duh - philip roth.pdf

8/9/2019 duh - philip roth.pdf

http://slidepdf.com/reader/full/duh-philip-rothpdf 1/71



Philip RothDÜH

Philip Roth: IndignationCopyright © 2008, Philip Roth

Fordította: Nemes Anna

K.W.-nek



KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSA kínai himnusz itt második világháborús fordításban olvasható. Nie Er és Tian Han dalának, 193l-es japán megszállás után keletkezett, más fordításai is fennmaradtak, de a má

ágháború idején a japán birodalom ellen hadat viselő Kína szövetségesei világszerte ezt énekdalt 1949-ben nemzeti himnuszává nyilvánította a Kínai Népköztársaság.A 33-34. oldalon Marcus Messnertől elhangzó dialógus nagy része szinte szó szerinti irtrand Russell-nek a londoni Battersea Town Hallban 1927. március 6-án elmondott Miértgyok keresztény című előadásából, mely 1957-ben, a főként vallási kérdéseket taglaló, azmű gyűjteményes esszékötetben jelent meg a Simon & Schusternél, Paul Edwards szerkesztésébA 51-52. oldalon lévő idézetek Samuel Eliot Morison és Henry Steele Commager The Grow American Republic [Az amerikai köztársaság kialakulása] (Oxford University Press, 1962.)

nyvének tizenkilencedik fejezetéből valók.

Olaf (néhai térdeken)

azt hajtogatja szüntelen„minden szart meg én sem eszem”

E. E. Cummings:„tárgyam Olaf, a víg, a hős”



Morfiumkábulatban

NAGYJÁBÓL KÉT ÉS FÉL HÓNAPPAL AZUTÁN, HOGY A SZOVJETUNIÓ és a vörös Kal fölfegyverzett, alaposan kiképzett észak-koreai csapatok 1950. június 25-én a 38-adik szélekot átlépve behatoltak Dél-Koreába, s ezzel megkezdődött a gyötrelmes koreai háratkoztam a Newark centrumában lévő kis főiskolára, a Robert Treatre, mely a város tizenhe

ázadi alapítójáról kapta a nevét. A családban én voltam az első, aki főiskolára került. Eokatestvérem se jutott tovább az érettséginél, apám és három fivére pedig még az elemit se járízéves korom óta pénzt keresek”, mondogatta apám. Húskimérése volt, s a megrendelézépiskolás éveim alatt végig én hordtam ki biciklin, kivéve a baseball szezont meg azoutánokat, amikor a vitakörben egy másik iskola vitázóival mérkőztünk. Szinte aznap, hogy elj

boltból – ahol a januári érettségi és a szeptemberi főiskolai tanévkezdés között heti hatvan ógoztam –, szinte aznap, hogy a Robert Treaten megtartották az első órákat, apám rettegni kegy meg fogok halni. Félelmeiben szerepet játszhatott a háború, melybe az ENSZ égisze alatt azdereje azonnal belépett, hogy erősítse a gyengén kiképzett és hiányosan fölszerelt dél-kdsereget; szerepet játszhattak benne a súlyos veszteségek, amelyeket csapataink a kommu

erőtől elszenvedtek, és az a félelem, hogy ha a konfliktus a második világháborúhoz hasoúzódik, engem is behívnak, és kiküldenek a frontra elesni, ahogy a második világháborúban Avid unokatestvéremet. Félelmeibe belejátszhattak az anyagi gondok: a környéken alig egy éveg az első szupermarket, pár saroknyira a mi kóser húsboltunktól, s forgalmunk alapgcsappant, részben a szupermarket alacsonyabb hús- és szárnyasárai miatt, részben, mert a hn egyébként is kevesebben vezettek kóser háztartást, és kevesebben tartották fontosnak, hoközség által ellenőrzött kimérésben vásároljanak kóser húst meg csirkét, olyanban, ameajdonosa a New Jersey-i Kóser Mészárosok Egyletének tagja. Az is lehet, hogy féltése öntéséből fakadt, ugyanis ezt a masszív kis embert, aki világéletében kicsattant az egészs

venévesen egyszerre makacs köhögés kezdte kínozni, ami anyámat nagyon nyugtalanította, degának továbbra is naphosszat a szája sarkában lógott az égő cigaretta. Bármi okból vagy zejátszásából fordult visszájára az addigi atyai szelídség, a féltés úgy jelentkezett, hogy

el-nappal azzal zaklatott, hol járok. Hol voltál? Miért nem jöttél haza? Honnan tudjam, hol vikor elmész? Nagyszerű jövő áll előtted, fiam, honnan tudjam, hogy nem mész életveszyekre?Nevetséges kérdések voltak ezek, hiszen a középiskolában mindvégig komoly, kötelességyekvő, szorgalmas, jeles tanuló voltam, aki csak a legrendesebb lányokkal jár, lelkes vitázolai baseballcsapat sokoldalú védője, aki jól megfér a kamaszokra érvényes környékbeli és is

retek között. A kérdések ráadásul dühítettek is; mintha apámnak, akihez éveken át olyan szotődtem, hiszen gyakorlatilag ott nőttem föl mellette a boltban, egyszerre fogalma se lenne, kiccsoda a tulajdon fia. A kuncsaftok rendszeresen azzal kedveskedtek neki meg anyámnak,

mondták, milyen öröm látni, ahogy a kisfiú, akinek nemrég még cukorkát hoztak – akkoriban, mpapa már megengedte, hogy húsboltost játsszon a marhafaggyúval, és felaprítsa, igaz, sajnostlen késsel –, hogy ez a kisfiú a szemük láttára cseperedett jól nevelt, művelt fiatalemberrarálja nekik a fasírtnak való húst, fűrészporral szórja le és felsöpri a követ, s precízen kitépkgmaradt tollat a fali kampókon lógó vágott csirkék nyakából, amikor apja odaszól neki: „M

pj le két csirkét XY asszonynak, légy szíves!” A főiskola előtti hét hónapban nem cs

sdarálást meg a csirkecsomagolást bízta rám. Megtanított, hogyan kell a báránykarajt egé



ontani és fölszeletelni, s a csontra hogyan kell rácsapni a bárddal. Mindig jókedvűen tanítottényeg, hogy ne a kezedre csapj”, mondta. Megtanított, hogyan legyek türelmes a nehéz vevők minden irányból szemügyre veszik a húst, mielőtt megvennék, akiknek úgy kell felmutatnrkét, hogy a szó szoros értelmében a seggébe is belássanak, tiszta-e. „El se tudod képzelni, mighez némelyik asszony, mire megvesz egy csirkét”, mondta. Aztán utánozta őket: „Fordítsa m úgy, föl. Hogy az alfelét lássam.” Nemcsak a kopasztás volt az én dolgom, hanem a cselezése is. Kicsit föl kellett vágni a segget, bedugni a kezemet, megmarkolni a beleket, és kih

áltam. Undorodtam, hányhatnékom lett, de nem volt mese, meg kellett csinálni. Ezt tanultam

ámtól, és lelkesen tanultam: hogy amit kell, azt megcsinálja az ember.Az üzlet a newarki Lyons Avenue-n volt, a Beth Israel Kórháztól egysaroknyira. A kirakazét, a kifelé kissé lejtős, széles polcot meg lehetett rakni jéggel. Jött a jeges, megvettük a zet, kiöntöttük a polcra, aztán kitettük rá a húst, hadd lássa, aki arra jár. A főiskola előtti hét htt, amikor teljes munkaidőben dolgoztam a boltban, én voltam a kirakatrendező. „Marc

űvész”, felelte apám, ha a vevők a kirakatot dicsérték. Beraktam én mindent, amink csak rhasteaket, csirkét, báránycombot, és „művészi” alakzatba rendeztem. Páfrányt hoztam a kórh

emközti virágüzletből, azzal díszítettem a húsokat. És nemcsak bontottam, szeleteltem, árumcsak kirakatot rendeztem ez alatt a hét hónap alatt, míg anyám helyett én voltam apám üzlet

nem hajnalban vele mentem a nagybani piacra, és a húsbeszerzést is megtanultam. Egyszeen járt ki, reggel ötkor, fél hatkor, mert aki maga megy ki megvenni a húst, maga viszi haetbe és rakja be a hűtőbe, az megspórolja a házhoz szállítás költségét. Vettünk marhábó

gyedet, bárányból bordának egy elülső negyedet, vettünk borjút, vettünk marhamájat, verkét és csirkemájat, s mivel némelyik kuncsaft igényelte, vettünk velőt. Reggel hétkor nyitottulgoztunk este hétig-nyolcig. Tizenhét éves voltam, csupa fiatalság, igyekezet és energia, de dée már alig álltam a lábamon. Apám viszont jól bírta, dobálta a vállára az ötvengyedbirkákat, ment velük a hűtőbe, aggatta őket a kampókra. Járt a kezében a kés, a bárd, dareletelt, aprított, s este hétkor, amikor én már kis híján összeestem, ő még rendelést vet

akhogy hazaindulás előtt még nekem kellett fűrészport szórnom a tőkékre, és drótkefével lesúet, úgyhogy erőm utolsó megfeszítésével lesikáltam a vért, hogy a bolt kóser maradjon.Gyönyörű hét hónap volt ez – gyönyörű, kivéve a csirkebelezést. Azaz bizonyos értelemben mgyönyörű volt, hiszen megoldottam valamit, amit nem szerettem, méghozzá jól. Vagyis tanulsolgált. A tanulságokat pedig imádtam – ide nekem a többit is! És imádtam az apámat, ő meg enbban, mint valaha. Az üzletben én készítettem az ebédünket. Nemcsak ebédelni ebédeltünk oda

ott is főztünk, a hátsó helyiség grilljén, mindjárt a húsvágó tőke mellett. Csirkemájat sütgunknak, meg kis marhaszeletkéket, és remekül megvoltunk egymással. Nem sokra rá mezdődött köztünk a keserves harc: Hol voltál? Miért nem jöttél haza? Honnan tudjam, hol v

ikor elmész? Nagyszerű jövő áll előtted, fiam, honnan tudjam, hogy nem mész életveszyekre?Azon az őszön, amikor gólya lettem a Robert Treaten, és rendszeresen arra értem haza este, ám kettőre zárta az első meg a hátsó ajtót, mivel elképzeléséhez képest húsz percet késtem, s ulcsommal nem jutottam be, dörömbölnöm kellett, azt gondoltam, megőrült.Csakugyan: beleőrült az aggódásba, hogy imádott egy szem gyermeke nincs felkészülve aszedelmeire, ahogy egyébként senki, aki a felnőttség küszöbére ér, beleőrült a rémismerésbe, hogy a kisfiú egyszer megnő, felnő, a szülők fejére nő, s akkor már nem tarthatják világtól, el kell engedniük.Egy év után otthagytam a Robert Treatet. Azért hagytam ott, mert apám egyszer csak már abb



ott, hogy egyedül át tudok menni az utcán. Azért hagytam ott, mert az apai elleniselhetetlenné vált. Önállósodásom lehetőségétől olyan állapotba került ez a higgadt emberlönben alig lehetett kihozni a sodrából, hogy félő volt, a testi erőszaktól se riad vissza, ha netáni, cserbenhagytam, miközben ostobasága és irracionalitása láttán én – az iskolai vitakör oszja, a hidegfejű érvelő – csak üvölteni tudtam tehetetlen dühömben. El kell mennem a közeelőtt megölöm – ezt mondtam kétségbeesett anyámnak, aki váratlanul ugyanúgy nem tudott ámra, mint én.Egyik este fél tíz tájban értem haza a belvárosból busszal. A newarki központi közkönyvt

ltam, mivel a Robert Treatnek nem volt saját könyvtára. Reggel fél kilenckor jöttem el hazákra mentem, aztán tanultam, s anyám ezzel fogad: – Apád nincs itthon, téged keres. – Miért?res? – Valamelyik biliárdteremben. – Mi jut eszébe? Azt se tudom, hogy kell ellökiárdgolyót! Tanulni voltam, az ég szerelmére. Házi dolgozatot írtam. Olvastam. Mit gondonálok éjjel-nappal? – Azután borult ki miattad, hogy Eddie-ről beszélgettek Pearlgreennel. – Earlgreen a vízvezeték-szerelőnk fia volt. Együtt érettségiztünk, aztán ő az East Orange-i Pskolájára ment, testnevelő tanár szakra. Kicsi korunk óta együtt baseballoztunk. – Én nem vadie Pearlgreen – mondtam. – Én én vagyok. – Tudod, mit művelt az a gyerek? Se szó, se beült az apja kocsijába, elment egész Pennsylvaniáig, hogy valami speciális scra

iárdszalonban játszhasson. – De hát Eddie egy biliárdcápa. Nem lep meg, hogy Scrantonbanég fogmosás közben is a biliárd jár a fejében. A világ végére is elmenne biliárdozni. Idegenlejátszani, úgy tesz, mintha az ő színvonalukon volna, aztán huszonöt dolláros játszmákban gakőzteti őket. – Az apja szerint az lesz a vége, hogy autót fog lopni. – Ugyan, Anya, ez nevetslönben meg mi közöm hozzá, mit csinál Eddie? Szerinted én autót fogok lopni? – Dehofiam. – Nem szeretem azt a játékot, amit ő, nem szeretem azt a hangulatot, amit ő. Nem érdekilág. A fontos dolgok érdekelnek. Be se tenném a lábam egy biliárdterembe. De tudod mit? gyarázom tovább, hogy milyen vagyok és milyen nem. Nem magyarázkodom többet! Senki ked

m fogom leltárba venni a tulajdonságaimat, és nem fogom hajtogatni, hogy milyen roh

telességtudó vagyok. Elég ebből a nevetséges, értelmetlen baromságból! – Ebben a pillanantha rendezői utasításra történne, nyílt a hátsó ajtó, és bejött apám, még mindig fortyogottőle a cigarettafüst, és nem azért forrt benne a méreg, mert egy biliárdszalonban akadt rám, h

ért, mert nem. Az meg se fordult a fejében, hogy a városközpontban lévő könyvtárban keresvelhogy nem valószínű, hogy biliárdcápaságért ott késelnének meg vagy vernének fejbe dákközben házi feladat gyanánt A római birodalom hanyatlása és bukása című Gibbon-mű ezetét olvasom, ahogy aznap este hat és kilenc között.– Szóval itt vagy? – kérdezte. – Itt. Miért? Itthon vagyok. Itt lakom. Itt az ágyam. Én vagyok am emlékszel? – Tényleg? Már mindenhol kerestelek. – De miért? Miért? Könyörgök, mondja

aki, hogy miért „mindenhol”! – Mert ha netán történne veled valami... – De Papa, nem fog törmmi. Én nem vagyok Eddie Pearlgreen, nem vagyok egy pernahajder, aki biliárdozik! Nemténni semmi! – Tudom én, hogy hál’ istennek te nem vagy egy Eddie. Jobban tudom mindenkkora szerencsém van a fiammal. – Akkor miről beszélünk, Papa? – Az életről, ahol a legaplépésnek is tragikus következménye lehet! – Úristen, mintha egy jósnőt hallanék! – Igen? Ige

m az aggódó apát hallod, hanem egy jósnőt, amikor én a fiam jövőjéről beszélek? Amiekélység is tönkretehet, egy lényegtelen semmiség? – A rohadt életbe! – ordítottam feohantam a házból azzal, hogy rögtön lopok egy kocsit, meg sem állok Scrantonig, be aziárdszalonba, s utána még egy trippert is összeszedek.Később anyámtól megtudtam az előzményeket, hogy tudniillik reggel itt járt Pearlgreen m





De a fő a tanulás volt, az, hogy a tanítási nap minden órájában megtudok valami újat. Ezültem annyira, hogy a Robert Treat olyan kicsi és szerény, szinte inkább klub, mint főiskoüzsgő irodákkal, áruházakkal és családi tulajdonú kis szaküzletekkel teli belváros északi végég az intézmény, beszorítva az iszapos Passaic folyó meg a függetlenségi háborúról elnev

romszögletű, pici park, a toprongyos csavargók tanyája közé, akiknek legtöbbjét név smertük. A főiskola két jellegtelen épületből állt: a folyóparti ipartelep egyik kormos tégla

dani serfőzdéje volt az egyik, melyben tantermeket és laboratóriumokat alakítottak ki – itt voológiaórák –, a másik, egy négyszintes, kis neoklasszikus épület pedig jó néhány sarokkal arré

ros főútvonalának túloldalán, a kampuszt helyettesítő kis park mellett, ahol ebédidőben a hazzott szendvicset majszoltuk, miközben a padon ülő csavargók a borosüveget adogatták körbe. Ezlopos bejáratú, bank formájú épületet, amely a huszadik század javarészében tényleg bankost a főiskolai adminisztráció irodái foglalták el, és a toldott-foldott tantermek, amelyeténelmet, angolt meg franciát hallgattam, s ahol a tanárok nem Marcusnak vagy Markiólítottak, hanem Messner úrnak, én pedig mindig megpróbáltam előre kitalálni és megírni aadatot. Nagyon akartam felnőtt lenni, művelt, érett, önálló felnőtt, éppen ez rémítette meg ap

még akkor is végtelenül büszke volt szorgalmamra és a családban egyedülálló főistusomra, amikor büntetésből kizárt hazulról, amiért egy picikét belekóstoltam a fiatal f

gaiba.Ez az első főiskolai év volt életem leglelkesítőbb és legszörnyűbb éve, a következő ősszel töttem ki Winesburgben, Észak-Ohio földművesek lakta középső vidékének kis bölcsészeűszaki főiskoláján, tizennyolc mérföldre az Erie-tótól és ötszázra a mi kettőre zárt hátsó ajtónnesburg festői kampusza, szép, sudár fáival (szilfák, tudtam meg később egy barátnőmtőrostyánnal befuttatott vörös téglás udvaraival, ahogy sikkesen megbújt a hegyoldalban, bújthatott volna helyszínt valamelyik Technicolor film-musicalnek, amelyben a diákok tayett dallal-tánccal múlatják az időt. Hogy ilyen távoli főiskolára járhassak, apámnak meg knia a csöndes Isaactól, a kapedlis, ortodox fiatalembertől, aki akkor kezdett inaskodni nála, m

elsőéves lettem, s így anyám, akinek munkáját Isaac lassan átvette volna, kénytelen volt újra zzel beállni apám mellé. Csak így tudtunk kijönni a pénzből.A Jenkins Hall kollégiumban olyan szobába kerültem, ahol rajtam kívül három másik zsidott. Ez egyrészt azért lepett meg, mert csak egy szobatársra számítottam, másrészt mert a ióba költözésben többek közt épp az ígérkezett kalandnak, hogy kipróbálhatom, milyen nem zzött élni. Ezt az ambíciómat szüleim ugyan mindketten furcsállották, talán még veszélyesntották, de az én tizennyolc éves fejemnek ez teljesen logikus volt. A Robert Treaten Spinelli jobb barátom, a baseball shortstop, aki ugyanúgy a jogra készült, mint én, s amikor elvitt magolasz negyedbe, és megismerkedtem a családjával, ott ültem az asztaluknál, megkóstoltam az

sztot, hallgattam olaszos angolságukat meg olasz viccelődésüket, az legalább olyan izgalmasnt a nyugati civilizáció történetéről szóló kétszemeszteres kurzus, ahol a tanár óráról órára val lepett meg arról, milyen volt a világ, amikor én még nem éltem.A kollégiumi szoba hosszú volt, keskeny, büdös és sötét, a kopott hajópadló két végén egyeletes ágy, a fakózöld falnak tolva négy régi, viharvert, otromba, fa íróasztal. Letelepedte

yik alsó ágyra. A fölöttem lévőt már elfoglalta egy Bertram Flusser nevű, szemüveges, hórihokete hajú fiú, akinek esze ágában se volt kezet fogni, amikor bemutatkozással próbálkoenben úgy nézett rám, mint valami olyan állatfaj egy példányára, melynek látásától eddig megósors. A másik két fiú is végigmért, de korántsem megvetően, úgyhogy bemutatkoztam nekik, őkkem, s ebből némiképp világossá vált számomra, hogy szobatársaim közül Flusser a csudab



nd a hárman angol szakosok voltak és színjátszókörösök. Diákegyesületnek egyik se volt tagjaTizenkét diákegyesület működött a főiskolán, de zsidók csak kettőbe léphettek be, a mindventagú, csak zsidókból állóba, meg a felekezeten kívüli, fele olyan népes egyesületbe, malista diákok alapítottak itt, helyben, és amely bárkit bevett tagjai közé, akit az alapítóknak sik

cserkészniük. A fennmaradó tíz egyesület fehér bőrű keresztény fiúhallgatóknak volt fenntarta rendszert a hagyományaira oly büszke intézményben senkinek se jutott eszébe megkérdője

keresztény diákegyesületek terméskő homlokzatú, várkapu bejáratú, impozáns épületei uralckeye utcát, a fákkal szegélyezett sugárutat, középső gyepsávján egy polgárháborús ágy

elyről azt tartotta az újonnan érkezőknek szóló, pajzán szóbeszéd, hogy mindig elsül, ha szűzad el mellette. A főiskolai kampusztól az ápolt, régi favázas lakóházakkal és terebélyes fákkaónegyeden át a Buckeye utca vezetett a város egyetlen üzleti útvonaláig, a Főutcáig, amely

ztömbnyi hosszúságban kötötte össze a Wine patak fölötti hidat a vasútállomással. A Fmináns intézménye a New Willard House nevű fogadó volt, ennek ivójában gyűltek össze fuvégéken az öregdiákok, hogy részegen fölidézzék ifjú éveiket, én pedig a főiskolai munkaköz

vén itt kaptam péntek-szombat esti pincéri állást hetvenöt centes minimál órabérért, rravaló. A főiskola ezerkétszáz hallgatójának társadalmi élete főleg a diákegyesületek maskete szegecses ajtói mögött meg a nagy zöld gyepen zajlott, ahol gyakorlatilag bármely idő

etén két-három fiú dobálta a labdát.Flusser nevű szobatársam minden szavamat lefitymálta, és kíméletlenül gúnyolt. Ha kóbáltam lenni hozzá, Bájgúnárnak nevezett. Ha azt mondtam, hagyjon békén, az volt a vkkora fiú, és micsoda mimóza-lélek!” Este, miután lefeküdtem, rendszeresen Beethovent hallemezjátszóján, olyan hangerővel, ami másik két szobatársamat láthatólag nem annyira zavarta,gem. Semmit se tudtam a komolyzenéről, nem is nagyon szerettem, ráadásul ki kellett alugam, hogy győzzem a hétvégi munkát, és ugyanolyan jó jegyeket szerezzek, mint a Robert Tre

ol mindkét szemeszterben az élbolyban voltam. Maga Flusser sose kelt föl délnél előbb, olym, ha órája volt, örökké bevetetlen ágyáról hanyagul lecsüngött az ágynemű, és eltakarta elől

átást. Flusserrel egy fedél alatt lakni még rosszabb volt, mint elsőéves koromban apámmal,ám legalább egész napra elment dolgozni a húsboltba, és – sajnos fanatikus módon, de – érdevan velem. Mindhárom szobatársam szerepelt az őszre tervezett főiskolai Vízkereszt- ben , a

rabról én még csak nem is hallottam. Középiskolában olvastam a Julius Caesar-t , a főisőéves általános angol irodalom kurzuson a Macbeth-et , és kész. Flusser egy Malvolio nevű fszott a Vízkereszt- ben , úgyhogy amikor nem Beethovent hallgatott hajnalig, akkor a fölöttemyon fekve fennhangon magolta a szerepét. Máskor peckesen járkált fel-alá, s befejező akorolta, mely így hangzott: „Még bosszút állok az egész bagázson!” Az ágyból kérleltem: „Flukabban, légy szíves!”, mire ő ordítva, kotkodácsolva vagy fenyegetően suttogva újra elmo

Még bosszút állok az egész bagázson!”Winesburgbe érkezésem után pár nappal nekiindultam, hogy üres helyet találjak a kollégiumbakit, aki elfogadna szobatársnak. A keresés hetekig tartott, s közben egyre gyűlt bennem az indyik este, körülbelül egy órával azután, hogy lefeküdtem, ordítva kiugrottam az ágyból, lekap

amofonról Flusser lemezét, és a falhoz vágtam. Ez volt addigi életem legagresszívabb gesztusa– Az F-dúr vonósnégyest tetted tönkre, No 16 – közölte Flusser, anélkül hogy elmozdult voső ágyról, ahol ruhástul-cipőstül fekve cigarettázott.– Nem érdekel! Aludni akarok!A másik két fiú valamelyike felkattintotta a sápadt világítást. Mind a ketten az emeletes ágy mtak alsónadrágban, és várták, mi lesz.



– Milyen kedves, udvarias kisfiú – mondta Flusser. – polt. Becsületes. A más holmijával usé hebehurgyán bánik, de amúgy nagyon igyekszik, hogy ember legyen.– Miért, mi a gond azzal, ha valaki ember?– Minden – felelte Flusser mosolyogva. – Az emberek szarok.– Te vagy a szar, Flusser! – üvöltöttem. – Te! Nem mosdasz, nem veszel tiszta ruhát, nem ágnem vagy tekintettel senkire! Vagy pojácáskodsz hajnali négykor, vagy ordíttatod a zenét!

– Hát, bizony nem vagyok olyan jófiú, mint te, Marcus.Itt végre megszólalt valamelyik srác. – Nyugi – mondta nekem. – Ez egy hülye. Ne vedd komo

– De nekem ki kell aludnom magam! – ordítottam. – Nem tudok tanulni, ha nem alszom ki mavégén még megbetegszem, az istenit!– Pedig ha megbetegednél – felelte Flusser mosolyogva, egy fölényes kis kacaj kíséretébenonyú jót tenne neked.– Ez megőrült! – kiáltottam a másik kettőnek. – Őrültségeket beszél!– Te teszed tönkre Beethoven F-dúr kvartettjét – mondta Flusser –, de én vagyok az őrült.– Hagyd abba, Bert – mondta valamelyik fiú. – Fogd be a szád, és hagyd őt aludni.– Azok után, amit ez a barbár a lemezemmel művelt?– Mondd, hogy megveszed neki a lemezt – unszolt most engem. – Mondd, hogy bemész a vár

veszel neki egy újat. Gyerünk, mondjad már, hadd aludjunk végre.– Veszek neked egy újat – mondtam, a helyzet igazságtalanságán füstölögve.– Köszönöm – felelte Flusser. – Nagyon szépen köszönöm. Igazán rendes fiú vagy, Maddhetetlen. Marcus, a tiszta, ápolt fiú. Végül csak rájössz, mi a helyes, mire is tanított Aurma.Abból a pénzből vettem meg a lemezt, amit az ivóban a pincérkedéssel kerestem. Nem szera munkát. A munkaidő ugyan jóval rövidebb volt, mint apámnál a húsboltban, de a zaj, a részátható sörszag és cigarettafüst jobban fárasztott, és legalább annyira undorított, m

szárosmunka legutálatosabb része. Én magam nem ittam se sört, se más alkoholt,

hányoztam, és sose próbáltam úgy imponálni a lányoknak, hogy torkom szakadtából kurjongy nótázok, mint ahogy számtalan ittas egyén, aki pénteken-szombaton a fogadóba horátnőjét. Az ivóban szinte hetente voltak „kitűző” partik, amelyeken egy winesburgi fiú menesburgi lány nemhivatalos eljegyzését ünnepelték: a lány megkapta a fiú diákegyesületi jelvégy a pulóvere vagy a blúza elejére tűzve viselje az órákon. Kitűző az alsó évfolyamban, eljesős korban, esküvő a diplomaosztás után – ez az ártatlan cél lebegett a winesburgi sbségének szeme előtt az én szűzi ottlétem alatt.A fogadó és a Főutcára néző szomszédos üzletek háta mögött volt egy macskaköves, szűk sikádiákok egész este ki-kijártak a fogadó hátsó ajtaján, vagy hányni, vagy azért, hogy a söt

tesben maradjanak a barátnőjükkel, s megpróbálkozzanak egy benyúlással vagy árazdugással. Az enyelgés megszakítása céljából a sikátoron nagyjából félóránként lgiggördült egy városi rendőrautó, és fényszórója a fogadó fedezékébe kergette a szabkulációra áhítozókat. Ritka kivételektől eltekintve a winesburgi lányok vagy romlatlaszottak, vagy csúnyák voltak, és mintha mind pontosan tudná, hogyan kell viselkedni (azaz mm tudná, hogyan kell rosszalkodni, vagy bármi olyat csinálni, ami nem való), így azután, ha lgukat, nem hangoskodtak, mint a fiúk, hanem elbágyadtak és rosszul lettek. Még azok is, asó kijáraton kimerészkedtek a sikátorba a barátjukkal enyelegni, úgy jöttek vissza, minthaülködni mentek volna ki. Néha észrevettem egy-egy lányt, aki tetszett, s miközben fel-alá futkosöröskriglikkel, forgattam a fejem, hogy alaposan megnézzem. Szinte mindig kiderült, hog



napi legagresszívabb és legundorítóbb szeszkazán a barátja. De mivel a minimálóradíjrarravalót is kaptam, hétvégenként már pontban ötkor benn voltam, mindent előkészítettem estarítással éjfél után végeztem, s a kettő között végig igyekeztem hivatásos pincér móelkedni, pedig a vendégek hol csettintgettek, hol szájukba dugott ujjal füttyögtek, hogy manják a figyelmemet, s nem úgy kezeltek, mint egy másik diákot, akinek dolgoznia kell, hanemy lakájt. Az első hetekben többször is előfordult, hogy úgy hallottam, mintha egy lármztaltól így kurjantottak volna oda: „Hé, zsidó! Ide!” De szívesebben hittem, hogy csak azt moné, fickó! Ide!” Rendületlenül tettem a dolgomat, eltökélten tartottam magam ahhoz, am

sboltban apámtól tanultam: hasítsd föl a segget, nyúlj be, markold meg a belet, húzsztustalan, undorító, de meg kell csinálni.A kocsmában ledolgozott napok után minden éjjel azt álmodtam, hogy sörben gázolok: sör foldőszobai csapból, sör zubog a lehúzott vécében, sör jön a menzai tejesdobozból, amikor ebédharamat töltöm. Álmomban a közeli Erie-tó, amely északon Kanadával, délen az USA-val ham a föld tizedik legnagyobb édesvizű tava volt, hanem a világ legnagyobb sörtárolója, ametalmát nekem kellett korsókba mérni és felszolgálni a diákegyesületi fiúknak, akik provokatívafögték: „Hé, zsidó! Ide!”

