szüleink

összenéznek, én félelmet látok a tekintetükben, és arra



gondolok, vajon Malcolm Neal Foxworth is ilyen pedáns,kivételesen rendszerető volt -e.

Bart nem sokkal karácsony után, egy reggel határozottan,mint aki törvényt hoz, rászólt apára és anyára: – Ha meg

akarjátok tartani Cindyt, nem élhettek tovább úgy, mint férj ésfeleség, megmérgezve bűnötökkel az életünket. Neked aszobámban kell aludnod apa, anyának pedig egyedül, életevégéig.

Egyikük sem válaszolt, csak néztek rá, mígnem

elvörösödött, lehajtotta a fejét, és zavartan azt motyogta: – Elnézést… nem vagyok Malcolm, ugye? Én csak magamvagyok, senki más.

Bart a legutolsó kis porcikájáig igazi Foxworth, ésegyfolytában arról beszél, hogy az új Foxworth Hallban fog

uralkodni, amit ő építtet fel. – Kitáncolhatod a lelkedet is negyvenéves korodig –

kiáltott rám, amikor dühös volt, mert meg mertem simogatni apóniját –, de akkor sem leszel olyan gazdag, mint én!Negyvenéves koromban tízszeresen is meg tudlak venniszőröstül-bőröstül, mert ha idősebb az ember, a táncos lábnál

milliószor többet ér az okos fej! – A világ legnagyobb színésze leszek! – jelentette ki

dühösen, félénkből agresszívvé válva, mert éppen a pirosbőrkötéses könyvet olvasta. – És ha színpadon, és filmen mármindent elértem, tehetségemet az üzleti világ felé fordítom, és

ha valaki nem tisztelt addig, mint színészt, az is felállva fog

tapsolni nekem, látva, milyen zseniálisan tudok pénzt keresni.



Ismét gyakran színészkedik, és az is elég gyakranelőfordul, hogy magában beszél. Gyakran elgondolkodomrajta, és aggódom minden nőért, aki egyszer az útjába kerül.Szeretném tudni, vajon a pénz hajszolása közben ugyanolyankönyörtelen emberré válik-e, mint a dédnagyapánk, és azt is,hányan fognak még szenvedni amiatt, ami tizennégy éveskorom egyébként eseménytelen nyarán, őszén és teléntörtént.

Holnap kézen fogom, és kiviszem a kertbe, Rodin A csók

című szobrának a másolatához, és akkor talán megérti, hogyaz Isten testi szerelmet is szánt a férfinak és a nőnek, és ez aszerelem természetes, csöppet sem bűnös dolog.

Imádkozom, hogy Bart egy napon ugyanazt gondolja, amitén, s fogadja el, hogy a szerelem, bármilyen formábanjelentkezik is, megéri az árat, amit fizetni kell érte,

bármekkora legyen is az. Ha dönteni kell a szerelem és a pénz között, én a szerelmetválasztom. Az első azonban a tánc. Ha Bart majd öreg lesz, őszhajú, és Foxworth Hallban üldögélve a milliárdjait

számolgatja, én a feleségemmel és a családom tagjaivalboldogan gondolok vissza a fiatalkoromra, amikor kecsesen,

vonzón a színpadon álltam, újból hallani fogom a dübörgőtapsot, és megnyugszom, tudva, hogy teljesítettem akötelességemet.

Én, Jory Janus Marquet fogom továbbvinni a családi

tradíciót.



BART

Ugyanúgy nem ismernek, és nem értenek, mint korábban. Joryszánakozva néz rám, mintha egészen más lennék, mint a többiember. Sajnál, mert nem szeretem azt a zenét, amit ő, sőtsemmilyen zenét, és a színekből nem áll össze kép a fejemben,nem hallom az állítólag körülöttem örvénylő zenéjükét. Azthiszi, hogy soha, semminek nem fogok örülni, pedig én meg

fogom találni a módját annak, hogy jól érezzem magam.Tudom, milyen jövő kell nekem, hiszen az Úr éppen azértküldte el hozzám a nagymamámat, John Amost és Malcolmot,hogy megmutassák az utat, hogy vezessenek. Ők mutattákmeg nekem azt is, hogyan óvhatom meg a szüleim lelkét apokol örök tüzétől.

