ALIENS DIANE CAREY DNS HÁBORÚ

SZUKITS KÖNYVKIADÓ www.szukitskiado.hu

ALAPÍTVA 1929

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Aliens: DNA War by Diane Carey

Published by DH Press A division of Dark Horse Comics

Aliens™: Original Sin: Copyright © 1986, 2005, 2008 Twentieth Century Fox Film Corporation. Ali rights reserved.

TM indicates a trademark of Twentieth Century Fox Film Corporation. Dark Horse Comics® and the Dark Horse

logo are trademarks of Dark Horse Comics, Inc., registered in various categories and countries. Ali rights reserved.

Fordította Szántai Zsolt

Borító Stephen Youll

ISBN 978-963-497-167-2

Hungárián translation © Szántai Zsolt, 2008 Hungárián edition © Szukits Könyvkiadó, 2008

Lektor: Vágó József Tördel�szerkesztés: Karaktertax Bt., Szvoboda Gabriella

Színre bontás: A-SzínVonal 2000 Kft. Felel�s kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 280139 Felel�s vezet�: Pogány Zoltán igazgató

1

Ez a rohadék tud repülni! - Dobd rá a kabátodat, Rory! - Nem vagyok zoológus. Dobd rá te a kabátodat! Ciklonba kerültem egy pokolfajzattal. A sötétség úgy borult ránk, mint

valami vörös köpeny. A mechanikus mennydörgés, a konfliktusra utaló zaj hol feler�södött, hol elhalkult. Meglátogattak minket a pánik istenei.

Clark üvölthetett, ahogy akart. Bevet�dtem az asztal alá, de amikor odaértem, azt kellett látnom, hogy a magnetológus már elfoglalta azt a helyet. Kénytelen voltam visszaugrani a zsilipajtó mögé. Általában nem ijedek meg egykönnyen, de ilyen iszonyú dolgot még életemben nem láttam.

A figyelmeztet� fények vörös és sárga foltokat villantottak a csövekre, az elektromos és mágneses áramkörökre, törzsi maszkokká változtatták az emberek arcát. Tényleg segíthet valamin ez a fénylüktetés? A hajó az életéért küzdött.

A szállítóhajóban mindent furcsának találtam, de ez a pillanat volt a legkülönösebb mind közül. Ez a vérfagyasztó madárijeszt� ránk támadott, miközben a személyzet egyfolytában arról szövegelt, hogy veszítünk a magasságunkból, és bele fogunk csapódni a bolygó felszínébe - az ember, ha egy szép, csendes utazás reményében szállt fel egy hajóra, nem igazán ilyen bejelentésekre vágyik. A tolórakéták a fülünkbe sikoltottak, miközben olyan iszonyú küls� energiák ellen küzdöttek, amelyeket elvileg sosem gy�zhettek le. Már majdnem készen álltunk arra, hogy ráálljunk a bolygó körüli pályára, amikor kitört az a szörny�ség, amit�l a pilóta úgy bepánikolt, hogy oldalra d�lt - csakúgy, mint egy pillanattal kés�bb a hajó is.

A szárnyas rohadék leírt egy kört az asztal fölött, aztán egyenesen felém repült. Ösztönösen magam elé kaptam a karomat. A széles, fekete szárnyak a fejemre, a kezemre csaptak. A lény egy iszonyú pillanatig közém, és a fémajtó közé szorult. Pánikba esett, és jól megcsapkodott a szárnyaival, miel�tt feljebb emelkedett, és kiröppent az ajtó fels� része fölött. Esküszöm, hogy kifordult önmagából, és hátrafelé repült, fittyet hányva a fizika valamennyi törvényére. Nem akartam, hogy ez a szörnyeteg még egyszer a közelembe kerüljön.

Körülöttünk a hajó teste belerázkódott a mechanikus er�feszítésekbe és a fizikai rohamokba. A burkolatra, a falak minden egyes négyzetcentijére roppant nyomás nehezedett, miközben keresztülhasítottunk a légkör fels� részén. Ennek nem így kellett volna történnie. Az igazat megvallva, én még

arra se nagyon vagyok képes, hogy egy papírrepül�t röptessek, de még a hozzám hasonló hülyék is tudják, mikor kerül bajba a hajó, amin utaznak. Még szerencse, hogy tényleg nem értek a repüléshez, ellenkez� esetben bizonyára még jobban megijedtem volna.

- Pocket, nyisd ki a hangár ajtaját, és hagyd, hogy ez az izé átrepüljön oda! - kiáltott Clark az els�tisztnek. - Pocket, hol vagy?

- Alatta -jelentette Gaylord, az asztal alatt rejt�z� magnetológus. - Akkor kelj fel, és nyisd ki! - Nem akarom, hogy ez az izé a hajamba kapaszkodjon! - Atmoszféra negyven másodpercen belül! Vészgyújtás! Barry,

vészgyújtás! Pocket, mássz ki onnan, de azonnal! - Rajtam van! Gaylord, szedd le rólam!

A bosun rikoltása majdnem elérte a lény decibelszintjét. - Nem segítek, amíg nem kapom meg a hatszázamat! - Azt a fogadást én nyertem meg! - Átvágtál! - Miért tart mindenki csalónak? - Talán a szerencsejátékok miatt. Mivel nem tartoztam a legénységhez, miközben megpróbáltam

beleolvadni a falba, megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy nem vettem tudomást ezekr�l az eszel�s párbeszédekr�l. Clark, aki a társaság parancsnoka, meg kapitány, meg minden volt, megpróbált uralkodni a káoszon.

- Theo, mi a szám? - kérdezte az els�tisztt�l. - Ha harminc másodpercen belül nem indítjuk be a planetárisokat, elérjük

a teli atmoszféra határát. - Theo arisztokratikus, brites akcentusa valahogy eleganciát kölcsönzött a pániknak.

- Barry, direktben landolómódba kapcsolunk! - kiáltott fel Clark. - Indítsd be a szelepeket!

Fölöttünk, a kormányállásban Barry, a pilóta felüvöltött: - Szedd le rólam ezt az izét! Nem tudok dolgozni! - Négy láb magasan

volt fölöttünk, a vezérl�balkonon, így pontosan a hiperkinetikus támadó röppályáján belül tartózkodott.

A rázkódás feler�södött. Formák száguldottak el mellettem és fölöttem, valaki a kezemre taposott. Úgy gondoltam, ez az aktivitás azt jelenti, hogy a többiek eljutottak arra a pontra, amikor már jobban féltek attól, hogy a bolygó magához szippantja a hajtóm�vek kontrollja nélkül repül� hajót, mint attól, hogy nekik csapódik az a repül� izé.

- Hát nincs itt senki, aki le tudná l�ni? - kiáltott fel az els�tiszt. - Hol vannak a kommandósok?

- Ezt egyedül nem tudom megcsinálni! - szólt le Barry a kormányállásból. - Gaylord, menj fel oda, és segíts Barrynek beindítani a szelepet.... -

Clark hangját hirtelen elnyomta a hajtóm�vek bömbölése A hajó rázkódása és nekilódulása, valamint a leveg�ben röpköd� eszel�s

lényt�l való félelem valahogy összemosta a hangokat. Miközben a legénység a szörny meg a lezuhanás miatt civakodott, megtaláltam a padlót. Morogva másztam végig az asztal mellett.

- Gy�lölöm a szárnyas izéket... Hallottam, hogy a hangár zsilipajtaja csattanva kinyílik, de onnan, ahol

voltam, nem sokat láthattam. Egyik kezemet a pad túlsó vége alatt lév� láda felé csúsztattam - ebben a ládában volt minden útiholmim. A vad, sz�rös, repül� lény éles ciripelését hallva bedugtam az ujjaimat a ládába, és tapogatózni kezdtem, megtaláltam a fegyverem tokját, kirántottam, felnyitottam. A plazmapisztoly a kezembe esett. Ez volt a legjobb stukker, amit az engedéllyel rendelkez� privát zsaruk beszerezhettek. Azt szokták mondani, ez meghozza az embernek az elismerést. A zselével bevont markolat tökéletesen passzolt a bal kezembe, és azonnal felmelegedett - ez volt a gyártó egyik márkajellegzetessége. Kifejezetten balkezesek számára készült fegyver volt.

- Clark - jelentettem be. - Nálam van a plazmám. Le tudom szedni ezt az izét. - Er�t vettem magamon, és nem kiabáltam. Az adrenalin rontja a célzást.

- Ne l�dd le! - kiáltott vissza Clark. Két kézzel tartottam a fegyvert, a hátamra fordultam, és megpróbáltam

követni a leveg�ben azt az ocsmányságot. A lény találomra röpködött, szeszélyes vonalakat írt le, és folyton visszafordult önmagába. Néhány másodpercenként megpillantottam a két nagy, fényes, zombiszer� fekete szemet, és az apró, undorító, fehér fogakat. El� kellett kaparnom mindent, amit a kiképzésen tanultam, hogy képes legyek a mozgó célon tartani a fegyvert. Valójában f�ként ösztönszer�en csináltam, de sikerült, és ez a lényeg. Mivel városi gyerek vagyok, ilyen bestiát még sosem láttam, más fajta szörnyecskékkel viszont már találkoztam.

Az els�tiszt, Theo árnyéka közém és a démon közé vet�dött. Theo megpróbált rádobni a dögre egy takarót, de elhibázta. Amikor az árnyék arrébb mozdult, kicsúsztam a fedélzet közepére.

- Ó, kérlek, hagyd, hogy lel�jem... - könyörögtem. Clark hangja belehasított a káoszba.

- Ne l�j, Rory! Komolyan mondom, hogy ne tedd meg! - Na, ne csináld már... - A mellemhez szorítottam a plazmafegyvert, és a

fejem fölé emeltem a másik karomat; éppen az utolsó pillanatban.

A hajó rándult egyet, azután hirtelen száguldani kezdett el�re. Rázkódott és remegett alattunk, magával húzta a gyomrunkat. Felismertem az érzést - a hullámokon lovagoltunk. A Vinza nehéz hajó volt, régi, kipróbált, megbízható. A landolást általában óram� pontossággal hajtotta végre. Ezen a napon azonban nem ez történt. A szárnyas izé összezavart minket, ráhozta a szívbajt a pilótánkra, aki emiatt nem tudta id�ben beindítani a leszállóhajtóm�veket. Számottev� kormányzás és fékezés nélkül zuhantunk, ráadásul az a kis lidérc még mindig köztünk kísértett.

- Eléggé demoralizáló dolog - mormoltam. Id�nként el�fordul, hogy a fejemben elkattan egy kapcsoló; ilyenkor

valami azt súgja, vessek véget annak, amiben éppen vagyok. Miután a kapcsoló elkattan, képtelen vagyok uralkodni magamon, így mindenért, ami azután történik, csakis én vagyok felel�s. Er�t vettem magamon, leküzdöttem a sokkot, amit az okozott, hogy látnom kellett, amit láttam, majd felálltam, és a röpködve visító kis lényre szegeztem a tekintetemet. A nyakam pár másodperc alatt begörcsölt. Kibújtam a kedvenc, méretre készített dzsekimb�l, ami éppen olyan medvebarna, mint a hajam. Oké, rendben, az a pasas készítette méretre, aki ott hagyta abban a használtruha-kereskedésben, ahol az egyik barátn�m talált rá, szuperolcsón. Na és? A büszkeségem rég elfogyott.

Úgy tartottam magam elé a dzsekit, mint a torreádor a köpenyét, és közben a röpköd� izét figyeltem. A kis rohadék, hogy az milyen gyors volt! Végigrepült a pilótaállás alatti alacsonyabb fal mellett. A teste a falhoz lapult, az orrát menetirányba tartotta, fekete szeme rémiszt� tekintettel bámult rám a feje tetejér�l. Én lettem az, aki figyeli �t, és erre � is rájött.

Hirtelen émelyegni kezdett a gyomrom. Bizonytalanul hátrébb léptem. A hátam beleütközött a nyitott zsilipajtóba. Olyan érzés volt, mintha valaki fegyvert nyomott volna a gerincemhez, hogy arra ösztönözzön, lépjek el�rébb. A lény közeledett. A sarokból csapott le, ahol a pilótafedélzet fala találkozott a hajófallal; éppen csak egy kicsit mozdította meg a szárnyait, hogy egyenesen felém forduljon. Körülöttem Clark és Gaylord, Theo és Pocket hajolgatva, fürgén szökdécselve próbálta elvégezni a feladatát, de közben valamennyien féltették a b�rüket. Fölöttünk Barry hajolt a pultjára, abban a reményben, hogy a lény nem fog beleragadni a hajába.

Clark izmos pasas volt, elég magas ahhoz, hogy irigylésre méltó, aranybarna sörénye és a hajó mennyezete között ne maradjon túl sok hézag. A homlokán majdnem mindig ott virított egy horzsolás, mert amikor álmosan, vagy szédelegve lépett ki a kabinjából, mindig beütötte a fejét a hajófal egy bizonyos részébe. Most, ahogy a bozótt�z gyorsaságú lény spirál alakban körberepülte a fejét, nem vált el�nyére a magassága.

Elvesztette hidegvérét, kétségbeesetten hadonászni kezdett, de valahogy sikerült összehúznia magát.

- A kis mocsok! - kiáltotta. Az orrán megjelent egy vércsík - az egyik karom felhasította a b�rét. Úgy

t�nt, a lény mindig afelé meresztette ki a karmait, aki felé repült. Szédülni kezdtem. A lény gyorsan repült, én viszont lassan mozogtam, sehogy sem tudtam követni a tekintetemmel a szeszélyes röpvonalat. Megint hároméves lettem, az új házunkban, a szobámban voltam, azon az ismeretlen helyen, amit még nem szoktam meg, és megpróbáltam kitérni azoknak a másfajta lényeknek az útjából, amelyek ott köröztek az ágyam körül...

Akkor történt meg el�ször, hogy nem az anyám szobájában aludtam. Az volt az els� igazi ágyam. Az els� szobám, amin - mint az kiderült - fészekaljnyi madárral kell osztoznom. Csak buta kis verebek voltak, de számomra, a hároméves gyerek számára rémeknek t�ntek; azóta is gy�lölök mindent, ami repül.

A helyemen maradtam. Vajon támadni fog? Az orromig emeltem a dzsekit, visszafojtottam a lélegzetemet, és vártam a rohamra. A lény teste elt�nt a látóterem alsó pereme alatt. Ett�l kis híján megállt a szívem. Ereztem, ahogy a sz�rös test a dzsekimhez csapódik. Megpillantottam a fekete alakot. Er�t gy�jtöttem, legy�ztem undoromat, és összezártam szétnyitott karjaimat.

Ujjaim alatt egy megfeszül� izomtömeg lüktetett. A fejem bal oldalára, mintha egy merev maszk lenne, egy b�rszer� anyagból lév� szárny feszült rá. Egyik karmát a fejb�römbe vájta. A fejemt�l a talpamig végigfutott rajtam az undor remegése. Kibuggyant bel�lem pár, nem túl értelmes szó. Hátrébb rántottam a fejem. A szörny nekifeszült a testemnek, harcolni próbált; olyan sebességgel áradtak bel�le a csipogó-zümmög�, tiltakozó hangok, mint a sztepptáncos lábából a ritmus. A zsilipajtó mögötti falnak vetettem a hátam; beszorultam a fal és a lény közé.

- Elkaptam! Tegyétek le a hajót! - Köszönöm, köszönöm, köszönöm, köszönöm! - kántálta Gaylord.

Felvonszolta a létrán hatalmas testét, felkapaszkodott a pilótabalkonra, ahol Barry a természet er�i ellen vívta csatáját. A normális esetben csendes hajtóm�vek most úgy bömböltek, hogy üvöltenünk kellett, ha azt akartuk, a társaink meghalljanak minket. Mi az ördögöt keresek én itt? Hogyan lehetséges az, hogy Clark Sparrennek mindig sikerül elérnie, hogy a lehet� legjózanabbul határozzak? Miért kell hallgatnom rá, amikor megvan a magamhoz való eszem? Kiképeztek! Képes vagyok döntéseket hozni! Mikor lesz már szükség arra, amit tudok? Clark uralkodott magán és a hangján.

- Beindult már a szelep? - kérdezte, miközben a rövid létrán felkapaszkodott a balkonra.

- Szelepek nyitva! - jelentette Barry. - Gaylord, adj Barrynek egy kis elektromos támogatást. Theo, engedd ki

a szárnyakat. - A szárnyakat... Értettem! - Gaylord, tíz másodpercen belül töltés - mondta Clark. -Theo, ki azokkal

a szárnyakkal! - Már mennek. A mozgatható szárnyak, léguszonyok és stabilizálók kieresztését

sziszeg�, csattanó hang kísérte. Lassanként enyhült a hajótest bömbölése és rázkódása.

- Gyújtás öt másodpercen belül! - jelentette be Clark. - Öt... négy... Barry a kormányállásban elkapta a fejét egy fényvillanás el�l, és felnyögött.

- Hol a repül� izé? - Kormányozz! - parancsolt rá Clark. - Kett�... Egy! Gyújtás! A lábam alatt a vibráció egyenletes lüktetéssé változott - olyan volt,

mintha egy dobos felgyorsítaná a menetütemet. A mechanikus sz�kölés halk, de kitartó zümmögéssé szelídült. Dolgoztak az atmoszferikus hajtóm�vek, a szárnyak kint voltak - ugyan mi sülhet még el balul annyira, hogy ismét veszélybe kerüljünk?

Saját, undorító problémám csapdájába esve összeszorított fogaim között beszívtam a leveg�t, és szorosan tartottam a lényt a dzsekimben, abban reménykedve, hogy nem szarja le a cip�met, és nem harap meg. Clark pattogó parancsokat osztogatott, de a lehet� leghalkabban beszélt, hogy a kommunikáció ne okozzon további riadalmakat. A hajó rémült sz�kölése már-már dallamos zümmögéssé szelídült. A fedélzet majdnem vízszintesbe állt, bár kissé még lejtett, és kezdett olyan lenni, amilyennek egy fedélzetnek lennie kell; kezdtem úgy érezni, hogy van alatta valami, ami megtámasztja. Leveg�... A majdnem katasztrófára, amit átéltünk, már csak a hajtóm� orrából hallatszó halk sípolás emlékeztetett, de pár perccel kés�bb ez is elnémult. A figyelmeztet�n villódzó jelz�lámpák egymás után kialudtak.

- Stabil - jelentette végül Theo. - Magasság: nyolcezerötven. - A picsába, alacsonyan vagyunk! - rémült meg Gaylord. - Egyenesbe jövünk - mondta Barry, még mindig reszket� hangon. Az

aktivitás nem maradt abba, csak hirtelen szervezetté változott, ahogy a legénység tagjai egyenként magukhoz tértek, és nekiláttak saját munkájuk elvégzésének.

- A magasság ötezer - kántálta Theo. - Négyezer... Háromezer-ötszáz...

Közben Clark kiadta a parancsot: - Támasztékokat és szintez�ket kiereszteni! Gyerünk! A dzsekin keresztül éreztem a lény testének melegét. A kis rohadékot

alig egy-két réteg anyag választotta el a b�römt�l. Lehet, hogy képes átharapni? Mi van, ha veszett?

- Tartsd meg, Rory! - szólt oda nekem Clark. - Barry, még mindig jó a leszállási vektor? Még mindig kapod a jelz�sugarat, vagy a szemünkre kell hagyatkoznunk?

A pilóta hangja remegett, idegesség sugárzott bel�le. Barry a konzolja fölé hajolt.

- A jelz�sugarak még mindig a helyükön vannak. - Mintha nem egészen hinné, amit lát, kis szünetet tartott, és ismét megszólalt: - Veszem a leszállási koordinátákat. Jézusom, ez közel volt.

- Aktiváld a komputerpilótát, az automata tolórakétákat helyezd középs� állásba. Hagyd, hogy letegye magát a kicsike.

- Száz az egyhez! - kiáltott fel Pocket. - Ne most, gyíkagyú! - csattant fel Clark. Nekem úgy t�nt, hogy az automata tolórakéták maguktól is képesek

elvégezni a feladatukat, ám már régen megtanultam, hogy sok esetben még a legapróbb változtatásokat is jóvá kell hagyatni az ügyeletes parancsnokkal.

- Automata tolórakéták... zöldön! - mondta Barry. Végre megnyugodott egy kicsit.

- A fékez�szárnyakat három-kett�-háromra - folytatta Clark módszeresen, bár még én is jól láttam, hogy szakad róla a víz.

- FSZ-ek három-húsz-hármon - felelte Barry. - A listaszenzorokat automatára. - Szenzorok automatán. - Manuális beavatkozást kizárni. - Manuális blokkolva. - Plazmareaktorokat biztosítani, készenléti állapotba helyezni. Mindenki

készüljön a leszállásra. - Clark - mondtam. - Bocsánat... - Nagyon ügyesen csinálod, Rory. Oda fogom tenni, ahová te akarod. - A legszívesebben a gatyádba dugnám! Fölöttébb kíváncsi voltam arra, hogy mi az, amit oly sikeresen csapdába

ejtettem, és magamhoz szorítottam. Egyel�re csak annyit tudtam róla, hogy van szárnya, meg foga. A kis rohadék pár percre váratlanul lecsillapodott, de ett�l valahogy sokkal félelmetesebb volt, mint amikor még vonaglott. Aztán ismét verg�dni kezdett, és lejjebb csúszott. Lefelé fordítottam a

könyökömet, hogy elkapjam; arra számítottam, az egyik karma majd jól végighasítja a lábamat.

Clark tudomást sem vett rólam. M�vészien csinálta. - Sebességet egynegyeddel csökkenteni. Mágneses padokat és

csatolókat bekapcsolni. Onnan, ahol állt, a pilótabalkonról pompás kilátása volt az égre és az atmoszférára, ami szerintem túlságosan nagy sebességgel közeledett felénk. A legénység a jelek szerint már nem pánikolt. Megpróbáltam példát venni róluk, és kísérletet tettem arra, hogy meg�rizzem a nyugalmamat.

Hiába. A szívem vadul dobogott a szegycsontom mögött, amihez hozzászorítottam azt az állatot. Többé nem tarthattam titokban el�tte az izgalmamat, de � sem énel�ttem a reszket� félelmét. Nem nyugodott le. Nem csillapodott a verg�dése. Valahányszor lélegzetet vettem, a lény megmoccant, és a karomnak feszült, minden létez� irányban.

- A vertikális rakétákat begyújtani - adta ki a parancsot Clark. Közeledett a földet érés.

Ez volt a landolás legrosszabb pillanata. Életemben addig még csak négyszer éltem át, és mindannyiszor gy�löltem. Ez volt az a pár másodperc, amikor a függ�leges rakéták átvették az irányítást a tolóhajtóm�t�l, amikor hibátlanul kellett végrehajtani a váltást, mert ha valami probléma támad, a hajó a szó legszorosabb értelmében lezuhan az égr�l. Ismét úgy éreztük, mintha zuhannánk, felfordult a gyomrunk - olyan volt, mintha nem lenne a közelben elég leveg� ahhoz, hogy megtartson minket. Persze ez csupán illúzió volt. Ahogy beindultak a vijjogó vertikális rakéták, az �rarzenál leger�sebb hajtóm�vei, lebegni kezdtünk. A bömbölés elnyomta Clark elvakkantott utasításait, de a legénység tagjai valami csoda folytán így is pontosan tudták, mit mond nekik, és sorban, egymás után végrehajtották a saját feladatukat annak érdekében, hogy letegyék a földre az óriási hajót. Gyors menet volt, félelmetesen gyors, egyáltalán nem hasonlított arra, amikor dokkba kúszik egy óceánjáró, mert ahhoz, hogy a méretes hajó a leveg�ben maradjon, iszonyú sok energiára volt szükség. Minél rövidebb ideig tart a lebegés, annál kevesebb energiát fogyasztunk.

Nekid�ltem a hajófalnak, leguggoltam, lehunytam a szemem, és magamhoz szorítottam a kísérteties csomagot. Reméltem, hogy életben maradok, ugyanakkor meg akartam halni.

Éles, hangos sziszegés hallatszott. A hajó jó öt lábnyival alám zökkent; zuhanni kezdtem, hogy utolérjem. Aztán a kemény zökkenés következett...

Vártam, hogy valaki - Clark vagy Theo - parancsot adjon valamire. Semmi sem történt, csupán annyi, hogy a hajó letette magát. Szilárd talaj volt alattunk. Éreztem, ahogy a felszín megcsikordul; mintha a saját talpam

alatt roppant volna szét valami. Aztán rájöttem, hogy a landolás utolsó fázisának automatikusnak kell lennie, mert csak így gátolható meg, hogy a tolórakéták beletoljanak minket a talajba, vagy az oldalára döntsék a hajót. A szenzorok ezerszer gyorsabban reagálnak, mint az emberi kéz.

- Lent vagyunk - állapította meg Barry. Kissé elcsigázott volt a hangja. Mellette Gaylord kerek, barna arca jelent meg a korlát fölött.

Theo nem vacakolt, kétszer körbefordult, hogy szemügyre vegye a környezetünket, aztán elt�nt a raktérben - valószín�leg azért, hogy ellen�rizze a sérüléseket. Sosem maradt sokáig egy helyben, ezt már korábban megállapítottam. Az els�tiszt valóságos ezermester volt, kecskeszakállas arca, keskeny, barna szeme hol itt, hol ott bukkant fel. Olyan volt, mint valami brit arisztokrata, mégis úgy hajtott, mint a legutolsó melós. Pocket elárulta nekem, hogy Theónak még címe is van, meg valahol egy birtoka, és hogy az apját annak idején lovaggá ütötték, de a családi vagyona elolvadt, a birtokon álló ház pedig szállodaként m�ködött, hogy legyen valami haszna. Mindenkinek volt egy ilyen, balszerencsével kapcsolatos sztorija. Legalábbis nekem úgy t�nt, hogy a hajónkon mindenki szerencsétlen.

A fedélzeten, nem messze t�lem Pocket térdelt. Az ujjait szinte belevájta a pilótaállást alátámasztó gerendába. Hátul lófarokba fogott, de elöl borzas, szalmaszín� hajtincsein keresztüllesve nézett rám.

- Száz az egyhez - mormolta. - Szép munka volt, emberek - sóhajtott fel Clark. - De ilyet többé egyikünk

sem akar csinálni, igaz? A legénység tagjai morgással, bólintással válaszoltak.

- Éljen Rory! - lihegte Pocket. Tapsolni kezdtek, er�tlenül megéljeneztek. - Éljen Rory! - zihálta Gaylord. - Jól csináltad - jegyezte meg Theo, és szinte ugyanabban a pillanatban

Barry is megszólalt: - Touchdown, haver! - Eegen, szép volt - mondta Clark. - Elkaptad. - Igen, elkaptam - nyögtem. - Most pedig... Valaki volna szíves

elmondani, hogy mit is kaptam el? - Csak maradj ott egy kicsit. - Ez valahogy a te hibád. - Végezzük el a házimunkát. - Clark az emberei felé fordult. - Hol van

Theo? Az el�bb még itt volt. - Átment a dokkba - fuldokoltam. - Oké, emberek, állítsátok le a rendszert, és kapcsoljatok biztonsági

üzemmódba. Ellen�rizzétek a hajtóm�vet, és állítsátok le a Cobb-

tekercseket. Szóljatok Theónak, hogy eressze le az inhibitorokat, és jelöljön ki valakit, aki ellen�rzi a sérüléseket. Semmi kedvem ahhoz, hogy problémánk legyen egy hajszálnyi repedésb�l, amikor felszállunk. Gary és Mark nézze meg a cinklemezeket és a terhelési transzmissziót. Szóljatok Kipnek, hogy biztosítsa a gályát. Gaylord, végezz el egy teljes magnetológiai diagnózist. Minden rendszeren! Barry, állítsd vissza a leereszt� szelepeket, Pocket, te pedig nézd meg, nem sérült-e a rakomány, nem kell-e rögzítenünk. Valaki ellen�rizze a függeszt�m�veket, a biztonsági csörl�ket, az emel�ket. Tizenhárom harmincig kaptok id�t, azután jelentsétek, hogy minden stabil és készenlétben van. Valaki menjen, nézze meg, mennyire ráztuk össze a bakáinkat!

- Remélem, nem hoztuk rájuk a szívbajt - jegyezte meg Pocket, miközben feltápászkodott.

Clark, percek óta el�ször, végre rám nézett. Hamarosan mind engem bámultak. Engem, és a... csomagomat.

Ott kuporogtam, leveg� után kapkodtam, mindkét lábam görcsben, a térdem behajlítva. A hátamat a zsilipajtóhoz nyomtam. A karommal és a térdemmel a dzsekim alatt mocorgó lényt szorítottam.

A látóterem bal szélén a hajóorvos libbent felém. Alacsony, molett n� volt, vállig ér�, sz�ke hajjal, férfias arcvonásokkal, és hatalmas, gyönyör�, kék szemekkel. Az utazás ébren töltött szakaszaiban mindig úgy szólt hozzám, mintha élvezné, hogy elbeszélgethet velem.

- Valamit mondanod kell, Bonnie? - kérdeztem a fogaim közt sz�rve a szót.

Bonnie felemelte a kezét, de nem érintett meg se engem, se a dzsekimet. - Ne nyomorgasd, rendben? Hagyj neki egy kis leveg�t! - Mondd csak, mi az, ami a pólómon keresztül próbálja megmarkolni a

mellsz�rzetemet? Bonnie elpirult. - Visszakaphatnám a kislányt? - A kislányt? Bonnie óvatosan átvette t�lem a dzsekimbe bugyolált valamit. - Köszönöm - mormolta. - Szia. - Bonnie! - csattant fel Clark. - Viszlát - Bonnie megpróbált a hátam mögé kerülni, hogy a csomagjával

együtt kilépjen a zsilipajtón. Clark lecsúszott a rövid létrán, és sikerült elállnia a lány útját.

- Ez a tiéd? - Nos...

- Miért hoztál fel erre a hajóra egy szteroidos egeret?

A lány szinte elrejt�zött az arcába hulló sz�ke tincsek mögé. - Mindig is támogattad, hogy magunkkal hozzuk a kedvenc dolgainkat... - De nem ilyen él�lényeket! Szóval � tehet arról is, hogy elt�nt a

papayám? Bonnie egyik lábáról a másikra állt. - Ööö... Elfogyott az almánk. Nem kellett volna pánikba esnetek. A

kicsikém csak egy helyet keresett magának, ahol leszállhat. Emberek nevelték, hozzánk szokott, ha valaki kitartotta volna neki a karját, valahogy így... akkor leszállt volna rá.

- Rajtam aztán ne landoljon! - mordultam fel. Dühösen néztük, hogy a lény mocorogni kezd Bonnie ölében, majd

kidugja a fejét a dzsekim alól. Háromszög alakú fej, hatalmas, fekete szemek, apró orr, borzas sz�r, és parányi, fekete mancsok. Átkozott legyek, ha nem úgy nézett ki, mint egy pomerániai kutya!

Biztonságos távolságból tettem fel a kérdést: - Ez meg micsoda? - Még sosem láttál repül� rókát? - kérdezte Bonnie. - Ez nem róka. - Hát, nem egészen, de... Clark közbevágott. - Ez egy átkozott óriásdenevér! Hirtelen észrevette, hogy mindenki körülöttünk áll, és a dögöt nézi, és

senki sem foglalkozik a feladatával, a parancsok teljesítésével. - Hé, cirkuszban vagyunk? - kérdezte. - Munkára! A többiek úgy t�ntek el, mintha követ hajítottak volna közéjük. Bonnie is

menni akart, csakhogy �t Clark szándékosan feltartotta. - Egy denevér... - Talpra álltam, és hátrébb húzódtam a lány állatkájától. -

Mit keres ez itt velünk? Itt, az �rben? - Jó kérdés - Clark a lányra nézett. - Nos? Bonnie ismét elpirult. - Hát... Kire bízhattam volna, amíg én az �rben vagyok? Hosszú útra

jöttünk. Eddig még sosem hagyta el a kabinomat. - Sosem hagyta el? - hüledezett Clark. - Egyáltalán, hol szerezted? - Emlékeztek arra a kedves fickóra, aki az utolsó utunk során

felkéredzkedett hozzánk a Doyle-Gray rendszerben? Arra, akinek én gyógyítottam meg a törött csuklóját.

- Arról a zsíros hajú csavargóról beszélsz, akinek tetszettél? - Volt egy csomó egzotikus állata, amiket ostoba emberekt�l mentett

meg, olyanoktól, akik nem tudtak bánni velük. Az övé volt ez a kis repül� róka is... Olyan picike volt még! Mit tehettem volna?

- Ezzel most azt akarod mondani, hogy te lettél a denevér mamája?

- Hát nem aranyos? - Kislány, hajítsd ki ezt az izét a zsilipen! - Nem akarhatod megölni! Tényleg olyan rosszat csinált? Vagy talán túl

sok helyet foglal? - Hát úgy nagyjából öt láb a szárnya fesztávolsága - jegyeztem meg. Négy lá-há-há... - Bonnie sírni kezdett, és néhány másodperccel kés�bb

már vigasztalhatatlanul zokogott. Olyan ügyes és kompetens orvos volt, olyan keveset beszélt, hogy furcsa volt rájönni: valójában még csak egy kislány. Magához ölelte a denevérét, az állat pedig úgy érintette az arcához kicsi, emberi kézre emlékeztet�, fekete mancsát, mintha meg akarná vigasztalni �t.

- Ez nem egy chihuahua - mondta Clark. - Kislány, tényleg muszáj, hogy legyen egy ilyen pulykád? Ez a rémiszt� izé a fagytartályban is veled volt?

Bonnie bólintott. A denevér ismét fészkel�dni kezdett, és ezúttal már kinyújtotta az egyik

szárnyát; a hosszú, szegmentált, fekete, b�rszer� hártya szinte befedte a dzsekimet, amit Bonnie a testtel együtt magához ölelt. Megláttam Bonnie hatalmas, kék szemét, ami az én tekintetemet kereste, amikor nem volt kénytelen a kapitányra nézni.

- Vissza akarod kapni a dzsekidet? - kérdezte Bonnie félénken, és nekilátott, hogy szétnyissa a csomagot.

Tiltakozni kezdtem. - Uh... Talán jobb lenne, ha megtartanád... - Ne aggódj. Vajasgombócnak nincsenek bolhái, vagy hasonló. - Bolhák... - A gyomrom tiltakozón forogni kezdett, miközben Bonnie

kihámozta a denevért a dzsekimb�l, egyik karmát a másik után kiakasztva az anyagból.

- Nem, nem, komolyan beszélek! Teljes mértékben fert�tlenítették, mint minden mást, ami a fedélzeten van. Én magam csináltam.

- Remélem... Szóval: Vajasgombóc? Gaylord és Pocket jelent meg Clark két oldalán, hogy megnézzék a

szörnyet, amit végül mégis sikerült legy�znünk. Gaylord behúzódott Pocket mögé, aki szigorú képet vágott.

- Mi ez? Hogy jutott be a szalonba? Bonnie visszavágott. - Megkértelek, hogy ne menj be a kabinomba, Pocket! - De arról nem szóltál, hogy a kabinod Pandora szelencéje! Landolás

el�tt ellen�riznünk kell a magnetikus tekercsek értékeit. Azok viszont a te kabinodban vannak!

Gaylord is beleszólt a vitába. - Szívrohamot kaptam, amikor ez az izé el�repült onnan! Bonnie megfordult, és Gaylordra meresztette a szemét. - Legközelebb maradjatok kívül! - Azt hiszem, fiúk, engedélyt kell kérnetek, miel�tt beléptek a

gyengélked�be - jegyezte meg Clark. - És akkor ki fogja értékelni az adatokat? - kérdezte Gaylord. Clark

megvonta a vállát. - Majd én. - Te vagy a kapitány! - tiltakozott Pocket. - Ha te végzed a mi munkánkat,

ki végzi el a tiédet? - Rory. Például. - Igen. Rory. Persze. - Pocket bosszúsan és indulatosan kicsúszott a

f�zsilipen, hogy elvégezze azt a munkát, amit a normál landolási procedúra során el kell végezni. Gaylord még egy szúrós pillantással büntette Bonnie-t, majd � is kilépett a f�dokkba.

Alig bírtam lefelé tartani a pisztolyt, amikor Bonnie elejtette a dzsekimet, és a rókapofájú denevér felröppent, hogy aztán belekapaszkodjon a lány karjába, és úgy lógjon rajta, mintha csak egy faág lenne. Elégedettnek t�nt, ahogy hátsó lábai csontos ujjaival, karmait a szolgálati tunika véd�kézel�jébe mélyesztve er�sen belekapaszkodott Bonnie csuklójába. A leveg�ben szélesebbre tárta a szárnyait, mint az ebédl�asztal hossza, majd a teste mellé húzta, szinte összecsomagolta mind a kett�t - pontosan úgy csinálta, mint a vámpírok a mesékben. Amikor ezzel megvolt, kutyaszer� szemével rám, meg Clarkra bámult.

Clark rámeredt, azután Bonnie-ra nézett. - Vidd innen. Tedd be valahova. Zárd be. Többé nem akarom látni.

Mostantól fogva amíg él, keress valakit, aki vigyázni fog rá. - Megígérem - mondta Bonnie. Felemelte a karját, ami megfeszült a

rácsimpaszkodó denevér nem elhanyagolható súlyától. - Barátságos. Egyáltalán nem vad. Látod? Odatartotta elém az állatot - talán azt akarta, hogy simogassam meg.

Visszahúzódtam. - Utálom a repül� dolgokat. - Micsoda? Az olyanokat, mint a barázdabilleget�k meg a lepkék? - Utálom, ami repül és harap. Gy�lölöm �ket. - De � aranyos, csak kapaszkodik, mást nem is csinál, ugye? Ezt el kell

ismerned. - Ja, persze, nagyon aranyos - szólt közbe Clark. - De egy csepp guanót

sem akarok meglátni ezen a hajón! Megértetted?

Bonnie egyetlen szó nélkül kiment a tatra nyíló zsilipajtón, abba az irányba indult, ahol a parányi, egyszemélyes kabinok sorakoztak. Clark mély lélegzetet vett, majd a kézi egységét a hajó rendszereire hangolta. Meleg helyzetet éltünk át, de a dolgok jól állhattak, mert Clark kacsintott egyet, bólintott, majd a mellénye zsebébe dugta a készüléket. Azután rám nézett; úgy t�nt, mintha zavarban lenne egy kicsit.

Visszaültem az ebédl�asztal sarkához. - Hosszú, csendes pihen� az �rben. Err�l beszéltél. Laza menet lesz, ezt

mondtad. - Fogd be a szád. Ezt meg most mondom. - Clark ellépett mellettem, és a

hajó egyik komptech-paneljéhez lépett, amelyen keresztül szinte azonnal rá lehetett állni a hajó rendszereire. Egyszer már elmondta nekem, hogy szükség esetén akár egyetlen ember is képes m�ködésben tartani az egész hajót. Nem fenntartani, csak m�ködtetni, és ezt sem túl sokáig.

Beleszólt a panelbe: - Hivatalos hozzáférési kód: X1 Speciális �rjáró Teherhajó, Vinza,

PlanCom kontraktus: hetes-hetes-négyes. Rosamond 6-os bolygó elérve, július 14-én, tizenhárom óra tíz perc... négy másodperckor. Biztonságos landolás az el�re meghatározott koordinátákon, esemény nem történt. Clark Sparren, kapitány. Meghatalmazás száma: SP405. Naplózást, biztosítást, küldést.

- Biztosítás rendben - válaszolt a komputer. - Úti jelentés elküldése folyamatban. Jelentés a Nebula Habitációs Divízónak, PlanCom Inc., Cincinnati, Ohio. Köszönöm, és kellemes szolgálatot.

- Kösz. - Clark megérintett egy gombot a vezérl�panelen. - Theo, kapcsold be a letapogatókat, és derítsd fel a terepet. Körül kell néznünk, miel�tt kimegyünk.

- Rajta vagyok - felelte Theo valahonnan a hajó mélyér�l. - Imádom ezt a pillanatot -jegyezte meg Clark. - Bár nem várok t�le

semmi különöset. - Esemény nem történt - visszhangoztam. - Ne ismételgesd a szavaimat. - Ez volt a legundorítóbb dolog, amit valaha láttam, és már öreg vagyok. - Huszonnyolc vagy, Mózes. - Elég öreg vagyok ahhoz, hogy tudjam, amit tudni akarok, és meg is

szerezzem. - Letöröltem az arcomról a verítéket. Legalábbis reméltem, hogy csupán veríték. - Miért nem engedted, hogy lel�jem?

- Azért, mert nincs szükségünk egy lékre a hajón. A küls� falra céloztál. Azután, hogy ezt kimondta, ostobának éreztem magam, hogy erre nem

gondoltam korábban.

Clark mélyet sóhajtott, és ezzel mintegy pontot tett a reggeli kellemetlen eseménysorozat végére.

- Jó dolog így kezdeni a napot. Atmoszférikus problémák, egy megvadult denevér üldözése, és mindez reggeli el�tt. Erre a hónapra már kijutott a nehézségekb�l. Mostantól fogva minden könny� lesz.

Olyan tekintettel néztem rá, amit mindketten ismertünk. - Nem ismered az anyámat. Legyintett. - Akár tetszik, akár nem, holnap már útban leszünk vissza, a Föld felé, az

anyád meg az emberei pedig velünk együtt biztonságban lesznek. - Adj neki valami elfoglaltságot. Tedd be hozzá a denevért. - Gyere velem! Átment a dokkzsilipen, belépett a hajó tágas hangárkiköt�jébe. A kiköt� -

ahogy azt korábban, az ismerkedési körút során elmagyarázták nekem - nyitott terület volt, amit arra alakítottak ki, hogy szinte bármilyen szállítókonténert befogadjon. A hajó vastag test�, masszív felépítés� volt, a kialakítása haszonelv�, a hossza majdnem arányos a magasságához képest. A mozgatható bels� falak átrendezésével bármilyen szállítmányt el lehetett helyezni benne. Láttam, hogyan csinálják; tényleg érdekes volt végignézni, ahogy a futballpálya méret� fedélzet egyetlen gombnyomásra átkonfigurálja magát.

A dokkban nem volt semmi, amit díszesnek lehetett volna nevezni, ellentétben a hajó utasterének néhány részével, ahol az esztétikáról sem feledkeztek meg. Ott semmi sem volt szép; ezt a helyet csak azok tudták értékelni, akik a szakért� szemével néztek szét. Azt hiszem, a legénységnek tetszett. Minden fekete volt, szürke meg fehér, fémes szín�, kivéve az élénk szín�re festett rotációs emel�darukat, amelyeket vörösre, sárgára, zöldre, kékre, vagy bíborvörösre mázoltak a gyorsabb azonosíthatóság érdekében. A színük miatt olyanok voltak, mint egy sor játékszer. A fagyasztás el�tti két hónapban általában Pocketet kísérgettem a hajón, segítettem neki - tulajdonképpen csak azért, hogy elfoglaljam magam, és a többiek ne mondhassák, hogy csak a számat tátom. Eleinte Clarkot követtem mindenhová, amikor a kapitányi munkáját végezte, de az � közelében mindig idétlennek éreztem magam. Nagy stróman vagyok. A bosunoknak mindig szükségük van ilyen segédekre. Megfogtam bizonyos dolgok másik végét, elkattintottam egy-egy kapcsolót, felakasztottam valamit, beindítottam valamit, elvittem valamit innen amoda, kinyitottam a zsilipajtókat, bezártam bizonyos ládákat, elszaladtam, és odavittem, ami kellett, vagy álmélkodva figyeltem. Pocket hasznomat vette, bár ezt sosem mondta ki. Magányos fazon volt, sosem szeretett segítséget kérni, de örült,

ha mégis kapott. Nem trécseltünk, mégis remek volt a kommunikációnk. Egy id� után megéreztem, mire van szüksége, és tudtam, mikor kell „félreállnom az útból". Amikor a többiek elmentek mellettünk, és végezték a munkájukat, vagy a rakodógépeket kezelték, én sem tétlenkedtem, „dolgoztam" - vagy ténylegesen csináltam valamit, vagy egyszer�en félrehúzódtam Pocket el�l.

Miközben azt kívántam, bárcsak megint Pockettel lehetnék, követtem Clarkot a középs� fal melletti folyosón. Ez a fal a raktér teljes hosszában végighúzódott. Körülöttünk az emberek kúsztak, másztak, a konténerekkel vacakoltak. Clark egyetlen pillantást sem vetett rájuk, amikor átsietett közöttük. Talán ez volt a szokás; talán így akarta rábírni a többieket arra, hogy a munkájukra összpontosítsanak, ne arra, hogy figyeli �ket a kapitányuk.

Végigsiettünk a sárga konténerek között kialakított folyosón. A konténerek mindegyike akkora volt, mint egy garázs. Mindegyiken ott virított a PlanCom lógója, a musztángháton ül�, egy bolygót meglasszózó cowboy sziluettje. Már-már futnom kellett, hogy lépést tartsak Clarkkal. Mindig komolyan vette az id�beosztást. Bakancsa határozottan dobogott az újrahasznosított keménygumival borított padlón, egészen a hajtóm�teremig, ahol végül megállt. A hajtóm�teremben voltak a mágnesmez�s propulziós egységek és a plazma reaktorkamrák. Erre csak azért emlékszem, mert az ajtón a következ� felirat állt: „MÁGN. MEZ� PROP / PR. KAMRA - BELÉPÉS KIZÁRÓLAG A LEGÉNYSÉG TAGJAI SZÁMÁRA". Mindig el kellett haladnom mellette, ha történetesen a tatba akartam átjutni. Nem tartoztam a legénység tagjai közé, ezért sosem mentem be.

Sosem? Ez most úgy hangzott, mintha legalább egy éve a hajón lettem volna. Az igazság az, hogy két hónapot töltöttem ott ébren, és tizenöt hónapot mélyálomban. Clark felnézett a hatalmas konténerekre.

- Ezekt�l a dobozoktól mindig ideges leszek, elég, ha elmegyek mellettük. Eszembe jut, hogy valami meghibásodik, meg hasonlók. Senki sem tökéletes - és egyetlen automatizált rendszer sem m�ködhet hibátlanul. Ha a biztonsági rendszerben beáll valami zavar, körülbelül nyolcvan másodpercen belül végünk.

- Hát az ember id�nként rákényszerül, hogy mások kezébe helyezze az életét - jegyeztem meg, valójában azért, hogy megnyugtasson.

Nem felelt. Mély lélegzetet vett, kifújta a leveg�t, aztán a legközelebbi, zöld óriáskonténerhez lépett, felnézett a tetejére, aztán a biztonsági zár paneljára nézett. Mindkét hüvelykujjára szükség volt az azonosításhoz. A kis monitoron el�ször az aktiválódást és a figyelmeztetést jelz� kis piros

lámpa gyulladt ki. A továbbiakban, ha illetéktelen személy próbál bejutni, ha a rendszer nem ismeri fel a program dekódolását végz� hüvelykujj mintázatait, az illet� komoly elektromos ütést kap.

Hátrébb húzódtam, és reméltem, hogy hatókörön kívül kerültem. Nem akartam túlságosan visszalépni, nehogy Clark meglássa, hogy ideges vagyok. Neki legalább ahhoz volt bátorsága, hogy bevallja, fél. Ett�l kissé elszégyelltem magam.

A piros lámpa narancssárgává változott, a közepén zöldesen világított. Clark el�red�lt, és odatartotta a bal szemét a retinafelismer�höz. A fény sárga lett. A közepén megmaradt a zöld folt. Clark el�húzta az MRI szkennerét, és a bal halántékához szorította. Az agyletapogatással befejez�dött a személyazonosítás. A sárga fény kialudt, villogni kezdett a zöld folt, fölötte pedig megjelent a felirat: VIGYÁZAT!

Vigyázat... vigyázat... vigyázat... A konténer óriási ajtaját alkotó panelek egymás után oldalra húzódtak. A

tároló kinyílt. Ekkor már semmi sem választott el minket a konténer belsejében lév� borzalomtól.

Még hátrébb léptem. 2

A masszív ajtópanelek úgy húzódtak egymás alá, ahogy a hagyományos ablakred�nyök lécei szoktak, hogy beeresszék a felkel� nap sugarait. A hátam a mögöttem álló konténernek ütközött. Széttártam a karomat.

- Szentséges isten... Az óriás konténer belsejében nem kelt fel a nap. Nem volt semmi, amit�l

visszatérhetett volna a bátorságom. Egymás mellett álltunk. Clark egy kicsit magasabb és testesebb volt, mint én, de hirtelen mindketten apróvá váltunk. A mellkasom összeszorult, a szívem zakatolni kezdett, ahogy felnéztem a robotok csillogó falanxára. A Papnevelde-dombon felsorakozó konföderációs er�kre emlékeztet� mechanikus regiment tagjainak teste tele volt pengékkel, robbanótöltetes tüskékkel, ezerszem� szenzorokkal, és még egy csomó olyan dologgal, amir�l minden embergyereknek ugyanaz jutott volna az eszébe: „ne nyúlj hozzá, veszélyes!" A több tucatnyi egység úgy nézett ki, mintha kerek sisakkal felszerelt töltény lenne. A sisakokat pengékkel, tövisekkel és érzékel�kkel látták el. Az egységeknek nem volt elüls�, hátulsó, vagy oldalsó részük. Mindegyiknek hat, hajlítható lába volt, amit bármilyen kombinációban használni lehetett. Bármelyik irányba képesek voltak mozogni. A szenzoraikkal érzékelt célpontokra méreggel

töltött nyilakat l�ttek ki. A nyilak szuperszonikus sebességgel repültek. Amit egyszer célba vettek, az nem menekülhetett. Már láttam hasonló, de kisebb egységeket, amelyeket városi csaták során vetettek be, de ilyen nagy, és tökéletesen felfegyverzett gépekkel még nem találkoztam. Még úgy is agressziót sugároztak, hogy mozdulatlanul, vigyázzban álltak. Pokolian félelmetesek voltak.

- Nem semmik, igaz? - Clark végigpillantott a veszedelmes seregen. A raktér lámpáinak fénye megcsillant a robotkatonák testén, rávetült Clark túlságosan emberi arcára, és fémkorongokká változtatta a szemét. - Ezek közül mindegyik képes arra, hogy kiirtson egy kisebb várost. Olyan szenzorokkal rendelkeznek, amelyek segítségével képesek felkutatni azokat az él�lényeket, amiknek a DNS-e nem passzol az adott bolygóhoz. Azok a tüskék fúró-fecskend� fegyverek. A testekben lév� tartályok tele vannak méreggel, ami halálos minden olyan él�lényre, amely nem �shonos ezen a helyen. Ha valami elég közel kerül a robotokhoz, kész, vége. Ha mondjuk elrontanék valamit, és ezek elszabadulnának, nekünk annyi. A kis méregfegyvereknek csupán két komoly célpontjuk lehet: az idegenek, amelyek megszállták ezt a bolygót, meg mi. A planétán minden más egyebet megkímélnek.

Sehogy sem találtam a hangom. - Hogyan... hányan... ?

Nem bírtam normálisan feltenni a kérdést. Clark hangján érz�dött a megillet�döttség. - Mindegyik konténerben ötszáz van bel�lük. Kilencven ilyen konténerem

van. Éreztem, hogy tudatában van a saját felel�sségének, és hogy ámulattal

tölti el a helyzet. Ez volt a legfontosabb dolog, amit valaha tett, és számítani lehetett arra, hogy sosem kap még egy ilyen komoly feladatot. Ez meg is látszott az arcán. Máskor lágy, nyugodt vonásai megkeményedtek, rózsás és gondtalan arca ráncos lett és szürke. Tiszteletteljes csendben álltunk egymás mellett.

Összerezdültem, amikor valami megmoccant mellettem. Oldalról az els�tiszt, Theo lépett hozzánk. Theo azok közé az emberek közé tartozott, akiknek semmi sem kerüli el a figyelmét, akik hajlamosak úgy belemerülni a részletekbe, hogy sosem látják meg a nagy egészet, amit azok alkotnak. Végignézett a méregfegyvereken.

- Legyünk átkozottak! - mormolta. - Szóval így néznek ki... Csak akkor értettem meg, hogy korábban még nem látta a

szállítmányunkat. Elképzelhet�nek tartottam, hogy a konténereket még a PlanCommal szerz�désben álló biztonsági cég zárta és pecsételte le. Ez

így volt helyes, hiszen fel kellett készülni arra, hogy valami hiba csúszik a számításba. A hajón már egy elszabadult denevér is kis híján katasztrófát okozott. Tudtam, Clark megtalálja a módját annak, hogy igazolja a tevékenységünket, hogy fogja ezt a szupertechnológiát, és felhasználja az általa jónak ítélt cél elérése érdekében. Lehet, hogy Bonnie egész végig a gépek útjába kerül� kis állatokért aggódott volna, Gaylord pedig minden bizonnyal elbújik, míg az egész véget nem ér.

Én a magam részér�l iszonyúan féltem. Ez abban a percben nem is t�nt ostobaságnak.

- Minden rendben - mondta Clark. - Egyel�re ki vannak kapcsolva. Élesítenem kell �ket.

Beütötte a panelen a „felmelegít�" kódot, amely aktiválta a programot. A jelzést az összes többi konténerbe el lehetett juttatni.

- Mi aktiválja �ket? - kérdeztem elfulladó hangon. - Én - felelte Clark. - Van egy sor biztonsági blokk. Rajtam kívül csak

Theo képes elvégezni az aktiválást. Ám én valamennyi kódot ismerem, Theo csak minden másodikat. Ha velem történne valami, Theónak a kabinomban lév�, csak általa használható komputerbe kell beütnie a saját kódjait, és akkor megkapná az enyémeket is. Ez nem egészen olyan mint megnyomni egy gombot.

Megnyomott egy gombot. A robotok els� sora világítani kezdett; a szkennerek energiát szívtak magukba. Még hátrébb húzódtam, de aztán megértettem, hogy a robotokkal szemben az sem számítana, ha rohanni kezdenék. Követnének, levadásznának, sosem adnák fel a hajszát.

- Miután aktiváltuk �ket, miután kikerültek a konténerekb�l, nincs hátraarc - mondta Clark. - Nem lehet visszarendelni �ket, míg nem merítik le magukat, vagy nem kutatják át a bolygó minden egyes négyzetméterét. Még a víz alá is lemennek. El tudod képzelni, milyen lehet egy óceánfenék, ahol ilyen robotok sétálgatnak?

- Kellemes, strandolásra alkalmas hely - nyögtem ki nagy nehezen. - És mi történik akkor, ha mindkett�töknek baja esik?

- Akkor egy kicsit komollyá válna a helyzet - ismerte el Clark. Megrázta a fejét, hogy szabaduljon a kérdés hipnotikus utóhatásától. - Oké... Egyel�re zárjuk vissza. Nem akarom, hogy a többiek is idejöjjenek, és bámészkodni kezdjenek, mintha vásárban lennének.

Aktiválta a kontrollokat, és néhány másodperccel kés�bb az ajtó lemezei sorban a helyükre fordultak, míg végül lezárták a konténer nyílását. Miután az utolsó két panel is visszacsúszott, kattanás hallatszott, majd mély, kísérteties csend támadt. A méregfegyvereket ismét bezárták a ládájukba, a mi agyunkban azonban ott volt a sisakos, kékesszürke testek képe, a

robotok emléke, amelyek úgy álltak odabent, mint az ugrásra kész lovak, arra várva, hogy megszólaljon a cseng�, aminek a hangjára kiugorhatnak és akcióba lendülhetnek.

Clark látta, hogy az els�tisztje a konténerek autodiagnosztikájának kijelz�it vizsgálgatja.

- Theo, hívd össze az embereket! Theo a saját hordozható komputerével bekapcsolta a hajó bels�

kommunikációs rendszerét. - Mindenkinek! Gy�lés középen! - A hangja visszhangot vert a tágas

csarnokban. A legénység tagjai egyenként jelentek meg; a fedélzetre, vagy a

függ�folyosókra nyíló zsilipkapuk mögül léptek ki. Ott volt a pilóta, Barry, meg a navigátor, Mark, aki mellesleg a

gépészethez is értett. Megérkezett Gaylord, a magnetológus, és Wade, az elektrikus specialista. Hamarosan Axell, a menyétszer� komputeres srác is befutott, � Pockettel érkezett, aki a hajó általános rendjéért, és a rakomány biztonságáért, a rakodásért felelt.

Végül Kip Singleton dugta be kopasz fejét az egyik zsilipajtón. � volt a szakácsunk. Sokszor magában beszélt, de remekül f�zött. Minden áldott nap leborotválta a fejét, mert irtózott a gondolattól, hogy esetleg egy hajszál kerül az ételbe. A többiek imádták ugratni, mindig felemlegették neki, hogy a szemöldökét még meghagyta. Pocketnél fogadásokat lehetett kötni, hogy Kip mikor szánja rá magát a két sz�rcsík eltávolítására.

Nem ismertem �ket valami jól, és sejtettem, hogy talán sosem fogok közelebb kerülni hozzájuk. Tizenöt hónapot töltöttünk együtt a hibernálóban, ahol elzsibbad az ember lába, miközben bizarr álmokat lát, de ez nem olyan közös élmény, ami meghitté teszi a kapcsolatokat. Általában Clark vagy Pocket közelében lógtam, id�nként meg Bonnie-val, aki szeretett beszélgetni velem. Sajnos pontosan azt a témát kedvelte leginkább, amit én a legjobban utáltam: hírneves anyám dolgait. Sosem szerettem róla beszélni, de Bonnie édes volt, imádni való, meg lelkes, nekem pedig nem volt szívem ahhoz, hogy lerázzam, vagy elmondjam neki az igazságot anyámról.

A többiek viselkedése szemmel láthatóan megváltozott, amikor a Gyarmati Tengerészgyalogság egyik osztaga csatlakozott hozzánk. A csapat négy férfiból és egy n�b�l állt; a katonák különleges kiképzést kaptak �rbéli küldetések végrehajtására, és egyformaságukkal, merevségükkel igencsak elütöttek a hajó vegyes legénységét�l. Egyforma gyakorlóruhát viseltek, amelyhez egész testet véd�, téglavörös, b�rhöz tapadó, speciális véd�betét is tartozott. A Földön a katonák általában nem

viseltek vörös szín� holmikat terepen, mi sem szoktunk hozzá az efféle látványhoz, ezért meglehet�sen idegennek találtuk �ket. Arra készültek, hogy egy számukra is idegen környezetben fogják végrehajtani az akciót. Valójában a ruhájuk színe volt az els� utalás arra, hogy milyen szín� lesz a bolygó, amely felé tartunk.

Hamarosan mindenki megérkezett, Bonnie futott be utoljára; ezúttal nem hozta magával azt a holdkóros egerét. A tervek szerint az egész küldetésnek néhány óra alatt le kellett zajlania. Utána újabb tizenöt hónapig tartó fagyasztás várt ránk, míg visszajutunk a Földre. Tisztában voltunk azzal, hogy mire visszatérünk, a csecsem�k már járni fognak, a részvények árfolyamában jelent�s változás állhat be, az a sorozatgyilkosság pedig, amin akkor már három éve dolgoztam, történelemmé válik - velem együtt. A kapitányság elengedett, csak kétheti szabadságot vont le t�lem.

A hely egyáltalán nem olyan volt, ahol épesz� emberek a saját jószántukból néhány óránál többet akarnak tölteni, ha nem feltétlenül muszáj. Láttam a jelentéseket, amelyeket azokról a lényekr�l készítettek, amelyeket el kellett pusztítanunk. Elolvastam a néhány, rendelkezésre álló beszámolót. Ezeknek az állatoknak valamilyen módon és meghökkent�en rövid id� alatt sikerült elfoglalni a tökéletesen biztosított objektumokat, és cafatokká tépni a képzett szakembereket.

- Oké, ismertetem a helyzetet - kezdte Clark. A legcsekélyebb nehézség nélkül váltott át kapitány „üzemmódba". Már régóta dolgozott teherszállító hajókon, ahol a munkája, ami mellesleg passzolt a természetéhez, az volt, hogy a hosszú utak minél eseménytelenebbül teljenek el. - A bolygó felszínén vagyunk. Engedély nélkül senki sem hagyhatja el a hajót. Ezt valamennyien tudjátok. Engedélyt csak ketten adhatunk: én és Theo. Kaphatnék egy monitort?

Theo rácsatlakoztatta a kézi komputerét a hajó rendszerére. A mennyezet egyik nyílásából leereszkedett egy monitor. Azt hiszem, a hajó tele volt ilyen szerkenty�kkel. Megfeszítettem a vállamat, és felkészültem arra, hogy egy sötét és förtelmes táj fog a szemem elé tárulni, amelyet azok a gonosz, vérengz� lények, a fekete halál legújabb megtestesít�i uralnak.

A monitor aktiválódott. Megjelent rajta a hajó körüli terep, a Rosamond nev�, mindent�l távol es� bolygó egy parányi szelete. A hajó szkennerei lassan végigtapogatták a környéket.

Hunyorogva kutattam a borzalom, a veszély jeleit. Meglepetten láttam, hogy idegen, de békés táj vesz körül minket. Fekete

ösvényeket fedeztem fel a különböz� vastagságú, vörös oszlopok között,

amelyek talán egy erd�t, talán egy katedrálist alkottak. Vajon hol vannak azok a félelmetes dögök? Hol vannak azok a sátánfajzatok?

Clark a monitorhoz lépett, aminek a szélessége annyi lehetett, mint a kapitány karjának hossza. A képerny�n sorban megjelentek azok a részletek, amelyeket a Vinza vizuális érzékel�i láttak és közvetítettek nekünk.

- A tudósok tábora a hajó automatikus védelmi zónáján belül helyezkedik el. Itt láthatjátok, hogy alig fél kilométerre van attól a helyt�l, ahol landoltunk.

Félrehúzódott, és rámutatott egy kis falura, amelyet el�regyártott lakóblokkok alkottak. Az ilyen blokkok automatikusan beásták magukat a talajba, lehorgonyozták magukat. Minden elképzelhet� természeti és talajviszony mellett letesztelték az egységeket, a Góbi-sivatagban éppúgy kipróbálták �ket, mint az Antarktiszon. Formájukat tekintve lefelé fordított tálakra emlékeztettek, a küls� részükhöz ívelt merevít�k tapadtak. A lehet� legellenállóbb, leger�sebb és legmasszívabb építmények voltak, amelyeket az emberiség a birtokában lév� tudás felhasználásával el tudott készíteni. Ha lezártak egy ilyen házat, és használói elég óvatosak voltak, egyetlen ismert él�lény - még az ember sem - volt képes er�szakkal bejutni. A faluban nem sétálgattak emberek, senki sem lépett ki a kunyhókból, hogy az üdvözlésünkre siessen. Ez eléggé különös volt, hiszen a tudósók több hónapja éltek teljes elszigeteltségben. Arra számítottam, hogy bizottsággal fogadnak majd minket, de egyetlen lélek sem mutatkozott.

- Nem látok mozgást - jegyezte meg Theo. - Idegen lényt sem... - Semmi olyasmit, ami hasonlít az idegen lényekre - er�sítette meg Clark.

- Ha lennének a közelben ilyen él�lények, a hajónk automatikus védelmi rendszere már megkezdte volna a megsemmisítésüket. Mivel erre nem került sor, feltételezhetjük, hogy a terep elég biztonságos ahhoz, hogy elvégezzük az els� felderítést.

Észrevettem, hogy a falu épületei pontosan olyan szín�ek, mint a terep; a bolygón a jelek szerint minden téglavörös volt, amit csak a fekete és sárga vízszintes sávok tettek érdekesebbé. Mivel a házak a Földön készültek, megállapítottam, hogy valaki alaposan felmérte a bolygót, miel�tt ideküldték a tudósokat.

- A parancsunk a következ�. El�ször: kiüríteni. Másodszor: pusztítani - folytatta Clark. - Stabilizáljuk a primer helyszínt, ami nem más, mint egy százméteres sugarú kör, amelynek a középpontja a hajó. Nem akarunk további meglepetéseket... -A legénység tagjai felnevettek, és a szemüket forgatták, de érz�dött rajtuk, hogy idegesek. - Felderítést végeztetünk az el�re kijelölt kiszálló csapattal, tudjátok, kikb�l áll, majd összegy�jtjük a

kockafej� tudósokat, Rory megszámolja �ket, és mindenkit biztonságba helyezünk a Vinzán. Rorynak van pár felvétele ezekr�l az emberekr�l, ismeri a személyazonossági kódjukat is. Nekünk annyi dolgunk lesz, hogy segítünk neki a munkájában. A m�velet maximum tíz órát fog igénybe venni. Azután kihelyezzük az automatizált méregfegyver-szakaszokat, és szépen hazarepülünk, hogy a robotok a következ� tizenegy és fél hónap során elvégezzék a saját feladatukat. De ez már valaki más problémája lesz, szóval örülhetünk.

- Kérdés - szólt közben Gaylord. - Negyvenkét, vagy ötvenkét embert kell kivonnunk? Egymásnak ellentmondó jelentéseket kaptam.

- Rory, erre inkább te válaszolj. Kihúztam magam. Nem számítottam arra, hogy kérdést tesznek fel

nekem. - Ötvenketten vannak, ha még valamennyien élnek. Valamennyien

tudósok, specialisták, gyakornokok és diákok. Mindegyiket az anyám választotta ki erre a küldetésre. Nem fognak ellenállást tanúsítani.

- Hogyan fogunk evakuálni ötvenkét embert a felszerelésükkel együtt, röpke tíz óra alatt?

- Úgy, hogy nem foglalkozunk a felszerelésükkel - mondtam. - Összegy�jtjük az embereket, és csak a ruhát hozhatják magukkal, amit éppen viselnek, meg a csecsem�ket, akik azóta születtek, amióta a csapat itt tartózkodik. Ha elég okosak voltak a tudósaink, egyetlen gyerek sem lesz.

- Nem fognak ellenkezni? - kérdezte Bonnie. - Nem - mondta Clark. - A bolygó sterilizálása után szép nyugodtan

összegy�jthetik a felszerelésüket és a tudományos feljegyzéseiket. Akkor már tiszta lesz a hely.

- És mi van akkor, ha nem akarják itt hagyni a holmijukat? - Senki sem kérdezi meg t�lük, mit akarnak hozni, és mit nem. Egy-két percig tartó, mély, feszült csend támadt, amit végül Theo tört

meg. - Mennyit tudunk ezekr�l a bogárlényekr�l? Clark megvonta a vállát. - Nagyok. Rondák. Gyorsak és kegyetlenek. Agresszívek és ravaszak. - Ügyvédek - jegyeztem meg halkan. A felharsanó nevetés hallatán összerezzentem. Idegen voltam a hajón. A

többiek reakciója meglepett, kényelmetlenül éreztem magam. Mozdulatlanná dermedtem, nem akartam rontani a helyzetemen. Nem volt szükségem arra, hogy szeressenek. Csak annyit kellett elérnem, hogy egy rövid id�re elfogadjanak.

- Nem maradunk itt annyi ideig, hogy bajba keveredjünk -folytatta Clark. - Éjfél el�tt be kell fejeznünk a kiürítést. Egyszer� feladatnak látszik, az is lesz. Napkelte után, világosban megyünk le, ez a legbiztonságosabb id�szak. Mindenki elvégezte az idegen lényekkel kapcsolatos házi feladatát? Tudjátok, mik azok, amiket el kell kerülnünk?

Mindenki bólintott. Végignéztem a többieken, láttam az arcrezdüléseiket, a szemük mozgását, megfigyeltem a testtartásukat. Az apró jelek elárulták, hogy valójában nem nézték végig a szalagokat, pedig ezt kellett volna tenniük. Mafla képet vágtak.

- Itt vannak a tengerészgyalogosok, hogy vigyázzanak ránk - folytatta Clark. - Meg itt van Rory is, hogy meggy�zze az anyját, aki ezt a tábort vezeti. Valószín�leg már mindenki hallott Jocasta Malvaux-ról. Kemény tudós, nagy hatalommal, és befolyásos ismer�sökkel rendelkezik. Ha � benne van a dologban, már minden simán fog menni. Azután kieresztjük a méregfegyvereket, és elhúzzuk a csíkot. MacCormac ezredes, van valami hozzáf�znivalója?

A tengerészgyalogosok parancsnoka kopasz fickó volt, a szeme olyan kék, mint az alaszkai kutyáké. El�rébb lépett. A hangja kissé magas volt, és meghökkent�en szelíd, de az egész pasasban csupán ez utalt némi puhaságra. Engem nem ejtett át a trükkel.

- A legfontosabb: a megfert�z�dés elkerülése - mondta. - A hajót és a környékét �rizni fogjuk; egész id� alatt tizenkét automata fogja felügyelni a zónát. A hajó automatikus önvédelmi rendszere megvéd minket, ha esetleg elkövetünk valamilyen hibát. Semmi sem juthat fel észrevétlenül a fedélzetre. Egyetlen tojás is képes elpusztítani a hajót. Korábban már történt ilyesmi. Ez az oka annak, hogy evakuáljuk a lenti csoportot, és a robotokra bízzuk a rohadékok levadászását.

- Tudjuk, hogy mit esznek? - kérdezte Bonnie. - Úgy értem... Embert esznek?

- A feljegyzésekben nincs benne, hogy emberev�k - mondta Clark. - Nem tudjuk, min élnek. Talán semmin. -Hm...

Mindenki várt, de Bonnie-nak hirtelen inába szállt a bátorsága. - Rajta, kislány! - biztatta Clark. - Beszélj csak! Bonnie elpirult, de

beszélni kezdett. - Az ilyen nagy termet� és aktív lényeknek táplálkozniuk kell valamivel.

Túl vékonyak és csontosak ahhoz, hogy sokat tároljanak. - Tehát sérülékenyek -jegyezte meg Gaylord. - Én erre azért nem fogadnék - figyelmeztette MacCormac. - Az ilyen

feltételezések vezettek arra, hogy egy teljes tengerészgyalogos-század

odaveszett. A vastag nyakú, er�s, bikaszer� férfira, meg a másik hét embertankra

néztem, és megpróbáltam elképzelni, mi az, ami képes keresztüljutni rajtuk. Hirtelen megörültem, hogy egyikük sem volt a fedélzeten, amikor a rókadenevér elszabadult - ezek képesek lettek volna keresztüll�ni a hajó falait. Csak találgatni tudtam, miért nem engedték meg nekik, hogy komolyabb l�fegyvereket tartsanak maguknál addig, amíg a hajó az �rben volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem rendelkeztek fegyverekkel, mindig volt náluk idegbénító, sokkoló, meg pár szimpla penge.

Hirtelen ostobának éreztem magam amiatt, hogy el�húztam a plazmapisztolyomat, és megfeledkeztem arról, hogy korábban miért is kellett eltennem. Elvesztettem a józanságomat. Visszagondolva szörnyen szégyelltem magam emiatt.

MacCormac lecsatolt az övér�l egy jellegtelen, kék hengert, és feltartotta. - Ez egy adag lúg. Aki már dolgozott konyhán, pontosan tudja, hogy a

szódabikarbóna hogyan semlegesíti a savat. Köztudott, hogy ezek az állatok savat köpnek vagy fröcskölnek, ha a testüket sérülés éri. A kiszállóegység minden egyes tagjánál lesz egy ilyen lúgtartály. Ha valakire, vagy valaki szomszédjára sav kerül, ezt szórják rá a sebre. A lúg közömbösíti a sav hatását, míg a sérült megkapja a szükséges orvosi ellátást. Miss Bardolf különleges kiképzést kapott a savmarta sebek ellátására.

Bonnie korántsem volt olyan magabiztos a saját képességeit és szaktudását illet�en, mint MacCormac. Hatalmas, kék szemével idegesen tekintgetett szét, úgy, mintha abban reménykedne, hogy senki sem akarja majd próbára tenni.