Végül találtam egy üres ágyat egy emelettel lejjebb, mint ahol Flusser lassan az agyamra mután beadtam a szükséges papírokat a férfihallgatók dékánjának titkárságán, beköltöztem egy frnökhallgató mellé. Ifjabb Elwyn Ayers tagbaszakadt, szűkszavú, nyilvánvalóan nem zsidó fiú

orgalmasan tanult, étkezni a saját diákegyesületébe járt, és volt egy négyajtós, fekete Lauring Sedanja, 1940-es, ami – magyarázta nekem – az utolsó évjárat, melyet a nagyomobilból a GM kibocsátott. Ez volt a családi autó Elwyn kiskorában, most pedig ott parkkegyesület mögött. Autója csak felsősnek lehetett, s Elwynnek láthatóan főként arra kellett, végi délutánokon az impozáns motort bütykölje. Vacsora után, mikor én a többi „független” di

yütt megettem a sajtos makarónit a kedélytelen menzán, ő pedig az egyesületi tagokkrhasültet, sonkát, steaket és báránybordát, ki-ki leült a maga íróasztalához az üres fallal szemb

ész este nem szóltunk egy szót sem. Amikor végeztünk a tanulással, a folyosó végén lévő kdő mosdósoránál megmosakodtunk, pizsamára vetkőztünk, dünnyögtünk valamit egymásnaeküdtünk az emeletes ágyba, én az alsó szintre, ifjabb Elwyn Ayers a felsőbe.Elwynnel lakni lényegében olyan volt, mintha egyedül laknék. A fiút kizárólag az 1940-es Lanyeiről hallottam lelkesen beszélni, a korábbi modellekhez képest hosszabb tengelytávr

gyobb porlasztóról meg az ennek köszönhető több lóerőről. Csöndes, színtelen ohiói akcenami fanyar poénnal vágta el a fonalat, ha tanulás közben pihenésképpen párpercnyi beszél

zdeményeztem. Viszont, ha Elwyn szobatársaként néha magányos voltam is, leggszabadultam a Flusser nevű ártalmas tehertől, és folytathattam a jelesek gyűjtését – úgy éretya kötelességem, hogy csak jelest szerezzek, ha egyszer ekkora áldozat árán küldtek ide tanuüleim.A jogra készültem, ezért fő szakom a politikatudomány volt, ezen belül Az. 1865 előtti amermányzás és történelem elvi alapjai című kurzus mellett irodalmat, filozófiát és pszicholgattam. Részt vettem a kötelező katonai kiképzésen is, és megvolt minden esélyem, hoggzek, hadnagyi rangban Koreába küldenek. Már második szörnyű évében járt a koreai háboromnegyed millió főnyi kínai és észak-koreai haderő rendszeres és masszív offenzívája sszteségeket okozott az amerikaiak vezette ENSZ-erőknek, akik heves ellencsapásokkal válasz



első évben a front hol följebb, hol lejjebb vándorolt a koreai félszigeten, és Dél-Korea főváöult négyszer foglalták el és vissza. 1951 áprilisában Truman elnök felmentette MacAornokot főparancsnoki tisztségéből, miután a tábornok bombázással és blokáddal fenyegette mmmunista Kínát, s szeptemberre, mikor én Winesburgbe kerültem, az új főparancsnok, Ridornok épp csak megkezdte a keserves tűzszüneti tárgyalásokat a kommunista Észak-Kldöttségével, s minden jel arra mutatott, hogy a háború még évekig eltarthat, és amerikaiak úezrei fognak odaveszni, megsebesülni, hadifogságba esni. Ilyen iszonyatos háborúban amapatok még nem harcoltak, olyan kínai katonák özönével találták szemben magukat, akikről m

eregne az amerikai tűz, és akik sokszor a lövészárokban esnek nekik szuronnyal vagy puszta kamerikai sebesültek és halottak száma már meghaladta a százezret, sokakat a zord koreai témásokat a kínaiak mesteri közelharc-tudománya és éjszakai rajtaütései. Az olykor ez

hamozó kínai katonák nem rádión vagy walkie-talkie-n kommunikáltak – hadseregükmpontból még nem volt gépesítve hanem kürtszóval, s azt mondják, nincs rémisztőbb, mint

nen is, onnan is felharsanó kürtszó a koromsötétben, amikor az amerikai vonalak mögé belopanai sokaság villogó fegyverekkel ráront a mi kimerült, elgémberedett katonáinkra, akik egleg reményében hálózsákba bújtak.Truman és MacArthur előző tavaszi összecsapása a tábornok fölmentésének szenátusi vizsgála

zetett, s én ezt is nyomon követtem az újságban, ahogyan a hadijelentéseket, melyeket alanattól kezdve megszállottan olvastam, hogy megértettem, mi vár rám, ha a konfliktus tovább-oda billeg, és egyik fél sem tud felülkerekedni. Gyűlöltem MacArthurt szélső

bboldaliságáért, mely azzal fenyegetett, hogy a koreai háború totális háborúvá szélesedik Kíntalán a Szovjetunióval is, amelynek nemrég lett atombombája. Fölmentése után egy

acArthur felszólalt a Kongresszus plenáris ülésén. Kína mandzsúriai légitámaszpontjmbázása és a Csang Kaj-sek-féle nacionalista Kína csapatainak koreai bevetése mellett éjd szónoklatát elhíresült búcsúszavaival zárta: megesküdött, hogy „lelép immár az öreg katongpróbálta kötelességét teljesíteni, mert Isten fényt adott neki, hogy lássa, mi ez a kötelesség

széd után a Republikánus Pártból némelyek az 52-es elnökválasztás jelöltjeként kezdték reklámhazafiasan öntetszelgő tábornokot, aki ekkor már túl volt a hetvenen. Joseph McCarthy szedig, mint ez várható volt, úgy minősítette MacArthurnak a demokrata Truman általi menesznt ami „talán a kommunisták legnagyobb diadala”.Egy szemeszter katonai kiképzés – a kurzuskatalógusban „Hadtudomány” – minden férfihaámára kötelező volt. Aki tiszt akart lenni, és diploma után hadnagyi rangban bevonulni kédtáp-szolgálatra, annak legalább négy szemesztert kellett elvégeznie. Aki csak a kötelezőemesztert teljesítette, azt diploma után simán besorozták, alapkiképzés után közönséges gyazlegény lett, s kezében egy szuronyos M-l puskával a koreai lövészárokban fagyoskodva vár

gy felharsanjon a kürtszó.A dedós színvonalú hadtudományi kurzus teljes időpocsékolás volt: heti másfél órában tartottázados, igazi tökfej a többi tanárhoz képest (akik maguk se nyűgöztek le éles elméjükkelanyagban a világon semmi érdekes. „A puskatust a földre helyezzük, cső hátul. A puskatus csú

bb cipő mellett szorosan áll, vele egy vonalban. A puskát a jobb kézbe fogjuk, a hüvelyk- és a közé...” Ettől függetlenül rendesen megírtam a dolgozatokat és feleltem az órán, hogy biz

vegyenek a haladó képzésre. Nyolc idősebb unokatestvérem járta meg a frontot a máágháborúban – apai ágon hét, anyai ágon egy –, nincs tíz éve, hogy egyszerű gyalogosként ketestek közülük, az egyik 43-ban, Anziónál, a másik 44-ben az ardenneki csatában. Úgy gondotiszti rangban vonulok be, sokkal nagyobb az esélyem az életben maradásra, különöse



sgaeredményeim és az évfolyamrangsorban elfoglalt helyem alapján – ugyanis eltökéltem, folyamelső leszek – odabenn a seregben majd átkerülhetek a hadtáptól (ahol valószínűvonalban kötnék ki) a hírszerzőkhöz.Mindent jól akartam csinálni. Ha mindent jól csinálok, bebizonyítom, hogy apám nemhiábabet, amiért Newark helyett Ohióban tanulok. Bebizonyítom, hogy anyám nemhiába kénytelen

ggeltől estig az üzletben dolgozni. Törekvésem legmélyén az a vágy munkált, hogy elszabaduljs és megbízható apa mellől, aki most egyik napról a másikra esztelenül félteni kezdte felnőtha jogász előkészítőre jártam, igazából nem akartam ügyvéd lenni. Nem is nagyon tudtam

nál egy ügyvéd. Jeleseket akartam, ki akartam aludni magam, és nem akartam küzdeni apámt szerettem és akire kicsi koromban mint valódi hősre néztem föl, amiért olyan virtuózan forgsszú, borotvaéles kést meg a hatalmas húsbárdot. Apám kései és bárdjai jutottak eszembe mia kínaiakkal folyó koreai szurony csatákról olvastam. Tudtam, milyen gyilkosan éles, ami éle

dtam, milyen a vér, ha rászárad a rituálisan levágott csirke nyakára, ha a marhahúsból csöpzemre, mikor a bordáról vágom le a steaket, tudtam, milyen, ha átüt a barna papírzacskón, ül a zsírpapír, és milyen, ha beivódik a tőke repedéseibe, amiket a bárd vágott keresztül-kám mindig kötényt hordott, nyakon és hátul kötőset, mindig véres volt rajta a kötény, s egy óltnyitás utánra a tiszta kötény is csupa vér lett. Anyám is csupa vér volt. Egyszer, mikö

eletelte a májat, ami rögtön kicsúszik vagy kibuggyan az ember keze alól, ha nem tartja elég erevágott a tenyerébe, úgyhogy rohannunk kellett vele a kórházba, ahol aztán tizenkét fájdéssel varrták össze. És akárhogy figyeltem és vigyáztam, engem is tucatszor be kellett kötöznigvágtam magam, s apám ilyenkor mindig megszidott, amiért elkalandoznak a gondolaközben késsel dolgozom. Úgy nőttem fel, hogy vér volt körülöttem – vér meg zsír meg fenőkőletelőgép meg levágott vagy csonka ujj három nagybátyám és apám kezén –, de sose szoktamsose szerettem. Apám apja, aki már nem élt, mikor én megszülettem, kóser mészáros volt (őveztek Marcusnak, s őneki bánta fele hüvelykujja a veszélyes foglalkozást), akárcsak apám hére, Muzzy bácsi, Shecky bácsi és Artie bácsi, akiknek mind ugyanolyan boltjuk volt Newark

zén, mint nekünk. Vér az üveg-porcelán hűtőpultok mögötti hézagos, felpúposodott hajópadlónmérlegen, a fenőkövön, a zsírpapírtekercs letépett szélén, a hűtőmosásra való slag fúvókájször mindig a vérszag csapta meg az orrom, ha bementem nagybátyáimhoz-nagynénéimhetbe. A leölt, még nyers állattetem szaga. És akkor Anziónál meghalt Abe, Muzzy fia és törvé

ököse, aztán az ardenneki csatában meghalt Dave, Shecky fia és törvényes örököse, s a hátramessnereket immár az ő vérük itatta át.Az ügyvédségről csak annyit tudtam, hogy fényévek választják el attól az élettől, amelynek munkanapját egy büdös, véres kötényben éli valaki; vér, zsír, zsigerdarabok – volt azon a köténden, hiszen a kezét folyton beletörölte az ember. Boldogan vállaltam apám mellett a mu

ikor szükség volt rá, és mindent engedelmesen megtanultam tőle a mesterségről. De arradott megtanítani, hogy szeressem a vért vagy akár közömbös maradjak iránta.

Egy este bekopogott két fiú a zsidó diákegyesületből, hogy menjek át beszélgetni a Bagolykkocsmába. Tanultunk éppen, Elwyn is, én is, úgyhogy kimentem a folyosóra, és becsuktam mgött az ajtót, hogy ne zavarjam Elwynt. – Az a helyzet, hogy nem akarok diákegyesületi tag lendtam nekik. – Nem muszáj – felelte egyikük. Ő volt a magasabbik, majd egy arasszal magam, s magabiztos, sima és könnyed modora azokat az elbűvölően kellemes, jól fésült fiúkat ju

zembe, akik a középiskolában diákbizottsági elnökök voltak, s akiken imádattal csüggött a bar



fő-pomponlány vagy mazsorett. Ezeket az ifjakat a megaláztatás nagy ívben elkerülte, mikökünk, többieknek folyton ott zümmögött a fejünk fölött, mint valami szemtelen légy vagy szú

evolúció vajon mi végre produkál egymillióból egyetlen ilyet, mint ez a fiú? Mi más lenkély célja, mint hogy a többiek tökéletlenségére hívja fel a figyelmet? Én sem a sor legvégén álkor a jó megjelenést osztogatták, de a szépség eme netovábbja mellett az ember maga az iszürkeség. Míg beszéltem vele, kénytelen voltam elfordítani a tekintetem, minden vonása ankéletes volt, egész külseje annyira megszégyenítő, megalázó – annyira jelentőségteljes. – Miérsz át a házba vacsorázni valamelyik este? – kérdezte. – Gyere holnap. Holnap marhasült les

zel, megismerkedsz a fiúkkal, ennyi. – Nem – feleltem. – Nem hiszek a diákegyesületekbnni? Miben kell itt hinni vagy nem hinni? Egy csomó hasonszőrű fickó összejön, hogy barátkogy összetartson. Együtt sportolunk, bulizunk, bálozunk, együtt eszünk. Különben szörnyű magd lenni itt az ember. Hiszen az ezerkétszáz diákból alig száz a zsidó. Az nagyon kevés. Ha yesületünkbe nem lépsz be, csak egy marad, ahová zsidót is bevesznek, a felekezeten kyesület, de hát náluk nemigen van se sport, se szórakozás. Egyébként még be se mutatkoztam, Sttlernek hívnak. – Egyszerű halandóhoz illő név, gondoltam. Ilyen égő fekete szemmel, rkáns állal, ezzel a rengeteg hullámos fekete hajjal hogy lehetséges ez? S hozzá ez a magab

öveg. – Felsős vagyok – mondta. – Nem akarlak erőltetni. De a fiúk felfigyeltek rád, és

ndolják, nagyon jól jönnél nekünk. Az a helyzet, hogy zsidó fiúk csak a háború előtt kezdteni, úgyhogy az egyesületünk viszonylag új, mégis mi nyertük el legtöbbször az Egyesületek ztöndíj Kupát. Nálunk sokan vannak, akik komolyan veszik a tanulást, és orvosira meg nnek. Gondold meg, jó? Aztán, ha úgy döntesz, átjössz szétnézni, csak szólj nekem. Ha vacsorradsz, még jobb.Másnap este a felekezeten kívüli diákegyesület két tagja látogatott meg. Egyikük vékonydonőke fiú, akiről nem tudtam, hogy homoszexuális – a velem egyívású heteroszexuálisokhoz hasoahogy nem tudtam elképzelni, hogy valaki homoszexuális lehet –, másikuk, aki bebaszakadt, barátságos néger fiú. Az egész főiskolán összesen három néger hallgató volt

runkon egy sem –, a másik két lány egy kis létszámú felekezeten kívüli diáklány-egyesültozott, melynek tagjai szinte kizárólag a kevéske zsidó hallgatónő közül toborzódtak. Ázsiahol; mindenki fehér volt és keresztény, kivéve engem, ezt a fekete srácot meg még egy-két tumi a homoszexuálisokat illeti, fogalmam se volt, hányan vannak. Azt se tudtam, hogy Bert Flmoszexuális, akkor sem, amikor a fölöttem lévő ágyon aludt. Ez a felismerés később következe– Bill Quinby vagyok – mondta a néger –, ő meg a másik Bill, Bill Arlington. A Kszi Degyunk, a felekezeten kívüli diákegyesülettől.– Mielőtt folytatnád – szakítottam félbe –, nem leszek egyesületi tag. Független maradok.Bill Quinby fölnevetett. – Nálunk a legtöbb srác nem akart tag lenni. Nálunk a többség más

ndolkodik, mint itt az átlag fiúhallgató. A mieink ellenzik a diszkriminációt, nem úgy, mint azcok, akiknek nem rossz a lelkiismeretük, hogy olyan egyesület tagjai, amelyik faji vagy vpon válogat. Szerintem te hozzánk hasonlóan gondolkodsz. Vagy nem?– Fiúk, rendesek vagytok, hogy eljöttetek, de én nem lépek be semmilyen egyesületbe.– Megtudhatom, miért? – kérdezte.– Szeretnék inkább egyedül lenni és tanulni – feleltem.Quinby most is nevetett. – Hát a legtöbb srác nálunk is inkább egyedül van és tanul. Átjöhalább látogatóba. A mienk aztán nem egy szokványos winesburgi egyesület. Ha fogalmazhatoklönleges csapat vagyunk: kívülállók, akik azért verődtek össze, mert nem tartoznak a belüzé, és az érdeklődésük sem ugyanolyan. Azt hiszem, otthon éreznéd magad közöttünk.



Aztán a másik Bill vette át a szót, és szinte ugyanazt mondta, mint Sonny Cottler előző ettentő magányos leszel itt, ha teljesen magadba fordulsz.– Vállalom a kockázatot – feleltem. – Nem félek az egyedülléttől. Van munkám, van tanulnivyhogy nem sok időm marad a magányosságra.– Tetszel nekem – nevetgélt Quinby kedélyesen. – Tetszik, hogy ilyen magabiztos vagy.– És nálatok a srácok fele ugyanilyen magabiztos – feleltem. Most már mind a hárman nevetszett nekem a két Bill. Tetszett a gondolat is, hogy olyan egyesület tagja legyek, amelyikben nn – ez lenne csak a különleges, pláne, ha magammal vinném Newarkba, a Messner család

aadásnapi vacsorájára –, mégis azt feleltem: – Megmondom őszintén, nálam a tanuláson mmi se jön szóba. Nem jöhet. Azon áll vagy bukik minden. – Arra gondoltam, amire a szöreai hírek hallatán szoktam: hogy a kitüntetéses diploma után hogyan fogom magam átmanővereállítási alakulattól a hírszerzéshez. – Tanulni jöttem ide, tanulni akarok. De azért köszönöm.Amikor vasárnap délelőtt a szokásos módon, vagyis az otthoniak kontójára hazatelefonáltamseybe, meglepve hallottam, hogy szüleim már tudnak Sonny Cottler látogatásáról. Általábető legkevesebbet meséltem nekik, nehogy apám beavatkozhasson az ügyeimbe. Többnyiregnyugtattam őket, hogy jól vagyok és minden rendben. Anyám be is érte ennyivel, de apám kkül mindig megkérdezte: – Mi van ezen kívül? Mit csinálsz? – Tanulok. Tanulok, hétvégén

lgozom az ivóban. – És szórakozás? – Semmi. Nem kell szórakozás. Nincs is rá időm. – Lány g a színen? – Még nincs – feleltem ilyenkor. – Vigyázz magadra – mondta erre ő. – Vigyázdod, mire gondolok – mondta. – Tudom. – Nehogy bajba kerülj. – Nem kerülök – nevettem een egyedül... nem örülök – mondta apám. – Jól megvagyok egyedül. – De ha elrontasz valam

ncs, aki tanácsot adjon, nincs, aki rád nézzen... akkor mi lesz?Ez volt a szabványos beszélgetés, melyet mindig végigkísért apám száraz köhögése. Ezsárnapon azonban szinte mindjárt azzal kezdte: – Hallom, találkoztál a Cottler fiúval. Ugye, taz? A nagynénje itt lakik, Newarkban. Övék a Piac utcai irodaszerüzlet, vagyis a férjéé, Specector a fiú nagybátyja. Meséltük, hol tanulsz, mire kiderült, hogy az asszony Cottler lány, a b

aládja Clevelandben lakik, az unokaöccse pedig ugyanoda jár, ahova te, és ő a zsidó diákegyeöke. Sőt a Diákegyesületek Tanácsának elnöke is. Zsidó létére diákegyesületi tanácselnök

ólsz? Donald. Donald Cottler. De Sonnynak szólítják, ugye? – Igen – feleltem. – Ezek szerinad. Nagyszerű. Úgy tudom, prímán kosárlabdázik, és éltanuló. Mit mondott? – Dicsér

yesületét. – És? – Mondtam, hogy nem érdekel az egyesületi élet. – De hát a nagynénje smek fiú. Színjeles, mint te. És úgy hallom, jóképű gyerek. – Roppant jóképű – monsigázottan. – Csúcsszuper. – Hogyhogy? – kérdezte. – Papa, légy szíves, ne küldözgess hobereket. – De hát teljesen magad vagy ott a távolban. Kapsz három zsidó szobatársat, erre ő dolgod? Elköltözöl tőlük, és keresel magadnak egy gojt. – Elwyn tökéletes szobatárs. Csö

intatos, tiszta, szorgalmas. Jobbat nem is kívánhatnék. – Persze, persze, semmi kifogásom ehát odamegy ez a Cottler gyerek, mire te... – Papa, fejezzük be. – Honnan tudjam, mit csin

rmi megtörténhet. – Egyvalamit csinálok – feleltem határozottan. – Tanulok és órákra jtvégén meg vagy tizennyolc dollárt keresek a fogadóban. – És mi baj lenne, ha egy ilyen hdó barátaid is lennének? Hogy legyen kivel ebédelni, moziba járni... – Tudom, mit csinálzennyolc éves fejjel? – Papa, most leteszem a kagylót. Mama? – Igen, kisfiam. – Most letesvő vasárnap beszélünk. – De hiszen az a Cottler fiú... – hallottam még apámat, mielőtt megszaknal.



Az az igazság, hogy volt lány, ha nem is a színen, de a láthatáron. Másodéves átiratkozó, minrcsú, világos bőrű, sötétbarna hajú lány, a modora fensőbbségesen magabiztos. Ameténelemre jártunk együtt, s néha mellém is ült, de mivel nem akartam megkockáztatni, ázzon, még biccenteni se mertem neki, nemhogy beszélgetésbe elegyedni vele. Egyikgláttam a könyvtárban. Én a pultnál ültem, a nagy olvasóteremre néző polcok előtt, ő pediti hosszú asztalnál jegyzetelt buzgón valami kézikönyvből. Két dolog ragadott meg benne. Az

gyönyörű haját kettéosztó választék. Ilyen hatást választék rám még nem tett. A másik a bal lyet a jobbon átvetve ütemesen föl-le hintáztatott. Szoknyája a kor divatja szerint vádliközépi

mégis jól láttam a láb szüntelen mozgását az asztal alatt. Vagy két órán át ült és jegyzetelt szkül, s én ezalatt nem csináltam mást, csak néztem azt az egyenes választékot a hajában, meg a ntázó lábát. Nem először ütött szöget a fejembe, milyen érzés lehet egy lánynak, ha ezt csinával. Ő belefeledkezett a tanulásba, én meg, a magam tizennyolc éves fejével belefeledkezt

gyba, hogy benyúlhassak a szoknyája alá. Erős késztetésemet, hogy kirohanjak a vécébe, csakelem fojtotta el, hogy esetleg rajtakap egy könyvtáros, egy tanár vagy egy jámbor diák, kicsapskoláról, és Koreában kötök ki a gyalogságnál.Aznap hajnali kettőig kellett ülnöm az íróasztalnál – a hattyúnyakú olvasólámpát lefelé fordítvkítsa a felső ágyon alvó Elwynt –, hogy bepótoljam a barna lány himbálózó lába miatt elm

utáni tanulást.Ami az első randevúnkon történt, az túltett mindenen, amit a könyvtári vécében képzeltem volnn merszem kimenni, és az egyik fülkében átmenetileg könnyíteni a vágyamon. A lányokra vonatnesburgi szabályok olyasfélék voltak, amilyeneket apám legszívesebben énrám is alkalmlna. Este minden nőhallgatónak, még a felsősnek is ki-be kellett jelentkeznie, ha akár a könyvnet kilépett a diákszállóból. Hétköznap legföljebb kilencig, péntek-szombaton éjfélig maradhs a tanári felügyelettel zajló rendezvényeken kívül természetesen be se tehették a lábu

kollégiumokba vagy egyesületi házakba, ahogy a fiúkat sem engedték be a lánykollégiumokbaporta virágos vászonhuzatú kis kanapéján várhatták meg a lányt, akit házitelefonon az ügy

vott le, s közben elkérte a fiatalember nevét, melyet az illető köteles volt diákigazolvmutatásával bizonyítani. Mivel autót a főiskola területén csak felsősök tarthattak –nyomórészt középosztálybeli diákság soraiban csak kevesek családjának futotta kocsirófenntartásra –, fiú és lány szinte sehol sem maradhatott kettesben. Némelyek kijártak a v

metőbe, s a sírköveknek dőlve vagy egyenest a sírokon játszották szexuális játékaikat; mérték azzal a kevéssel, amihez a moziban jutottak; ám leginkább az történt, hogy az esti randevúhárom lánykollégiumot övező udvar sötétjében a fák törzsének döntötték a lányt, s a kamzítő szilfák között követték el azon bűnök egy részét, melyeket a kollégiumi regula megakadál

vatott. Többnyire csak nyúlkálás és tapogatás zajlott, az is ruhán át, de a fiúhallgatók köártalan volt a vágy még az ilyen sovány kielégülés iránt is. Minthogy az evolúció nem tű

gazmus nélküli pettinget, a nemi viselkedés hatályos előírásai gyakran okoztak fizikai gyötrelmkisülésig el nem jutó tartós izgatás következtében életerős fiatalemberek tántorogtak nyom

ódjára, amíg a kangörcs néven ismeretes állapottal járó égő, szúró, görcsös herefájdalom lbb nem hagyott és el nem múlt. Hétvégi estéken Winesburgben a kangörcs volt a szokváenség, amely tucatszám sújtotta a fiúkat úgy tíz óra és éjfél között, míg a legkellemesebtermészetesebb gyógymód, az ejakuláció elérhetetlen és példátlan eseménynek számítot

exuális csúcspotenciálja birtokában lévő diák szerelmi életében.Aznap este, mikor Olivia Huttonnal randevúztam, szobatársam, Elwyn kölcsönadta a fSalle-ját. Hétköznap volt, ezért nem dolgoztam, viszont korán kellett indulnunk, hogy O



encre visszaérjen a kollégiumba. A L’Escargot-ba mentünk, Sandusky megye legfényűermébe, amely körülbelül tíz mérföldre volt a főiskolától, lefelé a Wine patak mentén. Ogát rendelt, a hely specialitását, én nem, de nemcsak azért, mert még sosem ettem és el se tupzelni, hogy csigát egyek, hanem mert igyekeztem mérsékelni a költségeket. A L’Escargot-t asztottam, mert úgy éreztem, ez a lány sokkal finomabb teremtés, semhogy első randevgolyba vihetném, ahol alig ötven cent egy hamburger hasábkrumplival meg kólával. Ezen kív

L’Escargot-ban idegenül éreztem magam, a Bagolyban még inkább, mert az itteni törzsvendalában a saját diákegyesületük tagjaival zsúfolódtak össze egy bokszban, s amennyire meg tu

apítani, leginkább az elmúlt meg a következő hétvége társasági eseményeiről folyt a szó. Épplt nekem belőlük annyi, amennyit a Willardbeli pincérkedés alatt hallgattam.Olivia csigát rendelt, én nem. Olivia Cleveland gazdag kertvárosából származott, én nem. Oülei elváltak, az enyémek nem, de nálunk ez szóba se jöhetett. Olivia a massachusettsi Mlyoke elitfőiskoláról jött vissza Ohióba, elmondása szerint a szülei válása miatt. És még snosabb volt, mint amilyennek az órákon láttam. Csak most vettem észre, mekkora a szeme,ak most néztem bele alaposan. Csak most észleltem, milyen áttetsző a bőre. Csak most mposan megnézni a száját, s csak most láttam, milyen telt a felső ajka, s milyen provoka

ucsorodik, ha „m”-mel, „u”-val vagy „p”-vel kezdődő szót ejt, például azt a gyakori fordu

gy „persze”.Tíz-tizenöt perce beszélgethettünk, amikor az asztal fölött átnyúlva váratlanul megérintette a két. – Olyan komoly vagy – mondta. – Engedd el magad.– Nem tudom, hogy kell – feleltem, s bár ezt a választ könnyed és szerény tréfának száetlenül igaz volt. Én mindig hajszoltam magam. Mindig valami cél vezérelt. Rendelést vitterkét kaptam le a kampóról, húsvágó tőkét sikáltam, jeleseket szereztem, nehogy csalódást okszüleimnek. Följebb fogtam a baseballütőt, hogy sikerüljön a labdát az ellenfél kinti és ékosai közé ütnöm. Átjöttem a Robert Treatről, hogy kikerüljek apám értelmetlen korlátai km lettem diákegyesületi tag, hogy kizárólag a tanulmányaimra koncentrálhassak. Halálkom

tem a katonai kiképzést, hogy ne Koreában pusztuljak el. Most pedig Olivia Hutton volt ért vittem olyan étterembe, amelyik csaknem a hétvégi keresményem felébe került, merartam, hogy lássa, én is világfi vagyok, ezenkívül pedig azt akartam, hogy a lehető leggyorsudjuk a vacsorát, beültethessem Oliviát az utasülésre, leparkolhassak valahol, és fogdoshaáig a testiség nálam a fogdosásig terjedt. Középiskolás koromban két lányt fogdostam. Majdnemg jártam mind a kettővel. Visszafogdosni csak az egyik volt hajlandó. Azért kell megfogdoiviát, mert csak így juthatok el odáig, hogy a diploma és a katonaság előtt elveszítsüzességemet. Lám, egy újabb cél: eltökéltem – dacolva a konvencióval, mely a máágháború után még mindig gúzsba kötötte a középszerű kis vidéki főiskola diákságát –,

zösülni fogok, mielőtt meghalok.Vacsora után túlmentem a kocsival a főiskolai kampuszon, ki a város szélére, és leálltam a telletti úton. Valamivel elmúlt nyolc, így alig egy órám maradt, hogy az esti kapuzárás szavigyem Oliviát a kollégiumba. Nem jutott eszembe jobb hely a megállásra, jóllehet féltem,ogadó mögötti sikátorban járőröző rendőrautó majd beáll Elwyn kocsija mögé égő fényszóróvyik zsaru kiszáll, elemlámpával bevilágít az utasülésre, és megkérdezi: – Nincs baj, kisasszoert ezt szokták kérdezni a zsaruk, ha odajönnek, és Winesburgben folyton odajönnek.Aggódtam hát a zsaruk meg a késői óra – 8.10 – miatt, amikor kikapcsoltam a LaSalle motorjafordultam, hogy megcsókoljam Oliviát. Habozás nélkül visszacsókolt. – Kerüld az elutasításg itt! – intettem magam, de jó tanács ide vagy oda, erekcióm már be is következett. Kez



oman Olivia kabátja alá csúsztattam, kigomboltam a blúzát, s ujjammal kitapintottam melltsarát. Ahogy az anyagon keresztül simogatni kezdtem, Olivia nyitottabb szájjal csókolt todásul a nyelvét is bevetette a csábításba. Itt vagyok egyedül egy kocsiban a kivilágítatlan

zem odabenn forgolódik egy blúzban, a blúz tulajdonosának nyelve idebenn forgolódik a számnyelv, amelyik a száj sötétjében lakik, s most mintha ez a női száj volna a legszabadosabb sám mind ez idáig érintetlen volt bárki nyelvétől, a magamén kívül. Már ettől majdnem elélveár ez is éppen elég volt. De ez a gyorsaság, amellyel a lány továbblépni hagyott, meg ez a döfkogató, csúszkáló, fognyalogató nyelv, akár a bőréből kivetkőzött test, mindez arra indított,

ivia kezét finoman megpróbáljam rátenni a sliccemre. És most sem ütköztem ellenállásba. Szdelem.

