Teilhard de Chardin

AZ EMBER JÖVŐJE/Részletek/

P. Rezek Román fordítása

A francia eredeti címe: L’ Avenir de l’ HomeAz „Oeuvres de Pierre Teilhard de Chardin”

sorozat 5. kötete,Éditions du Seuil, 27, rue Jacob, Paris VI

1959, 405. lap.Copyright 1959 by Éditions du Seuil.

Tartalom

N. M. Wildiers hittudományi doktor: Előszó………………………………….5

JEGYZET A HALADÁSRÓL…………………………………………………8

TÁRSADALMI ÖRÖKSÉG ÉS HALADÁSJegyzetek a nevelés emberi-keresztény értékérőlI. Nevelés és élet……………………………………………………………….17II. Nevelés és Emberiség……………………………………………………….19III. Nevelés és kereszténység…………………………………………………...21

A NAGY DÖNTÉSI. Az emberi szocializáció felé tartunk………………………………………….24II. A lehetséges utak……………………………………………………………..26

a/. Pesszimizmus vagy optimizmus?.........................................................26b/. Olyan optimizmus, amely elszökik a valóság elől, avagy fejlődést megvalósító

optimizmus……………………………………………………………………….27c/. Sokaság vagy egység?..........................................................................28

III. Az út kiválasztásaa/ Egy ismérv keresése felé………………………………………………30b/ Az alternatívák kiküszöbölése………………………………………….31

IV. Az egyesülés tulajdonságai…………………………………………………..32V. Az emberi cselekvés valódi erőtere…………………………………………..35

GONDOLATOK A HALADÁSRÓLI. Az Ember Jövője, ahogy egy paleontológus látja. Bevezetés…………………37

1. Bevezető megjegyzés: a lassú mozgások……………………………..382. Az Élet esete…………………………………………………………..38

3. A Paleontológia szerepe………………………………………………394. A Tudat-növekedés……………………………………………………395/ Az Ember helye az Élet tetőpontján…………………………………..416/ ASz Emberiség önmagára hajló mozgása…………………………….427/ Az emberi Jövő……………………………………………………….438/ Utunk előre……………………………………………………………449/ Útkeresztezőn…………………………………………………………4410/ A döntés……………………………………………………………..45

II. Egy közös emberi Hitvallás lehetséges alapjairól……………………………461. A megoszlás határozott pontja: Isten vagy a Világ?.............................472. Az összpontosulás elve. A Noogenezis fogalma……………………..483. Új lelket az új világnak: újítsuk fel az emberi haladásba vetett hitünket…49

AZ ÚJ SZELLEMBevezetésI. Az Idő Kúpja

1. Az Időnek s a Szellemnek szerves mélysége…………………………..502. A szerves Idő összpontosulása és a Szellem növekedése……………...52

II. A Cselekvés kúp-szeletes áttétele.1. Új Humanizmus felé……………………………………………………542. Keresztény megújhodás felé…………………………………………...56

ÉLET ÉS BOLYGÓKMi történik most a Földön? ………………………………………………………58A. Élő bolygók a világegyetemben

1/. A Végtelen Nagynak Szempontja: vagy a Föld látszólagos Jelentéktelensége…………………………………………………………………59

2/. A Komplexitás szempontja, avagy:a Bolygók a Mindenség vitális központjai……………………………………….63B. Az Ember a Föld-bolygón: a legbonyolultabb molekula…………………….66C Az Emberiség jelenlegi helyzete: a planetizáció fázisa………………………58D. A Föld-bolygó életének vége: érés és kiszabadulás………………………….72

NAGY ESEMÉNY BONTAKOZIK KI:AZ EMBERI PLANETIZÁCIÓBevezetés…………………………………………………………………………741. Egy ellenállhatatlan fizikai folyamat:

az emberi kollektivizáció………………………….742. Az egyetlen lehetséges magyarázat:

az Anyag magas fokú szerveződése……………………………….773. Csak egyetlen belső visszahatás fogadható el:

az Evolúció Szelleme……………………………………………………..794. Jelenlegi széthúzásunknál is mélyebb valami:

az új formát öltő Emberiség………………………………………………81

NÉHÁNY GONDOLAT ARRÓL A LELKI HATÁSRÓL,AMELYET AZ ATOMBOMBA VÁLTOTT KI………………………………..82

HISZEK A BÉKÉBEN…………………………………………………………87

2

A NOOSZFÉRA KIALAKULÁSA……………………………………………90A. A Nooszféra születése és zoológiai struktúrája…………………………….92B. A Nooszféra anatómiája……………………………………………………93

1/ Az átöröklés szerkezete…………………………………….942/ A mechanikus gépezet………………………………………953/ Az agy-műszer………………………………………………96

C. A Nooszféra fiziológiája…………………………………………………….98D. A Nooszféra fázisai és jövője………………………………………………101Következtetés. A szabadság növekedése……………………………………….104

HISZEK AZ EMBERBENI. Ember és Jövője……………………………………………………………..106II. Hatalmas erő - s ugyanakkor ingatagság………………………………….107III. A közelhozó erő…………………………………………………………..109

NÉHÁNY GONDOLAT AZ EMBERI JOGOKRÓL…………………………111

AZ EMBERI FOKON HIRTELEN NEKILENDÜL AZ EVOLÚCIÓ, ENNEK AZ UGARÁSNAK KÖVETKEZMÉNYEII. Bevezetés. Az Evolúció nekilendülése………………………………………113II. Fölbukkan a célszerűség……………………………………………………114III. A célszerűség ellenőrzése és ápolása………………………………………116

a/ A Föltalálás Erkölcsivé tétele……………………………….116b/ Az emberi erőfeszítés lelki táplálása………………………..117

IV. Következtetés. Valami új a Nap alatt……………………………………...120

RENDSZERTELEN TÜLEKEDÉS - AVAGY GENEZIS?Az Ember helyzete és az emberi Szocializáció jelentősége a természetbenVAN-E A VILGMINDENSÉGBEN EGY FŐ EVOLÚCIÓS TENGELY? (Próbáljunk tisztán látni)Bevezetés………………………………………………………………………122

Első tétel: Az anyagi Világegyetemben az Élet nem látszat-jelenség, hanem az Evolúció központi jelensége……………………………………………………123

Második tétel: a szerves világban az emberi reflexió nem epifenomén, hanem a vitalizáció központi jelensége…………………………………………………..125

Harmadik tétel: a reflexív élet területén a szocializáció nem látszat-jelenség, hanem az Emberivé-válás lényeges jelensége…………………………………………….126

Negyedik tétel: az emberi szociális szervezet genezisében az Egyháznem látszat-jelenség, vagy valamiféle jelenségen-túli, hanem éppen az egyesülés tengelyét (vagy magvát) alkotja…………………………………………………………..128Következtetés…………………………………………………………………...129

A JÖVŐ IRÁNYAI ÉS FÖLTÉTELEI………………………………………….130I. Az irányok

a/ Először is állandóan növekszik a társadalmi egységesülés (előtérbe kerülnek tömegek és fajok)………………………………………………………131

b/ Másodsorban pedig, s az előbbivel összefüggve: egyre nagyobb és egyetemesebb lesz a Technika és a Gépesítés……………………………………131

c/ Végül harmadsorban: növekszik látásunk……………………..132

3

II. A Föltételek………………………………………………………………… 133a/ Először is a továbbélés föltételei………………………………133b/ Aztán egészségi föltételek…………………………………… 134c/ S végül szintetikus föltételek…………………………………..134

Következtetés……………………………………………………………………..135

A DEMOKRÁCIA ESZMÉJÉNEK LÉNYEGEA probléma biológiai megközelítése……………………………………………...136I. Az Emberiség jelenlegi evolútív állapota………………………………………137II. A Demokrácia eszméjének biológiai meghatározása és magyarázata…………137

a/ Szabadság, Egyenlőség, Testvériség……………………………137b/ Liberális Demokrácia és Irányított Demokrácia………………..138

III. A Demokráciák technikája…………………………………………………….139

EGY ÚJ GALILEI-KÉRDÉS: IGEN vagy NEM?BIOLÓGIAILAG ÖNMAGÁRA TÜREMLIK-E AZ EMBERISÉG?...................140II. Most már feltűnik egy másik pont is: az emberi szocializáció biológiai értéke..143III. A döntés órája…………………………………………………………………146

A PROBLÉMA MAGJA………………………………………………………….149I. Nagy esemény az emberi tudatban:feltűnik valamiféle emberen-túli…………………………………………………..150II. A modern vallási válság forrása:hit-konfliktus a Fölfelé és az Előre között…………………………………………151III. A keresztény hit új lendülete:Fölfelé az Előre által……………………………………………………………….153

VALÓSZÍNŰLEG EMBEREN-TÚLI VAN ELŐTTÜNK(Egy biológus gondolatai)I. Az Emberinek fizikai-biológiai meghatározása:az élő Anyag sajátos felsőrendű állapota…………………………………………..155II. Az Emberi növekedése;a szétterjedés történeti időszaka…………………………………………………….156

a/ Anatómiai fázis…………………………………………………..157b/ Szociális fázis……………………………………………………158

III. Az Emberi növekedése:a feszült nyomás modern periódusa………………………………………………...158IV. Az Emberen-túli formája………………………………………………………159

HOGYAN GONDOLHATJUK EL É REMÉLHETJÜK, HOGY A FÖLDÖN MEGVALÓSUL AZ EMBERI EGYETÉRTŐ LELKÜLET?.................................162

I. Kényszerű egységesülés, avagy a földrajzi görbület és a szellemi görbület miatt ránk nehezedő erőszakos egységesülés folyamata

a/ A földrajzi görbület……………………………………………………...163b/ Szellemi görbület………………………………………………………..163

II. Szabad, vagy vonzásra épülő egységesülés. Látóhatárunkon feltűnik egy egyetemesen összpontosító pont………………………………………………………………….164

AZ EMBER-ELŐTTITŐL AZ EMBEREN-TÚLIIG

4

avagy egy Élő Bolygó fázisai………………………………………………………166

A FAJ VÉGE……………………………………………………………………….171

ZÁRADÉKI. Szöveg a Világ végéről……………………………………………………………177II. Teilhard Naplójának utolsó oldala………………………………………………178

Előszó

Az ember problémája igen fontos helyet foglal el Teilhard de Chardin műveiben. Már 1916-os legelső tanulmányaiban is találunk rá utalásokat. A következő években egyre jobban teret nyernek és elmélyülnek az emberi jövőre vonatkozó elgondolásai, végül pedig eljutnak élete utolsó éveinek nagy szintéziséhez. Teilhard „Műveinek” egy kötete alig képes befogadni azokat az írásokat, melyeket „a jövő struktúrájának” szentelt.

Kétségtelen, hogy Teiljard de Chardin igen fontosnak tartotta írásainak ezt a részét. Ezt az értékelését lehetetlen lenne átmeneti érdeklődésnek ítélnünk. Elég belelapoznunk ezekbe a tanulmányokba s máris látjuk, hogy mennyire izgatta ez a probléma s milyen szívós kitartással igyekezett megoldani, sőt „éppen tudománya fejlődéséből származó okok miatt a Múlt és tanulmányozása már nem érdekelték” (idézet az 1935 szeptember 8-i leveléből). Lehet, hogy a Művei 5. kötetébe összegyűjtött tanulmányok alkotják életművének legeredetibb részét.