Miel�tt ezek a gondolatok megszilárdulhattak volna, Clark feltette a kérdését:

- Ezredes, megtenné, hogy bemutatja nekünk az önvédelmi rendszer m�ködését?

- Természetesen, uram. - MacCormac mereven jobbra fordult, a csillogó-villogó vezérl�panel elé állt, amin legalább ezer kis érint�lap sorakozott egymás mellett és alatt. Egészen véletlenül tudtam, hogy az egész hajón csak hat ilyen szerkezet van. A fényes, csillogó, sárgásán fémes anyagból készült „aranymagok" segítségével minden rendszerhez hozzá lehetett férni; azok, akik értettek a kezelésükhöz, szinte bármit meg tudtak csinálni a segítségükkel. Ha a vezérl�, vagy valamelyik létfontosságú zóna megfert�z�dik, az aranymagokon keresztül még a hajó felszállásával, kormányzásával, vagy landolásával kapcsolatos feladatokat is el lehetett végezni. Amikor MacCormac belenyúlt a rendszerbe, mély mormogás

támadt a hajó gyomrában. A máskor inaktívnak látszó mágneses reaktorkamrákból energiasugarak áramlottak ki, hogy a fejünk fölött, a Vinza küls� burkolatán hálót alkossanak.

A monitoron tisztán látszott, hogy a táj és a tábor épületei zavaróan kékeszöldre színez�dtek. Elektronikus zümmögés hallatszott, ami olyan er�s volt, hogy ösztönösen a fülünkhöz kaptuk a kezünket. A zaj hirtelen abbamaradt. A kékeszöld szín fakulni kezdett, és lassanként olyanná vált, mint a bolygó természetes aranyragyogása.

- Ez a buborékgolyó-mez� energiahullámokat továbbít - mondta MacCormac. - Minket, embereket nem öl meg, de akit telibe kap egy ilyen ütés, nem ússza meg horzsolások nélkül. Ha valakit elkap egy ilyen hullám, azonnal induljon el a hajó irányába. Az energiatöltetek a zóna pereménél a leger�sebbek.

- Nem öli meg az embereket? - kérdezte Bonnie. - Nem, de DNS-re hangolt kódolása szerint elpusztít mindent, ami nem

ember, és öt fontnál nagyobb a súlya - mondta az ezredes. - Remélhet�leg nem leszünk itt olyan sokáig, hogy véletlenül szénné égessük a helybeli tehéncsordákat, vagy az itt él� más állatokat.

Bonnie aggodalmas arcot vágott. - Öt font... Ezt úgy érti, hogy ártatlan állatok is áldozatául eshetnek?

Meghalhatnak pusztán amiatt, hogy véletlenül arra járnak? - Igen, asszonyom, így van. A súlyhatárt az elkerülni kívánt lények

bizonyos fejl�dési szakaszához igazítva határoztuk meg. Nem leszünk itt olyan sokáig, hogy túl sok kárt okozzunk.

- Nem leszünk odalent elég sokáig ahhoz, hogy bármilyen kapcsolatba kerüljünk az itteni él�lényekkel - mondta Clark, miel�tt bárkinek olyan gondolatai támadhattak volna, mint Bonnie-nak. - Nappali fényben fogunk odamenni. A lehet� legjobban ragaszkodni fogunk a tervünkhöz. Szürkület el�tt végzünk a munkával, az idegenek pedig semmivé válnak, miel�tt újra ember érkezik a bolygóra. Ezek a bogarak gyorsan adaptálódnak, ezért a fedélzeten vannak a legmodernebb robotok, amelyeket arra programoztak be, hogy mindent elpusztítsanak, aminek a DNS-e idegen ett�l a bolygótól, de minden olyan lényt békén hagyjanak, amely ezen a helyen �shonos. Döglött idegenek, egészséges bolygó. - Körbepillantott, egyenként a legénység tagjainak szemébe nézett, végül pedig bólintott. - Munkára!

Ahogy az emberek elindultak, és eltávolodtak Clarktól, én közelebb léptem hozzá. Egy perccel kés�bb már tulajdonképpen egyedül voltunk a raktér közepén, a hatalmas, szögletes, zöld konténerek között.

- Az anyám nem fog belemenni ebbe - közöltem. Clark arckifejezése nem változott meg, de a szemében furcsa, ravasz

fény villant. - Akkor jobban tesszük, ha nem áruljuk el neki, hogy az � kutatási

eredményeinek felhasználásával sikerült el�állítani a rovarirtó szerünket. - Nos... Ezt tényleg ne mondjuk el neki - bólintottam. - A PlanCom jobban

tette volna, ha szintetikusokat küld ki ennek a kutatási feladatnak az elvégzésére, nem pedig egy csapatnyi túlképzett okostojást.

Megcsóváltam a fejem. - Az anyám az okostojás-királyn�. Csak úgy rajzanak körülötte a

nagyokosok. A PlanCom nem szerezhette meg a jogokat anélkül, hogy lehet�séget adjon anyámnak és a csapatának arra, hogy tanulmányokat végezzenek ezen a helyen. Jönni akartak. Anyám nagyon befolyásos ember. Nem hagyta volna, hogy elinduljon a misszió, ha nem kap esélyt arra, hogy a talpnyalóival együtt kutatgasson. - Végigfutott a hideg a hátamon; megfeszítettem a vállamat.

- Mi a baj? - kérdezte Clark. A szemébe néztem. - Egyfolytában arról beszélsz, milyen könny� lesz ez az egész. - Nos, ez a munkám. Egy kapitánynak kutya kötelessége, hogy akkor is

magabiztosnak t�njön, ha lángol a gatyája. - Tudsz valamit err�l a bolygóról? Milyen a terep odakint? Úgy értem,

azon kívül, amit látunk. - Ebben a régióban sziklás, félsivatagos, az év nagy részében viszonylag

száraz, forró. Van némi növényzet. Lakható bolygó, belélegezhet� leveg�vel. Egy nap remélhet�leg sokkal jobb lesz ennél. - Töprengve elhallgatott, majd folytatta. - Ez a bolygó egy a körülbelül nyolcmillió közül, Rory. Egy lakható planéta belélegezhet� leveg�vel, két óceánnal. Itt nincs túl nagy szükség bolygóátalakításra... A pokolba, még tíz évnyi atmoszferikus modifikáció, és máris beköltözhetnek az emberek. Akár már most is elélhetnénk rajta, ha nem akarunk maratoni távokat futni. Még arra sem kényszerülnénk rá, hogy kiirtsuk az �shonos él�lények néhány faját. El tudod képzelni, milyen ritka az ilyen bolygó a galaxis elérhet� szegmensében?

- Nem igazán - feleltem, ami körülbelül azt jelentette, hogy: „Nem érdekel."

- Id�ként nem ártana, ha körbenéznél egy kicsit - mondta. - Egy megfelel� méret� bolygó, ami megfelel� távolságra van a napjától, aminek van légköre és egy holdja... A pokolba, maguk a term�földek is milliárdokat érnek, és akkor még nem beszéltünk a bányászati jogokról, az oceonagráfiai el�nyökr�l, az idegen flóra és fauna medikai célokra történ� hasznosításáról. Az ember valósággal megszédül, ha belegondol, hogy mi

mindent tudunk csinálni egy ilyen bolygón. A pokolba, találtunk egy él� bolygót, amiben nem teszünk kárt azzal, hogy birtokba vesszük! Lesz egy második Földünk, méghozzá nem száz év múlva, nem azt követ�en, hogy iszonyú sok pénzt költöttünk rá. Itt most csupán tíz, tizenkét évr�l van szó, ha a legénység ezen a héten jó munkát végez. Kapunk egy édent, és pusztán annyit kell tennünk, hogy eltapossuk a lényeket, amelyek megfert�zték a helyet. Idejövünk, gyilkolunk, és birtokba vesszük az egészet.

- Ezzel a vadász-gyilkos, méregfegyvert használó játékkal nem sértjük meg az idegen fajokra vonatkozó egyezményt? -kérdeztem. - Azt a törvényt az anyám dolgozta ki, körülbelül ötven szenátorral. Van egy alcikkelye, a Malvaux-kiegészítés, amely megtiltja, hogy egész fajokat irtsunk ki a bolygókon.

- A törvényben az �shonos fajokról van szó - mondta Clark. - Olvasd el az apróbet�s részeket is. Ezeknek a lényeknek nem ez a világ a szül�bolygójuk. Ezek itt idegenek.

- Ahogy mi is. Elmosolyodott és bólintott. - Azt hiszem, ez a helyzet. De még sosem hallottál területszerz�

háborúról? - Egyáltalán tudja valaki, honnan származnak? Mit keresnek itt? - Ezt senki sem tudja. Ezek a lények kozmikus stoposok. Nem szeretem a rejtélyeket. Talán ez az oka annak, hogy a rendfenntartó

szervezetnél helyezkedtem el. Megpróbáltuk elvégezni a házi feladatunkat - én magam is ezt tettem -, de nem tudtunk igazán sokat tenni. Nem rendelkeztünk sok információval az állatokról, amelyeknek az elpusztítására készültünk. Természetesen ez volt az oka annak, hogy az anyám és a csapata vállalta ezt a veszélyes terepmunkát - olyan dolgokat akartak megtudni az idegen lényekr�l, amilyeneket el�ttük még senki sem tudott. Clark toporogni kezdett.

- Ha ez az egész jól sül el, akkor ez lesz az utolsó küldetésem. El�re szerz�dést kötöttem a bányajogok egy bizonyos százalékára. A csapatunk hatalmas prémiumot kap, én is, plusz megkapom a profit nekem járó részét is. Ha a részesedésem értéke lejjebb megy, megtartom magamnak, ha feljebb jut, bevonok pár alrészvényest. Barátom, ha minden rendben lesz ezen a bolygón, végre egyenesbe jutok. Mondd csak, szerinted az ember hányszor kap olyan lehet�séget, hogy egyszerre lehet h�s és gazdag? Ha ez összejön, többé nem kell gályáznom a megélhetésért, és végre ültetvényes lehetek.

- Te, meg az ültetvényeid!

- Hé, sokkal rosszabbat is tehetnénk, mint hogy üldögélünk a gyönyör� délnyugati sivatagban, és guayulét meg napraforgót termesztünk, aztán az egészet a srácainkra hagyjuk.

Felnevettem. - Mi ez az „üldögélünk" hülyeség? Nincsenek gyerekeink. - Szükséged lenne néhányra. Meg egy szép, pirospozsgás feleségre is.

Asszonyra, meg gyerekekre. - Gyerekek... Hiszen még egy denevérrel sem boldogulok! Gyerekek. Ránéztem, és kritikusan biccentettem egyet. - Valahogy nem tudlak elképzelni panamakalapban, szivarral a szádban,

ahogy az ültetvényeidben gyönyörködsz. - Pedig ezt kellene tenned, pajtás. Szokj hozzá a gondolathoz. - Mit akarsz termeszteni? Wahoot? - Guayule-t - mondta hosszan elnyújtva a szót. - Természetes

hipoallergén latex. Orvosi célokra használják, meg az �riparban, a fegyvergyártásban, a szállításban, a kolonizációk során... Mindig is abba akartad hagyni a rossz fiúk üldözését. Gyere, költözz hozzánk, hozzám meg Nancyhez, lakj a gumiültetvényünkön, és segíts nekem a gyerekeim felnevelésében. Ez az álmod... Mondd utánam. Én, Rory Malvaux arról álmodom, hogy betakarítsam a termést egy latexültetvényen...

- Te pedig, Clark Sparren, hallucinálsz. Elmosolyodott. Magam elé képzeltem mindazt, amir�l beszélt, és én is

mosolyogtam. Soha többé Milwaukee-Chicago b�nfolyosó? Soha többé mocskos utcák, tetthelyek, rossz fiúkról készült személyleírások? Vajon tényleg készen állok arra, hogy búcsút mondjak annak, ami azzá tett, ami vagyok? Clark szerint igen. Persze szerinte sosem kellett volna belépnem a zsaruk közé. � azt szerette, ha uralja a helyzetet. Az utcákat senki sem kontrollálhatja.

Elgondolkodtam ezeken az idegen állatokon, amelyek bezavarhattak nekünk a küldetés során.

- Mióta vannak ezen a bolygón? - Amikor nyolc évvel ezel�tt megérkeztek az els� felderít� androidok,

még nem voltak itt. Amikor a PlanCom három évvel ezel�tt birtokba akarta venni a bolygót, már jelen voltak. Valamikor a két esemény között kerültek ide. Hatvankét felderít� és telepes vesztette életét, mire rájöttünk, hogy ezek ugyanazok a szörnyek, amelyekkel korábban már összefutottunk az egyik bányatelepen. Az anyád akkor utazott ide, hogy elemezze a helyzetet. Vállalta a kutatást. Kapott egy lehet�séget, de most véget vetünk a dolognak, és átvesszük az irányítást. Úgy gondoljuk, mindent tudunk a lényekr�l, amit a célunk elérése érdekében tudnunk kell. Ha még nem

vetted volna észre: nem vagyunk zoológusok. Még mindig izzadtam, bár fogalmam sem volt, miért. Beletöröltem az

arcomat a b�rdzsekimbe, aztán eszembe jutott, hogy nemrég ebbe csomagoltam bele azt a denevért. Szükségem volt pár percre, hogy ezen túljussak.

Clark körbenézett, hogy meggy�z�djön arról, senki sincs hallótávolságon belül, senki sem figyel minket.

- Szeretném, ha a nevünkben megegyeznél az anyáddal. Nem akarok túl sok id�t arra pazarolni, hogy megvitassam vele az álláspontját. Az ilyen beszélgetések során az embereknek furcsa gondolataik támadhatnak. Nincs értelme felbontani azt a konzervet, amir�l tudjuk, hogy romlott. Egyszer�en mondd el neki, mi folyik itt, és hívd fel a figyelmét arra, hogy jobban teszi, ha ellenállás nélkül együttm�ködik velünk.

- Az anyám gy�löli a parancsokat. Kivéve persze azokat, amiket � osztogat.

Clark megdörzsölte a vállát, azon a ponton, ahol a denevér miatt beverte a falba.

- Esetleg megpróbálhatnál hatni az anyai érzéseire. - Neki nincsenek anyai érzései. Clark elhúzta a száját. - Ezt most komolyan mondod? - Addig pátyolgatta a kölykeit, amíg azok elég nagyok lettek ahhoz, hogy

kitöltsék maguknak a tejet. Azután magamat neveltem, és a húgom is rám maradt. Anyám híressé vált, én meg elcseszett fazon lettem.

- Jézusom! Bocs. - Semmi gond. - Akkor is kell lennie valamilyen eszköznek, amivel közel kerülhetünk

hozzá! Bosszantott, hogy megpróbálja az én vállamra rakni a terheket, és

magamra is haragudtam, mert hagytam magam rábeszélni erre az útra. Meg akartam fordulni, hogy elmenjek, de elkapta a karomat.

Egy-két pillanatig némán gondolkodott, aztán meggondolta magát, s a beszélgetés véget ért. Clark máris a kézi komputerét nyomogatta, kapitánykodni kezdett. Megfeledkezett rólam, figyelmét arra összpontosította, amit a parányi monitoron látott. Miközben a tenyerén egyensúlyozta a készüléket, egyszerre legalább ezer dologgal foglalkozott. Már közel tizenöt éve ismertük egymást; nem el�ször láttam ilyen pózban.

Mindkett�nknek szívességet tett azzal, hogy elhívott erre az útra. Neki szüksége volt egy hivatalos személyre, egy rend�rre, nekem pedig már jó ideje kijárt egy kis pihenés. Indulásunk el�tt nem sokkal göngyölítettem fel

egy gyilkossági ügyet. Az áldozat az egyik kollégánk volt, meg a felesége, meg a három gyereke, meg a két kutyája. Azért lettem egyenruhás utcai zsaruból civilben járó nyomozó, hogy felkutassam azt, aki el�ször a kutyákat mészárolta le, majd az egész családot. Három évig két kontinensen üldöztem azt a rohadékot. A terv az volt, hogy bíróság elé állítom, ám ehelyett levágtam a karjait, és hagytam elvérezni. Hoppá...

Az ügyosztály fedezett. A hivatalos jelentésben az állt, hogy a fickó karjai akkor kerültek levágásra, amikor megpróbált elmenekülni egy haszongépen. A kombájn vágta le a végtagjait. Egyetlen zsaru számára sem jelentett problémát, hogy meg�rizze a titkomat. Mindig is magányos farkas voltam, de ebben az ügyben az egész csapat fedezett. Pontosan tudtam, miért. Amit tettem, azért akár fel is köthettek volna.

Clark kiragadott a médiaviharból, amikor elhozott erre az útra. A kapitányság örült ennek - kikísértek az ajtón. Az elképzelés, azt hiszem, az volt, hogy mire visszatérünk a körülbelül negyven hónapig tartó �rutazásról, a botrány elcsitul. Senkit sem érdekelt igazán, hogy akarok-e menni, részt kellett vennem a küldetésben, mert mindenkinek így volt a legjobb.

Elnéztem Clarkot, ahogy ott állt a kék kezeslábasában, amire kit�zte azt a t�zzománc madarat, amit a felesége készített neki valami m�vészeti tanfolyamon. Clark meglehet�sen hasonlított arra a vörös fej� barázdabilleget�re. Sokra tartottam �t amiatt, hogy képes végigcsinálni a napi rutinfeladatokat, képes higgadtan élni ezt az unalmas életet, miközben a feje tele van univerzális látomásokkal. Én erre sosem voltam alkalmas. Én sosem láttam tovább az orromnál.

- Lehet, hogy nem úgy fog elsülni, ahogy szeretnéd - figyelmeztettem. Rám nézett. - De. Úgy fog. Közelebb léptem, hogy biztos legyek abban, hogy a legénység

körülöttünk sürgöl�d� tagjai közül senki sem hallja, amit mondok. - Bármikor megszerezheted ezt a bolygót, de se te, se a legénységed

nem kaphatja meg a prémiumot, amíg én nem igazolom hivatalosan, hogy nincs rajta él� ember. Ha nem szedjük össze azokat a kutatókat, élve vagy halva, nem fogok engedélyt adni arra, hogy a méregszázadod munkához lásson. Nem azért vagyok itt, hogy szívességet tegyek neked. Ha nem adok engedélyt, nem kapsz semmiféle jutalmat. Valahogy úgy éreztem magam, mintha zombi lennék, ahogy ott álltam a dokkot megvilágító er�s fények el�tt, miközben Gaylord és Theo serényen munkálkodott a következ� néhány óra eseményeinek el�készítésén.

Clark kedvetlenül nézett rám, lerítt róla, hogy kissé csalódott. Talán azt várta, hogy a kedvéért eltérek az el�írásoktól.

- Ha a kiskaput akarod használni, kérd meg valamelyik barátodat, hogy nyissa ki el�tted.

- Oké, Sherlock - mondta. Kék szeme remekül passzolt az ugyancsak kék t�zzománc madárhoz. - Amíg nem kételkedsz abban, hogy mindent azért teszek, hogy megmentsem ezt a bolygót az emberiség számára, nem lesznek gondok.

Elvánszorgott pár másodperc. Ez alatt a rövidke id� alatt egyáltalán nem értettük meg egymást.

Megmozdultam, hogy elforduljak, de � még mindig engem nézett. Megtettem pár lépést, aztán visszanéztem, és megkérdeztem:

- Mit mondott az anyám, amikor a PlanCom el�ször említést tett neki az evakuálásról?

Clark úgy feszengett, mintha valami iszonyú nehéz kérdést kellene megválaszolnia. Végül összepréselte az ajkait, és megvonta a vállát.

- Hát... Nem túl sokat. 3

Holdnyugta. Különös szó a reggelre. A ködfátylas égen a magányos, zöldes hold túlságosan nagy volt ahhoz, hogy költ�i legyen. Ezen a bolygón a reggel komor esemény volt. A zöldessárga nap dühödt elszántsággal világított, nem kínált olyan vigasztalást és védelmet, mint a Föld napja. A környezet szinte urbánus volt. A látóhatáron olyan sok magas, vérvörös oszlop sorakozott, hogy az embernek olyan érzése támadt, egy város közepén áll, amelyben a számtalan felh�karcoló túlságosan közel helyezkedik el egymáshoz - olyan közel, hogy a nap sem képes áthatolni közöttük a sugaraival. Az oszlopok között fátyolszer�, fehér növényfoszlányok lebegtek, jobbára a képz�dmények tetején. Furcsa, es�erd�-hangulatot hoztak létre, és örök árnyékot vetettek az alattuk elterül� világra. Olyan volt az egész, mint az a dekoráció, amit egyszer, egy esküv� során valamelyik templomban láttam; a növények úgy néztek ki, mintha emberkéz helyezte volna oda �ket, de aztán mindenki megfeledkezett róluk, és így id�vel tépette, kopottassá váltak.

Sarkok, átjárók, mélyedések, vízmosások, barlangok végtelen sora... Vörös világ volt, sokkal vörösebb mint a Grand Canyon, de a színe mégsem egyezett a vér színével. Ez valami másfajta vörös volt. A tornyok, amelyek között volt ceruza vastagságú és épület nagyságú is, vörösen fénylettek. Amikor az �rkábulatom kissé szétoszlott, és használni tudtam a szemem, rájöttem, hogy az oszlopok valójában nem k�b�l vannak -

legalábbis nem olyan k�b�l, amilyenhez az emberek hozzászoktak. Elég áttetsz�ek voltak ahhoz, hogy a legnagyobbaktól eltekintve mindegyiken keresztüllássunk. Az anyaguk hasonlított a rubinhoz, vagy a vörösre festett üveghez. Úgy t�nt, az egész bolygót vörös üvegdarabokból állították össze.

Fehér fátylak és vörös üvegtornyok. Él�lényeknek semmi jele. - Hol vannak? - kérdezte Pocket. - Nem válaszolnak semmiféle hívásra. - Lehet, hogy beásták magukat valahová. Vagy az is elképzelhet�, hogy

nem m�ködnek a kommunikátoraik. - Az ég szerelmére, hallaniuk kellett a hajó landolását! - Ez igaz... Miközben Clark és Gaylord egymással beszélgetett el�ttem, valahogy

képtelen voltam megszólalni a vörös oszlopok katedrálisában. A környezet a méretei és a furcsasága miatt már-már szentnek hatott.

Körülbelül tíz lábnyira voltunk a hajótól, és megálltunk, hogy elvégezzünk néhány mérést, és elhelyezzünk pár érzékel�t. Bár tudtuk, hogy a hajó bizonyos zónán belül megvéd minket, az idegesség görcsbe rántotta a gyomromat. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy egy másik bolygón tartózkodom, nem a Földön, és egy elképeszt� tudományos eredmény örököse vagyok. Az idegeim pattanásig feszültek.

- Rory, jössz? Clark egyik oldalán MacCormac, a másikon pedig a Berooz nev�, csupa

izom �rmester állt. Észrevettem, hogy Clark vörös haja szinte beleolvad a háta mögötti vörös k�oszlopba; ett�l úgy nézett ki, mintha csak az arca lenne meg, és hiányozna a feje teteje.

A lábammal kitapogattam az ösvényt. A talaj a fels�, szilárdabb réteg alatt szivacsszer� volt. Lehajoltam, belemarkoltam.

- Rory, mi van veled? - lépett hozzám Clark. - Nélküled nem indulhatunk el.

Feléje nyújtottam a talajmintát. - Nézd meg ezt az izét! - Talaj. Mi van vele? - Ez nem egyszer�en talaj. Ez parányi csontvázak millióiból áll össze! Közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye az apró lények maradványait,

amelyeket elemeire bomlasztott és széttört az id�, és... És talán a rájuk tapodó lábak súlya. Vajon mi tiporta így össze �ket?

- Olyan az egész, mintha valami fa kérge lenne - mondtam -, de ett�l még csontvázakból áll.

- Fúj! - mondta. - Hátborzongató! - Ami halott, az halott. Körbenézett. A talaj felszínét, bármerre is néztünk, az apró lények

megszámlálhatatlan sokaságának teteméb�l összetömörült sz�nyeg borította.

- Tulajdonképpen nincs ebben semmi furcsa. Alapjában véve a Földön a tengerparti homok is ugyanez. Apró kagylókból, meg hasonlókból áll.

Felegyenesedtem, és a földre szórtam a tenyeremen tartott anyagot. Tisztára töröltem a kezemet.

- Nem árt, ha ezt újra meg újra elismételjük magunkban. Felnevetett, de nem volt vidámság a hangjában. Kinyújtottam a kezemet, és megérintettem az egyik üvegoszlopot. Olyan

vékony volt, hogy könnyedén át tudtam fogni fél kézzel. Sima felületén tisztán láttam a saját tükörképemet. Ismét megállapítottam, hogy nincs rajtam sok néznivaló. Az átlagosok között is átlagosnak számítok. Nincs rajtam semmi különös. Tucatarcom van. Tudomásom szerint soha nem volt rajtam vagy bennem semmi, ami érdekessé vagy különlegessé tett volna. Átlagos fej, valami szakállszer�ség. Sosem sikerült valódi szakállt növesztenem, mindig csak ilyen „szer�ség" jött össze. Egy ideig megpróbálkoztam a bajusszal is, csak hogy valamivel érdekesebbé tegyem a képemet, de amikor a kollégáim Pihésnek kezdtek szólítani, felhagytam a dologgal. Engem senki ne szólítson Pihésnek; ilyesmit legfeljebb én mondhatok magamra, az isten verje meg!

Persze, tisztában vagyok azzal, hogy nem mindenki lehet Clark Gable. Vagy Clark Sparren, ha már itt tartunk. Egyébként is, az, hogy átlagos vagyok, nagy hasznomra volt akkoriban, amikor titkos munkát végeztem, amikor álcázva dolgoztam.

A vékony, tükrös felület� oszlop, a többihez hasonlóan, legalább ötven láb magas volt, és egy furcsa, gézszer� képz�dmény támasztékául szolgált. Olyan érzésem támadt, mintha egy ceruzásdoboz aljára kerültem volna. A nap nem világította meg túl jól az oszlopos terepet, a hosszú képz�dmények prizmaszer�en megtörték azt a kevés fényt. Ebb�l a világból hiányoztak a sarkok; minden ívelt volt és lekerekített, minden felfelé nyúlt vagy lefelé hajolt, de még a különböz� irányokba csavarodó nyúlványok sem voltak szögletesek, legfeljebb a nap sugarai törtek meg sarkosan. - Micsoda hely...!

- A PlanCom imádja az ilyen bolygókat. Homokkal teli völgyek, gleccserek, sivatagok, holdak... Nevet adnak a hasonló világoknak, aztán jövünk mi, és megszelídítjük �ket.

- Egyébként igazad van. Ebb�l tényleg édenkertet lehetne csinálni. - Ugye? De mondd csak, minden rendben? A lábaddal mi a helyzet? - Nincs lábam. Rongycsomó van a helyén, amire vasgolyót kötöttek. - Az �rutazás már csak ilyen! - mondta, és felsegített.

- Remélem, nem kell futnunk... Futni... Hova? Onnan, ahol voltam, legalább tucatnyi lyukat láttam a vastagabb

üvegoszlopok aljában, olyanok voltak, mintha barlangok szájai lennének, bár nem másra, csak újabb lyukakra nyíltak. Észrevettem, hogy a legnagyobb oszlopok oldalán járatok vannak, félbe vágott csövekre emlékeztet� valamik - mintha végtelenített vízi csúszdákat helyeztek volna el az üvegerd�ben, teljesen értelmetlenül, találomra, amíg csak a szem ellát.

- Vajon mi hozhat létre ilyen tájat? - kérdeztem. - A víz - mondta Clark. - Rengeteg víz, körülbelül tizenkétmillió évvel

ezel�tt. A legnagyobb része már elt�nt, kivéve pár föld alatti folyamot. Ezekhez csak modern fúrógépekkel lehet hozzáférni, komoly cs�vezetékek kellenek a hasznosításukhoz. A vizet természetesen meg kell tisztítani, hogy emberi fogyasztásra alkalmas legyen. A PlanCom az egyik unokatestvérem cégét bízta meg ezzel a munkával, � lett az alvállalkozójuk.

Összeszedtük magunkat, és lementünk a Vinza rámpáján. A híd, amint a csapat utolsó tagja is lelépett róla, kötelességtudóan felcsukódott. Ebb�l is kit�nt, mindenki komolyan veszi a biztonsági el�írásokat.

A menet elején két tengerészgyalogos és Clark haladt, közvetlenül el�ttem a polinéziai magnetológus, Gaylord, és Pocket következett, majd pedig én. Gaylordon nem látszott, hogy különösebben eszes lenne, pedig annak kellett lennie, hiszen neki kellett foglalkoznia a Vinza fedélzetén lév�, különböz� feladatokat ellátó mágnesekkel, köztük azokkal, amelyek a hajó bonyolult propulziós rendszeréhez tartoztak. Közvetlenül az orrom el�tt Pocket sz�ke lófarka himbálózott. Pocket a részletek embere volt, mindig átszervezett valamit, kedvelte a „próba, szerencse" megoldásokat; okos volt, és uralta saját kis univerzumát. Ennek az evakuálásnak a részleteivel is neki kellett foglalkoznia. A munka nem t�nt túl rossznak, mintha neki találták volna ki. Ha elég eszem lett volna, talán én is élvezem Pocket melóját, ám én inkább az olyan munkákat szeretem, amiknek van elejük, közepük és végük.

Ahogy elhaladtunk két hatalmas oszlop között, amelyek nagyon közel álltak egymáshoz, libasorba kellett rendez�dnünk. A sz�k átjáróban klausztrofobikus érzések uralkodtak el rajtam. Amikor kijutottunk bel�le, Berooz �rmester megállt, és végignézett a csapaton. Szemkontaktust létesített az utóvéddel. Nem akartam útban lenni, ezért megpróbáltam oldalra húzódni. A jobb lábam alól azonban kicsúszott a talaj, csúszni kezdtem lefelé egy lejt�n. Amikor már azt hittem, semmi sem állíthat meg, Berooz elkapta a karomat, és visszarántott; olyan könnyedén csinálta,

mintha csak egy játékbabát tenne vissza a polcra. Belekapaszkodtam a mellényébe, és pár másodpercig hálásan ebben a pózban maradtam.

Amikor visszanyertem az egyensúlyomat, lenéztem a lejt�n. Nem láttam az alját.

- Ez meleg helyzet volt... - Nem szeretném elveszíteni magát - mondta az �rmester. - Azt hiszem,

elég mély ez a verem. - Köszönöm... - Semmiség. Most legalább viszonoztam, hogy megtalálta a

szerencsekend�met. - A fegyvere csövével a csuklójára mutatott, amire rákötötte a fehér mintás, sárga cowboykend�t. - Óriási volt, ahogy segített visszaemlékeznem, hol hagyhattam.

- Lennie kellett valahol - mondtam. - Csak annyit kellett tennünk, hogy kizárjuk az összes többi helyet, ahol nem lehet.

- Okos trükk. Maga meghallgatta az imáimat. - Azt hittem, ez az Úr dolga. Elvigyorodott, és mellém sorolódott, miközben elindultunk a többiek után.

Sokkal óvatosabban haladtunk, mint addig. A hátam mögött Axell és Mark, a komputerspecialista és az egyik szerel�

lépkedett. Axell tojásfej�, mélyharapásos, negyvenéves fazon volt. Képes lett volna arra, hogy szétszedje a fél hajót, aztán úgy rakja össze, hogy egyetlen parányi alkatrészt sem felejt ki, viszont vacsoránál mindig komoly gondja volt a villa használatával. Mark kócos, fiatal srác volt, meglépett hazulról, és beállt az �rflottába. Azzal szerzett örömet magának, hogy beszámolókat küldött a szüleinek. Mindig lelkendezett, milyen jó, hogy már nem kell velük élnie. Szakadt, éretlen külseje ellenére olyan komoly szaktudással rendelkezett, hogy helyet kaphatott ezen a meglehet�sen exkluzív hajón. Amikor el�ször megláttam �ket, csak a szememet forgattam, de miután figyeltem egy kicsit, hogyan dolgoznak, felhagytam ezzel. Ez a furcsa páros több technikai varázslatot ismert, mint száz másik ember együttvéve.

Utánuk Bonnie következett az orvosi csomagjával, �t pedig két másik tengerészgyalogos, Carmichael közlegény, és Edney tizedes követte. Carmichael, ahogy én láttam, sehogy sem passzolt a helyhez. Olyan volt, mintha csak akkor fejezte volna be a középiskolát, és csupán valami Halloween-buli kedvéért vette volna magára az egyenruhát meg a szenzoros sisakot. Edney tizedes, a szteroidokon megizmosodott n� mellett Carmichael valósággal törékenynek látszott, ennek ellenére az elit osztag tagja volt, valódi tengerészgyalogos, ezért nem feltételezhettem róla, hogy nem alkalmas a harcra.

A katonák szenzoros sisakja inkább sapkára hasonlított, mint bukósisakra. Könny� holmi volt, úgy alakították ki, hogy visel�jüknek ne okozzon kényelmetlenséget. Nem kemény anyagból, hanem valamilyen er�s hálóból készült, és ránézésre csak kicsivel t�nt nagyobbnak, mint egy közönséges baseballsapka. Az ellenz�jébe azonban fénysz�r�t építettek, az anyagát pedig átsz�tték valamilyen nanotechnológiával létrehozott anyaggal, amely lehet�vé tette a kommunikációt, a vészjelzések közvetítését, és a terep figyelését. Odahaza nekem is volt egy ilyen sapkám; a legtöbb zsaru rendelkezik ilyen holmival. Persze az enyém korántsem volt olyan csinos és modern cucc, mint a kommandósoké. �k a lehet� legújabb modellt kapták meg úgy sapkából, mint uniformisból. Ahogy ott lépkedtek el�ttünk, lövésre készen tartott fegyverrel, valósággal beleolvadtak a tájba, az oszlopok és a barlangszer� képz�dmények közé. A legénység többi tagja a Vinza belsejében maradt, a hajót pedig a többi tengerészgyalogos �rizte, akik szintén készenlétben tartották a fegyvereiket. Irigyeltem �ket. Szerettem volna, ha ragyogó napsütés, és friss, h�s szell� fogad minket, de a fény közvetve jutott el hozzánk, ami pedig a szell�t illeti: meg se moccant a leveg�, száraz volt, forró és mozdulatlan, és túlérett banán szaga érz�dött benne. Sehol semmi zöld. Se egy levél, se egy spóra - semmi.

Felnéztem a halványuló, zöld sávos hold el�tt lebeg� gézfelh�kre. - Mi a fene köze van ehhez az egészhez a holdnak, Clark? - kérdeztem. Clark, aki egy lépéssel haladt el�ttem, gyanakvóan megvizsgálta az egyik

barlang bejáratát. - Mármint mihez? - Mondtál valamit a holddal rendelkez� bolygókról. Hogy milyen ritkák. - Nem tudtam, hogy figyelsz. Egyébként a hold segít a bolygó

rotációjának stabilizálásában. Ha nincs hold, a bolygó csak bukdácsol a saját tengelye körül, és az id�járás abszolút kiszámíthatatlanná válik. Áradások, viharok, sarkvidéki változások… Kész káosz az egész. Ilyen körülmények között az életnek pokoli nehéz fennmaradnia. Megpróbáltunk telepeket helyezni pár ilyen bolygóra, de kész kínszenvedés volt rajtuk az élet. Gyakorlatilag lehetetlenné válik a földm�velés, a világ lakhatóvá tétele. A telepesek minden erejét leköti a puszta életben maradás, nem is jut idejük fejlesztésekre, így aztán semmi értelme ilyesmivel próbálkozni. - Felmutatott az égre. - A normális élethez egy ilyen holdra van szükség. Gaylord, milyen közel szálltunk le a jelzésünkhöz?

- Az eredeti leszállási jelzés északra volt, negyven méternyire, azokon a vastag spirálokon túl - felelte Gaylord. - Azt hiszem, mindent egybevetve jól sikerült a landolás.

- Szép munka volt, Barry - szólt bele Clark a csuklókommunikátorába. - A megfelel� helyen tettél le minket. Állj készenlétben.

- Készenlétben állok, ó, Nagy Vörös F�nök! Clark felemelte az egyik kezét. A tengerészgyalogosok kivételével

mindenki megállt. Ösztönösen én is ezt tettem. Megállni, azt nagyon tudok. A tengerészgyalogosok legyez� alakban szétterültek, fegyverüket maguk elé tartva biztosították a terepet. Bakancsuk talpa alatt folyamatosan ropogott a halott parányok teteme.

- Itt a Vinza -jelentkezett be Theo. - Van valami rájuk utaló jel? - Egy árva konzervdoboz nem sok, de annyi se - felelte Clark. - Látjuk a

kunyhókat, de semmi mozgás körülöttük. A nagy kommunikátorral próbáljátok elérni �ket!

- Már megpróbáltam. Semmi válasz. Egy jel se jött a kontinensr�l. Süket csend.

- Semmi jelzés? Lokátorok? Automata jeladások? - Csak a tiétek. Clark mögé léptem; tudta, hol vagyok. - Mi lenne, ha csak odamennénk, és bekopogtatnánk? - kérdeztem. - Ezt fogjuk tenni, de lassan és óvatosan. - Miért nem válaszolnak? - Talán elköltöztek - mondta. - A hegyeken túlra, vagy máshova. Ezt nem vettem be. - Akkor is hallaniuk kéne a jelzéseinket. Felemelte a kommunikátorát, és

ismét beleszólt. - Figyelem, Malvaux kutatócsoport! Itt Clark Sparren kapitány! Veszi

valaki az adásunkat? A kommunikátorból csak halk zúgást lehetett hallani, emberi hangokat nem. Olyan érzésem támadt, hogy az egységb�l kijutó jel végighalad a furcsa táj fölött, és belevész az üres messzeségbe.

- Meghaltak - mormolta Gaylord halkan. - Ez rossz hír. -Fekete szemében félelem csillogott, és ett�l valahogy tésztaszer�vé és szürkévé vált bronzbarna b�re.

Rám nézett, azután zavartan félrekapta a tekintetét. Clark fontolóra vette a megjegyzést, majd kijelentette: - Semmit sem tudhatunk biztosan. Fogalmam sincs, hogy csak azért mondta-e ezt, hogy ne szomorítson el.

Gaylord valójában nem tett mást, mint el�re jelezte, hogy az egyetlen rokonom valószín�leg már nem él. Azt hiszem, Clarkot sokkal jobban zavarta ez a dolog, mint engem.

Clark félrehúzódott, én pedig kinyújtottam a kezemet, és megfogtam a

karját. - Mondd meg az igazat! - követeltem. - Utoljára mikor lépett kapcsolatba

bárki ezzel az állomással? Mikor hallotta valaki, bárki az anyám hangját? Clark megnyalta az ajkait. - Hát... Egy ideje. - Mennyi ideje? - Ez nem a legmegfelel�bb pillanat erre, Rory. Itt vagyunk. �k nincsenek

itt. Meg kell találnunk �ket. Meg kell határoznunk a helyzetüket, és evakuálnunk kell mindenkit, aki nem...

Éreztem, hogy felforrósodik az arcom. A hangom is szenvedélyes lett. - Ez a valódi oka annak, hogy itt vagyunk? Igazolnunk kell, hogy már nem

élnek? - Ilyet senki sem mondott. - Nem is arról van szó, Clark, hogy ki mit mondott! - Szerinted ide hoztalak volna, ha úgy gondolnám, hogy már nem élnek?

Bárkit hozhattam volna helyetted, akinek van valamilyen jelvénye, aki hivatalos személynek számít, de én kifejezetten téged kértelek. Emlékszel?

Erre nem tudtam mit válaszolni. Hallgattam, Clark eközben eltávolodott t�lem, és ropogó léptekkel elindult a hullamurvávál borított ösvényen. Követtem. A tengerészgyalogosok és a legénység tagjai alakzatba rendez�dtek körülöttünk. A tengerészgyalogosoknál olyan fegyver volt, amihez hasonlót korábban még nem láttam. Kompakt l�fegyver, amelyhez gondosan kiegyensúlyozott energiatelepek tartoztak. Nem hétköznapi eszközök voltak, az egyszer biztos. Bíztam benne, hogy el�bb-utóbb látni fogom, mire képesek.

A vörös oszloperd�n keresztülvezet�, lejt�s ösvény tetejér�l tisztán láttuk a felfordított tálakra emlékeztet� építményeket, amelyek - legalábbis a tervez�ik reményei szerint - beleolvadtak a tájba. Mi persze azonnal kiszúrtuk �ket. A színük tényleg illett a terephez, de a formájuk elárulta �ket: ezek voltak a legszabályosabb, legdomborúbb képz�dmények a környéken. A felületük éppen olyan feketés-sárgás, éppen olyan csíkos volt, mint a természetes objektumok, az oszlopok. El kellett ismernem, néhányan remek munkát végeztek.

- Senkit sem látok - jegyezte meg Bonnie óvatosan. - Nem válaszolnak a hívásokra - er�sítette meg Pocket. -Folyamatosan

nyomom a jelzést. Ahogy óvatosan elindultunk lefelé a lejt�n, Gaylord valahogy összehúzta

magát. - Talán nem m�ködnek a kommunikátoraik. Pocket felhorkant.

- Akkor is hallaniuk kellett volna, hogy leszállt egy hajó. Ha elektronikusan nem találjuk meg �ket, akkor sehogy.

- Szerintem se fog menni a dolog - mondta Mark. - Hagyjuk az egészet! Mik vagyunk mi, szuperh�sök? - Mark mindig a legkönnyebb megoldásokat választotta, a lehet� legkevesebbet melózott. Remek hangja volt, bármelyik lokálban felléphetett volna, a legénységet sokszor elszórakoztatta a népdalaival, de a daloláson kívül gyakorlatilag semmiért sem lelkesedett. Minden feladatot minimális szinten teljesített, még véletlenül sem produkált többet a feltétlenül szükségesnél. A túrára csak azért vittük magunkkal, mert Clark szerette volna, ha énekel nekünk egy kicsit.

- Meg kell keresnünk �ket - jelentette ki Clark. - Vagy minden kétséget kizáró bizonyítékot kell találnunk arra, hogy már nem élnek. Rory mással nem éri be.

- Hátborzongató ez a hely - fogalmazta meg Bonnie azt, amit valamennyien éreztünk.

- Szerintem csak a csend miatt - mondtam. - Ne aggódjon, asszonyom - mondta MacCormac. - Még mindig a hajó

védelmi zónáján belül tartózkodunk. Hiába volt magabiztos a hangja, senki sem érezte magát biztonságban. Elképzelni sem tudtam, mivel állunk szemben. Clark és a

tengerészgyalogosok nem közölték velünk a részleteket. Gyanítottam, azért nem, mert nem sok jót mondhattak volna, rosszat meg nem akartak. Az ilyen akciók során nagyon fontos a csapat tagjainak magabiztossága. Én a magam részér�l legalábbis hiszek ebben.

- Rohadt meleg van! - Gaylord kitörölte szeméb�l a verítéket. Pocket a kézi szkennerére meresztette a szemét. - Negyven fok árnyékban. Ha akartok, kössünk fogadásokat, mennyivel

van h�vösebb a barlangokban. - Nem akarunk - mondta Clark. Ahogy beléptünk a félgömb alakú épületekb�l álló táborba, ismét

elhallgattunk. Mindegyik építmény akkora volt, hogy legalább öt ember ellakhatott bennük kényelmesen. A telep szélénél megálltunk, de csak annyi id�re, hogy körbenézzünk. A tengerészgyalogosok felderítették a terepet, Pocket végrehajtotta a m�szeres vizsgálatot. Életnek semmi nyoma. Semmi mozgás, semmi jelzés. Semmi...

A tábort árnyékok borították, amelyeket a fölötte tornyosuló gézfelh�k vetettek rá. A kilenc épület közül ötre gézfátyol borult; az anyag olyan lassan olvadt szét, mintha beszivárogna a tet�kbe. Az, hogy életnek semmi nyomát nem találtuk, kissé túlzás: ha mással nem is, de az emberekre jellemz� rendetlenséggel kétségkívül találkoztunk. Szétszórt ruhadarabok

és tárgyak, amelyeken látszott, hogy rég nem nyúlt hozzájuk senki; egy rég kih�lt tábort�z maradványai, és egy halom ételtartó.

Ahogy óvatosan közeledtünk a tábor közepéhez, észrevettem, hogy négy... Nem is, öt nagyobb gézhalom hevert a földön. Valójában azért terel�dött rájuk a figyelmem, mert leginkább szépen megformázott, cipó alakú kenyértésztára emlékeztettek.

- Nézzétek az ajtókat! - mutatta Pocket. - Mind egyformák. Minden épület ajtaját félrehúzták, de csak két-három arasznyira;

mindegyiket kívülr�l, az ollóívekhez rögzített kapcsokkal zárták le. - Sehogy sem tetszik ez az egész - mondta Clark. - Elég nagy a rés

ahhoz, hogy belássunk, de ahhoz már nem, hogy bármi bemenjen vagy kijöjjön.

- Emberek, senki se menjen az építmények közelébe! - adta ki a parancsot MacCormac. - Berooz, vizsgálja át az objektumot!

Berooz �rmester el�recsörtetett. Mély és széles lábnyomokat hagyott maga mögött a ropogós talajon. Önkéntelen tiszteletet ébresztett bennem határozottságával. Agresszíven nyomult el�re, bedugta a fegyvere csövét az egyik ajtó nyílásán, és felkapcsolta a cs� végére szerelt lámpát. Bevilágított a kunyhóba, de nem kukkantott be, inkább az apró monitoron vette szemügyre a bels� teret.

- Uram, testeket találtam -jelentette. - Semmi életjel. H�kép sincs. Mind hideg.

- Milyen testeket? - Emberinek látszanak, uram, legalábbis a fejek formájából ítélve. - Hányan vannak? - kérdezte MacCormac. - Legalább hatan. - Szent isten! - mormolta Bonnie.

Clark rám pillantott. - Nyissuk ki! Berooz eleresztette a fegyverét, amit�l a hevedernek köszönhet�en így

sem kellett megválnia. Mindkét keze szabad lett. - Fogót! - kérte. Pocket a hátizsákjába nyúlt, és el�húzott bel�le egy hidraulikus

szerszámot. Mély lélegzetet vett, és Berooz mellett ellépve munkához látott. Közös er�vel beer�ltették az ajtónyílásba a szerszám pofáit, majd aktiválták, és gyorsan hátrébb húzódtak.

A fogó egy-két másodpercig hangosan zümmögött, majd a pofái lassan szétnyíltak. A fém tiltakozva sikoltozott, de a folyamat nem tartott túl sokáig. Öt másodperccel kés�bb a hevederek megrepedtek, az ajtó kinyílt. Berooz szinte félrerúgta a panelt, ahogy belépett.

El�ször a tengerészgyalogosok mentek be, Berooz után Edney. Hamar kijöttek.

Amikor kiléptek, Beroozon látszott, hogy uralkodni próbál magán. Végül csak ennyit mondott:

- Tiszta. Négy test, mindegyik emberi. Mindegyik halott, uram. Clark sápadtan biccentett, de kijelentette: - Benézek. Odafurakodtam hozzá, és elkaptam a karját. - Inkább én. - De lehet, hogy a te... - A gyilkossági csoport nyomozója vagyok - mondtam. - Már láttam pár

hullát. - Ez igaz, de lehet, hogy ezek... - Clark abbahagyta a hiábavaló

próbálkozást. - �szintén sajnálom, hogy így alakult. Nem gondoltam volna, hogy ezt találjuk.

- Valóban nem? - A valóságérzetem er�t adott; kényszerítettem magam, hogy úgy viselkedjek, mintha habozás nélkül cselekednék.

Ahogy elhaladtam mellette, láttam, hogy Bonnie arcán az együttérzés könnyei csorognak. A vonásait eltorzította a fájdalom, amit én megpróbáltam eltemetni.

Vagyis, amit el kellett volna temetnem. Ilyen helyzetben éreznem kellett volna valamit, igaz? Az volt a legkönnyebb megoldás, hogy továbbmentem. Az ajtó el�tt sem

lassítottam le, csak a kunyhó belsejében álltam meg. Berooz úgy tartotta fegyverét, hogy a lámpásával megvilágítsa a lakószobát. Vagyis... Nem lakószoba volt. A jelek szerint utoljára, amikor emberek használták, valami egészen más célt szolgált.

Végigfutott a hátamon a hideg, amikor beléptem a kerek, félhomályos helyiségbe. Éreztem valami kellemetlen szagot, de a bomlás b�ze valahogy szétoszlott a száraz h�ségben. Felismertem a rothadó emberhús jellegzetes szagát. Nincs semmi, ami ehhez lenne hasonló. Tudtam, a kunyhót soha többé nem lehet rendeltetésének megfelel�en használni.

A fal mellett, közvetlenül el�ttem két holttest feküdt, mindkett�t beborította a tejes, pókhálószer� anyag. Összeszedtem magam, és elindultam feléjük. Valami a homlokomnak ütközött. Hátrakaptam a fejem, és felnéztem. A kezemet hátralöktem, tenyeremet a falhoz szorítottam. Egy meztelen emberi láb vágott homlokon. A tetem a kunyhó közepén, a tet�re er�sített gy�r�re akasztva lógott. A nyakánál fogva akasztották fel. Melltartón és bugyin kívül nem volt rajta ruha. Az arca mumifikálódott, és a teste nagy része is kiszikkadt már, de még így is látni lehetett a vonásaira

dermedt, végtelen szomorúságot és kétségbeesést. A kötél szinte kilökte a helyér�l az alsó állkapcsát.

Ahogy jobban szemügyre vettem, megállapítottam, hogy nem kötélen lóg. Csíkokra tépte a saját ruháját, a csíkokat összefonta, így akasztotta fel magát.

Felnyúltam, és megállítottam a himbálózó testet. Úgy gondoltam, már éppen eleget lengedezett.

- Sajnálom... - suttogtam. A földön fekv�, hozzám legközelebb lév� testet ugyanaz a különös, szürkés fátyol borította, ami az épületek tetejét. Letérdeltem mellé, és leszaggattam róla a szürke ragacsot. Mintha vattacukorba nyúltam volna. Az anyag a kezemre tapadt, de végül megszabadultam t�le. A félig elbomlott test egy megcsonkított férfi hullája volt. A fej és mellkas széles volt, a csontok vastagok, egyértelm�en férfiasak. A mellkas közepén egy lyuk tátongott, ami körülbelül akkora lehetett, mint egy tekegolyó.

Zakatolni kezdett a szívem. A szegycsont teljesen elt�nt, és a bordák fele is semmivé vált. Ahogy jobban megvizsgáltam a nyílást, észrevettem, hogy a bordák megvannak, de kifelé fordultak, és csupán néhány b�r- és húscafat tartja �ket a helyükön. Fel szoktam ismerni a robbanások nyomait. Rájöttem, hogy valami volt odabent, és a maga módján tört ki onnan.

A látómez�m szélén valami megmoccant. Pislogva a saját karomra néztem. A fehéres, szürkés anyag felfelé kúszott az alkaromon.

- Mi a...! - Ösztönösen hátraléptem. A rostszálak elpattantak, visszahúzódtak. A szálak között, az anyag belsejében fekete férgek nyüzsögtek; korábban ezeket is a szálak részének néztem. Nem azok voltak. Ahogy alaposabban szemügyre vettem �ket, fejjel és farokkal rendelkez�, szikkadt, apró lényeket láttam. Ezek a testek színezték szürkére a máskülönben fehér ragacsot. Lassan, nagyon lassan, de mozogtak.

Elgondolkodtam. Pár másodperccel kés�bb el�rementem, és szaggatni kezdtem a fehér szálakat, meg a férgeket.

- Rory! - kiáltott rám Clark. - Mondd, jól vagy? - Gyere be, de készülj fel a legrosszabbra! Amikor túljutott az els� döbbeneten, így szóltam hozzá: - Mind egyformák. Szétrobbant a mellkasuk. Kivéve az akasztott n�ét.

Azt hiszem, � azért kötötte fel magát, hogy elkerülje azt, ami a többiekkel történt.

- Mit keresnek ezek idebent? - kérdezte Clark. - Odakint ugyanez van. Két másik kunyhóban találtunk hullákat. Az áldozatok nem bírtak kijutni, és semmi sem bírt bejutni hozzájuk. Szerinted elképzelhet�, hogy

bezárkóztak? Nagyon különös volt az egész. Bezárkóztak, vagy inkább kizártak

valamit? Az ajtókra kívülr�l tették rá a pántokat. Lehet, hogy ezek az emberek csalik voltak? Vagy talán rabok? Lehet, hogy a tudósok mind megkattantak, és rájuk jött a bolondóra?

- A másik két kunyhóban hány test van? - Az egyikben négy, a másikban három. Felnéztem Clarkra. - Te pontosan tudod, mi történt velük. Ugye így van? - Igen. - És még van odakint öt kunyhó, amit beborít ez a gézragacs. - Ez nem géz. Ezen a bolygón ilyen anyaggal történik meg a

bebábozódás... - Jézusom! A kunyhóban lév� következ� két testhez léptem. Úgy kapaszkodtak

egymásba, mint Pompei áldozatai, hátukat az egyik oldalfalhoz szorították, egymás karjai közt. Mindkettejüket vastagon beborította a s�r� gézlepel, amelyben itt-ott néhány fekete férget lehetett felfedezni. Mindkettejük mellkasa kirobbant. Az egyik addig tartotta karjai között a másikat, míg az � halálának pillanata is elérkezett. Elfogadták sorsukat, nem úgy mint a fejük fölött lógó, akasztott n�. Mindketten férfiak voltak. Az arcuk még elég friss volt ahhoz, hogy ki lehessen venni a vonásaikat. Széles állkapcsú, jókép� fickók voltak, a hajuk egyenes szálú és koromfekete. Mindketten narancssárga pólót viseltek - valószín�leg egy sportcsapat mezét. A pólók szakadt mellrészénél fehér bet�ket lehetett látni, de képtelen voltam elolvasni a szöveget. Testvérek lettek volna? Lehet, hogy egy családi tragédia szemtanúja vagyok?

- Várjunk csak egy percet! - Felegyenesedtem, és az akasztott n�re néztem. - Hogy jutott fel oda?

Clark körbenézett. - Nincs semmi, amin felmászhatott volna... Megforgattam a n� tetemét, mintha egy harang lenne. Összeaszott karjai

mereven lógtak, de a mellkasa ép maradt, a testéhez nem tapadtak szálak - valószín�leg nem juthattak fel hozzá. A teste egyszer�en kiszáradt.

- Szerinted Bonnie meg tudná állapítani, mennyi ideje lóg itt ez a n�? - Lehetséges. Egészen biztos, hogy már dolgozott hullákkal. Bonnie!

Szedd össze magad, és gyere ide! Ropogó léptek hallatszottak. Bonnie bejött; a látványtól alig kapott

leveg�t. Mindkét kezét a szájához kapta. - Szent isten! Istenem! Mi történt velük? Mi történt ezekkel? - Pszt! - Clark megfogta Bonnie karjait. - Szedd össze magad. Te is

tudod, mi történt. Clark a helyiség közepére húzta Bonnie-t. - Meg tudnád mondani, mennyi ideje halott ez a n�? Mozdulatlanul tartottam az akasztott n�t, miközben Bonnie megpróbálta

összeszedni az erejét. Könnyek patakzottak az arcán. - Minden rendben - mondtam neki. - Ez a n� már nem szenved. Szedjük

le innen! Nem volt éppen kellemes feladat. Levágtuk a n�t. Óvatosan kellett

hozzányúlnunk, mert nem sok hiányzott ahhoz, hogy darabokra hulljon. Clarkon látszott, nincs hozzászokva az ilyen munkákhoz. Kényelmetlenül érezte magát attól, hogy tiszteletlenül bántunk a megmerevedett holttesttel, ahogy leeresztettük a padlóra.

- Oké, Bonnie - mondtam. - Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de szeretném, ha felnyitnád.

- Felnyissam? Ó, úgy érted... - A mellkasához szorította a kezét. Bólintottam. - Tudnom kell, mi van benne. Szánalomra méltóan elhúzta a száját, majd kinyitotta a csomagját, hogy

el�szedje a m�t�skészletét. Miközben dolgozott, átropogtam a negyedik testhez. Ez egyedül volt,

mindkét lába és karja kitekeredett a haláltusában. Férfi volt, legalábbis a méreteib�l és a keze nagyságából erre lehetett következtetni. Az � teste bomlott szét a legjobban. Leszedtem róla a fehér ragacsot, és megállapítottam, hogy a szálak között nincsenek fekete bogarak. A parányi bestiák valószín�leg már befejezték a munkájukat, és odébb álltak. Lehet, hogy átvonultak a többi hullához, vagy esetleg másutt folytatták az életüket.

Bonnie szipogása elhalkult, ahogy munkához látott. Megpróbáltam eloldalogni a közeléb�l, szerettem volna, ha gondolkodás és rémüldözés helyett belemerül az undorító munkába, aminek elvégzését én kértem t�le.

Hirtelen valami ezüstösen megvillant Berooz lámpájának fényében. A n� kezén csillogott valami, egy tárgy, ami szinte hívogatni kezdett. Lassan, nehogy megzavarjam Bonnie-t, megfordítottam a halott n� aszott csontkezét. Egy platinagy�r�t fedeztem fel az egyik ujján. Nagyon drága holmi lehetett. A közepén egy jókora gyémánt csillogott, magán a gy�r�n fekete, vésett bet�k látszottak. Egy eljegyzési gy�r�... Egy menyasszony gy�r�je.

A kéz szétesett, a gy�r� a tenyeremen maradt. - Köszönöm - mondtam csendesen. - Vigyázok rá. - Miel�tt bárki

észrevehette volna, mit teszek, a mellzsebembe csúsztattam a gy�r�t. A halott n� mintha értette volna, mit mondok. Kicsavarodott karja lágyan

a padlóra hullott, és kinyúlt. Végre megpihenhetett. Bonnie szeméb�l könnyek csorogtak, de eltökélten végezte a munkáját. - Úgy egy éve történhetett - mondta. Odanéztem, éppen mit csinál. - Mi a helyzet a...? - Ott van - mutatott a n� nyitott mellkasára, a bordák között lév�

összezsugorodott, kiszáradt répára emlékeztet� valamire. - Megölte magát, miel�tt kifejl�dhetett volna.

- Jézusom! - mormolta Clark. Bonnie felpillantott rá. - Van itt még valami. Az áldozat... Terhes volt. A bánat és a gyász olyan hulláma öntött el minket, mintha a tragédia

csak néhány perccel korábban történt volna. Bonnie zokogni kezdett, már képtelen volt uralkodni magán.

- Nem akart életet adni a lénynek, miel�tt megszüli a saját gyermekét. Két élet fejl�dött a testében.

- Hogy jutott fel oda? - kérdezte Clark ismét. Felnéztem a mennyezetre. - Csak egy módon tehette - mondtam. - Valaki segített neki.

***

Összeszedtük magunkat, de olyan idegesek voltunk, hogy csupán

tizenkilenc percet szántunk a testek összeszámlálására. A legénység és a tengerészgyalogosok hagyták, hogy el�ször én vizsgáljam meg a tetemeket, miel�tt a lépteikkel és a mozdulataikkal tönkreteszik a nyomokat. Bonnie végig a nyomomban volt, DNS-mintákat vett, hogy kés�bb elvégezzen bizonyos vizsgálatokat. � is megismerkedett a fekete, féregszer� lényekkel. Én a részletekre utaló nyomokat próbáltam megtalálni. Az egyik férfi zsebe tele volt antik autókról készült képekkel. Egy másik férfinál katonai dögcédulát találtunk, a fogait pedig olyan zománcréteg borította, ami körülbelül tíz-tizenkét évvel ezel�tt volt nagy divat. Az egyik n� a csuklóján hordott pánt tanúsága szerint cukorbeteg volt. Kezeslábas volt rajta; a ruhán még ott volt a névtábla: Lorna Claver �rmester. Kett� kivételével valamennyi tetemen találtunk vörös-fehér makramézsinórból és fekete gyöngyökb�l készített karköt�t vagy bokadíszt - a jelek szerint valakinek az volt a hobbija, hogy ajándéktárgyakat készített a társainak.

Az a kett�, amelyik nem viselt makramés díszt, sokkal régebb óta volt halott, mint a többi.

Olvastam a részletekben, a nyomok úgy szóltak hozzám, mintha a

legjobb barátjuk lennék. Úgy éreztem, a halottak is közel álltak hozzám. Ezzel mindig így voltam; az él�k jönnek-mennek, de a halottak már nem változnak meg.

Végül eljutottunk az utolsó testhez, amely a kunyhó el�tt, egy nyálkás gubóban feküdt. Szétszaggattam a férges anyagot, hogy megvizsgálhassam a benne lév� múmiát. Közben eszembe jutott, hogy nedvesebb helyen már nem sok maradt volna a tetemekb�l.

- Ez a legfrissebb - mondtam Bonnie-nak, aki letérdelt mellém. - Mennyire friss? - Nem túlságosan... Pár hete, de inkább néhány hónapja halt meg. Férfi.

Egy lábsérülés miatt bicegve járt. Rengeteg konzervrépát evett. - Ezt meg honnan veszed? - Onnan, hogy az egészet kihányta. - Ó... Tényleg? - Bonnie önkéntelenül megremegett. - Komolyan

mondom, csodállak. Képes vagy belenyúlni ezekbe a halott dolgokba, és közben nem undorodsz t�lük.

- Nyomozó vagyok, a gyilkosságiaknál dolgozom. Meg kellett keményítenem magam, máskülönben aludni se bírnék. Csak feküdnék, és egyfolytában olyasmi járna a fejemben, hogy „Jézusom, segítenem kell az embereknek, most is ott kellene lennem, hogy kihúzzak valakit a csávából!" Mindig akad valaki, akin éppen segíteni kellene, de az embernek el�bb-utóbb elfogy az ereje, kiszárad bel�le az együttérzés. A segítségre szoruló emberek valahogy sosem fogynak el.

Bonnie rám nézett, és olyan sokáig bámult a képembe, hogy már azt kívántam, bárcsak félrefordítaná a fejét. Sosem szerettem a figyelem középpontjában lenni.

- �szintén mondom, hogy csodállak - jelentette ki ismét. - Biztos nagyon hasonlítasz az anyádra. Er�s vagy, mindenre figyelsz... Érzékelsz és észreveszel olyan részleteket, amik másoknak fel sem t�nnek.

- Jó kiképzést kaptam - mondtam éles hangon. Erre kissé visszahúzódott, és folytatta a gubó alatt hever�, oszlásnak

indult hulla vizsgálatát. - Már az orvosi iskolában is ezt gy�löltem a legjobban, pedig ott mindig

tiszta, ellen�rzött körülmények között végeztük az ilyen munkákat. Id�nként eszembe jut, hogy talán pályát tévesztettem.

- Azért, mert zavarnak a hullák? Személy szerint kedvelem azokat az orvosokat, akiket zavar a halál. Én naponta találkozom halottakkal. És tudod mit gondolok? Azt, hogy ha valaki egyszer nem él, az már nem árthat nekem.

Felnézett az oszlopkatedrális tetejére.

- Lehet, hogy így bábozódnak be ezek a... - Férgek? - mondtam gyorsan, hogy ne neki kelljen kimondani a szót. - Vagy az is lehetséges, hogy kifejletten ilyenek - folytatta. - Az ég alatti

gézhálóban bizonyára mikrobák vagy peték vannak, amelyek csak arra várnak, hogy beérjenek. Odafönt minden hófehér, itt lent viszont minden szürkéssé változik, mert a paraziták, ahogy megn�nek, megfeketednek. Valószín�leg odafönt reprodukálódnak, az oszlopok tetején. Amikor a gézfelh� lehullik, természetes, védelmez� burokká változik. A fiatal egyedek azt falják fel, amire ráesik a ragacs...

- Feltéve, hogy valami olyasmire esik rá, ami már nem él. - Lehet, hogy az áldozat még él. Akkor végeznek vele. - Tudjuk, hogy dögöt esznek - mondtam. - A dögev�k nem eszik meg az

él� szöveteket. - A mi bolygónkon valóban nem - mutatott rá. - Értesz az elemzéshez...

Az anyád tanított meg erre? - Lehet, hogy odahaza is ellestem egy-két dolgot. Izgatottan megfeszítette a vállát. - Bizonyára izgalmas és érdekes dolog lehetett úgy feln�ni, hogy Jocasta

Malvaux irányította a lépteidet. � annyira... zseniális! Számtalan felfedezést tett, és arra is képes, hogy ezeket elmagyarázza az embereknek. A könyveiben, a cikkeiben, a filmjeiben... Imádom, ahogy ezekr�l a különlegességekr�l, ezekr�l a csodákról beszél! Valóságos költészet.

- Aha. Örülök, hogy élvezed. - Bel�led miért nem lett kutató, mint anyádból és a húgodból? - Talán, mert amikor megszülettem, nem volt a számban a tudomány

ezüstkanala. A hátunk mögött a tengerészgyalogosok folyamatosan pozíciót

változtattak, ellen�rizték a terepet, és szemmel tartották a tábor peremét. A testtartásuk, a mozgásuk árulkodó volt. Már láttam, hogyan dolgoznak a kommandósok, a rangerek, a különleges alakulatok emberei, és a telepvilágok biztonsági er�i. Ezek a tengerészgyalogosok valahogy mindent másképpen csináltak. Valami nem stimmelt, ezt rögtön éreztem. A katonáink idegesek voltak és féltek. Én is végignéztem Clark videóit, pontosan tudtam, milyenek azok az állatok, amelyekkel nem akarunk összefutni; tudtam, mit m�velnek az emberekkel, és más él�lényekkel. Tudtam, hogy az él� testekbe juttatják embrióikat, amelyek aztán a fejl�désük egy bizonyos szakaszában kirobbannak az eleven inkubátorból. Tudtam, hogy a folyamat megdöbbent�en rövid ideig tart. Csupán pár óra kell ahhoz, hogy a beültetett pete megn�jön, fejet és farkat növesszen, fogakat, és olyan er�ssé váljon, hogy képes legyen puskagolyóként

kirobbanni a testb�l. A kunyhókban láttuk, mi az eredménye világra jövetelüknek: halott emberek, szétnyílt mellkasú hullák.

Természetesen láttam a feln�tt állatokról készült, kissé homályos felvételeket is. A képek nem voltak tiszták, de pár dolog világos volt. A lényeknek két lábuk, két karjuk van. Hosszú karmok, korbácsszer� farok, és cukkíni alakú fej. Az egyik feljegyzés - vagy talán csak elméleti megjegyzés - készít�je szerint az emberek hatékonyabban védekezhetnek ellenük, ha felkészülnek a támadásukra, ha nyíltan, és a megfelel� fegyverek birtokában szállnak szembe velük. Meg lehet ölni �ket, ezt egészen biztosan tudtuk.

Bonnie reszketni kezdett. A leveg� forró volt; ez azt jelentette, hogy nem a hideg, inkább a félelem miatt rázkódik.

El akartam terelni a figyelmét a félelemr�l, ezért megkérdeztem t�le: - És mi a helyzet veled? Te mit keresel itt, ezeknek a k�kemény

seggfejeknek a társaságában? Nem lenne jobb, ha egy csendes kis állatkertben dolgozgatnál? Ha aranyos kis lényeket simogatnál?

Elmosolyodott; ett�l fiús arca furcsán lággyá változott. - A tanulmányaimat a PlanCom finanszírozta. A cégnek köszönhetem,

hogy elvégeztem a medikai iskolát. Januárban, amikor végeztem, tizenöt évre leszerz�dtem a PlanComhoz. Eddig nem panaszkodhatok. Ha letelik a tizenöt év, képzett orvos leszek, és magánpraxist indíthatok. A pácienseim zömét a cég alkalmazottai adják majd.

- És közben megmented a denevéreket, megmented a bolygókat? Mi? - Miért ne? Az anyád is helyeselné, amit teszek. Vajasgombóc esete

pompásan példázza, milyen sikereket érhetek el, ha közbeavatkozom. - A hajón úgy láttam, Vajasgombóc nagyon jól tud vigyázni magára -

jegyeztem meg. - Utálok mindent, ami repül. - Ezt nem mondhatod komolyan! Képes vagy hullák belsejében turkálni,

de nem szereted a madarakat és a pillangókat? - Az olyan repül� izéket nem szeretem, amik harapnak. Az ilyeneket

képtelenség szemmel tartani. Bonnie szipogott, és megtörölte az orrát. A kézfejével csinálta, mert az

ujjait és a tenyerét beborították a halottak maradványainak nyomai. Láttam rajta, hogy rátapintottam az elevenére.

Clark vetett véget a társalgásnak. Sápadtan, szomorúan lépett hozzánk. - Nos? Jutottatok valamire? Kijelenthetjük, hogy nem a vártnak

megfelel�en alakulnak a dolgok? Megkíméltem Bonnie-t a válaszadástól. - A kunyhókban talált tetemek mellkasa szétrobbant, kivéve az egyik

n�ét. A szabadban talált emberekkel más módon végeztek. Az egyiket

mintha egy szegmentált hurokkal fojtották volna meg. Kett�nek keresztüldöfték a testét.

- Mivel? - Még nem tudom. Fegyvert nem találtunk. Fogalmam sincs... Lehet,

hogy a tudósok meg�rültek, és egymásnak estek, de az is elképzelhet�, hogy az általunk elkerülni vágyott idegen lények nyársalták fel �ket.

- Mi a helyzet a másik hárommal? A csapatunk tagjaira néztem, az ideges tengerészgyalogosokra, meg a

hajósokra, akik feszülten várakoztak a pusztulás gy�r�jének peremén. Halkabbra fogtam a hangomat.

- �ket gyakorlatilag széttépték. Az egyiküket háromfelé hasították. - Mikor? - kérdezte Clark. Megpróbált uralkodni az indulatain; nem sok

sikerrel. - Eltér� id�pontokban - szólalt meg Bonnie. - Ebben a száraz

környezetben, a burkokban a fekete paraziták ráér�sen végezték a dolgukat. Be kell tennem a mintákat a medikai komputerbe, hogy pontos adatokat kapjak.

- Szerintem nem fontos tudnunk - mondta Clark. - A hely nem t�nik alkalmasnak arra, hogy sokáig maradjunk. A tudósok se tartottak ki túl sokáig. Rory, remélem, ebben egyetértesz velem.

Megvontam a vállam. - Rengeteg bizonyítékot találtunk. Clark közelebb hajolt. - �k is a halottak között vannak? - Mármint az anyám, meg a húgom? Nincsenek. Három n�t találtunk. Az

egyiknek eljegyzési gy�r�je volt. A másiknak sötétvörös a haja, a harmadik meg túl magas.

- Sajnálom, hogy belerángattalak az ügybe. - Nem kell elnézést kérned. Dolgozunk. - Oké. Tudom, hogy hazudsz, de rendben. - Kapitány! Jöjjön ide! MacCormac hívta Clarkot. Együtt indultunk el - leginkább azért, mert

senki sem akart egyedül maradni -, Clark vezetett végig minket a domb aljához, a tábor pereméhez, egy vöröses, üvegszer�, fekete és ropogós talajréteggel borított vízmosáshoz. Ahogy gyorsan körbenéztem, megállapítottam, hogy az apró lények tetemeib�l összeállt sz�nyeg, amin jártunk, ezen a helyen azért változott homokszín�r�l feketére, mert a fekete paraziták tömegei itt pusztultak el. Ez a magyarázat elfogadhatónak t�nt, de ett�l még lehet, hogy egészen más oka volt a jelenségnek. Honnan tudhattam volna?

- Megállni! - kiáltott fel Pocket.