Állandóan figyelem anyát és apát, néha még éjszaka isbelopózom hozzájuk, félve attól, hogy valami bűnös dolgonkapom őket, de csak alszanak, egymást szorosan átölelve, ésmegkönnyebbülten látom, hogy lezárt szemhéja alatt anyánakmeg se rebben a szeme. Nincsenek többé rémálmai. Látom apaszemét reggelenként, kékebb, mint valaha, és tisztább is, mertmegszabadult attól a szörnyű kényszertől, hogy a húgábakapaszkodjon. Megmentettem őket. Jory pedig sajnál. Egynapon, ha mindketten idősebbek és bölcsebbek leszünk, ésmár tudni fogom a megfelelő szavakat, elmondok majd neki

valamit, amit Malcolm írt le a naplójában. Azt, hogy ahol fényvan, ott árnyéknak is lennie kell.



UTÓSZÓ

Pontosan emlékszem, mi történt mielőtt Greenglennábautaztunk, eltemetni anyámat a második férje mellé. Bartragaszkodott hozzá, hogy a nagymamája az apja, az igazi apja,

Bartholomew Winslow mellett aludja örök álmát. Sírtunkmindannyian, még Emma és Madame Marisha is, márpediggondolni sem merte egyikünk sem, hogy lesz még nap, amikor

Madame könnyet ejt családom valamelyik tagjáért .Amikor az első fagyott rög megdöndült a koporsóján,

gondolatban visszaszálltam a múltba. Ismét tizenkét évesvoltam, a sírban apa holtteste feküdt, és anya állt fölötte,erősen markolva a kezemet és Chrisét, miközben a másikoldalról az ikrek kapaszkodtak belénk rémülten. És csak ott, a

mahagónikoporsóra zúduló föld zaját hallva sírtam kimagamból valamit, amit sokáig, nagyon sokáigvisszatartottam. A lelkem legmélyéről fakadtak fel a könnyek,ismét a szülei után végtelenül vágyódó gyerekké változtatva.

– Megbocsátok neked, anya! Megbocsátok! Még mindigszeretlek! Hallod, amit mondok? Istenem, add, hogy tudja,

megbocsátok neki! Zokogva a bátyám vállára hajoltam. Többet is el kellett

volna mondanom anyának a temetése napján, de ott volt Bart,és sötét tekintetét rám szögezve azt parancsolta, hogy legyek

erős, engedjem el a férfit, akit szeretek. Hogyan tehettemvolna, amikor tudtam, hogy megölöm azzal, ha megteszem.

Még mindig ugyanott lakunk, annak a nagy háznak aromjai mellett, amelyikben anyám meghalt, miközben engem



megmentett, de más már az életünk, mint azelőtt, hogy az agonosz komornyik felbukkant volna, teletömve Bart fejét örülttévhitekkel, és kezébe nyomva Malcolm Foxworth naplóját.Szeretem Bartot, őszintén szeretem, de ha sötét, könyörtelenszemébe nézek, mindig összeborzadok, és arra gondolok,miért kellett nekem olyan rettenetesen a bosszú, amikor ottvolt Chris, hogy megmentsen.

Tegnap este Jory és Melodie szívszorítóan gyönyörűentáncolta a Rómeó és Júliát. Előadás közben remegve néztem

Bartot, aki csak gúnyosan mosolygott, mintha valaha már láttavolna mindazt, ami a szeme előtt lezajlott, és szilárdan hinné,hogy végül úgyis az övé lesz minden, amit akar.