De ugyanakkor az is valószínű, hogy világképének ez az oldala talált legtöbb ellenvetésre és váltott ki legerősebb kritikát. Vannak olyanok is, akik lelkesen követték őt gondolatvilága eme új állomásának küszöbéig, de itt hirtelen kétely szállja meg őket és ingadozni kezdenek. Nem akarnak elkalandozni s ezért fölvetik a kérdést: vajon a tudomány emberének nem kell-e megelégednie azzal, hogy a múlt és jelen tényeit tanulmányozza. Már az ellenőrizhető tények vizsgálatakor is milyen nehéz elkerülnünk minden apriorizmust (eleve szerkesztett alapigazodást) és képzeleti túlzást! Hát akkor hogyan őrizhetjük meg tőle magunkat, amikor arról van szó, amit még nem igazolhatunk? A tapasztalat nem terjed ki az eljövendő eseményekre; nem kell-e tehát visszautasítanunk, hogy a jövő dolgainak akármiféle tudományos jellege van?

Sokan igen helyesen gondolnak ilyen szempontokra s ezért kérdezik: miként lehet, hogy Teilhard de Chardin, akit a legszilárdabb tudományos módszerek alakítottak ki, a jövő területére kalandozik és annyira realista szelleme miért nem utasít vissza ilyen vállalkozást?

Tehát mielőtt követnénk őt kutatásában, kívánatosnak látszik fölvetnünk azt a kérdést, hogy milyen távlatba kell állítanunk kutatómunkáját.

Mindenekelőtt szögezzük le azt, hogy Teilhard szempontja teljesen különbözik néhány mai író szemléletmódjától, akik e tárgykörben a saját érzelmeiket közlik. Írnak a nyugati civilizáció jövőjéről, a tudomány, a technika, a szociális vagy népesedési fejlődés jövőjéről. Fölösleges hangsúlyoznunk, hogy ezek a meggondolások, melyek jórészt történészeknek, történelem- vagy civilizáció bölcselőknek, szociológusoknak köszönhetők, csak körülhatárolt

5

területre és a többé-kevésbé közeli jövőre vonatkoznak. Egy-egy történész, mint pl. Toynbee, a keresztény civilizáció jövőjét vizsgálja; egy-egy közgazdász, mint pl. Jean Fourastié, az ipar és a technika fejlődésének lehetőségét veti össze a holnap élő emberek jólétével és életnívójával; egy-egy filozófus, mint Karl Jaspers, igyekszik leírni, hogy az emberek milyen föltételek közt kerülhetik el a fenyegető katasztrófát. Világos, hogy az ilyen és hasonló esetekben csak egészen körülhatárolt problémáról van szó, s csak egy töredékét öleli fel annak, amit „az ember jövőjének” nevezünk.

Ezért tehát mindenekelőtt azt hangsúlyozzuk, hogy Teilhard jövőre vonatkozó elgondolásai tökéletesen különböző síkon mozognak. Őt igazában nem a művészet, a tudomány vagy a nyugati civilizáció jövője érdekli. Kutatásának tárgya nem az egyéni ember, vagy egy-egy életformának, kultúrának képviselője. A geológus és paleontológus szempontjai szerint vizsgálódik, vagyis olyan tudósként, aki nemcsak a természet legrejtettebb jelenségeinek aprólékos elemzésével, hanem az őket összefüggő és érthető egésszé egyesítő kapcsolatok kutatásával igyekszik megismerni a világ szerkezetét és fejlődését. Vagyis a geológusnak és paleontológusnak végső célja az, hogy történeti távlatokban ragadja meg a világegyetemnek és az életnek szerkezetét. Ha a történésznek, a filozófusnak és a szociológusnak joga van jövőnkről elmélkedni, miért ne tehetné meg ezt éppen a paleontológus, aki bárkinél jobban rendelkezik az emberiség és a világ jövőjét egybefogó látásmóddal?

Tehát amikor Teilhard a jövőt vizsgálja, akkor az emberiségnek - mint biológiai fajnak - jövője irányítja szemléletmódját: „Bármelyik élőlényhez hasonlóan, az ember is nemcsak egyedként született, hanem mint faj. Tehát az egyed ciklusán túl a faj ciklusát is fel lehet benne ismerni és tanulmányozni” - írja „A Kibontakoztató Krisztus” című, 1942-es tanulmányának 2. oldalán.

De az emberi jövőt miként ismerhetjük meg a faj távlatában? Teilhard válasza teljesen világos: „A múlt feltárta előttem a Jövő szerkezetét írja 1935 szeptember 8-i levelében. - Hogy valódi tekintéllyel beszélhessek a Jövőről, ahhoz éppen az a lényeges, hogy a lehető legszilárdabban legyek a Múlt specialistája”. Az elmúlt események ismerete - Teilhard szerint - arra jogosítja fel a tudóst, hogy a jövőnek valódi tudományát alkossa meg; s máris látjuk, hogy teljes erővel alakul ez a tudomány: „A XIX. és a XX. század eleje főleg azzal törődött, hogy megvilágítsa az ember múltját; és kutatásaik eredménye nyilvánvalóvá tette, hogy a Gondolat megjelenése a Földön biológiailag felelt meg az Élet emberivé-válásának. A tudományos kutatások fénycsóvája most már előre irányul, az emberi jelenség folytatódására, meghosszabbodására, s ebben az irányban még nagyszerűbb perspektívát tár elénk: az Emberiség fokozatos emberré-válását” - mondja ugyancsak A Kibontakoztató Krisztus című tanulmányában.

Ebből és sok más szövegből az tűnik ki, hogy Teilhard szerint a jövő kutatásának ezentúl már a tudományos kutatómunka egy részét kell alkotnia. De ezt hogyan kell értenünk?

Az kétségtelen, hogy a természet törvényeiről alkotott ismereteink valamiképp már szükségképp magukba zárják a jövendő események előrelátását. A csillagász a jelen és a múlt ismerete alapján pontosan előrejelzi, hogy az égbolton hol fognak mutatkozni a csillagok vagy a bolygók. A fizikus is hasonlóképp határozza meg, hogy hány évszázad szükséges bizonyos mennyiségű nehéz elem széteséséhez. Az orvos előrelátja, hogy betegének szervezetére hogyan fognak hatni az ilyen vagy amolyan kémiai készítmények. Azok a természetes törvények, amelyeket az asztronómia, a fizika vagy a biológia fölfedezett, nemcsak a jelenre

6

vagy a múltra, hanem a jövőre is alkalmazhatók. Ez a bizonyosság nem bizonyítható közvetlen kísérletezéssel, de szilárdan nyugszik azon a hiten, amely a világmindenséget vezérlő törvényeknek állandóságát és változhatatlanságát állítja. Nem áll rendelkezésünkre semmiféle követlen bizonyíték, hogy a gravitációra vonatkozó Newton-törvény holnap is érvényes lesz-e, de mégis egyetlen tudós sem vonhatja kétségbe egy pillanatig sem, még ha akármennyire empirista beállítottságú is.

Vannak tehát olyan bekövetkező jövőbeli események, amelyeket a tudomány teljes biztossággal állíthat (vö. A Jövő irányai és föltételei c. tanulmányt ebben a gyűjteményes kötetünkben): a tudomány éppen természete révén ad kezünkbe valódi hatalmat a jövő fölött, s éppen ez jelenti legfőképp, hogy mennyire hasznos és nagyfontosságú.

Az antropogenezis jövőbeni fejlődésére vonatkozóan mégis élnünk kell bizonyos fenntartásokkal. Teilhard nem is mulasztja el, hogy figyelmeztessen rájuk: „… az emberi evolúció határozottan mutatkozik olyannak, hogy kívül esik minden pontos számítás lehetőségén. Tehát igen súlyos tévedés lenne, ha valaki úgy beszélne, mintha a Biológia - a Jövőre vonatkozó elgondolásaival - olyanfélévé válhatna, mint az Asztronómia” (lásd az előbb idézett tanulmányát). Tehát egyszer s mindenkorra tegyük félre azt az illúziót, hogy matematikai biztossággal írhatjuk le a biológiai események jövő kibontakozását. De vajon azt jelenti-e ez, hogy meg kell elégednünk puszta találgatásokkal és föltételezésekkel? Aki ezt állítaná, az meg az ellenkező végletbe esnék. Teilhard idézi Eddington, Sir Julian Huxley és Ch. Galton-Darwin műveit, majd megjegyzi: „A jövőre vonatkozó ilyen előrelátások olvasásakor az lep meg, hogy a javaslott találgatások alapjaként egyáltalán nincs semmiféle szilárd elv. Ezek inkább csak találomra előkapott tapogatózások, semmint komoly extrapolálások” (lásd Az emberi Faj Sajátos Tulajdonságai c. tanulmányt, a Teilhard Művei c. sorozat II. kötetében, Editions du Seuil).

Teilhard álláspontja tehát világos: a jövő tudománya nemcsak hogy lehetséges, de már alakul is. Nincs szó matematikai biztosságról, de komoly extrapolálások (előre-következtetések) révén, amelyek a tudomány adataira támaszkodnak s melyeket szigorú kritika ellenőriz, már előreláthatjuk a jövőbeni evolúció nagy vonalait s jogosan gondolhatjuk el az ember jövőjét. Vagyis ezen a téren olyan biztosság áll rendelkezésünkre, amely pl. az asztronómia szolgáltatta biztosság és bizonyos hozzávetőleges állításokba vetett bizalmunk között foglal helyet. Ez a biztossági fok szerint fog növekedni, amint a tudomány haladása kimutatja megalapozottságát, - mint ahogy ez történik minden tudományos hipotézis esetében is. Figyeljünk arra is, hogy Teilhard ezt a biztossági fokot extrapolálásnak (előre-következtetésnek) ismeri el.

Az emberi jövő tudománya tehát teljesen elfogadhatónak mutatkozik, ha számol ezekkel a határokkal. S annál szükségesebbek is, mert megkívánja a kozmoszban felismert evolúciós jelleg. Világképünk sosem lesz kielégítő, amíg nem a saját látási szempontunkból indul ki ennek az evolúciónak iránya. A világot evolútívnak ismerjük fel; e látásmódunknak belső dinamizmusa késztet minket arra, hogy fölvessük a jövő problémáját. Befejezett (megrekedt) maradna az evolúcoóra vonatkozó tudásunk, ha nem tanulmányoznánk jövőjének kérdését.

Sőt fölvethetjük ezt a kérdést is: vajon ez a vállalkozásunk nem felel-e meg éppen a modern tudomány elsőrendű feladatának? Elég sokszor hangsúlyozták már, hogy a modern tudományt elsősorban az jellemzi, hogy hatásos akar lenni. „Nem megérteni, hanem átalakítani kell a világot” - ez volt Marx jelszava is. Nem puszta szemlélődést vagy merőben

7

értelmi elgondolást javasol a modern tudomány, hanem inkább a természet uralmunkba vételét, erőinek fölhasználását, hogy ezzel a jövő építésének céljait szolgáljuk.

A modern tudomány ilyen szelleméhez híven Teilhard de Chardin ennek a világnak megalkotása felé igyekezett minket irányítani: „A Kozmosz igazi hívószava ez: tudatosan vegyünk részt abban a nagy munkában, amely őbenne folyik. A dolgok egyetlen lelkével nem úgy egyesülünk, hogy árjuk ellenében visszafelé úszunk, hanem velük együtt küzdünk egy Végpont eléréséért” (A Kozmikus Élet c. 1916-os írásában, a 2. fejezet a/ pontjának utolsó sorai). - Gondoljunk arra is, hogy Teilhard az Emberi Jelenségben a Cselekvés problémájától kezdve tárja elénk a jövőre vonatkozó elgondolásait.