Egymásnak ütköztünk, ahogy hirtelen megtorpantunk. - Mindjárt kilépünk a hajó védelmi zónájából. - Pocket elénk tartotta a

minikomputerét. - Nem túl jó ötlet, igaz? - Muszáj megtennünk? - kérdezte Bonnie. Clark elbizonytalanodott; erre nem tudott mit válaszolni. Nem számított

arra, hogy el kell hagynunk a biztonságos zónát, és arra sem, hogy ilyen hamar kell megtennünk.

A domb aljában MacCormac jelent meg. - Jöjjenek le! Biztonságos. Óvatosan haladjanak a lejt�n. Pokoli csúszós. A lejt� valóban csúszós volt. Az évmilliók során elhullott, apró lények

parányi csontvázai elporlottak; mintha mély, süpped�s homokban jártunk volna egy d�ne oldalában. Segítettünk egymásnak a lejutásban. Carmichael - MacCormac parancsára - a domb tetején maradt. Ahogy felpillantottam rá, és megláttam, milyen elégedett képet vág, megértettem, hogy tökéletesen jól érzi magát odafent, esze ágában sincs lejönni velünk. A lejt� közepe táján megálltam; elvileg már onnan is látnom kellett, amit MacCormac mutatni akart.

A domb aljában lév� vízmosást üvegszer� anyag alkotta. Ahogy végignéztem rajta, olyan érzésem támadt, hogy egy palackban vagyok, aminek a vízmosás a nyaka, és ha végigmegyek rajta, nyílt, szabad terepre jutok. MacCormac ezredes, Berooz �rmester és Edney tizedes egy fészekszer�ség körül állt, amelyben strandlabda méret�, tojásdad tárgyak kuporogtak. Tíz, tizenkét darab lehetett bel�lük. A tetejükön háromszög alakú, kiszikkadt hússzirmok nyíltak. A tengerészgyalogosok az üres tojásokra szegezték fegyvereiket; látszott rajtuk, hogy borzasztóan feszültek.

- Ó, a picsába! - tört ki Clarkból. Mindkét karját felemelte, és megállított minket. Bonnie-val együtt

közvetlenül a háta mögött álltam. - A rohadt, rohadt életbe! - morgott elkeseredetten. - Biztonságos - nyugtatta meg MacCormac. - Már mindegyik üres.

Kinyíltak. Ezekb�l kelhettek ki azok az izék, amik elkapták a kunyhóban talált embereket. Értik, hogy gondolom...

- Mit keresnek ezek itt? - kérdezte Bonnie. Alig kapott leveg�t az izgalomtól. - Nem valamilyen elszigetelt, biztonságos inkubációs kamrában kellene lenniük? A jelentésekben nem ez állt? Ilyesmir�l senki sem mondott egy árva szót sem! Miért vannak itt, felügyelet nélkül?

A félelem összezavarta a gondolatait. Egészen addig egy bizonyos információba kapaszkodott, de ez most hitelét vesztette, neki pedig kicsúszott a lába alól a talaj. Pedig még egy óra sem telt el azóta, hogy

nekivágtunk a küldetésnek. - A jelek szerint valami támadás történt - találgatott Clark. - A kutatók

közül néhányat elkaptak a tojásból kikelt lények. Azok a rákszer�, hosszú, vékony ujjú, ocsmány izék... Tudjátok. A kutatók valószín�leg megpróbálták megvédeni magukat, de nem jártak sikerrel.

Remek. Azon tanakodtam, vajon elmondjam-e nekik, amit tudok. Úgy döntöttem, megteszem. - Nem próbálták megvédeni magukat - mondtam. Clark bosszúsan nézett rám, amiért lel�ttem a szépen összerakott

teóriáját. - Nem voltak fegyvereik - jelentettem ki, az arckifejezését látva. - Tessék? - MacCormac ezredes közelebb lépett. Szögletes arcán, a

tekintetén látszott, hogy semmit sem ért. - Nem voltak fegyvereik. Az anyám nem engedte meg nekik. Az ember

nem teheti meg, hogy besétál a farkas vadászterületére, aztán lelövi a vadállatot, ha az megtámadja �t. Aki cápákkal úszkál, ne dühöngjön, ha megharapják. Ha valaki elég hülye ahhoz, hogy megölesse magát, úgy kell neki.

- Nem voltak védelmi eszközeik? - döbbent meg MacCormac. - Ez �rültség! - szisszent fel Edney. Sokat mondó pillantást vetettem rá. - Üdv Jocasta Malvaux világában! � így gondolkodik. Sosem engedte

volna meg az embereinek, hogy veszélyeztessék ezeket az... állatokat. - Mi az ördögért nem? - kérdezte MacCormac. A kérdés nem költ�i volt,

tényleg választ akart kapni rá. - Azért, mert az anyám egy kis, vallásos közösséget vezetett ezen a

helyen - mondtam. - Mártírokat. Már láttam ehhez hasonlót. A domb tetején álló Carmichael közlegény sem értette a dolgot.

- Minden él�lény harcol az életéért, nem? - A hangja sokkal szelídebb, lágyabb volt, mint azt zord külseje alapján gondolni lehetett volna.

Keményen néztem rá. - Az agymosott áldozati bárányok, akik elég fiatalok ahhoz, hogy

elhiggyék, haláluk után feltámadnak, és híresek lesznek… Az ilyenek nem harcolnak. Azok, akik azért vállalkoztak erre az útra, mert meg akarták szerezni anyám autogramját, jobban tették volna, ha pár éve, valamelyik nyugodt könyvesboltban gy�jtik be. Ha anyám megölette magát, az � dolga. Én csak azt sajnálom, hogy magával rángatta a húgomat, meg azt a sok álmodozó szem� balféket!

A szavaimat követ� döbbent, mély csendben rosszul éreztem magam amiatt, hogy kénytelen voltam elmondani nekik a kend�zetlen, rideg

igazságot. Nem akartam megvédeni �ket a puszta tényekt�l. - Egyébként - tettem hozzá -, ha nem vettétek volna észre, egyetlen

elpusztult idegent sem találtunk. A kutatók nem harcoltak. Egyszer�en nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy valami egész más

történt, mint amire eredetileg számítottunk. Azt hiszem, senkit sem dühítettek jobban a történtek, mint engem. Azt hiszem, nálam jobban senki sem szeretett volna hátat fordítani az egésznek, és lazán lelépni. Eredetileg hittem Clarknak, aki folyton arról beszélt, hogy gyorsan végrehajtható, könny� feladatunk lesz, megérkezünk a bolygóra, elvégezzük a munkát, és közben jól érezzük magunkat. Eredetileg úgy gondoltam, csupán egyetlen problémaforrással találkozhatunk, az anyámmal, és csak �t lesz nehéz kezelnünk, a többi megy majd, mint a karikacsapás. Elkövettem azt a hibát, hogy erre, csakis erre koncentráltam, és hagytam, hogy a többi részlet miatt másnak f�jön a feje.

- Az ég rohassza meg ezt a bolygót! - MacCormac csalódottan megrázta a fejét, majd mogorván hozzátette: - Hugyoznom kell. - Átcsörtetett a vízmosás másik végébe, és a legközelebbi oszlop elé állt. Nem tehettünk mást azon kívül, hogy illedelmesen félrefordítottuk a fejünket. Edney tizedes vérbeli tengerészgyalogosként reagált: úgy helyezkedett, hogy egyszerre tarthasson szemmel minket és az ezredest. Senki sem maradhatott felügyelet nélkül, még egy percre sem. Komolyan kellett vennünk, hogy ne szakadjunk el egymástól.

- Sparren, itt a Vinza! - szólalt meg az egyik hangszóróból Theo ismer�s, meghökkent�en tiszta hangja.

Clark megköszörülte a torkát. - Igen? Itt Sparren. Mi a helyzet, Theo? - Nem tudom. Valami történik odakint. Az �rök elt�ntek. Mindenki Clark felé fordult. Azt hiszem, elfelejtettünk leveg�t venni. Clark

a szájához emelte a kommunikátort, és hátat fordított nekünk, mintha azt hinné, hogy így majd nem halljuk a szavait.

- Elt�ntek? Hogy érted ezt? - Úgy, hogy elt�ntek. Nem látom �ket. Nem érem el �ket. Akarod, hogy

kimenjek, és körülnézzek egy kicsit? - Negatív. Maradj a hajóban. Senki sem megy sehová! Lehet, hogy az

�rök csak a zóna határához mentek. Talán csak ellen�riznek valamit. - De akkor miért nem válaszolnak? Nem juthattak a kommunikátorok

hatósugarán kívülre. Clark ropogó léptekkel körbejárt, és már nem is próbálta meg eltitkolni,

milyen hírt kapott a hajóról.

- MacCormac! - Igen, uram? - MacCormac az oszlop másik oldalán jelent meg. A

nadrágját gombolgatta, miután engedelmeskedett a természet szavának. - Donahue és Brand nincs a helyén, a rámpánál. Nem válaszolnak a

hívásokra. MacCormac elvörösödött. Homlokráncolva aktiválta a kommunikátorát. - Donahue, Brand! Azonnal jelentkezzenek be! Itt MacCormac. Választ! - Mi történt velük? - kérdeztem. - Semmi sem történhetett velük - biztosított MacCormac. - A hajó védelmi

zónáján belül tartózkodnak, és fegyvereik vannak. - Lehet, hogy elhagyták a védelmi zónát? - Nem. Parancs nélkül nem tehettek ilyet. - Komolyan úgy gondolja, hogy ellen�rzésünk alatt tartjuk a terepet? - A saját dolgával foglalkozzon, nyomozó úr! Megtenné?

Nem foglalkoztam a válasza csíp�sségével, inkább feltettem a következ� kérdésemet.

- El�fordult már egyáltalán, hogy egy idegen bolygón letesztelték a mienkhez hasonló védelmi rendszereket?

Clark az ezredesre nézett, MacCormac pedig feléje fordult. A tekintetük minden szónál világosabb választ adott.

- Menjünk vissza! Pocketnek, Axellnek és Marknak csak ennyire volt szüksége. Olyan

gyorsan kapaszkodtak fel a domb tetejére, hogy valóságos fekete porfelh�t rúgtak ránk.

Clark felkiáltott. - Maradjunk együtt! Hé, lassabban! Hé! Ahogy a három ember elhaladt Carmichael mellett, aki még mindig a

domb tetején állt, Clark el�rehajolva mászni kezdett felfelé. Menet közben elkapta Bonnie karját, és maga után húzta a n�t.

- Gyerünk! Gyerünk, maradjunk együtt! Rory, gyere már! - Mozgás! - ordított rá MacCormac a tengerészgyalogosaira. Az

emelked�n feljutni olyan volt, mintha egy tál müzliben másztunk volna. Minden egyes lépésünkkel valóságos porlavinát indítottunk el. Léptünk egyet el�re, és visszacsúsztunk vagy kétszer annyit. Kínlódás volt az egész.

Berooz megcsúszott. A bal lába oldalra lendült, a jobb térdére ereszkedve csúszott lefelé. A fegyvere az oszlophoz csapódott, és lepattintott bel�le pár szilánkot. A darabkák a szemembe repültek, ett�l megzavarodtam, és elvesztettem az egyensúlyomat. Berooz a testét tekergetve próbált talpra állni, de omlani kezdett alatta a homokszer�

talajréteg. A hátára fordult, és fegyverét a magasba emelve, fejjel el�re csúszott lefelé. Megpróbáltam elkapni, és sikerült megmarkolnom a csuklójára tekert kend� végét. Iszonyú rándítást éreztem a vállamban; mintha kiugrott volna a helyér�l egy-két csontom. Nem bírtam megtartani Beroozt, aki behajlított térddel, megfeszített háttal csúszott tovább.

Egy pillanatig azt hittem, nem lesz semmi baja. Szépen lecsúszik, és a vízmosás aljában álló üres, húshéjú tojások majd lefékezik. Majdnem így történt. Nekicsapódott az egyik tojásnak, de olyan szerencsétlenül, hogy pontosan a tojás nyitott szájába került felemelt feje.

A húshéjú tojás undorító cuppanással lapult össze Berooz súlya alatt. Ekkor már valamennyien fent voltunk a domb tetején. Lenéztünk. Berooz

döbbent képet vágott, és pár másodpercig úgy pislogott, mintha azt sem tudná, hol van. Edney felmordult.

- Te balfasz... Berooz zavartan elvigyorodott. Edney kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse

�t. Amint összeért a kezük, hirtelen minden megváltozott. Berooz szeme elkerekedett, rémülten megrándult a szája, majd vonaglani kezdett. Úgy rázkódott a teste, mintha áramütés érte volna.

- Hozzuk ki onnan! - üvöltött fel Clark. Miel�tt bárki megmoccanhatott volna, Berooz iszonyú, agonizáló

hörgéseket hallatott. Szenzoros sisakjának hátulsó részéb�l zöldes, b�zös füst szivárgott. A sisakról váratlanul valamilyen folyadék csorgott a tengerészgyalogos fülére és arcára. A sikolyok metsz�vé, vel�trázóvá váltak...

Edney riadtan visszahúzódott, de aztán összeszedte magát, és csatlakozott MacCormachez, aki ekkor már szintén Berooz mellett állt. Közös er�vel talpra állították a katonát. Berooz merev volt, akár egy k�darab, a szeme kiguvadt, a karjaival félig-meddig önkívületben hadonászott. Edney letépte a fejér�l a szenzoros sisakot. Mint kiderült, elhibázott mozdulat volt. A n� a kezére bámult, amely sisteregni kezdett. A véd�keszty� pillanatok alatt szétmállott, az alatt pedig már csak Edney b�re volt.

Edney felsikoltott, és hátraugrott; beleütközött a feléje közeled� Clarkba. - Sav! - morogtam. Az övemre akasztott kék hengerért nyúltam, és félig csúszva, félig futva

elindultam Edney felé. Kétszer térdre estem; mind a kétszer kétségbeesetten próbáltam lefékezni magamat, nehogy úgy járjak, mint Berooz. Átkoztam magam a tétovaságom miatt, és megpróbáltam eljutni Edney-hez. A n� hangos lihegéssel meredt a saját kezére, ami úgy süldögélt, mint a tojásrántotta.

MacCormac el�kapta a saját kék hengerét, és megpróbálta ráfújni a tartalmát Berooz tarkójára. Ügyetlenül csinálta, emiatt értékes másodperceket vesztett el. Berooz hosszan, agonizálva felüvöltött; a hang hosszúra nyúlt, a katona csak akkor hagyta abba az ordítást, amikor minden leveg� kiprésel�dött a tüdejéb�l. Ül� pozícióba rogyott. Az egyik karját MacCormac tartotta, a másikat maga mellé ejtette, tenyérrel felfelé. Az üvöltés elnémult, és hangos hörgéssé változott.

MacCormac az egyik kezével Berooz karját fogta, a másikkal pedig a katona fejére fújta a savközömbösít� anyagot. Pár másodperccel kés�bb kiürült a kék, hengeres tartály. Berooz még mindig hörgött, Edney döbbenten zihált. Az egyik oszlophoz nyomtam Edney-t, elkaptam a csuklóját, a vörös, üvegszer� felületre szorítottam a kezét. A fogát csikorgatta, vicsorgott, és felszisszent, amikor ráfújtam a sérülésére a lúgot. A kezéb�l páracsík emelkedett felfelé; a hús bugyborgó mállása abbamaradt.

Csak ezt követ�en fordultam meg, hogy végignézzem a mellettünk lezajló drámát.

Berooz fejét b�zös füstglória vette körül. A lába természetellenes szögben hajlott be alatta. Oldalra d�lt, eltávolodott MacCormact�l. A hátára feküdt. A szeme már üveges volt. Iszonyú b�zt árasztott...

MacCormac mindkét kezével belekapaszkodott. - Segítsenek felállítani! - kiáltotta.

Clarkkal mi voltunk hozzájuk a legközelebb. A még mindig iszonyúan szenved� Edney-t oldalra, Bonnie felé löktem. A domb tetejér�l Pocket, Axell és Mark is visszafordult. Elindultak felénk, de bizonytalanul közeledtek. Carmichael közlegény ekkor már a lejt� közepénél járt, hogy segítsen Bonnienak Edney ellátásában.

Ami ezután következett, az maga volt az iszony. Ahogy Clarkkal segítettünk MacCormacnek felültetni Beroozt, a szerencsétlen fiatal katona tarkója a földön maradt. Kiömlött az agyveleje, végigcsorgott a hátán, és a földön beletoccsant a savsemlegesít� anyag tócsájába.

***

Clark iszonyodva tántorodott hátra. MacCormac a halott katona kiürült koponyájának belsejére bámult, aztán az undorítóan bugyborékoló tócsában hever� agyvel�re meredt.

Ami engem illet, én mozdulatlanul guggoltam, fogtam a halott ember másik karját, a csuklót, amire azt a kend�t tekerte. Berooz teste megmerevedett. Többé nem ernyedt el. Már hallottam ilyesmir�l. A

csatamez�kön a hullák a fegyverüket szorongatják, célra tartják a puskájukat.

A fejem fölött Edney fájdalmasan lihegett, Bonnie pedig halkan zokogott. Megpróbálta ugyan visszafojtani a sírást, de nem járt sikerrel.

Er�t kellett vennem magamon, hogy ne kaparjam fel a kicsorgott agyvel�t, és ne próbáljam visszagyömöszölni Berooz koponyájába, abban a reményben, hogy így feltámaszthatom. Pár perccel korábban megmentette az életemet, amikor én léptem rosszul. Én pedig nem kaptam el �t.

Nem kaptam el �t... Mi hasznomat vehetik itt? Egyáltalán, mi az, amit csinálhatok ezen a

helyen? Képtelen voltam megmenteni a mellettem álló ember életét. Mit keresek én itt?

És ha Clark csúszott volna vissza? Borzalmasan éreztem magam amiatt, hogy különbséget teszek egy

általam jól ismert, és egy olyan ember között, akivel csak párszor találkoztam. Berooz egyszer� srác volt, könnyen vidámmá lehetett tenni. A jelek szerint éppen olyan könnyen meg lehetett fosztani az élett�l.

- Hozzák! - mondta MacCormac rekedten. A vállára vette Berooz fegyverét, aztán a sajátját is. - Segítsenek bevinni... Segítsenek vinni!

- Jobb lenne, ha itt hagynánk, és... - kezdtem. - Bevisszük! Nem hagyom itt! MacCormac vagy az összeroppanás határán állt, vagy példát mutatott

nekünk keménységb�l. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy állunk vele, ezért engedelmeskedtem neki. Segítettem felcipelni Berooz testét az emelked� közepéig, ahol Pocket és Mark várt ránk. Megfogták az áldozat lábait. Felkínlódtuk magunkat a domb tetejére.

Ahogy feljutottunk, Clark jelent meg mellettünk. � Berooz agyvelejét hozta magával a katona félig szétmállott sisakjában.

Clark arca komor volt és riadt. A szemembe nézett. - Minden ember megérdemli, hogy egészben temessék el. Berooz arcára néztem. A koponyája hátulsó részéb�l még mindig

csöpögött a feketés vér. A szeme könyörg�en meredt rám. MacCormac arca és állkapcsa úgy rángatózott, mintha ragasztóval lenne

tele a szája. Dühös volt, és közben már gyászolt. Megpróbálta összeszedni az erejét, hogy képes legyen irányítani az embereit, vezetni a csapatot. Ismertem ezt a tekintetet. A zsaruk szoktak így nézni, akik megpróbálják elvégezni a munkájukat, kétségbeesetten igyekeznek meg�rizni a józan eszüket, és közben információk után kutatnak - olyan válaszok után, amelyek széthasogatják az ember objektivitását.

Clark a csapat élére állt, és elindult. Carmichael az egyik, Axell a másik

oldalra húzódott. Clark átment közöttük. Azon az ösvényen haladt, amelyen érkeztünk, át akart vágni a csendes táboron, a hajónkhoz. El akarta hagyni a bolygót. A testtartása árulta el, mire készül. Túl kés�n érkeztünk, ezért még a legszimplább feladatsort sem sikerült végrehajtanunk.

Ott lépkedtem mögöttük, és egyre csak az járt a fejemben, hogy bár soha ne tettem volna a lábam erre az átkozott bolygóra. Én is kikészültem.

MacCormac, Pocket, Mark és én vittük Beroozt. Carmichael bátran az élre állt, de meg kell mondanom, elég bizonytalanul haladt. Axell bevárta, hogy elvonuljunk el�re, és segített Bonnienak, aki a sebesült Edney tizedest támogatta.

Félúton lehettünk a vízmosás és a tábor között, amikor Pocket m�szere vörösen villogni, és éles hangon sípolni kezdett. Megálltunk. Pocket, miközben egyik kezével Berooz lábát tartotta, maga elé emelte a vállára akasztott szkennert. A monitorra nézett, aztán az egymás mellett sorakozó oszlopokra, és a közöttük húzódó, nem túl hívogató átjárókra pillantott.

- Ööö... fiúk... - mormolta. Eleresztette Berooz lábát, mindkét kezével megragadta a m�szert, és a vízmosás túlsó végébe, valahová az oszlopokon túlra meredt. - Valami közeledik! Sok valami!

- Emberek? - kérdezte Clark. - Nem, hacsak nem zsugorodtak össze olyan... tintahal méret�re. - Hányan vannak? - Hatvanan. Hetvenen. Hetvenötén. Sz�zmáriám! -Eresszük el Beroozt! -

kiáltottam rá MacCormacre és Axellre. - Nem! - MacCormac dühösen felém rúgott, amikor elengedtem Berooz

karját, és hagytam, hogy a test a földre essen. - Emelje fel, de azonnal! Emelje fel!

Nem sokáig vitázhattunk. A vízmosás túlsó végében, a bejáratánál megjelent egy lény. Olyan volt, mint egy skorpió, amely a természett�l szokatlanul hosszú lábakat kapott, vagy esetleg olyan mint egy mutálódott emberi kéz. Semmi szem, semmi fej. Egyenesen felénk tartott. Hosszú, szegmentált farka a leveg�ben csapkodott, elég fenyeget�en mozgott.

MacCormac is eleresztette Beroozt, és a fegyvere után kapott. Els�re nem sikerült leakasztania a válláról, mert Berooz fegyverét is � cipelte. Végül mégis célzott és l�ni kezdett.

A pókszer� lény apró cafatokra robbant. Testének darabkái a bejáró két oldalán álló oszlopokra fröccsentek. Esküdni mernék, felvisított, miel�tt megdöglött.

- Ez kevés! - mondta Pocket. - Ez semmire sem jó! Itt a többi! Ahogy ott álltunk, döbbenten és mozdulatlanul, ahogy elszállt az a pár

másodperc, amit mindenki utál, az a néhány pillanat, amikor menni kéne,

de az ember moccanni sem bír, hirtelen több tucatnyi skorpiólény jelent meg a vízmosás bejáratában.

Megkerülték az oszlopokat, felmásztak rájuk, úgy futottak végig az oldalukon, ahogy a mókusok a fák törzsén, majd hatalmas szökkenéssel még kisebbre csökkentették a köztük és köztünk lév� távolságot. Ott nyüzsögtek a vízmosásban, csontujjakra emlékeztet� lábaik hátborzongatóan kopogtak és zizegtek a talajon. Mögöttük már ott tolongott a következ� csapat. A skorpiólények mindegyike felemelte a farkát, és felénk rohant vékonyka rovarlábain.

- Arcmászók! - kiáltott fel Clark. - Meneküljetek! 4

Berooz megcsonkított teste a földre zuhant. Üres koponyája kongó hangot hallatva ért le a homokszer� sz�nyegre. Egy másodperccel kés�bb már valamennyien rohantunk. El�húztam a plazmapisztolyomat, és futás közben l�ttem egyet. A plazmasugár két skorpiót loccsantott szét, de a többi még közelebb került hozzánk; ügyet se vetettek elhullott társaikra, és azok maradványaira, a legcsekélyebb elbizonytalanodás nélkül rohamoztak.

- Futás, futás! - kiáltott Pocket, valahányszor lépett egyet. - Futás, futás, futás...

Lehetetlen. Hátralestem és megállapítottam, ennyi er�vel akár víz alatt is futhatnánk. A hipermozgékony arcmászók tömege úgy, olyan gyorsan közeledett felénk, mint a megfékezhetetlen bozótt�z.

- Katonák! - MacCormac is hasonló megállapításra jutott, mint én. Hátrafordult, és egy pillantást vetett a hátborzongató látványra.

Az emberi faj egyedeiben a történelem hajnala óta ott gyökerezik az önfenntartás ösztöne. MacCormac és Carmichael ezt gy�zte le, amikor megálltak. Még a sebesült Edney is eltolta magától Bonnie-t, és társai mellé lépett. Clark kiadta a nekünk szánt parancsot:

- Tovább, tovább! Bonnie-t, Axellt és Markot maga el�tt taszigálva rohant. - Gyorsabban! - Alakzatba! - üvöltött rá MacCormac a katonáira. Edney tizedes savmarta kezével támasztotta meg a fegyverét, amit

sikerült a vállához emelnie. Bal kézzel kellett tüzelnie. Láttam, hogy a fájdalom eltorzítja az arcát. Csodálattal és elismeréssel néztem rá.

A három tengerészgyalogos felsorakozott, alig tíz lábnyi távolság volt

közöttük. Nem értettem, miért éppen ilyen alakzatot vesznek fel, de pár pillanattal kés�bb, amikor az arcmászók már észveszt�én közel értek, világossá vált a számomra. A férgek már majdnem lerohantak minket, hihetetlen sebességgel mozogtak. Futás közben nem l�hettem hátra, nem nyithattam tüzet rájuk, mert attól féltem, véletlenül valamelyik tengerészgyalogost találom el. Megálltam, és gondosan céloztam.

Nem nyílt lehet�ségem arra, hogy tüzet nyissak. - Készülj! - kiáltott fel MacCormac. A tengerészgyalogosok a kiképzés

során begyakorlott mozdulatokkal tartották célra a fegyvereket. Még nem l�ttek, a parancsnokuk jelzését várták.

- T�z! - adta ki MacCormac a parancsot. Éles sistergés, majd metsz� recsegés hallatszott.

Az elektromos energia három ívelt, narancssárga neonhulláma vakító villanással csapott ki a fegyverekb�l, és megtorpanásra kényszerítette az arcmászók tömegét. A lények közül sok valósággal odasült a talajhoz.

- T�z! - mondta MacCormac ismét. Újabb sistergés, még egy recsegés. - T�z, és újra! Sistergés. Reccsenés... Minden egyes sort�zzel vakító, narancsvörös energiahullám jelent meg,

amely minden alkalommal jó ötven lábbal hátrébb söpörte az arcmászókat - ennek köszönhet�en id�t nyertünk a menekülésre. Visszajutottunk a tábor közepére, átugrottunk a szétszórtan hever� hullák fölött, cikázva rohantunk a kunyhók között a hajónk irányába. A recseg�-csicserg� hang elhalkult a hátunk mögött, de valamivel kés�bb ismét feler�södött. A harmadik sortüzet követ�en a tengerészgyalogosok megtörték az alakzatot, és futásnak eredtek. Csak a tábor közepén álltak meg, ahol ismét szembe fordultak a rémálomba ill� lényekkel. MacCormac hangja mennydörgésnek t�nt az általános káoszban.

- Lángszórókat! Szabad tüzelés! A katonák egyszerre állították át a fegyverüket egy másik funkcióra,

egyszerre eresztették ki a gázzal táplált lángcsóvákat, amelyek mindent szétperzseltek, ami az útjukba került. Még az egyik oszlopról a másikra ugrándozó lények sem úszták meg a támadást. Egymásra zuhantak, visítva és verg�dve, tetemeik kupacba gy�ltek, rohamuk megtorpant.

- Tüzet szüntess! Visszavonulás, feltöltés! Visszadugtam a mellényem alá a plazmastukkeremet, és az egyik

oszlophoz támasztottam a hátamat. - MacCormac! - kiáltottam. - Fegyvert! Ahogy a tengerészgyalogosok beértek minket, az ezredes ösztönösen a

kezembe dobta Berooz nehéz fegyverét. A súlyos tárgy egyet fordult a

leveg�ben. Kinyújtottam a karomat, és elkaptam. Olyan nehéz volt, hogy szinte orra rántott. Ugyanolyan fegyver volt, mint a többi tengerészgyalogosé: riasztó- és robbanólövedékek kilövésére éppúgy lehetett használni, mint láng- és repeszszóróként. Ellátták néhány kisebb m�szerrel, amelyek az érzékelést és a célzást segítették. Nagyon reméltem, id�ben sikerül rájönnöm, melyik mire való, és hogyan kell használni.

A többiek ekkor már jóval megel�ztek minket. A katonákkal együtt fordultam meg; ha Berooz nem is, de legalább a fegyvere a csapat segítségére lehetett.

- Összt�z! - MacCormac hangjától feltámadt bennünk a harci kedv. Meghúztam a ravaszt. Energiahullám helyett lángcsóva csapott ki a cs�

végéb�l. A többiek energiával bombázták a lényeket. Abbahagytam a tüzelést, és egy keskeny fénysugárba tartottam a fegyvert. Megtaláltam rajta a vezérl�panelt, átállítottam energiára.

- Összt�z! Másodjára már sikerült a dolog. Sistergés és... recsegés... Az eszel�s idegen csürhe savcseppekb�l és húscafatokból álló felh�vé

robbant. - T�z! Ismét l�ttünk. Valahányszor tüzet nyitottunk, hátrébb kényszerítettük a

lényeket, de hiába, mert azok nem álltak meg. Nem féltek, nem is gondolkodtak, egyszer�en átmásztak az elhullottakon, és úgy t�nt, sosem fogynak el. Annyit azért sikerült elérnünk, hogy lelassítottuk �ket, és megint szereztünk magunknak némi mozgásteret. Minden egyes sort�zzel megtizedeltük a legels� soraikat, a dögök pedig akadályt képeztek a mögöttük közeled�k el�tt. A hosszú farkú, hosszú, ujjszer� lábakkal rendelkez� lények csak nehézkesen tudtak átevickélni az elhullottakon. De megtették; olyan szenvtelenséggel tiportak társaikra, hogy tisztán hallottuk a csontok ropogását.

- Visszavonulás! - adta ki a parancsot MacCormac pontosan abban a másodpercben, amikor az idegen, skorpiószer� lények megtorpantak és valamivel hátrébb húzódtak, hogy rendezzék soraikat.

Mind a négyen futásnak eredtünk. Már láttuk a hajót, a feljárót, és Theót, aki a rámpa tetejénél állva integetett nekünk. Iszonyúan fájt a lábam az er�feszítést�l, minden egyes lépés megtételekor úgy éreztem, villám hasít az izmaimba.

Valaki belém ütközött... elbotlottam valamiben... Fogalmam sem volt, mi történt; azon kaptam magam, hogy a földön fekszem. Mi történt? Valami a

mellemhez vágódott, leszorított, fojtogatni kezdett. Mindenem fájt... A fegyver még mindig a kezemben volt. Belekapaszkodtam, és

megpróbáltam feltérdelni. Mi döntött le a lábamról? Mi talált el? Elképzelni sem tudtam. Talán MacCormac rúgott gyomron?

- Mozgás! Felállni! Axell kiáltott rám. Ez a vékony, esetlen mozgású srác jött vissza értem.

Lehajolt, megmarkolta a mellemen a ruhát, talpra rántott. Ahogy szilárdan álltam a lábamon, visszanéztem. Az idegen horda csupa farok, csupa láb hullámként árasztotta el a tábor és a hajó közötti területet. A lények visítottak, botladoztak, egymást taposva közeledtek. Volt, amelyik megtántorodott és megbotlott. Volt, amelyiknek a teste hirtelen szétfröccsent, füstté és cafatokká változott.

El�ttem Pocket és Mark éppen akkor tápászkodott fel a földr�l. �k is elestek?

Aztán... megismétl�dött a dolog. Mintha gyomorszájon vágtak volna. Ezúttal már láttam a zöld energiavillanást. A hajó védelmi rendszere! Legalább azt sikerült megtudnom, mi terített le minket; így már sokkal könnyebb volt küzdeni a hatások ellen. Nekicsapódtam az egyik oszlopnak - olyan vastag lehetett, mint a csuklóm -, ami szilánkokra hasadt az ütést�l. Üvegdarabok, üdít�s doboz nagyságú darabok hullottak rám, a fejemre és a vállamra, meg Axellre is, aki mellettem próbált fedezéket találni.

- Ez szemétség! - kiáltottam. MacCormac ezredes érkezett mellénk. Félrelökte Axellt a szilánkes�b�l. - Carmichael, t�z! Az ezredes és Carmichael ismét tüzet nyitott az idegenekre. Kemény

katonák voltak, elszántak; kiváló kiképzést kaptak. Tudtam, hogy �ket is éppúgy megütötte az energiahullám, mint engem, meg mindenki mást, mégis kitartottak. Köztem és a hajó között Pocket és Bonnie vonszolta magát, segíteni próbáltak Edney-nek, a rámpa felé tartottak.

Felálltam a szilánkes�ben, és célozni próbáltam, de esélyem sem volt rá. Két arcmászó száguldott el mellettem; a rámpa felé rohantak. Azt hiszem, nem érzékelték a jelenlétemet, talán a szilánkes� miatt. Nem tudom... Egyikük a leveg�be szökkent, és Axell arcának csapódott.

Láttam Axell arcát, láttam a szemét, és láttam azt is, hogyan tátja ki a száját. � is tisztán látta a feléje száguldó testet, látta és érzékelte, ahogy az arcára tapad, ahogy az ujjak megfogják a fejét, a farok a nyakára csavarodik. Fuldokló hangot hallatott, de ennél többet nem tehetett.

Célba vettem a kis rohadékot, de mit tehettem volna? Ha szétlövöm, Axell fejét is darabokra robbantom.

Axell karmolászni kezdte az arcára tapadó lényt, amely egyre

szorosabban tekerte a farkát az emberi nyakra. A katona vakon, botladozva, szánalmas hiábavalósággal cibálta a skorpió testét, lábait.

Átvettem a fegyvert a bal kezembe, a jobb karommal átfogtam Axell derekát. Nem ernyedt el a teste, de támolygott. Elindultam vele a rámpa felé, amikor a hajó önvédelmi rendszere ismét zölddé változtatta körülöttem a világot. Az energiahullám ezúttal nem döntött le a lábamról. A b�röm bizsergett, olyan érzésem támadt, mintha megpörkölne valami, de kibírtam a dolgot. A jelek szerint már elég közel voltam a hajóhoz, a rendszer beljebb eresztett, az energiahullám távolabb, az idegen falkára fejtette ki hatását. Ez a csapás valószín�leg keményebb volt, mint a korábbiak; a vonagló, skorpiószer� testek tengere valósággal szétnyílt a hatására.

Axellb�l kezdett kiszállni az er�, már alig bírt megállni a lábán, de magammal vonszoltam. Mindkét karommal átfogtam, de közben persze nem váltam meg a fegyveremt�l. A hajó felé támolyogtunk, mintha valami furcsa táncot jártunk volna. Az idegen lény b�ze az orromba csapott, felkavarodott a gyomrom. Ujjainak ízületei az arcomhoz értek, amikor megpróbáltam félrehajolni. Farka és csontujjai kaparászó neszt keltve markolták meg még er�sebben az áldozat koponyáját és nyakát. Olyan er�vel szorította Axell nyakát és fejét, hogy a farka és az ujjai mellett megduzzadt, és rózsaszín�en lüktetni kezdett a b�r, a hús. Axell testéb�l lassanként kiszállt az er�. Közben felléptem a rámpára. A hajó védelmi rendszere ismét megeresztett egy energiahullámot - ez szerencsére már a fejünk fölött söpört végig. A hullám beborította a támadó arcmászókat, megbénította az undorító testeket. A lények összetömörültek, eleven masszává váltak, rohamuk megtorpant. Egy-két másodperccel kés�bb a masszát alkotó testek szétszóródtak - végre sikerült megfékeznünk �ket.

Axell összerogyott a karjaim között. Elvesztette az eszméletét, olyan volt, akár egy zsinórját vesztett marionettbáb, az izmai kisimultak és elernyedtek. A feljáró közepénél tartottunk, amikor éreztem, hogy kicsúszik a karjaim közül. Szerencsére MacCormac és Carmichael utolért minket, és segítettek a teher cipelésében.

Megfordultam, és ráküldtem egy narancsvörös lángcsóvát a megállított idegen falkára, majd felsiettem a rámpán. Theo elkapta a karomat, és valósággal berántott a hajó belsejébe. Amikor bejutottam, rácsapott a panelre; a lábam alól elt�nt a talaj. A hatalmas fémrámpa nagyot döndülve záródott be, majd dallamos kattanássorozattal rögzítette magát.

A felderít� egység tagjai zihálva, kínlódva vonaglottak körülöttem - még egyikük sem heverte ki a hajó védelmi rendszere által ellenük indított támadást. Térdre roskadtam Axell mellett, majd riadtan visszahúzódtam, amikor megláttam az arcára tapadó idegen lényt. Bonnie és a többiek - még

a tengerészgyalogosok is - szintén visszah�költek, �k sem bírták elviselni az iszonyú látványt. Axell a hátán, kinyújtott karral, ernyedten feküdt. Halottnak t�nt, de annál elevenebbnek látszott az arcára tapadó lény, amely egyre nagyobb er�vel szorította a nyakát, egyre elszántabban vájta karmait a koponyájába. A kis dög úgy viselkedett, mintha tisztában lenne azzal, hogy megpróbáljuk eltávolítani Axellr�l, megpróbáljuk megfosztani prédájától.

MacCormac nehéz lélegzéssel eltolta magát az egyik m�szerblokktól, amire addig támaszkodott. El�rerántotta a fegyverét, és az arcmászó gerincére szorította a csövet.

- Ne! - kiáltottam, de a fegyver már eldörrent, iszonyúan er�s lökéshullámot bocsátott ki magából.

Az arcmászó és Axell feje masszává változott. Hosszú éveket töltöttem nyomozóként a gyilkossági osztályon, de még sosem láttam ennyi vért egy helyen. A vörös lé a hangár falára fröccsent, itt-ott hozzákeveredett az a zöldes, savas folyadék, ami pár másodperccel korábban még az elszántan küzd� kis bestia testében keringett.

- Istenem! - sikított fel Bonnie. - Jézusom! - hörrent fel Clark. - MacCormac! Jézusom! Ez iszonyú! Ez

gyilkosság! - Nem. Megkegyelmeztem neki - mondta MacCormac kemény hangon. -

Ez a szokványos eljárás. Mindenkit megölünk, akire rácsimpaszkodik egy ilyen lény. Erre nincs orvosság. Nincs más orvosság, csak ez.

- Ilyet nem m�velhet a hajómon! - tiltakozott Clark. MacCormac halkabbra fogta a hangját. - Már megtettem, és bárhol megtehetem, kapitány. - Leeresztette a

fegyverét, és megtörölte az arcát. - Bárhol. Mindenhol! Clark úgy reszketett, mintha MacCormac komoly ütést mért volna rá. Axellre és a szerencsétlen embert halálra ítél� lény maradványaira

meredtünk. A kis dög testének belsejében még mindig volt néhány nyúlvány, pár cs�szer� képz�dmény, ami rángatózva, próbálkozva, prédát keresve tapogatta a hideg fémpadlót.

A felnyitott emberi koponya belsejében, az agyvel� szöveteiben ott volt az a rengeteg információ és adat, amit Axell gy�jtött össze a hajó komputereir�l, az egymásba kapcsolódó rendszerekr�l, meg persze ott voltak ennek a megbízható, halk szavú embernek az emlékei is. A veszteség több szempontból is súlyos volt. Tehetetlenül bámultam annak az embernek a véres maradványait, aki aznap megmentette az életemet, akit én viszont képtelen voham megmenteni. Egyetlen nap alatt kétszer is kudarcot vallottam.

Clark a fejét rázva elindult, de aztán visszafordult; olyan hevesen csinálta, hogy kis híján elvesztette az egyensúlyát.

- Theo! - mondta fuldokolva. - Megtennéd, hogy körülnézel? Szinte vágytam rá, hogy halljam Theo elegáns, finom, nyugodt hangját,

ám � egyetlen szót sem szólt. Miközben a hajó ismét megeresztett egy védelmez� energiahullámot, Theo az egyik monitorhoz lépett, amelyen mi is tisztán láthattuk a védelmi zóna határán túlra sodródott, masszaként fortyogó skorpióhadat.

MacCormac elkapta Theo gallérját. - Hol van Donahue és Brand? Bejelentkeztek? A hajón vannak? Theo megfeszítette a nyakát és a hátát. - Nem. Nem válaszoltak. - Az istenit! - A parancsnok a feljáró korlátjához lökte Theót. - Az isten

verje meg! - Ez... ez... ez... ez rettenetes - motyogta Clark. - El kell t�nnünk innen.

Minden világos, azok az emberek... tragikus, ami velük történt... Vagy elhurcolták �ket, vagy beültettek egy idegen petét a testükbe, és azóta már szétrobbant a mellkasuk... - Megrázta a fejét; gondolkodni próbált, össze akarta szedni magát. - Nem akarok több áldozatot. Biztosítsuk a terepet, és amint kiraktuk a méregfegyvereket, indulunk. Húzzunk el innen! Indulás!

- Egy pillanat! Várjunk csak! - Felálltam, és megfeszítettem az izmaimat, nehogy eld�ljek. - A kutatók még odakint vannak. Körülbelül negyvenen lehetnek.

- Hát te semmit sem fogtál fel? - kérdezte Pocket. - Alig jutottunk vissza a hajóhoz - mondta Clark. - Te magad mondtad,

hogy nem védték, nem védhették meg magukat. Hiszen fegyvereik sem voltak! Velünk itt voltak a tengerészgyalogosok, és hiába, mert... mert... -Axellre mutatott.

- A tudósok nem haltak meg a táborban - jelentettem ki. -Lehet, hogy még mindig élnek.

- Gondolkozzon, nyomozó! - MacCormac olyan dühös volt, hogy beszéd közben nyál fröccsent az állára. - Nem válaszolnak a hívásainkra. Ha maga esne csapdába egy ilyen iszonyú helyen, nem az lenne a legfontosabb dolga, hogy a lehetséges, felkínált menedék felé rohanjon?

- Nem ismerik az anyámat. Clark felemelte a karjait.

- Senki sem lehet olyan eszel�s, hogy azt tegye, amire gondolsz! - Pedig sok ilyen eszel�s létezik - mondtam. - Például mi se vagyunk

normálisak, hiszen eljöttünk ide. Ami pedig a tudósokat illeti: valahol itt vannak. Az anyám képes arra, hogy két hét alatt bárkib�l potenciális mártírt

neveljen. Nem tudom, hogy csinálja. Talán a parfümje az oka. Clark felemelte a kezét, és a mellembe döfött a mutatóujjával.

- Azért nincsenek itt, mert elragadták �ket azok a... - Nem vonszolták el �ket. A saját akaratukból mentek el. A házak üresek.

A tábor üres. - Mert meghaltak! Elvonszolták �ket az idegenek! - Aha. És mondd csak, az idegenek a felszerelést is elvitték magukkal? Mély csend támadt. Láttam a többieken, pontosan tudják, mire gondolok.

Láttam az arcukon - Pocket apró szemén, Bonnie szomorkás tekintetében, Gaylord retteg� vonásain, Clark kétségbeesett és a tengerészgyalogosok elszánt arcán -, hogy telibe találtam náluk.

- A túlél�k elmentek valahová - folytattam, talán egy kicsit elszántabban a kelleténél. Lehet, hogy inkább be kellett volna fognom a számat?

Clark összepréselte az ajkait, de olyan er�vel, hogy az arca grimaszba torzult.

- Elmentek valahová... és meghaltak. - Ezt nem tudhatjuk biztosan. - Nem válaszolnak a hívásainkra, Rory. - Nem ismeritek az anyámat. - Már megint ezzel jössz? Hiszen te magad mondtad, hogy valószín�leg

nem is próbálták megvédeni magukat. Egyszer�en megölették magukat! - Ez igaz, de lehet, hogy megtalálták az életben maradás módját.

Mindannyian profi túlél�k. Szinte az egész életüket dzsungelekben, sivatagokban, sarkvidéki körülmények között, olyan vadonokban töltötték, ahová épesz� ember be nem tenné a lábát. Túlságosan elbizakodott voltál, amikor arra gondoltál, hogy egyszer�en kiemeled innen ezeket az embereket. Az az igazság, hogy felkészületlenül érkeztél.

- Nem szép t�led, hogy így beszélsz. - Valóban nem. - Te itt nem vagy szakért�, Rory. Neked most az a feladatod, hogy

hivatalosan halottá nyilvánítsd ezeket az embereket, hogy aztán befejezzük a küldetést, és intézkedjünk, hogy a bolygó a jöv�ben biztonságos legyen az emberi faj számára.

- Engem nem igazán érdekel az emberi faj. Engem inkább ez izgat. - El�vettem a jegygy�r�t, amit addig a zsebemben tartottam. Odatartottam Clark, meg a többiek elé.

- Ékszer? - kérdezte MacCormac mogorván. - Egy jegygy�r�. Annak a n�nek az ujjáról húztam le, aki felakasztotta

magát, mert meg akart menekülni valamit�l. Ha nem érti, ez mit jelent, maga egyszer�en hülye. Tényleg nagyon szeretném, ha figyelmen kívül

hagyhatnám ezt a részletet, de a gy�r� már szinte lyukat égetett a zsebembe. Tudják, én egyszerre csak egy emberrel foglalkozom, és nem hunyok szemet a nyomok felett.

- Nyomok? - kérdezte Pocket. - Miféle nyomokról beszélsz? - Nos... Például arról, hogy vajon hol van a halott n� férje? - Odahaza, a Földön - mondta Bonnie. - Legalábbis remélem. - Vagyis ott, ahol mindannyian lenni szeretnénk - tette hozzá Gaylord. - Van itt valami, ami fölöttébb érdekes - mondtam. - A n� terhes volt. Bonnie pislogni kezdett. - Ó, igen... Jaj, istenem! - Tehát a férje itt van. Itt van, de már halott - mondta Pocket olyan

indulatosan, hogy himbálózni kezdett a lófarka. Ránéztem. - Lehetséges. De bizonyítékot akarok arra, hogy már valóban nem él.

Meg akarom találni a második tábort. Ez a feltételem. Ha megtaláljuk a második tábort, ami nagyjából úgy néz ki, mint ez, és ott sem találunk él� embert, rendben, mehetünk. De addig nem indulunk, amíg legalább egy próbát nem teszünk. Itt mindenki azért kapja a fizetését, hogy elvégezzen egy bizonyos feladatot, nem pedig azért, hogy leszórjuk a méregfegyvereket, aztán elpucoljunk innen. Az én jóváhagyásom nélkül a legénység maximum a normál fuvardíjat fogja megkapni, az pedig igazán nem sok. Szegényen fogtok hazamenni.

Felemeltem a hangomat, hogy mindenki hallhasson - mindenki, aki azt tervezte, hogy ezen a kanyaron megszedi magát, pillanatok alatt meggazdagodik. Minden nagyobb �rtúra lényege ez volt, a gyors meggazdagodás, és éppen ez volt az a tény, ami oly sok csalódást okozott a kalandoroknak, meg az álmodozóknak. Az �r olyan volt, mint hajdan a legendás vadnyugat, de lassanként err�l is kiderült, hogy itt sincs kolbászból a kerítés, itt sincs arany minden patakban. Én akkor voltam másodszor az �rben. Az emberek többsége a Földön maradt. Léteztek olyan világok, amelyeken már beindult az átalakítási folyamat, de évtizedek, bizonyos esetekben évszázadok kellettek ahhoz, hogy ezek a bolygók eltartsák az odatelepítend� embereket. Élénk vita folyt arról, hogy ezek a próbálkozások mennyire lesznek, mennyire lehetnek sikeresek. Tudtam, hogy Clark számára miért olyan fontos, hogy az els�k között legyen, akik leszállnak ezen a bolygón: úgy érezte, most aztán kifogja az aranyhalat, ami gazdaggá teszi; akadály és vetélytársak nélkül hozzáférhet a planéta kincseihez.

A körülöttem álló emberek az �r szánalmas szerencsevadászai voltak, olyanok, akik a végtelen tért�l várták sorsuk jobbra fordulását. Az olyan jó

szándékú emberek, mint Bonnie, az olyan hétköznapi, keményen dolgozók, mint Clark, a nagy adósságokkal rendelkez� szerencsejátékosok, mint Pocket, és az olyanok, mint Gaylord, akik ezen a területen kívül semmi másra sem tudták használni képzettségüket, tudásukat - most valamennyien úgy érezték, felvirradt az � napjuk. Amikor az ember tudja, hogy csak egyetlen lövése van, akkor természetszer�leg arra törekszik, hogy ez jól sikerüljön, és telibe találjon. Az �rkorszak bálnavadászai voltak, vállalták, hogy hónapokra, évekre elszeg�dnek valahová, abban a reményben, hogy vagyont szereznek. Feltéve, hogy minden jól alakul. Ha a dolgok nem alakulnak jól, a családjuk még mindig jól jár, mert bezsebeli az utánuk járó biztosítási összeget. A szerz�déshez, amit aláírtak, természetesen tartozott egy biztosítás is. Ám azzal is tisztában voltak, hogy csakis akkor kapják meg a jutalmukat, ha a küldetés teljesíti els�dleges célját. Márpedig a siker ebben az esetben t�lem, csakis t�lem függött.

A franc essen bele! Hagytam, hogy a beálló mély csendben átgondolják a helyzetet. Vártam, hogy valaki megszólaljon végre. Vártam, hogy valaki kimondja azt, amit elvileg nekem kellett kimondanom. A háttérbe akartam húzódni; reménykedtem. Aztán volt egy másik tényez� is, amit figyelembe kellett venni. Valójában egyikük sem akarta sorsukra hagyni a bolygón rekedt embereket. Rémült volt az arcuk, de láttam rajtuk, hogy készek tenni valamit a többiek megmentéséért. Láttam; ez volt a tekintetükben akkor is, amikor komputerzsenijük földi maradványaira pillantottak. Vajon mennyi ideje dolgoztak együtt Axell-lel? Melyikük ápolta a srácot, amikor beteg volt? Melyikük kártyázott vele, hogy agyonüssék az id�t, az �r unalmát? Melyikük mesélt neki vicceket, melyiküknek sikerült megnevettetnie ezt a félénk, visszahúzódó embert? Melyiküknek segített Axell, amikor szükség volt rá?

Axell ott feküdt el�ttünk. Halott volt, szétrobbant a feje. A túlél�k között talán voltak olyanok, akik hallani vélték a hangját: „Húzzatok el innen, amíg megtehetitek!" És voltak olyanok is, mint például én, akikhez így szólt: „Ne hagyd, hogy bárki mással megtörténjen, ami velem történt!"

Úgy néztem Clarkra, mintha kettesben lennénk. - Azt akarod, hogy megadjam a jelet az indulásra... Ki akarod rakni a

robotgyilkosokat, amelyek aztán végeznek mindennel, ami nem �shonos ezen a bolygón. Jól van, Clark, te is tudod, nem áll módomban visszatartani téged. Elmehetsz, ha akarsz, de a robotokat nem teheted ki. Ha megteszed, nem érdekel, hogy a barátom vagy, vádat emelek ellened, amint visszatérünk. Tudod, nem csupán azért vagyok itt, hogy találkozzam a családommal. Felbéreltek. A cég zsaruja vagyok. A PlanCom nem akarja

vállalni a felel�sséget az esetleges áldozatokért. Ez egy jó cég, keményen dolgozó, családos emberek alapították. Semmivel sem érdemelték ki, hogy vér fröccsenjen rájuk. Én tiszteletben tartom ezt. Tetszik a dolog, mert eddig nem sokszor találkoztam ilyesmivel. Ezért vállaltam el ezt a munkát, amire nem igazán volt szükségem. Komolyan mondom, a legkisebb kockázatot sem vállalnám az anyámért vagy a húgomért. Más okok miatt vagyok itt. Törvényesen én vagyok a felel�s mindenért. El fogom mondani a f�nökeinknek, hogy kieresztetted a robotokat, és ezzel halálra ítélted a tudósokat, akik eddig esetleg életben maradtak. Ez, akárhonnan is nézem, gyilkosság. Ez lesz a vád ellened.

Pocket csalódottan meresztette rám a szemét. A maga részér�l azzal vetett véget a társalgásnak, hogy az egyik szekrényb�l el�húzott egy ponyvát, és ráterítette Axell testére. A lassú mozgású Gaylord segített neki. Carmichael közlegény megfogta Edney karját. Bonnie csatlakozott hozzájuk; hármasban indultak el a gyengélked� felé. Mark követte �ket. Egy perccel kés�bb Pocket és Gaylord is elvonult. �k - velem ellentétben - nem találták meg a helyzethez ill� szavakat, így inkább hallgattak.

MacCormac rám nézett, aztán Clarkra pillantott, majd ismét felém fordult. Tudtam, azok az emberek járnak a fejében, akiket elvesztett. A tekintete komor volt és szomorú. Lekapta a vállamról Berooz fegyverét, és döng� léptekkel bemasírozott a hajó belsejébe.

Egyedül Clark maradt velem. Ellépett mellettem. - Gondolom, az már cseppet sem érdekel, hogy ezzel a döntéssel halálra

ítéltél minket...

***

- Mit csinál? - Kimegyek az embereim után. Megkeresem az él�ket, és visszahozom a

halottakat. MacCormacnek nem kellett sok id� ahhoz, hogy eldöntse, mi lesz a

következ� lépése. Szerintem valójában már azel�tt tudta, hogy mit fog tenni, hogy elhagyta a rámpát.

Egyel�re senki sem akart rám nézni, és én is kerültem az embereket. Ezt elég nehéz megtenni egy hajón, különösen akkor, ha az ember tudja, valaminek történnie kell, méghozzá lehet�leg gyorsan, addig, amíg van némi remény a két elt�nt tengerészgyalogos felkutatására.

Az ebédl�ben találtam meg az ezredest; ez volt az a hely, ahová beállították a katonák szekrényeit és fegyvereit. MacCormac éppen felszerelkezett. Gránátok, sokkolópálcák, lángszórók, érzékel�kkel ellátott

sisak - a szokásos. A fagyasztás el�tt heteket töltöttem ezzel a fickóval a hajón, meg persze utána is egymás szájában voltunk, de nagyjából csak annyit sikerült megállapítanom róla, hogy semmiféle személyisége sincs. Amikor megszólalt, mindig úgy beszélt, mint aki parancsokat osztogat. A lehet� legrövidebb szavakat használta, amikor módja nyílt rá, csupán egy-egy szótagot böffentett oda. Sosem melegedett össze a legénység tagjaival. Az igazat megvallva ezt én sem tettem meg, szóval... Hm. Mindegy.

MacCormac dühös csapkodással vette fel magára a páncéllemezeket, a jelek szerint megpróbálta kiadni magából valahogy a dühét. Nem közelítettem felé, inkább megpróbáltam a lehet� legtávolabb maradni t�le, már amennyire a sz�k helyiségben lehetett. Nem úgy nézett ki, mint aki társaságra vágyik, és nem látszott rajta, hogy szüksége lenne bármiféle vigasztalásra vagy bátorításra. Ennek ellenére tudtam, hogy jól jönne neki valami ilyesmi.

- Nem gondolja, hogy el�bb pár robotot kellene kiküldenünk? - kérdeztem. - Tudja, felderít�nek.

- Nincs megfelel� típusú egységünk. Nem számítottunk rá, hogy ilyen típusú keresést kell majd végeznünk.

- Nos, elég nagy marhaság volt, hogy nem gondoltak ilyesmire - mondtam. - Ha elveszítjük magát, nekünk annyi. Edney megsérült, Carmichael pedig még szinte gyerek.

- Carmichael tengerészgyalogos. Ne becsülje alá. - Nem becsülöm alá. Láttam mit csinált. Rohant, de hirtelen lefékezett, és

szembe fordult azokkal az izékkel. Megállt, de csak akkor nyitott tüzet, amikor parancsot kapott rá.

- Azt tette, amit tennie kellett. - Az, hogy mit kell tennünk, és az, hogy ténylegesen mit teszünk, amikor

érezzük, hogy ömlik ránk a szar... Nos, ez két teljesen eltér� dolog. Felcsatolt egy komoly kinézet� hevedert, amiben olyan tárgyak voltak,

amikhez hasonlót korábban még nem láttam. - Maga is azt tette, amit kellett. - De csak azután, hogy láttam, � mit csinál. Meg maga. Meg Edney, aki a

sebesülése ellenére... - Hagyjon békén, nyomozó! - vágott közbe. - Nem akarok beszélgetni

magával. - Ezzel tisztában vagyok. Ki megy ki magával? - Talán önként jelentkezik a feladatra? - Inkább nem teszem. - Jó kérdés volt; sejtettem, hogy valójában mit

akart kideríteni vele.

- Nem? - Becsapta a szekrénye ajtaját, felém fordult, és a koponyájához tökéletesen illeszked� sisak belsejéb�l rám nézett. - Pedig jobban tenné. Maga az egyetlen, aki szét akar nézni odakint. Ha nem megy ki, semmiben sem lehet biztos. Azok után, amit a rámpán tett, okom van feltételezni, hogy elég bátor ahhoz, hogy megtegye.

Halk nesz hallatszott a hátam mögül; kis híján összecsináltam magam a félelemt�l. Carmichael jelent meg mögöttem, teljes harci díszben.

- Készen állok, uram. Olyan volt, mint egy kisfiú; egy kissrác nézett rám a sisakja mélyér�l. Felfordult a gyomrom az undortól.

- Ezt a gyereket akarja kivinni magával? MacCormac szeme dühös réssé sz�kült.

- Ez az ember tengerészgyalogos. Hol MacCormacre, hol Carmichaelre néztem. Mondani akartam valamit,

de feleslegesen tettem volna. Ugyan milyen választási lehet�sége maradt az ezredesnek? Berooz meghalt, Edney a gyengélked�ben volt, Donahue és Brand elt�nt.

Elt�nt... Hogyan t�nhettek el? A hajó védelmi rendszere m�ködött, ezt mindannyian tudtuk. A zónán belülre semmi sem juthatott be, ami nem rendelkezett emberi DNS-sel. Annak a két tengerészgyalogosnak vész esetén csak annyit kellett volna tennie, hogy visszarohannak a rámpához. Theo ott állt készenlétben, arra várva, hogy kinyissa el�ttük a kaput, majd bezárja mögöttük. Ez volt a szabály, ennek így kellett történnie.

Felidéztem, Theo hogyan hívta a felderít� egységet. Azt mondta, történt valami, mert elt�ntek a tengerészgyalogosok, arról azonban nem beszélt, hogy gyengülni látszik a hajó védelmi rendszere, és nem számolt be semmiféle küls�, bajra utaló jelr�l sem. Ha történt volna valami, bizonyára megemlíti, nem igaz?

- Kimegyek - mondtam az ezredesnek. - Én is részt vállalok a piszkos munkából. Szükségem van valamilyen véd�felszerelésre. Kaphatnék valamit? - Bizonytalanul a vörös testpáncél felé intettem.

MacCormac úgy nézett rám, mintha azt kértem volna t�le, adja kölcsön a saját herevéd�jét.

- Van valamilyen tartalék cucc? - kérdeztem. Az ezredesen látszott, hogy dühíti a kérésem. Az alsó ajkába harapott;

uralkodni próbált magán, de végül mégis belerúgott az egyik szekrénybe. Amikor lecsillapodott egy kicsit, kinyitotta a szekrényt, és el�húzott bel�le egy vörös harci egyenruhát.

- Ezt vegye fel. Fogja Berooz sisakját. Már tudja, hogyan kell használni. A

pokolba az egésszel! Ügyetlenül nyúltam a felszereléshez, de végül sikerült magamra öltenem.

Láttam, az alsónadrágomon kívül mindent le kell vetnem - az egyenruha a testemre feszült, olyan volt, mint valami küls� héjpáncél. Meghökkent�en könny� volt, de er�s. Vajon elég er�s ahhoz, hogy megvédjen a savtól?

Ilyen szituációban szintetikusokat vagy robotokat kellett volna bevetniük... A telep, kanyonok... vízmosások... Olyan az egész, mint egy szétfurkált hangyaboly. Vajon ki volt az az agyas, aki kitalálta, hogy emberekkel derítse fel a terepet? Na de mindegy... Csak a saját kérdésemre válaszoltam.

- Hogy fogjuk elkerülni a skorpióizék tömeges támadását? - Fogalmam sincs. - MacCormac becsatolta az övét, megigazította

magán a ráadásként felvett véd�felszerelést. - Talán most, hogy kaptak a fejükre, nyugton maradnak egy kicsit... Talán. Nem tudom.

- Milyen messzire megyünk? - Olyan messzire, amilyen messzire kell. Olyan messzire, hogy maga

végre nyugtázhassa azt, amit nyugtáznia kell. Maga állította fel a szabályokat, nem én. Remélem, szereti nézni a támadó arcmászókat.

- Már azt sem tudom, mit szeretek - feleltem. - Az mondjuk biztos, hogy itt, ezen a bolygón mindent utálok.

Egy tengerészgyalogos dübörgött be az öltöz�be. Hatalmas árnyéka rám vet�dött. Beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam, hogy nem Edney, nem is Carmichael áll el�ttem, hanem Clark, aki szintén magára vett egy véd�ruhát.

Egy szót sem szólt hozzám, de amikor megpróbált elviharzani mellettem, elkaptam a karját.

- Mit m�velsz? - kérdeztem. - Miért vetted magadra ezt a ruhát? - Szerinted miért? - A hangja reszel�s volt és fáradt. - Nem mehetsz ki oda megint! - Ezt hogy érted, Rory? Mennem kell. Meg kell keresnem a nagy lóvét,

pajtás. Emlékszel? - Nem így értettem... - Szerinted számít, hogy értetted? - Miért nem bízod ránk az ügyet? Rám, meg a tengerészgyalogosokra?

Kimegyünk a többi katona után, és aztán... - De miért éppen te? Téged csak bizonyos munkák elvégzésére béreltek

fel. - Gondolkozz már! A törvény képvisel�je vagyok. Meg zsaru. Az a

feladatom, hogy vállaljam a veszélyt mások helyett. - Ez nem Milwaukee, nem is Chicago - mondta. - Itt nem vagy zsaru.

- Hidd el, nem szívesen teszem. - Akkor menj, szundíts egyet, vagy hasonló. Eszembe jutott, hogy MacCormac ott van a közelünkben, és nem

akartam zavarba hozni Clarkot, nem is akartam lerombolni a tekintélyét, viszont... Nem volt id�m arra, hogy kiképezzem a városi hadviselésre.

- Nem tartom jó ötletnek, Clark, hogy jönni akarsz - mondtam határozottan.

- Ma nagyon elemedben vagy, remekül el tudod dönteni, mi jó ötlet, és mi nem az. Így van?

- A hajónak szüksége van rád - mutattam rá a lényegre. - Nem veszíthetjük el a kapitányt.

- Senkit sem veszíthetünk el - jelentette ki. - Nem vagyok hülye. Gondoskodtam arról, hogy nélkülem is minden m�ködjön. Theo, Gaylord, Barry és Mark nélkülem is képesek lesznek felszállni, és visszavinni a hajót a Földre. Ha egy hajó nem funkcionál a kapitánya nélkül, akkor az a kapitány semmit sem ér.

Éreztem, hogy ebb�l a menetb�l nem kerülhetek ki gy�ztesen, mégis tovább er�ltettem a dolgot.

- Miért nem bízod rám, hogy elvégezzem a munkát, amihez értek? Ha kijössz velünk, végig arra fogok összpontosítani, hogy megvédjelek. Ez pedig egyikünknek sem lenne jó. Nem szeretnék veled foglalkozni, nekem is csak két szemem van.

- Akkor ne menj ki. Tudtam, mir�l beszélek. A részleteket meg se kellett említenem, az

érveimet felesleges lett volna elismételnem. Feldühítettem. B�ntudatot ébresztettem benne. Szégyenbe hoztam, és most arra készült, hogy mindezért megfizet nekem.

- Remek - mondtam. Hátat fordítottam neki. Levetettem a dzsekimet, és megpróbáltam rájönni, hogy kell felvenni a véd�öltözéket.

Clark kivonult a folyosóra. MacCormac hangosan összecsattintott egy kapcsot. Bosszúsan,

megvet�en csóválta a fejét. Úgy gondoltam, ez a pillanat is van olyan jó, mint a többi - letoltam a

nadrágomat, és felhúztam a másikat, a tengerészgyalogosok egyenruhájához tartozót, ami sokkal keményebb, feszesebb volt.

- Ezredes, elfogad egy jó tanácsot? - Miféle tanácsot? - mordult rám gorombán. - Vonuljon vissza. Adja fel. Összehúzott szemmel nézett rám, szinte szúrt a tekintete. - Micsoda?

- Hagyja Beroozt ott, ahol van. � most már ehhez a bolygóhoz tartozik. Ha még több embert veszít, miközben megpróbálja visszaszerezni a testet, sosem fog megbocsátani magának. Éppúgy fog haragudni magára, mint ahogy most haragszanak rám a többiek.

A tekintetében nyoma sem volt örömnek, vagy bármi más, pozitív érzésnek. A szeme mintha kék jégb�l lett volna. Attól eltekintve, hogy a szája alig észrevehet�en rángott, az arca olyan volt, mint valami merev maszk.

Szerintem mindketten meglep�dtünk, amikor megszólalt. Én mindenesetre meghökkentem.

- Jól van... Rendben. Ez óriási lépés volt, nagyon komoly er�feszítésébe kerülhetett, hogy

lemondjon az elesett katona holttestének visszaszerzésér�l. Vagyunk néhányan, katonák, zsaruk, hasonlók, akik sosem lennének hajlandóak arra, hogy a rossz fiúknak megadják ezt az elégtételt. Vagyunk néhányan olyanok, akiknek szükségünk van valamire, amit eltemethetünk. Amit átadhatunk az anyáknak. A gyerekeknek. Aminek az átadásával bebizonyíthatjuk, hogy igenis tör�dtünk, tör�dünk az áldozattal.

Csodáltam az ezredest, hogy elfogadta a javaslatomat. Nagyon nehéz ám megválni a szentimentalizmustól, amikor az embernek nem sok egyebe marad. MacCormac olyan helyzetben volt, amit elvileg neki kellett volna uralnia, de az egyik katonája elesett, egy másik megsebesült, két további embere pedig elt�nt. Belerúgott a szekrénybe, de valójában magát szerette volna megrugdosni. Vagy engem.

Csendben öltözködtünk, majd az ezredes ellen�rizte a fegyveremet, én pedig az övét. Követtem a hangárba. Várt ránk az üvegvilág...

***

Körbejártuk a hajót. A hatalmas, dobozszer� test sehogy sem passzolt a rózsaszín� üvegvilágba. Matt volt, fekete, logók és graffitik díszítették, olyan képek, amelyeket a legénység egykori tagjai készítettek, miután sikeresen, épen és egészségesen visszatértek a Földre. Ez volt a jutalmuk. Nyomot hagytak maguk után. Az �rben úgyse volt senki, aki látta volna a hajót.

Egy kicsit szomorú volt az egész. Ahogy körbejártam az óriási, színesre festett hajótestet, szerettem volna, ha vannak, akik látják az évek során készült festményeket, rajzokat, a freskókat ennek a régi, nagy, törékeny, de a célnak tökéletesen megfelel� hajónak a testén. Ez a hajó volt az, ami megóvta az életünket az univerzum legellenségesebb közegében, az

�rben; ez a hajó segített nekünk abban, hogy eljussunk a bolygóra, ahol azonnal veszélybe került az életünk. Felidéztem a landolásunk pillanatát, és azt, hogy milyen megkönnyebbülést éreztem, amikor újra szilárd talajon állhattam.

Követtem MacCormacet, Clark pedig szorosan mögöttem lépkedett. A hátvéd szerepét ismét a fiatal Carmichael vállalta magára. Megkerültük a hajót, majd spirál alakban elindultunk kifelé, az üvegoszlopok között mozogva. Megpróbáltuk szemmel tartani egymást, de ez hamarosan nehéz feladatnak bizonyult a prizmaszer�en vetít�d� fények és árnyékok között. A neszek, a lépések zaja alapján próbáltam meghatározni, éppen hol járnak a többiek, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez is szinte lehetetlen vállalkozás.

Tíz percig tartó kutatás után kiderítettük, hogy a két hiányzó tengerészgyalogos, Donahue és Brand nem tartózkodik a hajó védelmi hálóján belül. Nem volt más választásunk, mint hogy spirális alakban elindulunk kifelé, a háló küls� peremének irányába. Közben a hajón Theo ismét odaállt a kapcsoló mellé, készen arra, hogy szükség esetén leeressze a rámpát, amit távozásunk után természetesen azonnal visszazárt. Szükség volt az óvatosságra, már több olyan esetr�l hallottunk, amikor az idegen lények valamilyen módon felosontak a hajókra. Velünk ilyesmi nem történhetett meg.

Hamarosan azon kaptam magam, hogy egyedül vagyok az üvegerd�ben. A felh�sipkás, vörös oszlopok szinte teljesen magukba zárták a napfényt. Olyan érzésem támadt, mintha egy alagsorban lennék, ahol csupán egyetlen izzó oszlatja szét a sötétséget.

Befordultam az egyik sarkon, és hirtelen még inkább egyedül éreztem magam. A fegyvert a testemhez szorítottam, és megpróbáltam lecsillapítani magam; hogy ez jobban sikerüljön, válogatni kezdtem a fegyver funkciói között. Nem segített a dolog, mert az agyamban kísértetként ólálkodott azoknak a lényeknek a képe, amelyek megvadult csordában rontottak ránk a gyakorlatilag nyílt terep irányából.

Nem meghalni jöttem erre a helyre. Persze, senkinek sem ez volt a szándéka. A gyomrom összeszorult, minden izmom rángott a feszültségt�l. Éreztem, jobban teszem, ha óvatos leszek. Oldanom kellett magamban a feszültséget, mert fél� volt, hogy nagy idegességemben esetleg még az el�tt tüzet nyitok valamelyik elém toppanó társamra, miel�tt egyáltalán felfogom, hogy használom a fegyveremet. A vállamat menet közben hozzászorítottam az egyik üvegoszlophoz, ami vastagabb volt, mint egy �srégi tölgyfa a Földön. A napsugarakat magába záró üveg h�t sugárzott rám. Nem igazán értettem a dolgot, mert láttam, hogy az oszlop nincs

kitéve a közvetlen napfénynek. Felfelé néztem. A nap meg se érintette ezt az oszlopot. Lehetséges

volna, hogy az üveg valamilyen módon tárolja a h�t? Vagy talán nem is üveg?

Megkockáztattam, hogy az egyik kezemet leveszem a fegyveremr�l, és a rubinvörös oszlopra szorítottam a tenyeremet. H�... A belseje volt meleg. Sokkal melegebb, mint a leveg�. Tehát az oszlopok képesek a h� tárolására. Ezek szerint nem közönséges üvegb�l vannak.

Miközben az üveget tapogattam, még egy lépést tettem. Az oszlop belsejében lév� hosszú, fekete vonalak a prizmaeffektusnak köszönhet�en hirtelen egyesültek, és formát ötlöttek.

Mozdulatlanná dermedtem. Az oszlop belsejében volt valaki. Vagy inkább... Valami?

A vörös üveg eltorzította a belsejében lév� alak körvonalait. A test hosszúkás volt és vékony, magasabb nálam. Mintha az elvarázsolt kastély egyik tükrébe bámultam volna.

A szívem a torkomban dobogott. A csapott vállak fölött mintha egy fej lett volna. Kerek volt, mint egy

emberi fej, nem cukkíniszer�, nem hosszúkás. De vajon a megfelel� szögb�l nézem? Vajon akkor sem látszana hosszúkásnak az a fej, ha esetleg oldalra fordulna? Lehet, hogy a fények és a tüköreffektusok szórakoznak velem?