Megtanult csöndben zárat nyitni, és éjszakánkéntbelopózik a szobánkba, hogy nézzen bennünket, miközben én

mozdulatlanul, nyugodtan lélegezve fekszem, és alvást

színlelek, bár közben reszketek, mert rettenetesen félek attól,hogy Malcolm gonoszsága a kisebbik fiamban él tovább, és amúlt előbb vagy utóbb újból életre kel.

– Ma levelet kaptam az irodalmi ügynökömtől – súgtam

Madame M.-nek, mialatt Jory és Melodie a jelmezét levetveutcai ruhába öltözött! – Talált egy kiadót, aki ajánlatot tett az

első könyvemre. Nem ígér vagyont, de elfogadom az ajánlatát. Madame hosszú, elgondolkodó pillantást vetett rám, olyat,

amitől mindig féltem, és sebezhetőnek éreztem magam.

– Igen, Catherine – felelte –, te mindig azt teszed, amit

jónak látsz, nem törődve a következményekkel, és másokvéleményével.

Tudtam kire gondolt, világosan kiolvashattam a szeméből,hogy szerinte jobb volna, ha megőrizném magamnak a



titkomat, és nem hoznám ország-világ tudomására. Nemengedhettem azonban, hogy minden cselekedetemet Bart

határozza meg. – Másképp ugyan, mint tizenöt éves korodban gondoltam,

de gazdag és híres leszel, mert azok, akikben erős vágy,szenvedély, odaadás és határozottság él, végül mindig elérik acéljukat – mondta Madame, aki addigra a bizalmasommá vált.

Kényelmetlenül elmosolyodtam, és nem mertem Bartrapillantani. Inkább a nagyobbik fiamat, az est hősét néztem.

Tudtam, ha a könyvem megjelenik, és a Foxworthokkriptáinak összes szelleme kiszabadul, Malcolm NealFoxworth árnya is eltűnik a fejem felől, és soha többé nemfogja irányítani az életemet.

Idegesen a nyakamhoz nyúltam, a láthatatlan gyöngyökért,amelyek anyám nyakát ékesítették, és én soha nem

viselhettem őket. Újra és újra azzal biztattam magam, hogykell, hogy érdemes megpróbálni, hiszen az ördög ahazugsággal körülbástyázott sötét zugban lakik, és meghal, haaz igazság fénycsóvája vetődik rá.

Remegve távolabb húzódtam Barttól, közelebb Chrishez,aki átölelte a vállam, miközben én a derekát karoltam át, és

biztonságban éreztem magam, tökéletes biztonságban. Márarra is képes voltam, hogy Bartra nézzek és mosolyogjak.Megfogtam Cindy kezét, és Bartért nyúltam.

Ő azonban elhúzódott tőlem, visszautasítva, hogy

csatlakozzon a szoros, összetartó lánchoz, amivé a családomatakartam formálni.

Szeretném azzal befejezni, hogy már nem sírokéjszakánként, és nem kínoznak többé rémálmok, amelyekben



a nagymamánkat látom, amint fellopakodik a lépcsőn, hogygonoszságon kapjon bennünket, olyasmin, amit nem lenneszabad csinálnunk. Csak hálás lehetek, mert a padláson növővirágok tüskés szárain végül csak kihajtott néhány rózsa, igazi,a napfénytől viruló, életteli virág.

Szeretném ezzel befejezni, de nem tudom. Mégis, elég öregés okos lettem ahhoz, hogy elfogadjam, ha csillogó aranypénztkapok, és soha nem fordítom meg készakarva, hogymeglássam a másik oldalán sötétlő rozsdafoltot.

Valamiért felnéztem írás közben, és Bartot láttam, amint isméta sötét sarokban ült, kezében arannyal díszített, vörösbőrkötésűnek látszó könyvvel. Csöndben olvasott, magábanmondva a szavakat, amiket a dédnagyapja soha nem látott.

Megborzongtam, hiszen tudtam, hogy Malcolm naplója

Documents

Virginia. C. Andrews - Dollanganger 3 - Ha szúr a tövis.pdf