Teilhard Műveinek ez az 5. kötete időrendi sorrendben közli azokat a főbb tanulmányokat, amelyeket az emberi jövő kérdésének szentelt. Ezek az írások hatalmas, eredeti és mély meglátásokban annyira gazdag egészet alkotnak, hogy szerzőjüket a jövő tudományának valódi megalapítójaként tekinthetjük.

Bárcsak e tanulmányok olvasása nemcsak témáik átelmélkedésére serkentene, hanem egyre jobban növelné bennünk annak a fokozódó felelősségünknek tudatát, hogy minden erőnkkel együtt kell dolgoznunk a jövendő világ megépítésében!

N. M. Wildiershittudományi doktor

„Én azt gondolom, hogy miként a Vallásnak,akként a Földnek jövője is attól függ,

hogy felvirrad-e bennünk a jövőbe vetett hit.”

(Teilhard-nak Mme Georges-Marie Haardt-hozírt leveléből)

JEGYZET A HALADÁSRÓL

„E pur si move”És mégis mozog

Amióta az ember először jutott túl a látszaton s szentül hitt annak fölfedezésében, hogy a természet dolgai, meg a csillagok sincsenek változatlanul odaragasztva pályájukra. szép rendes eloszlásuk valami elképesztő barázdájú örvényt rajzol körénk, - amióta először visszhangzott a Föld tutaján békésen szunyókálók fülébe a kiáltó szó: „De hisz mozgunk, előretartunk!”…

azóta csodálatos és drámai látvány megfigyelni, hogy az Emberiség egészen lelke mélyéig megoszolva szakad két, engesztelhetetlenül ellensége táborra: az egyikben a látóhatár felé fordulnak feszült figyelemmel s újdonsült hitük teljes erejével mondják: „Igen,

8

előrehaladunk”, - a másikban meg se moccannak, de nyakasan ismételgetik: „Ugyan dehogy, semmi sem változik, nem mozgunk mi sem”.

Az utóbbiakat, a mozdulatlanokat, semmi sem lelkesíti (a mozdulatlanság sosem lelkesített senkit /1/), de pártjukon áll a közvélemény, a megszokottság, a kisebb erőfeszítés tana, a pesszimizmus, sőt bizonyos mértékben az erkölcs és a vallás is. Úgy tűnik, hogy amióta csak továbbadja az Ember a múlt emlékeit, nem moccant semmi sem: sem a föld rétegződése, sem az Élet formái, sem az Ember szelleme, még jósága sem. Mindeddig kudarcot szenvedett minden kísérleti erőlködés, hogy akárcsak egy parányi növény alapvető tulajdonságait sikerüljön módosítania. Ha egy percre el is csitul a szenvedés, a háború, a bűn, mégis korról-korra egyre hevesebben éled újra. S ha Haladásra törekszünk, hát még csak kétségbe ejtőbbé fokozzuk ezeket a bajokat: aki változást akar hozni, az lerombolni próbálja a nehezen megalkotott hagyományos rendet, amely pedig minimumra bírta csökkenteni az élők szenvedését. Melyik újító ne fakasztott volna föl vért és könnyeket? - Az emberek nyugalma nevében, a tények s a fennálló szent Rend nevében - tilos a Földnek megmozdulnia. Nem változik és nem is változhat semmi. Parttalan tengeren és céltalanul teng tutajunk.

De az őrszem kiáltása elriasztotta az Emberek másik felét, otthagyták a megszokott társaságot, ahol a családi tűzhely köré telepedve a legénység egyre csak a régi történeteket meséli. Kinéznek a sötét óceánra, ők is választ várnak a hullámok csobogásától, amely ott suhog az őket hátán hordó deszkalapok mentén; beleszagolnak a hajnali szélben ringó illatokba, nézik-nézik a messzire nyúló árnyak barázdáit, amelyek egyik pólustól a másikig mindig csak az örök Változatlanba vájnak belé. Igen, számukra is mindenegyes dolog megmarad ugyanaz: a víz zaja, a levegő illata, meg az ég fényei is. De mégis-mégis: minden dolog egybekapcsolódik és értelmet kap; az összefüggéstelen és merev Világmindenség új alakot ölt magára: mozogni kezd.

Senki sincs a Világon, akit vissza lehetne tartani erőnek erejével, hogy magába fojtsa s ne kezdje hangosan hirdetni ezt a látványt, - ha egyszer már része volt benne. - Most én is ezért szólok s tanúskodni akarok, hogy én is hiszek benne.

Először is az nyilvánvaló, hogy a Világ jelenlegi állapota valamiféle Mozgás eredménye. Akár a Földet borító sziklás rétegek helyzetét figyeljük, akár a Földet benépesítő élő formák csoportjait, akár a meghódításban osztozó civilizációk váltakozó fajtáit, vagy a nyelvek szerkezetét, mindig ugyanarra a következtetésre kell jutnunk: minden létezőben összegyűl a múlt, s minden csak a múlt története révén érthető. Természet: átalakulást jelent, kibontakozást. Íme föltétlenül ilyen látásmódra szorít minket a tapasztalat. Mi mást jelent ez, mint hogy - legalább is régen - mozognia kellett a Világegyetemnek, s hogy hajlékony volt, meg hogy fokozatosan kapta meg nemcsak járulékos részleteit, hanem lényegét is: azokat a tökéletes tulajdonságait, amelyek ma díszítik. Mindenre érvényes ez a közös törvény, még az ismert legmagasabb rendű pszichés valóságra, a lélekre is. Ez a lélek is tökéletesen meghatározott helyet foglal el az élők fokozatosan fölfelé tartó során, amely a tudat felé tart. S következésképp (ilyen vagy olyan módon) ennek a léleknek is a dolgok egyetemes mozgékonysága révén kellett megjelennie. Akik szembenéznek a Valósággal, kétséget kizáró villámfényként veszik észre a Világegyetemnek ezt a fokozatos genezisét. Bármit mondjanak is az ellenfelek, akik még most is képzelet-szülte világban tülekednek, a Kozmosz valamikor teljes egészében mozgott, nemcsak „localiter” (helyenként), hanem „entitative”: egész lényében is. Ez vitathatatlan, s ne is fecsegjünk róla többé. - Igen, de mozog-e még a Kozmosz? Itt vetődik fel az igazi kérdés: az Evolúciónak életbevágó és égető problémája.

9

Mert hát a jelenlegi Természet alapvető paradoxona éppen az, hogy mintha megmerevedett volan egyetemes hajlékonysága. Akárcsak a fénykép rögzítette hullám, vagy a hideg érte lávafolyam, ugyanígy óriási megkövesedett áramlásnak tűnnek a föld hegyei és élőlényei mindannak szemében, aki nézi és megtapogatja őket. De nézzük csak magasabbról és messziről. Ekkor már gyúrhatónak és mozgékonynak fog mutatkozni a Természet. Aztán próbáljunk hozzányúlni, erőszakkal elhajolni kényszeríteni az Élet legparányibb irányát, s máris csak abszolút merevséget fogunk találni, meg elképesztő szívós ellenállást, amely semmit sem hajlandó eltérni az elfogadott utakról.

De el ne feledjük ám, hogy a jelenlegi Természet ilyen merevsége semmit sem von le annak biztosságából, hogy a múltban mozgékony volt (amint egyesek ezzel akarnának érvelni). Amit a jelenlegi szervezetek merevségének hívunk, az talán csak igen lassú mozgás, vagy pedig két mozgás közötti nyugalmi állapot. Igaz, hogy laboratóriumainkban még nem sikerül meghajolni késztetnünk az életet; de vajon ki látott már feltüremleni, vagy éppenséggel kinek sikerült felgöngyölni geológiai rétegződést? Ha mi nyomnánk össze a sziklát, összetörne, mert túlságosan gyorsan vagy igen parányi darabkákon végezzük a műveletet. A mészkő akkor gyúrható, ha mélyre nyúló anyagtömegbe merül vagy ha igen-igen lassú átformálásnak van alávetve. Azért nem látunk hegyláncokat magasba türemleni, mert vagy egymástól annyira távoleső időközökben, vagy annyira lassú ütemben emelkednek magasba, hogy amióta ember létezik, azóta vagy semmi sem történt, avagy pedig már semmi sem vehető észre ebből a mozgásból. - Miért ne lenne lehetséges, hogy maga az élet is csak nagy tömegekben mozdul meg, vagy évszázadokra nyúló, esetleg rövid időközökre szétoszló szakaszok szerint? Ugyan ki biztosíthat minket, hogy ebben a szent pillanatban is nem alakulnak új hegyláncok a Föld körvonalain és az Élet egészébe nyúló pontjain?...

Az tagadhatatlan, hogy a Természet a Múltban hajlékony volt, vagy legalább is hajlítható. Jelenlegi merevségét viszont tudományosan igen nehéz bizonyítani. Ha tehát választanunk kellene a teljes transzformizmus vagy a teljes fixizmus között, vagyis ha a következő két állítás közül az egyiket kellene elfogadnunk: „Minden folyton mozog” és „Minden mindig változatlan”, - hát nem kétséges, hogy az elsőt kellene elfogadnunk. - De lehet egy harmadik hipotézis is, ti. az, hogy valamikor minden mozgékony volt, de ma már minden visszavonhatatlanul merev. - Most ezt az eshetőséget szándékszom elemezni és kizárni.

Azt gondolom, hogy a földi evolúció végleges megállásának hipotézisét nem annyira a jelenlegi formák látszólagos változatlansága sugallja nekünk, mint inkább a Világnak bizonyos általános állapota, amely ilyen megállásnak felel meg. Nagyon figyelemreméltó, hogy a létezők morfológiai átformálódása abban a fontos pillanatban látszik lassulni, amikor a Földön megjelent a gondolat. Ha ezt az egybeesést odatesszük ama tény mellé, hogy a biológiai evolúció állandóan a nagyobb agy irányában haladt előre, vagyis általában véve a nagyobb tudat felé, akkor ehhez a kérdéshez jutunk: hátha a megismerés és a gondolkodás „igénye” volt az állati erők minden előbbrejutásának igazi mély rugója? - s amikor ez az igény végre megtalálta kiútját az emberi létezőben, akkor a többi élő ágakban hirtelen lecsökkent az egész „vitális nyomás”? Ez magyarézná meg azt, hogy a Harmadkor végétől a felsőrendű Főemlősök kis csoportjára központosult az „evolútív Élet”. Az Oligocén-kortól kezdve sok eltűnt formáról tudunk, de - az Emberszabásúakon kívül - egyetlen valódi új fajtáról sem. Ezt a tényt az is magyarázhatja, hogy a többi geológiai korokhoz viszonyítva igen rövid volt a Miocén kor. De vajon nem sejteti-e, hogy felsőrendű pszichés „fílumok” mederbe szorították az Élet minden rendelkezésére álló erejét?