Hirtelen kih�lt a kezem, és remegni kezdett, egészen könyékig. Fel akartam kiáltani, hogy kiderüljön, vajon a lény Clark, vagy valamelyik tengerészgyalogos hangján válaszol-e, de végül mégis csendben maradtam. Az évek során, az utcán szerzett tapasztalatok kényszerítettek hallgatásra. Vannak helyzetek, amikor az ember amiatt hal meg, mert odakiált a társának. Sosem szabad lemondani az el�nyökr�l. Különösen akkor nem, ha csupán egyetlen eggyel rendelkezel...

A rémület pillanatában felfogtam, hogy teljes súlyommal az üvegoszlopnak támaszkodom. Ez rossz húzás volt.. Ha esetleg mozdulnom kellene...

A bakancsom belesüppedt a talajt borító, ropogós tetemrétegbe. Megpróbáltam el�rébb helyezni a testsúlyomat, persze anélkül, hogy megmoccantanám a lábamat. A csontvázparányok milliói ebben a helyzetben az ellenségnek kedveztek: a lábam már olyan mélyen belesüppedt a rétegbe, hogy szükség esetén nem mozdulhattam volna elég gyorsan.

A fekete alak szerencsére meg se moccant. Vagy mégis? A fény folyamatosan változott, az alak megmozdult.

Gondolkozz... Fájt a tüd�m. Hogy én mekkora marha vagyok! Önkéntelenül

visszafojtottam a lélegzetemet, már jó ideje nem vettem leveg�t. Ez volt a lehet� legrosszabb dolog, amit tehettem. Most nem kerülhettem

el, hogy hangosan leveg�t vegyek az orromon vagy a számon keresztül. Meg kellett tennem, hogy ismét lélegezhessek.

Úgy tartottam a számat, mintha ki akarnám mondani, hogy „ó!", és lassan, nagyon lassan, a lehet� leghalkabban leveg�t vettem. Kifújtam. Még egyszer beszívtam... A tüd�m ismét m�ködni kezdett, de a m�velet félig lekötötte a figyelmemet.

Az üveg túlsó oldalán lév� sötét, vékony alak megmozdult a fények és az árnyékok rebbenésében.

- Maradjon szem el�tt, Carmichael! - MacCormac hangja kis híján félberepesztette az agyamat. Az ezredes és a katona valahol az emelked� tetejénél járt. - Hol van Malvaux?

Nem törtem meg a csendet. Abban reménykedtem, nem kiáltanak fel, nem kezdenek keresni idelent.

MacCormac okos volt. Halkabban kezdett beszélni, szinte alig lehetett hallani a hangját.

- Sparren kapitány, hol van? Clark hangja máshonnan érkezett, mint a többieké; a jelek szerint

közelebb volt hozzám. Ett�l megrémültem. Valószín�nek t�nt, hogy csapdába sétál. A rémületet tovább er�sítette egy aprócska tény: az oszlopom túlsó

oldalán lév� alak nem közülük való volt. - Malvaux nyomozó jelentkezzen! - MacCormac még mindig halkan

beszélt. Nem válaszoltam neki; ha megteszem, azzal mindkett�nket bajba

sodrom. Tudtam, vagy megmozdulok, vagy ráveszem valahogy az árnyékot, hogy

megmozduljon. Ha nem cselekszem, Clark vagy valamelyik tengerészgyalogos idecsörtet hozzám, és csapdába kerül.

Lassan elhúztam a kezem a fegyvert�l, és lejjebb csúsztam az üvegoszlop mellett. Úgy hajlítottam be a térdem, hogy közben nem emeltem fel a földr�l a lábamat. A kezembe vettem egy maréknyit az apró tetemekb�l.

Három rövid lélegzetet vettem. Egy, kett�, három - és a szomszédos oszlophoz hajítottam a kavicsszer� anyagot. Amikor a szemcsék az üveghez koppantak, és remélhet�leg elterelték a lény figyelmét rólam, meg az ösvényr�l, kiugrottam a fedezékemb�l, és célzásra emeltem a

fegyveremet. A sötét alak meg se moccant. A hátamat egy másik oszlophoz

szorítottam. A fegyveremet a vállamhoz emelve kapkodtam leveg� után. - Ó... Jézusom! Jézusom! Felismertem Donahue tengerészgyalogos közlegényt. Az oszlophoz

tapadt; nem is tapadt, rászúrták. Keresztüldöfték a nyakát; a sebb�l még mindig kimeredt valami szürkésbarna, tövisszer� tárgy, ami a katona tarkóját átütve mélyen behatolt az üvegoszlopba. A fiatal férfi arca tésztafehér volt, a szeme kiguvadt, segítségért könyörögve meredt az égre. Az egyik kezével a tövist markolta. Élete utolsó pillanatában még megpróbálta kirántani magából a gyilkos tárgyat.

A tövis hegyes volt, bordázott, és a töve felé szélesed�. Nehéz lehetett; a súlya lefelé húzta a végét, és így függ�leges irányba meghosszította a szúrt sebet. Azonnal láttam, mi az: egy farok vége.

- Ó, ne...! - Clark megkerülte az oszlopot, és MacCormac meg Carmichael is el�került.

Carmichael egy pillantást vetett az áldozatra, majd hányingerrel küszködve elhátrált.

- Döbbenetes! - Clark a fejét rázta. - Ó, ne! - Ezt még vagy négyszer elismételte, azután valahogy elfogyott az ereje.

MacCormac mindkét kezével megragadta a farokdarabot, a lábát az oszlophoz szorította, és megfeszítette az izmait. Kitépte Donahue testéb�l a farokvéget. A holttest összerándult, és a földre omlott. MacCormac dühödten lehajította a farokvéget az egyik vízmosás aljába. Halk csattanás ütötte meg a fülünket; a gyilkos tárgy földet ért.

- Úgy látom, még tüzelt - MacCormac mély lélegzetet vett, és megvizsgálta a Donahue lábainál talált fegyvert. - És levághatta ezt az izét, abban a pillanatban, amikor átütötte a nyakát.

- Elmehetnénk innen? - nyögött fel Clark. - Mi a helyzet Branddel? - kérdeztem. - Nem gy�jthetjük össze a hullákat, Rory! Kérlek... - Clark, szeretném, ha visszamennél a hajóra. - Menjünk vissza valamennyien. Kérlek! - Nem - jelentette ki McCormac. - Folytatjuk a keresést... Még egy

darabig. A szerencsétlen emberen látszott, nem sok hiányzik ahhoz, hogy

összeroppanjon. A jelek szerint rájött, ezen a helyen feleslegesen játssza a szívtelen katonát. Az igazat megvallva, nem volt valami érz� lélek, de ezek a veszteségek még �t is komolyan megviselték.

- Mostantól együtt maradunk. - Az ezredesnek a jelek szerint fogalma

sem volt, mi mást tehetnénk. Azt csinálta, amit a kiképzések során a fejébe vertek. Ahogy én is. Elfordult Donahue testét�l, és Carmichaelre nézett.

- Miért nem aktiválódott a védelmi burok? - kérdeztem. - Ha Donahue-t akkor ölték meg, amikor még a tábor közelében voltunk, miért nem indult be a folyamat abban a pillanatban, amikor megtámadták?

MacCormac tanácstalanul nézett rám. - Azt hiszem, a védelmi zóna pereménél voltunk... - Vagy talán a táj, a visszatükröz�dések zavarták meg a hajó rendszerét -

vélte Clark csüggedten. - Lehet, hogy a komputer nem tudta azonosítani a jelzéseket, és... Nem tudom.

- Add ide azt a kommunikátort! Kikaptam Clark kezéb�l az egységet, miel�tt felém nyújthatta volna.

Megnyomtam a gombot, és beleordítottam a mikrofonba - nem foglalkoztam a biztonsági el�írásokkal.

- Anya, itt Rory! Nem szép t�led, hogy így bánsz velünk! Segíteni jöttünk. Válaszolj!

Az igazat megvallva nem számítottam feleletre. Lélekben már felkészültem arra, hogy ha erre a hívásra sem érkezik válasz, teljesítem Clark kérését, és megadom az engedélyt a visszavonulásra. Másodpercek választottak el attól, hogy ezt tegyem.

A kommunikátor zümmögni kezdett, felvillant rajta egy jelz�lámpa, ami azt mutatta, hogy valahol vették az adásomat.

Reccsenés, aztán megszólalt egy emberi hang. Az anyám hangja. A végzet angyala és a megváltás angyala, amelyeket összegyúrtak egyetlen fantommá.

- Forduljatok északra. Gyertek kétszáz métert, aztán a nyugati elágazáson gyertek még hatvan métert. Siessetek! Felétek tartanak! 5

Az embernek id�nkén olyan érzése támad, hogy az élet egy él�lény, egy szemétláda, aki szórakozik velünk. Amikor vállaltam a megbízást, az általános utasítás egyértelm� volt, és úgy t�nt, megold egy csomó problémát. Az ügyosztály érdekében búcsút kellett mondanom pár dolognak; hagynom kellett, hogy bizonyos dolgok lecsendesedjenek. Clarknak éppen akkor volt szüksége egy tisztre, a törvény egyik képvisel�jére, akinek az volt a feladata, hogy halottá nyilvánítsa a kutatókat, miel�tt elindulnak a méregfegyverek, és megtisztítják a bolygót minden olyan életformától, amely nem �shonos rajta. Clark kifejezetten az én

segítségemet kérte; arra számított, hogy én jobban elboldogulok majd az anyámmal és a húgommal, akiket a legnagyobb jóindulattal sem lehetett engedelmesnek nevezni. Az, hogy én is részt veszek a Vinza expedíciójában, pompás ötletnek t�nt. Amikor végül vállaltam a munkát, úgy éreztem, a kaland semmiféle hatással nem lesz majd az életemre. Úgy gondoltam, az út nagy részét úgyis a fagyasztóban töltjük, aztán kiszállunk, gyorsan elvégezzük a munkát, és elindulunk haza - újra mélyálomban. Arra számítottam, hogy távollétem pár hónapja során eléggé elcsitul majd a vihar, amit korábbi ténykedésemmel váltottam ki.

Gyakorlatilag senkit és semmit sem kellett sajnálnom. Nem volt barátn�m. Munkám ugyan volt, de a karrierem egy nagy nulla. Egyik napról a másikra éltem. Életem legjobb id�szakának azt a három keser� és rengeteg csalódást okozó évet tartottam, amikor kinyomoztam és végül elcsíptem az egyik társam gyilkosát. A valódi gondok akkor kezd�dtek. Mindenki az én oldalamon volt, kivéve a törvényt. Mit tehettem volna? Harcoljak az ellen, amit egész életemben védelmeztem? B�nös voltam, és nem érdekelt különösebben. Vannak dolgok, amiket muszáj megtenni. Megpróbáltam valami lelkifurdalásfélét érezni, de olyan érzésem volt az egészt�l, mint amikor az ember ledugja az ujját a torkán, hogy hányjon.

Nem vacakoltam sokat. B�nösnek vallottam magam. Vállalni akartam a büntetésemet, de az ügyosztály másképpen gondolta. Ez volt az oka annak, hogy egy id�re el kellett t�nnöm. Addig, míg kitisztul a leveg�.

Szóval, így kerültem egy bolygóra, amin nyüzsögtek az idegen lények. Olyan voltam, mint egy eltévedt kiscsirke. Megkerültem egy oszlopot, átmentem két másik között, aztán... Aztán nem találtam se Clarkot, se a tengerészgyalogosokat.

Hallottuk az anyám hangját, követtük az utasításait. Elindultunk, de MacCormac úgy gondolta, kontrollált visszavonulást hajtunk végre eszeveszett menekülés helyett. Alakzatba rendez�dtünk; a tengerészgyalogosok mentek elöl, hogy azonnal akcióba lépjenek, ha belebotlunk valami veszélyes dologba. Utánuk Clark következett, a hátvéd én lettem. Alig tettünk meg pár lépést, amikor rádöbbentem, hogy bajban vagyok. A többiek elt�ntek el�lem.

És hallottam valamit. Valami sz�nni nem akaró ropogást. Óvatosan lementem a lejt�n. Közben abban reménykedtem, hogy nem gurulok le, képes leszek meg�rizni az egyensúlyomat. Az ilyen lejt�k vészesen csúszósak. Szegény Berooz ezt a saját b�rén tapasztalta.

Szóval, valahogy egyedül maradtam, pedig éppen azt akartuk elkerülni,

hogy bármelyikünk elszakadjon a csapattól. Arra gondoltam, biztos én rontottam el valamit. Talán nem figyeltem eléggé, és a többiek helyett valami árnyékot próbáltam követni.

- Húzódj jobbra, Rory! Öt lábnyit. Van ott egy búvóhely! - Hol vagytok? - kérdeztem halkan. - Rossz ösvényre tévedtél. El kell rejt�znöd. Bújj a föld alá! Van ott egy

k�tömb, ami alá beférsz. És meg ne szólalj! A kommunikátor halkan jelzett. Nem értettem, anyám honnan tudja, mi

történik. Arra gondoltam, biztosan kihelyeztek néhány m�szert. Addig egyet sem láttam, és ebb�l azt a következtetést vontam le, hogy a kutatók tudják, az idegen lények valamilyen módon felismerik a kamerákat. Megpillantottam a követ. Nem sokon múlott, hogy észrevettem. A földre vetettem magam, és megtaláltam a k� alatt tátongó mélyedést. Tisztán látszott rajta, hogy emberek ásták ki. Látszott rajta, hogy beleférek. Bebújtam, fegyverest�l, mindenest�l. Ügyeltem arra, hogy a fegyverem vége se lógjon ki. Hirtelen eszembe jutott valami. A lábnyomaim! Akkor is hagytam pár lenyomatot a talajon, amikor bebújtam a gödörbe. Már semmit sem tehettem azon kívül, hogy reménykedek.

A ropogás feler�södött. Nem mozdultam, nem pisszentem, lelapultam a gödrömben. Er�t kellett vennem magamon, hogy ne nyúljak fel, ne kezdjem igazgatni a követ a fejem fölött. A legszívesebben felugrottam volna, de kényszerítettem magamat, hogy ott maradjak, ahol vagyok. Az ösvény közvetlenül a rejtekhelyem el�tt húzódott, majd jobbra fordult, fogalmam sem volt, hová vezet. Balra volt az elhagyott tábor, meg a hajónk. Úgy éreztem, ezer mérföldre vannak t�lem. Mindenesetre túl messze voltak ahhoz, hogy eljussak oda.

A hangok feler�södtek; tudtam, a forrásuk alig pár lábnyira van t�lem. Nem koppantak léptek, viszont a recsegés állandósult. Szinte folyamatos volt, de valahogy megváltozott. Határozottan hasonlított valamire... Aztán arra is rájöttem, hogy mire: mintha egy autó gurult volna végig egy murvával felszórt úton. Lehet, hogy a kutatóknak volt valamilyen járm�vük?

A ropogó hang megkerülte az oszlopokat, azután továbbhaladt az ösvényen. Fekete alakokat láttam elhaladni. Nyálkás nyomokat hagytak maguk után. Az ezüstös nyálkaszálak egyre hosszabbra nyúltak, aztán megérkezett a következ� alak, ami elszakította �ket. Valami csillogó páncélszer�séget láttam, meg remeg� ajkakat, amelyek mögött ezüstös fogak villantak.

Idegenek... Nagyok. Kifejlett példányok. A rejtekhelyemt�l pár arasznyira húztak el. Megpróbáltam meg�rizni a

hidegvéremet; megpróbáltam megszámolni �ket. Három... hét... tíz...

tizenkett� - abbahagytam a számolást, képtelen voltam összpontosítani. A szívem olyan hevesen dobogott, mintha az lenne a szándéka, hogy kiugrik a mellkasomból, és a gödör mélyére kúszik.

Az idegen lények zajt csaptak. Ahogy haladtak, nemcsak a talaj recsegett alattuk. Sziszegtek, halkan, de metsz�n. Egyenetlenül, így lélegeznek? A meger�ltetést�l lihegnek? Vagy lehet, hogy ez valamiféle figyelmeztet� hang az olyan óvatlan, balga lények számára, akik esetleg az útjukba kerülnek?

Hajlékony testük, mint megannyi tank gördült el mellettem. A körülbelül négy hüvelyk széles résen át láttam hosszú, páncélos farkukat, ahogy ott kígyózott mögöttük; láttam a cukkíni alakú fejeket, és közben azt kívántam, bárcsak minél hamarabb elmennének el�lem.

Aztán egy fekete láb dobbantott le alig pár ujjnyira az arcomtól. Hosszú Drakula-karmokban végz�dött, a sarokrésznél egy hegyes taréj állt ki bel�le. Valósággal betiport a gödrömbe, de szerencsére továbbment. Az apró tetemek, mint a homok, a szemembe hullottak. A lény farka váratlanul felemelkedett, és nekiütközött a gödrömet letakaró üvegk�nek. Dinoszauruszok...

- Te nem vagy valami jó megfigyel�, Rory. - Annyira nem, mint te. - Asszonyom! - Annyira nem, mint ön, asszonyom. - Figyeld meg a különbségeket. Volt id�, amikor a tévében és a mozikban

úgy ábrázolták a dinoszauruszokat, mint a farkukat nehézkesen maguk után húzó lényeket. Az embertömegek kétkedés nélkül el- és befogadták ezeket a képeket. A tömegek, a falkák mindig ezt teszik. Aztán egy nap, egy okos tudós alaposabban megvizsgálta a dinoszauruszok fosszilizálódott nyomait. Azt hiszem, brontoszaurusz nyomokat. És az illet� észrevett valamit, amit bármelyik négyéves kiskölyök felfedezett volna. „Hol van a farok nyoma?" Attól fogva elt�nt a farokvonszoló dinók képe; soha többé nem ábrázolták �ket így. Megértettük, hogy a faroknak az egyensúlyozásban volt szerepe, ezért sosem vonszolódott a földön. Egyetlen szempillantás alatt megváltozott az �skori fajokról kialakult kép. A tudomány mindig rugalmas. Soha ne felejtsd el: légy rugalmas!

- Igen, asszonyom. Miközben félelemt�l zsibbadó elmémben lejátszottam ezt a régi jelenetet,

az idegenek továbbvonultak, és hirtelen magamra maradtam. Vajon hová tartanak? Mi lehet az oka annak, hogy az ilyen lények egyáltalán elindulnak valahová? Vándorolnak? Esetleg elfogyott a táplálékuk, és most máshol próbálnak életteret találni maguknak? Enni mennek, vagy párzási,

szaporodási céllal tartanak valahová? Az evolúciós létra melyik fokán állnak? Szerettem volna annyit tudni, mint

egy valódi kutató; szerettem volna megválaszolni ezeket a kérdéseket. Iszonyú volt, hogy egyedül maradtam. Egy rettenetes pillanatig azt

kívántam, bárcsak visszatérnének az idegenek, hogy legalább tudjam, lássam, hol vannak. Lehet, hogy ha felállok, ha el�bújok, egyenesen a karjaik közé futok. Vajon mit találok majd, ha megkerülöm a legközelebbi üvegoszlopot? Clark holttestét? Ugyanolyan lesz, mint Donahue teteme? Vajon az anyám ismét megszólít a kommunikátoron keresztül? Vagy meggondolja magát, és hagyja, hogy boldoguljak, ahogy tudok? �szintén bevallom: fogalmam sem volt, mit tesz majd.

A legrosszabb esetben egyedül maradok. Clark és a tengerészgyalogosok elt�nnek, meghalnak. Gondolatban megpróbáltam végigjárni a hajóhoz vezet� utat; megpróbáltam meghatározni, hol húzódik a legrövidebb ösvény. Rádöbbentem, hogy fogalmam sincs. Idefelé jövet MacCormacet követtem, és elfelejtettem megjegyezni a tájékozódási pontokat. Valami rémlett: visszafelé két kanyar jön, aztán egy hosszabb, egyenes szakasz, majd egy lejt�, utána pedig jobbra kell fordulni... Vagy lehet, hogy balra, és csak azután jobbra? Az ösvény tényleg elvezet három, ház méret� oszlop el�tt?

Istenem, képtelen voltam visszaemlékezni. Ha rossz úton indulok el, ha rossz sarkon fordulok be...

Már megint csak magamra gondoltam. És mi a helyzet Clarkkal, meg a tengerészgyalogosokkal? Lehet, hogy a közelben vannak, talán �k is elrejt�ztek. Nélkülük induljak el? Hagyjam magukra �ket? Lehet, ha elindulok, olyasmit tesznek, amire nem kellene id�t pazarolni: elkezdenek keresni engem.

Ostobán éreztem magam. Úgy gondoltam, már megint kapok valami olyasmit, amit soha életemben nem tudok majd viszonozni. Ha lehet�ségem nyílna arra, hogy visszajussak a hajóra, és riasszam a legénységet, talán segíthetnék a többieken. Persze addig még el kellene jutni - az adott terepen millió veszély leselkedett rám.

De voltak túlél�k. Hallottam az anyám hangját. A közelben volt, a társaival együtt. Fedezékben. Ott volt, és figyelt.

A mély csend szinte meg�rjített. Az ajkamba haraptam, nehogy felüvöltsek. A legszívesebben el�bújtam volna, hogy elrohanjak, addig fussak, míg össze nem rogyok. Komoly er�feszítésembe került, hogy ne veszítsem el a józan eszem. Csak részben sikerült. Eltelt vagy öt perc. Vagy talán húsz? Nyolc... Vagy harminc? Fogalmam sem volt, mióta fekszem ott, félelemt�l bénán. Aki pánikba esik, elveszti az id�érzékét.

Nem tudtam, mennyi id� telt el, de nem is ez számított, hanem az, hogy az idegenek nem tértek vissza. Céltudatosan haladtak egy bizonyos irányba, a jelek szerint nem portyáztak, nem engem kerestek. Persze semmit sem tudtam a szokásaikról. Lehet, hogy vannak hátvédeik, akik elkaphatnak?

Végül sikerült összekaparnom annyi bátorságot, hogy kimásztam a rejtekhelyr�l. Amikor kitisztult a fejem, az els� gondolatom az volt, hogy visszabújok. Nem ezt tettem, inkább felálltam. Id�nként talán a h�sök is begyulladnak. Nem tudom, de nem is érdekel.

- Hol vagytok? - sziszegtem. Szerettem volna felüvölteni, ugyanakkor megmukkanni is féltem. - Válaszoljatok... Szólaljon már meg valaki! Kérem... Ez egyáltalán nem vicces!

Semmi válasz. Nem mertem felemelni a hangomat. A lábnyomokra néztem, de a fekete talajon alig láttam valamit. Az

idegenek elvonultak, csak ennyit tudtam megállapítani. - Ssszzt... A hátam mögül érkez� hang hallatán megpördültem, és felemeltem a

fegyveremet. Nem láttam semmit, amire tüzet nyithattam volna. Semmit, csak üveget és a talajt. De tudtam, biztos voltam benne, hogy hallottam valamit. Egyszer�en tudtam.

A gondolat, hogy levadásznak, úgy járta át a testemet, mint az elektromos áram. A szívem kis híján megállt. Az oszlopfal, ami szinte egybefügg� volt el�ttem, úgy hullámzott, úgy szikrázott, hogy szinte biztos voltam benne, megvakulok.

A táj síkká változott el�ttem, kétdimenzióssá alakult, aztán kezdett elválni magától, úgy nyílt szét, mintha szétcipzározták volna. Elvakított a hirtelen felvillanó kékes fény, ami sehogy sem illett a tájhoz és az éghez; minden bizonnyal mesterséges volt. Szerettem volna visszabújni a gödörbe, de mozdulatlanná vált a lábam, és semmit sem láttam.

Elkövettem egy újabb hibát - levettem az egyik kezemet a fegyveremr�l, és a szemem elé tartottam, hogy védekezzek a kék fénnyel szemben. Ugyanabban az átkozott pillanatban a fegyver kirepült a kezemb�l. Védtelenné váltam. Mindkét oldalról megragadott valami, a karjaimat kapta el. El�re löktek, bele valami váratlan h�vösségbe. Az arcomon hirtelen jegessé vált a verítékréteg. El�red�ltem, és a földre zuhantam. A hátamra fordultam, és mindkét lábammal kirúgtam. Miután elvesztettem a fegyveremet, valósággal pánikba estem.

- Minden rendben, Rory! Rory, hagyd abba! Hagyd már abba! Clark hangja. A jelek szerint jól volt. Az egy pontból érkez� kék fénybe meredtem, és már érzékeltem, hogy

furcsa félhomály vesz körül. Valaki talpra rántott. Clark jobbról hajolt hozzám, pár ismeretlen arc pedig balról. Ellöktem �ket.

- Biztonságban vagyunk, Rory - közölte Clark. - Egy amolyan er�térben vagyunk. Nem vehetnek észre minket.

- Láttad azokat... az izéket? Ott mentek el! -Abban a reményben ráztam meg a fejem, hogy ezzel visszanyerem a látásomat. - Alig öt lábnyira voltak t�lem!

- Láttam �ket. Marha nagyok voltak a rohadékok, mi? - Hol vannak a tengerészgyalogosok? - A déli oldalon, a domb aljában - mondta az egyik ismeretlen. - Szia...

Neil vagyok, a tábor igazgatója. Pislogni kezdtem, és egy kopasz fejre fókuszáltam. A pasasnak

bozontos, sz�ke szemöldöke volt, és vékony ajka. A tábor igazgatója? - Mi ez az egész? - kérdeztem. - Minek a belsejében vagyunk? - Egy különleges álcaburokban - mondta Neil. - Ez a kettes számú

táborhelyünk. A védelmi vonalunkat több ezer mikroprojektor alkotja, amelyek szünet nélkül a tájról készült felvételeket sugározzák. A burok a hangot és a fényt is blokkolja. Szerencsére elég közel kerültél hozzánk, így beránthattunk ide. Nem szeretnénk elárulni a hollétünket.

- Kik azok, akik nem szeretnék? - kérdeztem. Félretoltam Clarkot, hogy egy pillantást vethessek az emberekre, akikr�l

egészen addig azt hittem, hogy titokzatos körülmények között elt�ntek. A Malvaux Különleges Megfigyelési Expedíció tagjaira.

Nyolcan álltak el�ttem. Olyan tekintettel bámultak rám, mint a kiskölykök, vagy a gorillák; a jelek szerint egyáltalán nem ismerték a társadalmi érintkezés íratlan szabályait. Valamennyien kopott vászonnadrágot és zubbonyt, vörös, poncsó-szer� rongyokat viseltek, csak egyen, talán kett�n volt neonkék kezeslábas. Fogalmam sem volt, hogyan maradhattak életben egy vörös üvegbolygón, ha ilyen, terepszín�nek éppen nem nevezhet� öltözéket hordanak. Néhányuk csuklóján vagy bokáján üveggyönggyel díszített, fonott pánt volt - ehhez hasonlót már láttam a kunyhóban talált hullán.

Szóval, ott voltak. Szakállasan, ápolatlanul, len�tt, fésületlen hajjal. Valahogy hiányoztak róluk a civilizáció nyomai. Olyanok voltak, mint a misszionáriusok, akik egy távoli dzsungelbe vet�dve beálltak az �slakosok közé.

A csoportjuk közepén, mintha egy jelz�oszlop lenne, a húgom állt. Az els� percben nem ismertem fel. A haja kétszer olyan hosszú volt, mint amikor legutoljára találkoztunk. Három tincsbe fonta az egészet, egy-egy a vállain lógott el�re, a harmadik a háta közepét verte. Mintha valami

horrorfilmb�l lépett volna el�. - Gracie - mondtam. - Szia. Hideg tekintettel mért végig. - Elment az eszed, hogy idejöttél! - Neked is. Anya hol van? - Már elindult a déli bejárattól. A lökött, ügyetlen és bárgyú katona

haverjaiddal jön, akiket nekünk kellett kihúznunk a csávából. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. - Nem haltak meg? Hányan maradtak életben? - Ketten. Az lesz a legjobb, ha egybeterelünk benneteket. �ket, esetlen

barátodat, meg téged. - Megvet�en nézett Clarkra, aki szégyenkezve lehajtotta a fejét.

Szóval csak ketten... Három tengerészgyalogos tartózkodott a terepen: MacCormac, Carmichael és Brand. Egyikük tehát nem él.

- Hol vannak? - Itt, uram! - szólalt meg Carmichael közlegény, aki akkor lépett be az

álca fekete falán lév�, ember méret� nyíláson. A helyiség, amiben tartózkodtunk, körülbelül hússzor húsz láb alapterület� volt, és a jelek szerint úgy alakították ki, hogy passzoljon egy természetes, barlangszer� képz�dmény belsejébe. Az anyám mindig is értett ahhoz, hogy kihasználja a terep adottságait. A szobából három alagút nyílt; fogalmam sem volt, a járatok hova vezetnek. Valahogy nem éreztem biztonságosnak a helyet - amit gyakorlatilag csak valami hipermodern álcafüggöny választott el a külvilágtól -, mégis az lehetett, hiszen a kutatókat megóvta.

Carmichael szélesen elvigyorodott, ahogy körbenézett. Mögötte MacCormac lépett be az ajtón, �t pedig egy alacsony, törékeny, elegáns és figyelmet követel� külsej� n�: az anyám, Jocasta Malvaux.

Alacsonyabb volt, mint ahogy emlékeztem rá. Gyerekkoromban mindig óriásnak láttam, aztán tinédzserként már túln�ttem rajta, de még akkor is magasnak tartottam. Úgy is járkált, mint aki valóban magas. Elhitette az emberekkel. Vállig ér�, aranyszín� haját a régi filmcsillagok stílusában, a homlokából kifésülve hordta. Azok közé az emberek közé tartozott, akik a testfelépítésüknek, természetes adottságaiknak köszönhet�en akkor is jól néznek ki, amikor félig olvadtan kilépnek a szauna ajtaján. A helyiségben mindenki mozdulatlanná vált, mintha egy királyi fenség jelent volna meg közöttünk. Anyám mindig is értett ahhoz, hogyan kerüljön a figyelem középpontjába. Kecsessége és eleganciája abból a mágikus karizmából fakadt, amelynek köszönhet�en az emberek a közelében akartak lenni, engedelmeskedni akartak neki, meg akartak felelni az elvárásainak. Még ebben a vadonban, ebben az ellenséges környezetben is csodásan nézett

ki. Ahogy ott álltam el�tte, hirtelen úgy éreztem, nyolcéves kisfiúvá változom.

- Látni akartad - mondta neki Gracie. - Hát itt van. Hogy szabaduljunk meg t�le?

Az anyám nem vette le rólam a szemét. A tekintetében rosszallás keveredett valami halvány nosztalgiaszer�séggel. Amikor megszólalt, azt a m�velt quebeci kiejtést használta, aminek köszönhet�en a beszéde mindig kapott valami furcsa, franciás patinát.

- Graciella - mondta a húgomnak. - Légy kedvesebb egyetlen fivéredhez! Gracie megvonta a vállát, majd bólintott. - Igen, asszonyom! Az anyánk el�rébb lépett a sietve háttérbe húzódó kutatók között.

Közelebb jött hozzám, de tartott bizonyos távolságot. - Rory - kezdte. - Jól vagy, kedvesem? - Miért nem válaszoltatok a hívásainkra? Azóta keresünk titeket, hogy

megérkeztünk a bolygóra. Anyám oldalra billentette a fejét. - Harag az els� látásra. - Már elvesztettünk néhány embert. Még mindig élnének, ha válaszoltok! - Csak akkor használjuk az adóvev�inket, ha nagyon muszáj. Hónapokon

át magunkra utalva éltünk. Miért pazarolnánk ilyesmire az energiát? - Senki sem hallotta vagy érezte, hogy leszállt egy hajó? - Nem. Aludtunk. Magamon éreztem Clark és a két tengerészgyalogos pillantását. Hiába

néztek, már tudtam, anyámmal szemben nem nyerhetek. Neki mindig, mindenre volt valami válasza.

- Nos, akkor jó lenne, ha szépen felkelnétek. Valamennyien - mondtam. - Létszámellen�rzést akarok tartani miel�tt elindulunk.

- Hamarosan fel kell szállnunk, Mrs. Malvaux - szólt közbe Clark. - Ezen a bolygón minden egyes perc veszélyt hozhat.

- Minél el�bb, annál jobb - mondta anyám. - De pillanatnyilag moccanni sem lehet az álcán kívül. A xenók mozognak. Várni kell napnyugtáig. Akkor majd behúzódnak a föld alá. Éjszaka a felszínen hideg van, jobban érzik magukat a meleg vackaikban. Este boldogan segítünk visszajutni a hajóhoz. A jelenlétetek, Rory, tönkreteszi a munkánkat.

- Hogyan? - Amikor megérkeztetek, tönkretettétek a gondosan felállított álcákat, és

felriasztottátok a helyi állatvilágot. Hónapok óta ideális egyensúlyban élünk, kapitány. Rengeteg id�t és energiát áldoztunk arra, hogy úgy beleolvadjunk

a környezetünkbe, olyan megszokottá váljunk, hogy a xenók teljes mértékben megfeledkezzenek rólunk. Nem találhatnak meg minket. Természetesen viselkednek, nekünk pedig így alkalmunk nyílik arra, hogy tanulmányozzuk �ket, és...

- A csapatod hány tagját vesztetted el? - szakítottam félbe. - Milyen áldozatokat kellett vállalnotok, miel�tt a xenóid természetesen kezdtek viselkedni?

Az anyám szeme kissé összesz�kült; olyan volt, mintha bosszús lenne rám. Ismer�s volt ez a pillantás.

- A landolásotoknak és ostoba akcióitoknak köszönhet�en rájöttek, hogy mi is itt vagyunk. Azzal, hogy idejöttetek, hónapok munkáját tettétek tönkre. Már éppen sikerült teljes álcázásban folytatni a tevékenységünket, amikor...

- Tudni akarom, de most, rögtön, hogy az expedíciód ötvenkét tagjából hányan vannak életben! Kérlek, anyám, mondd el! Nem látogatóba jöttem.

Anyám hallgatott, majd: - Rosszul fogod értelmezni az információt. - Nem válaszolsz? - Az én feladatom lényege az, hogy elkerüljem a félreértéseket. Nem

akarom, hogy rosszul ítéljék meg a munkát, amit itt végzünk. Egyébként veszteségek mindig vannak.

- Hányan haltak meg? - Asszonyom... - motyogta Gracie.

- Kilencen - mondta anyám. - Kilenc embert veszítettünk el.

- Azt a kilencet, akit a táborban találtunk? �ket? Anyám elvörösödött, de éppen csak egy kicsit. Úgy éreztem, talán

hazugságon kaphatom. A társaira néztem, hátha elárul valamit az arcuk. Szemük se rebbent. Gyorsan végignéztem rajtuk.

- Kilenc - ismételte anyám. - Hogyan haltak meg? A kunyhóban láttuk, mi történt a testekkel. Hogy

kaphatták el �ket ilyen gyorsan? És mi történt azokkal, akik a kunyhón kívül voltak?

- Elkövettek néhány hibát - mondta anyám nyíltan. - Ehhez a környezethez muszáj alkalmazkodni.

- Miféle hibákat követtek el? Tudnunk kell, hogy ne tegyük ugyanazt, amit �k tettek.

Direkt módon feltett kérdéseim mindenkit zavartak, ez tisztán látszott. Nem ez volt a társadalmilag elfogadottnak számító megoldás; az ember, ha bekerül valahová, eltölt egy kis id�t, és csak azt követ�en, szép fokozatosan kezdi megismerni a dolgokat, feltenni a kérdéseit. Anyám

társait meglepte, hogy ilyen közvetlen támadást indítok ez ellen az ikonszer� asszony ellen, akit �k minden tekintetben, maradéktalanul tiszteltek, akit�l engedélyt kértek a kérdezésre, miel�tt megfogalmaztak valamit.

Anyám meg�rizte a hidegvérét, bár a tapasztalataim révén láttam, hogy a felszín alatt forr benne a düh.

- A vegyészünk, Amelia Forbish a szagálcája nélkül ment ki. Donald Kent és Richard Hochleitner utána indult, de el�tte nem vizsgálták át a zónát, nem nézték meg, hogy vannak-e a közelben vadászok. Néhány héttel kés�bb Samantha North, pusztán azért, hogy elismerést szerezzen, több videóegységet próbált kihelyezni, mint amennyit kellett volna. Mindig is túlságosan vakmer� volt. Niko Refmado egyedül ment ki, miután megállapodtunk abban, hogy csak kettesével hagyjuk el a biztonságos zónát. � sosem tartotta tiszteletben a szabályokat. Elkövetett néhány hibát, aztán még egy utolsót, ami végzetes lett a számára. És így tovább, és így tovább. Minden információt megadok, amire szükséged lehet. Mindent feljegyeztünk. Nincs okod a vádaskodásra, f�leg így, hogy még nem is tájékozódtál.

Okos volt. Nem számítottam ilyen reakcióra. Nehéz megszorongatni egy olyan embert, aki látszólag kész az együttm�ködésre.

- A hajótok érkezése tönkretette a munkánkat - folytatta. -Most, hogy magatokra vontátok a lények figyelmét, sokkal nehezebb lesz elrejt�zni el�lük. Mi, a magunk részér�l, tökélyre fejlesztettük az álcázást. Az életünk szerves részévé vált. Ha nem jöttök ide, még évekig fenntarthattuk volna a kialakult helyzetet. Most azonban meg kell küzdenünk ezzel az akadállyal. Sajnos történt még néhány dolog, mióta itt vagytok. Mutatnunk kell nektek valamit. - Megfordult, és az egyik nagydarab, szakállas férfira pillantott, aki úgy nézett ki, mintha a jeti rokona lenne. - Zaviero, mutassa meg nekik!

A jeti Clarkra nézett, aztán rám, majd MacCormacre és Car-michaelre. - Biztos benne, hogy nem lesznek dühösek? - Nos, természetesen dühösek lesznek, kedvesem - mondta anyám

halkan. - De csak rajta! Nem magára fognak haragudni. Elképzelni sem tudtam, hogy ez az �sember hogy lehet tudós. Vagy

lehet, hogy nem is tudós volt, hanem amolyan test�rféle? - Csak azért, mert nem szeretném, ha bárki is dühös lenne. - Zaviero

átment a raktárnak berendezett sarokba, ahol fekete fóliával letakart tartályok és ládák sorakoztak. Olyan mozdulattal rántotta fel az egyik fóliát, mint a b�vész a leplet az elvarázsolt nyúlról. A ládák tetején egy test feküdt. Brand tengerészgyalogos közlegény teste. A szeme lehunyva, a szája kissé nyitva - mintha csak aludt volna. Nem

aludt. A nyaka körül egy hosszú, szegmentált, korbácsszer� csáp volt, amit nagyon ismer�snek találtunk, mivel az arcmászók rohama során több száz ilyet láthattunk. A csáp másik végén egy döglött skorpiólény lógott. Hosszú ujjai több helyen eltörtek.

Clark felnyögött. - Még egy... - Hogy történt? - kérdezte MacCormac indulatosan. - Ez az izé végzett

vele? - Úgy véljük, megölték egymást - magyarázta anyám. - Ez az ember

valószín�leg nagyon jó katona volt, kemény harcos. A lény valamennyi lábát sikerült eltörnie, miközben az fojtogatta �t. Büszkék lehetnek rá.

MacCormac keser�en megrázta a fejét. Látszott rajta, fogalma sincs, mit kellene tennie.

Közelebb léptem, de Zaviero hirtelen elém állt, nem eresztett oda a holttesthez. Látszott rajta, bármire kész, hogy megvédje a halottat.

- Hol találták meg? A hajónk védelmi zónáján belül, vagy azon kívül? - Nem tudjuk, hol ér véget a hajó védelmi zónája - mondta anyám. - Ezt

az embert az egyik vízmosás aljában találtuk meg. Lehet, hogy akkor zuhant le, amikor az életéért küzdött. Majdnem eltaposta az egyik holografikus kivetít�nket. Ha ezt megteszi, annak katasztrofális következményei lettek volna, valamennyiünkre nézve. A déli oldalon tönkretehette volna a teljes álcarendszerünket. Gracie, itt az ideje, hogy vacsorázzunk. Olivér, gondoskodjon arról, hogy a vendégeinknek is jusson étel, és hogy lehet�ségük legyen mosogatni. Sajnos vízzel és meleg étellel nem szolgálhatunk, de mindenkinek jut néhány falat, és megmutatjuk, hogyan szoktunk mosogatni. Mi kizárólag növényi rostokat és tejterméket fogyasztunk. Szedünk proteinkiegészít�ket, de nem f�zhetünk, mert azzal hatástalanná változtatnánk a szagálcánkat.

Clark, akit megzavartak az események, kezdte visszanyerni a lélekjelenlétét, és valószín�leg eszébe jutott, hogy � az expedíciónk vezet�je. Megköszörülte a torkát, és megszólította anyámat.

- Mrs. Malvaux, arra kaptam parancsot, hogy... - Kérem! - mondta anyám élesen. - Ezzel ráérünk. Most ennünk kell. Meg

kell értenie, kapitány. Csak úgy tudjuk meg�rizni a józan eszünket, hogy ragaszkodunk bizonyos rítusokhoz. Eszünk, imádkozunk, és emberek maradunk. Addig nem mehetnek vissza a hajójukra, míg le nem nyugszik a környék. Kérem, próbáljanak pihenni, és búcsúzzanak el a halottjuktól. A testt�l a magunk módján fogunk megszabadulni, úgy, hogy ne vonjuk magunkra az idegenek figyelmét. Olivér a séfünk; negyvenöt percen belül felszolgálja a vacsorát.

Hátborzongató volt, ahogy anyám egyetlen lélegzetvétellel beszélt a halottról, meg a vacsoráról. Clark zavartan toporgott.

- Nos... Értesítenem kell a helyettesemet a történtekr�l. - Nem kommunikálhat vele - jelentette ki anyám. - A xenók érzékelnek

bizonyos rezgéseket és hullámokat. Nem vállalhatjuk ezt a kockázatot. Az életünk múlik azon, hogy csendben maradjunk. A hajón tartózkodók nem fognak akciót kezdeményezni, igaz?

- Nem tartom valószín�nek, nem ez a feladatuk... Clark rám nézett. Figyelmeztet�en ráncoltam a homlokom. Tudtam, azt

szeretné, ha ismét faggatni kezdeném anyámat a kunyhókban talált halottakról, és arról, hogy miért zárták be �ket oda. Ezt a kártyát egyel�re nem szerettem volna kijátszani. Valahogy túlságosan sok mindenen mentünk keresztül. Láttuk az embereket, akiket az idegen lények eleven keltet�ként használtak; el tudtuk képzelni, mit érezhettek, amikor szétszakadt a testük, és a sebb�l kibújtak azok az átkozott lények. Tulajdonképpen csak azon csodálkoztam, hogy az áldozatok nem akasztották fel magukat.

- Jól van. Rendben. Várni fognak. - Anyám odabólintott és intett az embereinek; nem értettem a mozdulatok jelentését. Néhányan maradtak, mások pedig elt�ntek a folyosókon. Úgy éreztem magam, mintha egy óriás gyomrába kerültem volna. A félhomályos hely, az er�tlen kék és fehér lámpák valahogy nagyon barátságtalanok voltak. Mi magunk sem illettünk a helyhez, és anyám embereinek sem tetszett, hogy megjelentünk. Mindenesetre elfoglalták magukat, folytatták a munkájukat, a kutatást, bármit.

MacCormac és Carmichael egymás mellett állva nézett le a halott katonára. Brand az oldalán feküdt, Zaviero �rizte. A lény, ami megölte a közlegényt, olyan volt, mint egy nevetséges játékszer.

- Kiegészítheted a veszteséglistát - mondta Clark rekedten. - Remélem, tudod követni az eseményeket...

***

A séf, Olivér, és két másik ember nekilátott, hogy ládákból és panelekb�l

összeállítson egy asztalféleséget. Jocastára, az anyámra vallott, hogy a fickót nem egyszer�en szakácsnak, hanem séfnek nevezte. Mindig is nagyon értett ahhoz, hogy dics�ítse a lényegtelen dolgokat. Azt hiszem, így sikerült elérnie, hogy az emberei értékeljék magukat; így hitette el velük, hogy � mindig is értékesnek tartotta �ket.

A jelek szerint anyám emberei minden este eljátszották ugyanazt a kis

játékot. Nem sokat csevegtek, de lehet, hogy csak a mi jelenlétünk miatt hallgattak. MacCormac és Carmichael félrehúzódva várta a további fejleményeket.

Pár percig figyeltem a készül�dést, aztán vizsgálgatni kezdtem az embereket. El�ször egy szomorú arcú fickót vettem szemügyre, akinek valami gondja volt a bal szemével. A jobb szemével rendesen nézett, a bal viszont önálló akarattal bírva mindig másfelé fordult. De nem ez volt az a részlet, ami miatt felfigyeltem az illet�re. Vörös rongyokat viselt, amit valami csillámló por fedett. Úgy véltem, ez valamiféle álcázás lehet. Nem a technológia csúcsa, de valószín�leg hatékony megoldás. Bizonyára a kutatók fejlesztették ki, és azóta már divattá vált a köreikben. Vagy csak egyszer�en így érezték jól magukat.

A szomorú ember zavartan nézett félre, amikor odamentem hozzá. Azonnal m�ködésbe léptek a zsaruösztöneim. A fickó úgy viselkedett, mint ahogy azok szoktak, akiknek fogalmuk sincs, miért igazoltatja �ket a rend�r. Az ilyenekben egyszerre van benne a b�ntudat és a riadtság.

- Helló - mondtam a lehet� legbarátságosabban. - Rory Malvaux vagyok. Hogy hívnak? Habozott. Mozgatni kezdte a száját, de egyetlen hangot sem adott ki - mintha nem lett volna biztos abban, hogy szóba állhat ismeretlenekkel.

- Diego - mondta végül. - Bakteriológia és virológia. - Vicces utónév. - Nem mosolyodott el, nem is reagált, nem er�ltettem

tovább a poénkodást. - Részvétem. A feleséged miatt. Pislogott. El�ször meglepetten, aztán döbbenten, majd félrefordította a fejét.

El�vettem a jegygy�r�t. - Gondolom, ezt szívesen megtartanád. A gy�r�re bámult, de nem vette el. Feléje nyújtottam, a kezébe nyomtam

az ékszert. Csak állt ott, és bámulta. - Amelia kalandos nászútról álmodozott - vallotta be. - Arról, hogy

valamilyen... történelmi jelent�ség� dologgal kezdjük a közös életünket. - Megtettétek - mondtam. - Volt bátorságotok ahhoz, hogy valóra

váltsátok az álmaitokat. A férfi alig észrevehet�en megvonta a vállát. - Az álmaiba halt bele. - A legtöbb álom veszélyes - mondtam. - Nem � az els�, aki így járt. Diego a gy�r�re bámult, majd ökölbe szorította a kezét, amiben tartotta. - Köszönöm, hogy elhoztad. Már többször eszembe jutott, hogy el kellene

menni érte, de sehogy se bírtam rávenni magam. - Most már nem kell odamenned.

Magára hagytam az emlékeivel, és egy megrakott, magas polcrendszert megkerülve átmentem a következ� emberhez. A korosodó bibliofil úgy nézett ki, mintha a könyvekben élne, és nem is tudja, hogy létezhetne másképpen. Sovány volt és lapos, olyan törékenynek látszott, mint egy porcelánbaba. Ennek ellenére ott volt a táborban. Volt benne valami, ami miatt az anyám fontosnak tartotta, és elég er� szorult belé ahhoz, hogy idáig kibírja. Elgondolkodtam, vajon �, vagy a társai közül akár egy is felfogta-e egyáltalán, milyen életet kínáltak nekik, mire vállalkoztak, amikor ide jöttek. Lehet, hogy anyám a h�siességr�l, meg a dics�ségr�l beszélt az embereinek, ezzel szédítette �ket? Vagy azzal, hogy a tudomány úttör�i lehetnek? Valószín�leg.

Valami azt súgta, hogy az anyám a kevésbé csillogó dolgokról megfeledkezett, legalábbis ezekr�l nem tett említést. Például arról, hogy aki ilyen munkára vállalkozik, annak el kell ásnia a saját ürülékét, és speciális edénybe kell vizelnie, hogy a folyadékot megtisztíthassák, és ivóvíz gyanánt ismét felhasználhassák.

Persze az is lehetséges, hogy az anyám �szinte volt, és el�re megmondta, mire lehet felkészülni. Ebben az esetben a társai nem normálisak.

- Helló! Hogy hívják? - kérdeztem. A n� félt válaszolni, ezért nem is tette. Talán évek óta nem beszélt

olyannal, akit nem ismert. - Rajta, árulja már el! - kértem. - Ellen�riznem kell a listát. Bajba kerülök,

ha nem teszem. Segítene? - Én... Yuki vagyok. Technikus és adatspecialista. Érdekesnek találtam, hogy mindketten csak egy nevet mondtak. Egyetlen

nevet, és azt, hogy mihez értenek. - Ezek a szép karköt�k, meg a többi gyöngyös tárgy - mondtam -, mióta

készít ilyeneket, Yuki? - Hogy mióta f�zök gyöngyöt? Tizenegy és fél éves korom óta. A

nagynéném és a nagybátyám mutatványosok voltak. Fellépésekre jártak. Karneválok, m�sorok, fesztiválok... Amikor unatkoztam, a nagynéném megmutatta, hogyan kell gyöngyöt f�zni. Azt hiszem, volt hozzá tehetségem, szellemek irányítottak, volt érzékem az ilyesmihez. Abból gondolom, hogy a kezem mindig a megfelel� dologhoz nyúl... üveghez és k�höz... fonálhoz. Mib�l jött rá, hogy én készítettem a karköt�ket?

- Az ujjai végét rózsaszín�re festette az üvegpor. - Ez tényleg érdekes! - Elmosolyodott; fehér, hegyes fogai voltak. - Maga

valóban jó megfigyel�. - Komoly haladást ért el?

- Mármint a gyöngyf�zés területén? - Mármint az idegenekkel kapcsolatosan. - A xenókra gondol? - Velük kapcsolatosan mit tesz? Úgy értem, nem azért van itt, hogy

karköt�ket készítsen, igaz? - Nem! - A nevetése madárcsicsergésre hasonlított. - Nem, nem! A

feladatom f�ként az új adatok katalogizálása. Adatok és információk, számok, mikroadat-analízis, komplex táblázatok... Mindent programokkal dolgozok fel... Elvégzem az összehasonlításokat, megvizsgálom az eredményeket, végszámokat hozok ki...

- Ez eléggé elfoglalja, igaz? - Igen. Nagyon! - Tehát nem sokat jár ki. - Nem, soha. Soha. Sosem megyek ki. - Tényleg? Miért nem? - Meghalhatnék. Nem is eresztenek ki. - Védik magát? - Persze. A másik technikusunk meghalt. - Meghalt? - Igen. Már régen. - Értem... Tehát szükségük van magára. - Nagyon fontos vagyok. - Ezt rögtön gondoltam. Lehet, hogy kés�bb még kérdeznék néhány

dolgot. Nem zavarja? - Kérdezne? Mir�l? - Talán meg tudná mutatni, mivel is foglalkoznak itt. - Ó! Nem tudom, hogy ezt megtehetem-e. - Nos, majd meglátjuk. Oké? Magára hagytam. Bevallom, még kevésbé értettem a helyzetet, mint

addig. Egyszer�en képtelen voltam felfogni, hogy az anyám miért rángat ki egy ilyen n�t a Föld viszonylagos biztonságából, és miért zárja be egy ilyen helyre. Felfoghatatlannak éreztem az egészet.

A következ� ember, akit kikérdeztem, egy testes, hatalmas szem� férfi volt. Kövérsége miatt nem igazán tudtam meghatározni a korát. Már várt, számított arra, hogy odalépek hozzá. Látszott rajta, hogy régebben sokkal kövérebb volt: a b�re bizonyos helyeken petyhüdten lógott, mint valami kiürített zsák, a szeme pedig beesett. Éppen egy komputerbe táplált adatokat, de közben engem figyelt.

Leültem mellé egy padszer�ségre. - Helló. Rory vagyok.

- Maga Jocasta fia - mondta intelligens hanghordozással. - Amikor el�ször hallottam magáról, úgy gondoltam, nagyon stimuláló lehet, ha az embernek ilyen anyja van.

- Szerintem magára sokkal stimulálóbban hat az anyám, mint rám. Hogy hívják?

- Ethan. Tömeg- és közlekedésdinamika. - Hoppá! Ez remek! Zsaru vagyok, és mindig is érdekelt a

közlekedésdinamikával foglalkozók munkája. Pontosabban mivel foglalkozik?

- Én vagyok a közlekedésirányító technikus. Elemzem és el�rejelzem a tömeg áramlását. A nagyobb számú egyedet tartalmazó csoportok mozgását... Például a stadionok környékén, az autópályákon, a repül�tereken. Elemzem a gyalogosforgalmat… a tömeget.

- Értem... De mit keres itt? Itt nincs se közlekedés, se tömeg. - Számolok és szemmel tartok bizonyos dolgokat. - Például azokat a skorpiószer� idegen lényeket? - Honnan tud róluk? - Majdnem elsodort minket az egyik csordájuk.

A férfi hátratolta a székét, és mindkét kezével megfogta az asztal szélét. - Igazán? Hány egyedb�l állt az a... csorda? - Nem tudom... Több százból.

- Milyen széles volt a csatorna? - Úgy huszonöt láb... Miért? Gyorsan beütött valamit a gépébe. Kilenc ujjal nyomogatta a billenty�ket;

a jobb kezér�l hiányzott a középs� ujj. Megfigyeltem, hogy az ujjcsonkja már rózsaszín�, nem vörös. Ez azt jelentette, hogy a sérülése régi. A monitoron megjelent egy huszonöt láb széles, szimulált csatorna. Ethan valószín�leg már több száz hasonló modellt készített. Rutinból dolgozott, nem is volt szüksége több információra ahhoz, hogy elkészítse a szimulációt. Pontosan olyan volt az egész, mint a valóságban, legalábbis a számomra. Velem is el� szokott fordulni, hogy megtréfál a memóriám, de vannak dolgok, amikben sosem tévedek nagyot.

Ethan beütött még pár adatot. A monitoron kirajzolódó csatornában megjelent néhány száz, az arcmászókat szimbolizáló jel. Mindegyik felém tartott. Amikor a legelöl haladók elérték a monitor elüls� részét, a gép automatikusan újabb jeleket villantott fel a háttérben.

- Valami ilyesmit látott? - Igen, ilyesmit - feleltem. Ethan izgatottan nézett rám. - Ilyet még sosem csináltak!

- A szimuláción hány arcmászó van? - Ha ilyen volt a támadásuk, akkor... Egy ilyen csatornában körülbelül

hétszázan férnek el így. Nézze csak! Nem tömörülnek össze a sz�kebb helyeken, nem lassítanak le, hanem megmásszák a falakat és az oszlopokat, hogy tartani tudják az iramot. Együtt dolgoznak, pedig közülük csupán egynek, talán kett�nek sikerül megfelel� gazdatestet találnia.

- Maga szerint összehangoltan mozognak? - Igen. Nagyon érdekes a téma. Tanulmányt fogok írni róla. - Mindig így viselkednek? - Az igazat megvallva nem tudom. Ilyesmit még nem csináltak. Ránéztem. - Ez volt az els� ilyen tömeges támadásuk? - A legels�. - Szóval... Köszönöm az információkat. Alkalomadtán szeretnék egy

kicsit jobban belemélyedni a kutatásaiba. Megvonta a vállát. - Ha Jocasta engedélyezi, lehet róla szó. - Persze. Köszönöm. Ismét megvonta a vállát, és biccentett. - Maga az � fia... Azt hiszem, mutathatok magának pár dolgot. - Nagyon érdekesnek találom, amit csinál. - Olyan érzésem támadt, hogy

a fickó szívesen beszélne nekem a munkájáról. Ez szinte természetes, az elszigeteltségben dolgozó emberek általában ilyenek. Meg aztán ott volt az a parányi, de nem elhanyagolható részlet, hogy Jocasta fia vagyok. Ebb�l a tényb�l még el�nyt kovácsolhattam. Ethan nem tudott volna nemet mondani nekem.

Sorban meglátogattam a csapat tagjait. Olivért, a séfet. Tadot, az álcázó technikust. Sushilt, a mikrobiológust, Neilt, a táborigazgatót. Rustyt, a Cromwell-frizurás vegyészt. Pault, aki meteorológus és planetáris geológus volt. Dixie-t, a biológust. Egy-egy ember, egy-egy szakterület - egyikükkel sem tartott sokáig a beszélgetés. Nem akartak cseverészni, nem akartak megnyílni el�ttem. Talán nem is emlékeztek arra, hogyan kell társalogni. Mint kiderült, Zaviero amolyan botcsinálta entomológus volt; rovarokkal foglalkozott. Nem bírta normálisan lebet�zni a nevét, de elképeszt�en sokat tudott a rovarokról, a pókfélékr�l, a lárvákról, a férgekr�l, a viselkedésükr�l.

Az emberek, akikkel elbeszélgettem, valamennyien a közeli helyiségekben tartózkodtak. Ezek a szobák beljebb voltak, mint az a nagy csarnok, ahová berántottak. A helyiségeket tökéletesen el lehetett szigetelni egymástól. Egyetlen hang, egyetlen fényvillanás vagy szag sem juthatott ki

az álcaburkon túlra. Az életük múlott azon, hogy betartsanak bizonyos szabályokat, ráadásul a kutatók csak akkor mozdultak ki a biztonságos zónából, ha arra feltétlenül szükség volt. Kifejlesztettek egy módszert arra, hogy egy helyben maradjanak, mégse unatkozzanak vagy tétlenkedjenek. Rusty, az apródfrizurás vegyész elárulta, hogy valamennyien jógáznak annak érdekében, hogy nyugodtak maradjanak, és ne érezzék úgy, hogy feltétlenül tenniük kell valamit. Attól az apróságtól eltekintve, hogy állandó életveszélyben voltak, az egész leginkább egy furcsa üdül�re, vagy zen-barlangra emlékeztetett. Rusty a barátságosabb kutatók közé tartozott; szeretett körülöttünk lenni, de � sem szívesen beszélt.

Az anyám negyvenöt percet adott nekünk vacsora el�tt. Kissé bizarr volt a dolog, tekintve, hogy min mentünk keresztül azon a napon. Persze érthet� volt, hogy szeretné fenntartani a rendet; rendszeresség nélkül hamar bediliztek volna a társai. Minden percet ki akartam használni. Megkörnyékeztem egy keleti, talán filippínó lányt. Húszéves lehetett, a teste mint egy kamaszfiúé, a haja akár egy kínai babáé.

- Te bizonyára... Chantal vagy. - Igen. Szia. - Zoológus vagy, igaz? - És állatorvos. - Mosolyt er�ltetett az arcára, ami hamar elt�nt. -

Sajnálom a katona barátaidat. Tragédia, ami velük történt! - Az. A kapitányunk teljesen összetört emiatt. Szóval állatorvos vagy? - Az leszek. Ide is azért jöttem, hogy tanuljak. - Mit tanulhatsz egy ilyen helyen? - Ó, itt minden csodálatos! Elemezzük a xenókat, tanulmányozzuk a

fiziológiájukat. Én leginkább a méreteikkel és a súlyukkal foglalkozom. - Hogyan tudjátok tanulmányozni �ket anélkül, hogy a közelükbe

mennétek? - Van néhány példányunk. - Úgy érted, elfogtatok pár idegent? Élve? - Nos, id�nként begyújtunk ezt-azt... Akarod látni a kollekciónkat? - Igen, az jó lenne. - Elindult, én meg követtem. Észrevettem, hogy Tad,

az álcázó technikus, aki addig ügyet se vetett rám, utánam jön a folyosón. Megálltam. - Valami gond van?

Tad szemét félig eltakarták hosszú, göndör, barna hajtincsei. A tekintete kifejezéstelen maradt.

- Semmi gond. Csak erre jártam. Eszembe jutott, hogy talán Chantalt akarja megvédeni t�lem, talán a

báty, vagy a test�r szerepét játssza. Nem igazán érdekelt; hozzá se akartam érni a n�höz.

Chantal átvezetett néhány cs�szer�, elemekb�l összeállított folyosón. A járatok közül némelyik felfelé, némelyik lefelé vezetett, a rendszer leginkább egy bonyolult hangyabolyra hasonlított. Tisztán látszott, hogy az el�regyártott elemeket a természetes barlangrendszer már amúgy is létez� járataiban helyezték el. Ez szinte természetes volt, nem is tehettek mást, hiszen nem áshattak saját alagutakat egy ilyen ellenséges terepen. Mellesleg egyetlen mérnök, vagy építésztechnikus sem volt a csapatukban, nem értettek az ilyen munkákhoz. A járatok oválisak voltak, a falakat bordák er�sítették. Az elemeket er�s, flexibilis, ultravékony VyFlexszel kötötték össze. Ezt az anyagot néhány évvel korábban fejlesztették ki, f�ként �rbéli és az ember számára nem megfelel� viszonyok közötti használatra. A körülbelül ötven lépés hosszú f� járat elemei összehajtogatva egy kisebb ládában elfértek. Egyetlen hétköznapi konténerbe befért annyi panel, amennyib�l több száz ember számára megfelel�, vízhatlan és viszonylag biztonságos életteret lehetett létrehozni. A kis csapat otthonát alkotó panelek akár egy kisebb táskában elfértek volna.

Sosem voltam klausztrofóbiás, de be kell vallanom, hogy mire Chantal elvezetett a járat végére, már örültem, hogy kiléphetek valahova. Annak is örültem, hogy megszabadulok Tadt�l, aki végig a nyomomban járt. Éppen elég rossz élményt szereztem a sikátorokban ahhoz, hogy ne kedveljem az efféle sz�k helyeket.

Amint kiléptünk, azt kívántam, bárcsak rögtön visszafordulnánk. Gondolkodás nélkül a plazmapisztolyom után kaptam.

Egy kifejlett xenomorf állt el�ttem. Nyitott pofával tornyosult fölénk. Legalább hét láb magas volt; kolbász formájú fejét oldalra fordította. Hosszú karjai a teste mellett lógtak. Terpeszben állt.

- Ne aggódj - mondta Chantal. - Kitömött példány. Ilyesmivel is foglalkozom. - Szerényen elmosolyodott, ett�l olyan lett az arca, mint egy pajkos tündéré. - Erre a munkámra kifejezetten büszke vagyok. Még sose preparáltam ilyen nagy állatot.

- A mindenit! Megpróbáltam legy�zni a viszolygásomat, és jobbra húzódtam.

Eltávolodtam Tadt�l, aki úgy állt az alagút szájában, mint valami vár�r. Már nem foglalkoztam vele. Megkerültem a terem közepén álló lényt. Közben ügyeltem arra, hogy végig tisztes távolságban maradjak t�le. Valahogy nem volt kedvem a közelébe kerülni.

Pedig nyugodtan megérinthettem, nyugodtan megbámulhattam, megvizsgálhattam a karmait, a kábelszer� farkat, mindent. Olyan érzésem támadt, hogy a lény testét valójában vastag kábelek és páncéllemezek alkotják. A bordái a teste küls� részén helyezkedtek el, csakúgy, mint a

vállán lév� uszonyszer� képz�dmények, amelyek a jelek szerint azért fejl�dtek ki, hogy oldalról védjék a hosszúkás fejet. A hátán több, cs�szer� taraj volt; ezek nem úgy néztek ki, mintha légz�szervek lennének, de más célt sem szolgálhattak.

- Tud úszni? - kérdeztem. - Ha akar, tud - felelte Chantal, miközben büszkén, szinte imádattal nézte

a trófeáját. - A testében alig van zsírszövet, tehát minden nehézség nélkül tud lebegni. Ebb�l az következik, hogy tud úszni. Persze lehetséges, hogy azon a bolygón, amelyr�l származik, er�sen sósak a vizek, és ebben az esetben...

- Nem látom a szemeit. - A látószervek a sisakon belül vannak. Valóban nincs olyan szerve, amit

mi szemnek neveznénk, de lát, ez kétségtelen. - Milyen jó a látása? - A mienkhez képest? Még nem tudjuk biztosan - felelte a n�. - Minden

más látásorientált lény, a halaktól kezdve egészen a fejlettebb ragadozókig, két szemmel rendelkezik. Ezeknek a lényeknek egy sáv van azon a helyen, ahol nekünk a fülünk. Ez a sáv lenyúlik egészen az orr környékéig. A jelenlegi tudásunk szerint azt feltételezzük, hogy ezzel a szervükkel látnak.

Úgy markoltam a plazmapisztolyomat, mintha valami biztonsági korlát lenne. Felpillantottam a vasfekete, monumentális lényre.

- Nos, ez... Ez egyszer�en hatalmas... A lény hosszúkás koponyája a fels� részen áttetsz� volt, így viszonylag

jól láthattam az ívelt, bels� szegmenteket, amelyek nem úgy néztek ki, mint egy agy szövetei, inkább egy másik koponya burkolatára hasonlítottak.

Ahogy körbejártam, elérkeztem arra a pontra, ahonnan szemb�l láthattam a lény pofáját. A hegyes alsó állkapocs szétnyílt. Belestem a szájba, amelyben ujjnyi hosszúságú piranhafogak sorakoztak egymás mellett és mögött.

- Az... az ott egy nyelv? - kérdeztem. - Nem nyelv - mondta Tad olyan hangon, mintha figyelmeztetni akarna

valamire. - Egy második állkapocs. - Ez meg mire való? Természetesen a feltételezések szerint. - Fogalmunk sincs. Meglep�dtem. Annak ellenére, hogy már hosszú ideje foglalkoztak az

idegen lények tanulmányozásával, a tudósoktól sokkal több bizonytalan, mint biztos választ kaptam.

- Hogyan maradhatnak életben ezen a bolygón? - kérdeztem. Chantal értetlenül nézett rám. - Életben maradás? Ezt hogy érti?

Bonnie-ra gondoltam. - Mivel táplálkoznak? Mert táplálkozniuk és emészteniük kell, hiszen er�t

használnak fel. A fiataloknak valahogy gyarapodniuk kell, meg kell n�niük... Mi úgy tudjuk, az emberi testet használják a reprodukciójuk során. Mihez kezdenek akkor, ha nincs a közelükben elegend� ember? Mert így szaporodnak, nem igaz? Ezek az arcmászók a kicsinyeik, nem?

- Azok valójában nem a kicsinyek - magyarázta Chantal lelkesen. Szemmel láthatóan élvezte, hogy taníthat valakit. - Azok inkább... olyanok mint a sperma. Nem azonosak a maggal, viszont magukban hordozzák azt. �k a magok, az új élet csírájának továbbítói.

Felnevettem, de nem jókedvemb�l, leginkább csak azért, hogy enyhítsem a feszültséget, amit az okozott, hogy ilyen közel voltam... Ahhoz az izéhez.

- Tehát olyanok, mint a növények esetében a termés? Chantal elmosolyodott. - Igen, bizonyos értelemben véve olyanok. Miután elhelyezik a magot a

megfelel� helyre, �k maguk elpusztulnak. Létezésüknek csupán egyetlen célja és értelme van: a mag továbbítása.

- Tehát hordozzák az életet, de �k maguk nem élnek - mondtam. Chantal bólintott, és elgondolkodott azon, amit mondtam.

- Tehát más állatokat is használnak - folytattam. - Nem csupán embereket.

- Így van. A gazdatestek széles skáláját megfelel�nek találják. Csupán az a fontos a számukra, hogy a kiszemelt állat, az él� inkubátor elég nagy legyen ahhoz, hogy a testében kifejl�djön egy apró idegen lény. A legkisebb, amivel eddig találkoztunk, huszonnyolc font súlyú volt...

- Ez csak szóbeszéd! - vágott közben Tad. - Az adatot nem sikerült igazolnunk.

- Más állatokat? Például? - kérdeztem, mert tisztábban akartam látni. - Igen, más állatokat - folytatta Chantal lelkesen. - Ezen a bolygón

számtalan életforma található. Még nem találkoztak velük? - Láttunk pár érdekes dolgot, de eddig még csak ezekkel a... skorpiókkal

futottunk össze - mondtam. - Azért, mert a xenók vonulnak. Az �shonos állatok tudomást szereztek

err�l, és összegy�ltek a völgyben. Megfigyeltünk egy bölényméret� állatot, amely csordában vonul, néhány más fajt, és röpképtelen madarat is, és pár el�eml�st, amelyek közül a legnagyobb huszonnyolc font súlyú...

- Még nem lehetünk biztosak abban, hogy el�eml�sök - helyesbített Tad. - Nem végeztük el az elemzésüket. Az id�nk nagy részét a rejt�zési technikák tökéletesítésével töltöttük. A jöv� év során szeretnénk végrehajtani a komolyabb zoológiai kutatásokat.

- Tehát sikerült preparálnia egy xenót - mondtam. - Ez azt jelenti, hogy képes volt felboncolni egy példányt?

Chantal válaszolni próbált: - Megtettük, ami t�lünk... - Nem tudjuk felboncolni �ket - vágott közbe ismét Tad. - Ez a példány

természetes körülmények között pusztult el. Felszúrta magát egy üveglándzsára, amikor leesett az egyik szikláról. A testéb�l kifolyt a savas vér, a bels� szerveit a társai hordták szét. Csak az egzoszkeletont sikerült megtisztítanunk és megmentenünk. Chantal ezeket a darabokat illesztette össze néhány más testrésszel, amit korábban szereztünk. - Chantalra nézett, és hozzátette: - Egyszer�en csak szerencsénk volt.

Chantal a szükségesnél jóval tovább nézett a szemébe. - Én raktam össze a darabjait! Megértettem, hogy a n� ezentúl olyan lesz, mintha Tad visszhangja

volna. Szerettem volna kettesben beszélgetni vele. - Tehát nem sok lehet�sége volt arra, hogy alaposan megvizsgálja a

bels� szerveit? - Ezzel akadt némi gondunk - mondta Tad. - A vérük, miután érintkezik a

testen kívüli elemekkel, savassá változik. Ez a sav gyakorlatilag bármilyen anyagban kárt tesz, bármit szétmar. Eddig még nem sikerült találnunk olyan eszközt, amivel el tudnánk végezni a boncolást.

- Maguk már régóta dolgoznak velük - mondtam. - Hosszú ideje itt vannak, és sokat kell tudniuk róluk. Id�vel nem pusztulnak el természetes módon? El�bb-utóbb találniuk kell egy xenohullát.

Chantal már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Tad megel�zte. - Eddig még nem találtuk meg a szupertitkos xenotemet�t. Úgy tettem,

mintha nem venném észre a köztük meglév� feszültséget. - Nos, talán ugyanott van, ahol az elveszett vállfák és biztosítót�k. Néhány perccel kés�bb már le tudtam venni a szemem a kitömött idegen

lényr�l. Végigfutott a hideg a hátamon, amikor megtettem. Még mindig az járt a fejemben, hogy hirtelen életre kel. Kényszerítenem kellett magamat arra, hogy körbenézzek a helyiségben, ami nem sokkal volt magasabb mint a lény. Az alapterülete tízszer tíz láb lehetett, ötszög formájú volt, falai kész panelekb�l álltak. A lények valóságos múzeuma volt: a falak mellett irattartó szekrények álltak; a fiókok valószín�leg számomra ismeretlen, az idegenekkel kapcsolatos adatokat és megfigyeléseket tartalmaztak. Valóságos tudományos archívumba kerültem. Ismer�s volt a hely - abban a házban, ahol feln�ttem, szintén volt egy hasonló szoba. Vagyis nem egy, hanem három. A hat szobából hármat anyám feljegyzései foglaltak el.

Szerencsére a mi házunk falát nem díszítették iszonyú lények testrészei.