Ami ezután történt, azon hetekig rágódtam. Sőt még most, holtomban is, amiről nem tudom, t, próbálom magamban összerakni, milyen morál uralkodott azon a főiskolán, felidézni e m

védésére irányuló zűrös igyekezetemet, amely egy malőrsorozat megindításával tizenkilenc égül az életembe került. Még most is (ha ennek a „most”-nak még van bármi értelme), aezésen túl, ahogy én itt (ha az „itt” meg az „én” bármit is jelent) már csak mint emlék létezem

orosan vett „emlék” az a mindent átfogó vivőanyag, mely engem mint „ént” őriz), továbbra is Otén rágódom. Erre lenne jó az örökkévalóság, hogy egy élet részletein morfondírozzunk? Kilna, hogy az embernek örökké emlékeznie kell élete minden pillanatára, méghozzá a legapzletekig? Vagy netán arról van szó, hogy csak az én túlvilági életem ilyen, hogy amiképp mit egyedi, minden túlvilági élet is az, máséval összetéveszthetetlen, örök ujjlenyomat? Nem

ódomban eldönteni. Ahogy az életben, itt is csak azt tudom, mi van, s a vanból a halálban voltm csak addig vagyunk odaláncolva saját életünkhöz, amíg éljük, akkor se szabadulunk tőle, hávoztunk. Vagy talán megint csak én vagyok így. Ki tudná megmondani? S vajon kevésbé lett vémisztő a halál, ha tudom, hogy nem a végtelen semmi jön vele, hanem az emlékezet véget nem

rengése önmagán? Bár meglehet, ez az örökös emlékezés pusztán a feledés előszobája. Hién úgy gondoltam, a halál utáni létben nincsen óra, test, agy, lélek, isten, nincsen semmi, amkja, formája, anyaga lenne – a halál utáni lét az abszolút bomlás. Nem tudtam, hogy nemhogylékezés nélküli ez a lét, hanem épp az emlékezés a minden. S hogy ez az emlékezés most h

ája tart-e vagy egymillió éve, azt se sejtem. Nem az emlékezés merült itt feledésbe, hanem ancs megállás – mert a halál utáni létben alvás sincsen. Hacsak nem alvás az egész, s az ö

múlt múlt álma örökre az eltávozottal marad. De akár álom, akár nem, itt nincs miről gondolsról, mint a múltról. Pokol ez ettől? Vagy mennyország? Jobb vagy rosszabb, mint a feledés

nné az ember, a halállal legalább megszűnik a bizonytalanság. Ámde mivel fogalmam sincsgyok, mi vagyok, és meddig leszek ebben az állapotban, a bizonytalanság tartósnak mutatkozibiztosan nem a vallásos képzelet tágas mennyországa, ahol mi jók tökéletes boldogságban yütt vagyunk, hiszen többé nem lebeg fölöttünk a halál Damoklesz-kardja. A rend kedgjegyzem, erős a gyanúm, hogy itt is meg lehet halni. Továbbmenni nem lehet, az biztos. Ajtó npok nincsenek. Irány (egyelőre?) csak visszafelé van. És szüntelen az ítélkezés, bár nem ntha valami istenség ítélkezne az ember fölött, hanem mert örökösen és kínzón ő maga ítélát tettei fölött.Ha azt kérded, hogyan lehetséges ez – emlék emlék hátán, semmi más, csak emlék –, perszedok felelni, és nem azért, mert nem létezik se „te”, sem „én”, ahogy „itt” és „most” se létezik, hrt csakis a felidézett múlt van, de nem ám a visszaszerzett, az érzékelés birodalm



zvetlenségében újra átélt múlt, csak a lepergetett. S vajon mennyit bírok még elviselni últamból? Egy órátlan világban óraszám mesélem magamnak saját történetemet újra és tetlenül lappangok ebben az emlékbarlangban, s közben úgy érzem, mintha mindez egymillitana. Vajon tényleg így megy majd örökké, mindig csak az én semmi tizenkilenc évem, mikönden más hiányzik, csak az én semmi tizenkilenc évem lesz itt kikerülhetetlenül, csak azvósan jelen, miközben minden, amitől ez a tizenkilenc év valóság lett, minden, aminek a kzepébe kerültem, távoli fantazmagória marad?

Akkor se hittem – és nevetséges módon ma sem hiszem –, hogy ami ezután történt, azért tört Olivia akarta. 1951-ben, amikor én éltem, és amikor Amerika fél évszázadon belül im

rmadszor háborúzott, ez nem volt szokás egy hagyományosan nevelt fiú és egy jól neveltzött. El se tudtam képzelni, hogy Olivia netán vonzónak talál, nemhogy kívánatosnak. Ugyan mnesburgi lány számára „kívánatos” egy fiú? Én legalábbis sose hallottam arról, hogy létezneés a lányoknál, akár Winesburgben, akár Newarkban, akár másutt. A lányokat tudtommalzza lázba a vágy. Lázba hozzák őket a korlátok, a tilalmak, a merev tabuk, melyek lényegében szolgálják, hogy teljesüljön a korombeli winesburgi lányhallgatók többségének legfőbb célja

gbízható fiatal kenyérkeresővel megvessék egy olyan családi élet alapjait, amilyentől a főisulmányok átmenetileg elválasztják őket, s hogy erre minél hamarabb sor kerüljön.Azt se tudtam elképzelni, hogy Olivia azért csinálja, amit csinál, mert jólesik neki. A gondolatmagamfajta felvilágosult, értelmes fiú számára is hihetetlen volt. Nem; csak arról lehet szó, ami nincs rendben nála, bár a baj nem okvetlenül erkölcsi vagy szellemi – az órákon minden

mert lánynál okosabbnak mutatkozott, s a vacsoránál se tapasztaltam semmit, ami arra utalna,volna tökéletes jellem. Nem; csak valami abnormitás állhat a háttérben. „Hogy elváltak a szügyaráztam meg magamnak. Ilyen súlyos rejtélyre nincs más magyarázat.Mikor később visszaértem a szobába, Elwyn még tanult. Visszaadtam neki a LaSalle kulcsát

te el, hogy abba se hagyta műszaki könyve sorainak aláhúzogatását. Pizsamanadrágban volóban, íróasztalán négy üres kólásdoboz. Még legalább négyet megiszik majd, mielőtt éjfél úzza a rolót. Nem csodálkoztam, hogy nem kérdez a randevúról – ő maga sose járt se randediákegyesületi rendezvényekre. Középiskolás korában, Cincinnatiban birkózott, de a méloma kedvéért abbahagyta a sportot. Apjának hajózási vállalata volt az Ohión, s Elwyn

szült, hogy a cég élén majd apja örökébe lép. Ebben még nálam is céltudatosabb volt.De hát most mosdjak meg, vegyek pizsamát és feküdjek le úgy, hogy egy szót se szólok a rendklogról, ami velem történt? Azért csak elszántam magam a hallgatásra, s már-már sikerült igy negyedóra fekvés után, amikor Elwyn továbbra is az íróasztal fölé hajolt, hirtelen felülteyban, és kiböktem: – Leszopott.– Ühüm – nyugtázta Elwyn anélkül, hogy fölemelte volna fejét a könyvről.– Leszoptak.– Ja – felelte kisvártatva, és jól megnyomta a jét annak jeléül, hogy figyelmét ezutánulnivaló köti le, mindegy, miről akarok én itt hablatyolni.– Pedig nem is kértem – mondtam. – Álmomban se jutott volna eszembe megkérni. Ne

merem. Mégis leszopott. Hallottál már ilyet?– Nem – felelte Elwyn.– Azért van, mert elváltak a szülei.Erre már odafordult. Kerek volt az arca, nagy a feje, s a vonásai olyan egyszerűek, m





zett ki, mint aki bárkit leszopna.– Szevasz, Marc – mondta.– Á, szia, szia – feleltem.– Azért csináltam, mert annyira tetszettél.– Tessék?Levette a sapkát, szétrázta a haját, ami sűrű volt és hosszú, nem az a rövid frizura a homlokba ncutkával, amit akkor minden második főiskolás lány hordott.– Mondom, azért csináltam, mert annyira tetszettél – mondta. – Tudom, hogy nem érted a d

dom, hogy ezért nem keresel és ezért nem veszel észre az órán. Úgyhogy majd segítek megértája mosolyra nyílt, s én arra gondoltam, ezzel a szájjal, mindenféle unszolás nélkül, tegától... És még én szégyellem magam! – Van még valami homály? – kérdezte.– Nem, nem, semmi probléma.– Dehogyisnem – felelte, most már összevonta a szemöldökét, s valahányszor változokifejezése, változott a szépsége is. Nem egyetlen szép lány volt, hanem huszonöt különféley. – Százmérföldnyire vagy tőlem. Nem igaz, hogy semmi probléma – mondta. – Tetszgfontoltságod. Tetszett az érettséged a vacsoránál... vagy amit érettségnek gondoltammolyságod is tetszett, hiába viccelődtem rajta. Még sose találkoztam senkivel, aki ilyen komol

lna. És külsőre is tetszettél, Marcus. Most is tetszel.– Csináltad ezt már mással is?– Igen – felelte habozás nélkül. – Veled még nem csinálta senki?– Meg se próbálta.– Szóval ribancnak tartasz – mondta, újabb homlokráncolással.– Szó sincs róla – siettem megnyugtatni.– Hazudsz. Azért nem állsz szóba velem. Mert ribanc vagyok.– Csak meglepődtem – mondtam –, semmi más.– Az eszedbe se jut, hogy én is meglepődtem?

– De hát te már csináltad. Most mondtad.– Egyszer.– Akkor is meglepődtél?– A Mount Holyoke-ra jártam. Egy bulin történt, az Amherstön. Be voltam rúgva. Szörnyű voész. Nem tudtam semmiről. Egyfolytában ittam. Ezért jöttem át ide. Felfüggesztettek. Hnapig elvonókúrán voltam. Azóta nem iszom. Egy csepp alkoholt sem iszom, és nem is fogok. m részegen csináltam. Nem voltam se berúgva, se begolyózva. Nem azért csináltam, mert rgyok, hanem mert ezt akartam csinálni veled. Ezt akartam adni neked. Nem érted, hogy ezt akni neked?

– Úgy látszik, nem.– MEG AKARTAM ADNI, AMIRE VÁGYSZ. Olyan nehéz ezt felfogni? Uramisten – fakadt bajod?!A legközelebbi történelemórán Olivia a terem hátsó végébe ült, hogy ne lássam. Most, hogy tuMount Holyoke-ról az alkohol miatt kellett eljönnie, és három hónapos kórházi elvongítségével sikerült leszoknia az ivásról, még nyomósabb az ok, hogy távol tartsam magam tőlm iszom, a szüleim is csak nagy ritkán, mit akarok én valakitől, aki még húszéves sincs, de mn egy elvonókúrán? Mégis, bár meg voltam győződve, hogy nem szabad foglalkoznom eznyal, írtam neki a főiskolai postán keresztül:



Kedves Olivia! Azt hiszed, a kocsiban történtek miatt fordulok el tőled, pedig nem. Hanem, amagyaráztam, azért, mert ehhez fogható még sose történt velem. Mint ahogy lány mégmondott nekem olyasmit, mint te a könyvesboltban. Voltak barátnőim, akik tetszetteakiknek megmondtam, hogy csinosak, de előtted lány énnekem még sose mondta, hogy teneki, vagy hogy bármi tulajdonságomért felnézne rám. Aki lányt eddig ismertem, vagy ahallottam, annál egynél sem így működött a dolog – és erre azóta jöttem rá, hokönyvesboltban elmondtad a véleményed. Te más vagy, mint bárki, akivel eddig találkoz

és mindent lehet rád mondani, csak azt nem, hogy ribanc. Szerintem igazi csoda vagy. Érett. És meg kell hagyni, jóval tapasztaltabb, mint én. Ez döbbentett meg. Megdöbbe Bocsáss meg nekem. Köszönj oda az órán.

De Olivia nem szólt hozzám. Oda se nézett. Most már ő nem akart tőlem semmit. Elveszítetteöttem rá – nem azért, mert elváltak a szülei, hanem mert az enyémek nem váltak el.Akármennyit hajtogattam magamban, hogy jobb nekem nélküle, meg hogy ugyanazért ivott, a

gem leszopott, nem tudtam nem gondolni rá. Féltem tőle. Ugyanolyan szörnyű voltam, mint az alettem az apám. Nemhogy otthon hagytam volna őt New Jerseyben aggodalmai fogságában, bérzeteitől zavarodottan; Ohióban én lettem ő.Ha odatelefonáltam a lánykollégiumba, Olivia nem jött a telefonhoz. Ha óra után próbvenni, hogy beszéljen velem, odébbállt. Megint írtam neki.

Kedves Olivia!Szólj hozzám. Találkozz velem. Bocsáss meg nekem. Tíz évvel idősebb vagyok, mint m

megismerkedtünk. Férfi vagyok.

Mivel az utolsó mondatban volt valami infantilis – infantilis, esengő és hamis –, majdnem egyrdoztam zsebemben a levelet, míg aztán bedobtam a kollégium alagsorában lévő postalálaszul a következőt kaptam:

Kedves Marcus! Nem találkozhatunk. Megint csak elmenekülsz majd előlem, most azért, mert meglá forradást a csuklómon. Ha a randevúnk estéjén észreveszed, őszintén megmagyaráztam v Felkészültem rá. Nem akartam rejtegetni, de úgy adódott, hogy nem vetted észre. Borotvan. Öngyilkos akartam lenni a Mount Holyoke-on. Ezért voltam kórházban három hónap

Kansas állambeli Topekában, a Menninger Klinikán. Tessék a teljes neve: MenniSzanatórium és Pszichiátriai Klinika. Apám orvos, ismeri az ottani kollégákat, úgyhogyvitettek be. Részeg voltam, amikor borotvát fogtam magamra, de akkor már rég latolgattdolgot, azalatt, míg nem is éltem, csak jártam előadásról előadásra, és úgy tettem, mélnék. Ha józan vagyok, sikerült volna. Úgyhogy éljen a tíz whisky-gyömbér –



köszönhetem, hogy ma élek. Meg annak, hogy képtelen vagyok bármit véghezvinni. Nmég az öngyilkosság se sikerül. Még azzal se tudom bizonyítani a létjogosultságomaönvád a legerősebb oldalam.

Nem bántam meg, ami köztünk történt, de tovább egy lépést se szabad tennünk. Felejts menj a magad útján. Nincs itt senki hozzád fogható, Marcus. Te nem most lettél falighanem világéletedben az voltál. El se tudlak képzelni gyereknek, még olyan idősenamikor gyerek voltál. És akkor se lehettél olyan gyerek, mint ezek itt. Te nem tucatember, semmi keresnivalód itt. Ha túléled ezt az iszonyú szürke helyet, ragyogó jövő

rád. Egyáltalán, miért jöttél Winesburgbe? Én pontosan azért vagyok itt, mert olyan szüállítólag ettől leszek normális. De te? Neked a Sorbonne-on kéne filozófiát hallgatnod Montparnasse-on laknod egy padlásszobában. Mind a kettőnknek az kéne. Isten v szépséges férfi!

O

Kétszer is végigolvastam a levelet, s minden jótékony hatása ellenére felordítottam: – Ninnki hozzád fogható! Te se vagy tucatember! – Láttam már Oliviát piros-barna teknőc Parker

tőtollával jegyzetelni az órán, de sem a kézírását nem láttam eddig, sem azt, hogyan írja alá a zel a tollal, milyen keskenyre formálja az „O”-t, milyen furcsán magasra teszi a pontot a kéé, s milyen kecsesen hosszú, fölfelé ívelő kunkorral fejezi be a szóvégi „a”-t. Számat a pa

orítottam, és megcsókoltam az „O”-t. És csókoltam, csókoltam. Aztán egy hirtelen ötlettől helvem hegyével nyalni kezdtem az aláírást, s türelmesen, ahogy a macska a tejes tálkát, alogattam a tintát, míg el nem tűnt az „O”, az „1”, az „i”, a „v”, a második „i”, az „a” – aalogattam, míg teljesen el nem tűnt a fölfelé ívelő kunkor is. Megittam az írását. Megettem a ng álltam meg, hogy az egészet meg ne egyem.Aznap este képtelen voltam a tanulásra koncentrálni, egyre csak a levél foglalkoztatott, elolva

a meg újra, elolvastam elejétől végéig, aztán a végétől az elejéig, kezdve a „szépséges férfibefejezve a „Nem találkozhatunk”-kal. Végül megzavartam a tanulásba merült Elwyngkérdeztem, elolvasná-e, és megmondaná-e a véleményét. Elvégre szobatársak vagyunk, soktünk együtt tanulás meg alvás közben. – Ilyen levelet még sose kaptam – mondtam. Életem uének ez volt a zavarba ejtő refrénje: ilyet még soha. Elwyn kezébe adni egy ilyen levewynébe, aki hajózási vállalatot akart működtetni az Ohión – persze óriási hiba volt és lyeség.– Ez az, aki leszopott? – kérdezte, mikor elolvasta.– Hát... igen.

– A kocsiban?– Hát azt már tudod... igen.– Szuper – felelte. – Pont az hiányzik, hogy egy ilyen picsa a LaSalle-omban vágja fel az ereitFelbőszített, hogy picsának nevezi Oliviát, s rögtön eltökéltem, hogy új szobát és szobaresek. Egy hétbe telt, mire találtam egy üres helyet a legrégibb kollégium, a Neil Hall legeletén. Az épületet, amely abból az időből származott, amikor az intézmény bamináriumként működni kezdett, a külső tűzlépcsők ellenére mindenki csak Lángcsapdának beszoba, amit találtam, évek óta üresen állt, megint beadtam hát a szükséges papírokat a d

kárságon, és beköltöztem. A pici helyiség a folyosó legvégéből nyílt, padlója csupa repgas, keskeny kutyaól-ablakát pedig mintha az építés, azaz a polgárháború befejezése óta



ztították volna meg.Úgy akartam összecsomagolni és eljönni a Jenkins Hallból, hogy ne kelljen találkoznom Elwymegmagyaráznom, miért költözöm el. El akartam tűnni, hogy többé ne kelljen elviselnlgatását. Nem bírom ezt a hallgatást, és nem bírom azt a keveset, amit szól – és amilyen kelletha nagy kegyesen kinyitja a száját. Eddig nem is tudtam, mennyire utáltam a fiút már az előtt,iviát picsának nevezte. Konok hallgatásából azt olvastam ki, hogy valami kifogása van ellengy zsidó vagyok, hogy nem vagyok mérnökhallgató, hogy nem vagyok diákegyesületi tag, hogydekel a motorbütykölés meg a hajózás, hogy nem vagyok mindaz, ami nem vagyok –,

yszerűen csak levegőnek néz. Igaz, amikor kértem, kölcsönadta féltve őrzött LaSalle-ját, ami iáig azt sugallta, hogy több közösséget érez velem, mint amennyit mutatni képes vagy hajlandó,án azt, hogy van annyira emberi, hogy néha valami nagyvonalú és váratlan gesztust tegyen. De sának nevezte Oliviát, s ezzel végképp lejáratta magát előttem. Olivia Hutton nagyszerű lány,

ount Holyoke-on valahogy rászokott az ivásra, és tragikus módon megpróbált véget vettének egy borotvapengével. Nem picsa. Hős.Déltájban a két bőröndömet csomagoltam a szobában, amikor Elwyn váratlanul betoppant, ellettem, fölkapott két könyvet az asztaláról, s már fordult is kifelé szó nélkül, mint mindig.– Költözöm – mondtam neki.

– És?– Baszd meg!Letette a könyveket, és ököllel állon vágott. Előbb úgy éreztem, mindjárt összeesem, aztán, ndjárt hányok, aztán, miközben az ütés helyét tapogattam, nem vérzik-e, nem tört-e kapcsom, nem tört-e ki a fogam, Elwyn fölvette a két könyvet, és távozott.Nem értettem Elwynt, nem értettem Flussert, nem értettem az apámat, nem értettem Oliviát –ettem senkit és semmit. (Még egy nagy téma életem utolsó évéből.) Tizenkilenc évesen miértghalni egy ilyen csinos, értelmes, különleges lány? Miért lesz alkoholista a Mount Holyokért akar engem leszopni? Hogy „adjon” valamit, ahogy mondja? Nem, emögött más is van, de

, arról sejtelmem sincs. Mindent nem lehet a szülők válásának számlájára írni. És mit számítanetne? Minél elkeseredettebben gondoltam Oliviára, annál jobban hiányzott. A becs

delmében életemben először kaptam ököllel az arcomba, és ő nem tud róla. Miatta költözömil Hallba, és erről se tud. Szerelmes vagyok belé, és nem tud róla – én is csak most jöttem rá. y téma: mindaz, amire csak most jöttem rá.) Beleszerettem egy volt alkoholistába,gszanatórium volt lakójába, aki borotvával próbált öngyilkosságot elkövetni, elvált serekébe, aki ráadásul még goj is. Pontosan abba a lányba szerettem bele – vagy a hóbortba, ntosan abba a lányba szeressek bele –, akivel apám ágyba képzelt, amikor először zárt ki a he.

Kedves Olivia! Láttam a forradást a vacsoránál. Nem volt nehéz kitalálni, hogyan került oda. Azért szóltam, mert ha te nem akarod szóba hozni, én miért tenném? Amikor azt mondtad, nem inni, azt is megsejtettem, hogy volt idő, amikor túl sokat ittál. A leveled tehát nem okmeglepetést.

Nagyon szeretném, ha legalább egy sétára találkozhatnánk...

Azt akartam írni, „a Wine patak partján”, de aztán meggondoltam magam, mert féltem, hogzi, perverz módon arra célzok, hogy bele akarja vetni magát. Nem tudom, minek hazudtam azt,



revettem a forradást, és ezt miért tetéztem még eggyel, hogy magamtól jöttem volna rá a kosra. Holott amíg nem írt róla, el se tudtam képzelni, hogy ilyen fiatalon bárki alkoholista ba láttam a sok részegeskedést, mikor hétvégenként a Willardban pincérkedtem. És hogy m

degvérrel vettem tudomásul a csuklóján lévő forradást – melyet a randevúnk estéjén észre se varról csak annyit, hogy most másra se tudtam gondolni.Netán ezzel a pillanattal kezdődik egy élet hibáinak halmozása (ha volna rá egy egész élet,övessem őket)? Akkor azt hittem, ha valami ezzel a pillanattal kezdődik, az a felnőttségemon egy és ugyanaz-e a kettő? Csak annyit tudtam, hogy a forradás az ok. Szinte megbénultam

nkiért se voltam így oda. Az ivás, a forradás, a szanatórium, a gyöngeség, az erő – foglyul ejtész. Az egész hősiesség.Így folytattam a levelet:

Ha visszaülnél mellém a történelemórán, megint tudnék figyelni. Az anyag helyett egyfolytában rád gondolok, hogy ott ülsz a hátam mögött. Nézem a helyet, amelyet koráa tested elfoglalt, és egészen elvonja a figyelmemet a kísértés, hogy hátraforduljak. Mertvágyom a legjobban, szépséges Olivia, hogy a közeledben legyek. Imádom a szépségedbolondulok a gyönyörű testedért.

Vívódtam, írjam-e azt, hogy „forradás ide vagy oda, bolondulok a gyönyörű testezéketlenségnek tűnne vagy az érettség jelének, ha a forradással tréfálkoznék? A biztonság kedgsem írtam be, hogy „forradás ide vagy oda”, hanem sejtelmes utóiratot biggyesztettem a

gére – „Összekülönböztem a szobatársammal, úgyhogy átköltözöm a Neil Hallba” –, s a főisstával elküldtem a levelet.Olivia nem ült vissza mellém, hanem továbbra is maradt a terem végében, ahol nem látom. Énnden délben lerohantam a Jenkins Hall alagsorában lévő postaládámhoz megnézni, nem válasz

y héten át mindennap üres postaládát találtam, s amikor végül mégis jött valami, az a dékán llt.

Tisztelt Messner úr!Tudomásomra jutott, hogy átköltözött a Neil Hallba, miután a Jenkinsben rövid idő alattkét különböző szobában lakott. Nyugtalanít ez a sok helyváltoztatás egy olyan másodesetében, aki még egy szemesztert sem töltött a Winesburgön. Kérem, kérjen időpontitkárnőtől, és a héten fáradjon be az irodámba. Bizonyára mindkettőnk számára hasznoegy rövid beszélgetés.