10

Ha végleg meg akarjuk oldani a Mindenség lényegbeli Haladásának kérdését, akkor a lehető legkedvezőtlenebb esetbe kell állítanunk magunkat, vagyis Olyan Világba, ahol minden evolútív képesség az emberi lélekben központosul és arra korlátozódik. Ebben az esetben az a kérdés, vajon még fejlődik-e a Világegyetem, - arra a kérdésre szűkül össze, hogy - igen vagy nem - fejlődik-e még az emberi szellem. Én erre habozás nélkül azt válaszolom: Igen.

Az ember természetében még javában folyik a lényegét alakító változás. De hogy ezt észrevegyük, ahhoz az szükséges, hogy

1/ ne felejtsük el az erkölcsi cselekvés biológiai (morfogenetikus) értékét; és2/ fogadjuk el, hogy az egyedek között szerves természetűek a kapcsolatok.

Látni fogjuk, hogy körülöttünk szüntelenül tovább folyik valamiféle csodálatos evolútív mozgás, de a tudat (és a kollektív tudat) területére korlátozódik.

Mi a különbség köztünk, XX. századi emberek és a legtávolabbi embertestvéreink között, akiknek lelke nincs teljesen zárva előttünk?... S minek alapján ítélhetjük, hogy náluk magasabb fokon vagyunk, előttük járunk?...

Nagy elődeink képességei - szervezeti szempontból - minden bizonnyal értek annyit, mint a mieink. Egyes emberi csoportok - legalább is az utolsó jégkorszak közepétől kezdve - esztétikai képességeiknek olyan kibontakozását érték el, amely olyan fokú intelligenciát és érzékenységet tételez fel, amit mi sem szárnyalhatunk túl. Évezredek óta valószínűleg olyan maximális tökéletességet ért el az emberi elem, hogy bennünk már végleg megszilárdultnak tekinthető a gondolkodásnak és cselekvésnek egyéni eszköze. Igen, csakhogy szerencsére van más dimenzió is, amelyben változhattunk, s még valóban változunk is.

A primitív Ember fölött azt a nagy felsőrendűséget szereztük meg (s utódaink talán el sem képzelhető mértékben fogják ezt továbbfejleszteni), hogy jobban ismerjük magunkat, annyira tökéletesebben tudjuk elhelyezni magunkat a térben s az időben, hogy tudatára ébredünk egyetemes kapcsolatunknak és felelősségünknek.

Fokozatosan keveredtünk a laposság, a mozdulatlanság és az önközpontúság délibábjai fölé; akárcsak kicsike labdát, úgy fogtuk át a Föld óriási felszínét; beleállítottuk a csillagok tengerébe; megértettük, hogy a Föld is csak kozmikus porszem; és fölfedeztük, hogy határtalan folyamat sodorja magával a testek és a lényegek szféráit. Apáink még azt képzelték, hogy saját létük csak tegnap született s hogy mindegyikük önmagában hordja léte végső értékét. Azt vélték, hogy földi éveik és emberi tagjaik dimenziói tartalmazzák egész énüket. Mi szétfeszítettük e szűk mérteket és képzelgéseket. Fölfedezéseink megaláztak és fel is magasztaltak minket, s most lassacskán észrevesszük, hogy minden óriási távlatokra nyúlik előre, folytatódik hosszan a jövőbe, s mindez minket is magába zár; s mintha álomból ébrednénk fel, megértjük, hogy méltóságunk, uralmunk éppen abból áll, hogy szellemi atomokként szolgáljuk a Világegyetemben vállalt művet. - Fölfedezzük, hogy van egy Egész, s mi annak elemei vagyunk. Szellemünkben az egész Világot mértük fel és valósítjuk meg.

Mit jelent ez a hódítás? - Vajon csak azt, hogy eszmei, logikus, külsőséges dolgokat valósítunk meg a Világban? Talán csak értelmi fényűzésről, kíváncsiság kielégítéséről van szó? - ahogy rendszerint hiszik. - Tévedés lenne ezt képzelnünk. Mert

11

valódi személyes növekedést jelent az az öntudat, amelyet fokozatosan megalkotunk a Mindenség minden részével összekötő fizikai viszonyainkról. Növekvő öntudatunk fokozatosan és valóságosan kelti életre körülöttünk - mindegyikünk környezetében - a dolgok teljes egészét, egyetemes összességét. Ez az öntudatra-ébredés azt jelenti, hogy a testünkön kívülálló területen alakul tovább igazi és teljes testünk.

S ez egyáltalán nem valami szentimentális kijelentés.

Lelkünk fokozatosan terjed ki az egész Világra, mert öntudatunk kapcsolatba kerül minden dologgal; s ez nem merőben logikai vagy eszmei kapcsolat, hanem szerves fejlődés, jogos folytatása annak a mozgásnak, amely kicsíráztatta az agyat. S mindezt az bizonyítja, hogy tetteink erkölcsi értéke sajátos módon átalakulva jelentkezik (vagyis módosul az, ami a legélőbb mibennünk).

Persze az emberi tevékenység egyéni képességeit (ahogyan általában szokta látni az erkölcsi tettek s az érdem elmélete) lényegében nem módosította az emberi ismeretek haladása. Mivel a ma létező konkrét ember akarata „in se” (önmagában) nem energikusabb, nem is derekabb, mint Platoné vagy Szent Ágostoné volt; s mert az egyéni erkölcsi tökéletességet az a hűség méri, ahogyan a szabadság hozzátapad a fölismert jóhoz (vagyis viszonylagos természetű), ezért nem állíthatjuk, hogy egyénileg erkölcsösebbek vagy szentebbek lennénk, mint voltak apáink.

S mégis meg kell mondanunk: becsületünkre váljék és mindazokéra, akik minket kialakulni segítettek, - hogy az első század embereinek tevékenysége és a miénk között ugyanolyan különbség van - sőt még nagyobb is - mint egy tizenöt éves gyerek és a negyvenéves ember tettei között. Ugyan miért? Mert a tudomány és gondolat fejlődésének köszönhetően a mi modern tevékenységünk - akár a jóra, akár a rosszra irányulva, de - már összehasonlíthatatlanul magasabb abszolút alapból indul ki, mint azoké az embereké, akik számunkra utat törtek a fény felé. Cselekvése közben Plátó valószínűleg csak arra gondolhatott, hogy a Világnak csak egy részét állítja sorompóba, teszi felelősség a szabadság révén; s ez a terület a térben és az időben szűkre korlátozódott. De amikor egy mai ember cselekszik teljes öntudattal, akkor tudja már, hogy döntéseinek sok-sok évszázadra és rengeteg élőre van kihatása. Magában érzi az egész Világegyetem felelősségét és erejét. A haladás révén az ember tette (az ember) nem változott az egyes egyedekben; de az emberi természet cselekedete (az emberiség) tökéletesen új telitettséget ért el minden tudatosan cselekvő emberben. Egyébként is milyen címen hasonlítanánk vagy állítanánk szembe a mi tetteinket Plátóéval vagy Ágostonéval? Ezek a tettek mind-mind szolidárisak, egyetlen sorsközösségben élnek és bennem még Plátó és Ágoston valósítja meg személyiségének teljes térfoglalását. Létezik olyan emberi tevékenység, amely lassacskán érlelődik az egyéni tettek sokaságában. Az emberi monád réges-rég kialakult már. Most viszont már a lélekkel telítődés folyik, ez a monád asszimilálja magához a Világmindenséget, vagyis a teljességét elérő emberi gondolat valósul meg.

Vannak filozófusok, akik elfogadják, hogy a Szellem fokozatosan átjárja és lélekkel hatja át a valóságot és az Anyagot; ehhez igyekeznek hozzákötni a földi fölszabadulás reményét, mintha a lélek, megszabadulva megkötöttségeitől és tunyaságaitól, föléjük kerekedhet és valamikor majd arra is képes lesz, hogy uralkodik a kellemetlen eshetőségek fölött, s már itt a földön legyőzi a szenvedést és a rosszat. - Sajnos ez a remény valószínűtlen. Semmiféle külső katasztrófa, semmiféle belső megújulás nem képes úgy átformálni a jelenlegi Világegyetemet, hogy ne várna rá valamiféle halál, - az egyén halála, a

12

faj halála, a Kozmosz halála. Realistább és keresztényibb látásmód már azt mondja nekünk, hogy a Föld olyan állapot felé halad, ahol az Ember teljesen hatalmába veszi cselekvési terét, ura lesz erejének, maga irányítja érlelődését és egységét, s ezáltal lesz végre felnőtté. Felelősségének és szabadságának ezen a magas fokán, amikor kezében lesz egész jövője és teljes múltja, választani fog majd a gőgös autonómia és a szeretettől áthatott önmagából-kiszakadás között.

Ez lesz majd a végső döntés: a Világ lázadása, avagy imádó önátadása.E kis írásom nem azt akarja kimutatni, hogy létezik szükséges, tévedhetetlen

Haladás. Éppen csak azt akarom hangsúlyozni, hogy az Emberiség egésze számára van olyan Haladás, ami felajánlkozik, s amit várva-várunk; ez olyanféle valami, amit az egyedek nem utasíthatnak vissza bűn nélkül és büntetlenül. S akkor egyetlen tett fogja majd eggyé századok munkáját. Végre ez lesz az első csakugyan teljesen emberi tett. Ez a tett majd az igazság mérlegére kerül s akkor minden megújul majd.

Most már látjuk: a Haladás nem az, aminek a közfelfogás képzeli, s amiért izgul, mert sosem látja elérni. A Haladás nem a közvetlenül elért kényelem, nem is a jólét, még a béke sem. Nem jelent megnyugvást. Még nem is maga az erény. A Haladás lényegében Erő, s az erők között is a legveszedelmesebb. A Haladás annak tudata, ami csak létezik és amit csak megtehetünk. Váltsunk bár ki rengeteg méltatlankodást, álljon bár ég felé sok-sok előítélettel teli ember haja, mégis ki kell mondanunk, mert ez az igazság: többé válni: ez először is annyit jelent, hogy többet tudunk.

Ez magyarázza meg azt a titokzatos vonzást, amely csalódások és eleve-elítélések ellenére is ellenállhatatlanul húzza az embereket a tudomány felé, mint az Élet forrása felé. Minden bukásnál és okoskodásnál erősebben él bennünk az az ösztön, hogy - ha hűek akarunk maradni a létezéshez - , hát akkor egyre többet kell tudnunk; ehhez pedig kutatás kell, egyre mélyebbre és messzebbre hatoló kutatómunka: keresnünk kell - talán nem is tudjuk, hogy mit, de Valamit, ami előbb-utóbb biztosan feltárja magát azok előtt, akik véges-végig kutatják a Valóságot.

Azt gondolom, hogy ezen az úton komolyan megerősödhet a Haladásba vetett hitünk.

Ha jól megfigyeljük, manapság igen különös látványt tár elénk az emberi gondolat világa: a legellentétesebb műveltségű és hitű embereket valami megmagyarázhatatlan együttes mozgás kapja hátára s ezért azt érzik, hogy egymáshoz közelednek, szinte egybeolvadnak abban a közös vágyban, amely e kettős igazság felé húzza őket: a létezőnek fizikai Egysége van; az emberek pedig ennek az Egységnek élő és alkotó sejtjei.