A következ� dolog ugyanis, amit megláttam, legalább olyan meghökkent� volt, mint a kitömött lény: egy xenofarok. T�b�l vágták le. Ott lógott az alacsony mennyezetr�l, átért a szemközti falig. A vastagabbik vége csonkolt volt, a vékonyabbik viszont hegyes, és még így, mozdulatlanul is félelmetes. A falakon felfedeztem még három xenokezet, egy lábat, és egy leny�göz� állkapocs-kollekciót. Láttam pár olyan cs�szer� képz�dményt is, amilyen a kitömött dög hátán meredezett. Ezeken kívül felfedeztem egy fejet, pontosabban csak a hátulsó részét, meg két hosszúkás valamit. Amikor rájöttem, hogy ezek micsodák, összerándult a gyomrom az idegességt�l. Bels� állkapcsok voltak. Fogalmam sincs, hogyan szedték ki �ket a lények torkából.

- A halottakat nem akarjuk vizsgálgatni - mondta Tad tompa hangon. A megjegyzés kissé ironikus volt, ahogy ott álltunk a félelmetes és undorító gy�jtemény közepén. - Miel�tt ide érkeztünk, csak arról volt némi sejtésünk, hogy a xenók hogyan viszonyulnak az emberekhez. Ezen a bolygón már azt is megfigyelhetjük, hogyan viselkednek más fajok egyedeivel.

- Honnan szerezték ezeket a... dolgokat? - kérdeztem. - Zsákmányoltuk �ket - mondta Tad, én pedig nem tudtam eldönteni,

hogy komolyan beszél-e. Úgy döntöttem, nem firtatom a kérdést, inkább máshonnan közelítem

meg a dolgot. - Más lényekkel másképpen viselkednek, mint velünk? - Nem - mondta Chantal. - Er�s bennük a reproduktív ösztön... - Chantal! - szólt rá Tad. - Ez nem a te szakterületed. - Elnézést... Egyikükr�l a másikukra néztem. - Szóval így kell éveket eltölteni, és több millió dollárt elkölteni arra, hogy

megállapítsuk: a lányok különböznek a fiúktól. Ezt bármelyik gyerek elmondhatta volna maguknak. - A lehet� legtávolabb húzódtam a trófeáktól, és megpróbáltam átvenni a beszélgetés irányítását. - Nos, ez tényleg leny�göz�. Kérdeznék valamit... Chantal, te bizonyára tudod a választ. Az anyámtól szerettem volna megkérdezni, de elfelejtettem. Mi történt azokkal az emberekkel, ott a táborban, a kunyhókban? Miért voltak odabent? Nem sikerült kiderítenünk, hogy rejt�zködtek, és eközben rontottak rájuk az arcmászók, vagy... Fogalmam sincs, mit csinálhattak odabent úgy, hogy az ajtót résnyire nyitva hagyták. Védelmet kerestek? Vagy lehet, hogy csak elbújtak? Mindenki ezt tenné, ezek a dögök halálra rémisztik az embert.

A kitömött lényre mutattam, és úgy tettem, mintha tréfának szántam volna a megjegyzést.

Chantal pislogott, de meg se moccant. Ennyit a testbeszédr�l. Tad szinte

mozdulatlanná dermesztette a pillantásával. - Mi... - Nem tudja - mondta Tad. - Nem az � szakterülete. Rutinból cselekedtem. Tadre néztem. - A magáé? Tad mogorván nézett rám. - Jocasta figyelmeztetett minket. Szólt, hogy kérdez�sködni fog. Azt

mondta, maga nem érti a tudományos kutatások lényegét. Azt mondta, ne beszélgessünk magával ezekr�l a dolgokról.

- Tényleg? Pontosabban milyen dolgokról is van szó? Közelebb léptem hozzá. A fenyegetést is lehet m�vészien csinálni. - Az elmúlt két órában - mondtam lassan - láttam néhány halottat.

Embereket, akik iszonyú halált haltak. Ez a bolygó egy mészárszék. Nem érdekel, hány él� tudóst találtam itt, hiányos a létszám. Én ilyen típusú kutatásokkal foglalkozom. Nagyon egyszer� a dolog, ezt elismerem, de az én szakterületemen a kérdések legalább olyan fontosak, mint a válaszok. Maga, Tad, álcázási technikus, igaz?

- Igen. - Mutassa meg, milyen módszerrel álcázzák magukat. Komolyan érdekel

a dolog. Azt hiszem, csak úgy lehet elkerülni, hogy az idegenek prédájává váljanak, ha elrejt�znek el�lük.

Tad el�ször engem mért végig, aztán Chantalt. Látszott rajta, nem igazán örül annak, hogy belegázoltam a nyomorult kis életükbe.

- Nem hiszem, hogy elég sokáig lesz itt ahhoz, hogy alaposan körbenézzen - mondta.

***

Talán komoly hiba volt, de abbahagytam a faggatózást, és inkább a húgomat szorítottam sarokba.

Hallgatóztam egy kicsit, azután elindultam abba az irányba, ahonnan a hangját hallottam. Végigmentem az egyik rövidebb folyosón, és beléptem abba a helyiségbe, ahol éppen Neilnek adott utasításokat. Furcsa volt, mert azt hittem, Neil a tábor vezet�je, és � az, aki parancsokat oszt Gracie-nek, nem pedig fordítva. Persze, Gracie is Malvaux volt, így minden bizonnyal komoly tekintéllyel rendelkezett.

A húgom a vezet� és a beosztott különleges kombinációja volt. Els�dlegesen az volt rá jellemz�, hogy elszántan követett egy bizonyos vezet�t, és közben mindenkit maga mögött tartott a sorban, senkinek sem hagyta, hogy eltévelyedjen a vezér által kijelölt útról. Jó agya volt a

tudományokhoz, tehetséges volt, de mindig is háttérbe szorult az anyánk mögött, mindig úgy gondolta, csupán azért sikerült megszereznie egy-egy tudományos fokozatot vagy munkát, mert Jocasta Malvaux lánya. Mi ketten sosem úgy szerepeltünk, mint Rory vagy Graciella Malvaux, hanem mint „Jocasta Malvaux fia" vagy „Jocasta Malvaux lánya". Mind a ketten a magunk módján próbáltunk megbirkózni ezzel a helyzettel: Gracie elfogadta a neki szánt szerepet, én pedig elutasítottam.

Sehogy sem illettem anyám tudományos világába, amelyet a tudományos kutatások, a díjak, az expedíciók, a kitüntetések, a felfedezések fémjeleztek. Az igazat megvallva mindig is kissé visszataszítónak találtam az egészet. Gracie mindig azt mondta, azért van így, mert én magam sosem kaptam kitüntetést, és emiatt megkeseredtem. Bizonyos szinten talán igaza volt, mégis mindig álságosnak és hamisnak találtam az egész színjátékot, és f�ként azt, ahogy anyánk élvezte a reflektorfényt. Mindig is úgy gondoltam, hogy történelmet csinál, így tényleg kijár neki az elismerés, mégsem bírtam nézni a dolgot.

Persze lehet, hogy tévedtem. Az �rnek ebben a szegletében még az én anyám se tündökölhetett. Jó hosszú utat kellett megtennie ahhoz, hogy megkapja a kiérdemelt elismerést.

- Gracie - kezdtem. - Válthatnánk pár szót? Gracie rám nézett, és odabólintott Neilnek, hogy hagyjon magunkra. A

fickó örömmel megtette; egy olyan folyosón sietett el, amit addig nem is láttam. A járat felfelé tartott, eléggé meredek volt.

Amikor Neil neszezése elhalt, és úgy gondoltam, talán tényleg kettesben maradtunk (természetesen tisztában voltam azzal, hogy valamilyen eszközzel figyelnek minket; anyám mindig is paranoid volt), megpróbáltam kedves hangon szólni. Nem állt szándékomban támadólag fellépni.

- Fogytál - jegyeztem meg. - Ha fejadagon él az ember, nem maradhat kövér. - Vagy talán sokat futsz? - Nem futunk. Rejt�zködünk. - Igen, ezt már hallottam. Mik ezek a dolgok, Gracie? Miféle környezet

teremt ilyen bestiákat? - Egy komplex környezet. Például. Miért kérded? Te nem foglalkozol

ilyesmivel. - Ugye, még azt sem tudjuk, honnan jöttek? - Nem. - Clark szerint potyautasként jutnak egyik helyr�l a másikra. A jelek

szerint pár bolygóra mi magunk cipeltük át �ket. - Nem tudom, Rory. Itt vannak. Egyedül ez számít.

Egy vastag falú, szárított ételt tartalmazó ládának támaszkodtam. - Ahhoz képest, hogy tudós vagy, nem vagy túlságosan érdekl�d�. Rajta,

mesélj már valamit! Egy bádogbögrébe jeges kávét töltött magának, kis adag édesít�szert

nyomott bele. - Ami hajtja �ket, az valahol az ösztön és az intelligencia között van. - Hogyan? - kérdeztem. - Úgy, mint a kutyák, vagy delfinek esetében? - Nem tudjuk, a törzsfejl�dés mely szakaszán állnak. Azt biztosan tudjuk,

hogy kommunikálnak, és azt is, hogy képesek tanulni. Tudjuk, hogy felejtenek. Öt hónapja rejt�zködtünk, amikor tökéletesen megfeledkeztek rólunk, és már nem is kerestek minket. Nem foglalkoztak velünk, élték tovább az életüket. De ehhez öt teljes hónap kellett, vagyis sokkal hosszabb id�, mint a Földön él� bármely állat esetében. Tehát: okosak.

- Mit jelent az, hogy élték tovább az életüket? Engedelmeskedtek az ösztöneiknek? Szaporodtak? Ez az els�dleges feladatuk? Tovább szipolyozták ezt a bolygót?

- A bolygó hozzá fog szokni a jelenlétükhöz. - Hány embert vesztettetek? A kérdés minden bizonnyal felidegesítette, de megpróbált uralkodni

magán. - Néhányat már jóval azel�tt, hogy megtanultunk alkalmazkodni a

körülményekhez. - Úgy érted, hogy akkor, amikor rájöttetek, hogy a táborotokban semmi

sem véd meg titeket ezekt�l a szörnyekt�l? Rám villantotta zöld szemét - valahogy úgy, ahogy annak idején,

gyerekkorunkban, amikor dühítette, hogy � a kisebb kett�nk közül. - Igen, akkor! Most boldog vagy? A dolgok nem mindig alakulnak a

vártnak megfelel�en. Terepen vagyunk. Volt pár baleset, de aztán urai lettünk a helyzetnek. Ugyanaz történt velünk, mint veled, és azokkal az emberekkel, akiket ma ide hoztál. Neked is lehetett volna annyi eszed, hogy nem hatolsz be egy ilyen zónába, ha nincsenek veled specialisták!

- Lehetséges - bólintottam. Nem akartam arra pazarolni az id�t, hogy felesleges dolgokról vitázzak vele. - Hol szedtétek össze ezeket az embereket?

- Jelentkeztek - felelte. - De ezt te is tudod. - Jelentkeztek, ahogy több ezer másik. - Keresztbe tettem magam el�tt a

karomat. Fáztam; elég hideg volt a komplexumban. Talán biztonsági okok miatt: el akarták kerülni, hogy h�jeleket adjanak a lényeknek. - Az olyanokra gondolok, mint Yuki, Ethan és Zaviero. Szerinted tényleg képesek felfogni, mennyire brutális ez a terep?

- Nem vettem részt a válogatásban. Nem a megfelel� emberrel beszélsz. - Tudom. A f�nökasszonyt kellene faggatnom, de nem hiszem, hogy akár

egyetlen �szinte választ sikerül kipréselnem bel�le. - Tulajdonképpen nem is lennénk kötelesek beszélni veled. Nincs jogod

kritizálni az expedíciónkkal kapcsolatos dolgokat! - Márpedig pontosan én vagyok az egyetlen, aki ezt megteheti! -

jelentettem ki határozottan. - A legtöbb embernek, ha anyánk közelébe kerül, elveszi az eszét a tisztelet. A f�nökasszony olyan hatást gyakorol rájuk, mintha valami szupersztár lenne. Néha eszembe jut, hogy esetleg ezt is felhasználja annak érdekében, hogy olyan emberekkel vegye körül magát, akiket képes irányítani. Ezek az emberek a tudósok között még viszonylag fiatalnak számítanak. Senki sem elég id�s ahhoz, hogy a f�nökasszony ne lehessen az anyja. Így �rzi meg a tekintélyét, igaz? Ráadásul legalább húsz évnyivel több tapasztalata van, mint a többieknek.

- Ez jó dolog, nem gondolod? - kérdezte élesen. - Akkor, ha nem te vagy a tapasztalatlan. Összeszorította a fogait, úgy sz�rte a szavakat. - Ezek az emberek képzett tudósok, különleges képességekkel és

tudással rendelkeznek, és minden tekintetben megfelelnek az expedíció elvárásainak. Önként vállalták a munkát. Tisztában voltak azzal, hogy mire vállalkoznak.

Közelebb léptem hozzá, és úgy hajoltam fölé, hogy ne fordíthassa félre a fejét, kénytelen legyen a szemembe nézni.

- Te is? Ivott egy kortyot az íztelen jeges kávéból, és olyan hangot hallatott,

mintha undorodna az italtól. Nyelt egyet, majd csüggedten megcsóválta a fejét.

- Senkinek sem tetszik, hogy itt vagy. - Ez elképzelhet�, de nem az én problémám. - Mi a te problémád, Rory? Mert a fene essen belé... - Talán az, hogy itt csak tizenhárom embert számoltam össze - vágtam

közbe. - A f�nökasszony azt mondta, kilenc embert veszítettetek. Hol van a többi harminc ember, Gracie?

- Odakint - mondta gondolkodás nélkül. - Küls� megfigyelésen. - Utoljára mikor hallottatok róluk? - Nem tudom... Pár hete. - Nem tudod? Gracie járkálni kezdett a kis helyiségben, közben kézbe vett egy olyan

neonkék kezeslábast, amilyet a kutatókon láttam. Ha jól számoltam, mindenkinek juthatott ilyen ruha. Gracie összeszedett még pár kezeslábast,

aztán fogta, és az egészet összehajtotta. - Miért kellene tudnom? Ez nem az én feladatom. Meg�rülnénk, ha

túlságosan sokat foglalkoznánk egymás munkájával. - Ezt nem veszem be. Veszélyes terepen vagyunk, ilyen helyen az

emberek igenis foglalkoznak egymással. Mindent tudnak egymásról, a legapróbb információ is hamar elterjed.

- Mióta vagy pszichológus? - Az egyik kampóról lekapott még egy kezeslábast.

- Hazudsz, márpedig én az igazat akarom hallani - mondtam. - Egészen pontosan hol van az a harminc ember?

Eltolt magától, és elindult a folyosó felé. - Menj innen, Rory! Húzz el innen! Menj haza. Menj... dögölj meg, nyírasd

ki magad, ásd meg a sírodat, vagy éld az életedet, de szállj le rólunk! - Egy sterilizáló egységbe tömte a ruhákat, és elfordított egy kart. - Vacsoraid� van. Jobban teszed, ha tisztelettudóan viselkedsz. Vacsora közben nem szoktunk munkáról beszélni.

***

Azért nevezhették vacsorának ezt az étkezést, mert legalább valamilyen szinten megpróbálták normalizálni a napjaiknak ezt a szakaszát. Fogalmam sincs, hogy miért világosban, miért nem este fogyasztották el közösen az ételt.

Abban a tágas helyiségben voltunk, ahova el�ször berántottak. Az asztal egyszer� volt: néhány hosszúkás, keskeny ládára ráfektettek pár falelemet. Néhány polcot és állványt eltávolítottak, hogy nekünk, újonnan érkezetteknek is jusson hely. A terem egyébként tele volt ládákkal és dobozokkal; mindegyik kopott és karcos volt. Látszott rajtuk, nemcsak tárolásra, bútorként is használják �ket.

Azonnal felfedeztem egy érdekességet. A kivetített függöny, ami megmentette az életemet, ami elválasztotta a menedéket a veszedelmes külvilágtól, már nem volt átlátszó. Azt hiszem, készenléti üzemmódba helyezték. Ebben az állapotában leginkább egy hatalmas, fémes szálakból sz�tt fürd�szobai függönyre emlékeztetett, amin kis, szögletes négyzetek alkották a mintázatot. A jelek szerint a projektorok nemcsak kifelé, befelé is vetíthettek képeket, és tükörként is funkcionálhattak. Elsötétítették a felületet, és ett�l sokkal intimebb lett a hangulat a helyiségben. Valószín�leg ez volt az állandó vacsoradíszletük.

A kutatók kis, elektromos lámpákat helyeztek el az asztalon, ezekkel

gyertyákat próbáltak szimulálni. A valódi gyertyáknak szaguk lett volna. Annak ellenére, hogy komoly és szigorú szabályokat kellett betartaniuk, sikerült kialakítaniuk egy viszonylag kellemes életteret. A különleges álcafalra néztem. Majdnem olyan volt, mint egy függöny, csak a halvány, kékes árnyalatot találtam különösnek rajta. Kiláttunk, de be senki sem nézhetett. Eléggé zavaró volt ott állni abban a nagy, garázsajtóra emlékeztet� nyílásban; újra és újra emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy odakintr�l senki és semmi sem láthat minket.

Semmi... Ennek ellenére nem bírtam ellazulni. A függöny nem torlaszolt el semmit, csak lógott. Bármi keresztüljöhetett rajta - bármi, ami tudta, hogy hova lépjen.

Miközben a tudósok nekiláttak a vacsora el�készítésének, a megszokott rutintevékenységeknek, távolabb húzódtam az asztaltól. Nem beszélgettek, csak id�nként rámutattak arra, amire éppen szükségük volt, és egymás elé tolták a különböz� dobozokat, amiben az ételt tartották. A legtöbb ennivaló szárított készétel, vagy tápanyagkivonat volt. Képtelen voltam beazonosítani a zöld, barnás, vöröses anyagokat. Helyi alapanyagokból készültek, így a szaguk sem rítt ki a környezetb�l. Ezek a dolgok egyáltalán nem leptek meg. Az anyám mindig is nagy el�szeretettel alkalmazta a túlélési és gerillatechnikákat, és ezek közül az egyik éppen az volt, hogy az ember csak olyasmit egyen, ami nem változtatja meg annyira a testszagát, hogy ne t�njön természetesnek az adott környezetben. A katonák már régóta ismerték ezt a trükköt, és alkalmazták is, ha éppen rejt�zködni akartak. Természetesen ez azt jelentette, hogy a Vinza legénységének valamennyi tagja, az összes tengerészgyalogos, és én magam is... szaglottunk azon a bolygón. Korábban is gondolnom kellett volna erre a részletre, és idejében szólnom kellett volna Clarknak róla. Persze akkor még nem számítottunk arra, hogy hosszabb id�t fogunk azon a helyen tölteni.

De akkor is, figyelmeztetnem kellett volna Clarkot! Túlságosan lazán vettem a dolgokat, zöldfül�ként viselkedtem. El kellett volna fogadnom végre a feladatomat, és mindent meg kellett volna tennem a küldetés érdekében; Clark tudomására kellett volna hoznom, hogy valójában mivel is állunk szemben.

Elbizonytalanodtam. Talán még nem kés�, hogy szóljak neki. Húzzam a sarokba, és súgjam a fülébe a lényeget? Vagy lehet, hogy ezzel többet ártanék, mint amennyit használnék? A kutatók már amúgy is gyanakodva méregettek minket.

- Helló - mondta Neil, a tábor „igazgatója". Kíváncsi lettem volna, hogy valójában mit igazgat. Kilépett a hordószer� konténerek mögül, és el�rébb

jött. - Körbevezessem magukat? Oké, lehet, hogy túlságosan gyanakvó vagyok, de rögtön az jutott

eszembe, hogy az anyám küldte a nyakunkra, hogy szemmel tartson minket. Vajon mindent hajlandó lenne megmutatni, vagy csak azt, ami rajta van a protokoll-listán?

Igen, igen, paranoid voltam. Lehetséges. De sokkal többet éltem együtt Jocasta Malvaux-val, mint bárki más a táborban tartózkodók közül.

- Persze - fogadta el Clark az ajánlkozást. - Itt úgyis csak útban vagyunk. - Szeretném megkérdezni - szólaltam meg -, honnan tudták, hogy hol

vagyunk, amikor utasítást adtak nekünk arra, hogy lejöjjünk arról a dombról. - Ó, mi sem egyszer�bb! - Neil mintha megkönnyebbült volna a kérdés

hallatán. Akkor még nem értettem, miért. - Itt vannak ezek a monitorok... Átvezetett minket pár konténer között. Beléptünk egy kis fülkébe, amit a

vacsoraasztaltól jól lehetett látni, a függöny mell�l azonban sehogy. A szobában három felfújható szék állt egy sor monitor el�tt. Huszonhat képerny�t számoltam össze, mindegyik akkora volt, mint egy nagyobb n�i táska, és mindegyik a kinti terep más szegletét mutatta. A képek min�sége nem volt valami jó, id�nként megremegtek vagy szemcséssé váltak. Valószín�leg volt valami a terepen, ami zavarta a m�szereket, de ez csupán találgatás. Az egyik monitoron felfedeztem a Vinzát. Egy másikon a hajónk farkának egyik része látszott. A harmadik képerny� azokat a kunyhókat mutatta, ahol rátaláltunk a halottakra. Tehát a kutatók egész végig szemmel tarthattak minket. Végigfutott a hátamon a hideg. Ezek láttak minket, mégse szóltak! A legszívesebben rájuk rontottam volna, de uralkodtam magamon, befogtam a számat. Clarkra néztem; az arcán látszott, ugyanaz jár a fejében, mint nekem.

A többi monitor a terep számomra ismeretlen zónáit mutatta, ösvényeket, barlangok bejáratát, a vörös földet, mintha egy barlangból néznénk, az oszlopokat. Némelyiken ismer�snek t�n� tereptárgyakat fedeztem fel, némelyiken pedig sárgás f�vel, és magas, vörös-zöld páfrányokkal borított terepet láttam. Voltak olyan képz�dmények is, amelyek leginkább a lombjukat vesztett fákra hasonlítottak. Az egész valószer�tlen volt, olyan, mint egy gyerek rajza egy olyan helyr�l, ahol még soha életében nem járt.

- Hogyan kapják ezeket a képeket? - Sikerült elhelyeznünk a kameráinkat a terepen. Lassan, fokozatosan,

egyszerre csak egyet-kett�t. A lények kíváncsiak, de hamar hozzászoknak a változásokhoz. Így volt ez az újonnan kitett m�szerekkel is. Elismer�en füttyentettem.

- Elég veszélyes feladat lehetett kitenni a kamerákat!

- Igen, valóban az volt. Hat embert vesztettünk, mire befejeztük a munkát.

- Hatot? Talán firtatnom kellett volna a kérdést, de hirtelen megakadt valamin a szemem. A látványtól lebénult a karom, a lábam. Négy vagy öt monitoron feln�tt lények mozogtak a lassanként elsötétül� tájon. Libasorban haladtak, leginkább az árnyékok között.

- H�, ezt nézd meg! - mormolta Clark. - Milyen közel vannak? - kérdeztem. Neil felsóhajtott. - Itt vannak a közelben, de távolodnak. Ez az a törzs, amely elvonult

maga mellett, amikor abban a gödörben lapult. Szerencséje, hogy elesett, éppen jókor csinálta. Ha meglátták volna magát, minden bizonnyal megtalálják a táborunk bejáratát. Általában nem jönnek ilyen közel hozzánk.

- Ezek most vándorolnak, vagy micsoda? - kérdezte Clark. - Esetleg vadásznak?

- Nem tudjuk biztosan, miért járkálnak ilyen sokat. Napközben általában nem mozognak, az utóbbi id�ben azonban... Hé! Ez meg kicsoda?

A jobb fels� monitorokra néztünk. Kett�nek a sarkában megmozdult valami. Emberek... Hárman voltak, ketten szabványos ruhát, a harmadik a tengerészgyalogosok öltözékét viselte.

Edney... Pocket volt vele, aki egy szanitéc hátizsákot cipelt. Pocket mögött az az

ember lépkedett, akit a legkevésbé sem akartam látni a hajón kívül. - Bonnie! Miközben döbbenten a monitorokra meredtünk, azok hárman egyre

inkább eltávolodtak a hajótól. Kiléptek a védett zónából. Elborzadva láttuk, hogy egy arcmászó felkapaszkodik az egyik oszlop oldalán. Az els� dögöt két másik követte. A póklábszer� ujjak közül mindig csak egy mozdult meg, a lények mégis hihetetlen sebességgel másztak.

Elkaptam Clark karját. - Levadásszák �ket!

6

Félre az útból! Félrelöktem Neilt, megmarkoltam a plazmapisztolyomat, és az egymásra

rakott konténerek között az álcafüggöny felé indultam. Ahogy kinéztem, azt

láttam, hogy Bonnie megjelenik az emelked� tetején. Alig harminc lábnyira volt t�lem, annak a gödörnek a túlsó oldalán, ami egyszer már megmentette az életemet.

- Megállni! - kiáltott rám Neil, de képtelen volt visszatartani Clarkot, én pedig már elindultam a függöny felé.

- Látom �ket! Látom �ket! - Tad kiviharzott a keleti alagútból, és nekem ütközött. Neonkék kezeslábasában olyan volt, mint valami rajzfilmh�s. Határozottan hátralökött. - Itt maradni!

- Pokolba veletek! - Követtem �t, én is kiléptem a függönyön túlra. Hallottam, hogy a hátam mögött Clark elszántan küzd Zavieróval és

Neillel. A két fickónak sikerült visszatartania �t. Hallottam, hogy a nevemet kiáltja, legalábbis a nevem egy részét, aztán valamit a szájába tömtek.

Ahogy kiléptem a függönyön, észrevettem, hogy valaki mellettem van. Carmichael volt az, a fiatal tengerészgyalogos, a hatalmas ballisztikus fegyverével.

Legalább húsz hibát követtem el egymás után, de nem töltöttem azzal az id�t, hogy elemezgessem �ket. Kirontottam a feketeségbe, és Tad nyomában felrohantam az emelked�re. Carmichael olyan közel volt hozzám, hogy a képébe rúgtam a müzliszer� talajt. A fegyverét fél kézzel fogta, a másikkal el�re d�lve támaszkodott, és megpróbált a közelemben maradni. Kiáltani akartam, hogy figyelmeztessem a többieket, de nem mertem, féltem, hogy csak annyit érnék el a hangoskodással, hogy ránk támad pár, a közelben ólálkodó lény.

Abban a néhány másodpercben, amíg a monitoroktól eljutottam az emelked� tetejére, kis híján szívrohamot kaptam a félelemt�l. Nem láttam, nem láthattam, hogy Bonnie, Pocket és a bátor, de sebesült Edney már az arcmászók áldozatául esett-e, de rettegtem, hogy igen. Lelki szemeim el�tt megjelent MacCormac, ahogy lerobbantotta a szerencsétlen Axell koponyáját, a rátapadó arcmászóval együtt. A gondolat, hogy Bonnie... és Pocket...

Felgyorsítottam, mert féltem, hogy nem érkezem meg id�ben. A szemem sarkából láttam, hogy Tad a fejére húzza neonkék kapucniját, aztán arca elé ránt egy ugyanolyan szín� maszkot. Ett�l úgy nézett ki, mint egy életnagyságú kirakati bábu. Ez volt az a pillanat, amikor meghallottam Edney fegyverének dörrenését.

Elkezd�dött! Olyan gyorsan futottam, hogy ugyanakkor értem fel a domb tetejére, mint

Tad, aki valamivel el�ttem indult. Carmichael közvetlenül mögöttünk volt. Alig tíz lábnyira t�lünk Bonnie és Pocket egy fatörzs vastagságú

oszlopnak támaszkodott, miközben Edney elszántan l�tte támadóikat. A

földön négy arcmászó rángatózott, kett� szétrobbantva, de id�közben valahonnan legalább tíz másik bújt el�. Mindegyik a kiszemelt áldozatok felé tartott. Carmichael odalépett Edney mellé; mindketten energiacsóvákat l�ttek a lényekre.

Elsütöttem a plazmapisztolyt, rövid lövésekkel próbáltam segíteni nekik. Minden második lövésem ha talált, mert az arcmászók oszlopról oszlopra ugrálva, szélsebesen közeledtek. Edney és Carmichael visszaváltott robbanótöltetre. Cafatokra robbantották a túl közel kerül� arcmászókat.

Túl közel? A pokolba is, hiszen mindegyik túlságosan közel volt! - Futás! - üvöltött fel Tad, miközben az oszlopnál állók felé tartott. Mivel menet közben a t�zvonalba került, abbahagytuk a lövöldözést. - Feküdj! - parancsoltam rá, de nem, � csak szaladt a többiek felé. Menet

közben gombokat nyomogatott azon a fémkeszty�n, amit valahonnan el�rántott. Kék ruhája hirtelen úgy kezdett világítani, mint egy olcsó motel neonreklámja. Szikrák pattantak bel�le. Mindegyik szikra csupán egyetlen másodpercre villant fel. Tad recsegett és szikrázott, és bevetette magát a támadó arcmászók elé. Ahogy odaért, a válla fölött hátrahajított valami gránátfélét. A tárgy a közelünkben ért földet, szétrobbant, és hatalmas - tényleg hatalmas -, b�zös füstfelh�vé változott.

Éles sikoly hallatszott, amit több másik követett. A hang az én fülemben inkább dühösen csengett, mint meglepetten. Nem akartam megvárni, hogy a felb�szített lények mire jutnak.

- Vissza! - kiáltott fel Edney. Carmichael elkapta Bonnie-t, én meg Pocketet. Bonnie megpróbált elhúzódni t�lem. - A hajó! Arrafelé van... - Nem oda! Gyere! - Hova? - kérdezte Pocket fuldokolva. - Ne vitatkozz! - Elkaptam a lófarkát, és abba az irányba húztam a fejét,

amerre menni akartam. Menet közben térddel fenéken billentettem, hogy megadjam neki a kezd� lökést.

Gyorsan hátranéztem. A b�zfelh� lassan szétoszlott. Az arcmászók mind Tad után száguldottak. A fickó elt�nt az egyik vízmosásban. Az arcmászók követték.

Segítsek neki? Carmichael, Edney és Bonnie után löktem Pocketet, és egy pillanatra tétován megálltam a b�zfelh� szélén. Hova ment Tad? A dögök mind �t követték...

- Rory, gyere már! - kiáltott fel Pocket, miközben Carmichael elkapta a karját, és maga után húzta.

- Megyek... - Kelletlenül megfordultam, és futni kezdtem az álcafüggöny

irányába.

***

- Bonnie! Mi a jó büdös francot keresel itt? Clark hangja mennydörgésként hatott a máskor csendes álcaburok

mögött. A függöny mögött h�vös volt és sötét. Carmichaelt követve botladoztam

be, Clark akkor már ott állt Bonnie el�tt. Pocket rárogyott az egyik ládára, leveg� után kapkodott. Bonnie sápadt

arccal pislogott Clarkra. Neil és Zaviero ellen�rizte, hogy a függöny bezáródott-e mögöttünk.

- Tad még odakint van! - lihegtem. - Nem lesz baja - mondta Neil. - Álcázza magát. - Micsoda? Rohant! - Figyelemelterelési technika. Nézze! Odavezetett minket a monitorokhoz, és rámutatott az egyikre. A kék

kezeslábast visel� Tad moccanás nélkül állt egy vízmosás aljában. Nyílt terepen volt, körülötte legalább tíz arcmászó nyüzsgött, kaparta a földet. A dögök semmit sem találtak, vagy legalábbis semmit sem láttak. Megfogalmazódott bennem pár kérdés. Egyáltalán van szemük? Érzékelnek valamit?

- Látnak? - kérdezte Clark. - Valamilyen módon igen - mondta Neil. - El�fordult, hogy üvegfalon

keresztül próbálták rávetni magukat az emberre, ez pedig azt jelenti, hogy látnak.

- És Tadet miért nem látják? - A ruha miatt. - De hiszen ott áll, el�ttük! - mondta Clark. - A kék ragyogáson valami miatt nem látnak keresztül. Számos spektrális

kombinációt leteszteltünk. Két olyat találtunk, amit nem látnak. Tad, amíg nem mozdul, és amíg a ruháján m�ködnek a projektorok, biztonságban van. A lények hamarosan elvesztik az érdekl�désüket.

Bonnie megremegett, és magához ölelte orvosi táskáját. - El sem tudom hinni, hogy az az ember képes ott állni! - Gyakorlat kérdése az egész - mondta Zaviero. - Tad tehetséges. Fájt a tüd�m a rohanástól. - Mik voltak azok a szikrák? - Azokat a lények látják - mondta Neil. - A szikrázást mozgásként

értékelik. A b�zbombát nem szeretik, id�nként ezzel tereljük �ket egy

bizonyos irányba. - Id�nként? Neil oldalra billentette a fejét.

- Igen... A legtöbbször. Id�nként. - Oké, oké! - kezdte Clark, és Bonnie meg Pocket felé fordult. - Oké,

lenyugodtam. Szóval? Mit kerestek itt? Miért szegtétek meg a parancsot, miért hagytátok el a hajót?

Pocket ránézett Bonnie-ra, azután megint Clarkra. - Hogy érted azt, hogy mit keresünk itt? - Talán spanyolul mondjam? - Megkaptuk az üzenetedet, hogy jöjjünk ki - felelte Bonnie. - A

vészjelzést. - Miféle vészjelzést? Mi nem küldtünk semmiféle jelzést! Bonnie értetlenül

pislogott. -D-de igen. Valaki küldött... Theo fogta be. Egyértelm� vészjelzés volt. Clark csíp�re tette a kezét. - Mi semmiféle jelzést nem küldtünk! Pocket, Bonnie és Edney értetlenül bámult rá. - Hülyék azért nem vagyunk! - mondta Pocket. - Igenis kaptunk jelzést. - Hangjelzést? - Igen. Kicsit torz volt, nem is tudtuk megállapítani, kinek a hangja. - Férfi vagy n�i hang volt? - kérdeztem. Pocket a tarkóját vakargatta. - Tessék? - Ennek a végére akarok járni! - mondta Clark indulatosan. Elindult az

asztal felé, hogy kérdez�sködni kezdjen, de visszahúztam. Olyan gyors mozdulattal csináltam, hogy mindenki rám nézett. Meg kellett várnom, míg elterel�dik rólam a figyelem.

- Err�l egy szót se! - parancsoltam rá. A homlokát ráncolta. - Miért ne? - Csak mert ne. Itt valami folyik, és szeretném kideríteni, hogy micsoda. - Ha valami kicseszés, én ölni fogok! - Fájna, ha befognád egy kicsit a szád? Elhallgatott, részben azért, hogy lecsillapodjon, részben pedig azért,

hogy elgondolkodjon, vajon miért kértem t�le ilyen illogikus dolgot. Nem értette, de megbízott bennem, és abban a pillanatban hálás voltam neki ezért.

- Nem tudom - mondta. - Fájna? - Valaki szórakozik velünk - figyelmeztettem. - Ne csináld már, Rory, te a bajt keresed! Inkább arról lehet szó, hogy

valamelyik berendezés rosszul m�ködött. Intézkednem kell, hogy ilyesmi ne fordulhasson el� még egyszer.

- Azt hiszem, Clark - jegyeztem meg maró gúnnyal -, már eddig is bajban voltunk.

- Ami történt, az baleset volt. Minden baleset volt! Ne próbálj mást csinálni bel�le.

- Te csak maradj csendben, jó? Szeretném hallani, a f�nökasszony emberei mit mondanak err�l. Kés�bb majd eldöntheted, tévedtem-e. Áll az alku?

Rám meresztette a szemét. Azt hiszem, az járt a fejében, hogy igazam lehet, hiszen akkor sem tévedtem, amikor azt állítottam, hogy a kutatók még életben vannak. Megpróbálta legy�zni az indulatait.

- Hm. Áll. Egyel�re. Megrázta a fejét, és arrébb lépett. A monitort nézte, meg Tadet, aki még

mindig mozdulatlanul állt a helyén. A kéken ragyogó alak körül már csak két arcmászó kapirgált, a többi elment - valószín�leg minket kerestek.

- Velem jössz! - mondta Clark a mellette álló Pocketnek. Átvonultak a ládahalom túlsó oldalára. Sejtettem, hogy Pocket kapitányi letolásban fog részesülni.

Edney tizedes Carmichaelre nézett. - Keressük meg az ezredest, és tegyünk neki jelentést! - Igenis, asszonyom! - mondta a kölyök, és követte Edney-t. Neil a monitor el�tt maradt, Tadet figyelte. Zavierót nem érdekelte

különösebben a dolog, elvonult. Bonnie-ra néztem, aki zavartan és szégyenkezve pillantott vissza rám. - Ez bátor dolog volt - mondtam. - Bátor és ostoba. - Ez az egész �rültség! - sóhajtott fel. - Egyfolytában azon töprengtem, mi

történhet veled és a kapitánnyal idekint, meg azon, hogy ti is vállaltátok az újabb akciót, közvetlenül azután, hogy támadás ért minket... Szerinted képes lettem volna tükörbe nézni, ha nem teszek meg értetek mindent? Vagy mentem volna vissza a Földre, hogy jelentsem a PlanComnak, hogy meg se próbáltam tenni valamit? Amikor megkaptuk a segélyhívást, azt hiszem... Szóval, beindult nálam a bajtársiasság.

- Bátor tett volt. Zavarba jött a dicsérett�l. Édes volt, aranyos, azzal a kócos, piszkos,

sz�ke hajával, a csillogó kék szemével. Az asztalnál történt valami. Megfordultam. Anyám vonult be a terembe

néhány kísér�je, MacCormac, meg a tengerészgyalogosok társaságában. Arról a kalandról beszéltek, amit sikerült túlélnünk - már megint.

- Miért rohantál ki? - kérdezte anyám, amint meglátott. Ahogy megszólalt,

mindenki más elhallgatott. Megvontam a vállam. - A többiek bajban voltak. - Mostantól fogva baj esetén mi intézkedünk. Már megint megtetted!

Rossz helyre terelted a figyelmüket. Most Tad kénytelen odakint szobrozni, hogy helyrehozza a hibádat.

- Szobrozni? - Mozdulatlanul állni. Ehhez tehetség kell. Olyan, amivel te nem

rendelkezel. - Sajnálom - mondtam, csak hogy véget vessek a vitának. - Hát persze, hogy sajnálod! - szólalt meg a húgom. Észre se vettem,

mikor jött be. Anyánk bebizonyította, hogy képes uralkodni magán. - Ezeket a dolgokat ránk kell bíznotok. Ez a hely olyan, mint egy kórház.

Itt mindent egy bizonyos, szigorúan meghatározott módon kell végezni. Nem ok nélkül. Az els� és legfontosabb az, hogy kíséret nélkül nem hagyhatjátok el az álcázott zónát.

- Tad velünk volt - jegyeztem meg fanyarul. Oké, megsért�dtem! - Valamennyiünk érdekében - mondta anyám határozottan - amíg nálunk

éltek, betartjátok a szabályainkat. Valamennyien! - Megfordult és Clarkra, Pocketre, meg a tengerészgyalogosokra nézett. -

Világos? A tengerészgyalogosok MacCormacre pillantottak, várták, hogy

válaszoljon helyettük. Meg is tette. - Azon leszünk, hogy engedelmeskedjünk, asszonyom. Anyám Clarkra nézett. Clark biccentett. - Rendben, az embereim engedelmeskedni fognak. De kapcsolatba kell

lépnem a hajóval, hogy felszólítsam a legénységet, senki ne lépjen ki onnan, történjék bármi.

- Graciella segíteni fog önnek ebben. Úgy kell megtennie, hogy ne zavarja meg a jeleket. A többiek pedig... Kérem, tisztítsák meg a kezüket vacsora el�tt. Neil ad önöknek száraz tisztítót.

Neilre mutatott, aki intett az embereknek, kövessék az asztal túlsó oldalára.

Ezután anyám rám, és Bonnie-ra nézett. - Rory, bemutatnád a hölgyet? Bonnie éppen azzal volt elfoglalva, hogy valahogy rendbe szedje a haját. - Ó, persze! - mondtam. - Bonnie Bardolf, ez itt az anyám, Jocasta

Malvaux. - Miss Bardolf. Örülök, hogy megismerhetem. - Ó! Én is, igazán! - csicseregte Bonnie. - A hódolója vagyok... Olvastam

a könyveit, és láttam a videóit, és leny�gözött, amikor beszédet tartott a Kongresszusban, hogy keresztülvigye az Idegen Fajok Törvényét!

- �szintén köszönöm - mondta az anyám negédesen. - Ön valóban kedves és elkötelezett ember. Orvos?

- Igen. Egyel�re még csak rezidens vagyok. Még nem értem célba. - Biztosra veszem, hogy csodálatos lesz. Mivel kíván foglalkozni a

rezidens id�szakot követ�en? - Tizenöt évre leszerz�dtem a PlanComhoz. - Értem... Tudassa, ha esetleg ott akarja hagyni a céget. Van némi

befolyásom. Bonnie arcán átsuhant valami, amit nem lehetett imádatnak nevezni. - Ó... Köszönöm, de egyel�re nagyon jól érzem magam itt. A PlanCom

igazán jó volt hozzám. - Hát persze! - Az anyám mosolya olyan begyakorlott volt, mint a

modelleké. - Vacsorázzon velünk. Üljön mellettem! Bonnie kapva kapott a lehet�ségen. Izgatott volt, majdnem kibújt a

b�réb�l, hogy végre találkozhatott a bálványával. Anyám megfogta a karját, és az asztalhoz vezette, amely körül már ott ültek a többiek. A kutatók deszkákból összeállított padokon és ládákon foglaltak helyet.

Miel�tt csatlakoztunk hozzájuk, Clark odahajolt hozzám, és a fülembe súgta:

- Mondd csak te tényleg „f�nökasszonynak" szólítod az anyádat? Bólintottam. - Úgy tizenegy éves lehettem, amikor rájöttem, hogy nem egészen olyan,

mint egy „mama". Felsóhajtott. - Pedig nagyon kedvesnek t�nik, Rory. Biztos vagy abban, hogy nem

csak azért tartod �t másnak, mert nem szereted? - Miel�tt ítélkeznél fölöttem, esetleg megkérdezhetnéd, hogy miért nem

szeretem. Clark még halkabbra fogta a hangját. Err�l megint eszembe jutottak a

lehallgatók. - Talán nem jöttél még rá - mondta -, de te dönthetsz valamir�l, ami az

egész emberiségnek fontos. Az történik, amit te mondasz. Beleértve a méregfegyverek beindítását is. Nem nyomaszt a felel�sség? Bevallom, engem igen.

- Engem nem különösebben - feleltem. - Eszembe se jut, legfeljebb

akkor, ha valami pojáca emlékeztet rá. Csatlakoztunk a többiekhez, és leültünk. Az úgynevezett ételt Olivér, a

séf kis dobozokban tette az asztalra. Kaptunk pár tál gabonát, szárított gyümölcsöt, tortillatekercset, amit valami zöld izével töltöttek meg, és szárított, kissé szálas zöldségeket. Azt hiszem, a tudósok f�ként azért ettek szárított ételt, hogy a friss dolgok szaga ne árulja el hollétüket.

Senki sem nyúlt az ételhez. Gyanítottam, itt is ugyanaz a helyzet, mint gyerekkorunkban: mi sem ehettünk addig, amíg a királyn� erre nem adott jelt.

A f�nökasszony az asztalf�n foglalt helyet. - Egy kis figyelmet kérek! - mondta. - Munkatársaim, kedves barátaim,

gyermekeim! Sparren kapitány és a fiam, Rory, valamint tengerészgyalogos barátaik hamarosan távoznak, hajójuk elhagyja ezt a bolygót. Hónapokon át keményen dolgoztak azért, hogy eljussanak ide, de már valamennyien tudjuk, hogy ez teljesen felesleges volt. Megígérték, hogy távoznak, amint megtisztítjuk a terepet, és visszakísérjük �ket a hajójukhoz. Szomorúsággal tölt el minket, hogy néhányan meghaltak azok közül, akik csak ma érkeztek erre a bolygóra, de elvesztésüket tudjuk be annak, hogy nem voltak tisztában azzal, hogyan lehet életben maradni ezen a helyen. �szintén sajnáljuk �ket, és elismerjük bátorságukat. Nem azért érkeztek ide, hogy elpusztuljanak, hanem azért, hogy megmentsenek minket. Nem tudták, hogy minket nem kell megmenteni. Új barátaink, Miss Bonnie és Mr. Pocket, valamint Edney tengerészgyalogos bátorságát is elismerjük. Komoly tettet hajtottak végre akkor, amikor azonnal útnak indultak, amint fogták a vészjelzéseket.

- Mit tudsz a jelzésekr�l? - kérdeztem, megszakítva anyám hatásosnak ígérkez�, színpadias monológját. Választ akartam kapni a kérdésre, és sejtettem, hogy Clark úgysem meri feltenni.

Anyám keményen rám nézett, és olyan hosszú szünetet tartott, amivel elérhette a megfelel� drámai hatást.

- Az egyetlen magyarázat az, hogy a tengerészgyalogos, aki eltávozott közülünk, halála el�tt még megpróbálta a többiek tudomására hozni a történteket.

Ezekkel a szavakkal valahogy romantikussá tette az egészet; mintha Brand, aki „eltávozott közülünk", valami erkölcsi szempontból nagyon fontos küldetés során pusztult volna el.

Jobb válasz volt, mint amire számítottam. Azt hiszem, anyám a lehet� legjobb választ adta. Gyanakvásom részben lecsitult, kezdtem úgy érezni, hogy a kelleténél sokkal kritikusabban szemlélem a f�nökasszony tevékenységét.

Amikor nem is próbáltam ellenkezni az okfejtésével, anyám folytatta a szónoklatát.

- Bárhogy is alakultak a dolgok, olyanok lettek, amilyenek most. Amikor megfelel�nek látjuk a körülményeket, visszavisszük a csapatot a hajóhoz, ami azt követ�en felszállhat. Élvezzék a vacsorát, ami után a fiamat és Sparren kapitányt kis túrára viszem a legszebb körzetünkbe. Akkorra már viszonylag biztonságos lesz.

Miel�tt bárki megkérdezhette volna, hogy mit jelent a „viszonylagos biztonság", oldalba böktem Clarkot.

- Bocsánat. Úgy nézett rám, mintha romlott olajbogyót evett volna. - Igen? - Mondd meg nekik, légy szíves. Clark fészkel�dni kezdett ültében, azután felsóhajtott. A jelek szerint

beletör�dött, hogy éppen � az, akinek ellent kell mondania anyámnak. - Nos - mondta kedvetlenül -, igazán sajnálom, de... Mrs. Malvaux, attól

tartok, ön rossz gondolatmenetet követ. Anyám éppen a szájához emelt egy szalvétát, úgy kérdezte: - Tessék? Ismertem ezt a húzását. Úgy tett, mintha nem lenne tökéletesen tisztában

azzal, hogy Clark mit fog mondani. Már láttam ezt a trükköt. A gyerekek ráhangolódnak a szüleik ilyen dolgaira, de kés�bb hiába beszélnek, senki sem hisz nekik.

Clark el�vett a zsebéb�l egy komputerpanelt. A hüvelykje és a mutatóujja között tartotta, hogy megmutassa a rajta lév� hivatalos pecsétet.

- A bolygót hivatalosan „végzetes kórság miatt haldokló planétának" min�sítették. Az idegen lények megkapták az „els� számú biológiai veszélyforrás" besorolást. Ez azt jelenti, hogy olyan járványnak min�sítették �ket, amely a tápláléklánc megszakításával tönkreteszi a bolygó biológiai rendszerét. Ezek a lények minden, húsz fontnál nehezebb állatot felfalnak, és emiatt összeomlik az �shonos fajok közötti egyensúly.

Az anyám drámai szünetet tartott, miel�tt válaszolt volna. - Hogy mer ilyet mondani? Honnan szerezte ezt az információt? - T�led - szóltam közbe. - Minden benne van a kutatásaidban, amit a

mély�rön keresztül eljuttattál a Földre. Elemezték az adatokat. - A saját jelentéseinket használjátok fel ellenünk? - Nem önök ellen, Mrs. Malvaux - mondta Clark. - Az önök érdekében. A

bolygó érdekében. Anyámat megedzették a bizottságokkal, cégekkel, igazgatótanácsokkal,

a Kongresszussal folytatott viták. Meg�rizte hidegvérét, de határozottan,

ellentmondást nem t�r�en válaszolt. - Ez nem a „mi érdekünk". Egyáltalán nem az. Nem hagyjuk abba a

munkánkat, hiszen valójában még el sem kezdtük! Clark kerülte a többiek pillantását, az anyámra összpontosított. - A hajónkon robot vadász gyilkosok vannak, amelyeket elláttak az

idegen lények semlegesítéséhez megfelel� méreggel. Mi magunk között méregfegyvereknek nevezzük ezeket az egységeket... Parancsot kaptunk arra, hogy tüntessünk el a bolygóról minden, �shonosnak nem számító DNS-t.

- De hiszen a mi DNS-ünk sem �shonos! - kiáltott fel Gracie. Clark a húgomra nézett. - Nem önök a célpontjaink. A tábor valamennyi munkatársát vissza kell

vinnünk a Földre. Csak azt követ�en léphet ember a bolygóra, hogy a méregfegyverek elvégezték a feladatukat, és teljes mértékben megtisztították ezt a világot. Ez körülbelül egy évig fog tartani. A célpont az az idegen faj, amelyet önök tanulmányoznak.

- De még nem fejeztük be a munkát! - mondta a húgom. - Az id�nk felét azzal töltöttük, hogy létrehozzuk ezt a bázist. Éppen tegnap sikerült kihelyeznünk a két utolsó kamerát! Éppen csak hozzáfogtunk a valódi megfigyeléshez!

- A telepben nem esik kár - magyarázta Clark, de kissé bizonytalan volt. - Akkor is itt lesz, amikor a bolygót már tisztának és kolonizációra alkalmasnak lehet tekinteni. Egy év múlva visszatérhetnek ide, és ott folytathatják, ahol most abbahagyják...

Gracie az asztalra csapott. - Miután maguk megölték a megfigyelésünk valamennyi tárgyát? - Ezt nem tehetik - mondta anyám. - Nem, ezt nem! - Meg�rizte a

nyugalmát, de a szeme körül, a homlokán, és a szája mellett rángani kezdett egy-egy ideg, a kezét pedig az asztalra szorította. - Ezzel a tevékenységgel megszegik az idegen fajokra vonatkozó egyezményt!

Clark úgy nézett rám, mintha bátorságot akarna meríteni valamib�l, majd folytatta a jó el�re megfogalmazott beszédet.

- A bolygót kivonták az egyezmény hatálya alól. Az idegen lényekkel kapcsolatban megállapítást nyert, hogy a vállalhatónál is komolyabb veszélyt jelentenek a bolygón �shonos lényekre. Az önök jelentései szerint az ökorendszer nagysága...

- Itt igenis vannak �shonos fajok! És már a xenók is közéjük tartoznak! Elég intelligensek ahhoz, hogy vonatkozzon rájuk az egyezmény!

- Nincs értelme a vitának - mondtam csendesen, de a lehet� leghatározottabban. - A bolygót evakuálni kell. Az itt él� idegen lényeket

meg kell semmisíteni, miel�tt �k semmisítenek meg minden mást. - Nincs joguk ahhoz, hogy tömegesen lemészárolják �ket! - mondta az

anyám dühösen. - A profit miatt akarnak megsemmisíteni egy egészséges fajt!

Telibe találtunk. Tudtam, hogy attól, amit mondani fogok, elveszti a fejét. Az asztalra

könyököltem, el�rébb d�ltem, és könnyedén odavetettem: - Mindig, mindenki a profitért dolgozik, f�nökasszony. Te is összekapartál

pár milliárdot, hogy finanszírozhasd ezt az expedíciót.

- Mi nem profitért dolgozunk! - fakadt ki Gracie. - Ez nem pusztán valami dekadens vakáció!

- Nem a fenét nem az! - mondtam. - Pénzt fogadtatok el valakit�l, amit úgy szeretnétek elkölteni, ahogy kedvetek tartja. Szerinted mit jelent az, hogy „profitálni"? Ha a ti céljaitokat szolgálja egy összeg, akkor minden rendben, de ha valaki a családjára költi a pénzét, az már dekadens? Miért gondoljátok úgy, hogy ti morálisabbak vagytok, mint mások?

- Mi nem különcségekre költjük a pénzünket! - Akkor mit csináltok itt? - A tudományt szolgáljuk! - És? Eddig mit sikerült megtudnotok? Azt, hogy hogyan szaporodnak?

Hogyan ölnek? Ezt már eddig is tudtuk. - Gy�löllek. - A lényeknek joguk van itt lenni - mondta anyám, megszakítva a vitát,

amit életünk során már számtalanszor lefolytattunk a húgommal. - Semmivel sincs több joguk hozzá, mint nekünk - mondta Clark. - Éppen

olyan idegenek ezen a bolygón, mint az emberek. El fogják pusztítani az egészet. Mi nem ezt tesszük. Ha azt akarják, hogy virágozzon a bolygó, ez az egyetlen megoldás.

- Ki fogok állni emellett a védtelen faj mellett, kapitány! - Ez a faj olyan, mint a betegség, anya - mondtam. - A jelentéseid szerint

megszállnak egy-egy területet, és megzabálják, vagy keltet�gépnek használják az ott talált fajok egyedeit, majd amikor mindent kiirtottak, odébb vonulnak. Ha egy kicsit matekoznál, rájöhetnél, hogy az invázió megindulását követ�en egy éven belül kipusztulnak a bolygón �shonos fajok

Gracie vörös arccal fordult felém. - Hazugság! - Nem, nem az. Olvastam a jelentéseiteket. A lények minden olyan

él�lénybe belehelyezik a petéiket, amely elég nagy ahhoz, hogy keltet�gép

legyen. A bolygó valamennyi lakójával végezni fognak. Anyám az asztalra szorította a kezét, és el�red�lt. - Nem engedélyezem, hogy ellenem, a saját gonosz céljaikra használják

a t�lem származó adatokat! Clark már izzadt, de kitartott. - Attól tartok, nincs más választása. A kutatási eredményei alapján le

kellett mondanunk arról, hogy ez a faj valaha is képes lesz beilleszkedni a bolygó táplálékláncába. Az idegen fajokra vonatkozó egyezmény minden olyan esetben kivételt engedélyez, ahol az „ölni vagy elpusztulni" a f� elv.

- Hazudik! - mondta anyám torz mosollyal. - Ez egyszer�en hazugság! Maga hazudik. Az egyezményben nincs ilyen kitétel!

Clark bocsánatkér�en vonta meg a vállát, de valójában nem kért elnézést semmiért.

- Sajnálattal közlöm, hogy van ilyen kitétel. Az önök távozása után került bele az egyezmény szövegébe. Sokakat aggodalommal töltött el az, hogy rugalmatlannak bizonyult annak fényében, amit a xenomorfokról tudunk.

- Ez a bolygó adaptálódni fog. Már meg is kezdte. Ezt képes leszek bebizonyítani. Befogom bizonyítani!

- Most is be tudnád bizonyítani? - kérdeztem. - Ez a faj olyan mint a himl�. Öl vagy kipusztul. Ezzel nem lehet együtt élni, nem lehet összeférni, ez nem tartja tiszteletben más fajok felségterületét. Te is beszéltél ilyen dolgokról. T�led tanultam. Erre a bolygóra kimondták a halálos ítéletet. Beleszerettél egy betegségbe, és a gy�zelmét kívánod. Kérdezd meg a... virológusodat, hogyan m�ködnek a vírusok!

Diego, a virológus olyan arcot vágott, mintha rámutattak volna a tizedelés során. Megrettent attól, hogy anyám tényleg kérdezni fog t�le valamit. Ez volt az a pillanat, amikor felt�nt, hogy a táborlakók közül csak anyám és Gracie szólalt meg. A többieknek vagy eszét vette az imádat, vagy megfélemlítették �ket.

- Kérdezd meg Bonnie-t - mutattam kényelmetlenül feszeng� társamra. - � orvos. Ha egy medve betör a házadba, megölheted.

Bonnie-t szemmel láthatóan zavarta, hogy éppen �t kérték fel arra, hogy kritizálja bálványa munkáját. Nem érdekelt; ha az embernek van fegyvere, használja. Szükségem volt arra, hogy anyám fölé kerüljek.

Anyám keze remegett az idegességt�l. Néhányszor mély lélegzetet vett, hogy uralkodjon magán.

- Ez nem a mi házunk. Ezeknek a lényeknek joguk van itt lenni. Gyönyör�ek és intelligensek. Nem fogunk elmenni innen, szóval akár el is vonulhattok!

A hideg étel valahogy még hidegebbnek t�nt. Senki sem evett egy falatot

sem. - Mondd meg neki, Clark - sziszegtem. Clark kétségbeesett pillantást vetett rám. - Clark! Mondd meg neki! Clark a kutatók tekintetének kereszttüzében állva tisztában volt azzal,

hogy porrá fogja zúzni ezeknek az embereknek az álmait, de vállalta a feladatot, amit a rangja miatt neki kellett elvégeznie. A mellénye zsebéb�l el�húzott egy kis b�rtárcát, kinyitotta. El�vett bel�le egy lepecsételt borítékot, amiben egy komputeres lemez lapult.

- Bírósági végzésem is van. A kutatók elképedve, döbbenten néztek rá, azután egymásra. Képtelenek

voltak elhinni, hogy anyámat legy�zték. - Miért hozott magával ilyesmit? - kérdezte anyám. - Azért, mert megkértem rá - vallottam be. - Tudtam, hogy ellenállsz. Kellemetlen csend támadt. - Emberi arrogancia! - kiáltott fel panaszosan anyám. - Az emberi faj

átesett az erkölcsi rendszer változásain. Rabszolgaság. Diktátorok. Királyok. Megbuktattuk �ket. Ez a döntések kora! Ez az a kor, amikor kezdjük elismerni, hogy más fajoknak is lehetnek jogaik.

Mély lélegzetet vett, hogy folytassa a szónoklatot, de megállítottam, miel�tt belelendült volna, és könnyeket csalt volna az együttérz� hallgatóság szemébe.

- A jog, az különleges dolog - mondtam. - Az emberek jogait az alkotmány biztosítja. Az állatoknak nincsenek jogaik. Ha lennének, a szó már egészen mást jelentene, mint eddig.

- Az emberek is csak állatok - szólalt meg Gracie. - A xenók intelligensek. Kommunikálnak. Rájönnek dolgokra. Az övék lesz a domináns faj. A történelem során mindig ez játszódott le. Fajok jönnek és mennek...

- Mi pedig segíteni fogunk ennek a fajnak a távozásban. Ezek a lények éppen ki akarják sajátítani ezt a bolygót.

- Ez egy haldokló világ - mondta Clark. - A xenók mindent el fognak pusztítani.

Nem tudom, volt-e valaha olyan pillanat, amikor anyám szeretett engem, de az biztos, hogy a pillantásával ezt is megsemmisítette.

- Ez a bolygó adaptálódik. Arra készül, hogy visszavágjon, és csatában kényszerítse rá a xenomorfokat az integrációra. A természet er�sebb mint bármelyik faj. Ezt is uralma alá hajtja majd. A környezet változik, a bolygó pedig az itt tartózkodó fajoké.

- Az emberek is itt vannak - mutatott rá Clark. Nagyot n�tt a szememben ezzel a megjegyzéssel. Már biztosra vettem, hogy tényleg hisz abban,

amir�l a hajón beszélt nekem. Anyám mintha megn�tt volna. Fogalmam sincs, hogy csinálta. Furcsán nyugodt volt, uralkodott magán. Elt�n�dtem vajon nem direkt

„vesztette el a fejét", esetleg azért, hogy megmutassa, mennyire szenvedélyes, vagy azért, hogy utána méltóságteljesen lecsillapodhasson. Sokáig tanulta, hogyan lehet kontrollálni az adódó szituációkat, szóval volt valami alapja a feltételezésemnek.

Végtelen nyugalommal újra elkezdte: - Ez a döntés még túl korai. Akkor sem hagynánk el ezt a bolygót, ha

lehetne. Maradnunk kell, hogy megvédjük ezt a fajt. Gyönyör�, élettel teli lények. Tanulnak. Változnak. Maguk nem tudnak visszajutni a hajójukra a segítségünk nélkül, mi pedig akkor vállaljuk a kíséretet, amikor jónak tartjuk. Önként nem hagyjuk el ezt a bolygót. Vagy talán arra készül, kapitány úr, hogy a katonáival a hajóra vitet minket? Er�szakkal? Az ilyesmi olyan zajjal járna, hogy húsz lépést sem tehetnénk meg. Iszonyú nagy utat tettünk meg azért, hogy komoly kutatásokat végezzünk, és most itt fogunk maradni, megvédjük a xenókat maguktól, és kicsinyes nézeteikt�l. Amíg itt vagyunk, nem indíthatják el azokat a fajirtó gépeket.

Ellépett az asztaltól, mögénk, a küls� padon ül�k mögé került. Ahogy elhaladt a hátamnál, úgy éreztem, mintha kést döftek volna a gerincembe.

Megállt, rám nézett. - Gondolom, mint a törvény képvisel�je, már közölted a kapitánnyal, hogy

nem indíthatja el a gépeit, míg mi itt vagyunk. Átment az asztal másik végéhez, és nyilvánvalóvá tette, hogy már nem

áll szándékában visszaülni közénk. A vacsora véget ért, miel�tt elkezd�dhetett volna. Ismét megszólította az egyre nyugtalanabb társaságot.

- Ha mindent figyelembe veszünk - mondta -, akkor ez az egyetlen lehet�ség kínálkozik, és nem szeretném elszalasztani. Van valaki közöttetek, és most a saját gyermekeimhez szólok, aki szeretné abbahagyni az itt végzett munkát, és inkább az újonnan érkezettekkel tartana?

Mozdulatlanul ültem, figyeltem a kutatókat. �k sem mozdultak meg, csak a szemük villant össze. Lehajtott fejjel ültek, és a jelek szerint megpróbáltak úgy viselkedni, hogy ne vonják magukra a figyelmet.

- Most lehet�ségetek van rá - folytatta a f�nökasszony kis szünetet követ�en. - Hónapokat kell várnunk arra, hogy esetleg újabb hajó érkezzen. Az is lehet, hogy éveket.

Mély csend. Valaki köhögött. Senki sem szólalt meg. - Kérlek benneteket - folytatta az anyám -, kérlek titeket, hallgassatok

meg, kedveseim. Ez az életem munkája. Nem fogom feladni. Szeretnélek bátorítani titeket, mind�töket, szeretném, ha meger�sítenétek a szíveteket, és alaposan megfontolnátok a dolgot. Most lehet�séget kaptok a távozásra. Elismerem, a környezet, amelyben élünk, fölöttébb veszélyes, sokkal könyörtelenebb annál, amire eredetileg számítottam. Talán félrevezettelek benneteket. Talán valami mást, jobbat képzeltetek el. Talán csalódtatok. Elveszítettük néhány barátunkat. Elveszítettük szerelmeinket. Nincs jogom azt kérni t�letek, hogy maradjatok, és megértem, ha inkább menni akartok... Kérlek benneteket, ha távozni szeretnétek, most szóljatok. Senki sem fog megharagudni rátok.

Clark szeme elkerekedett. Az anyámra bámult, aztán pislogás nélkül, riadtan rám nézett. Nem tudtam eldönteni, hogy szólni akar, vagy t�lem várja, hogy mondjak valamit.

Az anyám a csapata tagjaira mosolygott. - Tudtam, hogy a legjobbakat választottam ki az emberi fajból! Már akkor

tudtam, amikor megláttam az arcotokat a tömegben. Tudtam, hogy mindannyian különlegesek vagytok... eltökéltek és odaadók... hogy... - Elcsuklott a hangja; a könnyeivel küzdött. - Megtiszteltetésnek érzem, hogy velem vagytok - mormolta a szájához szorított keze mögött.

Senki sem ugrott fel, hogy megvigasztalja. A kutatók mereven bámulták az el�ttük lév�, ételnek nevezett szörny�séget.

- Ööö... A halk hang úgy csattant, mint egy kiáltás. Minden szem a Cromwell-frizurás vegyészre villant. A f�nökasszony is a férfira nézett. - Igen Rusty? Rusty feszengeni kezdett, nem tetszett neki, hogy hirtelen a figyelem

középpontjába került. - Én... esetleg... - Rajta! Folytasd! - mondta anyám. - Én esetleg... Talán velük mennék. A vékonyka hang mennydörgésként hatott a mély csendben. - Nos - mondta a f�nökasszony -, nem ítéllek el ezért. Fiatal vagy. Ez

nem a legmegfelel�bb hely arra, hogy az ember eltöltse a fiatalságát, azokat az éveket, amikor buliznia, randevúznia kellene. Hiányozni fogsz nekünk, valamennyiünknek, kedvesem. Nagyon fogsz hiányozni. Kiváló munkát végeztél, az eredményeidr�l mindig eszünkbe jutsz majd. A többiek kívánjanak minden jót Rustynak. Mindenki fogadja el, hogy � így döntött. Ma, amikor kimegyek a fiammal és a kapitánnyal, velem tartasz, hogy még egyszer végigjárd kalandunk helyszíneit. Ez lesz a hattyúdalod. Mit szólsz

hozzá? Mintha valami különös gyülekezet tagjai lennének, és mintha a meghívás

valami kitüntetésnek min�sülne, a kutatók lelkesen megtapsolták Rustyt. A fiú elpirult. Megkönnyebbült, és... És még valami más is látszott az arcán.

- Látjátok? Az élet megy tovább - folytatta az anyám. - A bolygó adaptálódni fog a xenomorfokhoz. Az él� bioszféra részévé válnak. Már egészen közel vagyok ahhoz, hogy ezt bebizonyítsam. Több id�re van szükségem. Be tudom bizonyítani, tudom, hogy képes vagyok rá. Rájuk éreztem, �k pedig rám éreztek. Közel kerültünk egymáshoz.

Felszegte az állát, és a fejünk fölött elnézve rápillantott a fantáziájában létez� álomképre. Hátrébb lépett az asztaltól, és határozottan kijelentette:

- Egy nap... Egy nap majd sétálni fogok közöttük! Clark, Bonnie és a tengerészgyalogosok éppen olyan elképedve fogadták

a kijelentést, mint én. Merész dolog volt, vad és képtelen, de hatását tekintve volt benne némi költ�iség. Anyám befolyásos n� volt, az egyik fontos szociopolitikai és tudományos mozgalom vezet�je, a média rendszeres szerepl�je. Talán minden joga megvolt ahhoz, hogy ilyesmit mondjon, de... Nem tudom. Az biztos, hogy az emberei, köztük a húgom, megdelejezetten bámultak rá. A f�nökasszonynak a jelek szerint sikerült kialakítania egy kedves, hív� gyülekezetet maga körül.

Vagy lehet, hogy a csend valójában egy másfajta érzelem leplezésére szolgált?

Nem kaptam lehet�séget arra, hogy kiderítsem. A f�nökasszony négy kimért lépést tett az álcafüggöny felé. Összehúzta

a szemét, és az ajkához emelte a mutatóujját. - Pszt! A vezérl�re tette a kezét, s beütött egy kódot. Az álcafüggöny megremegett, majd ismét áttetsz�vé változott. Alig

néhány lépésnyire attól a helyt�l, ahol anyám állt, a lenyugvó nap rózsaszínes fényében két kifejlett, feln�tt idegen szörny állt. Az egyik néhány lábnyival hátrébb piszkálgatta a farkát - valahogy úgy, mint a macska, amikor tisztálkodik.

A közelebbi alig pár lépésnyire volt t�lünk. Annak az üvegszer� hegynek a tetejét figyelte, ami a búvóhelyünket rejtette. Az álla alatti rész tökéletes háromszög volt, amit szürkésfehér fogak kereteztek. A pofájából nyál csorgott.

Az asztalnál ül�k kivétel nélkül mozdulatlanná dermedtek. A mellettem ül� MacCormac apró mozdulatot tett, kezét az oldalfegyvere felé csúsztatta. Megfogtam a csuklóját, megállítottam a kezét. Úgy lestünk, mint a bokor alatt lapuló, megijesztett fogolymadarak. Teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy

anyámnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy nem hagyhatjuk el a rejtekhelyet. Egyel�re nem. A lények bekerítettek minket.

Anyám csodálattal nézte a lényt, amin nem látszott, hogy érzékelné az emberi jelenlétet, pedig olyan közel volt, hogy karmos kezének egyetlen suhintásával kárt tudott volna tenni néhányunkban. A tájat és az eléje vetített képeket látta. Ha közelebb lépett volna, a légzésével talán megzavarja, hullámzásra kényszeríti a függönyt, és rájön arra, hogy ott vagyunk. Anyám lélegzetvétele ugyanezt okozhatta volna a bels� oldalról.

Anyám a kezét a vezérl�panelt�l óvatosan a függöny felé húzta. Széttárta az ujjait, és abba a magasságba emelte a kezét, ahol a lény karmos kézfeje volt. Úgy állt ott, mintha kapcsolatba akarna lépni a sátánfajzattal, mintha �szintén szeretné azt, amit lát.

Csillogó szemmel, imádattal és csodálattal oldalra billentette a fejét. Megmozdult az ajka.

- Egy nap majd... - suttogta halkan, alig érzékelhet�en. 7

Hogy m�ködik? - Fényrefrakció, nanochipek, elektromos impulzus, különleges

szagálcázás, mikrovid egységek, amelyek asszimilálják a környezetet, és elkészítik a mögötted lév� dolgok replikánsát... Ilyesmi. Például felfogja az emberi testet borító b�r természetes hámlása során keletkez� szövetdarabkákat is.

Tad, az álcázási szakért� - aki valahogy egy darabban visszatért, nem tettek kárt benne a skorpiószer� arcmászók - megbökdöste a kezeslábast, amit felvettem. Soha életemben nem viseltem kéket.

Ez nem egyszer�en „kék" volt, hanem „kéééék". Elektromosságkék. Las Vegas-kék. Egy szuperh�skosztüm, csillogó és szaténszer�, olyan, mintha belülr�l világították volna meg. Szerencsére nem tapadt túlságosan a testemhez, kényelmes volt, rugalmas és könny�. A combrész elüls� felén, vagyis ott, amire az ember vélhet�leg nem esik rá, azok a komputerpanelek kaptak helyet, amelyek a ruha intelligens elemeit irányították. Amikor behajlítottam a karomat vagy a lábamat, megfeszültek a kezeslábas anyagában lév� apró rostszálak, és halkan megreccsentek a bels�, valamint a küls� hálószerkezet közötti habszer� anyagban lév� jeltovábbító huzalok.

- Ha mozdulatlanul áll - mondta Tad -, a ruha automatikusan maszkolja magát, a xenók nem fogják érzékelni. Vannak bizonyos hullámhosszok,

amelyeket egyszer�en nem fognak fel. Valószín�leg nem fogják észrevenni magát.

- Ebb�l az egészb�l a „valószín�leg" zavar - mormoltam. - Uralkodnia kell magán. Ez elég nehéz dolog - figyelmeztetett Tad. - A

testében minden egyes molekula azt üvölti, hogy meneküljön, de ha futásnak ered, a lények meglátják.

- Szóval lapítsak, mint fogoly a bokorban? Kontrolláljam az idegeimet? - Átkozottul nehéz lehagyni �ket. Eszébe se jusson ezzel próbálkozni.

Akkor sem sétálgathat közöttük, ha magán van a ruha. Mozdulatlanul állva kell abban reménykednie, hogy nem ütköznek magának.

Clarkra néztem, aki szintén magára öltött egy kezeslábast. - Kérek engedélyt betojni, uram! - Nem engedélyezem! - mondta Clark, miközben a vegyész, Rusty

megtanította neki, hogyan húzza fel a csuklyát. - Kis-Afrikánál, a Száraz Tortugák atolljainál végrehajtottam pár merülést. Ez a kosztüm olyan mint a búvárruha, csak könnyebb.