Üdvözl

Hawes D. Cau D

Caudwell dékán szerdán negyed egyre, negyedórával az istentisztelet vége utánra várt hivatalha a papi szemináriumnak alapított Winesburg már húsz évvel később világi intézmény l

zdeti idők mindennapos kötelező templomi áhítata nyomán máig fennmaradt egy utolsó szírás, mely szerint a diplomáig minden diák köteles negyven alkalommal részt venni a szenegytől délig tartó istentiszteleten. A szentbeszéd vallásos tartalmát valamely emelkedett erk



máról szóló beszédben oldották fel, vagy annak álcázták, s a szónok nem mindig lelkész volt:gjelentek olyan egyházi előkelőségek, mint az Amerikai Egyesült Lutheránus Egyházak elnök

vi egy-két alkalommal Winesburg vagy más közeli főiskolák oktatói, helybéli bírák és az ávényhozás tagjai kaptak szót. Legalább felerészben azonban dr. Chester Donehower bakész, a winesburgi vallási tanszék feje vezette a szertartást és foglalta el a szószéket, s foly

mája ez volt: „Hogyan vessünk számot magunkkal a bibliai tanítások fényében.” Díszruhás tempkkórus is működött, az ötvenvalahány tag kétharmad része lány, s minden héten ők nyitottták a szertartást egy-egy szent énekkel. Karácsonykor és húsvétkor az alkalomhoz illő ü

űsort adtak, s ez a kettő volt az év legnépszerűbb szertartása. Jóllehet a főiskolát már csaknemszázada szekularizálták, az istentisztelet nem az intézmény valamelyik előadótermében zanem a város legimpozánsabb templomában, a Főutca és a kampusz között félúton lévő metomplomban, ugyanis csak ebbe fért be az egész diákság.Belőlem súlyos tiltakozást váltott ki az egész templomjárás, kezdve a helyszínnel. Hogy jövhoz, hogy egy világi tanintézet diplomájának megszerzése érdekében kénytelen legyekresztény templomban ülni és negyvenöt-ötven percen át dr. Donehower vagy másvalaki szónolgatni. Nem mint vallásos zsidó tiltakoztam, hanem mint buzgó ateista.Ezért aztán az első winesburgi hónap végén, miután végighallgattam dr. Donehower má

entbeszédét, amelyben még az elsőnél is tudálékosabban lobogtatta a „krisztusi példámplomból egyenesen a könyvtárba vettem az irányt, hogy átnézzem a főiskolák listáját, tkozhatnék át, ahol – továbbra is apám ellenőrzésének hatókörén kívül – nem kekiismeretem megerőszakolása árán olyan bibliai maszlagot hallgatnom, melyet egyszerűendok elviselni. Hogy apámtól megszabaduljak, olyan főiskolát szemeltem ki, amely New Jersóval tizenöt óra, busszal, vonattal nehezen megközelíthető, s a legközelebbi repülőtértől jó rföld – de sejtelmem sem volt az ideológiáról, melyet itt, Amerika szívében magától értetődő

akba csepegtetnek.Hogy kibírjam dr. Donehower második prédikációját, azt az indulót voltam kénytelen föli

gamban, melynek tüzes ritmusát és harcias szövegét még az elemiben tanultam, amikor tombsodik világháború, s a hazafias nevelést szolgáló hetenkénti iskolagyűlésünk abból állt, hogerekek kórusban elénekeltük a fegyveres erők indulóit: a haditengerészet „Anchors Aweigh”árazföldi haderő „The Caissons Go Rolling Along”-ját, a légierő „Off We Go into the Wild nder”-jét, a tengerészgyalogság „From the Halls of Montezuma”-ját, meg a Seabees, vaggerészeti építő alakulatok és a WACs, a női haderő indulóját. Énekeltük még a japánokobbantott háborúban velünk szövetséges Kína himnuszát is. Így tanultuk:

Föl-föl, kik nem lesztek rabszolgák többé!

Húsunkkal s vérünkkel Építünk új Nagy Falat! A kínai nép a vész napjára fölkelt. Megannyi honfiszívben Izzik föl a düh. Föl-föl! Föl-föl! Minden szív egyet akar, Előre hát az ellenség tüzében, Nyomulj tovább! Előre hát az ellenség tüzében. Nyomulj! Nyomulj! Nyomulj tovább!



Vagy ötvenszer elénekeltem magamban ezt a versszakot dr. Donehower második szentbeszéde án újabb ötvenszer, míg a kórus a szenténekeket énekelte, s minden alkalommal jól megnyomüh” szót.

A férfihallgatók dékánjának hivatala, sok más adminisztratív iroda szomszédságában, a Jell földszinti folyosójáról nyílt. A fiúkollégium, ahol az emeletes ágy alsó szintjén eleinte Be

usser, aztán Elwyn Ayers alatt aludtam, az első és a második emeletet foglalta el. Amikoszobából beléptem az irodába, a dékán kijött az íróasztal mögül, és kezet nyújtott. Szikár véles vállú – feltűnően előreugró áll, átható kék szem, sűrű, ősz haj –, a hatvanhoz közeledeyanolyan fürgén mozgott, mint fiatal sportember korában, közvetlenül az első világháború ikor három sportágban is kitüntette magát a Winesburgön. Köröskörül a falakon bajnokcsa

nyképei, az íróasztal mögött álló talapzaton bronz futball-labda. Könyv sehol, csak a főiskönyv, a Bagolyfészek időrendbe rakott kötetei, üvegajtós könyvszekrényben.A dékán intett, foglaljak helyet a székével szemközt, s miközben visszament az íróasztal mrátságosan ezt mondta: – Azért kérettem ide, hogy megismerkedjünk, és megtudjam, h

gíthetnék, hogy beilleszkedjen nálunk. Látom a leckekönyv-kivonatából – íróasztaláról fölemrna dossziét, melyet beléptemkor lapozgatott –, hogy az első évfolyamot színjelesen végezte.eretném, ha ezt a príma előmenetelt itt a Winesburgön bármi a legkevésbé is megzavarná.Még le sem ültem, hogy kimérten megszólaljak, már teljesen átizzadtam az atlétatrikómat. És pg bennem volt a templom utáni feszültség és dúltság, melyet nemcsak dr. Donehower szentbeozott, hanem a kínai himnusz elszánt belső ismételgetése is. – Én sem, uram – feleltem.Nem hittem, hogy uramozni fogom a dékánt, ahogy a seregben a följebbvalót szokás, bár nemet, hogy amikor először kerülök szembe egy potentáttal, elfog a szertartásos stílgnyilvánuló gátlásosság. Nem hajbókolni akartam, de erős fenyegetettség-érzésem volt,

ndig a kelleténél nagyobb szókimondással próbálom leküzdeni. Az ilyen események után vényszerűen dühös vagyok magamra, egyrészt a kezdeti gyávaságért, másrészt az ellene beösleges karakánságért, és fogadkozom, hogy mostantól mindenre a legkurtábban válaszyébként pedig – hidegvéremet megőrzendő – befogom a számat.– Tart-e attól, hogy a jövőben netán valamilyen problémája adódik? – kérdezte a dékán.– Nem, uram. Nem látok ilyet, uram.– Az órai munkával hogy boldogul?– Úgy hiszem, jól, uram.– Az előadások megfelelnek az elvárásainak?– Igen, uram.Valójában ez nem volt igaz. A tanárok nekem vagy merevek voltak, vagy közvetlenkedők, s bárnapok óta jártam ide, még egyetlen olyan lenyűgöző egyéniséggel se találkoztam, mint amilyenRobert Treat-i első évem alatt. Ottani tanáraim szinte egytől egyig New York Cityből jártazzánk tanítani, tizenkét mérföldes utazás árán, tele voltak energiával és véleménnyel – némeluralkodó politikai nyomással dacolva határozottan és leplezetlenül baloldali véleménnyel –,a Középnyugaton nem lehetett elmondani az oktatókról. Robert Treat-i tanáraim között vo

hány ismerősen temperamentumos zsidó, de még a három nem zsidó is sokkal lendületesebbrciasabban beszélt, mint a winesburgi professzorok, sarkosabb, keményebb és életszerűbb attzott magával a tanterembe a Hudson túloldalán zajló nyüzsgésből, és ellenérzéseit nem okvet



tette véka alá. jszakánként, amikor odafenn a felső ágyon Elwyn már aludt, sokszor eszottak ezek a nagyszerű tanárok, akikkel jó sorsom összehozott, akiket lelkesen hallgattam, és aódi tudással megismertettek, s váratlanul rám törő nagy szeretettel gondoltam vissza els

folyamtársaimra, akiket mind elveszítettem, például olasz haveromra, Agnello Spinellire. A Reaten sosem éreztem, hogy mindenki egy régi életstílus megmaradásán őrködne, szembnesburggel, ahol a „dicső hagyományok” folytonos emlegetése nekem minduntalan ezt sugároz– Van társasága? – kérdezte Caudwell. – Jár emberek közé, találkozik diáktársakkal?– Igen, uram.

Vártam, hogy elsoroltatja, kikkel találkoztam eddig, nevüket följegyzi az előtte yzettömbbe, melyre az enyémet már felírta, aztán behívatja őket, hogy megtudja, igazat mondtcsak egy pohár vizet töltött az íróasztal mögötti asztalkán álló kancsóból, és odanyújtotta.

– Köszönöm, uram. – Vigyázva kortyoltam, nehogy cigányútra menjen és megállíthatatlan köhjön rám. Egyúttal el is vörösödtem a felismeréstől, hogy a dékán már első néhány mondato

dta, mennyire kiszáradt a szám.– Ezek szerint csak az a gond, hogy a kollégiumi életbe nem könnyen szokik bele – mondta. n? Ahogy a levélben írtam, kissé nyugtalanít, hogy néhány hét leforgása alatt már a harmobában lakik. Mondja el a saját szavaival, mi a probléma.

Előző este már kitaláltam a választ, mert gondoltam, hogy a költözködésem lesz a beszélgemája. Csakhogy most nem jutott eszembe, mit is akartam felelni.– Kérem, ismételje meg a kérdést, uram.– Nyugodjon meg, fiam – felelte Caudwell. – Igyon még egy kicsit.Szót fogadtam. Ki fognak csapni, gondoltam. Túl sokat költözködöm, ezért felszólítanak, njek el a Winesburgről. Ez lesz a vége. Kicsapnak, behívnak, Koreába visznek, és meghalok.– Mi a gondja az elhelyezéssel, Marcus?– Az első helyen, ahová kerültem (igen, ez az, ezeket a szavakat írtam le és tanultam be), az obatárs folyton gramofonozott, miután én lefeküdtem, úgyhogy képtelen voltam kialudni ma

dig ki kell aludnom magam, hogy tanulni tudjak. Tűrhetetlen volt a helyzet. – Az utolsó pillantűrhetetlen”-t választottam a „kibírhatatlan” helyett, amit előző este elpróbáltam.– Nem tudtak volna leülni és megbeszélni, mikor gramofonozzon, hogy mind a kettőjügfeleljen? – kérdezte Caudwell. – Kénytelen volt elköltözni? Nem volt más lehetőség?– Kénytelen voltam elköltözni.– Megállapodásra semmi esély.– Ővele nem, uram. – Itt megálltam, abban a reményben, hátha kivívom a dékán nagyrabecsüiért nem nevezem nevén Flussert.– Gyakori, hogy nem tud megállapodni valakivel, akivel nem ért egyet?

– Nem mondanám, hogy gyakori, uram. Ez idáig még nem történt ilyen.– És a második szobatársa? Úgy tűnik, vele sem sikerült az együtt lakás. Jól gondolom?– Igen, uram.– Mit gondol, miért?– Nagyon eltérő volt az érdeklődésünk.– És itt sem sikerült megállapodni.– Nem, uram.– Így aztán, ha jól tudom, most egyedül lakik. Egyedül a Neil Hall eresze alatt.– A félév közepe táján ez volt az egyetlen üres szoba.– Igyon még egy kis vizet, Marcus. Jót fog tenni.



Csakhogy már nem volt kiszáradva a szám. s már nem is izzadtam. Viszont dühített, hogondja, „jót fog tenni, ” amikor én úgy érzem, túl vagyok az idegességen, és nagyon is állom a sromhoz meg a helyzethez képest. Dühös voltam, sértett és felháborodott, a pohárra rá se néért kell így vallatnia csak mert átköltöztem egyik szobából a másikba, hogy nyugodtan tulni? Egyáltalán mi köze hozzá? Nincs jobb dolga, mint hogy a kollégiumról faggat? Szín

gyok, ez miért nem elég a sok telhetetlen felnőttnek (akin két embert értettem: apámat mkánt)?– Mi a helyzet a diákegyesülettel, ahová pályázik? Ott étkezik, ha jól tudom.

– Nem pályázom tagságra. Nem érdekel a diákegyesületi élet.– Akkor mondja el, mi érdekli.– A tanulmányaim, uram. A tanulás.– Ez igazán dicséretes, nem vitás. De más nem érdekli? Barátilag összejött-e már valakivóta Winesburgben van?– Hétvégenként dolgozom, uram. A fogadó ivójában vagyok pincér. Dolgoznom kell, hoíttatásom költségei ne csak apámat terheljék, uram.– Nem kell így szólítania, Marcus, nyugodtan abbahagyhatja az uramozást. Winesburg nem kaadémia, és nem vagyunk a századfordulón. 1951-et írunk.

– Nekem nem probléma, hogy uramnak szólítom, uram. – Pedig dehogynem. Utáltam. Ponért csináltam! Azt akartam, hogy fogja ezt az „uram”-ot, és törölje ki vele a seggét, aécézett, idecitált, és így faggat. Színjelesen tanulok. Miért nem elég ez mindenkinek? Hétvége

lgozom. Miért nem elég ez mindenkinek? Még életem első leszopása közben is egyre rfondíroztam, mi baj lehet, amiért ezt kapom. E z miért nem elég mindenkinek? Még minem, hogy bizonyítsak?A dékán egyszer csak apámat hozta szóba. – Az áll itt, hogy az édesapja kóser mészáros.– Nem hiszem, uram. Emlékszem, hogy csak azt írtam, „mészáros”. Egészen biztos, mert mapra ezt szoktam írni.

– Írni csakugyan ezt írta. Én pusztán következtetek rá, hogy kóser mészáros.– Az. De nem ezt írtam be.– Ezt már nyugtáztam. De, ugye, nem tévedek, hogy pontosabban kóser mészáros?– Az sem pontatlan, amit én írtam.– Érdekelne, Marcus, miért nem írta le, hogy „kóser”?– Úgy gondoltam, hogy nem lényeges. Ha egy hallgató apja mondjuk nőgyógyász vagy bőrgyógem azt írná be, hogy „orvos”? Énszerintem igen.– De a kóser nem egészen ugyanaz a kategória.– Ha azt kérdezi, uram, hogy el akartam-e titkolni, milyen vallásban születtem, akkor a válas

m.– Ezt őszintén reméltem. És örömmel hallom. Mindenkinek joga van szabadon gyakorolni a hWinesburgben éppúgy érvényes, mint mindenütt az országban. Másrészt viszont úgy láto

allása” rovatba nem azt írta, hogy „zsidó”, jóllehet zsidó származású, s mivel a főiskola támogy a diákok azonos vallásúakkal lakjanak együtt, magát eredetileg zsidó szobatársak kyeztük el.– Semmit sem írtam a „vallása” rovatba, uram.– Látom. Érdekelne, hogy miért.– Mert nincs. Mert nem gyakorolok semmilyen vallást.– Akkor honnan merít lelki táplálékot? Kihez imádkozik, amikor szükségét érzi?





bűnöm? Kétszer elköltöztem, átköltöztem egyik kollégiumi szobából a másikba. A Winesiskolán ez bűnnek számít? Ettől én bűnöző vagyok?A dékán vizet töltött, s most ő hajtott fel egy pohárral. Istenem, ha előzékenyen én tölthettem vki! Ha én adhattam volna a kezébe a poharat azzal: „Nyugodjon meg, dékán úr. Igyon egy kicsitNagyvonalú mosollyal azt kérdezte: – Mondta valaki, hogy bűn, Marcus? Látom, kedveli a teázást. Ez a tulajdonsága nem válik javára, s ezen el kellene gondolkodnia. Mondja, édesanyesapjával hogyan értik meg egymást? Odahaza minden rendben van a szülei és maga között? űrlapon, ahol azt írja, nincsen vallása, azt is látom, hogy nincsen testvére. Hárman vannak

ahaza a családban, ha helytálló, amit ír.– Miért ne volna helytálló, uram? – Fogd be a szád, mondtam magamnak. Fogd be, és hagyd aomulást! Csakhogy nem tudtam abbahagyni. Merthogy nem én kedvelem a túlzást, hanem a dékáegész kihallgatás arra épül, hogy ő nevetséges módon eltúlozza az én szálláshely-választ

entőségét. – Helyesen írtam be, hogy apám mészáros – mondtam. – Mészáros. Nem egyedvezem mészárosnak. Ő maga is mészárosnak nevezné magát. Kóser mészárosnak ön nevmivel semmi baj. Csak éppen nem alap arra a föltételezésre, hogy én helytelenül töltöttem volnnesburgi jelentkezési lapot. És szerintem nem helytelen, ha üresen hagyom a vallás rovatot...– Hadd szakítsam félbe, Marcus. Megítélése szerint mennyire értik meg egymást a szüleivel

rdeztem. Maga, az édesanyja meg az édesapja, mennyire érti meg egymást? Őszinte veretnék.– Anyámmal tökéletesen megértjük egymást. Ez mindig is így volt. Apámmal is sokáig tökélegértettük egymást. Felsőtagozatos koromtól egészen a Robert Treatre kerülésemig kisegítllette a húsboltban. A lehető legszorosabb apa-fiú viszonyban voltunk. Újabban feszültség tázöttünk, és ettől mind a ketten rosszul érezzük magunkat.– Megkérdezhetem, milyen feszültség?– Apám fölöslegesen idegeskedik az önállóságom miatt.– Azért fölöslegesen, mert nincs rá oka?

– Az égvilágon semmi.– Mondjuk azért idegeskedik, mert maga képtelen alkalmazkodni a winesburgi szobatársaihoz?– Nem beszéltem neki a szobatársaimról. Úgy hiszem, nem fontos. És úgy hiszem, nem az a gy én vagyok „képtelen alkalmazkodni”, uram. Csak nem akarom, hogy mondvacsinált problonják a figyelmemet a tanulásról.– Hogy nem egészen két hónap alatt már kétszer költözött, azt nem nevezném mondvacoblémának, és meggyőződésem, hogy az édesapja sem, már ha értesülne a helyzetről, amllesleg joga volna. Véleményem szerint maga se bajlódna a költözködéssel, ha az egondvacsinált problémának” látná. Egyébként Marcus, mondja csak, randevúzott-e,

nesburg-ben van?Elvörösödtem. „Föl-föl, kik nem lesztek...” – Igen – feleltem.– Többször? Néhányszor? Sokszor?– Egyszer.– Csak egyszer.Mielőtt meg merte volna kérdezni, kivel, mielőtt ki kellett volna ejtenem Olivia nevékényszerültem volna, hogy válaszoljak egyetlen olyan kérdésre, amely azt firtatja, mi tzöttünk, fölkeltem a székből. – Uram – mondtam –, tiltakozom az ilyen vallatás ellen. Nem tuszükség van rá. Nem tudom, miért kell felelnem olyan kérdésekre, amelyek a szobatársaimhlásomhoz vagy bárki vallásához való viszonyomra vonatkoznak. Ez mind az én magánüg



árcsak a társasági életem. Nem szegek törvényt, magatartásom senkit sem sért, senkinek sem it teszek, nem ütközik senkinek a jogaiba. Ha itt valakinek a jogai sérülnek, az én vagyok.– Üljön vissza, kérem, és magyarázza ezt meg. Leültem, s most saját jószántamból kortygyot a poharamból. A dolog kezdett elviselhetetlen lenni, de hát hogyan hátrálhatnék meg, amudwellnek nincs igaza, nekem meg igen? – Tiltakozom az ellen, hogy a diploma megszerzégyven istentiszteleten kelljen részt vennem, uram. Nem tudom, milyen jogon kényszerít engskola, hogy egyszer is meghallgassak bármilyen felekezetű lelkészt vagy hogy egyszghallgassak egy keresztény szenténeket, amely a keresztény istenséghez fohászkodik, amik

ista vagyok, s mint ilyet, őszintén szólva mélységesen sértenek az intézményes vallás hiedelmárásai. – Bár éreztem, hogy meggyengültem, innen már nem volt megállás. – Nincs rá szükségy hivatásos moralisták prédikáljanak nekem arról, hogyan cselekedjek. Istenre meg végképp ükségem, hogy eligazítson. Képes vagyok erkölcsösen élni anélkül is, hogy hitelt adnék onyíthatatlan és képtelen hiedelmeknek, amelyek nézetem szerint csupán felnőtteknek kamesék, s amelyeknek nem több a tényszerű alapjuk, mint a Mikulás létezésének. Gondudwell dékán úr ismeri Bertrand Russell műveit. Bertrand Russell, jeles brit matematikozófus, a tavalyi irodalmi Nobel-díj kitüntetettje. Egyik írása azok közük, melyekkel a rdemelte, az a közismert értekezés, melyet először előadás formájában tett közzé 1927-ben, a

mmel: „Miért nem vagyok keresztény”. Ismeri ezt az esszét, uram?– Üljön vissza, kérem – felelte a dékán.Visszaültem, de folytattam: – Kérdezem, ismeri-e Bertrand Russellnek ezt a fontos essndolom, a válasz nem. Nos, én azért ismerem, mert amikor az iskolai vitaköri csapat kapitam, azt a feladatot tűztem ki magamnak, hogy nagyobb szakaszokat megtanulok belőle. E

óta is betéve tudom, és megfogadtam, hogy mindig is tudni fogom. Ebben és más haekezéseiben Russell nemcsak a keresztény istenfogalommal szemben érvel, hanem az öágvallás istenfogalmával szemben, melyeket egytől egyig hamisnak és ártalmasnak tart. Ha a elolvasná ezt az esszét, amit a tisztánlátás érdekében melegen ajánlanék, akkor meglátná,

rtrand Russell, aki nemcsak filozófus és matematikus, de a világ egyik legkiválóbb logikatugikai úton teljesen romba dönti az istenség mellett szóló érveket: az első mozgató, a termévények, a megtervezettség érvét, a morális érveket és az igazságtalanság ellentételezésének t példa. Egy. Az első mozgató érv tarthatatlanságát Russell így támasztja alá: „Ha mindennekl legyen, akkor Istennek is oka kell legyen. Ha létezhet bármi, aminek nincs oka, az a v

púgy lehet a világ, mint Isten.” Kettő. A megtervezettség érvéről ezt írja: „Mit gondolnak, ha ndenhatók és mindentudók volnának, és a világ tökéletesítésére évmilliók álln

ndelkezésükre, nem tudnának valami jobbat produkálni, mint a Ku-Klux-Klan meg a fasiszssell az evangéliumi ábrázolás alapján elemzi a krisztusi tanítás hibáit, bár megje

ténelmileg erősen kétséges, hogy Jézus egyáltalán létezett. Szerinte Jézus morális karaktesúlyosabb hibája, hogy hitt a pokol létezésében. Russell azt írja: „Úgy érzem, aki valóban mmánus érzületű, az nem hihet az örökké tartó bűnhődésben”, majd pedig azzal vádolja Jézust, gesztelhetetlen harag támadt benne azokkal szemben, akik prédikációit nem akarták meghallssell teljes nyíltsággal ír arról, hogy az egyházak hogyan fékezik az emberiség fejlődését,különbözőbb embereknek mennyi igazságtalan és fölösleges szenvedést okoznak azzal,

gaszkodnak a maguk megszabta erkölcshöz. A vallás, szögezi le, elsődlegesen és legfőkelmen alapul: a misztikumtól, a legyőzetéstől, a haláltól való félelmen. A félelem pedigssell, kegyetlenséget szül, nem csoda hát, hogy a kegyetlenség és a vallás évszázadok óta zben jár. Hódítsuk meg a világot értelemmel, mondja Russell, ne vessük alá mag



szolgamód az élettel járó rettegésnek. Szabad emberhez méltatlan az istenfogalom, vonjavetkeztetést. Ezek egy olyan Nobel-díjas gondolatai, akinek hírét filozófiai, logika

meretelméleti teljesítménye alapozta meg, s ezekkel a gondolatokkal én teljesen egyetnulmányoztam és átgondoltam őket, s ezeknek a gondolatoknak a jegyében szándékozom élni. hez jogom van, azt bizonyára ön is kénytelen elismerni, uram.– Üljön le, kérem – mondta újra a dékán.Leültem. Észre se vettem, hogy újra felálltam. De hát úgy látszik, a válságos helyzetbenyénre így hat a „Föl!” buzdítás háromszori, lelkes ismétlése.

– Tehát maga és Bertrand Russell éppúgy nem tolerálja az intézményes vallást – szögezte lerust, de még az istenhitet sem, ahogyan maga, Marcus Messner nem tolerálja a szobatársaogy, ha jól értem, nem tolerálja szerető és dolgos apját, akinek fia java a legfontosabb. Bizom csekély anyagi terhet jelent neki, hogy ide küldi magát tanulni. Nem így van?– Mi másért pincérkednék a New Willard House-ban, uram? Igen, így van. De azt hiszem, ezndtam.– Akkor most árulja el, ezúttal Bertrand Russell kihagyásával: tolerálja-e maga ggyőződését, akié ellenkezik a sajátjával.– Azt hiszem, uram, hogy a winesburgi diákság, tanári kar és apparátus kilencvenkilenc száz

ámára minden bizonnyal az én vallási nézeteim a tűrhetetlenek.A dékán ekkor kinyitotta a dossziémat, és lassan lapozgatni kezdett benne, talán, hogy feligában az előéletemet, vagy talán (én ebben reménykedtem), hogy ne kelljen most rögtön kicsaiért ilyen súlyosan megvádoltam az egész intézményt. Meglehet, pusztán azért, hogy

ntessen, bezzeg ő, Winesburg elismert és bálványozott professzora elviseli, hogy ellentmondjki.– Azt olvasom itt – szólalt meg –, hogy ügyvédnek készül. Mostani beszélgetésünk alapjánom, minden adottsága megvan, hogy kiváló ügyvéd legyen. – Mosolytalanul folytatta: – Som magát, amint egy szép nap az Egyesült Államok Legfelső Bíróságán képviseli a védelme

gnyeri az ügyet, fiatalember, megnyeri. Csodálom az egyenességet, az előadásmódjondatfűzését, csodálom a szívósságot és magabiztosságot, amellyel mondandója mellett kodálom a képességét, hogy elvont olvasmányai szövegét megjegyzi és fejben tartja, jóllehetvetlenül csodálom azt, akit és amit olvasmányul választ, s nem csodálom a maga hiszékenyselynek révén készpénznek veszi a racionalista istenkáromlást, mely a Bertrand Russell nevmoralistából dől, valakiből, aki négyszer nősült, notórius házasságtörő, a szabad szearcosa, saját bevallása szerint szocialista, akit az első világháború idején háborúel

opaganda terjesztéséért kitettek az egyetemi állásából, sőt a brit hatóságok ugyanezért rtönöztek.

– És a Nobel-díj?– Most is csodálom magát, Marcus, amikor ököllel veri az asztalomat, és felállva mutogatgy mi van a Nobel-díjjal. Maga harcos természet. Csodálom ezt, azaz csodálnám, ha netán méy szolgálatába állítaná, mint egy olyan ember ügye, akit saját hazája kormánya felforgatónak ta– Nem volt szándékomban mutogatni, uram. Nem is tudtam róla, hogy mutogatok.– Pedig mutogatott, fiam. Nem először, és valószínűleg nem utoljára. De ez a legkevesebb. rtrand Russellt hősnek tartja, nem nagyon lep meg. Mindig és minden egyetemen akad eg

ellemileg koraérett ifjú, az értelmiségi elit önjelölt tagja, aki szükségét érzi, hogy önmktársai, sőt tanárai fölé helyezze, s ezért olyasfajta tekintélyrombolót vagy lázadót vdaképének, mint Russell vagy Nietzsche vagy Schopenhauer. Mindazonáltal most nem





vettek. Volt olyan srác, például az elkapó meg az egyes védő, aki a középiskolában neseballozott. Ezért nem hiszem, hogy elég jó volnék az itteni csapatba. Biztosan gyorsabban ünt amit megszoktam, és figyelembe véve az itteni konkurenciát, nem lenne megoldás, hogy fögom az ütőt, ahogy az első évben otthon. A védők között talán megállnám a helyem, de dobm sok hasznomat vennék.– Tehát, ha jól értem, a konkurencia miatt nem jelentkezik?– Nem, uram! – törtem ki. – Azért nem jelentkezem, mert tisztában vagyok a bekerélyeimmel! És nem akarom kísérletezéssel fecsérelni az időt, amikor ennyi a tanulnivalóm! U

nynom kell. Mondtam az előbb. Nem tehetek róla. Most... bocsánat!És hánytam, bár szerencsére nem a dékánt hánytam le, nem is az íróasztalát. Lehajtott feőnyegre hánytam. Aztán, amikor próbáltam elkerülni a szőnyeget, lehánytam a széket, amzőleg ültem, s amikor elfordultam a széktől, lehánytam a dékáni szoba falán lógó egyik fénegét, mely mögött az 1924-es winesburgi focicsapat volt látható, amely veretlenül nyerte mnokságot.A dékánnal való hadakozáshoz éppúgy nem fűlött a fogam, ahogy az apámmal mobatársaimmal való hadakozáshoz. És mégis hadakoztam, akaratom ellenére.A dékán kikísértetett a titkárnővel a folyosón lévő férfivécé ajtajáig. Odabenn, immár egy

ot mostam, s a csap alá tartott markomból kiöblítettem a szám. Addig köpködtem a violyóba, amíg számból-torkomból teljesen el nem múlt a hányás íze. A meleg csap nedvesített papírtörülközővel, amennyire tudtam, letörölgettem a pulóveremet, nadrágőmet. Aztán a csap fölé hajolva belenéztem a tükörbe, megnéztem a szájat, amelyet nem

fogni. Olyan erősen összeszorítottam a fogam, hogy állkapcsom már lüktetett a fájdalomtól. Mztam szóba az istentiszteletet? Az istentisztelet egy tantárgy, közöltem a szememmel – a szememely meglepő módon hihetetlen félelmet tükrözött. Kezeld úgy az istentiszteletüket, müntetéses diploma megszerzése érdekében elvégzendő egyik feladatot. Kezeld úgy, mrkebelezést. Caudwellnek igaza van: bárhová mész, mindenütt lesz valami, ami az agyadra m

apád, a szobatársak, a negyven istentisztelet –, úgyhogy ne újabb főiskolán törd a fejed, hlomázz évfolyamelsőként!