Minden azt mutatja, hogy új és óriási csúcs emelkedik a lelkek országa fölé, keresztezve minden régi kategóriát, mindenegyes emelkedőjén össze-vissza keverve és egyesítve a tegnapi ellenfeleket és barátokat: egyrészt a merev és meddő világkép híveit, akik szerint változhatatlan és egymásmellé rakott darabokból áll a Mindenség; másik oldalról pedig ott van annak az élő igazságnak kultusza, lelkesedése, fertőzésként terjedő hatása, amely minden tett és minden akarat alapjára épül. Amott olyan emberek csoportja, akiket csak a múlt erje és a múlt védelme társít. Emitt az új hívők árja, akik biztosak igazukban és erősek attól az egyetértő közös lelkiségtől, amelyet véglegesnek és teljesnek éreznek.

13

Már csak kétfajta szellem kezd létezni. S szinte zavartan állapíthatjuk meg azt is, hogy egy irányba tart és csak egy felé összpontosul minden természetes misztikus erő, minden emberi vallási energia.

Mit mond ez a jelenség?

Egyesek azt állítják, hogy csak divat vagy a szellemek pillanatnyi kavargása, legföljebb vissza-visszatérő felfokozódása annak az erőnek, amely mindig is hozzájárult az emberi gondolat egyensúlyához.

Én azt gondolom, hogy többet kell látnunk benne. Ez a mozgalom manapság ellenállhatatlanul visz el minden - még mozgóképes - szellemet egy olyan filozófiához, amelynek sajátos jellemzője az, hogy egyszerre elméleti rendszer, cselekvési szabály, de vallás és előérzet is. Szerintem ebben a mozgalomban már minden élőből kialakuló fizikai valóság jelentkezik és rajzolódik ki.

Föntebb azt mondottuk, hogy a haladásnak már öntudatos cselekvést, teljesen emberi döntést kell kiváltania fajunk akaratából. Most már azt is látjuk, hogy ennek az életbevágó erőfeszítésnek végpontját nem foghatjuk fel úgy, mintha egyénileg, mindenegyes monád titkos mélyén valósulna meg. Hogy megértsük és föl is tudjuk mérni a haladást, ahhoz az szükséges, hogy határozottan lépjünk túl az egyéni látásmódon. Annak az alanynak, amely arra hivatott, hogy végrehajtsa azt a végső tettet, melybe átjut s amelyben kivirágzik a földi evolúció teljes ereje, - olyan kollaktív Emberiségnek kell lennie, melyben mindenegyes egyén teljes öntudata az összes többi ember öntudatára támaszkodik: azokéra is, akik majd akkor élnek, de azokéra is, akik már nem lesznek ott.

Ezért hát az az „opus humanum” - az az emberi mű - , amely a Tudomány révén és a sok bajon keresztül is fáradságosan és fokozatosan valósul meg mibennünk, egészen másvalami, mint csak magasrendű erkölcsi tett. Élő szervezet ez a nagy mű. Ennek a szervezetnek haladása nem ötlik szemünkbe, mert minket is magába zár, és mert - ha rendszeresen akarunk megismerni valamit - föléje kellene kerekednünk. De vajon nincs-e bennünk valami, ami felfénylik és vibrálni kezd, ahogy egyre jobban növekszünk?

Nézzünk csak magunk köré. Mennyi szétfutó erő, amely egymást semlegesíti s elvész az emberi Társadalomban. Figyeljük csak azokat a hatalmas valóságokat (a szeretetnek vagy a gyűlöletnek egyetemes áramlását, amely átjárja a népeket és a társadalmi osztályokat), amelyekben ott feszül a Tudat lehetősége, de amelyek még nem találtak rá olyan elég erős és tágra nyíló Tudatra, amely egymást átölelni képesítené őket. Vagy emlékezzünk vissza a háború egyik-másik órájára, amikor kollektív szenvedély ereje ragadt ki minket önmagunk fölé s megsejtettük, hogy az emberi létezésnél magasabb síkra jutottunk… Vajon ezek a szellemi erőtartalékok, amelyek még csak halványan jelentkeznek és bimbózni kezdenek, mind-mind nem azt jelzik-e, hogy még most is tovább folyik a teremtés, és hogy még képtelenek vagyunk teljesen kifejezésre juttatni az emberi hivatás természetes nagyságát?

Igen, tudom, úgy tűnt, hogy ezek a remények nem a keresztény szemléletmódban találhatók. És emiatt azoknak nagy része, akik írnak róla, legalább is ki-nem-mondottan, de olyan vallást üdvözölnek benne, amelynek fel kell váltania minden régi kultuszt. De hát honnan származik ez a kihívó viselkedés, meg ez a bizalmatlanság? Minden bizonnyal abból, hogy sem mi, sem ellenfeleink - egyikünk sem mérte föl eléggé, mekkora fejlődést tartogat még Krisztus az Egyház számára…

14

Jómagam elismerem, hogy valóban létezik ez a mozgalom s hogy az Emberiségen belül igyekszik összeállítani egy olyan hívősereget, amely erre a nagy műalkotásra hivatott: „Mindenben az Egységet teremteni meg”. Sőt én még hiszek is e mozgalom igazában, melynek bizonyítását éppen abban látom, hogy egybegyűlő választottjai között sok a bűnös, a sánta, a vak és a béna. De emiatt még nem hiszem, hogy ez a szomjas és igazságért kiálló tömeg más Pásztort keresne, attól különbözőt, aki eljött már valamikor és kenyeret adott neki.

Tudjuk, hogy Krisztus lassacskán éri el teljességét, végig a világ korszakain, egyéni erőfeszítéseink egybekapcsolódása révén.

(Krisztusnak misztikus Teste éri el lassacskán teljességét. - Vö. A Kozmikus Élet c. tanulmány utolsó bekezdését. /A francia kiadó megjegyzése./)

Mi jogon értelmezzük metaforikusnak ezt a beteljesülést? Minek alapján korlátozzuk kizárólagosan a tisztán természetfölötti tettek elvont mezejére? Ha nem lenne biológiai fejlődés, amely megszervezte az agyat, nem lehetne istenivé váló lélek sem. Ugyanígy: ha nem léteznék a kollektív gondolat fejlődése, amely a földön egyes-egyedül valósíthatja meg a teljes emberi tudatot, hogy a csudába lehetne beteljesült Krisztus? Más szavakkal kifejezve: ha mindenegyes emberi sejt szüntelenül nem fáradozna azért, hogy minden többi sejttel egybekapcsolódjék, hát akkor fizikailag lehetséges lenne-e a Parúzia (Krisztus végső, diadalmas és Világot egyesítő eljövetele)?

Kétlem.

S én éppen ezért gondolom azt, hogy az a régió, ahová ma a világ szellemi látóhatárának négy sarkából összegyűl a természetesen vallásos szellemek tömege, nem jelent új templomalapítást, amely minden többi templom romjain épülne föl, hanem olyan új helyet, azt az új terepet, amelyre lassan-lassan áttelepül a régi Egyház.

A keresztény tudatban fokozatosan virrad föl az az eszne, hogy nem az erény „ontogenezise” (egyéni fejlődése), de igazában az egész ember „filogenezise” (a törzság fejlődése) a szent. Így aztán a hívő ember szeretete már inkább szervező energiához hasonlít, a dolgoktól függetlenülő elszakadása pedig már inkább erőfeszítés.

A Föld vágyva-vágyik egységre; az anyagi Fejlődés már nagyszerűen teleszőtte ennek az egységnek külső kapcsolataival. Hogy tehát válaszoljon a Föld kiáltó vágyaira, Krisztus már Egyetemes Pásztorként (lélekkel átható Erőként) jelenik meg a szívek mélyén.

Bízvást hihetjük, hogy közeledik az a pillanat, amikor sok-sok ember, régi és új hívők egyaránt megértik, hogy kezdve az Anyag feneketlen mélyétől és föl egészen a Szellem csúcsáig, csak egyetlen evolúció létezik, s ezért erejük és békéjük teljességét abban a biztos látásban keresik, hogy a Világ minden ipari, esztétikai, tudományos és erkölcsi erőfeszítése fizikailag szolgál annak a Krisztus-Testnek beteljesítésére, akinek szeretete lélekkel jár át és újrateremt mindent.

(Hasznosnak látjuk, hogy itt idézzük Az Isteni Miliő egyik részletét; ugyanis néhány kritika, amelynek szerzőitől nagyobb tárgyilagosságot várhattunk volna, igazában csak azt bizonyította be, hogy íróik nem olvasták el - vagy pedig látatlanba akarták venni - e döntő fontosságú sorokat. Pedig annál inkább figyelnünk kell Teilhard-nak ezekre a gondolataira, mert igen sok írásában éppen olyan szempontokat akar hangsúlyozni, kiemelni, előtérbe juttatni, melyeket a környezetében élt keresztények általában nem sokba vettek. Teilhard ezáltal akarja segíteni őket, hogy tegyék félre a régi manicheista, kathar és janzenista

15

eretnekségek maradványait; ezek az eretnekségek a korok folyamán beszüremkedtek a keresztények lelkivilágába, arra vezettek, hogy a fizikai rendet leértékelték, s ennek eredményeként az egész világegyetem, az ember, a természetes emberi tettek is elvesztették értéküket. - Teilhard egyes kritikusai kihasználják az ő szándékos hangsúly-áthelyezését és visszaélnek vele: romboló szándékuk így akarná megingatni az egyensúlyt és aztán tévedéssel vádolni Teilhard-t. - Ezeknek a kritikusoknak rossz szándékáról meggyőződhet az olvasó, ha figyel az alábbi idézetekre: „Krisztus nekünk adja magát az egész Világon keresztül. S ezt a Világot az Őhozzá fűző viszonyunkkal kell beteljesítenünk. Jól figyeljünk még arra is, hogy én a különböző természetes szervezeteknek nem tulajdonítok semmiféle végleges és abszolút értéket. Nem a sajátos formájukat szeretem, hanem a funkciójukat, - ami pedig abból áll, hogy titokzatosan szervezik meg előbb az istenivé-tehetőt, aztán pedig az istenit - az erőfeszítéseinkre áradó Krisztus kegyelme által.” /Az Isteni Miliő francia kiadásának 101. lapján./ /A francia kiadó jegyzete./)

Az új Jeruzsálem eleget fog tenni a Világot felrázó mélységes egység-vágynak, be fogja tetőzni a Jézus Krisztusba, a Teremtés fizikai Központjába vetett megfiatalodó hittel; másrészt viszont ebben a vágyban fogja megtalálni azt a természetes energiát, amely a saját életében szükséges. Látom, hogy így fog majd leszállni az Égből és fölemelkedni a Földről az új Jeruzsálem.

Aki majd kiejti e szavakat a nagytanács előtt, azon nevetni fognak, mert álmodozónak tartják, és elítélik.

Az egyik bölcs ezt fogja mondani: A közvélemény saját szemével látja, a tudomány is igazolja, hogy semmi sem mozog.

A második: A filozófia már eldöntötte: nem mozoghat semmi.

Egy harmadik: A vallás tiltja, hogy bármi is mozogjon.

De az, aki látta, hogy mozog, nem fog törődni e hármas ítélettel, hanem otthagyja a közteret, visszatér a szilárd és mély Természet ölére.