- Az elasztomerek alapjában véve egyformák - mondta Rusty. - Ebben a ruhában viszont vannak szenzorok és jeltovábbítók is. A komputer feldolgozza a kapott adatokat, és elvégzi a szükséges módosításokat. A szerkezetben vannak bizonyos vegyi elemek is, ezek segítségével kibocsáthatunk bizonyos aromákat. A szerek kifejlesztésében jómagam is részt vettem... Egyébként ezek a kezeslábasok legalább tizennégymilliót érnek. Egyenként.

- Hogyan tesztelték le a xenomorfokon? - kérdeztem. Tad megvonta a vállát. - Kiakasztottuk a kezeslábast, és figyeltük, a lények hogyan reagálnak a

különböz�, kibocsátott anyagokra. - Hat ruhát vesztettünk - jegyezte meg Rusty. Tad figyelmeztet� pillantást vetett rá. Nem volt elég óvatos: észrevettem. - Hologramokkal is dolgozunk - mondta gyorsan. - Meg saválló anyagból

készült, álcázóchipekkel ellátott xenoketrecekkel. Megérkezett az anyám. Kék ruha volt rajta, amiben úgy nézett ki, mint

valamelyik operaház dívája. Végigmért minket - valahogy túlságosan nagy élvezettel.

- Készen álltok a túrára? - Igen, asszonyom - felelte Clark. - Be kell vallanom, kissé ideges vagyok.

Nem igazán tetszik, hogy a tengerészgyalogosok nélkül megyünk ki. - Az önök tengerészgyalogosai csak bajt okoznának. Minél kevesebben

megyünk, annál inkább kontrollálni tudjuk a hibákat. Megkapták az utasításokat? Tudják, hogyan kell viselkedniük? Minden szabályt szigorúan

be kell tartaniuk, máskülönben el se induljunk. - Minden szabályt be fogunk tartani - mondtam. Nem akartam, hogy

anyám egész végig engem figyeljen. - Mi a helyzet a fegyverekkel? Hogyan fogjuk megvédeni magunkat?

- Nem használunk fegyvereket - mondta. - Az energiatöltések megzavarják a véd�ruha által létrehozott mez�t. Csak annyit kell tennetek, hogy mozdulatlanul álltok. Ha esetleg a xenók észrevesznek minket, mozdulatlanná válunk, és beleolvadunk a tájba. Egyébként az a legvalószín�bb, hogy nem is fogunk találkozni velük.

- Mib�l gondolod? - Abból, hogy tudjuk, hol vannak. Miel�tt kilépünk az álcamez�b�l, az

optikai szenzorokkal és a h�érzékel�kkel megvizsgáljuk a terepet. Lehet, hogy a távolban látni fogjuk �ket, de általában a m�szereink segítségével végzünk megfigyeléseket.

- Remélem, nem fogok betojni a félelemt�l - jegyezte meg Clark. Elhúztam a számat. - Én is remélem. Azt a szagot biztosan nem tudnánk álcázni. - Jól van - mondta Tad. - Készen állunk. Húzzák fel a csizmákat. Rusty meglep�en kényelmes, lábszárközépig ér�, kék csizmákat hozott

el�. Kihasználtam a lehet�séget, és a plazmapisztolyomat gyorsan bedugtam a csizmaszárba.

Igen, tudom... Négyen - anyám, Rusty, Clark meg én - indultunk útnak. Miközben Tad

az álcafüggöny mellett figyelte a terepet, kiléptünk a szabadba. Az egész egyfajta furcsa ceremónia volt; anyámnak lehet�sége nyílt arra, hogy megint szerepeljen. Ez volt Rusty „utolsó sétája", miel�tt a Vinzával elhagyja a bolygót. Figyeltem a fiút, és el kellett ismernem, hogy nagyon profin mozgott. Arra számítottam, hogy ideges lesz, vagy félni fog, de nem. A fejemben ott motoszkált a gondolat, hogy anyám esetleg csapdába csal bennünket, meg akar szabadulni t�lünk, de Rusty a viselkedésével szétoszlatta ezt a gyanúmat. Habozás nélkül öltötte magára a kezeslábast, és nekünk is segített az öltözködésben. Lehet, hogy tényleg megtiszteltetésnek vette ezt az utolsó túrát? Arra gondoltam, Rusty viselkedése valami olyasmire utal, ami igazán nagy meglepetést okozott nekem, nevezetesen arra, hogy anyám mégsem haragtartó, és nem sért�dött meg.

Vagy lehet, hogy csak szemmel akarta tartani az ellenségeit? A hátunk mögött MacCormac és a másik két tengerészgyalogos, valamint

Bonnie, és néhány táborlakó vegyes érzésekkel figyelte távozásunkat. Bonnie az utolsó pillanatban a függönyhöz lépett. Tad gyorsan hátratolta. A

függöny összezáródott, és hiába meresztgettem a szememet, nem tudtam meghatározni, pontosan hol van. Beleolvadt a környezetébe. Az álcázó technika m�vészi volt és modern, ennek ellenére nem feledkeztem meg arról, hogy a tábort nem egy er�d, nem fal, hanem csak függöny védi. Ha az idegenek véletlenül felfedezik a trükköt, akadálytalanul behatolhatnak a táborba.

A Rosamond 6-oson tett túra egyszerre volt álomszer� és iszonyatos. Követtük anyámat a kivehetetlen, de általa alaposan ismert ösvényeken, keresztülhaladtunk az üvegoszlopok erdején, és kijutottunk egy olyan helyre, ahol olyan növényeket találtunk, amelyek mintha egy m�vész képzeletéb�l, vagy a természet varázslata által jöttek volna létre. Rózsaszín� indák tekerg�ztek a földön, itt-ott húsos, cseresznyeszer� bogyók n�ttek rajtuk. A bogyók mindegyikéb�l pici, fekete, páfrányszer� levél meredt ki.

- Mik ezek? - kérdeztem. Rusty megérintette az egyik kis páfrányt. - Virág... Ahogy ott meneteltünk, váratlanul különös nyugalom áradt szét bennem.

Anyám olyan magabiztosan vezette a csapatot, hogy úgy éreztem, tényleg nem érhet baj minket. A kék csuklyáját nem húzta a fejére, viszont a keszty�je rajta volt.

Eszembe jutott a csizmaszárba dugott plazmapisztoly, és ett�l úgy éreztem magam, mint egy csintalan kisfiú. Arra gondoltam, ha nem kell használnom, úgyse veszi észre senki, ha meg l�nöm kell, akkor a történések éppen eléggé igazolni fogják tettemet. Az ember különben sem képes csak úgy, egyik pillanatról a másikra megszabadulni a régi beidegz�désekt�l. Vannak, akik babonából nyúllábat hordanak magukkal. Vannak, akik szerencsepénzt. Én plazmapisztolyt. Az vesse rám az els� követ, akinek még sosem volt kabalája!

A táj lassanként megváltozott, a vörös, üvegszer� képz�dményeket és fekete sziklákat aranyszín� és kék erd�k váltották fel. Amikor már éppen kezdtem hozzászokni az idegen bolygó színvilágához, váratlanul zöld, páfrányszer� növények t�ntek fel az ösvény mellett, létezésükkel bizonyítva, hogy ez a szín sem a Föld sajátja. Olyan ragyogó volt az a zöld, hogy a hazai növények mindegyike elsápadt volna az irigységt�l.

- Láthatják - kezdte az anyám -, hogy csodás a helyi növényvilág, és a többi életforma is az. A bolygón léteznek algák, mikrobák, rovarok, röpképtelen madarak, és számos különböz� állatfaj, egészen az el�eml�sökig. Úgy véljük, már eml�söket is láttunk, de ezt a kérdést alaposabban meg kell vizsgálnunk. Látják, milyen gyönyör� hely? Nekünk

sikerült alkalmazkodnunk hozzá. - Hány állomáshelyetek van? - kérdeztem. Anyám rám nézett. - Micsodánk? - El�retolt állomás. Hány van bel�lük? A tábor, ahonnan jövünk, a

központotok, igaz? Vannak más telepeitek is? Hol dolgozik a többi kutató? Anyám továbbment, és hosszúra nyúló csend után így válaszolt: - Igen, id�nként létrehozunk egy-egy kihelyezett tábort. Izolált helyek,

ahol specifikus megfigyeléseket végzünk. - Láthatnánk egyet? - Ma már nem mehetünk messzebb. - Anyám maga mellé intett minket.

Egy domb gerincén álltunk. - Nézzék! A Kék-völgy. Valóban az volt. Kék. Ami alattunk elterült, az leginkább egy hihetetlenül

nagy pávatollhoz hasonlított. Volt benne egy sötét, kerek folt, amib�l fémes kék és zöld sávok sugároztak szét. Ezeket a sávokat platina- és aranyszín� gy�r�k választották el egymástól. A nap, ami id�közben már lenyugodni készült, keresztülvilágított a hátunk mögött álló vörös üvegspirálokon, és puha, színes fénysugarakat vetett a Kék-völgyre.

És igen, a hely valóban pezsgett az élett�l. Tarajos, vagy sörtés hátú növényev� állatokat láttunk, ahogy csordában legelésztek; megfigyelhettük a strucchoz hasonló, röpképtelen, rövid nyakú, tollkoronás madarakat. A táj csodálatos, már-már kies volt, és hipnotikus. Az emberek pontosan az ilyen helyeken szoktak házakat építeni a dombok tetején, hogy aztán kényelmes székb�l, jeges teát szopogatva, a saját otthonukból gyönyörködhessenek a látnivalókban.

Tudtam, ha Clark víziója valóra válik, ezen a bolygón is ez fog lezajlódni. Jobbra fordultam. Clark az anyám mellett állva bámulta a Kék-völgyet. Valószín�leg a küldetése járt a fejében, meg az, hogy hány ember fogja megtalálni a paradicsomot ezen a helyen, és hogy mindez milyen boldog id�skort és jólétet fog biztosítani a számára. Irigyeltem �t ezekért a triviális álmokért. Az ilyenek általában valóra szoktak válni.

Jocasta Malvaux is gyönyörködött a tájban. Olyan büszke volt a völgyre, mintha � festette volna vászonra, hogy aztán a képet áthelyezze a valóságba. Neki is megvoltak a bolygóval és lakóival kapcsolatos, saját álmai. Tudta, ahogy én is, meg Clark is, és a többiek mind, hogy a természet iszonyú nagy munkát végzett, hogy létrehozzon egy ilyen bolygót, egy ilyen él� és lélegz� világot, egy újabb termékeny pontot a medd�, sivár univerzumban. Az égre néztem, és megpillantottam a zöldsávos, lustán világító holdat. Ahogy a nap lehajtotta fejét, a hold szétnyitotta szirmait.

- Látják? - szólalt meg anyám. - Ez egy él� világ, amely semmit�l sem tart, ami hozzáidomul a változásokhoz. Nincs itt semmi, ami pusztulna, ami félne. Itt nincs se pánik, se zavarodottság. Ezek a lények élik az életüket, a xenók pedig a világ részévé válnak. Rendeltetésük, feladatuk van, vadásznak, megölik a gyengéket és a lassúakat, csak a gyorsakat és az er�seket hagyják életben, hogy azok szaporodjanak és sokasodjanak. Erkölcstelen dolgot tennénk, ha beleavatkoznánk ebbe a folyamatba. Megtelepedtek ezen a világon. �k Anubisz gyönyör� kutyái, csodálatos alkalmazkodók, akik bele fognak olvadni ebbe a környezetbe, és a természet kontrollálóivá válnak. �k a cápák, a kobrák, �k a farkasok, a raptorok, és ez az egész egyszerre releváns és irreleváns. Ha a ragadozók uralkodnak, mi nem léphetünk közbe. Vannak korlátok. A természet ismeri ezeket. A xenók nem képesek elpusztítani ezt a bolygót. Amikor a könny� préda megsemmisül, a xenók száma is csökkenni fog, és helyreáll az egyensúly. Az állatok el fognak menekülni el�lük, el fognak repülni el�lük... S akkor új stratégiákat kell majd alkalmazniuk, ha a csúcson akarnak maradni. Ami engem illet, én itt maradok néhány h�séges munkatársammal, hogy végignézzem a galaxis történelmének folyamatát, mindent feljegyezzek, és egyszer majd beszámoljak err�l az emberiségnek. Egy nap majd együtt fogok sétálni a xenókkal, és �k elfogadnak majd engem.

Clark anyám feje fölött rám nézett - elég magas volt, anyám meg elég alacsony, hogy ezt megtehesse. Gyorsan megráztam a fejem, és összeráncoltam a homlokomat. Egy szót se szólj!

- Csupán annyit kell tennem - folytatta anyám olyan hangon, mintha csak magában beszélne -, hogy megtaláljam azt, mi indítja be az érzékszerveiket. Bármit is kell tennem, megteszem, hogy közöttük éljek, és elfogadjanak, maguk közül valónak tekintsenek.

Clark anyám másik oldalán állt, Rusty pedig mellettem. Anyám mindkettejüket hipnotizálta, vagy egyszer�en csak megrémítette a szavaival. Rustyra mindenképpen nagy hatást gyakorolt, ezt tisztán láttam.

- Senki sem alakíthatja át ezt a bolygót - folytatta anyám -, mert ez a világ potenciálisan egy értelmes fajt hordoz a hátán. Kapitány, ehhez nem ad jogot maguknak se törvény, se morál. Most talán találna ürügyet és indokot a közbeavatkozásra, ám ha a bolygó adaptálódik, maguk minden jogukat elvesztik. A xenók ügyesek, és már itt vannak. Potenciálisan intelligensek, de az is lehetséges, hogy már most is azok. Gyorsak, okosak, és kommunikálnak egymással. Ez sokkal fontosabb, mint az, hogy az emberek jogot formálnak erre a világra. Senki sem semmisítheti meg ezt a csodálatos, sikeres fajt pusztán azért, hogy a bolygó az emberek birtokába

kerüljön. Történelmünk során már számtalan hasonló tettet elkövettünk. Egymást irtottuk, mindent megsemmisítettünk, ami az utunkba került... Nem fogom megengedni, hogy a saját fiam legyen a következ� Sztálin!

Clarkra néztem, mire � néma kétségbeeséssel megvonta a vállát. Vajon anyámnak igaza volt? Jogilag helytálló lehetett az, amit mondott?

- Ha embereket telepítenénk ide, tönkretennénk ezt a paradicsomot - folytatta anyám. - Az emberek olyanok, akár az él�sköd�k. Önz�k, mindent kizsákmányolnak. Ha megpróbálnánk háborút vívni ellenük, veszítenénk. Maguk és a méregrobotjaik… A xenók túljárnának az eszükön. Addig várnának, amíg kell, mert türelmesebbek maguknál. Túln�nének magukon. Maguk arra készülnek, hogy néhány hónap leforgása alatt birtokukba vegyék a bolygót, de a xenók, ha rákényszerülnek, megtalálják a módját annak, hogy akár egy teljes évszázadon keresztül várjanak. Maguk azt mondják, a xenók egyes szint� biológiai veszélyforrást jelentenek? A valódi veszélyforrás nem más mint az emberiség türelmetlensége, kapitány. Ezek a lények ráérnek, sok idejük van. Az én szakterületemen vannak olyanok, akik a szüleik, a nagyszüleik munkáját folytatják. A lányom örökölni fogja t�lem ezt az állomást. Maguk csak akkor reménykedhetnek abban, hogy sikerül létrehozniuk a telepeiket, ha hagyják, hogy folytassam a munkámat. Most még nem élhetünk a xenók közelében, de egy nap, amikor majd felfedezem a titkukat, minden ember képes lesz arra, hogy közösségben, velük együtt éljen.

A szavait felkapta az enyhén illatos szél. Elbizonytalanodtam. Lehet, hogy tévedtem vele kapcsolatban?

Megpróbáltam el�venni azt a cinizmust, amivel mindig is védekezni próbáltam ellene, de be kell vallanom, kételkedni kezdtem mindabban, amit addig hittem. Akkor már öt éve nem beszéltem se anyámmal, se a húgommal. Az emberek megváltozhatnak, igaz? Én is változtam, csupán egyetlen dologban tartottam ki: sosem hazudtam önmagamnak.

Feltettem magamnak a kérdést: miért éppen én vagyok az egyetlen olyan ember két bolygón, aki nem tiszteli Jocasta Malvaux-t? Ha igaza van, én pedig tévedek, ha kételyeim támadnak (akkor, abban a pillanatban támadtak is), nem ereszthetem szabadjára a méregfegyvereket. Viszont ha engedek anyámnak, tönkremegy a barátság, ami köztem és Clark között, meg a legénység többi tagja között alakult ki. A Földön mindenki dühös lenne rám amiatt, hogy megfosztottam az emberiséget egy újabb bolygótól.

De ha anyámnak igaza van, és az a világ tényleg képes alkalmazkodni, ha a xenomorfok tényleg a bolygó uraivá válhatnak... Milyen jogon, milyen törvényre hivatkozva akadályozhatnám meg, hogy ez történjen? Az idegen lényekre vonatkozó egyezményt a Kongresszusban nálam jóval okosabb

emberek fogalmazták meg és fogadták el. Anyám egyedül sosem lett volna képes végigverni egy ilyen javaslatot, tehát van valaki, aki már eleve elfogadja az érveit, vannak, akik igenis fontosnak tartják a nem földi életformákkal való érintkezés törvényi szabályozását. Az egyezmény megfogalmazásakor elméletekre hagyatkoztak, a dolog nem alapulhatott az idegen lényekkel való együttélés során szerzett tapasztalatokon. Mellesleg éppen ez az egyezmény volt az, amely serkentette az �r kutatását. Az álmodozók álmodozhattak. Ez a bolygó minden bizonnyal a kutatók mennyországa lenne; itt tényleg figyelemmel lehetne kísérni az evolúciós folyamatokat, él� egyenesben, nem pedig fosszíliák tanulmányozásával.

Vajon akkor, ha nem lennék a fia, mit gondolnék anyámról? Nem lett volna szabad elvállalnom ezt a megbízatást. A lehet�ség, hogy

engem is megdelejez, túlságosan er�s érzéseket ébresztett bennem, és ezek miatt nem láthattam tisztán. Anyámnak igaza volt abban, hogy a bolygó élt és lélegzett, hogy a bioszféra gyönyör�en fejl�dött, pedig a xenók már ott járkáltak az �shonos állatok között.

- Most visszamegyünk - jelentette ki anyám. Megfordult, és elindult vissza, az ösvényen.

- Visszamegyünk? - kérdeztem. - Hiszen még arra sem volt alkalmunk, hogy teszteljük a ruhánkat!

- Ne is akarja, hogy erre kényszerüljön - mondta Rusty. Anyám ránézett. - Úgy vélem, alapjában véve jó, hogy távozol. A hangja kedves volt, de a szeme villámokat szórt. Vajon ezt csak én láttam így? Libasorban haladtunk, és nem beszélgettünk. A csendet csak anyám

törhette meg - ez is a szabályok közé tartozott. Nem volt különösebb problémám az engedelmességgel, csak id�nként

támadt fel bennem a vágy, hogy odasúgjak valamit Clarknak. Rustynak is rengeteg kérdést szerettem volna feltenni. Miért döntött a távozás mellett? Magányos volt? Fáradt? Vagy talán félt? Mi volt a félelme oka?

Én a magam részér�l úgy láttam, hogy egy ilyen helyen csak a hülyék nem félnek. Mindig is szerettem a kalandokat, de úgy gondolom, józan, épesz� ember nem lenne képes arra, hogy egy pók hálójában éljen úgy, hogy megpróbálja kicselezni a pókot. Ilyen helyzetben semmi mást nem lehetne csinálni.

Érdekes gondolat. Vajon miféle kutatásokat lehet végezni úgy, hogy az ember az ideje nagy részét azzal tölti, hogy megpróbál életben maradni? Talán ez volt az oka annak, hogy annyi „nem tudom"-ot kaptunk válaszként a kérdéseinkre.

Gracie azt mondta, csak nemrég kezdtek hozzá a kutatáshoz, miután végre kiépítették a tábort, elhelyezték a m�szereket, és hasonlók. Mióta is vannak itt? Majdnem két éve? És még csak most kezdték el a tényleges munkát?

Amíg visszaértünk az álcafüggönyhöz, a hideg futkosott a hátamon. Bemenni a völgybe, és befordulni a sarkokon... Egyfolytában a hátamban éreztem azt a bizonyos kést, amit a gazfickó akkor döf az emberbe, amikor úgy gondoljuk, már minden árnyékot ellen�riztünk.

Szerettem volna a túravezet�nk nélkül is szétnézni egy kicsit, de fogalmam sem volt, anyám nélkül hogyan lennék képes visszajutni oda, ahol jártunk.

Bevallom, nagyon jó érzés volt meglátni az álcafüggönyt széthúzó Neilt, és Bonnie-t, aki mögötte állt. Beléptünk a menedékbe - a függönyt azonnal pozícionálták.

- Gyönyör� volt, igaz? - kérdezte a f�nökasszony. - Ezt nem tagadhatom - mondta Clark. Anyám megfordult. - Rusty, beszélhetnék veled egy percet? Rusty biccentett, és követte anyámat az egyik alagútba. Az asztalt

id�közben szétszedték. Az ételt gyorsan befalták, és senkinek sem volt kedve beszélgetni; az, amit Clarkkal mondtunk nekik, valahogy elvette a kedvüket a társalgástól. A csapat úgy oszlott szét, mint egy rosszul sikerült családi összejövetel résztvev�i.

- Megtenné, hogy velem jön, Mr. Malvaux? - szólított meg Neil. - Segítek kibújni a kezeslábasból. Vigyáznunk kell rájuk, gondosan el kell csomagolnunk �ket, nehogy véletlenül megsérüljenek.

- Nem tegez�dhetnénk? - De, rendben. Köszönöm. Már-már elindultam, hogy kövessem, de aztán hirtelen eszembe jutott

valami. - Ide hallgass, miért nem Clarkot viszed magaddal els�ként? Tudod, � a

kapitány, rendelkezik néhány el�joggal. Clark rám vigyorgott. - El�joggal? Utolsóként alszom el, utolsóként eszem. Utolsóként

zuhanyozok... A vállára csaptam. - Nem baj, ezúttal te leszel az els�. - Akkor ezt a pillanatot fel kell jegyezni valahova. - Erre tessék, kapitány úr! - Neil mutatta az utat Clarknak. Elindultak, így

kettesben maradhattam Bonnie-val.

- Milyen volt odakint? - kérdezte csendesen. - Lélegzetelállító - vallottam be. - Jó értelemben véve. Több itteni állatot

láttunk, meg növényeket, a vadont... Szép, és valahogy olyan... szikrázó. - Szerinted én is szétnézhetek? Mondjuk holnap? Megvontam a vállam. - Szerinted jól áll nekem a kék? Szégyell�sen elmosolyodott. - Neked jól áll. - Tényleg? - Körbefordultam, és pózba vágtam magam. - Szeretném látni azt, amit ti láttatok - folytatta révetegen. - Imádom az

élet sokféleségét. Szeretném megtudni, mi az élet, és miért vannak él�lények... Az �rt is azért imádom, mert hozzásegített, hogy teljes mértékben új életet kezdjek.

- Mi a véleményed az idegenek által kialakított környezetr�l? - kérdeztem. Elgondolkodott. - Nos, minden bizonnyal hihetetlenül bonyolult, hosszú táplálkozási lánc

tartozik hozzá. Ha elfogadjuk, hogy képesek a törzsfejl�désre, valójában nem sokban különböznek t�lünk.

- Tessék? - Felnevettem. - Meg�rültél? Nézz rájuk! - Már rájuk néztem - mondta. - A termetüket tekintve majdnem akkorák

mint az ember. Egy kicsit magasabbak ugyan, de a testük szélessége nagyjából megegyezik a miénkkel. A fejük a testük legmagasabb pontján helyezkedik el, a lábuk meg alul van. Van karjuk, ujjuk, és még nekünk is megvan a farokcsontunk. Mindent összevetve sokkal inkább hasonlítanak ránk, mint mondjuk egy elefánt, vagy egy veréb.

- Lehetséges. A húgom is azt hajtogatja, hogy valójában mi sem vagyunk többek mint állatok.

Rám mosolygott, ezúttal nem túl meggy�z�en, de azt hiszem, csak azért nem, mert hiányzott bel�le az önbizalom, és nem tudta, hogyan hangzik az, amit mond. Szinte bocsánatkér�en vonta meg a vállát.

- Az ember az egyetlen olyan állat, amelyik tör�dik más állatokkal. Az emberi élet a legjobb, amit az evolúció valaha kitalált. Az ember az a cél, amiért a természet oly sokáig dolgozott.

Önbizalomhiányos ember volt, vagy lehet, hogy csupán félénk, abban a pillanatban mégis vonzónak találtam. Abban a pillanatban � jelképezett mindent, ami jó az emberekben. Kockafejek között n�ttem fel, akik úgy vélték, az emberiség nem más, mint a legrosszabb kórság, ami valaha megjelent az univerzumban. Sosem hittem ebben, furcsa kölyök voltam, az anyám pedig sosem tudta elfogadni az emberi faj iránti tiszteletemet. Sokszor olyan érzésem támadt, mintha olyan vallásos családból

származnék, ahol senki sem látja meg a vallásban rejl� logikát. Nem tehettem róla. Ilyennek születtem. Mindig megláttam az elém tett tányér alját is.

Szóval, ott volt Bonnie, ebben a viperafészekben, a viperaidomárok között; ott volt, és úgy érezte, semmi baja sincs a világmindenséggel.

- Mit nézel? - kérdezte, és idegesen felnevetett. Összepréseltem az ajkaimat. - Tudod, milyen vagy? - Milyen? - Amilyen az anyám lenne, ha kedvesen viselkedne.

***

Anyám és Gracie érkezése vetett véget a beszélgetésünknek. A középs�

helyiséget labirintussá változtató konténerhalmok egyike mögül léptek ki. Felemeltem a kezemet, hogy elhallgattassam Bonnie-t. Mindig tudtam, mikor nyílik esély egy kis hallgatózásra, és sosem mulasztottam el az ilyen alkalmakat. Arra gondoltam, most végre megtudhatok valamit.

- Küldd Rustyt - mondta anyám. - Még mindig rajta van a véd�ruhája. Tegye be ezt a feltöltött energiatelepet. Abban a szektorban nem akarunk z�rt.

- Rendben, azonnal szólok neki - felelte Gracie. - Szeretném leküldeni valamelyik mélyverembe.

- Ahogy azt már láthattuk: semmi sem marad ugyanolyan. Jobb, ha elhajítjuk a forgácsot, semmi értelme a visszaragasztásával próbálkozni.

- Rosszul vagyok t�le. - Küldd ki azonnal. És ne felejtsd el, hogy a ruhája kódját állítsa át az új

töltés frekvenciájára. - Rendben. Elváltak. Bonnie mondani akart valamit, de leintettem. Pár másodperccel

kés�bb Gracie ismét megjelent, ezúttal Rustyval. - Csak intézd el. Cseréld ki a harmadik és a negyedik szélessávút, és

tisztítsd meg a lencséket. - Nincs már túl kés� ahhoz, hogy kimenjek a kilences szektorba? -

kérdezte Rusty. - Egy órán belül besötétedik. - Annál jobban teszed, ha csipkeded magad, nem igaz? - Jaj, Gracie... - Fordulj meg, áruló! - Minek? - Új energiatelepet kapsz.

- Kösz... - Menj a francba! Láttam Gracie vállát, meg az egyik hosszú hajtincsét, ahogy kilépett a

velünk szemközti kijáraton. A számra szorítottam az ujjamat, így jeleztem Bonnie-nak, hogy maradjon csendben, ne mozduljon. Kiléptem a takarásból, és elcsíptem Rustyt a kivetített függöny el�tt.

- Rusty, hová indulsz? Körbenézett; nem számított rá, hogy van valaki a közelben. - Mi? Ja... Ki kell mennem a kilences szektorba, hogy elvégezzek egy

kisebb karbantartási munkát. Az utolsó hivatalos megbízásom. Már csináltam ilyet... De most el�ször megyek egyedül.

- Jó ötlet egyedül menni? Csüggedten nézett rám. - Hát nem, általában párokban járunk, de ha már rajtam van a véd�ruha... - Mi lenne, ha veled tartanék? - kérdeztem. - Még én sem vetettem le a

ruhámat. Rusty végigsimított a haján; elgondolkodott. - Nem t�nik jó ötletnek... Nem tudom, még sosem voltak látogatóink.

Fogalmam sincs, mit kellene tennem ilyen helyzetben. Talán az lenne a legjobb, ha el�ször megkérdeznéd Jocastát.

- Azt hiszem, elég id�s vagyok ahhoz, hogy anélkül menjek el veled, hogy engedélyt kérnék rá a mamámtól. Jó leszek, ígérem. Én leszek a hátvéded. Ehhez mit szólsz?

- Nos, a hátamat mindig is féltettem - vallotta be. - Azt hiszem, nincs akadálya.

Kis szünetet tartott, aztán különös dolog történt. A szeme felragyogott, az ajkait összepréselte, és így szólt:

- Igen! Jó ötlet! Gyere! Érdekes volt, mennyire megváltozott. Kifelé menet egy pillantást vetettem Bonnie-ra. Az ajkába harapott, és

keresztbe tett ujjakkal kívánt nekünk jó szerencsét. Ismét az ajkam elé tartottam az ujjamat. Senkinek se szólj!

Bólintott. A kilences szektor pontosan az ellenkez� irányban volt, mint az a zóna,

ahol anyámmal jártunk. Rustyval rögtön jobbra fordultunk azután, hogy kiléptünk az álcafüggöny mögül. Pár perccel kés�bb rá kellett jönnöm, hogy a bolygó mégsem olyan tökéletes és kies, mint azt az anyám be akarta adni nekünk. Ebben a zónában nem volt semmi, amit szépnek lehetett volna nevezni. S�t!

És nem is csak a tájjal volt baj. Úgy hét-nyolc perce indulhattunk el,

amikor Rusty hirtelen rám nézett. A következ� pillanatban furcsa gázszag csapott a képembe. Megtorpantam, szimatolgatni kezdtem. Rusty is megállt, a szeme elkerekedett.

Odabólintottam neki. - Én is érzem. Egyetlen szót sem szólt, mintha azt várta volna, hogy én magam vonjak

le valamiféle következtetést. - A bolygó tényleg különleges - jegyeztem meg -, de a halál szaga az

egész galaxisban ugyanolyan. Rusty megkönnyebbülten hunyta le a szemét. Intett, menjek el�rébb. Valamivel arrébb keresztülvezetett egy csonttemet�n. Nagy test� állatok

csontvázai és kiszáradt maradványai lepték be a völgyet, de úgy, hogy kerülgetnünk kellett �ket.

- Mi történt? - kérdeztem. - A xenók ölték meg �ket - mondta Rusty. - Egy egész csordát. Alig négy

nap alatt végeztek velük. Több száz állattal. Nem azért gyilkoltak, hogy egyenek. Azt is lemészárolták, amit nem bírtak felzabálni. Nem tudjuk, miért tették. A pusztításért pusztítanak.

- Ennyit a kies tájról - jegyeztem meg. - Jocasta mindig csak a szépet veszi észre - árulta el Rusty. - Halkan

beszélj... - Bocs. - Tartsd nyitva a szemed. - A számat meg csukva. Rendben. - Jól van. A tetemek meglehet�sen groteszk látványt nyújtottak. Vagy a bordáik

robbantak szét, vagy a fejüket tépték le. Némelyik menekülni próbált, de futás közben levágták a lábait. Volt, amelyiknek a testéb�l egyszer�en kiszakították a gerincoszlopot. A nyomok olyan brutalitásra utaltak, amilyet a legtöbb állat egyszer�en nem ismer.

Ez volt a lényeg. Már korábban is eszembe jutott a dolog. Az idegen lények a vérengzés öröméért gyilkoltak, élvezték, ez okozott nekik kellemes érzéseket. Biztosra vettem, hogy a húgom erre a megállapításra azt mondaná, hogy az emberek is hobbiból ölnek, már eonok óta. Ebben igaza lett volna, de arról sem feledkezhettünk meg, hogy az emberek többsége mindig is elítélte a gyilkosságot, és helyesnek találta a vétkesek megbüntetését. A mészárszékké változtatott völgy, a látvány elárulta, hogy a xenókban nincs semmiféle gát, ha gyilkolásról van szó, nincsenek sheriffjeik, nincsenek közöttük olyan egyedek, akik esetleg helytelenítik az értelmetlen pusztítást. Öltek, mert élvezték a dolgot.

Továbbmentünk, és mire átjutottunk a következ� zónába, iszonyú undor vett rajtam er�t. Bementünk egy keskeny átjáróba, amit vékony törzs� fáknak látszó képz�dmények szegélyeztek.

- Rusty, miért akarsz elmenni innen? - kérdeztem. Éreztem, félt attól, hogy felteszem neki ezt a kérdést, de számított rá.

- Leszolgáltam az id�met, ennyi az egész. Valami mást szeretnék csinálni. Vigyázz azzal a hálóval! Ne lépj bele!

Kikerültem a jókora, bonyolult szövés� hálót, ami szinte teljes egészében elzárta az ösvényt.

- Köszönöm. Figyelj csak, szeretnék megpihenni egy kicsit. Rendben? Meg aztán id�m sincs túl sok... Egyenes válaszokat szeretnék kapni.

- Például? - Azok az emberek, a kunyhókban - mondtam. - Bezárták �ket? A

kunyhók börtöncellák voltak, igaz? Rusty nem felelt azonnal. Tétovázásával meger�sítette azt a gyanúmat,

hogy a helyzet sokkal sötétebb, mint amilyennek anyám lefestette. Ahogy egymás mellé értünk, és elhaladtunk egy újabb tetemhalom

mellett - ezek röpképtelen madarak maradványai voltak - Rusty a szemembe nézett.

- Nem mondod el, hogy t�lem tudod? - kérdezte. - Mi ez itt, cserkésztábor? - A gúny nem sokat segített. Er�t vettem

magamon. - Bocsánat. Rendben, nem mondom el. Nem igazán sikerült meggy�znöm. Halkabbra fogta a hangját, mintha

attól tartania, hogy valaki kihallgat minket. - Inkubációs kamrák voltak. Gondoskodtunk azokról az emberekr�l, már

amennyire lehetett. Jocasta szerint mindent megtettünk értük. Vigyázz azzal a hasadékkal! Beleszorulhat a lábad.

- Szóval azokba az emberekbe implantálták a... Hogy nevezitek �ket? Lárvák? Bezártátok �ket a kunyhóba, és nyitva hagytátok az ajtót, hogy beadjátok nekik az ételt?

Rusty szégyenkezve lehajtotta a fejét. - Nem tápláltuk �ket. Ez nem lett volna helyes, mert... Elhallgatott. - Miért nem? - kérdeztem. - Nem akartátok pazarolni az ételt? Elvörösödve bólintott. Kiértünk egy ösvényre, ami valójában egy

hegygerinc volt. Rusty egy mozdulattal figyelmeztetett arra, a szikla melyik részénél vigyázzak. Megállt, és el�remutatott.

A szikla oldalát mintha lézerrel gyalulták volna simára. Meredek volt és egyenes. Egy legalább kétezer láb mélység� szakadék peremén álltunk, aminek a túlsó oldalán, t�lünk jó ezer láb távolságban a Kék-völgy terült el.

Egy magasságban voltunk a kékeszöld hellyel, amelynek lakói zavartalanul folytathatták életüket. Rájöttem, hogy a Kék-völgy valójában egy sziklasziget, amit az a szakadék védelmez, amelyiknek a szélén álltunk.

Anyám szándékosan megtévesztett engem és Clarkot is. A Kék-völgy nem azért volt sértetlen, mert a xenók békén hagyták, hanem azért, mert egyszer�en nem fértek hozzá.

Rusty rám nézett; szavak nélkül is megértettük egymást. Nyilvánvaló volt a helyzet és az is, hogy Rusty azt szerette volna, ha a saját szememmel látom a dolgot.

- Egy hónapon belül oda is átjutnak - jegyezte meg halkan. Továbbment a t�lünk körülbelül húsz láb távolságban, a

szikla peremére kihelyezett szenzorhoz. A készülék három lábon állt. Rusty letérdelt, el�vett néhány szerszámot, és nekilátott, hogy elvégezze az egység ellen�rzését és szervizelését. Nem volt más dolgom, ezért �t figyeltem.

- Miért volt nyitva a kunyhók ajtaja? - kérdeztem. - Hallani akartátok a sikolyokat?

- Nem... nem. Közölték velünk, hogy ha belénk telepszik egy lény, nincs jogunk ahhoz, hogy gyorsan végezzünk magunkkal, nincs jogunk ahhoz, hogy megöljük azt, ami bennünk van. Azokat az embereket bezártuk, de résnyire nyitva hagytuk az ajtót, hogy az újszülöttek távozhassanak. - Lehajtotta a fejét. - Jocasta azért tartotta �ket odabent, hogy mi, a többiek ne láthassuk az inkubátorok kínlódását, ne láthassuk, ahogy a fiatal xenók kirobbannak az emberek mellkasából. Úgy bánt velünk, mintha a gyerekei lennénk. Ritualizálja és szentté változtatja a rossz dolgokat. Olyan ez, mint amikor a katolikus egyház megünnepli Krisztus megkínzatását és megcsonkítását, kedves ünneppé változtatja azt a napot; olyan ünneppé, amihez aranyos nyuszikákat meg langymeleg napsugarat társít. Az embereknek persze tetszik az ilyesmi.

Abban a komor pillanatban több részletet is sikerült megtudnom a helyr�l, meg a tudósok életér�l.

- Sajnálom, Rory - mondta Rusty halkan. - Nem lett volna szabad így beszélnem anyádról. Nem erre neveltek.

Letérdeltem melléje. - Azt hiszem, nagyon jól sikerült megfogalmaznod, hogy milyen. A dicséret láthatóan jól esett neki. Folytatta a munkáját. Ahogy végigpillantottam a Kék-völgyön, olyan érzésem támadt, mintha

egy halálos sivatag egyetlen oázisát szemlélgetném. - Szóval az ajtók azért maradtak nyitva, mert anyám azt akarta, hogy a

kis szörnyetegek életben maradjanak?

- Anyád szerint nincs jogunk megölni �ket - mondta Rusty. - Ezért persze nem ítélem el �t.

- Nem? - Mindannyian tudtunk a dologról. Egyetlen részletet sem titkolt el. - Jó lesz hazatérni, igaz? Ahogy rám nézett, láttam rajta minden félelmét és fájdalmát. Kiváló lehet�séget kaptam. Amikor az ember kihallgatja a tanúkat, tudnia

kell, mikor nyomuljon, és mikor ugorjon el�re vakmer�en. - Hány embert vesztettetek, Rory? - kérdeztem, ügyelve a hangsúlyomra.

- Nincsenek a kihelyezett állomáshelyeken, már nem is élnek, igaz? Lassan megrázta a fejét. A szája úgy rángott, mintha hányni készülne. Ismét feltettem a kérdést. - Hányan haltak meg? - Istenem, azt hiszem, err�l tényleg nem beszélhetnék! - Mindenképpen meg fogom tudni. Többé nem lesz titok. Ötvenketten

érkeztek a bolygóra. Hányan haltak meg ezek közül? Mintha egy szelep nyílt volna meg benne, úgy kezdett beszélni. - Harminchatan. - Kétségbeesetten nézett rám. - Nem élhetünk itt. Ezen a

helyen nem végezhetünk kutatásokat. A küls� állomáshelyeken mindenkit megtaláltak. Nem adták fel. Ismerik a pszichológiai hadviselés lényegét.

- A húgom azt mondta, kivártok. Azt mondta, öt hónapba telt, hogy a lények felejtsenek.

Rusty ismét megrázta a fejét, de ez nem azt jelentette, hogy Gracie tévedett. Azt jelentette, hogy Gracie hazudott nekem - feltéve, hogy tudta az igazságot.

- Nem felejtenek - mondta. - Képtelenség kivárnunk. - Akkor meg mire készül az anyám? - mormoltam szinte magamnak. - Ha

tudja, hogy valamennyi�tökre halál vár, ha maradtok, mit akar bebizonyítani?

Rusty térdelésb�l hátrad�lt, és a sarkán ülve lenézett a mély völgybe.

- Azt hiszem, szereti �ket. - Párszor felsóhajtott, aztán hirtelen felnézett. - Menjünk vissza a hajódra! Menjünk vissza. Most, azonnal! Miért térnénk vissza az álcafüggöny mögé? Holnap akár el is indulhatunk, igaz? Elindulhatunk holnap?

Az, hogy ilyen kétségbeesetten beszélt a távozásról, meger�sítette bennem a gyanúmat. Nem számít, anyám mit mondott, ezeket az embereket meg kell mentenünk.

Megfogtam és megszorítottam Rusty karját. Bíztam benne, hogy folytatni tudjuk a beszélgetést. Fogalmam sem volt, lesz-e még alkalmam arra, hogy

ilyen sok információhoz jussak. - Ki akar még elmenni, Rusty? Ki fél megszólalni, elmondani az

igazságot? Szétnyitotta az ajkait, de miel�tt megszólalt volna, éles, elektromos

csipogás hallatszott. Rusty talpra ugrott, a fejére és az arcára rántotta a kék csuklyát és a maszkot.

Én is felálltam. - Mi a...? - Állj fel! Oda, ahhoz a falhoz! Oda, oda! Ne mozdulj! Maradj mozdulatlan! - Most be kell kapcsolnom? - A félelem szétáradt bennem. - Most mit

csináljak? - Automatikus. Húzd a fejedre a csuklyát. A tarkómhoz nyúlt. A következ� néhány iszonyú másodpercben

megpróbáltuk elrejteni a fejemet és az arcomat. Végül sikerült. Zavarba jöttem. A maszk belülr�l nézve meglep�en átlátszó volt, de Rusty arcát nem tudtam kivenni a csuklyája mögött. Az anyag olyan volt, mint egy tükrös ablak.

- Ne mozdulj! - Rusty az egyik bokorhoz taszított. Mintha egy vessz�kerítéshez vágódtam volna hozzá. - Maradj csendben!

- Ó, a picsába! - Ne káromkodj! Hogy maradhattam volna nyugton, amikor alig kaptam leveg�t az

izgalomtól? Iszonyú fizikai er�feszítésembe került, hogy a bokorhoz lapuljak. Kis híján megfulladtam, amikor megpróbáltam visszafojtani a lélegzetemet. Még soha életemben nem kínlódtam ennyire.

Rusty, mivel velem kellett foglalkoznia, végül nem tudott mellém állni, ott maradt a szakadék peremén, a háromlábú állvány és az egyik kimered�, fekete sziklaoszlop között. A k�tömb majdnem olyan magas volt, mint �. Nekivetette a hátát, katonásan vigyázzba vágta magát, és nem mozdult.

Rámeresztettem a szemem, elismer�en, és azt kívántam, bárcsak én is képes lennék ilyen szobormereven állni. A ruhája halványan fényleni kezdett, közömbösített valamit - valami hangot, valami szagot, fogalmam sem volt, micsodát -, ami elárulhatott volna minket annak, ami felénk közeledett.

Hol lehetnek? Milyen közel vannak? Vajon visszamehetünk azon az ösvényen, amelyen érkeztünk, vagy éppen abból az irányból jönnek?

Az agyamban megjelentek a korábban látott képek: szétnyílt bordák, savmarta sebek, keresztüldöfött torkok, letépett végtagok. Rájöttem, eddig csak a mészárlások nyomaival találkoztam, még sosem néztem végig, hogyan gyilkolnak a lények. Megfogalmazódott bennem egy kérdés: hogy

az ördögbe kerülök én ide? Ez volt az a pillanat, amikor az utazás, a megbízatás minden egyes

kellemes pillanata semmivé foszlott. Nem vágytam másra, csak hogy végre hazamehessek, és a sikátorokban üldözzem a bedrogozott sátánista balfékeket. �ket tudom kezelni...

A zaj... közeledett... Valami ropogott. Recsegett. Egyre közelebbr�l. A zaj... gyenge volt, de kitartó. A lábam felforrósodott, viszketni kezdett.

Az ösvényt nem müzliszer� tetemsz�nyeg, hanem id�marta kavicsok rétege borította. A közeled� hang puha volt és fenyeget�. Halk volt, de én döbbenetesen hangosnak éreztem, olyannak, ami képes átszakítani a dobhártyámat.

Még mindig lihegtem. Hogy hagyhatnám abba? Kétségbeesett igyekezettel próbáltam uralkodni magamon.

A félelem szinte elvette az eszemet. - Én is világítok? - kérdeztem vakmer�en. Rusty megmoccantotta a kezét. - Igen. Pszt! Hirtelen egy hatalmas, fekete alak jelent meg el�ttünk. Ugrott egyet, és

Rusty meg közöttem ért földet. A térdét behajlította, felkészült az újabb ugrásra. Összegörnyedve nézel�dött. Figyelt...

Meghallott minket. Elárultam magunkat! A legszívesebben fejbe rúgtam volna magam. Arra gondoltam, futni

kezdek, és ha mást nem is, de annyit elérek, hogy elterelem a dög figyelmét Rustyról. Elvégre én vontam magunkra a figyelmét, nem?

Az idegen óriási volt, nagyobb annál, amit Chantal kitömött. Hosszúkás feje legalább két lábbal az én fejem fölött lebegett. A feketén, üvegszer�en csillogó koponyán érzékszervek sora helyezkedett el. A hosszú farok elegánsan, magasra emelve, behajlítva lengedezett. A lény küls� állkapcsairól s�r� nyál csorgott.

A dög érdes, krákogó hangot hallatott. A válla feljebb emelkedett, a térde még jobban behajlott. Hosszú karmait végighúzta a sziklán. A pofájából kinyúlt a második, bels� állkapocs, a fogak összecsattantak.

Mindig is tudtam, mikor kapok kihívást. Rajta... mutasd meg magad, ha van hozzá merszed! Tudom, hogy itt vagy! Felderít� volt. Az volt a feladata, hogy kiderítse, mi van az úton, amin a

többiek haladnak. Lehet, hogy a falkáját tíz, vagy száz dög alkotja. Végül is teljesen mindegy volt, hányan vannak.

Rustytól csupán néhány lábnyi távolság választott el. A lény majdnem pontosan kett�nk között állt. Láttam, hogy ha megmoccan, ha oldalra d�l,

kicsapódó farkával eltalálja valamelyikünket. Rusty kitartott a szikla mellett. Kék ruhája halványan világított, fakó,

ezüstös aurát bocsátott ki magából. A srác értett ahhoz, hogyan maradjon mozdulatlan; irigyeltem �t az önuralmáért. Én nem boldogultam olyan jól.

A lény sziszegni kezdett, fenyeget�en morgott, és úgy fordította el hosszúkás fejét, mintha hangnyomokat keresne a leveg�ben. A ruhánk szerencsére megzavarta az érzékszerveit, képtelen volt meghatározni, merre vagyunk. Elismer�en gondoltam anyám tudósaira. Megcsinálták - megtalálták azt az anyagot, ami mindent eltakar a lények érzékszervei el�l.

Halkan, lassan kifújtam a leveg�t. A lény hirtelen felém fordította a fejét. Érezte, hogy ott vagyok, ebben

egészen biztos voltam. Ki tudja, talán az ösztönei súgtak meg neki valamit. Éreztük egymás jelenlétét. Ekkor már a félelem segített abban, hogy a

helyemen maradjak. Korábban, amikor dolgoztam, amikor nyomozóként m�ködtem, kerültem ezt a viselkedésformát.

Rusty, vagyis az ezüstös emberalak, aki t�lem pár láb távolságra volt, megmozdította a lábát, és halk neszt keltett. Alig észlelhet� hang volt, de a lény azonnal odafordult.

Meghallotta! A csonttarajos hát a szememmel egy magasságban volt. A farok olyan

közel suhant el hozzám, hogy fel kellett szegnem az államat, különben orron vágott volna.

Rusty mozdulatlanul állt az ezüstös aurában. A lény behajlította a hátát, és hüll�szer� mozgással el�rébb lépett. Szinte meg se moccant, mégis helyet változtatott. Hatalmas fejét lehajtotta, mintha arra készülne, hogy végighúzza a fogait Rusty csillámló karján. Láttam, ha még egy kicsit el�rébb hajol, megtalálja társamat.

Fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Mozdítsam meg a lábam, és vonjam magamra a dög figyelmét, ahogy Rusty tette?

Rusty ismerte a lényeket, ismerte a körülményeket, � pontosan tudta, hogyan kell élni a bestiák között. Ha történetesen az én terepemen, egy nagyváros b�nnel fert�zött negyedében vagyunk, elvártam volna t�le, hogy rám bízza a trükközést, � ne próbálkozzon meg semmivel.

Viszketni kezdett a karom. Reszketett a combom. A lény farka ismét elsuhant az arcom el�tt. Biztosra vettem, hogy a csontpengék játszi könnyedséggel lemetszenék a fejemet.

Aztán, amikor már úgy éreztem, hogy a lábam szétrobban a meger�ltetést�l, a lény lazított a testtartásán, és elfordította a fejét Rusty irányából. A bels� állkapocs visszahúzódott a pofába, a küls� fogsor mögé. A farok lejjebb ereszkedett, és abbahagyta a kígyózó csapkodást, lazán

himbálózott, hogy segítsen a test egyensúlyának meg�rzésében. A lény kecsesen mozgott, azzal a kobraeleganciával, ami miatt az anyám olyan csodálatosnak találta a fajtáját. Abban a pillanatban, a halál közvetlen közelében én is képes voltam értékelni ezt a mozgást. Anyámnak igaza volt: ezek a dögök tényleg Anubisz kutyái voltak.

A véd�ruhák kiválóan m�ködtek. Esélyt kaptunk az életben maradásra. Nem kellett csalatkoznunk a technikában.

A lény az ösvény felé fordult, ismét testtartást változtatott, és elindult. Elhaladt mellettünk, eltávolodott t�lünk.

Valami villanást láttam az ösvényen. Valami hangot hallottam, amit elektromos reccsenés követett. Rusty véd�ruhájának ezüstös aurája vibrálni kezdett, el�ször vakítóan ezüstössé, majd sárgává változott. Rusty végignézett magán. A mozdulata egyértelm� volt: felfogta, hogy bajban van. Az ösvény másik oldalán állva elborzadva döbbentem rá, hogy társam véd�ruhája nem m�ködik megfelel�en. 8

Az idegen lény hosszúkás feje Rusty felé fordult. A fogairól visszapöndörödött az ajak; figyelmeztet� sziszegést hallatott. A vállait ismét felhúzta, a térdeit behajlította, ugrani készült. A farka csapkodni kezdett.

Rusty keze megrándult; hirtelen nem tudta eldönteni, hogy az energiatelephez, vagy a ruha combrészén elhelyezett vezérl�panelhez kapjon. Minden apró mozdulattal tovább rombolta az álcát biztosító aurát. Fogalmam sincs, a lény mit látott bel�le, talán csak valami bizonytalan remegést, egy szellemszer� jelenést, de az biztos, hogy észlelt valamit, mert fenyeget�en lekuporodott.

Az agyamban egymást kergették a gondolatok. Mit kellene tennem? Eltereljem a dög figyelmét? Célponttá változtassam magam? Nem lett volna értelme támadást indítanom ellene - ez felért volna az öngyilkossággal.

Rusty pánikba esett. A ruhája sistergett, és végül egy utolsó szisszenést hallatva végleg elromlott. Rusty hátralökte a csuklyáját. Az arcát iszonyúvá torzította a félelem. Nem tudom, miért dobta le a csuklyát... Talán szeretett volna a halál szemébe nézni?

- Ó, édes istenem! - mormolta a lényre nézve, mintha azt várná, hogy a dög megérti a szavait.

Az idegen lény rettenetes üvöltéssel felelt a suttogásra. A pofája kinyílt, küls� fogai t�rökként meredeztek. A bels� állkapcsa nem nyílt szét, de hevesen és gyorsan Rusty irányába lök�dött.

A bestia Rusty felé vetette magát. Rusty felkiáltott. A lény hosszú lábaival pillanatok alatt megtette a kettejük közötti távolságot. Ahogy Rusty hátratántorodott, az idegen fogai nem a fején, hanem a kék csuklyán záródtak össze, de a hosszú ujjak és a karmok elkapták a koponyáját, és belemélyedtek a vállába. Rusty védekez�en felkapta a kezét, aminek az lett az eredménye, hogy halálos ölelésben forrt össze a bestiával.

Rusty elborzadva üvöltött, úgy érezte magát, mint a kismadár a macska karmai között. Ám még ekkor is volt benne annyi együttérzés és józanság, hogy odakiáltott nekem:

- Fuss, Rory! Fuss! Azután sikítani kezdett. Ezt a vel�trázó sikolyt semmi mással nem lehet

összetéveszteni... Szinte megkönnyebbültem, amikor megmozdulhattam, de nem szaladtam

el. Ellöktem magam a faltól, és megmarkoltam a lény farkát. Kék keszty�be bújtatott kezem pontosan beleillett a csonttaréjok közötti résbe. Minden er�met megfeszítve húzni kezdtem a farkat. Az állat a fogai között tartotta Rusty csuklyáját, kezével valahogy elkapta a szerencsétlen ember oldalát. Amikor hanyatt d�ltem - kis híján elvágódtam -, a fogak szétnyíltak, a csuklya kicsúszott közülük. A bestia rám mordult.

Nem sokon múlott, hogy nem szartam össze magam. Nem semmi látvány volt. Már az álcafüggöny mögött kiállított, kitömött idegen lényt�l is betojtam, ez pedig élt.

A bal karom alá gyömöszöltem a farkat, szabaddá tettem a jobb kezemet, és a plazmapisztolyom után nyúltam. Ösztönösen rántottam el�, és azonnal tüzeltem. A plazma lyukat robbantott a lény koponyájába, majdnem pontosan a közepére. A sav Rustyra fröccsent.

Rusty az arca elé kapta a karját. A savcseppek átrágták magukat a ruháján, az anyag füstölni kezdett. Rusty leveg� után kapkodva a szakadék pereme felé hátrált. Az egyik lábával átlépett a perem fölött. Úgy bukott alá, ahogy az üveg leesik az asztal szélér�l.

Magával húzta a lényt. Ismét elsüthettem volna a fegyveremet, de valami mással kellett foglalkoznom. A ruhám vacakolni és sisteregni kezdett. A rohadt életbe! Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a sav, vagy a plazmalöket zavarta meg az áramköröket.

Rádöbbentem, jó oka volt annak, hogy figyelmeztettek: ne vigyünk magunkkal fegyvert, ha túrázni indulunk a kezeslábasban.

Az idegen lény farka a karomra csapott, a testemre csavarodott. Elejtettem a pisztolyt. A fegyver a szakadék peremére esett, de akkor ez érdekelt a legkevésbé. Rusty a szakadékban lógott, az idegen is félig lecsúszott már, és mindkettejüket én tartottam meg. Megfeszítettem az

izmaimat, a talajba vágtam a sarkamat, hogy megtámasszam magam. Tudtam, nem sokáig tarthatok ki - a fizika minden szabálya ellenem dolgozott.

Rusty felüvöltött. Még mindig átölelve tartotta a lényt, ami még nem döglött meg. Ahogy a súly a perem felé húzott, a bal lábamat sikerült beleakasztanom a videóegység dobozába, a bal kezemmel pedig sikerült megkapaszkodnom benne. A jobbommal a fegyver után nyúltam, és elértem.

Felemeltem, hogy l�jek. Három plazmasugár vágódott ki a cs�b�l, mindhárom a jó kétezer láb mély szakadékba csapódott be. Biztos szép volt a t�zijáték, de mi valahogy nem tudtuk értékelni - valami egészen mással voltunk elfoglalva.

Ahogy a jobb lábam még közelebb csúszott a peremhez, fogcsikorgatva céloztam, és l�ttem.

A plazma telibe találta a lény hosszúkás fejét, és gyakorlatilag masszává változtatta a képz�dményt, ami az arcát helyettesítette. A koponyájából lehasadt egy jókora darab.

A bestia megrándult, de végre eleresztette Rustyt. Rusty üvöltve, kapálózva zuhant alá a mélységbe. Eleresztettem az állat

farkát, és a peremhez ugrottam. A két test egymás körül forogva száguldott a szakadék alja felé. Egy bozótos közepén csapódtak be. Rusty elnyújtott sikolya hirtelen abbamaradt.

Nem csupán egy jó embert vesztettem el - meghalt az egyetlen személy, aki rajtam kívül tisztában volt azzal, hogy a bolygón nem egy új paradicsom van kialakulóban. Fogalmam sem volt arról, a többiek hajlandóak-e hinni nekem.

Aztán... Meghallottam a ropogó hangot. A surranást. A bestiák felderít�je kimúlt, de a nagy üvöltözés nem maradt észrevétlen.

***

Felpattantam, és futásnak eredtem. A jobb kezemben még mindig ott volt a plazmapisztoly. A bal keszty�met elvesztettem, valószín�leg akkor csúszott le a kezemr�l, amikor eleresztettem a lény farkát. A ruhám már nem sistergett - érthet�, hiszen abbahagytam a lövöldözést. Végigrohantam a lejt�n. Hallottam a lények cserregését és sziszegését. Fogalmam sincs, hányan lehettek, de végig a hátam mögött voltak. Megpróbáltam bemagyarázni magamnak, hogy csak odaképzelem �ket, de hiába próbálkoztam ezzel. Tényleg ott voltak, és tényleg egyre közelebb kerültek hozzám.

A lejt� aljában megálltam. Leveg� után kapkodva megpróbáltam összeszedni magam. Mozdulatlanul álltam, hogy a ruhám beindítsa magát, és álcává változzon. Ha egy dögöt át lehetett verni a kezeslábassal, akkor a többit is meg lehet téveszteni. Talán egy egész falkát is... Reméltem, hogy így van.

Megpróbáltam szobormereven állni. Talán nem csináltam jól. A ruha halkan zümmögni, és ragyogni kezdett, de aztán reccsent egyet, és kész. Tönkrevágtam! Biztos azzal, hogy plazmával lövöldöztem. Az elektromágneses impulzus megsütötte az egyetlen reményemet!

Valahogy túl kellett élnem a dolgot. Valahogy meg kellett mentenem azokat az embereket. Ha a kutatók között vannak még olyanok mint Rusty, akik félnek beszélni, egyáltalán megszólalni, nekem kell kihúznom �ket a csávából. Ráadásul ott volt Clark és Bonnie is, akik már szintén anyám b�vkörébe kerültek. Meg kellett tudniuk, milyen mészárlás ment végbe a bolygón.

Ahogy hátranéztem, hirtelen megjelentek a lenyugvó nap utolsó sugaraiba burkolózó domb tetején. Láttam �ket, a fekete sziluetteket a vöröses égbolt háttere el�tt. Fejek és farkak, karmos kezek, tarajok - a falka messzir�l olyan volt, mintha tucatnyi dögöt olvasztottak volna össze egyetlen lénnyé.

A ruhám ismét sercent egyet, mintha azt mondaná: „Indulás!" Futás közben kétszer hátral�ttem a vállam fölött. A dörrenéseket

fájdalmas rikoltások és dühödt üvöltések követték. A ruhám még egyszer, utoljára reccsent egyet, aztán megadta magát. Nem bírta a pisztoly energiamezejét. Kész. Ennyi...

Befordultam egy sarkon, végigrohantam a rothadó tetemek között, és közben az járt a fejemben, hogy ha nem teszek valamit, hamarosan az egész bolygó ilyen mészárszékké, ilyen dögtemet�vé változik. Persze akkor még elképzelni sem tudtam, mit mondok a többieknek, ha esetleg sikerül életben maradnom, és eljutnom hozzájuk. Vajon vannak még Rustyhoz hasonló renegátok a kutatók között? Az, hogy a ruhája felmondta a szolgálatot, nem lehetett véletlen. Friss energiatelepet vett magához, miel�tt elindultunk... Vajon tényleg friss volt? Nem állt rendelkezésemre egy helyszínel� csapat, amely kideríthette volna az igazságot.

Lehet, hogy anyám erre gondolt, amikor Rusty utolsó sétájáról beszélt? A nyakamon voltak. Nem tudtam, képesek-e utolérni, egyáltalán akarnak-

e utánam jönni, de nem is izgatott különösebben a kérdést. Biztos megdöntöttem egy-két rekordot, miközben menekültem. Volt, hogy seggen csúsztam le egy-egy lejt�n, de szerencsémre ezzel is id�t nyertem.

Amikor ismer�s terepre értem, olyan diadalérzet áradt szét bennem,

mintha biztos lenne, hogy megúsztam a kalandot. Amikor aztán megláttam azt a terepszeletet, amir�l tudtam, hogy nem más, mint a kivetített álcafüggöny, hirtelen megálltam.

Nem mehettem be a függöny mögé. Nem árulhattam el a többiek hollétét. Ha csak egyetlen dög meglátja, hogy hol t�nök el, a kutatók és a velem érkezett emberek is elpusztulnak.

A gyomrom görcsölt a félelemt�l, de elfordultam az álcafüggönyt�l, és tovább futottam. Bíztam benne, hogy a hajónk felé tartok. Reméltem, hogy eljutok odáig, és lesz valaki, aki leereszti nekem a rámpát és kinyitja az ajtót. Nem tudtam, kívülr�l hogyan kell kezelni a zsiliprendszert - ezt nem mutatta meg senki; eszünkbe sem jutott, hogy szükségem lehet erre az információra.

Még az álcafüggöny közelében voltam, amikor a lények is befordultak a sarkon, és a közelembe kerültek. Elszáguldottak a rejtekhely el�tt, felém tartottak. Ismét l�ttem párat, abban bízva, hogy megijesztem �ket. A fegyverem töltete kezdett gyengülni, már majdnem kifogyott. Nem támadófegyver volt, önvédelemre tervezték, és már legalább kilencszer elsütöttem egymás után.

Önvédelem? A szó is viccnek t�nt. A xenók falkája mögöttem dobogott, és hirtelen el�ttem is megjelent két

lény. Azok is felém tartottak. Megálltam. Sehová sem mehettem. Mindkét oldalamon üvegoszlopok

magaslottak. Csapdába kerültem. Üvöltözni kezdtem - mást nem tehettem az életemért. Természetesen tudtam, hogy semmit sem érek el a kiáltozással, mégis megtettem. Üldöz�im még közelebb jutottak hozzám.

Ahogy bekerítettek, egyikük kilépett a körb�l. Valószín�leg � volt a vezér, vagy csupán az a példány, amelyik el�ször észrevett. A fejéhez vágtam kiürült plazmafegyveremet. A pisztoly tompán koppant egyet a hosszúkás koponyán, és a földre esett. Az állat lenézett rá, én pedig rátámaszkodtam az egyik üvegoszlopcsonkra, és megeresztettem életem leger�sebb rúgását.

Sikerült kirúgnom pár fogát. Szép találat volt, de nem túl eredményes: csak annyit értem el, hogy a dög még dühösebb lett.

- Gyere! - üvöltöttem. - Gyere csak! Oldalra billentette a fejét, és sziszegni kezdett. Az állkapcsa szétnyílt,

kilök�dött a bels� állkapocs, és csattogva közeledett felém. A többiek körülvettek minket, áthághatatlan falat alkottak körülöttünk. A szívverésem lelassult. Ahogy beletör�dtem a sorsomba, ismét kaptam leveg�t.

- Csináld! Gyorsan csináld! - mondtam. A lény megállt el�ttem, fenyeget� pózt vett fel. Az állkapcsa az arcomtól

pár hüvelyknyire csattogott. A szél hátán halk, puha nesz érkezett. Valahonnan a sziklák mögül jött,

az üvegoszlopokon túlról, messzir�l - olyan volt, mint a mennydörgés. Nem, nem mennydörgés volt, hanem... Inkább egy rézfúvós hangszer

hangjára emlékeztetett, mintha egyszerre fújtak volna ki egy hangot egy szaxofonon, meg egy pozanon. El�ször azt hittem, a vér fagy meg bennem, annak van ilyen hangja, de aztán rájöttem, hogy nem a képzeletem játszik velem.

Az el�ttem álló lény felemelte a fejét, és úgy fordította oldalra hosszúkás koponyáját, mintha megpróbálná meghatározni a hang forrását. Társai hasonlóképpen cselekedtek, mindegyik ugyanabba az irányba fordította a fejét. Még élek? Pár másodpercig nem voltam biztos ebben.

A hang egyre er�södött. A lények felegyenesedtek, kihúzták magukat, és a talaj fölött vízszintesen kinyújtották a farkukat. Az agyuk, vagy az a valami, ami az agyukat helyettesítette, hullámzani és válaszképpen zsongani kezdett. Ugyanazt a hangot adták ki magukból, ami a távolból érkezett.

Az el�ttem álló lény hátralépett. Leeresztette a kezét és a farkát. Lejjebb ereszkedett a válla és a feje. Passzív pózt vett fel. Sosem akartam az idegenek közelébe kerülni, eszem ágában sem volt, hogy megismerjem �ket, abban a pillanatban mégis nagyon sok mindent megtudtam róluk.

A mormogó hangon túlról emberi hangok ütötték meg a fülemet. A domb tetején MacCormac ezredes jelent meg, mellette pedig Clark t�nt fel. Carmichael, Edney, Pocket, Bonnie és Tad kísérte �ket, és valahonnan el�került az anyám is. Az anyám megfogta MacCormac karját, aki már lövésre emelte a fegyverét. Edney kénytelen volt belerúgni Tadbe, aki nem akarta megengedni neki, hogy a vállához szorítsa a puskát. A jelek szerint a társaim anyám tiltása ellenére léptek ki az álcafüggöny mögül. Anyám és Tad utánuk lépett, hogy megfékezzék �ket.

Carmichael és Edney már készen állt a tüzelésre, csak MacCormac parancsát várták.

Felemeltem a kezem, hogy jelt adjak nekik: megállj! MacCormac, akinek soha, semmi sem kerülte el a figyelmét, leintette az

embereit. A tengerészgyalogosok gondolkodás nélkül engedelmeskedtek neki.

A zsongó hang lágyabbá vált; az idegenek mintha kórusban énekeltek volna - egy olyan kórusban, aminek egy láthatatlan, égi karmester vezényelt. Lehajtották a fejüket, behúzták a farkukat, leeresztették a karjukat, és megnyugodtak. Abban a pillanatban fekete viharfellegekre emlékeztettek.

Ismét intettem a társaimnak, hogy maradjanak nyugton, ne törjék meg a varázst. A fejemben egy kérdés motoszkált: vajon mit látnak az idegenek?

Az el�ttem álló xeno, amelyik pár pillanattal korábban arra készült, hogy leszedje a fejemet, hirtelen ellazult. A mély hang elhalt, a visszhangja beleveszett a semmibe. A táj ismét békéssé és mozdulatlanná vált. A nap utolsó sugara megcsillant a lény fején.

Eltoltam magam az oszlopcsonktól, és a lábamat szétvetve megálltam a lény el�tt. Kísérteties volt, megvallom. Miután már beletör�dtem, hogy véget ér az életem, ismét bátorság áradt szét bennem. Fejbe vágtam a lényt.

A feje oldalra billent, azután vissza, az eredeti pozíciójába. A xeno meg se moccant. Nem akart harcolni velem, nem akart visszaütni. Nem akart - vagy nem engedték meg neki. Nem tudtam, melyik megállapítás van közelebb az igazsághoz.

Lehúztam a keszty�t a jobb kezemr�l, és a lény szájára csaptam vele. Megrázta a fejét, valahogy úgy, ahogy a lovak szokták, de nem támadott

rám. - Na, te szarzsák! - morogtam. Szerettem volna megkérdezni anyámtól, mi a véleménye a dologról. Erre

is biztosan tudta a választ. Anyám, mintha valamiféle mentális jelzést kapott volna, el�rébb lépett,

eltávolodott a többiekt�l, MacCormact�l, a tengerészgyalogosoktól, Bonnie-tól, Clarktól, Pockett�l és Tad-t�l, akik a mozdulatlanságtól döbbenten, de menekülésre készen álltak. Anyám közelebb jött, belépett az idegenek közé. A xenók feléje fordították szem nélküli fejüket, és békén hagyták.

- Mi folyik itt? - kérdeztem halkan. - Mi... Mi ez az egész? Anyám kekiszín� ruhába bújtatott, törékeny, csinos teste finom, balettos

lépésekkel közeledett felém. Le se tudta volna tagadni, hogy fiatalkorában táncolt...

- Elmondom, mi folyik itt - mondta halkan. - Egy óriási ugrást tettünk el�re!

A mellkasomat fájdalmasan járta át a félelem, ahogy ott álltam az idegenek gy�r�jében. Anyám a szája elé tartotta a csuklóját, és aktiválta a kommunikátorát.

- Mindenkinek! Gyertek ki. Biztonságos. Graciella, mindenkit hozz ki! Ez történelmi jelent�ség� pillanat, mindenkinek látnia kell.

Csupán néhány perc kellett hozzá, hogy a húgommal az élen megjelenjenek a kutatók. Gracie szótlanul bámult, látszott rajta, nem igazán érti, mi történt. Diego, Zaviero, Chan-tal, Dixis, Neil és Olivér is éppen olyan tanácstalanul nézel�dött, mint a többiek. Tényleg meghökkent� volt. Az

anyám felszólítására, kérdez�sködés nélkül jöttek el�. Lehet, hogy jobban féltek a f�nökasszonytól, mint az idegenekt�l? Elképzelhet� ez?

És ott volt anyám, aki felemelt karjával mintha megáldotta volna a körülöttem álló lényeket. Korábban azt mondta, látnunk kellene bizonyos dolgokat. Talán arra gondolt, hogy látnunk kellene �t.

- Rajta - mondta a hallgatóságának. - Rajta, legyenek tanúi valamennyien... És maguk arra készültek, hogy megsemmisítsék ezeket a lényeket! Most már nyugodtan hazamehetnek. Legyenek tanúi ennek az evolúciós ugrásnak! Megmondtam el�re, hogy ez fog történni. A természet kontrollálja �ket. - Úgy tárta szét a karjait, mint valami varázsló. - Nyugodtan járkálhatunk közöttük!

***

Szerintem a történelem során nem volt még egy olyan elégedett ember, mint amilyen anyám volt abban a transzcendentális pillanatban. Egészen biztos, hogy � vallási élményként élte át a dolgot. Az istenek kaput nyitottak el�tte és beinvitálták.

Megengedte nekünk, hogy a tanúi legyünk, de azt már valószín�leg nem akarta, hogy vele együtt mi is belépjünk.

Döbbenten álltunk, vártuk, hogy megtörjön a varázs, és kirobbanjon a káosz. Egy ideig erre nem került sor. Azután mégis...

Már éppen kezdtük azt hinni, hogy tényleg biztonságban vagyunk, amikor egy halk, cserreg� hang megtörte a csendet. Hallottam, ahogy Bonnie lélegzet után kapkod. A szájához emelte a kezét. MacCormac jobbra fordult, azután balra. Carmichael és Edney a fegyverét szorongatta.

Hirtelen megjelentek az egyik üvegoszlopról a másikra szökken� arcmászók. Pocket felém, a kifejlett xenók irányába taszította Bonnie-t. Tad és Gracie összeölelkezett - talán utoljára. Az arcmászók hihetetlen sebességgel mozogtak, érezték, hogy közülük jónéhánynak sikerül elérnie a genetikailag beléjük kódolt célt: bejuttathatják a testükben hordozott magot egy gazdatestbe. Mi meg eközben csak álltunk, mint a levadászásra váró kacsák...