Ám amikor ki akartam jönni a vécéből, hogy amerikai kormányzás előadásra menjek, megint a hányás, s amikor lenéztem, két cipősarkam szélén apró hányáspöttyöket fedeztem föl. Levetipőmet, és a csapnál zokniban állva szappanos-vizes papírtörülközővel sikáltam le a hányás

nyásszag utolsó nyomait. Még a zoknimat is lehúztam, és az orromhoz tartottam. Épp a zagolgattam, amikor két fiú jött be a vizeldébe. Nem szóltam semmit, nem magyaráztam semszahúztam a zoknit, belebújtam a cipőbe, megkötöttem a fűzőt, és eljöttem. Mindig így oldja m

oblémáit: odébbáll. Gondolt már erre?Kijöttem, s egyszeriben egy szép vidéki főiskolai kampuszon találtam magam, egy gyönrőfényes napon, egy olyan ragyogó őszi napon, amikor köröskörül minden ujjong, és arra b

Mártózzatok meg az élet felbuzgó forrásának vizében! Fiatalok vagytok és szertelenek, s tiémor!” Irigykedve néztem a többi diákot, aki a gyepet átszelő téglaösvényeken jött-ment a szögvaron. Én miért nem tudom ugyanígy élvezni egy ilyen minden igényt kielégítő príma kis főinyeit? Miért kerülök én konfliktusba mindenkivel? Otthon kezdődött, apámmal, s aztán konísért ide. Előbb Flusser, aztán Elwyn, most pedig Caudwell. Ki tehet erről, ők vagy én?

veredtem máris bajba, én, aki még nem voltam bajban soha életemben? És miért keresem tovt, miért írogatok áradozó leveleket olyan lánynak, aki tavaly ilyenkor felvágta az ereit?Leültem egy padra, kinyitottam a gyűrűs dossziémat, s egy üres vonalas lapon megint rákez



érlek, válaszolj a leveleimre. Elviselhetetlen a hallgatásod.” Csakhogy ilyen gyönyörű iden gyönyörű helyen Olivia hallgatása sem elviselhetetlen. Olyan gyönyörű minden, én meg tal vagyok, s csak annyi a dolgom, hogy dicséretesen végezzek! Tovább írtam: „Mindjárt itt haapot-papot a templomjárás miatt. Szeretnék erről beszélni veled. Hülye vagyok? Azt kéyáltalán hogy kerülök ide. Miért Winesburgöt választottam. Szégyellem a választ. Épp most jy szörnyű beszélgetésről a dékántól, aki beleüti az orrát az ügyeimbe, pedig meggyőződésem,hez semmi joga. Nem, egyáltalán nem rólad volt szó, nem rólunk. Hanem arról, hogy a Neil Hltöztem.” Kitéptem és felaprítottam a lapot, olyan dühödten, mintha én volnék az apám, s a fec

adrágzsebembe tömtem. Rólunk! Nincs olyan, hogy rólunk!Szürke kasanadrág volt rajtam, kockás sporting, V nyakú, vörösesbarna pulóver és fehér hasítoő. Ugyanaz az öltözék, ami a winesburgi katalógus címlapján lévő fiún: ilyen katalógust kastán az igényelt jelentkezési űrlap mellé. A címlapképen egy lány is sétál a fiú mellett, pulrdigán szettben, hosszú, fekete bő szoknyában, letűrt fehér pamutzokniban és lapos sarkú, fébújós cipőben. Úgy mosolyog a fiúra, mintha valami szórakoztatót és okosat hallott volnaért választottam a Winesburgöt? E miatt a kép miatt! Kétoldalt, a két vidám diák mellett hata

mbos fák, s ahogy a füves domboldalon lépkednek lefelé, mögöttük a távolban borostyfuttatott téglaépületek. Olyan elismerően mosolygott a lány, s mellette olyan magabiztosn

ndtalannak látszott a fiú, hogy nyomban kitöltöttem a jelentkezési lapot, beküldtem, s heteken is vettek. Anélkül, hogy bárkinek szóltam volna, kivettem száz dollárt a takarékszámlámról, aénzből, amit apránként tettem félre az apámtól kapott munkabérből, s óra után egyik nap elme

város legnagyobb áruházába, és a főiskolai egyenruha-osztályon megvettem azt a nadrágot, őt és pulóvert, amit a fényképen a fiún láttam. Vittem a Winesburg-katalógust: száz dolláebb vagyon, nem akartam melléfogni. Vettem egy halszálkás tweedzakót is. A végén épp csak róm maradt, hogy hazabuszozzak.Óvatosságból akkor vittem be a csomagokat a házba, amikor tudtam, hogy a szüleim az üzllgoznak. Nem akartam, hogy tudjanak a ruhavásárlásról. Nem akartam, hogy bárki tudjon róla.

m olyan holmik, amilyeneket a Robert Treaten hordanak a srácok. Ott ugyanabban jártunk, mzépiskolában. Ha az ember a Robert Treatre ment, nem kapott új ruhát. Odabent, egyontottam a dobozokat, s az új holmit mind kiterítettem az ágyra, hogy lássam, hogy mutat

ktam ki a darabokat, ahogy fölveszem: inget, pulóvert, zakót fölülre, nadrágot alulra, cipőt a. Aztán lerángattam magamról mindent, a földre dobtam, mint egy rongykupacot, fölvettem lmikat, bementem a fürdőszobába, és felálltam a lecsukott vécétetőre, hogy a gyógyszeresszekrében többet lássak magamból, mintha a kövön állnék a rózsaszínes gumitalpú-sarkú új sítottbőr cipőben. A zakó hátul, kétoldalt kicsit fel volt sliccelve. Ilyen zakóm még sose voltortzakóm volt eddig, egyiket a bar micvómra kaptam 1945-ben, a másikat az érettségire 1950

atos, apró léptekkel körbefordultam a vécétetőn, hogy hátulról is lássam magam a felslkóban. A hanyag elegancia kedvéért kezemet zsebre vágtam, de vécétetőn állva bajosan nyagul elegáns az ember, úgyhogy lemásztam, visszamentem a szobába, levetettem az új hondent visszatettem a dobozokba, a dobozokat pedig eldugtam a szekrényem hátuljábseballütőm, cipőm, kesztyűm meg egy viharvert régi baseball-labda mögé. A szüleimmiképp sem akarok beszélni az új ruháról, és Robert Treat-es barátaim előtt se fogok mutatknne. Titokban marad, míg el nem megyek Winesburgbe. Azért vettem, hogy ebben költözzzulról. Azért vettem, hogy ebben kezdjek új életet. Azért vettem, hogy ebben – mészárosfiú helgre új ember legyek.Hát ezt a ruhát hánytam le Caudwell irodájában. Ebben a ruhában ültem a templomban, mikö



óbáltam nem megtanulni, hogyan éljek a bibliai tanítás szellemében, s énekeltem magamban amnuszt. Ez a ruha volt rajtam, amikor Elwyn szobatársam jobbegyenese kis híján eltörkapcsomat. Ez a ruha volt rajtam, amikor Elwyn LaSalle-jában Olivia leszopott. Igen, ezt a fiúpet kellene kitenni a Winesburg katalógus címlapjára: engem ebben az öltözékben, miközben Open leszop, s én nem tudok mit kezdeni a dologgal.– Nem ismerek rád, Marcus. Mi van veled? Leülhetek?Sonny Cottler hajolt fölém, ugyanolyan ruhában, amilyen az enyém, csak nem egyrösesbarna pulóver volt rajta, hanem egy Winesburg feliratos barna-szürke változat, am

sárlabdás teljesítményéért kapott. Na még ez is. A fesztelenség, ahogy ezt az öltözéket vintha magabiztos, tekintélyes mély hangjának meghosszabbítása lett volna. Nyugodt, gondtalasebezhetetlenség áradt belőle, s ez egyszerre vonzott és taszított, talán mert – okkal, ok nély éreztem, leereszkedésből fakad. A látszat, hogy nincs híjával semminek, bennem furcsamód nyomást keltette, hogy igazából mindennek híjával van. De meglehet, hogy ez a benyomás csasodéves irigységének és csodálatának kinövése volt.– Hogyne – feleltem. – Persze. Ülj le.– Úgy nézel ki, mint akin átment az úthenger – mondta. Ő persze úgy nézett ki, mint aki a Mldwyn-Mayer stúdióból jön, ahol Ava Gardnerrel forgatott. – Behívatott a dékán. Volt köztünk

nézeteltérés. Egy kis szóváltás. – Fogd be a szád! – mondtam magamnak. Minek kell elmondki? De hát valakinek csak el kell mondanom! Muszáj beszélnem valakivel, és Cottler mégvetlenül rossz srác, amiért apám megbízta, hogy jöjjön be hozzám. Különben is úgy éreztem, endenki annyira félreért, hogy ha Cottler nem bukkan fel, legszívesebben az égnek emelt nyítok, mint egy kutya.Igyekeztem higgadtan elmesélni neki a vitát, melyet a templomba járásról folytattam a dékánna– De hát ki jár templomba? – kérdezte Cottler. – Megfizetsz valakit, hogy eljárjon helyetteékára se kell menned a templomnak.– Miért, te így csinálod?

Halkan fölnevetett. – Mi mást csinálnék? Egyszer mentem el. Elsőéves koromban. Amikor szélt. Katollkus pap szemeszterenként egyszer van, rabbi pedig évente egyszer jön Clevelanlönben dr. Donehower és más nagy ohiói gondolkodók. A rabbi heves odaadása a jóság

gem egy életre kigyógyított a templomjárásból.– Mennyit fizetsz?– A helyettesnek? Két dolcsit egy alkalomra. Semmiség.– Negyvenszer kettő, az nyolcvan dollár. Az azért nem semmi.– Ide hallgass – mondta. – Vegyük azt, hogy negyedóra, míg a hegyről leérsz a templomba. Ailyen komoly vagy, az ottlétet se veszed félvállról. Semmit se veszel félvállról. H

gigdühöngöd az egész órát a templomban. Sőt még a negyedórás visszautat is. Ez kilencven gyvenszer kilencven perc, az hatvan óra dühöngés. Az se semmi.– De hogy találsz vállalkozót? Magyarázd el, hogy megy ez az egész.– Az illető, akit felbérelsz, befelé menet átveszi az ajtónállótól a kártyát, kifelé jövet pedigveddel aláírva visszaadja. Ennyi. Mit gondolsz, a nyilvántartóban írásszakértő nézi végig az örtyát? Csak kipipálják a nevedet valami nagykönyvben, és kész. Azelőtt névre szóló helyek vofelügyelő arcról ismert mindenkit, s a padsorok között föl-alá sétálva kiszúrta a hiányzkoriban ráfaragott az ember. De a háború óta más a rendszer, úgyhogy most csak megfiakit, és ő jár helyetted.– De kit?





züleimmel, akiket Caudwell dékán hívott fel, mikor a kórházban kiderült, hogy sürgős műtétrükség. – Hála isten, hogy volt eszed orvoshoz menni – mondta apám –, és idejében elkapták.en, hogy nem történt semmi szörnyűség. – Papa, csak egy vakbél volt. Kivették a vakbelemsz. – De gondold csak el, mi van, ha nem diagnosztizálják! – De diagnosztizálták. Mkéletesen ment. Négy-öt nap múlva kiengednek. – Életveszélyben voltál. Felfogod, mi az, tveszély? – Az életveszély elmúlt. Most már nincs miért aggódni. – Ha rólad van szó, bővenért aggódni.Kínzó köhögése miatt apám itt kénytelen volt szünetet tartani. Minden eddiginél rémese

högött. Amikor meg tudott szólalni, azt kérdezte: – Miért engednek ki olyan hamar? – Négy-öteljesen normális. Nincs rá szükség, hogy tovább maradjak. – Vonatra ülök, és odamegyek, amngednek. Bezárom a boltot, és jövök. – Ne gyere, Papa. Ne mondj ilyeneket. Igazán köszönöelleszek a kollégiumban. – És ki fog ott ápolni? Idehaza kell gyógyulnod, itt a helyed. N

em, a főiskola miért nem ragaszkodik ehhez. Hogy tudsz meggyógyulni ilyen távol hazulrólncs, aki ápoljon? – De hiszen már föl is keltem. Már jól vagyok. – Mennyire van a kórhskolától? – Legszívesebben azt feleltem volna: – Tizenhétezer mérföldre –, de apámat an

nozta a köhögés, hogy nem akartam gúnyolódni. – Mentővel fél óra sincs – mondtam. – És krház. – Magában Winesburgben nincs is kórház? Jól értelek? – Papa, add Anyát. Ez nem

tam. És nem segít rajtad. Rémes a hangod. – Az én hangom a rémes? Amikor te fekszel kórhák száz mérföldnyire innen? – Kérlek, hadd beszéljek Anyával. – Amikor anyám átvette a kag

mondtam neki, valahogy állítsa le a Papát, különben átiratkozom az Északi Sarki Egyetemrencs se telefon, se kórház, sem orvos, csak jégtáblák, amiken jegesmedvék grasszálnak, s a dztelenül üldögélnek a fagyban... – Elég volt, Marcus. Eljövök. – De nem kell eljönnöd. Kö

űtét volt, túl vagyok rajta, jól vagyok. – Erre suttogva azt felelte: – Én tudom. De apád úgysekén. A szombat esti vonattal indulok. Különben senkinek se lesz nyugta ebben a házban.

Olivia. Letettem a kagylót anyámmal, s egyszer csak ott volt. Karján virágcsokor. Odahozta aéhez, ahol párnákkal feltámasztva feküdtem.– Kórházban rossz egyedül – mondta. – Ezt hoztam, hogy legyen társaságod.– Érdemes volt vakbélgyulladást kapni – feleltem.– Azt azért nem hiszem – mondta. – Nagyon rosszul voltál?– Csak egy napig. A java Caudwell dékán irodájában jött rám. Behívatott, hogy kifaggasson, ltöztem új szobába, én meg lerókáztam a trófeáit. És most előkerülsz te. Ez a világ lekbélgyulladása.– Szerzek ennek egy vázát.– Mi ez?– Nem tudod? – kérdezett vissza, és orrom alá dugta a csokrot.– A betont ismerem. Az aszfaltot ismerem. A virágokat nem.– Ez rózsa, kedvesem.Nemsokára egy üvegvázával jött vissza, benne víz és a kibontott, elrendezett rózsacsokor.– Hol látod a legjobban? – kérdezte, és körülnézett a szobában, amelyik kicsi volt ugyan, dendig nagyobb és főleg világosabb, mint a Neil Hall-beli szobám. Ott csak egyetlen kis tetőlt az eresz alatt, itt viszont két jókora ablak nézett az ápolt gyepre, amelyen épp a hullott levereblyézte halomba valaki, hogy eltüzelje. Péntek volt, 1951. október 26-a. Egy éve, négy hónapy napja tartott a koreai háború.



– A kezedben látom a legjobban – feleltem. – gy látom a legjobban, ha ott állsz vele. Maraddd nézzelek a rózsákkal. Ezért vagyok itt. – Csakhogy amikor kimondtam, hogy „kezedzembe jutott, mit mondott róla Sonny Cottler, s ettől felhorgadt bennem a düh, nemcsak Cottlnem Oliviával szemben. De felhorgadt a péniszem is.– Mit kapsz enni? – kérdezte.– Gyümölcspudingot és gyömbérszörpöt. Holnap csiga lesz reggelire.– Nagyon virgonc vagy.Gyönyörű volt! Hogy lehet, hogy leszopta Sonny Cottlert? De hát hogy lehet, hogy engem leszo

Cottler csak egyszer randevúzott vele, akkor őt is az első randin szopta le. „Is” – ez a szö”!– Ide nézz! – mondtam, és fölemeltem a takarót.Negédesen lesütötte a szemét. – És mi lesz, ha valaki benyit, főnök?Nem hittem a fülemnek, hogy ezt mondja, de nem hittem a szememnek sem, hogy ezt csinálom.gyok vakmerő én, vagy éntőlem ő, vagy kölcsönösen tesszük vakmerővé egymást?– Szárad már a seb? – kérdezte. – Az ott egy dréncső, ami kilóg?– Nem tudom. Fogalmam sincs. De azt hiszem.– És a varrat?

– Ez itt kórház. Ha netán szétnyílik, a legjobb helyen vagyok.Volt a járásában valami finoman erotikus, ahogy lassan közelített az ágyhoz, s ujjal az erekciutatott. – Fura egy alak vagy, mondhatom. Nagyon fura – mondta, amikor végre mellém rább, mint gondolnád.– Vakbélműtét után mindig fura vagyok.– Vakbélműtét után mindig ilyen óriási leszel?– Kivétel nélkül. – Óriási. Azt mondta, óriási. Tényleg az?– Persze nem lenne szabad – suttogta huncutul, miközben dákómat marokra fogta. – úghatnak bennünket a főiskoláról.

– Akkor hagyd abba! – suttogtam vissza, mert tudtam, hogy igaza van. Pontosan ez takapnak, kirúgnak, ő szégyenszemre visszakulloghat Shaker Heightsba, én meg a seregbeálba.De aztán nem kellett abbahagynia, hiszen jóformán még el se kezdte, én már fel is lövelltgasba, az ondó visszahullott az ágyneműre, Olivia édesen azt szavalta: „Nyilat lőttem ki czéltállt, földre hullt és oda van”, [1] s a nővér ebben a pillanatban lépett be a lázmérővel.Miss Clement gömbölyded, ősz hajú, középkorú vénkisasszony volt, a lelkiismeretes, halk sgi vágású nővér prototípusa, aki a fiatalabb nővérekkel szemben még keményített fehér fitelt. Amikor a műtét után először kellett ágytálat használnom, szelíden azzal nyugtatott: – gyok itt, hogy segítsek, ha segítségre szorul. Most ilyen segítségre szorul, úgyhogy nemégyenkeznie. – Közben finoman ráültetett az ágytálra, utána nedves vécépapírral letörölgvette alólam a trutyival teli ágytálat, és visszatakart.Erre most ez a jutalma, amiért olyan gyöngéden kitörölte a seggem. És az enyém? Olivia kezyetlen röpke simításáért Korea lesz a jutalmam. Miss Clement már biztosan tárcsázza Caukánt, aki azután nyomban tárcsázza apámat. Nem volt nehéz magam elé képzelnem apámat, ghallja a hírt: olyan erővel sújt le a bárddal, hogy kettéhasad a négy láb vastag tőke, amelyrhát szokta darabolni.– Bocsánat – motyogta Miss Clement, behúzta maga mögött az ajtót, és eltűnt. Olivia gyment a fürdőszobába, és törülközőket hozott, egyet az ágyneműnek, egyet nekem.





– Akkor hadd meséljek neked a hájasról – mondtam. – Hadd meséljem el, mit tanultamztességből. Ővele kezdjük.– Fincsi. Mesedélután. A hájasról és arról, hogyan tanult tőle Marcus tisztességet. – Izganevetett. Mint a kisgyerek, akit csiklandoznak. Semmi különleges, engem mégis ugyanúgy elbnt minden.– Szóval a hájas péntekenként jött a hájért. Lehet, hogy volt neve is, de az is lehet, hogy nelt a hájas, és kész. Egyszer egy héten jött, „Itt a hájas”, mondta, lemérte a hájat, kifizette apámelvitte. Szemetesvödörben volt a háj, egy ilyesmi magas, szabályos, kétszáz literes kukában,

báltuk a hájat, amikor daraboltunk. A nagy zsidó ünnepek előtt, amikor alaposan bevásároltberek húsból, két-három vödörrel is összejött. Nem lehetett sok a pénz, amit a hájas fizetett. T-három dollár egy héten. Ott volt a boltunk a sarkon, ahol a belvárosi busz megállt, a Lenue-n járó nyolcas busz. És péntekenként, amikor a hájas elvitte a hájat, nekem kellett kisikáotthagyott kukákat. Emlékszem, egyszer azt mondta egy csinos osztálytársnőm: „Látta

szmegállónál, kukát mostál apád boltja előtt.” Erre odaálltam apám elé, és azt monejáratom magam az osztályban. Nem akarok többet kukát súrolni.”– A bolt előtt sikáltad a kukát? – kérdezte Olivia. – Kinn az utcán?– Hát hol? Fogtam a súrolókefét meg a súrolóport, egy kis vizet löttyintettem a kukáb

ikáltam a belsejét. Ha nem mosom ki, megbüdösödik. Megavasodik. De ez téged biztosandekel.– De! De! Mesélj még!– Nagyvilági nőnek néztelek, pedig sok szempontból gyerek vagy, nem?– Hát persze. Miért, ennyi idősen ez nem dicsőség? Mást szeretnél? Mesélj még! Folytakasúrolást a hájas után.– Szóval veszek egy vödör vizet, beleöntöm a kukába, körbelötyögtetem, és kiöntöm az út széldaszegély mellé, ahol magával sodorja az útszéli szemetet, és befolyik a sarki kanálisba. Ag egyszer megcsinálom ugyanezt, és kész is.

– És akkor – nevetett Olivia, nem, nem is nevetett, inkább csak incselkedett a nevetéssel –ndoltál, hogy így nem sok lányt tudsz fölszedni.– Igen. Ezért azt mondtam a főnöknek a boltban mindig úgy emlegettem apámat, hogy a fóval azt mondtam neki: „Főnök, nem akarok többet kukát súrolni. Ha az osztálytársnőim erre jágállnak itt a buszmegállóban, és azt látják, hogy kukát mosok, akkor másnap hogy hívom el ő

ombat esti moziba? Nem akarom tovább csinálni, főnök.” Mire azt kérdezte: „Szégyelled? Mt szégyellsz? Szégyellni csak a lopást kell. Mást nem. Súrold csak a kukákat.”– Óriási – mondta Olivia, s most valami másfajta nevetéssel ejtett rabul, olyannal, amelyből aratlan szépségeinek imádata sugárzott. Ebben a pillanatban azt hihette az ember, Olivia mvetés, holott igazából Olivia maga a csuklóján lévő forradás volt.Az is „óriási” volt neki, és végtelenül szórakoztató, amikor a Kövér Mendelsonról meséltemkoromban dolgozott apámnál. – A Kövér Mendelsonnak csúnya szája volt – meséltelajdonképp hátul dolgozott, a hűtőkamránál, a vevőket nem ő szolgálta ki. De én csak hét- olcéves voltam, és mert volt ez a komisz humora, meg amiért Kövér Mendelsonnak hívtáktem, ő a legviccesebb ember a világon. Végül apám kénytelen volt kitenni a szűrét.– Mit csinált a Kövér Mendelson, hogy ki kellett tenni a szűrét?– Csütörtök délelőttönként – kezdtem bele –, mikor apám megjött a baromfipiacról, leraktomba a sok csirkét, és minden vevő kiválasztotta magának a hétvégére valót. Ott állt a kuptalon. Az egyik asszony, bizonyos Sklonné mindig fölemelt egyet, megszagolta a c



gszagolta a hátsó felét. Aztán fölvett egy másikat, annak is megszagolta a csőrét, megszagosó felét. Ez így ment minden héten, sok-sok héten át, míg aztán a Kövér Mendelson nem

vább, és megszólalt: „Sklonné asszony, mit gondol, maga megfelelne ezen a vizsgán?” A nőgdühödött, hogy felkapott egy kést a pultról, és azt mondta: „Ha még egyszer ilyet mzúrom.”– És apád ezért rakta ki?– Kénytelen volt. Addigra sok ilyen történt már. De Sklonnéval kapcsolatban Kövér Mendelsoza volt. Az a nő még nekem is borsot tört az orrom alá, pedig én voltam a legjobb kisfiú a vilá

– Efelől sose volt kétségem – mondta Olivia.– Akár jó ez, akár rossz, ilyen voltam.– Vagy.– Sklonné volt az egyetlen kuncsaft, aki nem akart összeboronálni a lányával. Őneki nem tuárni az eszén – mondtam. – Senki se tudott. Én vittem ki neki az árut. És valahányszor kivi

étszedte a csomagot. Mindig sokat rendelt. És kivette a zacskóból, szétbontotta a zsírpapírt, mizedett és lemért, hogy ellenőrizze, pontosan mértünk-e. S ezt az egész műsort nekem végig knom és végig kellett néznem. Mindig igyekeztem a leggyorsabban széthordani a rendeléseket,án mehessek focizni az iskolaudvaron. Úgyhogy egy idő után a hátsó bejáratukhoz vittem a ho

ettem a felső lépcsőre, bekopogtam az ajtón, és futásnak eredtem, ahogy a lábam bírta. De elkandig. „Messner! Marcus Messner! Mészárosfiú! Gyere vissza rögtön!” Sklonnéval mindigztem, hogy a világ kellős közepén vagyok. Kövér Mendelsonnal is ezt éreztem. Ezt kom

ondom, Olivia. A húsbolti emberekkel ezt éreztem. Jólesett ott lenni. – De csak addig, gondog apámat védtelenné nem tették a gondolatai.– És ennek a Sklonnének mérlege is volt odahaza a konyhában, ugye? – kérdezte Olivia.– Igen, a konyhában. De nem volt pontos. Csecsemőmérleg volt. Ráadásul sose talált hibáért mindig lemérte a húst, és mindig elkapott, amikor megpróbáltam elfutni. Sose tudtam elsől a nőtől. Mindig negyeddollár borravalót adott. Ami jó borravaló volt. Többnyire tíz-

enteseket kaptam.– Alacsony sorból jöttél. Mint Abe Lincoln. Becsületes Marcus.– Telhetetlen Olivia.– Mi volt a háború idején, amikor jegyre adták a húst? És a feketepiac? Apád ott vketepiacon?– Hogy lefizette-e a vágóhíd-tulajdonost? Le. De a kuncsaftjainak néha nem volt húsjendéget vártak, vagy ott volt a család, és apám azt akarta, hogy kapjanak húst, úgyhogy minden etett valamennyit a vágóhidasnak, és akkor több húshoz jutott. Ennyiből állt. Nem volt nagy ügyébként apám olyan ember, aki sose szegi meg a törvényt. Azt hiszem, életében egyedül e

yetlen törvényt szegte meg, annak idején ezt többé-kevésbé mindenki megszegte. Tudod, a st háromnaponta meg kell mosni. Apám fogott egy kefét meg egy vödör vizet, és lemosta az öst. De néha zsidó ünnep volt, és bár mi magunk nem voltunk szigorúan vallásosak, mégis zltunk egy zsidó környéken, ráadásul húsboltosok, sőt kóser húsboltosok, így hát az üzlet ilyva maradt. Az egyik zsidó ünnepen apám azt mondta, elfelejtette. Mondjuk hétfőre vagy ke

ett a Szeder, előtte való pénteken lemosta a húsokat, és hétfőn vagy kedden kellett volna bemegy megint lemossa, de elfelejtette. Senki se tudott róla, hogy elfelejtette, csak ő, de azt a húslt hajlandó eladni senkinek. Fogta az egész készletet, és veszteséggel eladta Müllernek, akinekser-húsboltja volt a Bergen utcán. Sid Müllernek. A saját vevőinek el nem adta volna. Inyelte a veszteséget.





ltam megkérdezni: – Mama, van valami baj, amiről nem tudok?– Olyan baj, amiről tudsz. Apád – felelte, és elsírta magát, ami még jobban megdöbbentlami nagyon nagy baj van vele, de nem tudom, mi.– Beteg? Valami baja van?– Azt hiszem, elment az esze, Markie. Nem tudok rá jobb szót. Emlékszel, milyen volt a telefokor a műtétről beszéltetek? Hát most mindig ilyen, bármiről van szó. A te apád, aki minden csoblémát megoldott, aki minden üzleti nehézségből kilábalt, aki a leg-szekántabb vevővel is klt, aki még a rablás után is, emlékszel, amikor a tolvajok őt a hűtőszekrénybe zárták, a kasszá