S ott tekintete elmerül abban a hatalmas lombozatú fában, amely őt is hátán hordja, s amelynek ágai végtelenbe vesznek, messze alatta, a Múlt sötétjébe. Lelkét elárasztja majd a szemlélődés s megint érezni fogja, hogy egyetlen szándék hajtja azt a hajlíthatatlan mozgást, amely bele van írva a halott rétegek egymásra következő rétegeibe, meg minden ma mozgó élőlény most futó sorozatába is. - Aztán föltekint az új teremtmények számára készülő terekbe, szívvel-lélekkel, megerősödött hittel ismét annak a Haladásnak szenteli magát, amely magával sodorja vagy elsöpri azokat is, akik nem is akarnak tudni róla. Egész lényét vibrálni készteti a vallási élmény, s a föltámadt, de most még előre nem is sejthető nagy Krisztus felé kimondja ezt a hívó szót, a hitnek s az imádásnak fenséges hódolatát: „Ó, ismeretlen Istenem!”

Kiadatlan írás, Párizs, 1920 augusztus 10.

16

TÁRSADALMI ÖRÖKSÉG ÉS HALADÁS

Jegyzetek a nevelés emberi-keresztény értékéről

I.

Nevelés és élet

A Fizika szerint az Élet egyik legrendkívülibb jellemvonása az „összeadódás”. Az Élet úgy halad előre, hogy szüntelenül magához csatolja azt, amit fokról-fokra megszerez, - akárcsak az emlékezet, amint már réges-rég megállapították. Minden létező átadja az utána következőknek azt a létet, amit kapott; de nemcsak mássá formáltan adja tovább, hanem egy határozott irányban felfokozva, ama irányvonalnak megfelelően, amelyhez tartozik. És bármilyen legyen is, mégis mindegyik vonal - különféle fokon, mindegyik a maga saját törvényét követve - többé-kevésbé messzire húzódik az egyre nagyobb spontaneitás és folyton nagyobb tudat egyetemes irányában. Valami továbbadódik, valami növekszik az élőlények hosszú láncsorán át. Íme a nagy tény, íme a nagy törvény, amelynek fölfedezése - idestova két évszázada már - megújította világképünket.

A jellemvonások ilyen határozott irányú összeadódásának milyen fokozati szinteken és miféle működések során sikerül megvalósulnia az élőlényben?

E jelenség egyik lényeges része éppen a szaporodás pillanatában történik. A szülőktől származó megtermékenyített sejtben és a sejt által a gyermekbe szükségképp átjut az élet hullámának lényege és lényeges tulajdonságai. A biológiai fejlődés alapjában véve nem lehet más, mint csíra-átadás eredménye. Íme az Élet tudománya ezért központosítja erőfeszítéseit egyre jobban a sejt révén történő átöröklés tanulmányozására.

Csakhogy itt felbukkan ám egy nehézség. Az világos - mondottuk is már - , hogyha elég hosszú időszakon át figyeljük az egyes zoológiai sorozatokat, akkor kitűnik, hogy mindegyik módosul egy adott irányban (végtagok vagy fogak alakja, az agy viszonylagos fejlődése stb.), s ekként bizonyos jellemvonások a láncolat egyik végétől a másikig kiéleződnek abban az időszakban. Az biztos, hogy útközben gyarapodás - valami nyereség - történt. S erről a szerzeményről mégis azt mondanánk, hogy a láncolat egyik eleme (különválasztottan nézve) sem járult hozzá aktív módon. A transzformizmus kezdetben vita nélkül fogadta el, hogy a szülők a születéskor a csírával származtatják át gyermekeinek a saját szerzett tulajdonságaikat; manapság viszont ez a kérdés még mindig a Genetika leghevesebben vitatott problémái közé tartozik, mert nem sikerül kétségbevonhatatlanul bizonyítani. S emiatt sok biológus kezdi egyszerűen tagadni. Ezek szerint tehát az történik, hogy egy-egy sorozat egymásra következő tagjai passzív módon adnák át egymásnak azt a csírát, ami bennük fejlődött s amit ők aktív módon nem is alakítanának át. Vagyis a testek („szoma”) ezen a csírán, ezen a saját mozgásával megmagyarázhatatlanul éltetett „germen”-en hajtanának ki, függve a csírától, s képtelenek arra, hogy módosítsák. - Ez igen valószínűtlen hipotézis; és súlyos hibája éppen az, hogy az egyedeket teljesen fölmenti minden felelősségtől, ami rájuk hárul a saját fajuk vagy águk kibontakozásában.

Hogy szinte tetten érhessük, működése folyamatában ragadhassuk meg az Élet összeadódó mechanizmusát, én azt javaslom, hogy figyeljünk egy olyan irányba, melyet - úgy látszik - elhanyagoltak az átörökléstan elméleti emberei. Azt még nem derítettük fel, hogy titokzatosan mi játszódik le a sejt végtelen kicsinyke világában. Forduljunk csak egy jobban

17

látható jelenség felé, mert a mi nagyságrendünkhöz tartozik. Figyeljük meg, hogy mi történik a neveléskor.

A nevelés. Például egy tökéletesítésnek, egy gesztusnak továbbadása és utánzás során történő ismétlése. Különös, hogy többféle ok miatt arra hajlunk, hogy lefokozzuk ennek a működésnek jelentőségét és hatását az Élet kibontakozó lépteire. Először is a nevelés olyan közönséges jelenség, annyira világos, egyszerű, szinte banális formákban mutatkozik… Minek keresnénk benne valami titokzatosat? Aztán meg a nevelés annyira szorosan kötődik éppen az emberi életkörülményekhez… Hogyan merészelnénk egyetemes biológiai értéket tulajdonítani neki? - Végül pedig a nevelés olyan felszínes, annyira törékeny épületke: életünkhöz szinte csak járulékos díszként társul; olyan esedékes és változó körülmények révén marad meg és terjed tovább… Hogyan is gondolhatnánk arra, hogy összehasonlítsuk azokkal a mélyreható determinizmusokkal, amelyek az Élet kibontakozásának olyan kérlelhetetlenül biztos menetet biztosítanak?

Ha homályosan értjük meg és fogadjuk el ezeket a különféle okokat vagy tüneteket, bizonyára elfordítják figyelmünket a nevelés tényéről és jelentőségéről; s aztán ha egyszerre hatnak ránk, talán még arra is késztetnek, hogy dobjuk ama epifenomének (látszat-jelenségek) közé, amelyek nem méltók arra, hogy figyeljen rájuk a természettudós és a fizikus. Pedig az említett érvek közül egyetlen egy sincs, amelyet ne lehetne helyesbíteni vagy éppen az ellenkező állítás javára fordítani.

A nevelés igen-igen banális valami… De hát van-e még olyan közönséges dolog, mint a tér három dimenziója, vagy a test szabadesése, vagy a fény tovaterjedése, vagy egy növény növekedése? S vajon nem abból áll-e a tudomány leglényegesebb haladása, hogy éppen annak fedi fel szerkezeti, szerves értékét, ami csak legáltalánosabb és legközönségesebb az emberi tapasztalat terén?

Igen, a nevelést sajátosan emberi dolognak tekinthetnénk, ha csakis az ésszerű, racionális nevelésről van szó! De ha szellemünk jól megérti a születés és az átalakulás fogalmát s így nézi az állatok világát, azonnal észreveszi, hogy itt is, akárcsak mindenmás területen, csakis akkor lehetséges az emberi, ha a szellem mértékére átalakítva tartalmaz egy olyan egyetemes tulajdonságot, aminek kezdeti próbálkozásai fölismerhetők és lehúzódnak, belevesznek a mögöttük tátongó Múltba. - A kutya, a macska, a madarak ezerféle módon nevelik kicsinyeiket: vadászásra vagy repülésre szoktatják, fészekrakásra tanítják. S hogyan magyarázhatnánk a hód vagy a rovarok rendkívüli magatartását, viselkedési módjait, ha ezek nem lennének sok-sok felhalmozódott és átöröklött tapasztalatnak és fölfedezésnek eredményei? Ez a jelenség csak akkor ötlik szemünkbe, ha az az állat eljutott a spontaneitásnak elég magas fokára, vagy még inkább akkor, ha közösségben él. Van-e hát még másra is szükségünk, hogy a nevelést - legalább virtuálisan - olyan egyetemes biológiai működésnek tekintsük, amely az élőlények egész világára kiterjed?

Erre talán hajlandók lennénk azt megjegyezni, hogy a nevelés csak külsődleges, az élet továbbadására rátelepedett működés… Csakhogy már Berson is megállapította, hogy a közfelfogás milyen önkényesen von határt az embriogenezis során mutatkozó szerves determinizmusok zónája és a spontaneitás zónája között. Amikor a kiscsibe széttöri tojáshéját, vajon a germen vagy a szóma irányítja-e csőre mozgását? Ezt a kellemetlen kérdést egészen jogosan vethetjük fel az ontogenezis (egyedfejlődés) esetében, de megint csak előtolakszik - s ugyanoly zavaróan -, ha magáról születés aktusáról van szó. Vajon az anya melyik pillanatban szüli meg kicsinyét?... Talán akkor, amikor tejet ad neki, miután kihordta

18

magában és világra hozta? Vagy esetleg csak akkor, ha már nem engedi szopni és arra tanítja, hogy fölismerje és elfogja zsákmányát? - Bizony valójában egyetlen és ugyanaz a folyamat megy tovább a viselkedés külső vonalán, a láncolat egyik végétől a másikig; bár egymásra következve és két különböző téren (az anya pusztán organikus tevékenységének, másrészt pedig tudatának a másik tudathoz való alkalmazkodása területén). Az egyik felváltja a másikat. S az utóbbi nyilván képes hatni az elsőre. Imént említettük azokat a biológusokat, akik nem hajlandók elfogadni, hogy a szerzett tulajdonságok a csírával továbbjutnak. De gondoltak-e ők már komolyan annak a rengeteg rovarnak esetére, melyek elpusztulnak még azelőtt, hogy ismernék magzataikat, s mégis átadják viselkedésmódjukat azoknak az utódoknak, melyeket sosem láttak? Ha ezek a rovarok valamikor tapogatózások során fedezték fel ezeket a viselkedésmódokat - mint ahogy ezt fel is kell tételeznünk -, vagyis abban az időben, amikor az évszakok, az életkörülmények vagy a különféle átalakulások következtében a szülők ismerték és nevelték kicsinyeiket, hát akkor nyilvánvaló, hogy a nevelés eredménye végül is annyira hatott a germenre, hogy olyan határozott fizikai jellemvonást alakított ki, akárcsak annak a nemnek vagy fajnak termete, színe és más átörökítő tulajdonságai.

Mindezekből jogosan vonhatjuk le a következtetést: a nevelés az élőlények világában egyáltalán nem valami mesterséges, esetleges és járulékos jelenség, hanem semmivel sem kisebb valóság, mint a biológiai összeadódás egyik lényeges és természetes formája. Benne talán a forrongva alakuló egyedi csírás átöröklésnek már tudatos körvonalait ragadhatjuk meg: mintha az organikus mutáció már azt a pszichés föltalálási formát öltené magára, ami a szülőkben történt s amit ők továbbadnak. S legalább is azt kell mondanunk, hogy a nevelésben látjuk meg, mint szárnyalja túl az átöröklés az egyedet, hogy ezzel kollektív fázisba jusson és közösségivé váljék.

Nyilvánvaló, hogy ennek a látásmódnak első eredménye az, hogy nagyszerűen rendbe szedi és egységbe fogja azokat a gondolatainkat, amelyeket az életről általában megalkottunk. De van egy másik eredménye, s én most ezzel akarok foglalkozni: új színben tűnteti fel mindannak fontosságát és méltóságát, ami csak érinti az Emberiség nevelésének problémáját.