- Istenem! - sóhajtott fel Gracie. - Csapda... Anyám körbefordult, és felmérte a helyzetet. Hála neki, mind együtt

voltunk. Mindenkit kiparancsolt, hogy tanúja legyen a csodának. MacCormac villámgyorsan a vállához emelte a fegyverét, de a paraziták

akkor már támadtak - mindegyik egyszerre ugrott. Egy sort�z végezhetett volna velük, ugyanakkor velünk is. MacCormac már csak abban reménykedhetett, hogy sikerül telibe találnia pár dögöt, miel�tt azok

letepernek minket. Aznap már harmadszor készültem fel a halálra, és harmadszor kaptam

sokkot. Az anyám közelében álló kifejlett idegen lények felemelték a kezüket, és elkapták a leveg�ben röpköd� arcmászókat - a halászok jutottak eszembe, akik kiszedegetik a hálójukba akadt rákokat. Egyre több arcmászó jelent meg, de a kifejlett katonák elkapdosták �ket. A sikolyok olyan élessé váltak, hogy üvöltve a fülünkre szorítottuk a kezünket, és a földre rogytunk. A kifejlett xenók eközben széttépték az elcsípett arcmászókat, kiszaggatták a végtagjaikat, a farkukat, a sziklákhoz csapdosták, majd elhajították �ket. Sav fröcsögött, a széttör� csontok pedig úgy ropogtak, mint a t�zijáték-rakéták. A tisztás, amelyre egy perccel korábban még takaróként borult a béke, egyszeriben mészárszékké változott. Az arcmászók megpróbáltak a közelünkbe férk�zni. Bonnie-ra néztem, azután MacCormacre, akit az utolsó el�tti másodpercben mentettek meg a feln�tt xenók.

Iszonyú volt a mészárlás. Döbbenten bámultam. A xenók ahelyett, hogy ránk támadtak volna, a

saját fajtájuk, az arcmászók ellen fordultak. 9

Gyerünk! - MacCormac az álcafüggöny irányába mutogatott, aztán elkapta az anyám kezét, és kirángatta �t az arcmászókat irtó xenók közül. Átugrottam két csapkodó farok között, és elindultam MacCormac felé. Oldalról hirtelen egy arcmászó vágódott be elém. Nyolc lábbal kapálózott a leveg�ben, miel�tt nekicsapódott az egyik sziklának, és szétken�dött rajta, mint éji bogár a szélvéd�üvegen. El�re vet�dtem, és közben sikerült kikerülnöm azt a kifejlett xenót, amelyik azért ugrott felém, hogy még a leveg�ben elcsípje a fejemre pályázó arcmászót. A rákszer� lény felvisított; a feln�tt visszalökte a körülöttem tomboló káosz közepébe.

Az emberek igyekeztek közelebb jutni egymáshoz; megpróbáltunk kimenekülni a forgatagból. MacCormac leadott pár lövést, és szétfröccsentett vagy két arcmászót. A tengerészgyalogosok azon voltak, hogy ösvényt vágjanak a felfordulásban.

Engem Pocket húzott fel a sziklára. - Mit m�veltél? - kérdezte. - Valahogy feldühítettem �ket. Mozgás! Tad Gracie-t vonszolta maga után, Clark Bonnie-nak próbált segíteni.

MacCormac anyámmal foglalkozott. A tengerészgyalogosok utat törtek

nekünk, mi pedig kétségbeesetten menekültünk a skorpiólényeket irtó xenók közül.

Észrevettem a kínálkozó lehet�séget, és ezzel szerencsére nem voltam egyedül. Szerintem el�ször fordult el�, hogy a bolygón tartózkodó emberek ugyanazt a célt próbálták elérni. Visszamenekültünk oda, ahonnan jöttünk, az álcafüggöny mögé, és közben valamennyien abban reménykedtünk, hogy az idegenek nem látják meg, hol t�nünk el. Van olyan helyzet, amikor az embernek vakon kell cselekednie, körültekintés és mérlegelés nélkül. Ilyenkor aztán már csak az marad, hogy reménykedik.

A sorban én voltam az utolsó. Összehúztam magam mögött a függönyt, majd gyorsan végigpillantottam a terepen. A jelek szerint egyetlen idegen lény sem vette észre, hol t�ntünk el, de még mindig hallottam �ket. A gyilkolás zajai hullámként gördültek végig a völgyön és a dombon, csakúgy, mint a kiontott sav maró b�ze.

- Húzd már össze! Húzd össze! - lihegett mellettem Clark. Összerántotta a függönyt. - Nem láttál még eleget?

- Bárcsak tudnám, mit láttam! Hol az anyám? F�nökasszony! - Igen. Itt vagyok. - Anyám szinte elveszett a nála magasabb emberek

között. - Halkabban! Óriási er�feszítésembe került, hogy halkabbra fogjam a hangomat.

Átfurakodtam Tad és Gracie között, és odaálltam anyám elé. - Mi volt ez? Mi történik itt? Gracie elém állt. - Ne beszélj vele ilyen hangon! - Ilyen hangon? Mi volt az, amit végignéztünk? Miért estek neki a kifejlett

egyedek az arcmászóknak? Anyám járkálni kezdett. - A jelek szerint átértékeltek bizonyos dolgokat. - Ezzel kapcsolatosan még el kell végeznünk pár vizsgálatot - mondta

Gracie idegesen. - Kísérleteket kell végeznünk... Megfigyeléseket. Összehasonlításokat...

Felmordultam. - És mi lenne, ha elhúznánk innen, és kés�bb, valamikor a jöv�ben

végeznénk el ezeket a bizonyos kísérleteket? Anyám felénk fordult. - Hallgassatok el mindketten! Most az életünket teszitek kockára a

zajongással! - Ó, igen! Ezt pedig igazán nem szeretnénk. De ismerd be, hogy

kicsúsztak a dolgok a kezeid közül! Ha egyáltalán ott voltak. Anyám rám villantotta zöld szemét.

- Egyáltalán nem. - Mi történik itt? - kérdeztem. - Ezek nem bántottak minket, nem harcoltak

ellenünk. Mi lehet az oka annak, hogy a ragadozók ilyen hirtelen megváltoznak?

- Mintha rájuk tört volna a zabálhatnék - jegyezte meg Bonnie. - Csak az a furcsa, hogy a saját fajuk ellen fordultak. Persze, ha az állatokat elkapja az �rület, semmi sem nevezhet� furcsának... Ráadásul �k nagyon is megválogatták, mit ölnek meg. Az egyik lény lerántott a lábamról egy olyan pókot, és egyszer�en kettétörte. - Megmutatta a lábát; a nadrágja szára széttépetten lógott.

Bólintottam, és Bonnie lábára mutattam. - Tessék! Miért ölték meg a saját fajtájukat? Miért védtek meg minket? Clark, aki közben leült az egyik ládára, felemelte a fejét. - Mert megvédtek minket, igaz? Bonnie kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán mégis

csendben maradt. A jelek szerint zavarta, hogy olyan tapasztalt tudósok el�tt kell beszélnie, mint anyám meg a húgom. Hozzájuk képest kezd�nek érezte magát.

- Rajta, mondd csak! - biztattam. - Ó, én csak... - Rajta! Bonnie elpirult. - Az agresszív ragadozók csupán három dolgot védelmeznek… A

kicsinyeiket, a felségterületüket, és a prédájukat. - Ó, ezzel most igazán sokra megyünk! - gúnyolódott Gracie. - Most

legalább tudjuk, amit minden kisiskolás tud. - Felém intett. - Ilyen szakért�ket hoztál magaddal? Ilyenek véleményére hagyatkozol, amikor kérd�re vonsz minket?

- Meg se kérdezitek, mi történt Rustyval? Anyám komoran nézett rám. - Rusty óvatlan volt. Túl sok id�t töltött odakint. Semmi kétség, miattad. Tovább járkált. Összef�zte a mellén a karját, összepréselte az ajkait. - De ez tényleg újdonság - ismerte el. - A tudomány számára valóságos

kincs a viselkedésformák ilyen mérték� változása. Még sosem figyeltek meg ilyen típusú változásokat ilyen nagy számú egyednél. Az élet, úgy látszik, visszaüt. - Megállt Clark el�tt, a szemébe nézett. - Szálljanak vissza a hajójukba, és menjenek el. A csapatom most nem hagyhatja el a bolygót. Hónapokig eltarthat az újabb vizsgálat. Most megfigyelhetjük a xenókat. Katalogizálhatjuk szokatlan viselkedési formáikat. Kincset találtunk. Mostantól fogva minden másképpen van, mint eddig volt. A xenók

elfogadtak minket. Bonnie szeme elkerekedett; végre � is megértette, hogy anyám valójában

megszállott. Sosem szerettem végignézni, amikor valakiben meghalnak az illúziók, de örültem, hogy Bonnie végre teljes mértékben az én oldalamon áll.

- Bármi is történik - folytatta anyám -, senki sem hagyhatja el a védett zónát, amíg nem lesz teljesen tiszta a terep. Pillanatnyilag nem áll módunkban megfigyelni és meghatározni ezt a viselkedési formát...

- Ostobaság! - mondtam. - Ha járkálhatunk közöttük, akkor most kell elindulnunk, mert jobb id�pontot úgysem találhatunk.

- Márpedig éppen most kell itt maradnunk! - ellenkezett anyám. - A természet új utat mutatott nekünk. Hónapokba beletelhet, míg felderítjük. Évekbe! Tanulmányozhatjuk �ket, és közben megvédenek minket!

- Ezt a munkát egy csapat szintetikus is el tudja végezni - mondtam legalább olyan ingerülten, mint anyám. - Ideje öszepakolni, hálát adni azoknak, akik az életüket áldozták az ügyért, és szépen elhúzni innen. Az lesz a legjobb, ha valamennyien átmegyünk a hajóhoz, és itt hagyjuk ezt az egész francos bolygót! Még ma este.

- Szerintem is! - szólalt meg Pocket. - Jól hangzik - mondta MacCormac. Gracie az ezredesre nézett. - Remek! így beszél az az ember, aki a halálba vezette a katonáit, aki

még azt sem fogta fel, hogy valójában mivel áll szemben! Mondja, mikorra tervezi a következ� pikniket?

- Abbahagyni! - mondta anyám. Megpróbált uralkodni magán, miközben elém lépett. - Elmehettek, de csak reggel, amikor már rendez�dött a helyzet. A zóna most meglehet�sen veszélyes. Senki sem lehet olyan balga, hogy megfogadja a fiam szeleburdi tanácsát.

- Úgy emlékszem, azt mondtad, estére bemásznak a föld alá. Ebb�l az következik, hogy éppen az este a legmegfelel�bb id�pont a távozásra. Áruld már el, légy szíves, ismered ezeket a lényeket, vagy nem?

- Egyetértek Mr. Malvaux-val - mondta az ezredes. - Amint lehet, elindulunk, és a kutatók is velünk tartanak. Nem t�rök ellenvetést. A helyzet túlságosan veszélyes ahhoz, hogy bárkit itt hagyjunk.

Anyám összehúzott szemmel nézett MacCormacre, de nem szólt egy szót sem. A háta mögött Gracie megvet�en húzgálta az orrát. Tad a húgom vállára tette a kezét, de � is hallgatott.

- Szeretném végiggondolni ezt az egészet - mondta Clark. - Most semmiképpen sem mehetünk ki. Nagyon könnyen el�fordulhat, hogy a xenók ismét ellenünk fordulnak.

- Megvárhatják, amíg továbbmennek - mondta anyám. - A hajóval kapcsolatos döntéseket reggel is meg lehet hozni. Egy ilyen telepen az embernek meg kell tanulnia, mi a türelem. Ilyen helyen tudni kell várni. - Ránézett a riadt, zavartan bámuló emberekre. - Neil, kedvesem, ellen�rizd, hogy a videóegységek rögzítik-e a képeket. Szeretném, ha lenne anyagunk err�l a viselkedésformáról. Chantal és Ethan, amint lehet, dolgozzátok fel az adatokat. Ha nagyobb falkák érkeznek, ismernünk kell a csapaton belüli kisebb egységek és egyedek mozgási és viselkedési mintázatát. Paul, meg kell tudnunk, történt-e valamilyen atmoszférikus változás. Diego, Dixie, és a többiek… Most ne azzal foglalkozzatok, hogy milyen lehet�ségeket szalasztunk el. Menjetek a helyetekre. Gy�jtsetek adatokat. Találjatok válaszokat.

A sápadt és zavarodott Neil bizonytalanul körbenézett. Úgy viselkedett, mintha el sem hinné, hogy ilyen hétköznapi feladatot kell végeznie egy ilyen monumentális pillanatban. Elindult a folyosólabirintusban. Chantal és Ethan követte, majd kisvártatva Paul, a meteorológus és geológus is elsietett. Diego, a bakterológus még egy kis ideig ott álldogált, de végül � is elindult. Zaviero idegesen körbenézett, majd munkához látott. Pár perccel kés�bb már csak Bonnie, Clark, Pocket és a tengerészgyalogosok maradtak velem, meg persze anyám, Gracie és Tad. Egy triót elvileg könnyebb megdolgozni, mint egy nagyobb csapatot; elvileg, mert ebben az esetben ez nem volt igaz.

Én is arrébb mentem, mert át kellett gondolnom a helyzetet. Anyám mindig a legrosszabbat hozta ki bel�lem, még akkor is, amikor nem ez volt a célja.

- Hé, Rory! - Clark felállt, és utánam jött. Megfogta a karomat, és oldalra fordított. Szemügyre vette a lábamat. - Te vérzel.

Megfordultam, és felfedeztem, hogy a jobb combom hátulsó részén van egy seb. Felszakadt a véd�ruhám, és a b�röm is.

- Oké, kösz. - Ellássam a sebedet? - kérdezte Bonnie. - Van... itt egy orvosi táskám.

Valahol... Ismét a vérz� combomra néztem. Clark a karomat fogta. Szótlanul

álltunk. Egészen más dolgok jártak a fejünkben. Abban a higgadt pillanatban, ahogy a lábamat, a sebemet bámultam, eszembe jutott valami. Ragadozók. Préda. Felségterület. Préda. Préda...

Senki sem tudta, hogy a xenók esznek-e emberhúst. Csak abban voltunk biztosak, hogy használnak minket. Lehet, hogy nem is prédaként tekintettek ránk. Talán valami mást jelentettünk a számukra. Nem mi voltunk a prédájuk. Nem voltunk azonosak a kicsinyeikkel, és semmi közünk sem volt

a felségterületükhöz... Viszont ha így van, miért védtek meg minket? - Jól vagy? - kérdezte Clark. Pislogva néztem rá. �szinte arca, kócos, vörös haja, és az irántam való

�szinte aggodalom jelei láttán ismét rájöttem, mennyire egyszer� és tiszta ez az ember.

Ez az ember, akinek végig kellett néznie, hogyan foszlanak semmivé az álmai.

- Egyszer� - mormoltam. - Kell, hogy legyen egy egyszer� válasz. Valamennyien rám néztek, de úgy, mintha egy húshéjú tojás lennék, ami

pillanatokon belül szétnyitja a fels� részét. - Például? - kérdezte Clark. A fájdalom végül eljutott az agyamig. Lüktetni kezdett a combom. - Még nem tudom - mondtam halkan. - De mi van akkor, ha elmúlik ez a

hangulatuk? A válasz ott lebegett el�ttünk, de nem akartam megragadni.

- Graciella - szólalt meg az anyám. - Kérlek, Taddel együtt ellen�rizzétek a határvonalakat. A h�keres�kkel is. Ellen�rizzétek a bejáratokat és az �röket. Azt hiszem, egyel�re biztonságban vagyunk, de nem tudhatjuk, meddig viselkednek így a xenók. Új fejezet kezd�dött a kutatásunk történetében. Kötelesek vagyunk adatokat gy�jteni róla. Reggelig már semmi különös nem fog történni. Akkor majd visszakísérjük ezeket a hívatlan látogatókat a hajójukhoz. - Clarkra, majd rám nézett.

- Törvényesen nem kezdhetik meg egy bolygó megtisztítását, ha azon feltételezhet�en értelmes életforma van jelen. Ezzel megoldottuk a dilemmát. Látogatóink békésen távozni fognak.

- Én erre azért még nem kötnék fogadásokat - figyelmeztettem. Nem akartam, hogy tovább éljen a saját fantáziavilágában.

Anyám rövid hatásszünet után megfordult, és kivezette a húgomat meg Tadet a helyiségb�l.

Egyedül maradtunk. Mi, a hívatlan látogatók. - Ülj le ide, Rory! - Bonnie szétnyitott egy összecsukható széket, amit

Pocket nyomott a kezébe. - Bekötözöm a sebedet. - Vesd le a ruhádat - mondta Pocket. Úgy szorgoskodtak körülöttem, mintha valamennyien ápolók lennének.

Lerángatták rólam a véd�ruhát, a padlóra hajították. Felvettem a pólót meg a melegít�t, amit Pocket kapott el� valahonnan - valódi üzletember volt, még egy teljesen ismeretlen helyen is szert tudott tenni pár holmira. Értett az ilyesmihez, ez egészen biztos. Egyszeriben sokkal kényelmesebben, ugyanakkor sokkal sebezhet�bbnek éreztem magam.

Clark leültetett a székre - addig észre se vettem, hogy az állomáson

vannak valódi székek. Oldalt fordultam, hogy Bonnie kitisztíthassa a sebemet. Fogalmam sem volt, hol és hogyan sérültem meg; lehet, hogy az egyik xeno vágott meg a farkával, de az is lehetséges, hogy valamelyik vörös üvegszilánk hasította végig a combomat. Nem érdekelt különösebben a dolog.

Clark leült, MacCormac és két tengerészgyalogosa is megpróbált kényelembe helyezkedni, de úgy, hogy azonnal felpattanhassanak, ha arra van szükség.

- Nem kérdezte meg - mormoltam. - Kicsoda és mit? - Pocket letérdelt Bonnie mellé, és segített neki a

sebem ellátásában. - Az anyám - mondtam. - Meg se kérdezte, mi történt Rustyval. Csak

annyit mondott, hogy nem volt elég körültekint�. Nem érdekelte, mi történt vele, hogyan halt meg.

- Szerinted nem tör�dik a dologgal? - Szerintem már rég tudta. MacCormac közelebb hajolt, hirtelen feltámadt benne az érdekl�dés.

Hátrébb parancsolta a két fiatalabb tengerészgyalogost, akiken látszott, hogy félnek, és nagyon nem érzik magukat elemükben.

Clark megrázta a fejét. - Ne akard, hogy paranoiássá váljunk, Rory. Tudod, hogy a telepr�l

mindent látni a videókon keresztül. Anyád valószín�leg azért tudott a dologról, mert végignézte az egyik kamera adását. Nyugi, rendben?

- Nyugodjak meg? Itt ragadtam egy csomó ökoterrorista bogárbuzi között! Anyám talán err�l álmodott? Arról, hogy ilyen izék között éljen? Talán komolyan elhiszi, hogy élhet közöttük, valóban közöttük, ha eléggé megismeri �ket? Ez nem expedíció! Ez egy szekta!

- Bonnie, neked mi a véleményed? - kérdezte Clark. - Te orvos vagy, sok mindent tudsz az állatokról... Hallottál már olyasmir�l, aminek tanúi voltunk?

Valamennyien Bonnie-ra néztünk, aki zavarba jött ett�l, és elvörösödött. - Nem vagyok szakért�... Mrs. Malvaux-nak talán igaza van, de... - Mondd csak! - biztattam. - Legalább olyan okos vagy, mint �. Szerényen elmosolyodott.

- Ó, izé... Kösz. - Igaza volt? - kérdezte Clark. - Lehet, hogy valami változás megy végbe

a lények között? Lehet, hogy emiatt a változás miatt egymásnak esnek, és békén hagynak minket? Lehet, hogy évekig fog tartani a dolog?

- Azt kérditek, volt-e már példa ilyesmire a természetben? - Azt. Pontosan azt! Bonnie fert�tlenít�port szórt a sebemre, ami átkozottul fájni kezdett.

- Nos... - kezdte Bonnie bizonytalanul. - Talán tévedek, de az azonos fajhoz tartozó egyedek közötti er�szak nem tekinthet� normálisnak, és mint ilyen, általában nem tart sokáig.

- Más szóval - állapította meg Pocket - nem is vagyunk olyan fene nagy biztonságban.

- Nem, egyáltalán nem - mondtam. - Clark, ki kell tartanod az eredeti elképzelés mellett. Evakuálni kell a bolygón tartózkódokat, és szabadjára kell ereszteni a méregfegyvereket, hogy kiirtsák az idegeneket. Meg kell mentenünk ezeket az embereket. Talán vannak még közöttük olyanok mint Rusty, olyanok, akik haza akarnak menni, de nem merik elmondani. Át kell venned a parancsnokságot. Neked, és az ezredesnek. Anyám csak bolondítja az embereit, úgy tesz, mintha tör�dne velük, de le se szarja, hogy élnek, vagy meghalnak. Semmiért sem vállalja a felel�sséget, és nem hagyja, hogy bármiért a xenókat okoljuk. Szabályokat alkotott, de ezek sehogy sem passzolnak a kialakult helyzethez. Döntened kell, Clark, és esetleg át kell hágnod a törvényt. Kapitányként kell viselkedned, nem lehetsz olyan, mintha te is anyám állatkája lennél.

- A picsába - mondta Pocket. - Nincs küldetés, nincs bonusz. - Ó, bonusz lesz, b�ven lesz! - mondta MacCormac. - Azok számára, akik

a következ� hajóval érkeznek. - Miféle következ� hajóval? - kérdezte Bonnie. - Azzal, ami akkor indul el, ha mi hazatérünk. Azzal, amelyiknek a

legénysége majd szabadjára ereszti a méregfegyvereket, vagyis végrehajtja a feladatot, amit mi nem végeztünk el. Vagy még nem fogták fel? A döntés megszületett, és el�bb-utóbb lesz valaki, aki elvégzi a munkát.

Clark az ezredesre nézett. - Így van! - kiáltott fel Pocket. - A melót mindenképpen elvégzi valaki, de

a Vinza nem kap majd több megbízatást. Szart se fogunk érni. - Te visszavonulhatsz, Clark - mondtam -, és jönni fog egy másik fickó,

aki majd elintézi az idegeneket. Clark felemelte a kezét, hogy lecsillapítson minket. - Bonusz és nyugdíj ide vagy oda, nem fogok szabadon ereszteni

százezer vadász-gyilkos robotot, amíg nem gy�z�dtem meg arról, hogy ez a helyes megoldás. Nem fogom megszegni a törvényt.

- Itt most valami sokkal többr�l van szó, mint a törvény - mondtam. - Az Egyezmény kitaláció. Akkor fogalmazták meg, amikor még nem ismerték a részleteket, amikor még senki sem tudta igazán, mivel találhatjuk szemben magunkat. Ötvenegynéhány évvel ezel�tt beszéltek egy hajóról, és egy expedícióról, aminek a tagjai közül szerintem senki sem maradt életben. A

pletykának nem volt semmi alapja, maximum anyám képzelt el magának bizonyos dolgokat. Kitalált valamit, és a befolyását, a mozgósított pénzeket latba vetve elérte a célját. Kérdeznék valamit. El tudjátok hinni, hogy akkor, ha visszamegyünk, és elmondjuk, amit láttunk, nem fogják módosítani az Egyezmény szövegét?

Clark megvonta a vállát. - Ez igaz... - Akkor meg miért akarod mindenáron betartani? Ostobaság az egész,

Clark. - Ez is igaz... - Úgy t�nt, sikerült meggy�znöm. Tudtam, hogy valójában

önmagában kételkedik, nem abban, amit mondok neki. Kapitány volt, és nem a barátja befolyása alatt akarta meghozni a döntéseit. Ha lett volna id�nk, ezt nagyra értékeltem volna. - Szeretném átgondolni az egészet, csak pár percet kérek.

- Jól van, gondolkodj, de gyorsan - mondtam -, mert van itt valaki, aki ellenünk munkálkodik. És nem szeretném, ha mindenféle rémhírek kapnának szárnyra.

Clark felnyögött. - Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket, Megfordultam, kihúztam a lábam Pocket kezéb�l, és ezzel

megakadályoztam, hogy befejezzék a kötözést. A többiekre néztem, és intettem Bonnie-nak, hagyja békén a sebemet.

- Következtetéseket akartok? Jól van, akkor vonjuk le �ket együtt. Mi is történt Donahue-val és Branddel? Hogyan ölték meg �ket az idegenek, ha egyszer a hajó védelmi zónáján belül voltak?

- Donahue-t a zóna peremén találtuk meg - jegyezte meg MacCormac. - Nem lehetünk biztosak abban, hogy nem lépte át a vonalat.

- De az is lehetséges, hogy a zónán belül ölték meg, és utána hajították ki. Ebben sem lehetünk biztosak.

Clark vitatkozni akart, de végül nem szólalt meg, hagyta, hogy végigmondjam.

- Amikor megtaláltuk - folytattam -, nem voltak körülötte savnyomok. Se az egyenruháján, se a földön. A keze nem égett meg... Egy farok döfte át, de ha � maga robbantotta volna szét a gyilkosát, akkor hová fröccsent a sav a lény testéb�l? Ti nem néztetek szét ezen az állomáson. Van itt egy múzeum, amiben xeno testrészeket �riznek. Mindegyik darab tiszta. Kiállítási tárgy.

- Rory... - mormolta Clark. - Valaki egy farkat használt volna fegyverként? Kinek jutna eszébe ilyesmi?

- Például nekem. Meg mondjuk néhány rokonomnak. Vagy esetleg pár

szenvedélyes szektásnak. Ezek az emberek kitaláltak már pár érdekes dolgot. Például azt, hogy a kunyhókat keltet�kamraként használják. El tudjátok képzelni, mit éltek át azok a szerencsétlenek? Kiláttak az ajtón, végignézték, ahogy szétrobban a társaik mellkasa, ahogy kimászik a sebb�l a kis lárva. Nem csodálom, hogy Diego felesége inkább felkötötte magát, miel�tt ez megtörtént.

Bonnie megremegett, és felsóhajtott. - Iszonyú... - És mi a helyzet Branddel? - kérdezte MacCormac. - Maga szerint nála

is azt a... - Lehet, hogy �t egy már rég halott parazita fojtotta meg - mondtam. -

Igen, lehetséges, ezredes úr, mivel nem találtam horzsolásokat se a kezén, se az arcán. - Kis szünetet tartottam, hagytam, hogy átgondolják a hallottakat. - Alig néhányan szálltunk ki a hajóból. Miért éppen a tengerészgyalogosainkat vesztettük el el�ször? Gondoljunk a katonai taktikára. Mi az, amit�l el�ször meg akarjuk fosztani az ellenséget? Az �rszemei, nem igaz?

- Az anyád, ez a kicsi n�? - t�n�dött Clark. - Legy�zött három tengerészgyalogost?

- Vagy Tad, vagy valaki más a rabszolgák közül. - Jobban tenné, ha világosabban fogalmazna - mondta MacCormac. -

Tudni akarom, pontosan mire gondol. Fájdalom hasított a lábamba. Összerándult az arcom, de mereven az

ezredes szemébe néztem, és teljesítettem a kérését. - A szörnyetegek igenis léteznek - mondtam -, de ember formájúak.

10

Az élet unalmasan telik a világmindenségben, de évezredenként egyszer megesik, hogy a helyzet szürreálissá változik.

Miután visszahúzódtunk az álcafüggöny mögé, fogalmunk sem volt, mi folyik körülöttünk, csak abban voltunk biztosak, hogy az események túlságosan gyorsan peregnek ahhoz, hogy bármit is el�re lehessen jelezni. A tudósok mindent meg akarnak jósolni. Ez az életük értelme. Most, hogy nem sikerült nekik a dolog, nyugtalanná váltak.

Minket anyám viselkedése tett még ingerültebbé. Nemcsak az zavart minket, hogy � volt a nagy Jocasta Malvaux, hanem az is, hogy ennek megfelel�en viselkedett, úgy, mintha ez nem csupán egy név, hanem egy titulus lenne. Erre a lehet� leg�rültebb és legnyilvánvalóbb bizonyítékkal

szolgált: kiment az álcán túlra. Teljesen egyedül. Bentr�l néztük végig, ahogy egyre távolabb jut. Arra azért ügyelt, hogy ne

veszítsük szem el�l - fontosnak tartotta, hogy lássuk, mit csinál. Kifejlett xenók voltak körülöttünk. Szerencsére nem botlottak keresztül az

álcafüggönyön. Még anyám sem lelkesedett túlságosan azért a gondolatért, hogy a lények esetleg megtalálják a rejtekhelyünket.

- Mit csinál ez? - kérdezte Clark, ahogy ott álltunk egymás mellett Pockettel és MacCormackel. Körülöttünk ott voltak a kutatók: Paul, a mikrobiológus, Chantal, az állatorvos, Neil, a táborigazgató, és Ethan, a tömegdinamika szakért�je. Amikor megláttam �ket, kíváncsi lettem, vajon a többiek hol vannak, miért nem nézik velünk együtt a m�sort.

Már majdnem besötétedett, de a hatalmas, zöldsávos hold éppen elég fényt szórt a tájra ahhoz, hogy mindent láthassunk. Sokkal nagyobb volt, mint a Föld holdja, és közelebb is lehetett, így a fénye egészen éles és határozott körvonalú árnyékokat teremtett.

Csendre intettem Clarkot. Néztük, ahogy anyám kisétál az idegenekhez, amelyek látszólag cél nélkül �gyelegtek a közelben. Nem úgy viselkedtek, mint korábban, amikor határozottan vonultak valahova. Kett� azonnal észrevette anyámat. Aztán a harmadik is.

- Elkapják - jelentette ki MacCormac. Azt hiszem, engem akart figyelmeztetni arra, hogy anyám nagyon közel áll ahhoz, hogy megöljék, a szemem el�tt. Esélyt akart adni arra, hogy elforduljak, ha nem akarom végignézni a dolgot.

Nem akartam félrefordítani a fejem. Undorító gondolatom támadt: az jutott eszembe, mennyivel könnyebb dolgunk lenne, ha anyámmal végeznének a lények. Anyám volt a tartógerenda, nélküle összerogyott volna a tudósklub. Vajon mennyiben lenne hasznomra az, ha az idegenek eltávolítanák el�lem a legnagyobb akadályt?

A saját anyámról volt szó, mégis ez járt a fejemben. Megdöbbentem; mivé lettem?

A lelkem mélyén ott tombolt a vágy, hogy kirohanjak és visszarángassam �t, de mozdulatlanná dermedtem, amikor elindult a xenók között. Úgy nyújtotta feléjük a kezét, mintha csak a legkedvesebb lovaihoz közeledne.

Morbid kíváncsiság vett er�t rajtam, amikor a három lény közelebb lépett anyámhoz. Hüll�szer�en mozogtak, a testük folyamatosan hullámzott. Megérintették anyámat a farkuk hegyével, pofájukat végighúzták az oldalán, felemelt karjain, majd egymás után a tenyerére hajtották a fejüket - valahogy úgy, mintha a kezéb�l akarnának kienni valamit. Ez volt anyám álma, a küldetése. Sétálni akart a xenók között, és végül meg is tette.

Tudtam, hogy a kutatók valahol a komplexumban mind a monitorokat

bámulják, nézik, ahogy valóra válik egy prófécia. Ez nem javíthatott a helyzeten. Evakuálni kellett volna ezeket az embereket, miel�tt megtörik a varázs.

Az ajkamba haraptam, és megráztam a fejem. - Esküszöm, a f�nökasszony félelmetesebb mint ezek az izék!

***

Egyedül ültem a múzeumteremben, és megpróbáltam világosan

gondolkodni. Egy elhamarkodott döntésnek tragikus következményei lettek volna, ezért alaposan meg kellett vizsgálnom a lehet�ségeket. Azt akartam, hogy a létez� legjobb döntést hozzuk meg. A legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy nem tudtam, a táborlakók közül ki hajlandó együttm�ködni velünk, és ki van ellenünk, ki az, akit er�nek erejével kell majd elvonszolnunk, és ki az, aki boldogan felszállna a hajónkra, ha lenne valaki, aki kiszabadítja a Nyugati Boszorka, Jocasta Malvaux varázsigájából.

Ez a helyiség volt a kedvenc helyem, valahogy megnyugtatott, ahogy az a kitömött xeno lenézett rám. Ott lehet�ségem nyílt arra, hogy szembenézzek az ellenséggel, felmérjem, mire lehet képes. Szerencsére a terem általában üres volt, egyedül maradhattam.

Összerezzentem, amikor valaki belépett az ajtón. Felnéztem. Carmichael jött be, a fiatal tengerészgyalogos.

- Elnézést, uram. Ne haragudjon, nem akartam megzavarni. A hangja magas volt, mintha még nem ért volna véget nála

a pubertáskor. - Közlegény - bólintottam. - Pihen�t kapott? - �rjáratozom, uram. Bels� �rjárat. - Azt akarja megakadályozni, hogy valami kimenjen, vagy inkább azt,

hogy valami bejusson? - Nem igazán tudom, uram. - Carmichael szipogott egyet. - Bárcsak

tudnám! - Nagyon csendes mostanában. - Nincs túl sok mondanivalóm, uram. De azért figyelek. Sok mesélnivalóm

lesz, ha egyszer hazajutok. Már alig várom, hogy elmeséljem odahaza ezeket a dolgokat.

- Hol élnek a szülei? - Waukeshában, Wisconsinban. - Hé! Én Milwaukee-ból származom! - Igen, uram. Már hallottam. - Üljön le.

- Nem hiszem, hogy leülhetek, uram. - Megérdemli. - Megveregettem az enyém mellett álló

széket. Leült mellém, de továbbra is a melléhez szorította a fegyverét. - Hány éves? - kérdeztem. - Huszonkett�, uram. - Tegezz. Nem igazán szeretem, ha uraznak. Mi a keresztneved? Elhúzta a száját. - Mike. - Mike? - Igen. - Michael Carmichael? - Igen... Halkan felnevettem. - Az anyáknak id�nként jó a humorérzékük. - Jó bizony! - Milyen nevet választott volna magának, ha megteheti? -

kérdeztem. - Én... Mindig is felnéztem a nagyapámra. Háborús veterán volt. Ezért is

léptem be a seregbe. Imádtam �t. Neki aztán jó volt a neve... - Hogy hívták? - Hát... Nem, inkább nem mondom meg. Nem is olyan jó. - De, rajta, árulja el! Hogy hívták? - Kensington. A picsába, nem kellett volna elmondanom! Ostobán

hangzik... - Kensington Carmichael? - Nem, �t O'Keefe-nek hívták. - Kensington O'Keefe - ízlelgettem. - Tetszik. Igazad van, tényleg jól

hangzik. Nagyon karakteres név. - Az, az! Persze. Persze, hogy az. A térdemre csaptam. - Hát akkor... Lássunk hozzá! - Mihez? - Változtassuk meg a nevedet. - Ne már... - Sokszor el�fordul az ilyesmi. - Most ugratsz? Sokszor? - Persze. Állj fel! Izgatottan felpattant, és igazgatni kezdte a ruháját. A vállára vette a

fegyverét.

Én is felálltam. Eléje léptem. - Felkészültél? Lekapta a sapkáját. - Igen! Körbenéztem, és kézbe vettem az egyik asztalon felejtett szívószálat.

Megérintettem vele a közlegény vállát. - Én, Rory Theodore Malvaux, a Föld hercege ezennel átnevezlek téged

Kensington Carmichaellé, ki a tengerészgyalogság közlegénye vagy. Carmichael arca felragyogott. - Ó, barátom! A vigyora bevilágította volna a Broadwayt. - Ken... Köszönöm. Mókásan szalutáltam neki, amit viszonzott. - Most jobb, ha folytatod az �rjáratozást - mondtam. - Ett�l a pillanattól

fogva új ember vagy. - Igen, köszönöm! Amikor elment, visszaültem a helyemre. A beszélgetés valahogy

ellazított, és így képes voltam arra, hogy új megvilágításból szemléljem a dolgokat. Már tudtam, mit kell tennem.

Elindultam, hogy megkeressem a húgomat. Fanatikus volt és elszánt, de bíztam benne, hogy még képesek vagyunk kommunikálni egymással. Gyerekkorunkban sokszor megvédtük egymást. Gracie úgy n�tt fel, hogy tudta, anyánk nem egészen olyan mint a többi kislány édesanyja, vagy bárki másé, én pedig abban a tudatban n�ttem fel, hogy nem igazán számítok. Kellett, hogy legyen Gracie-ban valami a régi énjéb�l; valami, ami ott lappang a szilárd felszín alatt.

Az igazat megvallva kezdtem kétségbeesni, de ahogy belekapaszkodtam ebbe az elképzelésbe, valamivel jobban éreztem magam. Tudtam, el fogok jutni valahová - ha máshová nem, hát egy zsákutca végébe.

A helyiségek többségét elsötétítették, csak halvány, vöröses lámpák világítottak, hogy ne kelljen teljes sötétben botorkálnunk. Olyan volt az egész, mint a hajók hídja készültség idején.

Elhaladtam néhány ember mellett. A monitorok el�tt görnyedtek, anyámat figyelték, aki kapcsolatba lépett a kísérleti alanyaival. Voltak, akik halkan beszélgettek, és megpróbálták feldolgozni a hirtelenjében beszerzett több tonnányi információt. Számukra az, ami történt, nem volt más, csupán adathalmaz. Tudósok voltak, akik hozzászoktak ahhoz, hogy a megszerzett információmorzsák birtokában megpróbálják átértékelni a helyzetet, más rendszer szerint összeállítani a valóság elemeit. Olyan emberek voltak, akik képesek lettek volna az egész életüket egy olyan kéziratoldal lefordítására

áldozni, amire véletlenül bukkantak rá valamilyen könyvtárban. A rejtekhely olyan volt, mint valami hangyaboly. Addig csupán néhány

helyiségben fordultam meg, ám most csendesen körbejártam az egészet. Ügyeltem arra, hogy jelenlétemmel ne zavarjam meg a serényen munkálkodókat, se azokat, akik aludni próbáltak. A sötétség a segítségemre volt ebben.

Amikor meghallottam Gracie hangját az egyik laborban, az ajtó el�tt maradtam, a folyosón, nem léptem be hozzá. Éppen beszélt valakihez, de nem olyan éles, kemény, határozott hangon, ahogy korábban. Lágyan ejtette ki a szavakat, a hangjába félelem és szenvedély vegyült. A szavait nem értettem, de az biztos, hogy tele voltak érzelemmel. Éppen elégszer hallottam már börtöncellákban és vallatószobákban elhangzott, suttogó, szenvedélyes beszélgetéseket, hogy biztos lehessek ebben.

Belestem a helyiségbe. A két alak a monitorok el�tt állt. A képerny�kön a napi események képei peregtek: idegenek és arcmászók, az én nagy menetem és a Bonnie kalandja, a MacCormacr�l és tengerészgyalogosairól készült felvételek - olyan volt az egész, mint egy rémálom felidézett részletei. A képek a húgom, és Tad mögött villództak, akik ölelkezve álltak, és egymás fülébe sugdostak.

Megpróbáltam kivenni a szavaikat. Nem jártam sikerrel; túl profik voltak a titkolózásban. Valószín�leg hosszú ideje így éltek, lopva csókolták meg egymást, a sarkokba félrehúzódva mormoltak egymásnak szép szavakat, a valódi magánélet és a jöv� reménye nélkül.

De mit is hallhattam volna? Szerelmes vallomásokat? Ígéreteket? Visszahúzódtam a folyosóra, és dobogva ismét megközelítettem az ajtót.

Köhögtem egyet, hogy biztosan meghalljanak. Amikor ismét az ajtó elé értem, már a helyiség két különböz� sarkában voltak. Gracie a monitorok el�tt ült, és Tad is úgy tett, mintha a munkájába mélyedne.

- Helló - mondtam ostobán. - Remélem, nem ébresztettelek fel benneteket.

- Ébren vagyunk - mondta Tad h�vösen. Gracie-re nézett. - Mennem kell. - Oké - bólintott a húgom. - Vagy inkább maradjak? - Tad rám nézett, de valójában Gracie-hez

beszélt. A húgom is felém fordult. - Nem, én is el tudom intézni a dolgot. Taden látszott, hogy a legszívesebben maradna, mégis elindult. Tíz

másodpercet adtam neki, hogy végigmenjen a folyosón. Kinéztem, hogy meggy�z�djek róla, nem ólálkodik-e a közelben, ahogy korábban én tettem.

A monitorok elé húztam egy ládát, ráültem.

- Gracie, szükségem van a segítségedre. Most ne támadj rám, oké? Az arcát a monitorokon villogó képek világították meg. Ösztönösen

ellen�rizte, hogy a blúza végig, a nyakáig be van-e gombolva. - Persze. Mert én mindig csak támadni szoktam, igaz? Megpróbáltam

lecsillapítani. - Most nem a testvérek közötti versengésr�l van szó. Ez most hivatalos

ügy. Szükségem van a segítségedre ahhoz, hogy elvigyem az embereket err�l a bolygóról. Te képes vagy befolyásolni a f�nökasszonyt.

- Gondolod? - El kell mennünk innen. Mindenkinek! Csak annyit szeretnénk, hogy

ellenállás nélkül hagyjátok el a bolygót. - Ez minden? - mondta gúnyosan. - Hát ezt eddig miért nem mondtad?

Amíg fel nem bukkantál a társulatoddal, amíg nem kezdtél prédikálni, sikeresen elrejt�ztünk, és sikerrel végeztük a xenók természetes életének vizsgálatát...

- Hagyjuk a színjátékot - mondtam sokkal élesebb hangon. - Ez nem a természetes környezetük. Idegenek ezen a bolygón, csakúgy, mint mi. Gyilkolni jöttek ide és hódítani. Csakúgy, mint mi. Mondd, tanulmányozta �ket valaki? Felboncoltátok �ket? Megvizsgáltátok �ket? Van köztetek valaki, aki megpróbált rájönni, hogyan lehet harcolni ellenük?

- Mi nem akarunk harcolni ellenük. Mi együtt akarunk élni velük.

- Ez csak akkor sikerülhet, ha �k is benne vannak a dologban. Egyre közelebb kerülnek az állomásotokhoz. Halálra vagytok ítélve, ha maradtok. Ez pedig azt jelenti, hogy nem engedhetem meg nektek, hogy maradjatok.

- Hónapokon át sikeresen rejt�zködtünk. Nem tudták, hol vagyunk, egészen addig nem, amíg te...

- Egész végig tudták, hol vagytok. Az elmúlt pár hónap arra kellett nekik, hogy szorosra húzzák a hurkot körülöttetek. Vagy te talán nem láttad Ethan tömegkontrolladatait?

- Fogalmuk sincs, hogyan kell szorosra húzni a hurkot. Ezt az egészet te találtad ki. - Gracie megfeszítette a vállát, és nyomkodni kezdte a billenty�ket. Ezzel próbálta jelezni, hogy a munkája sokkal fontosabb annál, amit én mondhatok. - Az a helyzet, hogy egyszer�en nem érzed jól magad ezen a helyen, mert itt már nem te vagy a táplálékpiramis csúcsán. Rondának tartod �ket, mert másfajta paraziták, mint az emberek. Ha mi túl tudtunk fejl�dni azon, hogy paraziták legyünk, egy másik faj is képes lehet erre. Gyönyör� állatok, itt a saját életüket élhetik, ha nem teszünk tönkre mindent. Te, meg a fajirtó robotjaid...

- Miért fontosabbak az állatok, mint az emberek?

- Azért, mert �k is megérdemlik, hogy tör�djön velük valaki. Az emberiség pedig nem érdemel meg semmit!

- Tényleg nem? Te vajon mi vagy? Zabpehely? El�fordult már, hogy valami miatt elismeréssel beszéltél az emberi fajról?

- Ugyan mi miatt kellett volna? Erre a kérdésre már rég megvolt a válaszom. - Például amiatt, hogy a nagy változás közben, amin átment, kifejlesztett

egy kultúrát. - Ó, persze, a kultúra! - vágott vissza ingerülten. - Kifejlesztettünk egyet,

de mondd csak, hányat tettünk tönkre a galaxisban? Még a saját fajtánk kultúráit sem kíméltük. Hol vannak például az olyan �si nyelvek, mint a gael, a szanszkrit, az asszír?

- Arra még nem gondoltál, hogy betöltötték a szerepüket, és egyszer�en nem volt rájuk szükség? Lehet, hogy a nyelv egységesítése a legnagyobb gy�zelem az általad is mindig sokra tartott kulturális egységért vívott háborúban. Vagy ezt sem becsülöd semmire? Csak beszélsz róla, álmodozol róla, aztán, amikor valóra válik, gy�lölni kezded? Az �si kultúrák elt�nése talán azt jelenti, hogy végre közelebb kerültünk egymáshoz. Az emberek mindig is szentimentálisan tekintettek a rossz dolgokra.

- Ne üvöltözz, légy szíves! Halkabban. Sosem volt önuralmad. - Folytatta a billenty�k nyomogatását. A monitoron megjelent néhány adatablak. Fogalmam sem volt, mit jelentenek az értékek.

Be kell vallanom, abban, amit utoljára mondott, igaza volt. Ha lett volna önuralmam, azonnal leállítom a küldetést, úgy viselkedem, ahogy a törvény szolgájához illik: szenvtelenül, anyámmal és a húgommal mit sem tör�dve, a munkájuk esetleges eredményeit figyelmen kívül hagyva.

- Azért jöttem ide, hogy a lehet� legtávolabb kerüljek az emberiségt�l - folytatta halkan, t�n�dve. - Az emberi faj az egyetlen, amely képes más fajok teljes megsemmisítésére.

- Gracie, ez olyan tojásfej�eknek való duma. - Még halkabban beszéltem, mint korábban. - Hogy változhattál meg ennyire? Teljesen úgy beszélsz, mint a f�nökasszony. A fajok évmilliók óta kipusztulnak, az emberiség közrem�ködése nélkül is. Ez a természet rendje. Ciklus. Fajok ezrei éltek, és pusztultak ki, miel�tt az emberiség egyáltalán megjelent. Ki mondhatja ezek után, hogy mi tehetünk mindenr�l?

- Például én. - Én pedig azt mondom, hogy éppen akkor követünk el hibát, ha egy fajt

mesterségesen fenntartunk. Ennek semmi értelme. Ideig-óráig megcsinálható, de mi értelme lenne? Emlékszel a kínai pandákra? Dollármilliókat költöttek arra, hogy meg�rizzék �ket, pedig sosem létezett

olyan faj, amely annyira ki akart volna pusztulni, mint az övék. Képtelenek voltak szaporodni, csupán egyetlen dolgot voltak hajlandóak megenni...

- Miért nem írsz cikkeket, miért nem mész koncertkörútra, ha ilyen okos vagy?

- Az egész életedet rászánhatod, hogy megments egy fát, de az végül, amikor elérkezik az id�, ki fog pusztulni, és te semmit sem tehetsz érte. És talán nem is kell. Talán az, hogy itt vagyunk, hogy itt van Clark, meg a szállítmánya... Talán ez is a dolgok természetes rendjéhez tartozik. Lehet, hogy ezúttal mi vagyunk a természet keze. Ez még sosem fordult meg a fejedben?

- Ti nem lehettek a természet keze, Rory. Ti csupán egy újabb gyilkos banda vagytok. - Felém fordult, és el�rébb hajolt, hogy nagyobb hangsúlyt adjon a szavainak. - Tudjuk, mit csináltál, és hogyan csináltad. Mr. Törvény Szolgája, Mr. Detektív, Mr. Nép Védelmez�je! Amikor egy kicsit nehezebbé vált a helyzet, fittyet hánytál a törvényre. Levágtad annak az embernek a karjait, és hagytad, hogy elvérezzen. Nem volt tárgyalás, nem volt nyomozás, egyszer�en magadhoz ragadtad az ítélkezést, és végrehajtottad az ítéletet, amit te mondtál ki. Amit tettél, az nem egyszer�en brutális, hanem ocsmány és kegyetlen is. Döbbenetes. Te vagy a valódi szörnyeteg. Nem �k. Nem mi.

Vajon meddig juthatok, míg áll kett�nk között ez a barikád? Gracie dühös volt rám, és ez az érzés sokkal mélyebben lakozott benne, mint gondoltam. Ez a düh a gyermekkorunkban gyökerezett.

Nem akartam elszalasztani a lehet�séget, ezért változtattam az iramon. - Oké, szörnyeteg vagyok. De ha már itt tartunk, esetleg elmondhatnád,

mi történt Rusty álcaruhájával. Gracie szeme összesz�kült, ráncolni kezdte a homlokát. - Mi van a ruhájával? - kérdezte kis szünet után. - Éppen a kritikus pillanatban mondta fel a szolgálatot. Éppen akkor,

amikor az idegen lény ott állt el�tte, akkor romlott el. Érdekes id�zítés, nem gondolod?

- Hát persze, de a m�szaki hibák sosem akkor történnek meg, amikor Rory Malvaux világrendje szerint meg kellene történniük. Tudod, ez a való világ, és ebben sokszor történnek balesetek.

Haboztam. - Mégis, milyen gyakran? Kitért az egyenes válasz el�l. - Meglehet�s gyakorisággal. A szemébe néztem, és megpróbáltam kiolvasni valamit a tekintetéb�l. - A f�nökasszony parancsára friss energiatelepet vett magához, miel�tt

elindult. A telep mégis lemerült. Vedd már le a szemellenz�t, Gracie! Anyánk senkivel sem tör�dik. Neked még sosem t�nt fel, hogy mindig is ilyen volt? Sosem t�nt fel, hogy mindig arról beszél, � mit akar, és � mit fog elérni? Hogy � fogja megkapni az elismerést? Egyszer, csak egyszer beszélt többes számban, amikor azt mondta, hogy „a mi munkánk". Nem érdekli, hogy itt vagy, hogy itt vannak a többiek, csak azzal foglalkozik, hogy megkapja a számára szükséges információkat és a kajáját. Egyszer vissza fog térni a Földre, és learatja a dics�séget...

- Meg is érdemli! - Olyan szenvedélyesen ejtette ki a szavakat, hogy majdnem leszédültem a ládáról. A mellembe döfött az ujjával. Szerintem ugyanezt teszi, ha történetesen mondjuk egy t�r van a kezében. - A mi anyánk nem más, mint ennek a kornak a Dián Fossey-je, Jane Goodallja, Charles Darwinja! De te ezt nem látod, mert mindig is gy�lölted �t. Egész életedet azzal töltötted, hogy kerüld az olyan dolgokat, amikhez elkötelezettség és h�ség kellett volna.

- A h�ség azok számára való, akik másokat el�rébb helyeznek önmaguknál. - A hangom durva lett, de er�t vettem magamon, és nem kezdtem üvölteni. Kellett találnom valamit, amivel Gracie közelébe kerülhetek, amivel hathatok rá, a józan eszére, ha maradt neki ilyen egyáltalán. Éreztem, hogy maradt. Benne mindig is komoly harcot vívott a józan ész az idealizmussal. Mindig ilyen volt. Csak hatnom kellett rá valahogyan. - Te tényleg elhiszed, hogy ha elég információt szereztek, képesek lesztek közöttük élni? Valódi életet élni? Családot alapítani? Gyarapodni? Elhiszed, hogy más is juthat nektek, mint az állandó rejt�zködés és a halál?

Elhallgattunk, szótlanul meredtünk egymásra. Sajnáltam, hogy megemlítettem Rusty véd�ruhájának ügyét. Jobb lett volna, ha ügyesebben használom fel ezt az információt, de most már mindegy volt, kijátszottam egy adut.

Gracie elvörösödött, a vöröses fényben csillogott rajta a veríték. Nyúzottnak látszott, kimerültnek, idegesnek; látszott rajta, közel áll az összeroppanáshoz, de mégis tartotta magát, mégis er�t gy�jtött valahonnan. Korántsem volt olyan h�vös, mint anyánk. Sosem volt az.

- Anyánk közöttük járkál - mondta. - Tévedtél, neki pedig igaza volt. - Oké, igaza volt - fogadtam el. - Nem tudom. Nem vagyok tudós, de az

biztos, hogy történni fog itt még pár dolog. Egy nap, holnap vagy ötven, esetleg száz év múlva, le fog szállni ezen a bolygón egy hajó, amely egy ártatlan faj egyedeit hozza. És ezek az egyedek nem is sejtik majd, mi vár itt rájuk. A kozmikus autóstoposok ki fogják használni az alkalmat, és ismét kijutnak az �rbe. Talán a Földre is. Talán egy ártatlan civilizáció

központjába. Akkor aztán ismét gyilkolni kezdenek. Tudod, milyen a valódi fajirtás? Majd meglátod. Ezek a lények kiszámíthatatlanul viselkednek, nem úgy, ahogy bárki várja t�lük. Szerintem jobb lenne, ha most rögtön elmondanád, mekkora a szarkupac, amibe beleléptünk.

A direkt felszólítás váratlanul érte. Ezúttal nem volt készenlétben egyetlen szarkasztikus megjegyzése sem. Fogalmam sincs, mivel hatottam rá. Talán azzal, hogy megemlítettem a véd�ruha ügyét? Az sokkolta?

Aztán észrevettem valamit, ami komolyan megrémített. Nem sokkolta semmi. Semmi! Hirtelen megjelent el�ttem Pocket arca. � vágott ilyen képet az utolsó kártyapartink során, amikor szokás szerint nyert. Mert nincs pókerarcod, Malvaux barátom! Add fel, és kezdjük újra!

- Kérlek szépen, hagyj békén! - kérte a húgom. Gyengének és kimerültnek látszott. Lehet, hogy a saját jöv�je járt a fejében? Az, hogy egy nap saját otthont, gyerekeket akar? Esetleg Taddel együtt?

Vajon az járt a fejében, hogy nincs jöv�je? - Oké - mondtam csüggedten. Nem tudtam eldönteni, hogy ott rögtön, vagy majd inkább kés�bb

vegyem el� a bilincseket. Visszatoltam a ládát a helyére, és magára hagytam a húgomat a

helyiségben. Ha azt akarja játszani, hogy dolgozik, ám tegye. Üres lélekkel mentem vissza a folyosón, lassabban lépkedtem, mint

kellett volna, és megpróbáltam gondolkodni. Úgy éreztem, még a nagy játékos Pocket se tudná kiszámolni, hogy a kint zajló eseményeket figyelembe véve, mennyi a valószín�sége annak, hogy valamennyien életben fogunk maradni. A tudósok összezavarodtak, használhatatlanná váltak, márpedig �k voltak a szakért�k. Mi, kívülállók ilyen helyzetben nem sok jóra számíthattunk.

Elvesztettem a lábam alól a talajt. Elbizonytalanodtam. Kijátszottam az egyik adumat, és még csak azt sem tudtam megállapítani, hogy helyes vágányon haladok-e. Cserben hagytak az ösztöneim. Az érzések és az emlékek elködösítették az agyamat. Úgy éreztem, keresve sem találhattak volna nálam kevésbé megfelel� embert erre a feladatra.

A következ� helyiség volt az, amelyben Chantal megmutatta a „gy�jteményét". Megálltam.

A kitömött xenomorf elegáns pózban állt el�ttem, küls� állkapcsát szétnyitották, hogy látni lehessen a bels�t. Valószín�leg örökké ott áll majd, vagy legalábbis addig, amíg a lények bejutnak a telepre. A saját fajtája egyedei fogják megtalálni, talán hamarosan, és miután meglátják, csodálkozva, értetlenül körbeállják majd. Vajon végigtapogatják?

Megszaglásszák? Megbökdösik? Megvizsgálják, ahogy az elefántok szokták saját halottaik csontjait? Vajon megpróbálják majd visszahozni az életbe? Vagy tudni fogják, hogy trófea volt?

Valójában mennyire intelligensek ezek a lények? - Gyönyör�. A maga módján. Megfordultam, és közben majdnem beleütköztem a lénybe. - Bonnie! Bonnie törökülésben ült a padlón, hátát a falhoz támasztotta. A szájához

emelte kezét. - Ó! Megijesztettelek? - Hogy megijesztettél-e? - A mellkasomhoz szorítottam a kezem. - Ó,

nem, éppen csak egy laza kis szívrohamot kaptam. B�ntudatosan elmosolyodott. - Azt hiszem, ezen a helyen senkit sem szabad meglepni... - Mit keresel itt? - Csak gondolkodtam. - Ezzel? - Az idegenre böktem. - Bámulatos, hogy így megnézhetek egy példányt. Leültem mellé, kinyújtottam a lábamat, és én is a falhoz támaszkodtam. - Anyám szerint akár ki is mehetsz közéjük, és bemutatkozhatsz nekik. - Köszönöm, de inkább nem. - Látszólag nyugodtan üldögélt, de közben

a körmét rágta. - Sikerült szót értened a húgoddal? Felsóhajtottam. - Mintha egy fémfalhoz beszéltem volna. A második generáció mindig

rosszabb mint az els�. Bonnie-nak nem igazán tetszett, ahogy a családomról beszélek. - Sajnálom - mondtam. - Tudom, ezzel kipukkantom a Jocasta-

buborékodat. De tudod, valójában minden felh� üres. - Nem szép t�led, hogy így beszélsz - mondta megrovóan. - � az anyád.

Mondd, sosem kaptál t�le semmi értékeset? - Például mit? Az életemet? Igen, ezt tényleg t�le kaptam. De... tévedés

voltam. - Tévedés? Úgy érted, nem akart teherbe esni? - De igen, akart. Lányt szeretett volna szülni, de én jöttem. El�ször azt

hitték, lány lesz bel�lem, de valaki elcseszett valamit a laborban. - Ó, Rory! Ez nem lehet igaz! Megvontam a vállam. - Semmi gond. Már rég beletör�dtem. Anyám sosem titkolta el�lem. - Pedig ez olyasmi, amit az ember nem mondana el a gyerekének. -

Kedves volt t�le, hogy együtt érz�en próbált viselkedni.

- Az én családomban ezt sem lehetett eltitkolni - magyaráztam. - A család vagyonát nagyrészt a n�k hordták össze. Az ükanyánknak volt egy lánya, a dédanyánknak kett� született, és mindkett� két lányt hozott világra. Az anyám megszakította a láncot, � fiút szült. Valójában egy gyereket sem akart, de valahogy meg kellett védenie a családi vagyont. Mindig komolyan vette a kötelezettségeit. Amikor megszülettem, rám nézett, és úgy döntött, amint lehet, ismét megpróbálkozik a dologgal. Lányt kellett szülnie, akire ráhagyhatja a királyságát. A királyn�ségét... De érted a lényeget.

Bonnie-n látszott, nem érzi jól magát attól, amit hall. Kellemetlenül érintette, hogy ilyen helyzetbe hoztam.

- Biztos, hogy jól látod a helyzetet? - kérdezte. - Talán félreértettél valamit.

- Nem, nem értettem félre semmit. Egészen biztos vagyok a dologban. Elgondolkodott. - Úgy érted, az anyád felmérhetetlen vagyonából, a befektetéseib�l, az

ingatlanjaiból te semmit sem... - Így van. Semmit sem kapok. Minden Gracie-é lesz. Ez az oka, hogy

nem tudtam megn�sülni. - Miért nem tudtál megn�sülni? - Azért, mert a feleségem kapná meg az örökségemet. Nálunk mindent a

n�k örökölnek. Ilyen helyzetben nem tudhattam, hogy a n�k miért akarnak hozzám jönni. Megtehették volna, hogy feleségül jönnek hozzám, egy évig mellettem maradnak, aztán lelépnek, és megtartják a vagyont. Ezt sehogy sem védhettem volna ki. A mi családunkban nem szokás házassági szerz�dést kötni. Nálunk a n�k különleges helyzetben vannak. Pozitív diszkrimináció.

Bonnie szeme csodálkozva kerekedett el. - Szent isten, ez olyan... - Torz? Tudom. Ismerned kéne a családom n�tagjait. Egy kicsit beteg a

fejük. - Rory, úgy sajnálom... - Semmi gond. Szeretném, ha csak ez lenne a gond köztem és a húgom

között. - Hogy értetted azt a második generációs dolgot? - Lenin rossz volt. Sztálin még rosszabb... Nagy Sándor átvette a

birodalmat, amit Makedóniai Fülöp épített ki, és tovább fejlesztette. A franciák kirobbantották a forradalmukat, aztán jött Napóleon, aki hasznot húzott bel�le.

Oldalra billentette a fejét. - Mondd, most tulajdonképpen mir�l beszélsz?

Nem akartam megosztani vele a gyanúmat, de a jelenlétével és a kérdéseivel rávett arra, hogy hangosan gondolkozzam.

- Az anyám megszállottsága mindig is nyilvánvaló volt - mondtam. - Soha, egyetlen percig sem gondolt arra, hogy téved, ezért nem is volt szüksége arra, hogy ravaszkodjon... Ami Gracie-t illeti, nos, talán � is szívtelen és fanatikus. Komolyan veszi a szerepét, vállalja, hogy a nagy asszony kísér�je és lánya, de sosem hitte azt, hogy � maga is naggyá válhat. Anyám mindig ragaszkodott ahhoz, hogy � legyen a nagy, Gracie pedig mindig hitt neki. Senki sem lehet vadabb és elszántabb mint egy gyermek, aki a szül�jét védelmezi.

- Úgy érted: mint a szül�, aki a gyerekét védelmezi. - Nem. Úgy értem: mint a gyerek, aki a szül�jét védelmezi. A munkám

során már láttam ilyet. A bántalmazott gyerekek id�nként nem emelnek vádat a szüleik ellen, s�t a védelmükbe veszik �ket. Az emberek ebben is különböznek a vadállatoktól. A gyermeki szeretet nagyon er�s kötelék. Gracie-ben megvan. Er�sen.

Bonnie egyszer� ember volt, de sokkal okosabb annál, amilyennek mutatta magát. Tudtam, veszi az adást, és nem kell világosabban fogalmaznom.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy szerinted a húgod... Valami rosszra készül?

Bólintottam. - Az anyámra összpontosítottam, ragaszkodtam a feltételezéseimhez, és

közben nem úgy gondolkoztam, mint egy valódi nyomozó. Azt hittem el, amit el akartam hinni. Azt hiszem, eddig tévúton jártam. Rusty energiatelepe... Anyám ráparancsolt Rustyra, hogy miel�tt kimegy, cserélje ki a telepet. A cserét Gracie végezte el. Anyám sosem lett volna képes arra, hogy legy�rje a tengerészgyalogosokat. Tudod, Donahue-t és Brandet. Nemrég viszont tanúja voltam, hogy Gracie-t és Tadet gyengéd szálak f�zik egymáshoz. Gracie-nek tehát van egy embere, aki azt teszi, amit mond neki.

Bonnie megremegett. - Istenem! Ez rettenetes. Most mit fogsz csinálni? Letartóztathatod �ket? - Tulajdonképpen igen. A gyanúra alapozva. Megtehetem. Távol vagyunk

a Földt�l, itt én vagyok a törvény. Nézd! - A zsebembe nyúltam, és el�vettem a jelvényemet. - Látod? Jelvény, felhatalmazás - mindent megkaptam.

- Istenem... Mikor fogsz dönteni? - Még nem tudom. Vajon Gracie tényleg gyilkos? Ha igen, cselekednem

kell, miel�tt megint végez valakivel. Az biztos, hogy valaki gyilkolászik. Egy

ember. Ilyenkor általában beviszem a gyanúsítottakat, és a rendszer végzi a további munkát. Van hátterem.

- Most meg van egy kapitányod. És itt vannak a tengerészgyalogosok is. - Bonnie elmosolyodott. - Meg itt vagyok én is.

Ránéztem. - Jó érzés tudni, hogy mögöttem állsz. - F�leg akkor, ha be kell kötözni a lábadat, mi? - Különösen akkor. Belegondolni is rossz, mit kezdenék, ha elfert�z�dött

volna a sebem. Idegesen felnevetett. Olyan volt, mint egy iskoláslány. - Erre még sor kerülhet. A sebet nem tudom begyógyítani. - Tudod mit? Örülök, hogy megsebesültem. Ett�l bicegni fogok. Olyan

leszek, mint egy gorilla. A n�knek biztos tetszeni fog a járásom. Elpirult. Ezen az estén kevésbé volt fiús, mint korábban. Nem volt valami

csinos, határozott volt a fellépése, de mégis n�iesnek találtam. Furcsa n� volt; okos volt, nem sok választotta el attól, hogy orvos legyen, mégsem volt egészen tisztában a saját értékeivel. Talán éppen ezzel a furcsa bizonytalanságával fogott meg.

A vállammal hozzáértem az övéhez. - Szóval? Hogy van a hírneved? Ismét felnevetett, és ezzel valahogy felvidított. Kipirult arca és mosolya

mintha vibrált volna a vöröses fényben. Szégyell�sen eltakarta a száját. Ezt akár incselkedésként is értékelhettem volna, de tudtam, azért teszi, mert a vörös fényben olyan a fogunk, mintha paradicsomot zabáltunk volna.

Szerettem volna úgy bánni vele, ahogy egy valódi n�vel kell. A hajón nem egészen úgy viselkedtünk vele. Talán ezért is volt szüksége arra, hogy legyen körülötte valami állatka.

A fejembe véstem, hogy egyszer még elviszem �t vacsorázni valahova, majd megkérdeztem:

- Hány óra van? - Mindjárt éjfél. - Anyám már bejött? - Igen. Bámulatos volt, ahogy odakint volt, velük... - Én nem sokáig bírtam nézni - vallottam be. - Valaki figyeli a terepet? - Egész éjjel figyelik. Nézd! Felemelt egy távkapcsolót, megnyomott rajta egy gombot. A kitömött lény

feje fölött aktiválódott néhány monitor. A xeno hirtelen úgy nézett ki, mintha egy színpadon, reflektorfényben állna.

- Hú! Ezeket még észre se vettem - mondtam. - Van itt még egy-két érdekesség.

- Az biztos! Hátrad�lve néztük a monitorokat, a tájat. Álomszer� képek voltak. Az

idegenek fáradhatatlanul járkáltak. Cél nélkül, csak kószáltak, társalogtak egymással, élték a világukat. Más zónákban állatok próbáltak vadászni. Addig a pillanatig nem igazán volt id�m arra, hogy a bolygón él� többi lénnyel is foglalkozzam. Szerettem volna, ha kisétálhatok Bonnie-val, és szétnézhetek, megvizsgálhatom a helyi él�világot. Úgy gondoltam, Bonnie-nak kedvére lenne a dolog; ennyit mindenképpen megérdemelt. Ehelyett azonban ott kellett gubbasztanunk abban a csapdában.

Biztos voltam benne, hogy van kiút, valahogyan rá tudom venni a kutatókat arra, hogy kísérjenek vissza minket a hajónkra. Már attól sem riadtam volna vissza, hogy er�szakkal vegyem rá �ket a dologra. Nem lett volna szép menet, de ha más megoldás nem marad... Persze tisztában voltam azzal, hogy abban a helyzetben sebezhet�ek leszünk, ezért alaposan ki kell tervelnem mindent, értekeznem kell Clarkkal és a tengerészgyalogosokkal, meg ha lehet�ség nyílik rá, akkor a hajón maradtakkal, mondjuk Theóval. Ha jobban végzem a munkámat, már tudtam volna, kik azok a kutatók közül, akikre számíthatunk, és kik azok, akik mindenképpen anyámmal tartanának, akár szembe is szállnának velünk. Gracie és Tad minden bizonnyal a másik oldalon állt. Vajon Neil hogyan reagálna? És Diego, aki elvesztette a feleségét, és a meg sem született gyermekét? Zaviero? Vajon �t is képesek lennénk legy�rni? Nem szívesen tettem volna meg, de ugyan milyen más megoldás maradt? Üljek le vele, magyarázzam el neki a dolgokat, gy�zzem meg szép szóval?

Bonnie megdörzsölte a karját és megremegett. - Elég hideg van itt, nem? - A telep nem bocsáthat ki h�nyomokat. Valahogy sikerült elrejteniük a

meleget. Nagyjából azt a technikát alkalmazzák, amit a katonák szoktak. A rejt�zködés lényege valójában abban rejlik, hogy az ember mit nem tesz meg, és nem abban, hogy mit igen. Csendben kell maradni, nem kell sokat járkálni, nem szabad h�t, gázokat, szagot kibocsátani. Ilyesmi. A kutatók továbbfejlesztették a módszereket, holografikus kivetít�ket alkalmaznak, meg itt vannak ezek az intelligens cuccok is, például a kezeslábasok.

- Tehát te is elismered, hogy jó munkát végeztek? - Persze. Engem nem a taktikájuk idegesít, sokkal inkább a motivációjuk. Hátrad�ltem, és egy pillanatra lehunytam a szemem. Fáradt voltam,

szédülni kezdtem; a szemem el�tt színes fényfoltok villantak. - Kimerültél - mondta Bonnie. - Mi lenne, ha szundítanál egyet? - Ez most ajánlat? - Kinyitottam a szemem, és oldalba böktem Bonnie-t. -

Hm? Csipkerózsika?

Felnevetett. - Csipkerózsika? Ez meg mit jelent? - Nem tudom. Ebben a fényben valahogy más vagy. Olyan...sportos. Hátrasimította kócos haját. - Minden lány arról álmodik, hogy a srácok „sportosnak" lássák. Elmosolyodtam, és visszahúztam pár hajtincsét arra a helyre, ahol

korábban voltak. - Hagyd így. Tetszik. Komolyan. - Komoly haj... - Ó, istenem! Hogy én milyen hülye vagyok! - A homlokomra csaptam. -

Az el�bb azt mondtad, hideg van itt, én meg megmagyaráztam, hogy miért. Nem ez volt a jó reakció!

- Mi van? - Hogy én mekkora marha vagyok! Azt se érteném, ha fejbe vágna

valami! Tessék, ez a helyes reakció! - Felemeltem a karomat, magamhoz húztam Bonnie-t, átöleltem és melengetni kezdtem. - Látod? Ez a helyes...

Elhallgattam. A szemem megakadt az egyik monitoron. Az idegenek mozgása valahogy megváltozott, vagy talán újabb lények jelentek meg a távolban?

Balról a második monitoron az a zóna látszott, ahol a gödörben rejt�ztem. Akkor az idegenek elhúztak mellettem, észre se vettek. A zónában állt egy törött üvegoszlop, ami leginkább egy villámsújtott fára hasonlított. Azon az oszlopon egy lény lógott, aminek a mozdulatait azonnal felismertem. Fekete b�rszámyak, apró, rángó mozdulatok, hosszúkás test, háromszög alakú fej... A kép min�sége nem volt jó, mégis láttam a kamerába bámuló két fekete szemet.

A monitorra mutattam, és talpra ugrottam. - Szent isten! Bonnie is felállt. - Mi van? Mi a baj? Futásnak eredtem a folyosón, a központi helyiség felé tartottam. - Clark! - üvöltöttem megfeledkezve az óvatosságról. A hangom

végigdörgött a telepen. Féltucat ember rontott ki a folyosóra. Clark is köztük volt. Látszott rajta,

álmából riasztottam fel. - Mi van? Mi történt? - kérdezte. - Mi a baj? - Kelj fel! Betörtek a hajóba!

11

Nézzétek! Átléptem a padlón alvó Pocket fölött, és rácsaptam a kapcsolókra,

amikkel korábban anyám aktiválta a függönyben lév� projektorokat. Az emberek körém gy�ltek. Az álcafüggöny áttetsz�vé változott, láthatóvá téve a másik oldalán lév� tájat. Az üvegoszlopon ott lógott Vajasgombóc, a rókadenevér.

- Jaj! Vajasgombóc! - kiáltott fel Bonnie, és ellépve mellettem a függöny felé tartott.