ürítették, akkor is azt mondta: „A pénz pótolható. A fő, hogy hála istennek egyikünknek sema.” Ez az ember, aki ezt mondta, és hitte is, most szünet nélkül aggódik valamiért. Ez az embee halálakor Muzzy bácsiban meg Hilda néniben tartotta a lelket, aki Dave halálakor Sh

csiban meg Gertie néniben tartotta a lelket, aki minden csapás között mind a mai napig az essner családban tartotta a lelket, ezt az embert most csak meg kell nézni, ahogy autót vlágéletében Essex megyét járta, erre most úgy autózik a megrendelésekkel, mintha őrajta upa komplett őrült lenne az úton. „Nézd azt a fickót”, mondja, „nézd, mit csinál! Láttad azt am normális! Miért megy át mindenki a sárgában? El akarják gázoltatni magukat? Nem akarjákunokáikat felnőni, iskolába járni, férjhez menni?” Ha elébe teszem a vacsorát, úgy szagol b

yérba, mintha meg akarnám mérgezni. Nem viccelek. „Friss ez?”, kérdezi. „Szagold csak mm eszik a főztömből, amit a saját makulátlan konyhámban készítek, hátha romlott, és ő mérg

p tőle. Ülünk az asztalnál ketten, én eszem, ő nem. Iszonyú. Ül, nem eszik egy falatot sem, csayeli, nem fordulok-e le a székről.– És a boltban is ilyen?– Igen. Folyton retteg. „Elveszítjük a kuncsaftokat. Tönkretesz bennünket a szupermásodosztályú árut adnak el első osztályúnak, ne hidd, hogy nem tudom. Mérni se mztességesen, aztán elfordulnak, és ha egy font csirke tizenhét cent, húszat ütnek be a gépbe. Tu, mit művelnek, tudom pontosan, hogy becsapják a vevőt...” És ez megy, kisfiam, éjjel-na

aza van, hogy rosszul megy az üzlet, de hát Newarkban mindenkié rosszul megy. Költöznberek kifelé a kertvárosba, az üzletek meg mennek utánuk. Nagy változások vannak a környwark már nem ugyanaz, ami a háború alatt volt. Sokaknak hirtelen rosszul megy, de azért nem

n szó, hogy éhezünk. Vannak költségeink, amikre elő kell teremteni a pénzt, de hát kinek nincset panaszkodom én, amiért megint dolgoznom kell? Nem. Soha. Ő mégis ezt csinálja. Ugyaszítem el és csomagolom be a rendeléseket, ahogy huszonöt éve mindig, erre azt mondja: „Ne vevők nem így kérik! Hova sietsz? Nézd csak meg jól, hogy csomagolsz!” Ahogy telefveszem a rendelést, abba is beleköt. Velem a vevők azért szeretnek beszélni, azért szeretik nadni a rendelést, mert érzik, hogy nekem is fontos, ami nekik. De apádnak már ahhoz sincs tür

gy én kedves legyek a vevőkhöz! Állok a telefonnál, írom a rendelést, s közben megkérzóval jönnek az unokák! Remek! Hogy tetszik nekik az iskola?” Mire apád kikapja a kezemgylót, és ráripakodik a kuncsaftra: „Ha társalogni akar a feleségemmel, hívja fel este, amikor gyunk”, és lecsapja. Ha ez így megy tovább, ha így folytatja, ha még sokáig kell néznem, hogkál a tányéron a villával a borsószemek között, mint egy őrült, aki ciántablettát keres... Kisfiam

vják személyiségváltozásnak? Valami szörnyűség érte? Valami új dolog? Lehetséges ez? Csakrült égből villámcsapás? Ötvenéves korában? Vagy valami rég eltemetett dolog jött a felsnne? Egy időzített bombával éltem ennyi évet? Csak annyit tudok, hogy a férjem valamitől tels ember lett. Az én drága férjem, és most már fogalmam sincs, hogy egy ember-e, vagy kettő!Itt elhallgatott, s megint elsírta magát. Az az anya, aki sose sír, sose tétovázik, ez a válasz



golsága, született amerikai teremtés, aki jiddisül csak azért tanult meg a férjétől, hogy az idővőkkel is szót értsen, ő, aki bízvást lehetett volna könyvelő bármelyik hivatalban a South Szépiskolában szerzett közgazdasági érettségijével, de inkább kitanulta a mészárosságot llett, hogy a boltban a keze alá dolgozhasson, ő, akinek sziklaszilárdságán, értelmes beszédikus gondolkodásán egész háborítatlan gyerekkorom biztonságérzete nyugodott. Végül mégi

nyvelő lett, azazhogy könyvelő is, aki az egész napos bolti munka után esténként, odahaza elvékönyvelést, a hónap utolsó napját pedig azzal töltötte, hogy kiküldte a számlákat „Messner Ks” fejlécű, vonalazott számlaűrlapunkon, melynek bal felső sarkába tehén, a jobb felsőbe

rke volt rajzolva. Gyerekfejjel mi másból meríthettem volna bátorságot, mint a számlánk sarkő két rajzocskából meg a szüleim lelkierejéből? Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszeodálatos, szorgalmas, szervezett és összetartó család, most pedig az apa retteg mindentől, etya kétségbe van esve és „személyiségváltozás”-t emleget, én meg lényegében megszöktem hazu– Igazán szólhattál volna nekem – mondtam. – Miért nem mondtad, hogy ez ennyire súlyos?– Nem akartalak zavarni a tanulásban. Neked ott volt a tanulnivalód.– Szerinted mikor kezdődött?– Aznap este, mikor téged először kizárt a házból. Akkor változott meg minden. El se tpzelni, mennyit harcoltam vele, mielőtt aznap hazaértél. Neked sose mondtam. Nem akartam ő

nosabb helyzetbe hozni. „Mit érsz el azzal, ha kettőre zárod az ajtót?”, kérdeztem. „Ténylearod, hogy a fiad ne tudjon bejönni, azért zárod be? Azt képzeled, ezzel móresre tanítóbálkoztam. „És ha ő tanít móresre téged, mert máshová megy aludni? Mert ha kizárják, éber nem ácsorog odakinn a hidegben, hogy tüdőgyulladást kapjon. Fogja magát, elmegy vala

ol meleg van, és ahol szívesen látják. Meglátod, elmegy majd valamelyik barátjához. Elanleyékhez. Elmegy Alanékhez. És a szülők be fogják engedni. Markie nem várja majd itt ölbzzel, hogy beengedd, abban biztos lehetsz.” De apád hajthatatlan volt. „Honnan tudhatom, henkor? Honnan tudhatom, hogy nem valami kuplerájban?” Fekszünk az ágyban, és egyre veszékel, hogy kuplerájban van-e a fiam vagy sem. „Honnan tudhatom – kérdezi tőlem –, hogy

ben a pillanatban teszi tönkre az életét?” Képtelen voltam leállítani, és itt az eredmény.– Mi az eredmény?– Hogy te itt vagy Ohio kellős közepén, ő meg föl-alá futkos a házban, és azt ordítozza: „nét ötszáz mérföldre veteti ki a vakbelét? New Jerseyben talán nincs kórház, ahol vakbélmnálnak? Itt vannak a világ legjobb kórházai! Egyáltalán mit keres ott a világ végén?” Félarkie, minden pórusából dől a félelem, minden pórusából dől a harag, és én egyiket se tullítani.– Vidd orvoshoz, Mama. Vidd el valamelyik csodálatos New Jersey-i kórházba, derítsék ka. Hátha kap valamit, amitől megnyugszik.

– Ne viccelődj ezen, Markie. Ne csinálj viccet az apádból. Ez kész tragédia.– Én komolyan mondtam. Úgy látszik, tényleg orvosnak kéne látnia. Valakinek látnia kéne. elheted te ezt az egészet.– De hát tudod, milyen az apád. Egy aszpirint se vesz be, ha a feje fáj. Nem adja be a derekhögésével se hajlandó orvoshoz menni. Szerinte az emberek csak nyafognak. „A cigarehögök”, mondja, és ezzel el van intézve. „Apám egész életében cigarettázott. Én is egész életearettáztam. Shecky, Muzzy meg Artie is egész életében cigarettázott. A Messnerek cigarettázm kell ahhoz orvos, hogy tudjam, hogy kell lapockát szeletelni, nem kell ahhoz orvos, hogy tua helyzet a cigarettával.” Képtelen úgy autót vezetni, hogy ne dudálna rá mindenkire,

zelébe kerül, és ha szólok, hogy nem kell dudálni, rám kiabál. „Nem?! Amikor csupa



águldozik az úton?” Pedig ő az. az őrült az úton. n pedig nem bírom tovább.Aggódtam anyámért, szörnyű volt ilyen zaklatottnak látni – őt, aki otthonunk talpköve és táma húsospultnál ugyanolyan bárdvirtuóz, mint apám –, ám ahogy hallgattam, eszembe jutott, m

gyok Winesburgben. Ne gondolj az istentiszteletre, ne gondolj Caudwellre, ne gondolnehower prédikációira és a lánykollégium zárdai házirendjére – ne gondolj semmire, ami ittbírd ki, ami van, és csináld, amit kell. Mert amikor eljöttél hazulról, megmentetted az é

egmentetted apádét. Mert lelőttem volna, hogy elhallgattassam. Most is le tudnám lőni, amiénálja anyámmal. De amit magával csinál, az még rosszabb. És hogy lehet lelőni valakit

venéves fejjel, az őrület határán nemcsak a felesége életét teszi tönkre, nemcsak a fiáét siklanthetetlenül, de a sajátját is romba dönti?– Mama, rá kell venned, hogy menjen el Shildkret doktorhoz. Shildkret doktorban megildkret doktorra esküszik. Hallgassuk meg, mit mond Shildkret doktor. – A magam részérőltottam sokra Shildkretet, kiváltképp a gondolkodását; csak azért volt a háziorvosunk, mert etak iskolába apámmal, és ugyanolyan szegénységben nőttek fel Newarknak ugyanazon a külváján. Mivel Shildkret apja „egy lusta disznó” volt, anyját pedig apám szerint valóságos sz

atta a szenvedés, az ő kretén fiuk lett a háziorvosunk. Elég baj volt ez, mégse támadt más ötlnt Shildkret doktor.

– Nem fog elmenni hozzá – felelte anyám. – Már mondtam neki. Nem hajlandó. Neki semmi baág többi részével van a baj.– Akkor te menj el Shildkrethez. Mondd el neki, mi a helyzet. Hallgasd meg, mit mond. Háthadja küldeni egy specialistához.– Olyan specialistához, aki ahhoz ért, hogyan autózzunk Newarkban anélkül, hogy minde

dudálnánk? Nem. Ezt nem volnék képes megtenni apáddal.– Mit?– Hogy ilyen kínos helyzetbe hozzam Shildkret doktor előtt. Ha megtudná, hogy ott jártam, ésszéltem a háta mögött, teljesen összeroppanna.

– Úgyhogy inkább ő roppantson össze téged? Nézd meg magadat. Kész roncs vagy. Te, asebb nem is lehet ember, kész roncs lettél. Olyan, amilyen én is lettem volna, ha még egy napo

dél alatt maradok vele.– Kisfiam – ragadta meg a kezemet –, kisfiam, szerinted megtegyem? Megtehetem? Azért ut, hogy megkérdezzelek. Csak veled tudok erről beszélni.– Megtehetsz-e mit? Mire gondolsz?– A szót se tudom kimondani.– Milyen szót? – kérdeztem.– Válás. – S ahogy tartotta a kezemet, a magáéval együtt a szája elé kapta. A mi

rnyékünkön ismeretlen volt a válás. Joggal hihettem, hogy szinte az egész zsidó vilámeretlen. A válás szégyenletes. A válás botrányos. Egy családot válással felbontani lényegncselekmény. Úgy nőttem fel, hogy barátaim, osztálytársaim és a család barátai között egyzról se tudtam, ahol a szülők elváltak volna vagy iszákosak lettek volna, vagy – ha már itt tarttyát tartottak volna. Arra neveltek, hogy mindhárom dolog undorító. Anyám csak azzal döbbentna meg jobban, ha azt mondja, vett egy dán dogot.– Jaj, Mama, te reszketsz. Sokkos állapotban vagy. – Akárcsak én. Elválna? Miért ne

menekültem Winesburgbe, ő miért ne válhatna el? – Huszonöt éve vagy a felesége. Szereted.Vadul rázta a fejét. – Nem! Utálom! Mikor ott ülök mellette a kocsiban, és a volán myfolytában azt ordítja, hogy mindenki hülye, csak ő nem, akkor mélységesen utálom, gyűlölöm!







Anyám végig Hutton kisasszonynak szólította Oliviát, húsz percen át, míg együtt voltak nálrteremben. Ettől eltekintve kifogástalanul viselkedett, akárcsak Olivia. Nem tett fel rdéseket, nem feszegette Olivia családi hátterét és azt sem, ismeretségünket illetően mit jelágrendezgetés – ő aztán tapintatos volt. Évfolyamtársamként mutattam be neki Oliviát, aki elhanulnivalót, és beviszi magával a dolgozatokat, amiket megírok, hogy ne maradjak el az anyam vettem észre, hogy egyszer is Olivia csuklójára nézett volna, és semmilyen módon nem munta gyanakvást vagy rosszallást. Anyám, ha nem apámhoz megy feleségül, gond nélkül meglna sok olyan állásban, ahol jóval több diplomáciára és észmunkára van szükség, mint a húso

gött. A tenyeres-talpas külső nagy leleményességet takart, ezt mozgósította anyám, ha az élet ületein kellett okosnak lenni, amelyekhez apám egyáltalán nem értett.Amint már mondtam, Olivia se hagyott cserben. Szeme se rebbent az ismétlődő Hasszonyok hallatán, rebbent viszont az enyém, minden alkalommal. Mi van ebben a lánybana hivatalos hangot kiváltja? Biztosan nem az, hogy nem zsidó. Anyám a maga kora, osz

vatarozása és származása alapján provinciális newarki zsidó asszony, de nem ostobán provincpontosan tudja, hogy ha fia a huszadik század derekán az amerikai középnyugat kellős közepkor nagy eséllyel olyan lányok társaságába kerül, akik a mindenütt jelen lévő, többségi, úgyszvatalos amerikai vallásban születtek. Talán Olivia külseje riasztja, a jól szituáltság, mintha

emtést nagy ívben elkerülte volna a gond? Vagy maga a karcsú, fiatal női test? Ezzlékonysággal és finomsággal nem tud megbarátkozni, melyre a dús gesztenyebarna haj teszironát? Miért Hutton kisasszonyozza ilyen konokul ezt az illedelmes tizenkilenc éves lányt, dtával nem tesz mást, csak segít az ő műtétből lábadozó fiának? Mi háborította fel? Mi ijesg? Biztosan nem a virág, bár az se használt. Anyám csakis a forradás miatt lehet képte

resztnevén szólítani Oliviát. A forradás és a virág miatt együtt.Anyámat hatalmába kerítette a forradás, tudta ezt Olivia is, én is. Tudtuk mindnyájan, s ettől siselhetetlen lett a beszélgetés bármi másról. Hogy Olivia húsz percig bírta egy szob

yámmal, az a hősiesség és a lelkierő szívszorító diadala volt.

Mihelyt Olivia elment, hogy elérje a winesburgi buszt, anyám bevette magát a fürdőszobábm mosakodni; nekilátott, hogy szappannal és papírtörülközővel kisúrolja a mosdót, a kádat mcét.– Mama, ne – szóltam be utána. – Most szálltál le a vonatról. Teljesen tiszta minden.– Ki kell súrolni, hát kisúrolom, ha már itt vagyok – felelte.– De nem kell. Ma reggel kisúrolták, az volt az első dolguk.Őneki kellett a súrolás, nem a fürdőszobának. Munka; némelyik embernek csak a munka sendegy, milyen, nehéz, undorító –, hogy áthidalja az élet nehézségeit, és kiűzze fejéből a gyndolatokat. Mire előkerült, megint a régi anyám volt, a súrolás-sikálás helyreállította azonyi melegséget, amelyből nekem mindig jutott. Jól emlékszem kisiskolás koromra: ha anyndoltam, mindig úgy gondoltam rá, hogy Mama dolgozik, de nem azért, mert a munka teheki. Anyai nagysága számomra abból fakadt, hogy ugyanolyan masszív mészáros, mint az apám.– Hát mesélj a főiskoláról – telepedett a szoba sarkában álló székbe, míg én a pár

maszkodva felültem az ágyban. – Mesélj, miket tanulsz itt.– 1865 előtti amerikai történelmet. A jamestowni és Massachusetts-öbölbeli első telepeklgárháború végéig.– És tetszik?



– Igen, mama, tetszik.– Még mit tanulsz?– Az amerikai kormányzás elveit.– Abban miről van szó?– A kormányzás működéséről. Az alapjairól. A törvényeiről. Az alkotmányról. A hatalmi étválasztásáról. A három hatalmi ágról. Állampolgári ismereteket a középiskolában is tanultamkormányzásról ilyen alaposan nem. Jó kurzus. Dokumentumokat olvasunk. A Legfelsőbb Bíes ügyeit.

– Ez nagyszerű. Pontosan az, ami téged érdekel. És a tanárok?– Nincs velük semmi baj. Nem zsenik, de elég jók. Különben nem a tanárok a legfontosannak a könyvek, van könyvtár, megvan minden, ami az agy csiszolásához kell.– És jobban érzed magad így, hazulról távol?– Jobb így nekem, Mama – feleltem. Nekem jobb így, gondoltam, mert neked meg rosszabb.– Olvass fel nekem valamit, kisfiam. Olvass fel valamit egy tankönyvből. Szeretném hallanulsz.Elővettem Az amerikai köztársaság fejlődése első kötetét, amit Olivia hozott be nekobámból, találomra felütöttem egy olyan fejezet elején, amelyet már tanultam: „A Jeffe

minisztráció”, alcím: „1. Az 1800-as forradalom”. – „Amikor Thomas Jefferson – kezdtem bolvasásba – évekkel később eltöprengett eseménydús élete történésein, arra a meggyőzőott, hogy elnökké választása legalább annyira valódi forradalom volt, mint 1776: megmentezágot a monarchiától, a militarizmustól, és visszaterelte a köztársasági egyszerűség keretei akhogy monarchiaveszély sose fenyegetett, a militarizmustól John Adams mentette meg az orszy kis egyszerűséget pedig nem lehet forradalminak nevezni.”Tovább olvastam: – „Fisher Ames azt jósolta, hogy egy jakobinus elnök alatt Amerika az tenet éveinek néz elébe. Az elkövetkező négy év mégis az egyik legnyugalmasabb republiklus lett, melyet nem radikális reformok és népi zavargások jellemeztek...” – S amikor a m

zepén felnéztem, láttam, hogy anyám félálomban ül a karosszékben. Arcán mosoly. Fia felolki, amit a főiskolán tanul. Ezért megérte idevonatozni, idebuszozni, talán még Miss Hradását látni is. Hónapok óta most először volt boldog.Hogy így maradjon, tovább olvastam. – „...hanem az Egyesült Államok nagyságával azonos ület békés megszerzése. Az 1800-1801-es választás nem annyira az intézkedésekben, mint a inzemélyekben hozott változást, és a szövetségi hatalom centrumát a massachusettsi szélességi fvirginiaira helyezte át...” – Anyám most már mélyen aludt, de én nem hagytam abba. Madonroe. J. Q. Adams. Olvasok akár egészen Harry Trumanig, ha ez enyhíti benne a keserűsiért magára hagytam egy kezelhetetlen férjjel.

Anyám a kórháztól nem messze lévő szállodában töltötte az éjszakát, és másnap, hétfő reggeyszer bejött hozzám, mielőtt busszal elindult volna a vonathoz, amely majd hazaviszi. Engem éd után engedtek ki. Előző este felhívott Sonny Cottler. Csak most hallott a vakbélműtétemúltkori találkozásunk kellemetlensége ellenére – amire most egyikünk se célzott – ragaszkzzá, hogy kocsival eljön értem a kórházba, és visszavisz a főiskolára, ahol már meg volt beszgy a következő héten az orvosi szoba melletti gyengélkedőben alszom. Itt, ha kell, napközbhenhetek, egyébként pedig a testnevelés kivételével minden órára járhatok. A hét végére mádok majd mászni a Neil Hall tetején lévő szobámhoz vezető három lépcsősoron, és néhán



úlva a fogadóba is visszamehetek dolgozni.Ezen a hétfő reggelen anyám újra a régi volt, töretlen és törhetetlen. Miután megnyugtattam,adozásom további időszakára a főiskola mindent tökéletesen elintézett, ez volt az első szam válok el tőle, Marcus. Eldöntöttem. El fogom viselni. Mindent megpróbálok, hogy segítseklehet rajta segíteni. Ha ezt akarod tőlem, én is ezt akarom. Nem akarsz elvált szülőket, és én

arom, hogy elvált szüleid legyenek. Már bánom, hogy a gondolatot is megengedtem magamnom, hogy elmondtam neked. És bánom, ahogy elmondtam: itt, a kórházban, amikor éppkeltél az ágyból és járkálni kezdtél. Nem volt helyes. Nem volt tisztességes. Bocsáss meg.

radok, Marcus, ha törik, ha szakad.Sírhatnékom támadt, s kezemet rögtön a szemem elé kaptam, mintha így álcázni tudnám vagy vdnám tartani a könnyeket.– Nyugodtan sírhatsz, Markie. Láttalak már sírni.– Tudom, hogy láttál. Tudom, hogy sírhatok. De nem akarok. Csak olyan jó... – Kicsit meg knom, hogy visszajöjjön a hangom, és hogy magamhoz térjek a pátyolgatásra szoruló kis vakarcvé anyám szavai nyomán csökevényesedtem. – Csak olyan jó hallani, amit mondtál. elkedés csak átmeneti dolog lehet nála. Ebben a korban előfordul az ilyesmi, nem?– Biztosan – nyugtatgatott.

– Köszönöm, Mama. Nagyon megkönnyebbültem. El se tudom képzelni, hogy Papa egyedül gy ne legyen neki, csak a bolt meg a munkája, hogy esténként ne legyen mire hazamennie,végenként egyedül gubbasszon... elképzelhetetlen.– Még annál is rosszabb – mondta –, úgyhogy ne is próbáld elképzelni. De cserébe most nekrnem kell valamit. Mert valami nekem is elképzelhetetlen. Sose kértem még tőled semmit. rtem, mert még sose kellett. Mert te vagy a legtökéletesebb gyerek. Mindig az volt nekfontosabb, hogy jó fiú legyél. Jobbat anya nem is kívánhat. De most arra kérlek, ne találkozz ttton kisasszonnyal. Mert nekem az az elképzelhetetlen, hogy ővele légy. Markie, te azért vaggy a Legfelsőbb Bíróságról tanulj, meg Thomas Jeffersonról, hogy felkészülj a jogi egyet

ért vagy itt, hogy majd olyan ember legyen belőled, akire nálunk mindenki felnéz, agítségért fordul. Azért vagy itt, hogy ne olyan Messner légy, mint nagyapád meg apád meokatestvéreid, és ne kelljen húsboltban dolgoznod egy életen át. Nem azért vagy itt, hogy resd magadnak egy olyan lánnyal, aki fölvágta az ereit a két csuklóján.– Egyik csuklóján – igazítottam ki. – Egyik csuklóján vágta fel.– Az is elég. Két csuklónk van, úgyhogy felvágni egy is sok. Markie, nem hagyom el apádaerébe arra kérlek, szakíts ezzel a lánnyal, mielőtt annyira belehabarodsz, hogy már nem keveredni. Egyezzünk meg. Áll az alku?– Igen – feleltem.

– Ez az én fiam! Ez az én stramm, remek fiam! Tele van a világ olyan fiatal lányokkal, akikgják fel az ereiket, akik nem vágják fel semmijüket. Milliószámra vannak. Keress ilyet. Lresztény, lehet bármi. 1951-et írunk. Nem a szüleim meg az ő szüleik meg az ő szüleik őágában élsz. Miért is élnél? Az a régi világ már nagyon messze van, és rég elmúlt vele miak a kóser hús maradt. Az elég is. Bőven. Legyen is. Szerintem. A többi mehet. Mi hárman sünk úgy, mint a gettóban, és ezután se fogunk. Amerikaiak vagyunk. Járj, akivel akarsz, vegyt akarsz, csinálj, amit akarsz és akivel jólesik, csak az illető ne akarja borotvával kioltani az éi annyira sérült, hogy ilyesmire szánja el magát, az nem neked való lány. Véget vetni mindekor az élet még el se kezdődött – na nem! Ilyesvalakinél neked semmi keresnivalód, ilyesvked nem kell, akármilyen istennő és akármennyi szép virágot hoz. Nagyon szép fiatal teremtés



ás. Láthatóan jó nevelést is kapott. Mégis lehet valami a neveltetése körül, ami szemmelható. Sose tudni az ilyesmit. Sose tudni igazán, mi zajlik odabenn a házakban. Ha egy gyerekkn, mindig a családot kell megnézni először. Ettől függetlenül fáj érte a szívem. Nincs vele seom. A legjobbakat kívánom neki. Imádkozom érte, hogy ne fusson vakvágányra az élete. De n

vagy az egyetlen fiam, az egyetlen gyermekem, nekem nem ővele kell törődnöm, hanem veled.l szakítanod vele minden kapcsolatot. Másutt kell barátnőt keresned.– Értem – feleltem.– Igen? Vagy csak azért mondod, hogy ne legyen veszekedés?

– Nem félek a veszekedéstől, Mama. Tudod jól.– Tudom, hogy erős vagy. Apáddal is szembeszálltál, pedig ő nem éppen anyámasszony katojól tetted, hogy szembeszálltál; köztünk maradjon, büszke voltam rád, amiért szembeszálltálremélem, ez nem azt jelenti, hogy ha én elmegyek, meggondolod magad. Ugye, nem, Markiegint ott leszel a főiskolán, ha eljön hozzád és sírni fog, a könnyei láttán se gondolod meg ma lány csupa sírás. Csak rá kell nézni. Belülről csupa sírás. Ellen tudsz állni a könnye

arcus?– Igen.– Ellen tudsz állni a hisztérikus jajgatásnak, ha netán arra kerül a sor? Ellen tudsz állni a s

rkoló könyörgésnek? El tudod fordítani a fejed a szenvedőtől, aki kitartóan esdekel hoamiért, amit nem kap meg tőled? Apádnak persze oda tudtad vágni, hogy „Semmi közöd hgyj békén!”. De vajon ehhez, a helyzethez is elég erős vagy-e? Hiszen van lelkiismelkiismereted, amire büszke vagyok, de ami az ellenséged is lehet. Van lelkiismereted, van beyüttérzés, és van benned kedvesség. Mondd meg hát, tudod-e, hogyan intézd majd, amit eznyal kell? Mert a mások gyöngesége ugyanúgy tönkreteheti az embert, mint az erejük. A gyber nem veszélytelen. Sokszor éppen a gyöngesége az ereje. Egy ilyen instabil teremtés

szedelem rád nézve, Markie. Csapda.– Mama, ne is folytasd. Hagyd abba. Megegyeztünk.

Ekkor átkarolt, azzal a két karral, amely legalább olyan erős, mint az enyém, ha ugyan nem erőazt mondta: – Csupaszív fiú vagy te. Ugyanolyan csupaszív, mint apád meg az összes f

essner vagy te is, mint a többi Messner. Valaha apád volt az értelmes, a józan közöttük, az egya fejét is használja. De most valamiért ő is ugyanolyan esztelen, mint a többi. A Messner c

m csak mészárosfamília. Hanem ordítozó família, ajtócsapkodó família, fejjel-a-falnak famíyszerre most apád is ugyanolyan szörnyű, mint a többi. Te ne legyél ilyen. Uralkodj az érzelmem én követelem ezt tőled, hanem az élet. Máskülönben elsodornak az érzelmeid. Elsodornakor véged. Az érzelmekkel a legnehezebb az életben. Az érzelmei rettentően ki tudnak babrálberrel. Velem is kibabráltak, amikor idejöttem, és azt mondtam, elválok apádtól. De már legyű

eket az érzelmeket. Ígérd meg, hogy te is legyűröd a tieidet.– Megígérem. Legyűröm őket.Megcsókoltuk egymást, s miközben mind a ketten apámra gondoltunk, eggyé forrasztott bennünségbeesett csodavárás.