II.

Nevelés és Emberiség

Az Emberben az Élet valami maximumot ért el: a találékony döntés maximumát az egyénben, és a szocializálódás (társadalmiasulás) maximumát a közösségben. E két ok miatt a nevelés jelensége sehol másutt nem érhet el s csakugyan nem is ér el ekkora tág teret, ilyen fényt, s következésképp itt kell igen gondosan tanulmányoznunk.

Mivel születésünktől kezdve benne élünk az emberi nevelés miliőjében, általában nem is gondolunk rá, nincs is arra időnk, hogy azon elmélkedjünk, mit jelent a nevelés akár önmagában, akár mihozzánk viszonyítva. Pedig ha csak egy percig tudnánk figyelni rá, micsoda elképesztő látvány tárulna elénk! Próbáljuk csak meg képzeletben átélni a következő élményt. Igyekezzünk egyenkin kiemelni magunkból azokat a dolgokat, amelyeket a közösségi életben kaptunk. Persze semmisítsük meg mindazokat a legfrissebb közlekedési és közlési módokat (a földi, a légi és a hullámok révén történő lehetőségeket), amelyeket

19

mostanában alkotott meg a tudomány. De menjünk még messzebbre, hiszen folytatnunk kell. Vágjunk ki életünkből mindenféle ipart és mezőgazdaságot. Próbáljuk elfelejteni az egész történelmet. Tételezzük fel, hogy beszéd sem létezik. Közeledjünk egészen ahhoz a szinte elképzelhetetlen állapothoz, amikor tudatunk minden emberi befolyástól teljesen érintetlenül áll szemben a Világmindenséggel. Ha így kifosztjuk magunkat, marad-e még bennünk élő erő? Egy ilyen képzelt élményben testünk ruháját, avagy lelkünk egy részét hullattuk földre? - Most pedig járjuk végig az ellenkező utat. Egymásután öltsük magunkra azokat a nevelésből származó s minket átölelő burkokat, melyeket - képzeletben - levetni próbáltunk. De ne csak ruhadarabokként szedjük őket magunkra, hanem hozzávetőlegesen próbáljuk át is élni történetüket. Micsoda óriási tapogatózás, milyen rengeteg munka s közben mily tömérdek idő kellett, hogy kiszövődjék e nevelési szövet-burok mindegyike!... Ha ennek az erőfeszítésnek eredményeire gondolunk, néha ezt mondogatjuk: De hát mindez csak nagyon járulékos és nagyon állhatatlan, ingatag valami. Ugye hogy már egyetlen katasztrófa is porba dönthetné ezt az épületet, s akkor az ember megint ugyanolyan lenne, akárcsak amikor a Földön először villant fel a gondolat?” De - mondom én, éppen ellenkezőleg - az emberi szerzeményeknek ilyen türelmes és szakadatlan kibontakozásában hogy a csudába ne ismernénk fel az életnek azokat a módszereit, tehát éppen az Életnek - a visszafordíthatatlan Életnek jelét, éppen annak az Életnek nyomait, amelynek tévedhetetlenségét az előre-ki-nem-számítható valóságok alkotják, szilárd állandósága pedig törékenységből válik cement-keménnyé?

Ismerjük csak el: ha az Emberiséget jelen állapotában és mostani tevékenységében figyeljük, hát bizony meg kell állapítanunk, hogy szervesen egybeforrott - elválaszthatatlan azoktól a növekedési formáitól, melyeket lassan épített fel s amit tovaterjeszt benne a nevelés. Ez a fölrakódó közeg, ez a fokozatosan kialakuló erőtér, a kollektív tapasztalattal továbbadódó miliő mindegyikünk számára nem kisebb valami, mint sajátos anyaméh, és ugyanolyan valóságos a maga nemében, akárcsak édesanyánk öle. Fajunk valódi emlékezete ez, belémerül és benne teljesül be egyéni emlékezőképességünk. - Ha az emberi faj sajátos és egyedülálló területére visszük át azt a gondolatunkat, hogy a nevelés nem jelenség-alatti valami,, hanem a biológiai átöröklésnek szerves részét alkotja, - akkor ezt az elgondolást kétségbevonhatatlanul igazolja éppen az az összefüggés (koherencia) és határozott körvonal, amit azonnal kirajzoil egész életünk tájára.

De hát akkor logikusan még tovább kell mennünk. Ma már szilárd tudományos tényként ismerjük el, hogy a szerves élet összeadódása egészen másvalami, mint csak egymás mellé helyezkedő jellemvonások puszta fölhalmozódása - mint ahogy egymásra rakódó rétegek alkotnak üledékes lerakódást. Az élet nemcsak lavina, nemcsak hógörgeteg. Viselkedése sokkal inkább hasonlít a fa életéhez, amelynek törzsében a fagyűrűk bizonyos növekedésnek megfelelően forrnak egybe, határozott irányba fejlődve. Tehát ha elfogadjuk azt, hogy a nevelés azoknak a tényezőknek - vagy helyesebben mondva azoknak a formáknak egyike, amit az evolúció kicsit általános és még határozatlan fogalma sejtet meg és fejez ki beszédünkben, - ezzel már azt is állítjuk, hogy azoknak az ismereteinknek és tökéletesedésünknek teljes egésze, amit ez a nevelés szilárdított meg és adott tovább nemzedékről-nemzedékre, olyan természetes folyamatot alkot, aminek irányát, értelmét föl lehet ismernünk.

S bizonypontosan ez történik.

Első pillantásra talán elég nehéznek tűnik valamiféle rendet megkülönböztetni azoknak a tapasztalatoknak, szervezeteknek és elméleteknek tömkelegében, melyeknek egyre

20

gyarapodó sokasága tölti ki az emberi karaván batyuját. A kételkedő ezt hajtogatják: Ez mind csak merőben mennyiségi gyarapodás. De nézzük csak kellő távlatból és így, egészében vizsgáljuk a jelenséget. Ekkor már rendbe szerveződik a zavaros tömkeleg, mert távolból nézve már világosan látjuk, hogy a szemet vakító rengeteg vonal kavarodása alakot ölt: annak az Emberiségnek képét, amely fokozatosan ébredt tudatára, hogy miként született, milyen a története, a természetes környezete, kifelé ható erői és lelkének titkai.

A következő megállapítást már sokszor hallottuk, de vajon átgondoltuk-e már annyira, hogy érezzük is, milyen határozottan és végérvényesen igaz: Amikor növekszünk, felismerjük családi múltunkat, tudatára ébredünk a jelen iránt kötelező felelősségünknek, vágyainknak és szeretetünk tárgyait is tudatosítjuk, akkor mindegyikünk igazában lerövidítve él újra egy sokkal hatalmasabb és sokkal lassúbb folyamatot: azt, amely az egész Emberiséget juttatja el gyermekkorából felnőttkorába. Csakugyan az Emberiség növekszik; s ez az emberek növekedésének köszönhető, de azt túl is szárnyalja… Az persze biztos, hogyha csak az írott történelem kezdeteire korlátozódunk, akkor nem állíthatjuk, hogy egyenkint intelligensebbek vagyunk, mint apáink. S mégis kétségtelen, hogy az ő egymásba-szövődő erőfeszítéseiknek köszönhetjük, hogy mi már náluk jobban értjük meg a bennünk és körülöttünk élő Világnak dimenzióit, követelményeit, lehetőségeit, reményeit és főleg mélységes egységét. Tehát az idők során már kollektív tudatú emberi állapot alakul ki, s ezt örökli és egy kicsivel tovább is fejleszti az egyedi tudatokból álló mindegyik generáció. Ezt az egyetemes emberi személyiséget persze személyes egyedek viszik hátukon, de ugyanakkor át is fogja és alakítja egymásra következő sokaságukat éppen ez az egyetemes emberi személyiség, amely szemmel láthatóan formálódik ki a földön a történelmi időkön át. Nos haát az Ember esetében éppen abból áll a nevelés sajátos szerepe, hogy biztosítsa az egyetemes emberi személyiség folytonos kibontakozását - azáltal, hogy átszármaztatja a személyes egyedek állandóan változó tömegének; más szavakkal kifejezve: a kollektívre terjeszti ki s a kollektívben hosszabbítja meg annak a tudatnak pályáját, amely az egyedben talán határait érte már el. Végeredményben pedig ez bizonyíték arra is, hogy a nevelés természete és értéke biológiai jellegű még a szellem területén is.

III.

Nevelés és kereszténység

Mivel ezt a tanulmányt keresztény nevelők számára írtam,, ezért most már az a feladatunk, hogy előbbi szempontjainkat vigyük át és alkalmazzuk is a keresztény természetfölöttinek dimenzióira. Látásmódunk hogyan vihető tovább és mennyiben érvényesül a teremtésnek ezen az új területén?

A Kereszténység már meghatározása és lényege alapján is a Megtestesülés vallása. Isten egyesül az általa teremtett Világgal, hogy egységesítse s valamiképp Önnönmagába testesítse. A Krisztust imádó ember számára ezzel fejeződik ki az egyetemes történelem.

De hát miképp megy végbe az a folyamat, melynek során az Ég fokozatosan meghódítja és magához asszimilálja a Földet? Először is mennyiségileg: azáltal, hogy az emberi lelkek egyre növekvő tömege szerveződik Krisztus Testébe, míg végül is teljes lesz a számuk. De minőségileg is: az Egyházban kibontakozik valami krisztológiailag egyre növekvő perspektíva. A hit és a misztika élő továbbadása révén (tradíció) a keresztény szervezet kialakít vagy kivirágoztat magában egy olyan érzéket, amely egyre jobban ébred

21

annak tudatára, hogy Krisztus van jelen és Ő dolgozik a Világ beteljesítésén. Csak úgy tudjuk ezentúl is szeretni Krisztust, ha egyre jobban fölfedezzük. Kollektív tudat érlelődése jár együtt a számbeli kiterjedés fejlődésével: ez a két mozzanat elválaszthatatlanul kötődik össze a Megtestesülés történelmi sorsfordulóin.

Keresztény oldalon így bukkan ismét elő az összeadódásnak és szociális átöröklésnek titokzatos törvénye, amely minden területen vezérli az Élet útjait. De ugyanakkor hirtelen új területen villan elő annak a nevelésnek alapvető szerepe, amely már isteni pedagógiának lett emberi eszköze. Ezzel pedig új és lenyűgöző látvány tárul elénk. Föntebb már mondottuk, hogyha természetes szempontból nézzük az emberi erőfeszítést, akkor azt látjuk, hogy valamiféle kollektív személyivé-válás felé tart, ahol az Emberiségnek bizonyos tudata teljesedik be az egyes emberekben. S ha most természetfölötti oldalról tekintjük az emberi erőfeszítést, az isteni életben részesüléssel fejeződik ki és benne éri el csúcspontját: amikor az egyén tudatosan egyesül a legfőbb Személyessel, saját személyének beteljesedését kapja meg. - Vajon lehet-e, hogy a két, igen hasonló esetben egymástól teljesen független dolgokról van szó? Avagy talán - éppne ellenkezőleg - az a két kollektív tudat-mozgás - az egyik a Krisztusiban, a másik az Emberiségben - hátha csak ugyanannak az eseménynek két összefüggő és egymás fölé rendelt fázisa?

A keresztény humanizmus lényeges vonásait és nagyszerűségét éppen akkor határozzuk meg, ha az előbbi alternatívának második megoldását fogadjuk el igaznak, vagyis ha felismerjük, hogy isteni végpontjáról figyelve már csak egyetlen valóságot elkot ez a két mozgás.

A keresztény humanizmus a Megtestesülés legbiztosabb teológiájához marad hű, amikor kijelenti, hogy számára jelenleg nincs sem függetlenség, sem ellentét, hanem összefüggő alárendeltség van a Világban bontakozó Emberiség genezise és Krisztusnak - Egyháza által - az Emberiségben megtörténő genezise között. A két folyamat már struktúrája révén kötődik egymáshoz elválaszthatatlanul: az egyik (a krisztusi) úgy szorul rá a másikra, mint olyan anyagra, amelyre azért száll rá, hogy magasrendű életre emelje. E szempontból teljesen érintetlen marad az a tény, hogy az emberi gondolat fokozatosan és megtapasztalhatóan központosul, amikor egyre világosabban tudatosítja, hogy rendeltetése minden tagja számára éppen az egységesülés. Csakhogy ama homályos összpontosulási fókusz helyén, amit ez a fejlődés a maga végpontjaként megkíván, már a megtestesült Ige személyes és jól meghatározott valósága jelenik meg és szilárdul meg. Benne pedig minden dolog megkapja biztos állandóságát.

Az Élet az Emberért. Az Ember Krisztusért. Krisztus pedig Istenért.

Ez az óriási kibontakozás miriádnyi elemre terjed ki. Ott vannak szétszórva az idők végtelen terein. S hogy ennek a folyamatnak pszichés folytonossága minden fázisában biztosítva legyen, azt csakis egyetlen működés érheti el: a nevelés.

Minden vonal egybefonódik, kiegészítik egymást és csokorba kötődnek. Már minden csak egyet alkot.

Összefoglalásképpen és végeredményként így áll előttünk a következő perspektíva, amely feltárja, hogy a keresztény nevelőnek - látszólag annyira szerényke - törekvése mögött mennyire súlyos és komoly, egységet teremtő, de ugyanakkor igen bonyolult valóság rejtőzik:

22

a/ A nevelésben először is folytatódik, reflexív formában és szociális dimenzióval virágzik ki az a biológiai átörökítő munka, amely kezdettől fogva egyre magasabb tudatú zónákba emelte a világot. A nevelő már közvetlen munkatársa a teremtésnek; erőfeszítésének megbecsülését és szeretetét annak a fejlődésnek mélyre nyúló és értékeket közlő átélésében kell megtalálnia, amit már eddig elért vagy ezután vár el a természet. A nevelőnek mindenegyes leckeórája arra hivatott, hogy szeretetben átélje és megszerettesse mindazt, ami csak legyőzhetetlen és igazán végleges van az Élet hódító útjain.

b/ S mivel a közös szempontok és magatartásmódok fokozatosan teret hódítanak, ennek köszönhetjük azt, hogy a nevelés - másodsorban - továbbviszi a szellemeknek és szíveknek azt a lassú összpontosulását, amely nélkül nem mutatkozik előttünk kiút az Élet mozgása számára. A nevelőnek elsőrendű hivatása az, hogy biztosítsa ezt az emberi lelki egységet. Tehát akár irodalomról, történelemről, tudományokról, vagy filozófiáról fog is beszélni, állandóan ennek az eszmének kell élnie és ezt kell tudatosan továbbfejlesztenie. Tanító munkájának futótűzként terjedő lángja legyen: az emberi remények valóságába és nagyszerűségébe vetett szenvedélyes hite.

c/ Végül a nevelés révén közvetlenül és közvetve is valósul meg a megtestesült Igének fokozatos beojtódása ebbe a Világba. Közvetve: amennyiben már jobban összpontosult Emberiségben készül elő ennek a magasrendű átalakulásnak alanya. Közvetve is, mert Jézus Krisztus által történetileg megindított kegyelmi áramlást csak élő hagyomány viheti tovább. Nos hát ha a nevelő valódi és teljes hatással akarja továbbadni ezt a két befolyást - a humanizálót és az istenivé szentelőt - , akkor óriási erővel kell hogy átjárja őt az a biztos belátás, hogy ez a két áramlat egymástól elválaszthatatlan és szervesen kapcsolódik egymásba. A keresztény nevelő végső nagy tudománya és végső tanúsága: átélni és megérteni - hogy aztán meg tudja értetni és életté alakítsa másokban is - azt a belátást, hogy akármilyen legyen is az emberi gazdagodás, még csak por és hamu, hacsak nem válik legértékesebb és legromolhatatlanabb valósággá éppen azáltal, hogy halhatatlan szeretet-központtal forr össze.

Ezzel a három, egymásba kapcsolódó szabállyal olyan épület jut tető alá, amelynek tökéletes szervezettsége biztosítja igazát.

Az emberi nevelőmunka jelenleg elképesztő kifejezési eszközökkel és módszerekkel, hallatlan mértékű sugárzóerővel terjed a földön. Mily sok könyvtár, folyóirat, mennyi iskola és egyetem, hány laboratórium - és milyen rengeteg tanuló!... Érdemes megfigyelnünk, hogy e csodálatos együttes közepette, amit már a ránk váró világ új korához méretezünk, a kereszténységen kívül egyetlen intézmény sem képes arra, hogy valódi lelket adjon a sok-sok tanított dolog hatalmas testének. Egyedül a keresztény nevelőnek adatott meg az a hatalom, hogy valóban abszolút reményt és abszolút végpontot jelölhet ki az emberi erőfeszítés és gazdagodás számára. S ezért öntudatos munkájával és öntudatos közlő-erejével csakis ő valósíthatja meg a tökéletes nevelő hivatását.

1938.Közölte az Études c. folyóirat1945 áprilisában.

23

A NAGY DÖNTÉS

I.

Az emberi szocializáció felé tartunk

Az égitestek összehasonlító tanulmányozásával az asztronómiának sikerült felismernie, hogy a csillagok életének fázisai vannak s meg is határozta ezeket a fázisokat.

Az élőformák összehasonlító tanulmányozásával a biológiának is sikerült megállapítania, hogy az állati és növényi csoportok egymásután milyen állomásokon mennek át fejlődésük során. Nincs olyan természettudós, aki manapság kétségbe vonná, hogy a fajok megjelennek, növekszenek, öregszenek és meghalnak.

Ez tény. Az is világos, hogy az Emberiség is fajként viselkedik - valami révén, ami önmagában van, sajátosan jellemzi őt. Tehát egészében véve az Emberiség is alá van vetve egy határozott fejlődési ciklusnak, akárcsak az egyes emberi egyének kifejlődése. Ennélfogva minden gondolkodó ember szembetalálja magát egy olyan problémával, melynek fontossága nyilvánvaló a mi kollektív életünk szabályozása és irányítása szempontjából. Mindegyik zoológiai csoport elkerülhetetlenül leír egy-egy növekedési pálya-görbét, amely jelzi létezését. Jelenleg hol tart az emberi nem? Másképp kifejezve: a minket körülvevő többi ághoz viszonyítva, a jelen percben filetikus fejlődésének milyen fázisába jutott az Emberiség az élet fáján?

Ez a kérdés elsőrendű fontosságú, életbevágó. Azt hiszem, hogy akkor adhatunk rá választ, ha számításba veszünk egy olyan jelenséget, melyet a biológusok jól ismernek, de amelynek fázis- vagy állomás-értékét mindeddig nem vették észre eléggé s nem is alkalmazták a társulás tényét (asszociáció) vagy még inkább a társadalmiasulás jelenségét (szocializáció). Az élő elem azáltal alakul ki, hogy elemi részecskéket csoportosít magába, s mihelyt ez megtörténik - s bármilyen is belső bonyolultsági foka - , máris mindig szaporodni kezd. De ez a folyamat ezzel még nem áll meg. Ha már eléggé elszaporodott, akkor az egyed a hozzá hasonlókkal összetapadni igyekszik s ezáltal többé-kevésbé sajátos (differenciált) szerves együttest alkot velük. Ez mutatkozik a felsőbbrendű Növényeknél és a Többsejtűeknél, az elszigetelt egyes sejtekből kiindulva; a koralloknál az egyes szilárdan álló vagy vándorló korall-egyedektől kezdve; a termeszbolyban, a szabad termeszegyedekből kiindulva; a hangyabolyban vagy méhkasban, a független hártyásszárnyúaktól kezdve. Külön-külön mindegyik zoológiai ágon ugyanaz a csoportosító erő dolgozott a Föld igen különféle koraiban; s amennyire meg tudjuk ítélni, ez a jelenség mindenegyes esetben az illető fajnak jól meghatározott korában játszódott le. A legrégibb társulásokra vonatkozóan a csoportosulás ilyen jelenségét csak hozzávetőlegesen tudjuk feltételezni. Viszont a fiatalabb formációkban a természet még most is mutatja e folyamat állomásait, szakaszait. Ismerünk függetlenül élő méheket és darazsakat; mások viszont határolt, laza szerkezetű közösségekbe társulnak; s ekként, közbeeső állapotok változatos során át jutunk el a méhrajhoz, amely csaknem olyan szervesen központosul a királynő köré, mint a termeszboly. Végeredményben minden arra utal, hogy filetikus létezése folyamán minden élőforma (többé-kevésbé sikerrel) elért valamit, amit szocializálódási szakasznak vagy éppen szocializálódási pontnak nevezhetünk.

24

Ha ezt már elfogadtuk, térjünk vissza az emberi fajhoz s próbáljuk beiktatni ebbe a sémába. Mi ebbe az emberi fajba tartozunk; növekedési ritmusa - a mienkéhez hasonlítva - végtelen lassú; óriási nagysága szinte elfojt minket, ezért az Emberiség együttes és egész fejlődését nem tudjuk teljesen átfogni. De amit közvetlen intuícióval nem bírunk megragadni, vajon nem látjuk-e tükröződni a körülöttünk lévő világban? Nézzük csak önmagunkat a többi élőformák tükrében. Mit látunk?

A Történelem-előtti kor tanulmányozása azt mutatja, hogy kezdetben az Ember bizonyára kis, független csoportokban élt. Aztán kapcsolatok keletkeztek, először családok, majd törzsek között. Ezek a viszonyok bonyolódni kezdtek. A csiszolt-kőkorszakbeli forradalmi időkben megszilárdultak és területi alaphoz kötődtek ezek a kapcsolatok. Ezer és ezer éven át lényegében ugyanolyan maradt ez a rendszer: a sokféle társadalmi külsőség ellenére bizony a föld-tulajdon maradt a szabadság eredeti formájának jelképe és óvóhelye.

De lám csak egy évszázad óta szemünk láttára történik valami ellenállhatatlan átalakulás. A totalitárius politikai rendszerekben - amelyeknek túlzásait bizonyára helyesbíteni fogja a jövendő, de mély törekvéseit vagy meglátásait kétségtelenül ki fogja élezni - azt tapasztalja a honpolgár, hogy súlypontja kissé eltolódik vagy legalább is igazodik a saját nemzeti vagy népiségi csoportjának tengelyéhez. Nincs szó arról, hogy primitív és jellegtelen kulturális formákhoz térjünk vissza. De határozott szociális rendszer jelenik meg, s ebben már tudományos szervezés geometriailag rendezi a tömegeket és minden egyén számára sajátos szerepet jelöl ki. Ez a jelenség a