A gyengélkedőben kijelölték a keskeny kórházi ágyat, a kampuszbeli kis erdőre néző, napféró szoba három ágyának egyikét, mely az elkövetkező héten az enyém lesz. A nővér megmugyan kell összehúzni az ágy körüli függönyt, ha magam akarok lenni, habár, mondta, a másiyon nem fekszik senki, úgyhogy egyelőre az egész szoba az enyém. Megmutatta az előtér túlol



ő fürdőszobát, benne mosdó, vécé, zuhany. Minderről anyám jutott eszembe, amint a kódőszobát takarítja, miután Olivia elment, hogy visszabuszozzon a főiskolára – miután O

ment, hogy végképp kilépjen az életemből, ha betartom anyámnak tett ígéretemet.Sonny Cottler vitt haza a kórházból, és hogy az elbocsátó kórházi orvos utasításának megfelmmit se kelljen emelnem, cipelnem, segített a gyengélkedőbe költöztetni a holmimat: tankönytisztálkodószereket. Még a kocsiban azt mondta, szóljak csak neki, ha bármire szükségem vaére meghívott vacsorázni a diákegyesületbe. Kedvesebb és figyelmesebb nem is lehetett volndig azon törtem a fejem, anyám beszélt-e vele Oliviáról, s vajon most azért tüsténkedik-e en

gy ne epekedjek Olivia után, és ne szegjem meg anyámnak tett ígéretemet. Vagy titokban azt tergy ő találkozik vele újra, miután én megtagadtam. Sonny segítőkészsége csak fokozta anakvásomat.Olivia jutott eszembe mindenről, amit láttam, hallottam. Nem mentem el Sonnyvkegyesületbe, inkább magamban ettem a menzán, hátha valamelyik kisebb asztalnál Oliv

csorázik egyedül. Visszafelé a gyengélkedőbe a hosszabbik, kerülő utat választottam, elmentgoly előtt, be is dugtam a fejem, hátha ott eszik egyedül a pultnál, holott tudtam, hogy ugyalja ezt a helyet, mint én. S miközben egyre az alkalmat lestem, hogy összefussak vele, s miköa meg újra rájöttem, hogy a gyengélkedő fürdőszobájától kezdve mindenről ő jut esze

gamban így szólongattam: „Máris hiányzol. Mindig hiányozni fogsz. Soha senki se lesz ilyen,” S válaszul minduntalan Olivia dallamos, könnyed hangja válaszolt: „Nyilat lőttem ki czéltállt, földre hullt és oda van.” Ó, Olivia, gondoltam, ahogy újabb levélbe kezdtem, megintben, olyan csodálatos vagy, oly szép, olyan elegáns, oly méltóságteljes, olyan értelmesátosan szenvedélyes. Felvágtad az ereidet? A seb beforrt. És meggyógyultál te is! Leszoptálben a bűn? Leszoptad Sonny Cottlert? Mi ebben a... Csakhogy ezt a gondolatot meg a hozzá tálanatképet nem tudtam olyan könnyen kezelni, és elhessegetni is csak többszöri nekifutásra sikeled akarok lenni. Melletted akarok lenni. Tényleg istennő vagy, igaza volt anyámnak. Ki hay istennőt csak azért, mert az anyja úgy akarja? Bármit csinálok, anyám úgyse fog elválni apá

zárt dolog, hogy hátraküldi lakni a raktárba, a macskák közé. Csak azért mondta, hogy válikgy ügyvédet fogadott, mert engem akart becserkészni ezzel a trükkel. Ámbár mégse lehetett pkk, mert már akkor válásról beszélt, amikor téged még nem is ismert. Hacsak nem még Newalott rólad Cottleréktől. De engem anyám sose csapna be így. És én se tudnám becsapnlepcében vagyok: megszegni nem tudom, amit ígértem, ha meg betartom, abba belerokkanok!”Vagy, gondoltam, esetleg úgy intézem, hogy ne tudja meg, ha megszegem... De keddténelemórán kiderült, semmi esélyem, hogy eljátsszam anyám bizalmát, mert Olivia nem volt

ütörtöki óráról is hiányzott. És amikor elmentem a szerdai istentiszteletre, nem ült mplomban. Végigpásztáztam minden padsort, minden helyet, sehol. Pedig azt hittem, ha eg

llett üljük végig a szertartást, egyszeriben mulatság lesz minden, ami különben megőrjít,ivia majd olyan elbűvölően nevetgél mellettem.De Olivia otthagyta a főiskolát. Már akkor tudtam, amikor nem jött történelemórára, s ezttámasztotta, hogy a kollégiumban, amikor odatelefonáltam, azt mondták: – Hazautazott. –vette a kagylót, udvarias volt, de egyúttal érzékeltette, Olivia nem egyszerűen „hazautazott”, hg valami történt, amiről jobb nem beszélni. Nem hívtam, nem kerestem, ezért mgyilkosságot kísérelt meg – csakis ez történhetett. Miután húsz perc leforgása alatt egy tucaólították Hutton kisasszonynak, és miután hiába várta, hogy felhívom, amikor beköltöztengélkedőbe, pontosan azt tette, amitől anyám óvott. Hát nem vagyok a szerencse fia? gúsztam egy öngyilkos barátnőt? De. És végtelenül el vagyok keseredve.



s ha nemcsak megkísérelte az öngyilkosságot, de sikerrel is járt? Ha most mindkét csuklójágta az ereit, és elvérzett a kollégiumban? Ha a temetőben követte el, ott, ahol aznaparkoltunk? Nemcsak a főiskola fogja eltitkolni, de a családja is. Akkor Winesburgben soha tudja meg, mi történt, s egyedül én fogom tudni, miért. Hacsak nem hagyott búcsúlevelet.

kor mindenki engem okol majd az öngyilkosságért, engem és anyámat.Hogy senki se hallja, mit beszélek, vissza kellett mennem a Jenkinsbe, le a szuterénbe, mert stával szemben volt egy szorosan záródó ajtajú telefonfülke. Oliviától nem jött levél – előszztem meg, miután Sonny beszállásolt a gyengélkedőbe. Most, mielőtt telefonáltam volna

gnéztem a postámat, s főiskolai borítékban kézírásos levelet találtam Caudwell dékántól:

Kedves Marcus!Örömmel üdvözöljük ismét a kampuszon, és megnyugvással halljuk az orvostól, hogy remátvészelte a műtétet. Remélem, most felülvizsgálja korábbi döntését, hogy nem akar venni a tavaszi baseballszezon mérkőzésein. Az idei csapatba elkelne egy nyúlánk védő

Marty Marion, és magából kinézem, hogy megfelelne a feladatra. Nyilván gyors a lábamint tudja, a bázisfutáshoz meg a pontszerzéshez nem kell okvetlenül a kerítésen túlra ülabdát. Sportrajongó számára nemigen van szebb élmény a lepattintásos ütéssel

bázisnál. Portzline edzőnek már említést tettem magáról. Kíváncsian várja próbajámárcius elsején. Isten hozta megifjodva a winesburgi közösségben. Örömmel konstatmegtérését a nyájba. Remélem, maga is így látja ezt a pillanatot. Ha bármiben segítsélehetek, nyugodtan nézzen be hozzám a hivatalba.

Üdvözlettel, Hawes D. Cau D

A postahivatal ablakánál negyeddollárosokra váltottam egy ötdollárost, bevettem maga

efonfülkébe, s miután behúztam magam mögött a súlyos üvegajtót, négyes oszlopokba tornyozgyeddollárosokat a telefon alatti hajlított polcon, amelybe egy bizonyos G. L. bevénogramját. Rögtön az jutott eszembe, vajon milyen büntetést kaphatott G. L., amikor elcsípték.Fel voltam készülve nem is tudom mire, s máris úgy úsztam a verejtékben, mint nemrég Cauvatalában. Feltárcsáztam az interurbán tudakozót, és kértem dr. Hutton számát Shaker Heighlt ilyen, egy bizonyos dr. Tyler Hutton. Két számot írtam fel, dr. Hutton rendelőjének és lakás

ámát. Nappal volt még, és mivel meg voltam győződve, hogy Olivia meghalt, úgy döntöttendelőt hívom, gondolván, hogy a haláleset miatt az apa nem lesz bent, s hogy így az asszisztegy a nővértől tudhatom meg, mi is történt. A szülőkkel nem akartam beszélni, mert attól fé

gtön azt mondják majd: „Szóval te vagy az, te vagy az a fiú, az a Marcus, akiről a búcsúlevél skor a központos kapcsolta a számot, és én bedobtam egy csomó negyeddollárost, beleszóltgylóba: – Halló, Olivia évfolyamtársa vagyok –, de nem tudtam, hogyan folytassam. – Ez dr. Hndelője – világosított fel a női hang a vonal másik végéről. – Oliviáról szeretnék érdeklőndtam. – Ez a rendelő – mondta, és letette a kagylót.A hegyről, az udvarból egyenesen a lánykollégiumok felé vettem az irányt, a lépcsőn fel a Dowllhoz, ahol Olivia lakott, és ahol a sorsát megpecsételő randevú estéjén beült mellém ESalle-jába. Bementem. A földszint bejáratát és a lépcsőházat eltorlaszoló íróasztalnál ott üyeletes diáklány. Megmutattam neki az igazolványomat, és megkértem, szóljon fel az emiviának, és mondja meg, hogy idelenn várom. Csütörtökön, amikor Olivia másodszor nem



ténelemórára, már kerestem telefonon. Akkor mondták, hogy „Hazautazott”. „Mikor jön visazautazott.” Most megint kerestem, ezúttal személyesen, és megint lepattintottak. – Vzament? – kérdeztem. Az ügyeletes csak vállat vont. – Nem tudni, nincs-e valami baja? – Akáig törte a fejét a válaszon, aztán úgy döntött, nem felel.November másodika volt, péntek. Öt napja, hogy kijöttem a kórházból, és a tervek szerint hr fölmehetek a Neil Hall-beli szobámhoz vezető három lépcsősoron, mégis gyöngébbnek éregam, mint mikor a műtét után az első pár lépésre fölkeltettek az ágyból. Anélkül, hogy rgvádolnának Olivia megölésével, vajon kitől tudakolhatnám meg, hogy csakugyan megh

zölnék-e az újságok, ha egy winesburgi diáklány végzett volna magával? Ne menjek-enyvtárba átnézni a clevelandi lapokat? Biztosan nem hozná sem a Winesburg Eagle, a városi úm a Bagolyszem című diáklap. Ez a vacak telefonkönyv azt sem írná meg, ha valaki egymásatszor lenne öngyilkos itt a kampuszon. Mit keresek én egy ilyen helyen? Miért nem Spineatozom stanicliból a newarki parkban, az iszákos csavargók szomszédságában, miért nem a Reat csapatában játszom második védőt, miért nem a New York-i tanárok remek előadlgatom? Bárcsak apám, bárcsak Flusser, bárcsak Elwyn, bárcsak Olivia...!A Dowlandból gyorsan visszamentem a Jenkinsbe, egyenesen Caudwell dékán földvatalához, és megkérdeztem a titkárnőt, beszélhetnék-e a dékán úrral. Leültetett az íróaszta

emközt, hogy megvárjam, amíg a dékántól kijön a másik diák. Véletlenül épp Bert Flusser vető, akit azóta nem láttam, hogy kiköltöztem az első szobából. Mivel vágódott be a dékánnál? Vkább: hogyhogy nem mindennap hívatja a dékán? Biztosan állandó konfliktusban van vele. Ftosan mindenkivel állandó konfliktusban van. Provokáció, lázadás, elmarasztalás. Hogy

ünet nélkül ezt a játékot játszani? Ki más akarna örökké a tilosban járni, szemrehányást, ostorrovokálni, mindenkitől undorodó különcként saját förtelmességével kitűnni, mint egy Flusse

l lubickolhatna jobban a folytonos és bőséges dörgedelemben egy Bertram Flusser, nesburgben? Itt, az erény világában van igazán elemében a rossz, inkább, mint ahogy ez r

mondható.

Flusser a titkárnő füle hallatára odaszólt nekem: – A rókázás szép munka volt. – Aztán továbbkijárat felé, s ott hátrafordulva azt sziszegte: – Még bosszút állok az egész bagázson! – A titky tett, mintha nem hallaná, fölállt, a dékán irodájának ajtajához kísért, bekopogott, és bejelentessner úr.A dékán előjött az íróasztal mögül, hogy kezet nyújtson. A bűznek, amit itt hagytam, már rég seoma. Akkor honnan tud róla Flusser? Mert mindenki tud róla? Mert a dékáni titkárnő fontototta közzétenni? Jaj, ez a főiskolának csúfolt szenteskedő szarfészek – mennyire utálom!– Jó színben van, Marcus – mondta a dékán. – Kissé lefogyott, de különben jól néz ki.– Dékán úr, egy számomra igen fontos ügyben csak önhöz fordulhatok. De előbb szere

mondani, hogy nem akarattal hánytam itt.– Megbetegedett, rosszul lett, ennyi. Most már a gyógyulás útján jár, és hamarosan újra a régiben segíthetek?– Egy évfolyamtársnőm miatt jöttem – kezdtem. – Történelmet hallgattunk együtt. És most hol. Amikor említettem önnek, hogy egyvalakivel randevúztam, az ő volt. Olivia Hutton. Eltűnnki se hajlandó megmondani, hová és miért. Szeretném tudni, mi lett vele. Félek, hogy vörnyű történt. Félek – folytattam –, hogy szerepem van benne.Ezt nem kellett volna, mondtam magamban. Ki fognak csapni öngyilkosságban zreműködésért. Lehet, hogy átadnak a rendőrségnek. G. L. – t valószínűleg átadták a rendőrségMég ott volt a zsebemben a dékán levele, melyben örül, hogy „megifjodva” lát viszo



mpuszon. Csak az imént bontottam fel. Ez hozott ide, ennek dőltem be ostoba módon.– Mit tett, Marcus – kérdezte –, amiért erre gondol?– Randevúztam vele.– Történt azon a randevún valami, amiről be akar számolni nekem?– Nem, uram. – Egy szívélyes kézírásos levéllel sikerült lépre csalnia. Sportrajongó számigen van szebb élmény a lepattintásos ütéssel elért bázisnál. Portzline edzőnek már emtem magáról. Kíváncsian várja próbajátékra... Dehogy. Caudwell vár kíváncsian, Olivia mépen besétáltam a csapdába.

– Dékán – igazított ki szívélyesen. – Szólítson Dékán úrnak, kérem.– A válasz nem, Dékán úr – ismételtem meg. – Semmi olyan nem történt, amiről be akámolni önnek.– Biztos ebben?– Teljesen – és immár el tudtam képzelni a búcsúlevelet, és megértettem, hogyan csaltakmis esküvés csapdájába. „Szexuális kapcsolatba kerültem Marcus Messnerrel, aztán otthant egy ribancot. Inkább meghalok, mint hogy ezzel a szégyennel éljek.”– Teherbe ejtette ezt a fiatal hölgyet, Marcus?– De hát... nem!

– Biztos ebben?– Teljesen.– Tudomása szerint nem volt terhes.– Nem.– Igazat mond?– Igen!– És nem erőszakolta meg. Nem erőszakolta meg Olivia Huttont.– Nem uram. Soha.– Meglátogatta magát a kórházi szobájában, nemde?

– Igen, Dékán úr.– A kórházi személyzet egyik tagja szerint történt valami kettejük között a kórházban, történt vntas, amit észleltek és a szabályoknak megfelelően följegyeztek. Ennek ellenére azt mondjaszakolta meg Olivia Huttont a szobájában.– Vakbélműtét után voltam, Dékán úr.– Ez nem válasz a kérdésemre.– Soha életemben nem alkalmaztam erőszakot, Caudwell dékán úr. Senkivel szemben. orultam rá – tettem hozzá.– Nem szorult rá. Megtudhatnám, mit jelent ez?

– Nem, uram, nem. Erről nagyon nehéz beszélni, Caudwell dékán úr. Úgy gondolom, jtételezem, hogy ami a kórházi szobám magányában történt, az kizárólag Oliviára és rám tartoz– Talán igen, talán nem. Azt hiszem, mindenki aláírja, hogy ha eredetileg netán kizárólag kettetozott, a körülmények fényében immár nincs így. Gondolom, egyetértünk, hogy ma ezérzzám.– Miért?– Mert Olivia már nincs itt.– Hol van?– Ideg-összeroppanást kapott, Marcus. Mentő vitte el.Mentő vitte el ezt a gyönyörű lányt? Akit ilyen ésszel, szépséggel, eleganciával, bájj



ellemmel áldott meg a sors? Ez szinte rosszabb, mintha meghalt volna. A legokosabb lányt zeroppanással viszi el a mentő, miközben itt mindenki más prímán érzi magát, miután a bítások fényében számot vetett önmagával!– Nem tudom pontosan, miben nyilvánul meg az ideg-összeroppanás – vallottam be Caudwelln– Az ember egyszer csak nem ura önmagának. Sok neki az egész, nem bírja tovább, és mmpontból összeomlik. Az érzelmein csak annyira képes uralkodni, mint egy kisgyerek, úgyrházba kell vinni, és amíg fel nem épül, úgy kell gondozni, mint egy kisgyereket. Ha egyáépül. A főiskola kockázatot vállalt Olivia Huttonnal. Ismertük a kórelőzményeket. Tudtun

ktrosokk-kezelésről, és tudtunk a sorozatos visszaesésekről. De az édesapja clevelandi sebénesburg jeles régi diákja, ezért Hutton doktor kérésére fölvettük Oliviát. Nem vált be a dologtton doktor számára, sem a főiskola számára, és végképp nem vált be Olivia számára.– De jól van? – Amikor ezt a kérdést föltettem, úgy éreztem, én is az összeroppanás hagyok. Könyörgök, gondoltam, könyörgök, Caudwell dékán úr, Oliviáról beszéljünk értelmesenorozatos visszaesésekről” meg az „elektrosokkról”! Aztán rájöttem, hogy a dékán Oliviáról be– Mondtam magának – felelte. – Összeroppant. Nincsen jól. Állapotos. Mindazok után, aminy keresztülment, valaki fogta magát, és teherbe ejtette.– Képtelenség! – mondtam. – És hol van?

– A pszichiátrián.– De állapotos nem lehet.– Hogyne lehetne. Az. Ezt a kiszolgáltatott fiatal nőt, ezt a végtelenül boldogtalan teremtésgóta pszichés és pszichiátriai panaszokkal küzd, és aki épp ezért nem tudja kivédeni a fiatal nelkedő veszélyeket, ezt a lányt valaki kihasználta. Valaki, akinek most igencsak magyarázkol.– Ez nem én vagyok – feleltem.– Másra enged következtetni az, ami kórházi viselkedéséről a tudomásunkra jutott, Marcus.– Mindegy, mire „enged következtetni”. Nem bélyegezhetnek meg mindenféle bizonyíték n

lháborít a jellemzés, amelyet rólam ad, uram. Meghamisítja az indítékaimat, és meghamisteimet. Nem közösültem Oliviával. Még sose közösültem senkivel – mondtam dühörösödve. – Éntőlem a világon senki se lehet terhes. Ki van zárva!– Ismereteink alapján ez is nehezen hihető – felelte a dékán.– Márpedig így van, baszd meg! – Igen, ezt mondtam: harciasan, dühösen, indulatbónesburgben immár másodszor. De akkor se hagyom, hogy bizonyíték nélkül elítéljenek. Egem van.A dékán fölállt, nem azért, hogy lendületet vegyen és behúzzon egyet, mint Elwyn, hanem es hivatali méltóságában magasodjon elém. Mozdulatlan volt, csak a szeme pásztázta az arco

nt valami erkölcsi botránykövet.Becsuktam magam mögött az ajtót, s vártam, mikor csapnak ki. Nem hittem el, hogy Olivia togy nem hittem el, hogy leszopta volna Cottlert vagy Winesburgben rajtam kívül bárki másár terhes, akár nem – terhes, de nekem nem szólt; egyik napról a másikra esett teherbe; már tert Winesburgbe; hihetetlen módon esett teherbe, mint a Szűz Máriájuk –, engem mindeneszippantott egyrészt a winesburgi főiskolai erkölcsök áporodottsága, másrészt addhetetlenségé, amely zsarnokként uralkodik az életemen, a fojtogató feddhetetlenségé, amris leszűrtem magamban – Oliviát az őrületbe kergette. Ne a családban keresd az okot, M

resd mindabban, amit a konformista világ megengedhetetlennek ítél! Keresd énbennem, a kisnformistában, akinek nem megbízható egy olyan lány, aki leszopta!



A szobám. Szobám, otthonom, remetebarlangom, szűk winesburgi menedékem – amikor aznteken hihetetlen erőlködés árán megmásztam a három és fél lépcsősort, arra értem haza,anaszét van dobálva lepedő, takaró, párna, komódfiókjaim egytől egyig kirángatva, s tartaétszórva a matracon meg a földön. A trikók, alsónadrágok, zoknik éppúgy a kopott hajópvertek összegyűrve, mint az ingek meg a nadrágok, amiket vállfástul ráncigáltak ki az akaekrényként szolgáló pici alkóvból, és dobáltak szerteszét. Aztán a sarokban, a magasan lév

ak alatt megláttam a szemetet: egy halom almacsutkát, banánhéjat, kólásüveget, rágcsás dokorkapapírt, lekvárosüveget, félbehagyott szendvicset meg egy csomagolt kenyér letépett daragkenve valamivel, amit első pillantásra szarnak véltem, de hál’ istennek csak mogyoró vaj vopacból felbukkant egy egér, beszaladt az ágy alá és eltűnt. Aztán egy második. Egy harmadik.Olivia. Úgy megharagudott anyámra meg rám, hogy idejött, felforgatta és bemocskolta a szobán elrohant, hogy öngyilkos legyen. Megrémültem a gondolatra, hogy eszeveszett dühében akáaz ágyamon is véghezvihette volna meghiúsult tervét és felvághatta volna az ereit.Rothadó étel bűze terjengett, meg egy másik, ugyanolyan intenzív szag, amit nem tudtam ronosítani, annyira megdöbbentett a látvány és a föltételezés. Lábamnál fél pár kifordított

vert. Fölemeltem, és az orromhoz tartottam. A gombóccá gyűrt, összeragadt zokninak nem lábt, hanem megszáradt ondószaga. Amit ezek után fölemeltem és megszagoltam, az mind ilyen slt. Mindent átáztatott az ondó. A százdolláros ruha, amit a főiskolai egyenruha-osztályon veak azért úszta meg, mert az volt rajtam, amikor vakbélgyulladással a gyengélkedőbe mentem.Amíg kórházban voltam, valaki tábort vert a szobámban, és éjjel-nappal maszturbált, rá snden holmimra. Persze nem Olivia. Hanem Flusser. Csak ő lehetett. Még bosszút állok az gázson! Hát rajtam ezzel az egyszemélyes bacchanáliával állt bosszút.Öklendezni kezdtem – a sokktól meg a bűztől –, kihátráltam az ajtón, hogy megkérdezzem az üngó folyosót, mit ártottam én Bertram Flussemek, amiért a legocsmányabb rongálást köv

gatell tulajdonom ellen. Hiába próbáltam megérteni, mi örömét lelhette abban, hogy mindenmocskolja. Egyik oldalon Caudwell, a másikon Flusser; egyik oldalon anyám, a másikon ayik oldalon a játékos, szépséges Olivia, a másikon az összeroppant Olivia. Közöttük pedig ottés a hülye baszdmegjeimmel védekezem csökönyösen.

Sonny Cottler mindent megmagyarázott, amikor kocsival értem jött, és fölvittem, gmutassam neki a szobát. Megállt velem az ajtóban, és azt mondta: – Szerelmes beléd, Marcumind szerelmi zálog. – A szemét is? – A szemét különösen – felelte. – Levetted a lábárnesburgi John Barrymore-t. – Ez igaz? Flusser homokos? – Tiszta őrült és tiszta homokos. Llna selyem térdnadrágban A rágalom iskolájá- ban. A színpadon Flusser fantasztikus: tökmika, sziporkázó humor. A színpadon kívül totál őrült. A színpadon kívül Flusser egy szörnynnak ilyen szörnyetegek, Marcus, és te most egy ilyenbe ütköztél. – De hát ez nem szerelemszurdum. – A szerelemben sok az abszurdum – mondta Cottler. – Flusser azt bizonygatja ngy milyen férfias. – Nem – feleltem. – Ha valami, akkor ez gyűlölet. Dac. Flusser azért cgyadombot a szobámból, mert mélységesen utál. Holott mit tettem én? Összetörtem a r

mezét, ami egész éjjel nem hagyott aludni! De ez sok héttel ezelőtt volt, rögtön amikor idejöttemtem neki újat, már másnap megvettem neki a lemezt! De hogy ennyire a bögyében legyek, és

káig, s hogy ekkora rombolást és gusztustalanságot műveljen, azt egyszerűen nem értem. Azt hlna, rá se bagózik a magamfajtára, erre tessék, ez a pitiáner perpatvar, ez a sértődés, ez a bo

lesz most? Mi jön még? Hogy lakjak itt ezek után? – Egyelőre sehogy. Ma éjszakára kiny



ked egy tábori ágyat a diákegyesületi házban. s adok kölcsön ruhát. – De hát nézd meg obát! Szagolj be! Azt akarja, hogy ebben a szarban henteregjek! Úristen, ugye, szólnom kkánnak? Be kell számolnom neki erről a bosszúról, nem? – A dékánnak? Caudwellnek? nlom. Flusser nem hagyja szó nélkül, ha te köpöd be, Marcus. Ha szólsz a dékánnak, Fluss

gja neki mondani, hogy a szerelme vagy. Ha szólsz a dékánnak, majd azt mondja neki, hogy szeódás volt köztetek. Flusser a mi undorító bohémünk. Igen, ilyenje még Winesburgnek is vaniatt kivágják, garantálom, téged is magával ránt. Úgyhogy eszedbe ne jusson a dékánhoz mennlgass. Előbb felvágják a hasadat vakbélgyulladás miatt, aztán Flusser összemocskolja minden

m csoda, ha képtelen vagy normálisan gondolkodni. – Sonny, én nem csapathatom ki magamat! nem csináltál semmit – csukta rá Cottler az ajtót a bűzlő szobára. – Ellened követtek el valamCsakhogy az indulatosságom miatt sok van ám az én rovásomon, nem is szólva Caudwell vádgy én ejtettem teherbe Oliviát.

Nem kedveltem Cottlert, nem bíztam benne, s abban a pillanatban, hogy elfogadtam fekhelhaajánlatát, és beültem a kocsijába, tudtam, hogy újabb hibát követek el. Cottler szószátyár vtelt, nemcsak Caudwell fölé helyezte magát, hanem alighanem fölém is. A legelőkelőbb cleve

dó kertvárosból való, hosszú, fekete szempillájú és hasított állú fiú, akinek bérelt helye vsárcsapatban, és zsidó létére már második éve töltötte be a Diákegyesületek Tanácsának eztét, Sonny Cottler, akinek nem mészáros az apja, hanem saját biztosítót vezet, és az anyszáros, hanem egy clevelandi áruházvagyon örököse, ez a fiú nekem túlontúl sima modorúságosan magabiztos, a maga módján ugyan gyors észjárású és okos, de egészében véve a felstalember prototípusa. A legjobb, ha hagyom a fenébe Winesburgöt, visszamegyek New Jersnoha a szemeszter harmada már eltelt, megpróbálok visszairatkozni a Robert Treatre, m

hívnának a seregbe. Itt hagyom Flussert, Cottlert, Caudwellt, Oliviát, még holnap vonatra szirány haza, ahol csak egy zavarodott húsboltossal kell megküzdenem, de a többi legalább a do

ókimondó, korrupt, kissé idegengyűlölő ír-olasz-német-szláv-zsidó-néger Newark.Ehelyett, mivel ki voltam borulva, elmentem a diákegyesületbe, ahol Sonny bemutatott az yesületi tagnak, a halk szavú, még szőrtelen állú Marty Zieglernek, a daytoni harmadévesneky bálványozta Sonnyt, hogy egy szavára bármit megtett volna, a született vezér született csatlós

odafenn Sonny szobájának csukott ajtaja mögött nyomban elvállalta, hogy alkalmanként psfél dollárért eljár helyettem a templomba, aláírja helyettem a jelenléti ívet, kifelé menet leadónál, és senkinek egy szót se szól róla, se közben, sem utólag. Annak az embernek a reménsolya ült az arcán, akinek leghőbb vágya, hogy mindenki megbízzon benne, s látszott, hogy n

yanúgy a kedvemben akar járni, mint Sonnynak.Hogy Ziegler hiba volt, abban biztos voltam. A végső hiba. Nem a rosszindulatú Flusser, a zantróp, hanem a nyájas Ziegler. Ő volt a baljós végzet. Elképedtem magamon. Nem vaatlós, se született, se szegődött, mégis behódoltam a született vezérnek magam is – egy ilyenn legyűrt a kimerültség és a zavarodottság.– Na – mondta Sonny, miután a frissen felfogadott helyettes kiment a szobából –, akk

mplomot elintéztük. Megy ez, mint a karikacsapás, nem?Így szólt a magabiztos Sonny, holott én – szorongó apám fia lévén – már akkor pontosan tugy ez a valószínűtlenül jóképű és a kivételezettek eszményi, fejedelmi föllépésével megáldott , aki megszokta, hogy tisztelet és engedelmesség övezi, hogy beférkőzik mindenki kegyeibe, ész össze senkivel, aki megszokta, hogy mindenkiből elismerő figyelmet vált ki, és



kegyesületek közti kis univerzumában ő a legfontosabb, ez a fiú lesz a halál angyala.

Már akkor sűrűn havazott, amikor Sonnyval odafent jártunk Neil Hall-beli szobámban, mire diákegyesületi házba értünk, óránként hatvanöt kilométeres szél fújt, s ebben az 195l-esvemberi hóviharban szép lassan belepte a hó Ohio állam északi megyéit, a szomszédos MichIndianát, azután Pennsylvania nyugati és New York állam északi részét, majd New Englandgül elérte a tengerpartot. Este kilencre már jó hatvan centi hó esett le, ám csak hullott-h

rázslatosan, Winesburg utcáin immár nem süvített a szél, nem hajladoztak-recsegtek az öregak a hó súlya alatt töredeztek le a megtépázott gyöngébb ágak az udvarokban, eltorlaszolva ucsifelhajtót – de már se szélzúgás, se fák nyögése, csak a megállás nélkül zuhogó hatahelytömeg, amely mintha el akarna temetni mindent, ami Ohio felső részén felbolydult.Kilenc után hallottuk meg a ricsajt. A kampuszról jött, vagy fél mérföld távolságból a Bucai zsidó diákegyesületi házhoz, ahol épp megettem a vacsorát, kaptam egy tábori ágyat meát komódot – hozzá Sonny frissen mosott ruhái egy részét –, és beszállásoltak a nagy Sonny

obatársnak egy éjszakára, vagy ha akarom, tovább. Olyan volt ez a ricsaj, mint mikor egy góordítanak a szurkolók, csak éppen nem hagyott alább. Olyan volt, mint a szurkolók ujjongás

gnyert bajnokság után. Mint egy diadalittas nemzet ujjongása egy nehezen megnyert háború utáKicsiben kezdődött az egész, ártatlanul, kamaszosan: négy gólya kezdett hógolyózni a Jenkinvarán, gyerekes, vidéki srácok, akik első főiskolai szemeszterük első hóesésének örömére roha szobából. Először csak a Jenkins többi alsóéves lakója szállt be, de nemsokára az udvarrabi kollégium ablakából is észrevették, mi zajlik odalenn, mire a Neilből meg a Waterfordbzönlöttek a fiúk, s hamarosan tucatnyi vidám, túlmozgásos srác vívott lelkes hócsatát, ugrándmerban, pólóban, melegítőben, pizsamában, némelyik csak alsóneműben. Egy óra múlvamcsak hógolyóval dobálták egymást, hanem sörösdobozokkal, amiknek tartalmát a csata hevhörpintették. A fehér havat itt-ott piros vércseppek színezték, ahol egyik-másik fiút megvá

pködő törmelék, amelybe most már tankönyv, szemétkosár, ceruza, ceruzahegyező és kupak nétásüveg is vegyült; a nagy ívben és messzire löttyintett tinta kékesfeketére festette a haautakat ízlésesen szegélyező villamosított régi gázlámpák fényében. De a vérzés nem hűtöttkesedést. A fiúk talán épp a fehér hóra csöpögő vérük láttán kapták a lökést, hogy a váreséstől megmámorosodott pajkos gyerekekből óbégató huligánbandává változzanak, akikóévesek egy kicsiny bujtogató különítménye tüzelt, hogy a vidám duhajkodás döbbenetesen fává fajuljon: rendszeres lelkigyakorlat ide vagy oda, elszabadult bennük a vadember, a ban legurultak, lehemperegtek, lecsúsztak a hegyről, s olyan hajmeresztő éjszakát rendeelyre winesburgi nemzedékük minden tagja örökké emlékezni fog, olyat, amelyet a Winesgle másnapi számának a közösség utálkozó haragját kifejező indulatos vezércikke így keresztWinesburgi Nagy Fehér Bugyiostrom”.

A fiúk átgázoltak az eltakarítatlan hótömegen a három lánykollégium – a Dowland, a Kooneming – felé vezető gyalogúton, feltrappoltak a hólepte lépcsőn az éjszakára már bezárt kapgy betörték az üveget, hogy belülről hozzáférjenek a zárhoz, vagy ököllel, lábbal, vállal egysznyomták az ajtót, s havat, latyakot hurcolva magukkal már bent is voltak a tilos területecsőházat eltorlaszoló ügyeletesi asztalt könnyűszerrel felborították, s aztán elözönlötték az emyosókat, a hálótermeket, a női diákegyesületek helyiségeit. A lányok szanaszét szaladtak,



ahol fedezéket találjanak, a betolakodók pedig sorra járták és felforgatták a szobákat, kihúzgnden fehérneműs fiókot, előrángatták az összes fellelhető fehér bugyit, és kiröpítették őkakon, hogy levitorlázzanak a festőien fehérbe borult lánykollégiumi udvarra, ahol már több sz

rődött össze a kampuszon kívüli diákegyesületi házakból, letiporva a Buckeye utca hótorlagy részese legyen ennek a nagyon nem-winesburgi vad dáridónak.– Bugyi! Bugyi! Bugyi! – Ezt a kollégista fülnek a serdülés kezdete óta gyújtó hatású egyetlentogatta lentről a mámoros ujjongás, miközben odafenn a női hallgatók szobáiban a több tucat r– ruhájuk, kezük, sörtehajuk és arcuk tintától kékesfekete és vértől vörösre maszatolt, és csöp

uk a sör meg a hólé – közösen előadta ugyanazt, amit a Neil eresze alatti kis szobámban a felusser egymaga. Nem mind, korántsem mindegyik, csak a leghírhedtebb barmok – összesen háelsőéves meg egy másodikos, akiket másnap az elsők közt rúgtak ki – belemaszturbált

opott bugyikba, egy szempillantásnyi idő alatt belemaszturbáltak, aztán az ondószagú, átggyalázott bugyikat lehajították a lelkes csődület felnyújtott kezébe, miközben odalentről a kiú, behavazott fejű felsőévesek sárkányként gőzt lehelve harsányan buzdították őket.Az érvényes erkölcsi szabályoknak immár engedelmeskedni képtelen sokaság nevébengányos, mély férfihang olykor vakmerő bődüléssel fogalmazta meg az igazságot: – Lán

arunk! –, de a csőcselék lényegében beérte a bugyikkal, amelyeket sokan sapka helyett a fe

ztak vagy a cipőjükön átbújtatva a nadrágjuk fölé, s úgy parádéztak a másik nem intim holmijntha fordítva öltöztek volna fel. A nyitott ablakokból aznap este még rengeteg minden hulltartó, harisnyatartó, egészségügyi betét, kenőcsös tubus, rúzs, kombiné, alsószoknya, hál

hány retikül, némi amerikai pénz és egy szép, díszes kalapgyűjtemény. Az udvaron időköhérneműben pompázó, megtermett, bögyös hóasszony épült, kirúzsozott szájában tampon, akáyke fehér szivar, nyirkos papírpénzből kreált frizuráján takaros húsvéti főkötő.Minderre valószínűleg nem került volna sor, ha a zsaruk már a Jenkins előtti ártatlan hógolyajulása előtt a kampuszra érnek. De mivel a winesburgi utcákat meg a főiskolai gyalogutakat cesés elállta után kezdik takarítani, hiába a városi rendőrök három, a főiskolai biztonságia

ója, csak gyalog tudtak közlekedni. S mire a lánykollégiumi udvarra értek, a három diákszállóvolt dúlva, a tivornya pedig javában tombolt.

Talán még bizarrabb dolgok is történtek volna, ha nem érkezik meg Caudwell dékán, aki a aknem kétméteres termetével, nagykabátban, vastag sálban kiállt a Dowland Hall bejárata elsztyűtlen kezében tartott megafonon át beszélni kezdett: – Winesburgi diákok, winesburgi dienjenek vissza a szobájukba! Aki azonnal nem megy vissza, arra kizárás vár! – Csak az intézrangosabb és legnagyobb tiszteletben álló dékánjának ez a súlyos intelme (és az a tény, ho

dsereg nyomban beszippantja a tanulmányi felmentés nélküli tizennyolc és fél, tizenkileszéveseket) volt elég ahhoz, hogy a lánykollégiumi udvaron összecsődült rivalgó diák

zladozni kezdjen, és gyorsan visszainduljon oda, ahonnan jött. Az éjszakai mínusz hat fokban akokból csak akkor állt el a bugyihullás, amikor a helyszínre érkező városi és főiskolai ren

obáról szobára járva lefelé kezdték szorítani a női hálótermek fehérneműs fiókjainak kztogatóit, a betolakodók csak ekkor kezdtek kiugrálni a Dowland, a Koons meg a Flemingntjeinek ablakain az odalent összegyűlt puha hópaplanba, s ha nem tört el a lábuk menezben – mint kettejüknek –, iszkoltak vissza a hegyre.

Aznap éjjel meghalt Elwyn Ayers. Lévén az, aki, a bugyiostromban nem vett részt, hanem (fél kegyesületi társa tanúvallomása szerint) a tanulás végeztével hátrament az egyesületi ház mög



kvártélyozta magát a LaSalle-jába: járó motorral fűtött, s csak időnként szállt ki, hogy a gyűlő havat letakarítsa a tetőről, a motorházról, a csomagtartóról meg a négy kerék elől, amelán fölszerelte a vadonatúj hóláncokat. Autós kalandra vágyott, kíváncsi volt, hogyan teljelepte winesburgi utcákon az 1940-es, négyajtós, nyújtott tengelytávú, erőteljes Touring Sedncia fölfedezőről elnevezett előkelő GM kocsik megnövelt porlasztás, 130 lóerős egyik udánya, s ezért próbaútra indult. Odabenn a városban, ahol az állomásfőnök meg a pályvihar alatt is egyfolytában tisztogatta a vasúti vágányokat, Elwyn valószínűleg meg akarta előzéli tehervonatot a Főutca és az Alsó Főutca közti szintbeli kereszteződésben, ám a sínek

Salle irányíthatatlanul kifarolt, kétszer megpördült, s a keletről Akronba tartó szerezdonyának hóekéje telibe találta. A kocsi, amelyen Oliviát vacsorázni vittem, azután a temetőtörténelmi jármű, mely úgyszólván a felláció huszadik század közepi winesburgi eljövkumentáló relikviának is mondható –, kivágódott oldalra, s addig bukfencezett lefelé az utcán, míg lángra nem lobbant. Elwyn alighanem már az ütközéskor szörnyethalt, s aztán el isnak a kocsinak a roncsaiban, amely mindennél fontosabb volt neki az életben, s amelyet férfik helyett imádott.Mint kiderült, Elwyn nem az első, nem is a második, hanem a harmadik winesburgi végzős, aomobil amerikai megjelenése óta eltelt évek alatt azért nem jutott el a diplomáig, mert alulm

éjféli tehervonat elleni gyorsasági versenyben. Elwyn ráadásul a nagy havazást válasmagához és a LaSalle-hoz méltó erőpróbának, s így hajdani szobatársam a hajózási vállalyett az örökös emlékezés birodalmába került, akárcsak jómagam, s itt most már örökké a poó vezetésének örömein kell gondolkodnia. Lelki szemem előtt újra meg újra megjelent az ütlanata, amikor Elwyn sütőtök alakú feje nekivágódik a szélvédőnek, és szétloccsan, akáőtök, ezernyi véres hús-, csont-és agyvelőcafattá. Egy szobában aludtunk, együtt tanultunk

ost huszonegy évesen halott. Picsának nevezte Oliviát – és most huszonegy évesen halott. Egzetes balesetének hallatán az volt az első gondolatom, hogy akkor se mozdítottam voujjamat, ha előre tudom, hogy meg fog halni. Egészen addig csak két ismerősöm halt meg,

okabátyám, akik a háborúban estek el. Elwyn az első olyan halott, akit utáltam. Akkor mostm szabad utálnom, hogy meggyászolhassam? Most úgy kell tennem, mintha sajnálnámörnyülködnék a halála körülményein? Öltsek gyászos arcot, menjek el a gyászszertarndoleáljak a diákegyesülete tagjainak, akik közül sokan ott részegeskedtek az ivóban, engemafüttyentettek és (alighanem) lezsidóztak? Vagy próbáljam meg visszakérni a Jenkins Halobát, mielőtt még odaadnák másnak?– Elwyn! – kiáltom. – Elwyn, hallasz? Messner vagyok! Én is meghaltam!Semmi válasz. Itt nincsenek szobatársak. De hát úgyse válaszolt volna ez a néma, erőszsolytalan fasz. Elwyn Ayers holtan is ugyanolyan érthetetlen számomra, mint életében.

– Mama! – kiáltom aztán. – Mama, itt vagy? Papa, itt vagy? Mama! Papa! Olivia! Van itt vaivia, meghaltál? Felelj már! Winesburgtől egyedül téged kaptalak. Ki ejtett teherbe, Olivia? Vgül te vetettél véget az életednek, te bűbájos, ellenállhatatlan lány?De nincs kihez szólni. Csak magammal beszélgethetek ártatlanságomról, kitöréseizinteségemről, az első igazi férfiévem hozta boldogság roppant rövidségéről és életem uztendejéről. Micsoda vágy, hogy meghallják a hangom, és sehol senki, aki meghallaná!– Mama! Papa! Olivia! Rátok gondolok!Semmi válasz. Hiába a kétségbeesett igyekezet a megnyílásra, a kitárulkozásra, nem tudok vsikarni. Nincs más tudat, csak az enyém. Semmi válasz. Lesújtó.



Másnap reggel a Winesburg Eagle, amely teljes szombati, dupla számát a hóvihar elszabadskolai eseményeknek szentelte, azt írta, tulajdonképp az éjszaka egyetlen halálos áldozata, wyn Ayers, az 1952-es végzős robbantotta ki a bugyiostromot, s a rendőrség elől menekütott át villogó pirosnál a vasúti átjárón. Az abszurd történetet másnap aztán visszavontá

digra már felkapta és címoldalon közölte Ayers szülővárosának napilapja, a Cincinnati EnquA kampuszon ugyanekkor megkezdődött a felelősségre vonás. Minden alsóéves hallgatósmerte, hogy részt vett a bugyiostromban, pontban reggel hétkor hólapátot kapott – árát hozz

kszálló-költségeihez –, és beosztották valamelyik hóeltakarító brigádba, hogy ellapátolja az gyalogutakról a nyolcvanöt centi havat, melyből a vihar helyenként száznyolcvan centis torlaselt. Minden brigádot egy-egy felsős sportoló irányított, az egész akciót pedig a testnevelési tatatói felügyelték. Caudwell irodájában eközben egész nap folyt a kihallgatás, és estére tizeós főkolompost azonosítottak – kilenc elsőévest és két másodévest. Ők tizenegyen zekelhettek hóeltakarítással (vagy egy szemeszternyi felfüggesztéssel, amire az incidenst pkcsínyként értelmezni próbáló szülők mint legsúlyosabb büntetésre számítottak), hanem m

gleg kizárták a főiskoláról. Köztük volt az a kettő, aki lábát törte, amikor kiugrott a lánykolléakán, és aki frissen begipszelt lábbal és az elmondás szerint sűrű és könnyes bocsánatkérés

ult a dékán elé. De hiába a könyörgés: még megértésre se találtak, nemhogy irgalomra. Cauutolsónak menekülő két hajópatkányt látta bennük, úgyhogy mind a kettőnek fel is út, le is út. Akán elé citáltak, és tagadta, hogy részt vett a bugyiostromban, de utóbb kiderült róla, hogy haz

is mind kivágták, úgyhogy vasárnap estére tizennyolcra emelkedett a kizártak száma. – Mgem nem tud becsapni – mondta Caudwell dékán az irodájába idézetteknek –, és nem is fog. – t: senki se csapta be. Senki a világon. Végül én sem.

Vasárnap vacsora után Winesburg összes férfihallgatója a Williamson Irodalom Tanszéki É

gyelőadójában gyülekezett, hogy meghallgassa Albin Lentz rektor beszédét. Miközben Sonnfelé kaptattunk a Williamson Épülethez – a hó miatt a diákok még mindig nem járhattak kocsrosban –, értesültem tőle Lentz politikai pályájáról és az ambícióira vonatkozó helekulációkról. Előbb két cikluson át a szomszédos Nyugat-Virginia keménykezű, sztrájkermányzója volt, majd a második világháború alatt államtitkárként a Hadügyminisztériuolgált. Miután 1948-ban eredménytelenül indult a nyugat-virginiai szenátori posztért, a Winesiskola igazgatótanácsában ülő üzleti haverjai felajánlották neki az intézmény rektori székét, s zal az eltökéltséggel érkezett Winesburgbe, hogy az észak-ohiói kedves kis főiskolán – mvatalba lépésekor tartott ünnepi beszédében fogalmazott – megteremti „annak az erkölczafiságnak és magasrendű elvi alapokon nyugvó magatartásnak a táptalaját, melyre hazánk mú polgárának szüksége lesz, hogy megnyerjük a morális felsőbbrendűségért folyó csatentelen szovjet kommunizmussal szemben”. Némelyek szerint Lentz azért vállalta a winesktorságot, melyhez aligha volt pedagógusi felkészültsége, hogy 1952-ben legyen ugródeszkáiói kormányzói székhez. Ha ezt sikerül elnyernie, az ország történetében ő lesz az első, aki miparilag jelentős – államot kormányzott, s ezzel 1956-ban kvalifikálja magát a republiökjelöltségre, hogy aztán megtörje a hagyományos demokrata hegemóniát a munkásosztály asztókerületekben. A diákok persze korántsem politikai tevékenységéről ismerték Lentzet, hlegzetes tájszólásáról – nyugat-virginiai bányászapa önerőből feltört fia volt –, cikornyás besy járta át ez a tájszólás, mint egy szög, amely átjárja a hallgatót is. Lentzet keresetlen stílusa m



ytonos szivarozása tette híressé, ezért a diákság körében „Mindenható Bagó” csúfnlegették.Nem a pulpitus mögött állt meg, mint egy professzor, hanem masszívan előtte, rövid lábait étvetette, és baljós kérdőmondatokkal indított. Ez az ember aztán nem volt szürke: muszájyelni rá. Nem a fontos és befolyásos férfiú szerepében tetszelgett, mint Caudwell dékán, ha törekedett, hogy féktelen nyerseségével halálra rémítse hallgatóságát. Nagyon másfajta hzgatta, mint a dékánt, és nem volt híján az intelligenciának. Abban persze megegyeztek, ho

abályoknál nincs fontosabb az életben, de Lentz (a fel-felbuzgó retorikai dagály ellenére) abs

lezetlenül fejezte ki mélységes megvetését. A winesburgi diákságból általam eddig sose tapabbenet, ünnepélyesség és feszült figyelem áradt. Kizárt dolog, hogy a jelenlévők bármelyike rt volna jajdulni magában: – Ez nem való! Ez nem igazság! – A rektor bízvást leszállhatott volpitusról, és bottal agyba-főbe verhette volna a hallgatóságot anélkül, hogy bárki ellenálljon

meneküljön. Úgy festett a dolog, mintha már a lerohanás előtt jól helybenhagytak volna bennünz elkövetett vétkekért hálásan fogadtuk volna a verést.Alighanem egyedül a veszedelmes szabad szellem, a csupa dac Bert Flusser nem jelent meg ámára kötelezőnek meghirdetett gyűlésen.– Tudja-e közületek bárki – kezdte Lentz rektor –, mi történt Koreában azon a napon, amik

gy macsók itt mind úgy döntöttetek, hogy szégyent és gyalázatot hoztok egy olyan felsőfokú okézmény nevére, melynek alapjait a baptista egyház vetette meg? Azon a napon az ENSZmmunista Korea tárgyalóküldöttsége megállapodott az ideiglenes fegyverszünetben a htotta ország keleti frontján. Fölteszem, tudjátok, mit jelent az, hogy „ideiglenes”. Azt jelenti, hbrutálisabb harc, amit Koreában megismertünk, a legbrutálisabb, amit amerikai hadeténelem során bármely háborúban, bárhol megismert, ez a harc a nap vagy az éjszaka bá

ájában újra fellángolhat, és fiatal amerikai életek újabb ezreit követelheti. Tudja-e közületek btörtént Koreában néhány hete, október 13-a, szombat és október 19-e péntek között? Azt tu

gy tudjátok, mi történt itt. Tizenharmadikán szombaton futballcsapatunk 41:14-re meg

gyományos ellenfelünket, a Bowling Greent. Rá egy hétre, 20-án szombaton pedig, lélegzetelccsen az én alma materemet, a Nyugat-Virginiai Egyetemet leptük meg egy 21:20-as győzelem, az abszolút esélytelenek. Micsoda diadal Winesburgnek! De tudjátok-e, mi történt ugyanezen Koreában? Az amerikai első lovashadosztály, a harmadik tüzérhadosztály és az én régi,ágháborús alakulatom, a huszonötödik tüzérhadosztály, brit és dél-koreai szövetségeseinkkel esé előrenyomult az Old Baldy területen. Kis előrenyomulás négyezer áldozat árán. Néggatokfajta fiatalember esett el, rokkant meg vagy sebesült meg azon a héten, ami a mi Boeen és West Virgina elleni győzelmeink között eltelt. Van-e fogalmatok róla, milyen kivételezelyen szerencsések vagytok, hogy szombatonként itt nézhettek futballmeccset ahelyett, hog

nének rátok szombaton, hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken és persze vasárnap? Akrében, hogy veletek egykorú fiatal amerikaiak mekkora áldozatot hoznak az észak-koreai és mmunista erők ellen vívott kegyetlen háborúban, ennek tükrében van-e fogalmelkedéseteket milyen gyermetegnek, milyen hülyének, milyen agyamentnek látja Winesburg io népe, az Egyesült Államok népe, mely az újságból meg a televízióból értesült a péalázatos eseményekről? Áruljátok el: hősöknek hittétek magatokat, amikor megrohamoztátok légiumokat és halálra rémítettétek a lányhallgatókat? Hősöknek hittétek magatokat, am

rontottatok a szobájukba és összetúrtátok a személyes holmijukat? Hősöknek hittétek magaikor elzabráltatok és tönkretettetek olyasmit, ami nem a tiétek? És ti, többiek, akik szurko

kik, ti, akik a kisujjatokat se mozdítottátok, hogy leállítsátok őket, ti, akik ünnepeltétek ezt a f



orságot – a ti férfias bátorságotok hol van? s hol lesz majd, amikor ezer üvöltő kínai katonok a lövészárokban, ha Koreával netán zátonyra futnak a tárgyalások? Márpedig garantálom, gnak rontani, méghozzá harsány kürtszóval és szuronnyal a kézben! Mit csináljak veletek, fiúknnak köztetek a felnőttek? Nincsen egyvalaki, akinek eszébe jutott volna megvédeni a Dowlaons és a Fleming lányhallgatóit? Azt hittem volna, százan, kétszázan, háromszáza

embefordultok ezzel a gyermeteg lázongással! Miért nem tettétek? Feleljetek! Hol a bátorságl a becsületetek? Nincs bennetek egy szemernyi becsület! Egyiktekben sem! Sose hittem v

gy egyszer ezt kell mondanom, de kimondom: szégyellem, hogy ennek az intézménynek vagy

ktora. Szégyenkezem, undorodom és fel vagyok háborodva. Felháborodásomat egyáltalántem véka alá, sőt garantálom, hogy haragom még soká nem csillapul. Úgy tudom, negyvennyollgatónk – ami csaknem tíz százalék –, negyvennyolc női hallgatónk már elutazott, a döbbelyen megrendült szülők kíséretében, s egyelőre nem tudni, visszatérnek-e. A többi aggódó efonhívásaiból – péntek éjfél óta ugyanis szünet nélkül cseng a telefonom az irodában és odaha következtetetek, még jó néhányan latolgatják, hogy kihagyják ezt az évet, vagy végratkoznak máshová. Megértem őket. Tulajdon leánygyermekemtől se várnám, hogy hű maradjoyan tanintézethez, amelynek falai közt nem csupán lealacsonyításnak, megaláztatásnak és félelelt kitéve, de tényleges fizikai fenyegetésnek is, egy huligánbandától, melynek tagjai láthatóla

pzelték, ettől lesznek felnőttek. Az én szememben ugyanis huligánok vagytok mind egy szálig,akik részt vettek a dologban, és azok is, akik ezt tétlenül nézték: hitvány és gyáva huligátlan, felelőtlen, infantilis gyülekezete. Renitens kölyökgaleri. Elkanászodott pisisek. Ésami. Tudja-e valamelyiktek véletlenül, 1951-ben eddig hány atombombát robbantott

ovjetek? A válasz: kettőt. Ez azt jelenti, hogy szovjetunióbeli kommunista ellenségeink, amöttek az atomrobbantás nyitjára, már három sikeres atomkísérletet hajtottak végre. Ám amimzet éppen a Szovjetunió elleni szörnyű atomháború kirobbanásának reális lehetőséembesül, a Winesburgi Főiskola macsó diákjai ártatlan fiatal nők – saját diáktársaik – fehérnkjait rohamozzák meg hősiesen. A kollégiumok falain kívül lángban áll a világ, benneteket pe

hérnemű hoz tűzbe. A diákegyesületek falain kívül nap mint nap történelem zajlik – hadvismbázás, tömegmészárlás –, de ti mindezt észre se veszitek. Nos, ez nem soká maradármilyen hülyék vagytok, és akármilyen lázasan igyekeztek, hogy hülyék is maradjatok – ntek délután bebizonyítottátok –, a történelem végül lecsap rátok. Mert a történelem nem kulisörténelem maga a színpad! És ti fönn vagytok a színpadon! Borzasztó és döbbenetes, mennyiredtok semmit saját korotokról! És az a legborzasztóbb, hogy épp e tudatlanság felszámoláándékával jöttetek Winesburgbe. Egyáltalán, milyen kor gyermekei vagytok? Tudtok fedjátok? Vagy arról sincs fogalmatok, hogy egy bizonyos kor gyermekei vagytok? Hosszútöttem a politikai hadszíntéren, középutas republikánusként egyaránt küzdöttem a baloldali

bboldali fanatikusok ellen. De ma este úgy érzem, az ő fanatizmusuk semmi a bohó örömöhez a barbár hajszolásához képest. „Rajta, őrjöngjünk, rajta, szórakozzunk! Legközelebb jöhberevés!” Hát nem, uraim. Ezek között a borostyánnal befuttatott falak között a szánd

zemberség tombolását nem fogják ölbe tett kézzel nézni azok, akiknek feladata, hogy fenntartsézmény eszményeit és értékeit, melyeket ti megcsúfoltatok. Ez így nem folytatódhat, ez így nemytatódni! Az emberi viselkedés megregulázható, és mi meg fogjuk regulázni! A zendülésnek vlázongást levertük. Ma este minden és mindenki visszatér a rendes kerékvágásba, és Winesburyreáll a rend. Helyreáll a tisztesség. Helyreáll a jó ízlés. És most, gátlástalan macsók, takarodzemem elől. Amelyiktek pedig úgy dönt, hogy végképp el akar menni innen, aki úgy dönt,

macsóságának nem felel meg az a viselkedési kódex és az a civilizált önmérséklet, me



abályait az igazgatóság szigorúan be fogja tartatni, hogy Winesburg Winesburg maradjoőlem mehet! Induljon! Szedje a lábát! Ne várjon újabb parancsra! Fogja a pimasz hőzöngésris hordja el magát!Lentz rektor olyan megsemmisítő hangsúllyal ejtette ki, hogy „bohó örömök”, mintha a „kitilkosság” szinonimája volna. A „pimasz hőzöngést” pedig olyan tüntető undorral, minthaupán az ohiói Winesburg, hanem egyenesen a dicső haza vesztére törő veszedelmet nevezné ne





yan erősen vérzett, hogy össze kellett varrni. A szörnyű veszteség mindössze másfél év aálba gyötörte a szerencsétlen embert: vagy tíz évvel előbb halt meg, mint ahogy a tüdőtáitte volna.Az anya erős volt, és majdnem százéves koráig élt, de neki is tönkrement az élete. Nem múlt elgy meg ne nézte volna jóképű fia bekeretezett érettségi képét az ebédlőben a tálalón, és fennhaósan meg ne kérdezte volna néhai férjét: – Miért űzted el a háztól? Egy kis hirtelen harag, és lett a vége! Hát nem mindegy, mikor jön haza? Ha hazajött, legalább itthon volt! Most me

n? Hol vagy, kisfiam? Marcus, nyitva az ajtó, légy szíves, gyere haza! – Az ajtóhoz ment, a

elyiken az inkriminált zár volt, kinyitotta, szélesre tárta, s csak állt ott, és várta, hogy fia megjdig mindent tudott.Igen, ha így lett volna, ha úgy lett volna, akkor most mind együtt volnánk, akkor örökké élnénönyörű lenne minden. Ha az apja, ha Flusser, ha Elwyn, ha Caudwell, ha Olivia...! Ha Cottlerm barátkozik össze a fölényes Cottlerrel! Ha Cottler nem barátkozik össze vele! Ha nem hagy Cottler fölbérelje Zieglert a templomba járásra! Ha Zieglert nem kapják el! Ha ő járt vo

mplomba! Ha negyvenszer elmegy, negyvenszer aláírja a nevét, akkor ma élne, akkor épp nulna nyugdíjba a jogi pályáról. De nem bírt! Nem bírt gyerekesen hinni valami hülye istem bírta hallgatni a seggnyaló énekeiket! Nem bírt ott ülni a szent templomukban! És az imák, a

unyt szemmel rebegett imák – csupa ócska, primitív babona! Mi Gyagyaságunk, ki vaennyekben! A szégyenletes vallás, ez az egész éretlenség és tudatlanság és szégyen! Az eszatosság a nagy semmiért! És amikor Caudwell azt mondta, muszáj, amikor Caudwell újra behirodájába, és azt mondta, csak akkor maradhat Winesburgben, ha írásban bocsánatot kér L

ktor úrtól, amiért maga helyett Marty Zieglert járatta templomba, és ha eztán ő megy elgyven, hanem – okulásul és vezeklésül – nyolcvan alkalommal, ha gyakorlatilag egész hátrskolai pályafutása minden áldott szerdáján templomba megy, akkor milyen választásaarcusnak, mi mást tehetett, lévén Messner, lévén Bertrand Russell tanítványa, mint hogy öksodszor is a dékán asztalára csap, és másodszor is azt mondja neki: „Baszd meg”?

Igen, a jó öreg, konok amerikai baszdmeg bukott ki belőle, s a mészáros fiának ezzel befellerom hónap híján húszévesen meghalt Marcus Messner, 1932-1952, évfolyamának egyetlen szerencsés tagja, aki elesett a koreai háborúban, amely a fegyverszüneti egyezmény aláírá53. július 27-én ért véget, tizenegy hónappal azelőtt, hogy Marcus, ha van gyom

mplomjáráshoz és képes befogni a száját, megkapta volna a Winesburgi Főiskola diplománden bizonnyal évfolyamelsőként –, s így egyelőre nem tanulta volna meg azt, amire művea mindvégig nagyon meg akarta tanítani: hogy az ember legbanálisabb, legesetlegesebbnevetségesebb döntései milyen szörnyen és felfoghatatlanul aránytalan következményekkel jár





Documents

duh - philip roth.pdf