- Ne menj ki! - Megfogtam a vállát, és visszarántottam. - A hajó! - Clark félretolta maga el�l Pocketet és engem, és a központi

monitorblokkhoz rohant. Követtük. Közben anyám is el�került. - Mi ez a felfordulás? - kérdezte. - Betörtek a hajóba! - mondtam, és az egyik monitorra mutattam. -

Leeresztették a rámpát! - Látom - felelte anyám. - Újabb hibák? Már valamennyien a monitorok el�tt álltunk. Clark közelebb hajolt ahhoz

a háromhoz, ami a Vinzát mutatta. Világosan látszott, hogy a hajó rámpáját leeresztették. A feljáró tövében négy xenomorf feküdt. Döglöttek voltak, vagy haldokoltak. A rámpán félelmetesen hajlékony és er�s, szegmentált lábakon öt fémcsuklyás alak vonult lefelé.

- A méregfegyverek! A picsába! - nyögött fel Clark. - Valaki aktiválta �ket. Mi a franc! Mi a büdös franc! - Felugrott. - Kapcsolatba kell lépnem a hajóval!

- Nem lehet, kapitány! - mondta anyám. - Bármiféle zavar kiválthat egy újabb változást az idegenek viselkedési formájában. Még nem tudunk róluk eleget.

MacCormac ezredes dühödten felmordult. - Hát ez van! Katonák! Hozzám! Ránéztem. - Ki akar menni? - Pontosan. - Tisztában van azzal, hogy a robotok magát is éppúgy célpontnak

tekintik, mint az idegeneket? - Ezért megyünk ki. Semlegesítenünk kell �ket, miel�tt megtalálnak

minket. Az ember soha ne adja meg magát. Kapitány, hogyan lehet semlegesíteni a robotokat? Tudja?

- Csakis Theo aktiválhatta �ket! - magyarázta Clark döbbenten. - � vagy én... Csak mi tudtuk, hogyan kell! Biztos jó oka volt rá.

- Azt hiszem, az ok világos. - MacCormac a monitorra mutatott. - Az idegenek bejutottak a védett zónába, és valahogy a hajóba is. Az els� tiszt nem látta más módját, hogy szembeszálljon velük.

- De hogy juthattak be a zónába? - Nem érdekel. - De engem igen! - Jelent�ségteljesen a húgomra és Tadre néztem. Tad

elkapta a tekintetemet. Állta, de rángatózni kezdett a szája. A testbeszéd árulkodó dolog, rögtön tudtam, ez a jelzés mit jelent.

- Mib�l készültek ezek a bádogkatonák? - kérdezte MacCormac. - Négyréteg� TGX-b�l - felelte Clark. MacCormac megfordult, és Carmichaelre meg Edney-re nézett. - Csak gránátokat használunk. Felszerelkezni! Oldalfegyvert is hozzanak.

Lehet, hogy a bogarak is nekünk jönnek. - Segítsek? - ajánlkoztam. �rült voltam, vagy egyszer�en csak

elmebeteg? - Nem kell - mondta az ezredes élesen. - Mindenki más idebent marad.

Nem akarok civilekkel bajlódni. Csak a katonáimat viszem. Ez itt most katonai m�velet. Világos?

Mindenki bólintott. Miközben az ezredes és két katonája felszerelkezett, MacCormac a

kapitányra nézett. - Maga szerint hányan vannak? Clarkon látszott, nagyon nem örül annak, hogy éppen ott van, ahol. - Egy konténerben száz van, öt rekeszben. Rekeszenként húsz.

Egyszerre minimum egy rekesznyit kell aktiválni, vagyis legalább hússzal kell szembenézniük, ezredes. Nézze, ez az én hajóm... Magukkal akarok menni. Az embereim...

- Kizárt dolog. Majd mi gondoskodunk az embereir�l. - MacCormac a vállára vett egy hevedernyi gránátot. - Feltéve, hogy élve maradt közülük valaki.

- Nehogy meglássák magukat! - figyelmeztette Clark. - A nyilaik hiperszonikusak.

- Megértettem. A tengerészgyalogosok elindultak, mi pedig úgy álltunk ott, mintha

madárfiókák lennénk, akiket a feln�ttek magukra hagytak a fészekben. Ahogy kimentek, megkavarták az álcafüggönyt. A rókadenevér észrevette a dolgot, megriadt, széttárta a szárnyait, és a leveg�be emelkedett.

- Jaj, ne! - kiáltott fel Bonnie. - Vajasgombóc! - Maradj itt, maradj itt! - parancsoltam rá Bonnie-ra, és úgy

megszorítottam a karját, hogy felszisszent. - Pocket, hol vagy?

- Itt. - Pocket Tad és Olivér közé állt. - Jól van. Szerinted hogy történhetett meg ilyesmi? Hogyan kapcsolhatták

ki a hajó védelmi fegyvereit? - Úgy érted, kívülr�l? - Úgy!

Elgondolkodott. - Talán célzott impulzussal. De ez bonyolult m�velet. El�ször

diagnosztizálni kell a frekvenciát, aztán egyetlen sugárrá változtatni, és... - Hasonló technológiát alkalmaznak az álcázásnál is? - kérdeztem, és

vádlón Tadre néztem. - Ezt valaki azért csinálta, hogy holnap ne szállhassunk fel a hajóval. Minden összevág.

- Lassan a testtel! - figyelmeztetett Tad. Clark elhúzta a száját és megrázta a fejét. - Utálom, hogy minden összevág! - Te paranoiás vagy! - kiáltott rám Gracie. - Egymás ellen próbálsz

fordítani minket! - Graciella, �rizd meg a nyugalmadat! - szólt rá anyám, aki szokásához

híven jó példával járt elöl. - Az � szemszögükb�l nézve érthet� a dolog. Megdörzsöltem az arcomat. Csípte a szemem a húgom pofátlansága. - A rohadt életbe... Jól van, most mindenki fogja be a száját, és senki ne

mozduljon. Azokat a robotokat arra programozták be, hogy mindent öljenek meg, ami a bolygón nem �shonos DNS-sel rendelkezik. Minket is beleértve. Hagyjuk, hogy az ezredes elvégezze a feladatát, és ne vonjuk magunkra a méregfegyverek figyelmét.

- Nem félsz, hogy megszökünk? - kérdezte anyám gúnyosan. - Meg akarsz szökni? - Széttártam a karomat. - Csak tessék! Menj ki

nyugodtan. Könnyítsd meg a munkámat! A csapat kettes-hármas csoportokra oszlott, de senki sem beszélt valami

sokat. A bolygón már két olyan banda létezett, amelyik ránk vadászott. Fogalmam sem volt, mit kellene tennünk.

- Kérlek, engedj ki! - szólalt meg Bonnie. - Behozom Vajasgombócot. Odakint van, egyedül... Itt van, biztos itt van az ajtó közelében!

- Kinéztél már mostanában? - kérdeztem. - Dzsungel van odakint. Elemében érezheti magát.

- Emberek nevelték fel! Minket keres. Csak annyit kell tennem, hogy kidugom a...

- Bonnie, felejtsd el! - szóltam rá szigorúan. - Eddig okos lánynak tartottalak. Ne akard, hogy megváltozzon a véleményem.

- De azok az izék elkapják �t! - Tud repülni. Ezek nem tudnak. Minden rendben lesz.

- Rá tudom venni, hogy idejöjjön hozzám. Egy kis szárított gyümölccsel... - Nem! Értsd már meg, hogy nem! Bonnie zokogni kezdett. Nem bántam vele valami kedvesen, de nem

tehettem mást. Átöleltem. - Ne haragudj... Oké, oké... Sajnálom. Nézd, Bonnie, Vajasgombóc

valószín�leg sokkal jobban van odakint, mint mi idebent. Rengeteg rovart találhat, Zaviero legalábbis ezt állítja, és sok gyümölcsöt, meg mindenfélét, amit enni szokott. Életben fog maradni.

- Nem hagyhatjuk itt! - sírta Bonnie. - Segítesz, igaz? - Én? Drágám, én semmiért sem fogok kimenni oda. Semmiért és

senkiért. Ez van. Aki most kimegy, az egyszer�en nem normális. - Kérlek... - Ha egyszer kimegyek, azt csak azért fogom megtenni, hogy

visszamenjek a Vinzára, és elrepüljek err�l a francos bolygóról. Reggel az lesz az els� dolgunk, hogy elindulunk. Valamennyien. Ezek az idióták még nem tudják, de �k is jönni fognak.

- És itt hagyjuk �t, ezen a bolygón? Egyedül? - � egy denevér! Bonnie ismét sírni kezdett. Nem értettem, miért hisztizik. Mintha egy gyerek lett volna odakint, vagy

egy kutya. Mondjuk egy ír szetter. De egy denevér...! - Hé, ezt nézzétek meg! - kiáltott fel Pocket. Az egyik monitorra mutatott.

Az egyik méregfegyver négy lábát behúzva, két lábon vonult le az egyik lejt�n.

A monitor köré gy�ltünk, és azt kívántuk, bárcsak személyesen is végignézhetnénk az eseményeket. Persze, közben tudtuk, nem élnénk túl a dolgot. A méregfegyvereknek nem voltak ösztöneik, nem változhatott meg a viselkedési formájuk. �k fáradhatatlanul vadásztak, és csak akkor álltak le, ha már nem találtak olyan lényt, ami idegennek számít a bolygón. Közöttük nem lehetett sétálgatni.

- Nézzék, hogy jár! - mondta Pocket elismer�en. - Hat lábuk van - mondta Clark. - Bármilyen terepen képesek mozogni.

Ha elveszítenek egyet, a többit használják, és továbbmennek. Nem lehet lehagyni �ket. Az ember csak abban reménykedhet, hogy kívül marad a szenzoraik hatáskörén. Arra programozták be �ket, hogy a bolygó minden négyzetcentiméterét átvizsgálják. Ha az els� hullám sikerrel jár, a terv szerint a következ� hajókkal még tízmillió egységet hoznak.

Érdekl�dve, de döbbenten figyeltük a méregfegyver kupolás fels� részét, a speciális szenzorokat és a l�réseket. Egy kifejlett idegen közelített hozzá

ártatlan kíváncsisággal. Az idegenek nem sokat tör�dtek a gépekkel, semmit sem tudtak róluk - legalábbis ezt feltételeztük.

A méregfegyver azonnal befogta az idegent, és kil�tt rá egy nyilat. Nem is láttuk a lövedéket, villámgyorsan zajlott le az egész. Az idegen összerándult, felüvöltött, a bordáihoz kapott. A nyíl telibe találta. A méregfegyver szenvtelenül elhaladt a lény mellett, folytatta útját, folytatta a vadászatot.

A lény markolászni kezdte a testét. Oldalra fordította hosszúkás fejét, és dühödten a jobb karjába harapott. Inak szakadtak; eszel�sen rágni kezdte magát. Ezután a bal karja következett. Toporzékolt, végül a földre rogyott, és bels� állkapcsával a saját combjába harapott. Miközben a méreg szétáradt a szervezetében, cafatokra tépte magát. Karmos kezei mély sebeket szakítottak, sav fröccsent mindenre; a nedv sisteregve marta szét a földet a haláltusáját vívó lény körül.

A folyamat csupán pár percig tartott. A lény rángatózva, sisteregve feküdt a savpocsolyában.

- Fajirtás - jegyezte meg anyám. - Milyen ember az, aki ilyen szerkezeteket tervez?

Clark csüggedten feléje fordult. - Mrs. Malvaux - mondta �szinte hangon -, én csupán a szállítást

végeztem el. Itt most olyan lépték� tervr�l van szó, amit mi nem is érthetünk meg egészen.

- Hazugság! - mondta anyám. - Maga hisz abban, hogy helyesen cselekszik. Nem kellene itt lenniük. Maguk pusztítanak, �k védekeznek. Maga meg a fiam tehet mindenr�l! Ami itt folyik, az természetellenes. Nem volt jogunk beavatkozni a dolgok normális menetébe!

- Ha nem avatkozunk be - vitatkoztam -, mind meghalunk, és nekem ehhez egyel�re semmi kedvem sincs. Itt most nem egy veszélyeztetett fajról van szó.

Anyám a szemembe nézett. - Ti viszont ki akarjátok irtani! Bosszúsan bólintottam. - Ebben, látod, igazad van. - Igen, ki akarjátok irtani ezt a fajt! - folytatta. - Pedig van természetes

kontrolláló faktoruk. Láttuk. Nem gonoszak. A természet nem hoz létre olyasmit, ami csak pusztít.

- A természetben szinte minden pusztításra teremt�dik - jelentettem ki. Ez volt az a pillanat, amikor meghallottuk a gránátok robbanását. A

hangok tompa robaja végighullámzott a táj fölött. - Senki sem mehet ki! - mondtam. - Megvárjuk, mire jutnak a

tengerészgyalogosok.

***

Iszonyúan egyedül éreztem magam. Jobb lett volna, ha tényleg egyedül vagyok, de err�l persze szó sem lehetett. Csak ültem a monitorok el�tt, és megpróbáltam kiagyalni, hogyan juttassam vissza a hajóra az embereket, hogyan hagyjuk el az átkozott bolygót anélkül, hogy újabb veszteségeket szenvednénk.

Nem igazán találtam a megoldást. Elvileg Clarknak kellett volna vezetnie az akciót, de mint beismerte, nem volt egyéb, mint egy teherhajó kapitánya. Nem volt se kalandor, se katona, nem értett az ilyen man�verekhez. Minden bizonnyal MacCormac ezredes volt az, aki a leginkább értett az ilyesmihez, de ezt még magamnak sem akartam bevallani, mivel nem volt sok esély arra, hogy visszatér közénk. Valaki ellenünk tevékenykedett, és mint nyomozónak, nekem kellett kideríteni illet� kilétét. A nyomozások a legtöbb esetben hetekig, hónapokig eltartanak, esetleg évekig is, nekem viszont csak perceim voltak.

Egyedül ültem a monitorok el�tt. A táj különös módon nyugodttá vált. Ez a nyugalom sokkal idegesít�bb volt, mint az akció. Remegett a lábam, kész ideg voltam.

Az egyik monitoron a kunyhótábor és a rejtekhely közötti útszakasz látszott. Veszélyes hely volt. Az utolsó tizenkét órában többen fordultak meg rajta, mint... Mint korábban bármikor. Paraziták lepték el, kifejlett idegenek rohangáltak rajta. Olyan nyüzsg� volt az élet azon a helyen, mint az Amazonas mocsarában. Nem lehetett el�re megmondani, mikor, milyen borzalom várna ott az emberre. A természet nagyon kreatív tud lenni - most rossz értelemben véve.

Megdörzsöltem ég� szememet. Két vékony oszlop között felfedeztem a denevért. Ott lógott, hatalmas szemmel nézel�dött, chihuahuára emlékeztet� pofáját forgatta, és a gézszer� felh�kbe kapaszkodott.

- Mit csinálsz te ott, Vajasgombóc? - mormoltam. - Miért nem repülsz el, amíg lehet?

A denevér, mintha meghallotta volna a hangomat, megmozdította az egyik szárnyát, aztán beleburkolózott a b�rlebenybe - valahogy úgy, ahogy a régi filmeken Drakula a köpenyébe. Ezután nem mozdult. Várt.

Mire? Talán ránk? Arra, hogy felszedjük? - Err�l van szó? - kérdeztem. - Pontosan tudod, melyik csapathoz

tartozol? Tisztában vagy azzal, hogy te is földlakónak számítasz? Lüktetni kezdett a halántékom a fáradtságtól. Hátrad�ltem, és a fekete

falnak támasztottam a fejemet. Esélyem sem volt az alvásra. A denevér megmozdította a lábait, és egyre csak engem bámult.

Fogalmam sincs hogyan csinálta, de pontosan a kamerába nézett. Eszembe jutott, hogy Bonnie azt mondta, kislány. Kislánydenevér… Elt�n�dtem, vajon az idegenek között vannak-e kislányok és kisfiúk.

***

Pár percig, míg feldolgoztuk az információkat, csendben maradtunk. Úgy

véltük, nagyjából értjük, mi zajlik a szemünk el�tt. A kis szünet alatt ránéztem Chantalra, a tündérszer� állatorvosra, és róla eszembe jutott valami más. Körbepillantottam, aztán az egyik folyosó bejáratára néztem.

- Mi bajod? - kérdezte Pocket. Ismét végignéztem a társaságon. - Hol van Bonnie? �k is körbenéztek, csak akkor jöttek rá, hogy Bonnie nincs köztünk. - Már jó ideje nem láttam - mondta Clark komoran. A vezérl�panel fölé emeltem a kezem; korábban láttam, mit csinálnak a

kutatók, ha a rejtekhely bels� rendszerén keresztül egymáshoz akarnak szólni. Elvileg mi nem használhattuk ezt a rendszert, de kit érdekeltek a szabályok?

- Bonnie? Bonnie, hol vagy? A telepen vagy? Ébreszt�, szólalj meg, ha idebent vagy! Bonnie, jelentkezz! Bonnie. Bonnie!

A kommunikációs rendszer valahogy puhává és távolivá változtatta a hangomat.

Semmi válasz. Lassanként rájöttem, miért nem kapok választ. - Ó, a picsába... - Elrohantam az asztal, és a padon üldögél� emberek

mellett, és beugrottam a monitoros szobába. Végignéztem a képerny�kön. Tudtam, mit kell keresnem. A bal alsó monitoron, ami el�tt kávéspoharak álltak, felfedeztem Bonnie-t. Két oszlop között settenkedett, a kezében két csomag szárított gyümölcsöt tartott.

- Mi a francot csinál ez? - kérdezte Clark. - A denevért keresi! - szakadt ki bel�lem fájdalmasan. - Behozom!

Mindenki itt marad! Kirohantam az üvegerd�be. Reméltem, jó irányba tartok. Feltételeztem,

hogy a monitorok a rejtekhely körüli terepet mutatják. A denevért a bal oldali képerny�n láttam, ezért balra fordultam.

Amikor kijutottam, rádöbbentem, hogy egy dolog monitoron keresztül nézni a terepet, és egészen más a saját szememmel látni. Megpróbáltam

tájékozódni, de nem igazán sikerült. - Bonnie! - kiáltottam. Megijedtem a saját hangomtól. Olyan hosszú ideje

próbáltam csendben maradni, hogy az éles hang valósággal sokkot okozott.

Végigrohantam a sziklás terepen, ami alatt azok a barlangok és járatok húzódtak, amelyekben anyám és társai kiépítették a rejtekhelyüket. Kívülr�l világosan láttam, hogy nem olyan tömör szikladarab, amilyennek hittem, valójában több tucatnyi bejárata volt, amit kívülr�l könnyedén fel lehetett fedezni. A szikla egy nagy darab sajtra hasonlított, bárki nyugodtan közlekedhetett volna a lyukaiban, ha némelyik történetesen nincs lezárva álcafüggönnyel.

A terepet szinte beborították az árnyékok. A hold, ami id�közben majdnem átjutott az égbolt túlsó szélére, elég fényt adott ahhoz, hogy navigálni tudjak.

De... Eltévedtem. A hely egyáltalán nem hasonlított arra, ahol a denevért láttam. Nyoma sem volt felh�szer� mennyezetnek az oszlopok között. Merre induljak? Merre mehetett Bonnie?

- Bonnie! - kiáltottam fel ismét, és megálltam. Kijutottam egy nyílt terepre, egy amolyan rétszer�ségre, amit fekete-

fehér, legfeljebb tíz hüvelyk magas növényzet borított. Úgy álltam ott, mint a bolond vadpulyka, ami azt várja, hogy leszedje valaki. A rét északi peremén idegenek voltak. Több százan. Egymás mellett álltak, és valamennyien felém fordultak. Bólogattak, a karmaikat meregették. Kivillant a foguk, a pofájukból zöldesen foszforeszkáló nyálka csorgott a földre.

- Hát, err�l talán ennyit - mormoltam. Sehová sem bújhattam el. Megláttak.

Már megint arra gondoltam, hogy eddig tartott az életem. Az idegenek azonban nem indultak meg felém. Csak álltak ott, a holdfényben, és engem bámultak. Én meg �ket. Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas zenekar karmestere lennék. A pálcám egyetlen suhintásával szétrombolhattam volna a tökéletes mozdulatlanságot.

- Rory? A hang jobbról érkezett. Csak annyira fordultam oldalra, hogy lássam

Bonnie-t. Úgy üldögélt a fekete-fehér növények között, mintha egy tábort�z mellett pihengetne.

Lassan, oldalazva közelebb kerültem hozzá. - Mit csinálsz? - Követtem Vajasgombócot - mondta reszketve. - Nem vettem észre �ket,

csak amikor ideértem. - Én sem... Vagyis én is. - Kinyújtottam a kezemet. - Állj fel. Nagyon

lassan. És állj mögém. Megfogta a kezemet. Felhúztam a földr�l. - Nincs értelme mögéd állnom - mutatott a hátam mögé. A hátam mögé, ahol úgy száz lépésnyi távolságban, a rét másik szélén

ott állt az idegenek másik csapata. A lények sziszegve, remegve, fenyeget�en várakoztak.

Aztán elindultak felénk. A másik vonal is megindult. A két csapat egyre közeledett egymáshoz. - Végünk van - mondtam nem túl boldogan. - Miért alkotnak két csoportot? - kérdezte Bonnie rekedten. Közelebb

húztam magamhoz, és elindultam vele, keresztül a réten. Ez volt az a pillanat, amikor megláttam a tengerészgyalogosokat.

Mindhárman ott álltak, és döbbenten figyelték az idegenek egymás felé közeled� két sorát, amely harapófogóként csípte össze a rét testét.

Mást nem láttunk, csak a tengerészgyalogosokat. Lehet, hogy eljutottak a hajóhoz? Lehet, hogy a hajón már mindenki halott?

MacCormac felemelte az oldalfegyverét. Ahogy közeledtünk a tengerészgyalogosokhoz, �k pedig a rét közepéhez, felkiáltottam.

- MacCormac! Ne l�jön... - Tessék? Végül összetalálkoztunk. A rét kétharmadánál voltunk. - Ne akaszkodjon össze velük - mondtam. - Békén fognak hagyni minket.

Ne kényszerítse �ket arra, hogy mást tegyenek. Nem volt hülye, azt tette, amit mondtam. A katonáinak is intett, hogy ne

l�jenek. Sosem gondoltam volna, hogy eljön a nap, amikor én adok taktikai utasítást a tengerészgyalogság egyik ezredesének.

- Mi történt a hajóval? - kérdeztem. - Mindenki meghalt? - Nem, odabent vannak, bezárkóztak a raktérbe - mondta az ezredes

gyorsan. - Az els� tiszt a hajó el�tt hagyott egy kommunikátort egy kóddal, hogy kapcsolatba léphessünk vele. Hat méregfegyvert kellett elintéznünk, hogy eljussunk a kommunikátorhoz. Az idegenek valahogy feljutottak a hajóra. Theo nem tudta, mit tehetne, ezért kieresztett egy rekesznyi méregfegyvert. Kidobta a kommunikátort, abban a reményben, hogy megtaláljuk. Nem tudtunk bejutni. Az el�térben még van pár méregfegyver.

- Engem az érdekelne, hogyan jutottak fel az idegenek a hajóra - mormoltam.

Egymás mellé álltunk, és elkereked� szemmel figyeltük, mi történik körülöttünk. Délr�l érkezett az idegenek hosszabb falanxa. Lehajtott fejjel haladtak, hosszúkás koponyájuk hátulsó részét felfelé emelve. Az az átlátszó hátsó rész olyan volt, mintha valami fajazonosító jelzés lenne.

Küls� állkapcsukat kitátották, kidugták a bels�t, a pofájukból csillogó, nyúlós nyál csorgott. Undorító látványt nyújtottak.

- Elvágtak minket a telept�l - mondtam. MacCormac Bonnie másik oldalán guggolt le, Carmichael és Edney

mellém állt. - Megkerülhetnénk �ket - mondta az ezredes. - Ha gyorsan haladunk, és

folyamatosan tüzelünk... - Túl sokan vannak - mondtam. - Esélyünk se lenne. - Én harc közben akarok elesni! - jelentette ki Edney tizedes a pisztolyát

markolászva. A fegyver valahogy nevetségesen kicsinek t�nt. - Más módon is harcolhatunk - mondtam neki. - Például úgy, hogy nem

vonjuk magunkra a figyelmet. - Igaza van - bólintott MacCormac. - Álljanak a civilek köré, de ne l�jenek! A három bátor tengerészgyalogos komolyan vette a szerepét.

Körbefogtak minket. Ezután következett a legborzasztóbb dolog: tétlenül kellett várakoznunk. Az idegenek két hulláma egyre közeledett egymáshoz, fogyott közöttük a távolság. Úgy éreztem, mintha egy régimódi biblikus-epikus mozifilm kell�s közepébe csöppentem volna, amelyben a fáraó seregei pillanatokon belül összecsapnak az ellenséggel. Mindkét sereg hatalmas volt, a lények eleven falként közeledtek felénk. A látvány hajmereszt� volt; aprónak és sebezhet�nek éreztük magunkat.

Végigfutott a hátamon a hideg. Magamhoz öleltem Bonnie-t, megpróbáltuk összehúzni magunkat.

A két fal összecsapódott. Az idegenek mellénk értek, átugrottak a fejünk fölött, és egymásnak estek. Megkezd�dött az öldöklés.

- Lebukni! - A földre rántottam Bonnie-t, és oldalra löktem Carmichaelt. Ahogy arrébb lépett, két lény dobbantott le közénk. Úgy tépték egymást, mint a veszett macskák.

A zaj agyrobbantó volt. A világ valóságos mészárszékké változott körülöttünk. A lények egymásra ugrottak, és ketten, hárman összegabalyodva szaggatni kezdték az ellenséget. A kisebb csoportokhoz újabb egyedek csatlakoztak, az eleven gömbök már öt, tíz, vagy még több testb�l álltak. Tépték, marták, harapták egymást. Farkak csapkodtak, és döf�dtek a gömbökbe, sav fröccsent, csillámló testnedvtócsák borították a földet. Körülöttünk letépett testrészek és testszilánkok röpködtek, a sav sisteregve marta szét a sebesülteket. Az idegenek nem foglalkoztak saját halottaikkal és sebesültjeikkel, rájuk tiportak, hogy folytassák az ellenség megsemmisítését.

- Mozgás! - kiáltott fel MacCormac. Mutatta az utat. Négykézláb másztunk, szinte hason csúsztunk. Carmichael nem bírta a

feszültséget, párszor elsütötte a fegyverét, miel�tt utánunk jött. Edney odakiáltott neki valamit; Carmichael válaszolt neki, és megeresztett még egy sorozatot. Az egyik lény savat fröcsköl� torzóvá robbant szét.

- Gyerünk, Ken! - kiáltottam. - Ne foglalkozz velük! - Túl sokan vannak! - jelentette Carmichael, és abbahagyta a lövöldözést,

amivel annyit ért el, mintha leköpött volna egy tornádót. Edney tizedes kikerülte az egyik haldokló xeno rángatózó testét. Ez hiba

volt, mert így egy masszív él� gömb útjába került. Oda akartam kiáltani neki, hogy figyelmeztessem, de már elkéstem. A gömb átgördült Edney-n; a tizedes valahogy az egymást tép� idegenek közé került.

A gömb elsodorta. Sikoltott egyet, aztán hallottunk néhány lövést. Egy farok és egy karmos kéz lök�dött ki a gömbb�l, aztán két fekete láb között megláttuk Edney napbarnított arcát. A szája kinyílt, az egyik szeme helyén véres lyuk tátongott. A keze kiemelkedett a gömbb�l; folytatta a vad lövöldözést.

A gömbb�l kilök�dött Edney karja. A kezében még ott volt a pisztoly. A sikolyok elnémultak. A csatagömb továbbgördült, és magával vitte a tizedes testét.

- A picsába! - MacCormac megállt, és hátragurult hozzám meg Bonnie-hoz.

Felemeltem a fejem. Egy kisebb k�tömb magaslott el�ttünk, aminek a tetején három lény állt. A trió elég lett volna ahhoz, hogy a Földön kiirtson egy fél várost. A pokol sárkányai voltak, olyan félelmetesek, hogy még a tengerészgyalogosok is döbbenten meredtek rájuk. Leszedhettük volna �ket, de három másik lépett volna a helyükre, vagy harminc újabb, vagy háromszáz. Azt hiszem, abban a pillanatban mindannyian arra gondoltunk, hogy eddig tartott az életünk, nincs tovább, minden véget ér.

A három idegen széttárta a karját, hátravetette a fejét, és üvegrepeszt� hangon ráüvöltött az égre. A hangjuk kis híján szétvetette a koponyánkat. Bonnie a vállamhoz szorította a fejét; úgy gondolta, eleget látott. MacCormac fogcsikorgatva, vicsorogva nézett a dögökre, Carmichael pedig levette a sisakját, hogy fedetlen f�vel fogadja a halált.

Éles hang érkezett a hátunk mögül. Megfordultam, eltoltam magamtól Bonnie-t. Négy lény közeledett a sziklához.

- MacCormac! - kiáltottam. - Félre az útból! Az ezredes megfordult. A négy sárkány a másik háromra vetette magát.

MacCormac csapdába került. Az idegenek egymást tépték, és közben meglep� módon félresöpörték az

útból az ezredest. Nem véletlenül, szándékosan csinálták: egyszer�en félretolták �t! A hét test gömbbé változott, amelyben végtagok és farkak

csapkodtak. A gömb végiggurult a földön. Megragadtam MacCormacet, és magunkhoz rántottam. - Fel és futás! Valahogy kijutottunk a fortyogó katlanból. Már nem is próbáltunk

rejt�zködni. A csata folytatódott, idegen lények százai gyilkolták a másik falka tagjait, miközben mi átrohantunk közöttük. Már csak arra figyeltünk, hogy ne sodorjanak el minket a gömbök, ne fröccsenjen ránk sav. A gömbök nekicsapódtak az oszlopoknak; id�nként kihullott bel�lük egy-egy testrész vagy tetem, de az elhullottak helyére mások ugrottak. A leveg�ben iszonyú, maró szag terjengett.

A szomorú bolygón már megint mészárlás zajlott... Áttapostunk egy szétrobbantott üvegoszlop szilánkjain. Fel kellett

kapaszkodunk egy dombra, ami nem volt könny� feladat, mert a szilánkok miatt nem használhattuk a kezünket. Én Bonnie-t húztam, � meg Carmichaelt. A hátunk mögött MacCormac próbált tolni minket. Amikor feljutottunk a domb tetejére, körbepillantottam, és felüvöltöttem:

- Vissza! Közvetlenül el�ttünk két méregfegyver szórta magából a hiperszonikus

nyilakat a körülöttük lév� idegenekre. A megmérgezett lények megfeledkeztek egymásról, a saját testüket kezdték tépni, szaggatni, rágni; leharapták a saját karjukat, abban reménykedve, hogy így majd sikerül megszabadulniuk a bels� szerveiket maró méregt�l. Ha lehet borzalmasabb látvány annál, amit addig tapasztaltunk, hát ez volt az.

Rázuhantam Bonnie-ra, és ledöntöttem a lábáról Carmichaelt. - Le, le, hasra! - A hátamra fordultam, és megpróbáltam megtartani

Bonnie-t. A lábamat valahogy beleakasztottam Carmichaelbe. MacCormac oldalra d�lt. - Már csak ez hiányzott! - Lehet, hogy az idegenek nem ölnek meg minket - mondtam -, de a

robotok igen. A két méregfegyver között heverve szinte éreztem a DNS-ünk szagát. A

robotok szenzorai kis hatótávolságúak voltak, de ebben sem reménykedhettünk, mert hamarosan ezen a kis hatótávolságon belülre kerültünk. Tudtuk, ha meglátnak minket, azonnal kilövik ránk a nyilaikat - éppúgy, mint az idegenekre.

- Itt maradj! - kiáltottam, és a földre szorítottam Bonnie-t. - Rory! - Nem akart elszakadni t�lem. A földre vetettem magam, és odagurultam az egyik döglött idegenhez. A

testének csak a fele maradt meg. Felkészültem arra, hogy a savas

maradványok csúnyán megégetnek, majd belenyúltam a masszába, és kiemeltem bel�le két hát-taréjt, meg a hozzájuk tartozó inakat. Az egyiket a közelebbi méregfegyver felé hajítottam, a másikat pedig hozzávágtam a másodikhoz. Hasra vetettem magam - a következ� másodpercben a robot elkezdte kil�ni a nyilait.

A lövedékek a döglött idegen testébe csapódtak. A másik irányból is nyilak érkeztek. Már kétfel�l tüzeltek. Beugrottam egy

vörös üvegoszlop mögé; onnan figyeltem, ahogy az idegen lény maradványaival bemocskolt két robot, ahogy felismerték egymáson a DNS-nyomokat, eszel�sen l�ni kezdi egymást. Addig szórták egymásra a nyilaikat, míg végül szikrák csaptak ki a burkolatuk alól. Az egyik elvesztette az egyensúlyát, oldalra csúszott; kupolaszer� fels� része egy lándzsa alakú oszlop végéhez csapódott. Egy-két másodperccel kés�bb a másik robot is imbolyogni kezdett. El�rebukott, elterült a földön, és hiába kapálózott a lábával, képtelen volt felállni. Lassan egyre lejjebb csúszott a lejt� oldalán, míg végül beletoccsant egy jókora savtócsába.

- H�ha! - kiáltott fel Carmichael. - Ez okos húzás volt! - A kezed! - Bonnie megfogta a csuklómat. - Semmi gond. A taréj küls� részét fogtam. - Szép volt - mondta MacCormac. - Utánam, emberek! - Örömmel... Miközben a két falka folytatta a csatározást, mi a z�rzavar leple alatt

elindultunk az álcafüggöny felé. MacCormac a jelek szerint jobban ismerte az utat, mint én; örültem, hogy � állt a csapat élére. A tengerészgyalogosok rájöttek, tényleg nincs értelme lövöldözni. Nem is vontuk magunkra a lények figyelmét, amelyek - meghökkent� módon - mintha egymástól is védeni akartak volna minket. Még az is megesett, hogy a csatagömböt alkotó lények szétváltak egy pillanatra, ránk bámultak, majd ismét egymásnak estek, de a gömbjük más irányba gurult tovább.

- Gyerünk! - kiáltott ránk MacCormac. Menekültünk. MacCormac óvatosan mozgott, minden sarkon

bekukkantott, minden tereptárgy mögé benézett - � sem szeretett volna ismét összetalálkozni a méregfegyverekkel. Az idegenekkel nem igazán kellett foglalkoznunk, elég volt kikerülni �ket.

Persze ebb�l még nem vontam le messzemen� következtetéseket. A lények még mindig iszonyúan veszélyesek voltak. Sokszor olyan érzésem támadt, mintha kötéltáncosok lennénk. A jelek szerint biztonságban voltunk közöttük - éppen úgy, ahogy anyám elképzelte -, de a helyzet egyik pillanatról a másikra megváltozhatott. Bonnie korábban azt mondta, az állatvilágban semmi sem tart sokáig, és én hittem neki. Tudtam, bármelyik

másodpercben megtörténhet, hogy a xenók ismét ellenünk fordulnak, és akkor megint nyakig vagyunk a szarban.

- Megállni! - MacCormac a mellemre szorította a kezét, és a mellettünk magasló meredek falhoz szorított.

- Erre - súgta az ezredes. - Nézze! Oldalra húzódtam, kilestem a sarkon túlra. Úgy húsz lépésnyi

távolságban hat arcmászó álldogált egy kövön. Nyolc lábukat maguk alá húzva várakoztak, de úgy reszkettek, mint a kamaszfiúk az els� bál el�tt. A farkukat egyenesen kinyújtották maguk mögött; látszott rajtuk, bármelyik pillanatban készek lendületet venni és ugrani.

MacCormac lassan, nehogy magára vonja az arcmászók figyelmét, el�vett egy gránátot. Olyan érzésem támadt, mintha lassított felvételt néznék. Az ezredes az ujjai között tartotta a kis, hengeres tárgyat. Tisztában voltam vele, hogy ez a robbanószerkezet ötven lépésnyi körzetben mindent elpusztíthat, minket is, de azt is tudtam, hogy csakis ennek bevetésével juthatunk túl az arcmászókon. Abban bíztam, hogy a sziklafal megvéd minket. Sejtettem, hogy a légnyomás miatt pár percig szédelegni fogunk, ezalatt pedig sebezhet�ek leszünk. Nem igazán tetszett a helyzet, és nem adtam magunknak túl sok esélyt. Már azon voltam, hogy leállítom az ezredest.

MacCormac a távolságot méregette. Az ujja a detonátoron volt; már éppen el akarta húzni, amikor észrevettem valamit, és megfogtam a könyökét.

A lábujjhegyen álló arcmászók domborították a hátukat. A szívókaszer� szervüket, amellyel bejuttatták a gazdatestekbe a magukban hordozott petét, magasan a fejük fölé emelték. Ami ezután következett, azt el se hittem volna, ha nem a saját szememmel látom. Az arcmászók teleszívták magukat leveg�vel. A testük felpuffadt, a b�rüket helyettesít� hártya megfeszült, áttetsz�vé változott. Az eleven hólyagok egyre nagyobbra duzzadtak, és amikor már azt hittem, hogy szétrepednek, lassan a leveg�be emelkedtek. Ahogy a lábuk elszakadt a talajtól, csapkodni kezdtek a farkukkal és oldalsó hártyáikkal, olyan hangot hallatva, amilyet a kolibrik adnak ki magukból lebegés közben.

A hét arcmászó... repült! A farkukat maguk mögé nyújtották, hogy egyensúlyban tartsák a testüket. Átrepültek a sziklafalunk fölött, egyre magasabbra emelkedtek; a mez�, a csatatér irányába tartottak. Miközben néztük �ket, a hét repül� förmedvényhez újabbak csatlakoztak. A légifalka balra, majd jobbra sodródott, megtalálta a megfelel� irányt, és az üvegtornyok fölött lassan szállt az ég alatt - egyenesen a Kék-völgy felé.

Döbbenten bámultunk utána, és megpróbáltuk felfogni, mindez mit jelent

a számunkra. MacCormac értetlenül pislogott; még mindig a kezében tartotta a

gránátot. - Legyek átkozott... Ezek tudnak repülni!

12

Theo kieresztett egy rekesznyi méregfegyvert. A rámpa valahogy kinyílt... Theónak fogalma sincs róla, hogyan. Látta, hogy néhány idegen, tucatnyian lehettek, felvonul a rámpán. Nem tudta, mi mást tehetne. A legénységet biztonságba helyezte, és beindított egy rekesznyi robotot. Húsz egységet. Abban reménykedett, hogy végeznek az idegenekkel, aztán belevetik magukat a végtelenbe, hogy elvégezzék a feladatukat. Úgy gondolta, már nem élünk, de ha mégis, akkor úgysem maradhatunk sokáig életben, ha a hajót elfoglalják a xenók.

MacCormac dühösen járkált az álcafüggöny el�tt; még mindig nem tette túl magát Edney tizedes értelmetlen halálán. Megállt, és Clark kezébe dobta a kommunikátort.

- Theo azt mondta, megpróbált kapcsolatba lépni velünk, de egyik frekvencián sem ért el minket. Ezt kidobta a hajóból, miel�tt kieresztette a robotokat. Kapcsolatba tudtam lépni vele, és elmagyarázta, mi történt. Azt is elmondta, hogy a robotok kil�tték nyilaikat az idegenekre, azok meg rögtön meg�rültek a méregt�l. Azt mondta, a haldokló lények megtámadták a robotokat. Érti? Minket nem bántottak, de a robotoknak mégis nekimentek. El tudja képzelni? A robotok lel�tték �ket, a haldokló idegenek meg rájuk vetették magukat, addig csimpaszkodtak beléjük, míg a sav szét nem marta a fémburkolatot. Le merem fogadni, hogy a nagy taktikusok közül erre senki sem gondolt!

A központi helyiségben voltunk, és megpróbáltuk átgondolni a történteket. A kutatók többsége másutt tartózkodott, csak Gracie, Tad, és az anyám maradt velem, Clarkkal, MacCormackel, Bonnie-val, Carmichaellel meg Pockettel.

- Szóval biztonságban vannak? - kérdezte Clark reménykedve. - A legénységem biztonságban van? Theo is jól van? Élnek?

MacCormac megtörölte a száját. - Azt hiszem. - Ha odalent vannak a raktérben, akkor biztonságban vannak - mondta

Pocket. - A robotokat nem programozták be a zárrendszereink dekódolására.

- Ha el�jönnek - mondta MacCormac -, a robotok leszedik �ket. Feltéve, hogy marad méregfegyver a hajón. Az idegenek a savtrükkel ötöt tettek tönkre. A megmaradt tizenöt vélhet�leg elpusztította a hajón lév� lényeket, és elindult a terepen. Hetet leszedtünk a gránátjainkkal, aztán Rory is hazavágott kett�t. Ez azt jelenti, hogy még hat kóborol a bolygón. Hatot kell kikerülnünk.

MacCormac belerúgott az egyik ládába, ami átrepült a helyiség másik végébe. Az edényekkel teli láda olyat csattant, hogy valamennyien összerázkódtunk. Nem akartam elmondani, mi jár a fejemben; arra gondoltam, hogy az idegenek máris túljártak a robotok eszén, ebb�l pedig az következett, hogy a feltételezés, miszerint meg tudjuk menteni a bolygót, alaptalan. Valódi háborúra volt szükség, amelyben az emberiség még több robotot, azután szintetikusokat, azután pedig teljes hadseregeket küld ide. A történet még csak most kezd�dött el.

- Sajnálom azt a fiatal tengerészgyalogos hölgyet - mondta anyám az ezredesnek. - A lények nem akarták megölni �t. Egyszer�en az útjukba került.

- És ett�l most érezzem jobban magam? - kérdezte MacCormac. Anyám felé fordultam. - �k soha, semmir�l sem tehetnek, igaz? - Gracie-re és Tadre néztem. -

Hogy nyílt ki a rámpa? Tad lehunyta a szemét. Gracie rezzenéstelen tekintettel nézett rám. Mind rám bámultak. Olyan volt, mint egy szülinapi parti - üdvrivalgás

nélkül. Vagy mint egy temetés? - A mechanikai problémáitok nem tartoznak ránk - mondta anyám. - Mi történik odakint? - kérdeztem. - Miért harcolnak egymás ellen? Gracie, aki anyám és köztem állt, erre is tudott válaszolni. - Abbahagyták a táplálékgy�jtést, a királyn�jük pedig a tojásrakást.

Minden erejüket a védelemre fordítják. - Ezek nem védekeznek - állapítottam meg. - Akkor mit csinálnak? - kérdezte Clark. - Ez több volt, mint védekezés. Ezek csatáznak. Odaállnak az ellenség

elé, és harcolnak. Ez nem ostrom alatt álló vár, ez, egy csatamez�. Azért nem foglalkoznak velünk, mert minden figyelmüket az ellenségnek és a küzdelemnek szentelik. - Volt valami, amit még mindig nem értettem. - De miért harcolnak egymás ellen?

Gracie elgondolkodott. Nem azt válaszolta, amire számítottam. - Azért, mert az egyik bolyhoz tartozó hangya sosem képes tolerálni más

boly hangyáit. - Szóval itt most két boly egyedei harcolnak egymással?

Két kolónia lakói? - Igen, egészen mások! - szólalt meg Bonnie. - Amikor odakint voltam,

el�ször azt hittem, csak a holdfény miatt látom �ket másnak, de nem! Az egyik boly lakói, a mi bolyunk egyedei feketék. A másik csapat tagjai egy kicsit... zöldek meg kékek. Azt hittem, csak a képzeletem játszik velem.

- Hol zöldek? Hol kékek? - kérdezte Gracie. - A bordájuknál kékek. A szájuk belseje, és a karjuk alatti rész zöld. Pocket felfüttyentett. - Ez a nem semmi! - Ez igazolja a két bollyal kapcsolatos elméletet - mondta Clark. - De

hogyan jöhetett létre két boly? Hát nem egy-két „autóstopostól" származnak?

- Ez lehet az evolúciós stratégiájuk - mondta Gracie. - Több bolyra oszlanak, új királyn�k fejl�dnek ki, és amikor összetalálkoznak, megvívnak egymással. A nagyobb, er�sebb boly gy�z, a másik kipusztul. Ezzel a módszerrel sokkal gyorsabban evolválódhatnak.

- És a repül� izék? - kérdezte Clark. - Ez csak amolyan ideiglenes dolog náluk?

Gracie bólintott, majd megvonta a vállát. - A hangyák között is van olyan, amelyik repül, elfoglal egy területet,

mindent megöl, amit ott talál, új bolyt alapít, és utána... Utána már nem repül. Egy darabig.

- Azt nem tudni, mennyi ideig fognak röpködni, igaz? -kérdezte Pocket. Leintettem. - Amikor a bolyok elég nagyra n�nek, és egymásba ütköznek, az

egyedek minden más tevékenységüket felfüggesztik, csak a háborúval foglalkoznak. A gy�ztes visz mindent.

- Mi lehet a tét? - töprengett Bonnie. Végignéztem a többieken. - Ez nem egyszer� háború - mondtam. - Most d�l el, hogy melyik boly

génállománya fog szétterjedni a bolygón. A lények nem védelmeztek minket, egyszer�en tartalékolnak bennünket. A gy�ztes fogja használni a testünket. Ez egy... DNS-háború!

***

- Ez az! - jelentettem be. - Döntöttem. Meg akarom menteni ezt a bolygót. Meg akarom menteni a Kék-völgyet. Kimegyünk. Clark, az elejét�l fogva igazad volt. Ezeket a lényeket meg kell semmisíteni. Nem akarok több szót vesztegetni az Egyezményre. Ezek a lények olyanok, mint a járvány, és mi leszünk az ellenszerük. Amíg ezek az állatok itt vannak, a bolygón nem fejl�dhet ki normális élet. - Ismét a húgomra néztem. - Szedd össze az

embereket. Elmegyünk, és ha másképp nem megy, akkor elkábítunk benneteket, úgy visszük el innen a társaságot.

Tad a húgom vállára tette a kezét. Gracie a melle el�tt összef�zött karokkal, mereven állt, és engem nézett. Amikor az anyámra pillantott, kételyt fedeztem fel a tekintetében.

A f�nökasszony bólintott. - Ha ez az ítélet, legyen így - mondta. - Szedd össze az embereket. Gracie a könnyeivel küszködött. Nem engedelmeskedett. Felém fordult. - Csak ezt az egy megoldást tudod elképzelni? Mereven ránéztem. - Neked is ez az egyetlen jó megoldás. Kieresztjük a robotokat. Aki itt

marad, meghal. Tad sem lesz kivétel. Te sem. Ha a hajó nélkületek indul el, végetek van, nem lesz közös jöv�tök, nem lesznek gyerekeitek... Nem lehetsz más, csak Jocasta Malvaux lánya. Örökre az maradsz. Ha tör�dsz Taddel, magaddal, ezekkel az emberekkel, felszálltok a hajóra. Most, azonnal. Mert mi elmegyünk innen.

Gracie az indulataival és az érzéseivel küszködve bólintott. Megpróbált megszólalni, de nem bírt. Jelent�ségteljesen Tadre nézett, és kivezette �t az egyik folyosóra.

Anyám utánuk nézett. Bámulatos volt az önuralma, ezt el kell ismernem. - Tehát gy�ztél - mondta halkan. - Elvetted t�lem a lányomat. Mindenki rám nézett, miután anyám csendesen elvonult. - Ken - mondtam Carmichaelnek -, menj utánuk, és gy�z�dj meg róla,

hogy nem csinálnak semmi ostobaságot. Carmichael elindult a folyosó felé. - Igen, uram! MacCormac er�t vett magán, és megpróbált tiszta fejjel gondolkodni. - Ha ki tudjuk kerülni a robotokat, mindenkit visszavihetünk a hajóra. Ha a

Theo által szabadon eresztett egységek mindegyike lejött a rámpán, és elindult, hogy teljesítse a feladatát, a hajó környéke mostanra tiszta.

- Infravörössel átvizsgálhatjuk a terepet - mondta Clark. - A robotok megjelennek a szkenneren.

- Óvatosnak kell lennünk - folytatta az ezredes. - Ha a robotok észlelik a DNS-nyomainkat, nem tudunk kitérni az átkozott nyilaik el�l. A méregfegyverek aktiválása után elvileg nem lehetnek emberek a bolygón. Minden elcsesz�dött.

- Ha Theo csak egy rekesznyit eresztett ki, akkor még hat aktív robot van - számolgatott Clark. - Ezek szerint meglehet�sen jók az esélyeink.

- Elmentek! Elmentek! Mr. Malvaux! Rory! Carmichael közlegény kiviharzott a folyosóból.

- Elmentek! - lihegte. - Kik mentek el, fiam? - kérdezte t�le Clark. Elkaptam Carmichael karját. - Neked kellett figyelned �ket! Megrázta a fejét. - Közvetlenül el�ttem voltak, aztán egyszer csak... Elt�ntek! Kiderült,

hogy hologramokat követek. Sehol sem találom �ket! Pocket a monitorokhoz ugrott, és varázsolni kezdett a billenty�zeten.

Több tucat kép jelent meg el�ttünk, mindegyik a telep helyiségeit, a folyosókat mutatta. Az addig békésen alvó, dolgozgató emberek elt�ntek, mindegyik szoba üres volt, csak a múzeumszobában állt rezzenéstelenül a kitömött idegen lény.

- A szentségit! Sosem találjuk meg �ket! - nyögött fel Clark. - Ezer év alatt sem! Túlságosan jól értenek a rejt�zködéshez.

- Akkor kifüstöljük �ket - jelentette ki MacCormac. - Az istenit, ha rákényszerülök, ezt az egész hegyet felrobbantom!

- Csendet! - Bonnie az álcafüggöny mell�l pisszegett ránk. Ott állt, és az üvegoszlop erd�t figyelte. - Hallgassatok...

A távolból halk morajlás érkezett. A hang egyre er�södött, végül minden, a táj, a barlang, az égbolt is rengett t�le. A trombonéra emlékeztet� hang megremegtette a lábunk alatt a földet.

Clark kinézett a függönyön túlra. Pocket arca rángatózni kezdett a félelemt�l. A tengerészgyalogosok mozdulatlanul álltak.

A moraj végiggördült a völgyeken, a vízmosásokon, felkúszott az emelked�kön, lecsorgott a lejt�kön, és egyre távolabb, egyre messzebb hatolt. Tíz... tizenkét... tizenöt másodpercig tartott. Talán tovább.

Amikor végül elhalt, olyan döbbenten néztünk egymásra, mint még soha, senki az emberiség történelmében.

Bonnie felém fordult, a szemembe nézett. - Vége...

13

A DNS-háború véget ért. Az egyik fél gy�zelmet aratott. A gy�ztesek talán már el is indultak, hogy belénk helyezzék saját parazitáikat. Ismét a vesztesek oldalára kerültünk. A kegyelmi id�szak véget ért.

Tudtuk, már nem kell sokáig várnunk arra, hogy ránk támadjanak. Megráztam a fejem, felsóhajtottam, és megpróbáltam megszabadulni az

indulataimtól. - Anya! - kiáltottam. - Hol vagy?

MacCormac dühösen felmordult. - Most kihez beszél, nyomozó? - Rory... - kezdte Clark ugyanabban a pillanatban. - Ó, biztosan hall minket - mondtam. - Egyetlen percig sem bírja ki, hogy

valaki az � tudta nélkül tegyen bármit. Istennek képzeli magát. Az istenek pedig mindig nyitva tartják a szemüket és a fülüket.

Igazam volt. Anyám hangja a bels� kommunikációs rendszer hangszóróiból válaszolt. Kedvesen, de szokásához híven fels�bbségesen beszélt.

- Valamennyien a rejtekhelyünkön vagyunk. Sosem találtok meg minket. Akár el is mehettek. Senki sem hívott ide benneteket, nem fogunk sírni utánatok. Menjetek a dolgotokra, és hagyjatok békén minket. Menjetek haza!

- Az istenit! - motyogta Clark. - Remek! - vicsorgott Pocket, és felállt. - Ha ezt akarják, legyen így.

Pokolba velük! Menjünk, mentsük a b�rünket! Hülyék akarnak lenni? T�lem megtehetik! Nem ellenzem az öngyilkosságot, ha máséról van szó. Menjünk ki, hagyjuk sorsukra ezeket a marhákat!

- Ejnye, ejnye - jegyezte meg MacCormac halkan. - Jól van - mondtam. - De lenne itt még valami. - Micsoda? - kérdezte Clark. - Mi az, ami még számíthat? Feléje fordultam. - Vajon a kutatók közül hányan éreznek úgy, mint Rusty? Hányan

vannak, akik el akarnak menni innen, de félnek szembeszállni az anyámmal? Nem hagyhatjuk sorsukra �ket.

- Én igen - mondta Pocket. - Én viszont nem! - kiáltottam. - Anyám! Számomra az emberek a

legfontosabbak! Nekünk igenis jogunk van a létezéshez! Mi is DNS-háborút vívunk a lényeid ellen! Ez lesz az emberiség következ� nagy, evolúciós próbatétele!

- Az er�sebb marad talpon - válaszolta anyám. - Mi vagyunk az er�sebbek. Néhány másodperces csend következett. A szavaim visszhangot vertek a

folyosókon. Vagy talán csak a fejemben? Aztán anyám ismét megszólalt. Valahogy nyugodtabb volt, mint

korábban. - Ha olyan er�sek vagytok, fiam, akkor éljetek, vagy haljatok, ahogy

akartok. Csak magatokra számíthattok. Leveszem rólatok a kezemet. El�ször nem értettem, hogy ez mit jelent, aztán rájöttem. A készülékek

sorban kikapcsolódtak. A monitorok elsötétültek, az álcafüggöny is

megfeketedett, aztán egyszer�en levált a tartórúdról, és a padlóra hullott. Kitárult el�ttünk a hajnali fényben fürd� külvilág.

Az alagutak falát alkotó anyag megreccsent, a panelek leváltak a helyükr�l. A szilárdságukat biztosító energiamez�k nélkül visszaváltoztak azzá, amik eredetileg voltak: szupervékony lemezékké. A mennyezeten lyukak keletkeztek, amelyen keresztül behatolt a fény. Olyan érzésem támadt, hogy egy hangyabolyban vagyok, ami fölött óriások villogtatják a zseblámpájukat. Az álcázó technika, ami addig védelmezett minket, hirtelen megsz�nt létezni.

A központi helyiség faláról is hullani kezdtek a lemezek. Pár perccel kés�bb már egy kopár, a külvilágra nyitott sziklabarlangban álltunk. Pislogva néztünk ki a félelmetes reggeli fénybe. Már sehová sem bújhattunk el, nem tehettünk mást, indulnunk kellett.

MacCormac felkapta a fegyverét, de az arcán valami pánikra hasonlító érzés tükröz�dött. Tisztában volt azzal, hogy két tengerészgyalogos nem védheti meg a kis csapatot, ezért a kezembe nyomta Berooz fegyverét, Clarknak és Pocketnek pedig átadott egy-egy pisztolyt.

- Futnunk kell - mondta. - Maradjanak csendben, és húzzák be a nyakukat. Én állok az élre, Carmichael középen lesz, és biztosítja a fedezetet.

Clarkot és Pocketet a barlang bejárata felé toltam, és ellen�riztem, hogy Bonnie mögöttem van-e. Magamhoz szorítottam a fegyvert.

- Jól van, anyám, elmegyünk! - jelentettem be. - Pokoli nagy menet lesz!

- Remélem, soha többé nem látlak - hallatszott a hangszórókból. - Rendben - mormoltam. - De azt hiszem, te vagy az, aki gyenge. -

Felemeltem a hangomat, hogy a többiek, anyám társai is hallhassanak. Kijárt nekik ennyi. - Elmondtad az embereidnek az igazságot, miel�tt idehoztad �ket?

Csend. Ez nem volt túl jó jel. Azt hittem, anyám válaszolni fog. Nem tette meg. Clark, Bonnie, Pocket,

MacCormac és Carmichael is ezt várta. Végül én törtem meg a csendet. - Elég er�s voltál ahhoz, hogy �szinte légy? - kérdeztem. - Elmondtad

nekik, hogy azért jöttek, hogy dics� halált haljanak, a te szent szolgálatodban? Elmondtad nekik, hogy azért hoztad ide �ket, hogy mártírrá váljanak? Tudják, hogy sosem akartad, hogy élve elhagyják ezt az állomást? Elmondtad nekik, mit jelent számodra az életük?

Új tárat löktem a fegyverbe. - Most már kénytelen vagy megtenni. Most már el kell mondanod

ezeknek az embereknek, hogy te mindig is az idegenek oldalán álltál! Intettem MacCormacnek. - Nincs okunk maradni, ezredes! - Felsorakozni! - adta ki a parancsot MacCormac, és futva elindult a

kijárat felé. Követtük. Vissza se néztünk a menedékre, ami gyakorlatilag szétesett

körülöttünk. Bár már hajnalodott, a táj nagy részére még sötétség borult. Alig láttuk az

el�ttünk húzódó ösvényt. Futás közben a Kék-völgyre gondoltam, az egyetlen, még érintetlen területre ezen a kontinensen. Ki tudja, meddig terjedt a fert�zés? Lehet, hogy már az egész bolygón megjelentek a lények? Lehet, hogy már visszafordíthatatlan változásokat okoztak? Talán hiába minden er�feszítés, és a bolygó menthetetlenül elpusztul...

Ezt nálam okosabb embereknek kellett meghatároznia. Nekem egyetlen feladatom volt, egyetlen dolog érdekelt igazán: el kellett hagynom ezt az átkozott planétát, méghozzá a lehet� leggyorsabban.

A kunyhók! Már az elhagyatott táborhely közelében jártunk. MacCormac lelassított el�ttünk, miel�tt belépett a táborba. Úgy haladt

el�ttünk a fegyverével, mint valami városi kommandós. Én is hasonló pózt vettem fel. Fogalmam sem volt, mire kell ügyelnünk, mit találunk, esetleg mi támad ránk.

- Tisztának látszik - jelentette be az ezredes. - Carmichael? - Tiszta, uram! - válaszolt a fiú a hátunk mögül. Hirtelen olyan hang ütötte meg a fülünket, mintha kettétéptek volna egy

kartonlapot a közelben. Szárnyak csapkodtak az egyik kunyhó fölött, egy suhanó farok MacCormac ezredes arcába vágott.

- Szent isten! - kiáltott fel Bonnie, és hátrébb húzódott. MacCormac elvágódott a földön, de megmarkolta az arcára tapadó lényt.

A parazita farka a rátekeredett a nyakára. A fegyverem csövét MacCormac fejére tartottam, de nem húztam meg a

ravaszt. Odadobtam a fegyvert Clarknak, és puszta kézzel kezdtem tépni, rángatni az ezredes támadóját. A nyolc vékony ujjba hihetetlen er� szorult, egyiket sem bírtam lefeszíteni MacCormac koponyájáról.

- Ne! - üvöltöttem vadul, és az arcmászó puha testébe mélyesztettem az ujjaimat. A szárnyai rögtön összezsugorodtak, legömbölyített szél� nyúlványokká változtak, de ezek még mindig az áldozat arcára tapadtak. Belevágtam az egyikbe a körmömet, keresztüldöftem a hártyát, és leszakítottam az egyik nyúlványt. Sav mart a kezembe, de olyan dühös voltam, hogy nem tör�dtem a fájdalommal. Átkoztam a lényt, artikulátlan hangon üvöltöttem, és nekiestem a másik nyúlványának.

MacCormac védekezni próbált, de aztán elernyedt a teste. A keze lecsúszott a lényr�l, amely könyörtelenül végrehajtotta feladatát.

Eleresztettem az ezredest és a lényt, hagytam, hogy a földre rogyjanak. Letérdeltem melléjük, és el�húztam a t�rt MacCormac övéb�l. Felkészültem rá, hogy ha kell, akkor felszeletelem a rohadt arcmászót, cafatokban fejtem le az ezredes arcáról.

A fülem mellett nagyot dörrent valami. A kezem hirtelen vörössé vált, forróság öntötte el. MacCormac a lábam el�tt feküdt; a nyakáról hiányzott a fej, és a bal válla is elt�nt. A koponyája és az arcmászó maradványai jó két lépésnyire, nedves, véres-savas masszaként hevertek.

Felnéztem. Carmichael közlegény komor arccal bámult rám. A szemében fájdalom

és b�ntudat tükröz�dött. Tudtam, hogy parancsot teljesített, ezzel � is tisztában volt, de a tekintete elárulta, mit érez valójában.

Megrázta magát, a kunyhók teteje felé fordította a fegyverét - felkészült a repül� arcmászók újabb támadására.

Clark felsegített a földr�l. - Gyere, Rory! Megtartotta a fegyvert, de a kezembe nyomta a plazmapisztolyát.

Döbbenten, félig kábán hagytam, hogy maga után vonszoljon. Szegény MacCormac - csak annyit akart elérni, hogy mindig a lehet� legjobbat tegye.

- Mozgás! - kiáltott ránk Pocket a tábor másik végéb�l. Már majdnem átjutott. - Tiszta! Siessetek!

A következ� pillanatban ráugrott valami. Még mindig nem tértem magamhoz, ezért fásultan néztem végig a

jelenetet. Mindenre felkészültem. Mindenre, de erre azért nem. - Rusty! - Kitéptem magam Clark szorításából, és odarohantam

Pockethez, aki éppen feltápászkodott, és felsegítette a másik férfit. Azt az embert, akir�l azt hittem, örökre odaveszett.

Rusty teste és arca csupa seb volt, a haja ragacsos csomókban, kék ruhája cafatokban lógott, de legalább élt. Élt!

Megmarkoltam a gallérját, és talpra állítottam. - Élsz! - Igen... Élek. - Hogyan? Diadalmasan a vállamra csapott. - Valahogy túléltem a zuhanást. A völgy aljában tértem magamhoz, a

xeno mellett, amit megöltél. Órákon át csak másztam, másztam... Féltem, hogy nélkülem indultok el. Még mindig veletek mehetek?

- Hogy jöhetsz-e? Hát persze! - Átöleltem. Boldog voltam; végre jól alakult valami.

- Nem akarok itt maradni Jocastával - mondta, és könyörögve nézett rám, meg Clarkra. - � nem tör�dik velünk, �t csak ezek az izék érdeklik... Sajnálom, hogy ezt nem mondtam azonnal, amikor találkoztunk. Azok az emberek a kunyhóban... - Körbemutatott. - Jocasta miatt haltak meg. Nem akartak itt maradni, értesíteni akarták a Földet, hajót akartak kérni maguknak. Jocasta úgy intézte, hogy tönkremenjen az álcájuk, és az arcmászók egyenként elkapják �ket. Err�l csak én tudtam. Úgy tettem, mintha Jocasta oldalán állnék. Jézusom, olyan jó érzés végre nyílt lapokkal játszani! - Felsóhajtott és körbenézett. - Hol vannak a többiek? A barátaim... Ugye, �k is veletek tartanak? Már a hajón vannak?

Hogy is mondhattam volna el neki, hogy � az egyetlen, akit ki tudunk menteni a bolygóról?

- Nem, itt vagyunk - szólalt meg egy hang a közelben. A húgom hangja volt. Két kunyhó között megmoccant a leveg�. Alakok

jelentek meg, kettesével. Légnem�nek látszottak, de fokozatosan szilárddá változtak. Rájöttem, a húgom a társaival együtt a közelben bujkált, személyes álcázóegységet használtak - talán azokat az egységeket, amelyeket azel�tt fejlesztettek ki, hogy beköltöztek a rejtekhelyükre.

A húgom felém tartott. A szeme vörös volt, látszott rajta, hogy sírt. A háta mögött Tad közeledett.

- Jocasta tehet mindenr�l - mondta Tad. - Hónapok óta próbálom rábeszélni Gracie-t, hogy menjünk el. � védett meg Jocastától. Tudta, hogy az anyja bárkit megölne, aki elárulja �t.

Megráztam Tad kezét. - Azzal, hogy élni akarsz, nem árulod el �t. A húgom rám nézett. Visszafojtotta a zokogást, és nem szólalt meg, de

tudtam, hogy olyasmi történik, amire hosszú évek óta nem volt példa: az én oldalamon állt. Én pedig az övén.

Megérintettem az arcát, halványan elmosolyodtam. A pokol közepén ismét egymásra találtunk.

- Gyertek - mondtam. - Menjünk haza. Carmichael közlegény olyan magától értet�d�en és határozottan állt a

csapat élére, hogy MacCormac biztos büszkén nézett volna rá. Elindult, mi pedig tömör alakzatban átvonultunk az üvegerd�n, ami elválasztott minket a hajónktól. Végül, éveknek t�n� id� múltán, megpillantottuk a Vinzát.

Pontosan ott állt, ahol hagytuk. A mágneses propulziós egységeit bekapcsolták, a hajtóm� h�t sugárzott, a reaktorkamrákban halkan mormogott a plazma. Theo beindította a szerkezetet; biztos sejtette, hogy

már nem kell sokat várnia ránk. Helyes! Ahogy közelebb értünk, leereszkedett elénk a rámpa. Clark rohant fel

els�ként, és ahogy belépett a kapun, azonnal parancsokat kezdett osztogatni.

- Tolóer� maximumra! Indulásra felkészülni! Theo! Barry! Hol van Gaylord? - Folyamatosan ordítozott, de nem foglalkoztam vele.

Félrehúzódtam. Carmichael a rámpa másik oldalára állt, a kutatók pedig sorban beléptek a hajónkba. Látszott rajtuk, örömmel teszik.

Rusty, ahogy rátette a lábát a rámpára, rám nézett, és ismét megszorította a kezemet.

- Nem is tudom, mit mondhatnék! Éppen id�ben jöttetek! Elvigyorodtam, és a vállára csaptam.

- Ez a munkám. Az, hogy éppen id�ben érkezzem. - Hallottam azt a rémiszt� zajt, olyan volt, mint egy ipari sziréna, és nem

akart elhallgatni. Én meg csak futottam. Azt hittem, nélkülem indultok el, megijedtem, és átvágtam a xenók tömegén! Csak bámultak rám, de békén hagytak. Azt hittem, csoda történt.

- Az - bólintottam. - Szóval azután futottál át közöttük, hogy meghallottad azt a hangot?

- Olyan gyorsan rohantam, mint még soha. Fáj a lábam. Fáj a mellkasom. Alig merem elhinni, hogy megcsináltam.

Életem során már sokszor voltam rosszul, de ilyen ocsmányul még sosem éreztem magam.

- Rusty... - Igen? El�húztam a pisztolyomat, a mellének szegeztem. - Sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom… Azt hiszem, nem engedhetlek fel

a hajóra. - Mi van? - Megdöbbent, aztán felnevetett. - Ó, csak viccelsz, igaz? Beindult a folyamat. Köhögni kezdett, fuldoklott, mindkét kezét a

mellkasára szorította. - Jaj, ne! - nyögte. - Azok az istenverte rohadékok! Elkerekedett a szeme a félelemt�l. Megmarkolta az ingemet, térdre

rogyott. Egész testében reszketett, leveg� után kapkodott. Felállt, de szinte azonnal hanyatt vágódott. Egy kis dudor jelent meg a ruhája alatt. Mintha egy csontos ököl lök�dött volna ki a teste belsejéb�l.

Még mindig belém kapaszkodott. Közelebb húzott magához, a pisztoly felé kapott. A szemén láttam, mit kér t�lem. A legborzasztóbb szívességet... Összeszorítottam a fogamat, majd undorral és együttérzéssel telít�dve a

mellkasára szorítottam a fegyver csövét. Megtettem az egyetlen dolgot, amivel enyhíthettem a szenvedésein. Meghúztam a ravaszt.

A lábam el�tt halt meg, kínzójával együtt. Halála után is belém csimpaszkodott.

- Sajnálom, uram - mormolta Carmichael. Rusty vére a nadrágomra fröccsent, de nem tör�dtem vele. Szelíden

legurítottam a testét a rámpáról. Azt kívántam, bárcsak lenne id�nk ill�n eltemetni.

- A hajóra! Körbenéztem, hogy meggy�z�djek róla, senki sem maradt le. Felléptem

a rámpára, és megkapaszkodtam a korlátban, aminek azonnal vissza kellett húzódnia, miután a fedélzetre érek.

- Rory! Meglep�dtem. Ez a hang... Megfordultam és körbenéztem. Két vörös oszlop között, amelyek tetejét már megérintette a hajnali fény,

az anyám állt. Az anyám, aki Bonnie karját fogta. Az anyám, aki egy éles-hegyes faroktaréjt szorított Bonnie nyakához. A

tárgy elég éles volt ahhoz, hogy egyetlen suhintással levágja Bonnie fejét. A f�nökasszony megvárta, hogy felfogjam amit látok. Csontos kezével

er�sen szorította Bonnie karját, a nyakához pedig úgy tartotta oda a taréjt, hogy felsértette vele a puha b�rt.

- Ez a lány most már az enyém - mondta a f�nökasszony. - Szükségem van rá, sokkal inkább mint neked. Amíg itt van, nem fogod kiereszteni a robotjaidat. Itt biztonságban lesz, Rory. Majd én vigyázok rá. Szálljatok fel a hajótokkal, menjetek innen. Hagyjatok békén engem, és az új kislányomat!

Szép látványt nyújtottak, ahogy ott álltak a rózsaszínes fényben, a szürke felh�tet� alatt. Mintha a kompozícióhoz tartozna, a hátuk mögött, a fejük felett ott lógott Bonnie denevére. Zavarban volt, nem tudta, mit kellene tennie.

A kis földlakó... Követett minket. Ahogy a többiek is. Az üvegoszlopok mögött idegen lények közeledtek

felénk. Viszonylag lassan, de megállíthatatlanul jöttek; olyanok voltak, mint valami középkori passiójáték sárkányai.

Leléptem a rámpáról, és el�rébb mentem. Nem mertem l�ni. A pisztoly pontos volt, de a furcsa fényben, amit az oszlopok prizmaként vertek vissza, nem célozhattam tökéletesen. Nagyon könnyen megeshetett volna, hogy Bonnie-t találom el, és... És a történtek ellenére még mindig nem voltam képes arra, hogy lel�jem a saját anyámat.

Letettem a fegyvert a földre. Amikor felegyenesedtem, felemeltem a karomat. Óvatosan bólintottam egyet, és leeresztettem a karomat.

Ismét felemeltem, de ezúttal csak egy kicsit. A kezemet ökölbe szorítottam.

Bonnie ökölbe szorította a bal kezét - azt a kezét, amelyiket az anyám nem látott. Lassan felemelte a karját, maga mellé tartotta.

A háttérben Vajasgombóc széttárta es�köpenyre emlékeztet� szárnyait, eleresztette a felh�tet�t, és gótikus kecsességgel siklani kezdett a leveg�ben. A két n� felé tartott.

- Bonnie, hasra! - kiáltottam. Bonnie úgy rogyott össze, mintha letaglózták volna.

A denevér látta, hogy elt�nik el�le a kiszemelt landolópálya, Bonnie karja. Hirtelen nem talált más helyet, ahol megkapaszkodhatott volna, csak az anyám fejét.

Hatalmas szárnyai összezárultak anyám feje körül, eltakarták az arcát. A f�nökasszony felsikoltott, és csapkodni kezdte a denevért. Bonnie felugrott a földr�l, felém rohant.

- A hajóra! - A hangom nyugodt volt. Felsegítettem Bonnie-t a rámpára. Anyám háta mögött a sárkányok egyre közelebb kerültek. - Rory! - kiáltott Bonnie a rámpa tetejér�l. - Megyek... Kinyújtottam a karomat, ökölbe szorítottam a kezemet. Miközben anyám visítva próbált megszabadulni t�le, Vajasgombóc ismét

széttárta a szárnyait, és lendületet vett. Anyámat váratlanul érte az ütés - térdre rogyott.

Vajasgombóc gond nélkül megérkezett a karomra. Elernyesztette a szárnyait, jól megkapaszkodott a csuklómban, majd olyan kecsesen, ahogy a bálra készül� lányok öltözködnek, beburkolta magát a b�rlebenyekbe.

Még egyszer, utoljára anyám szemébe néztem. Eletünkben el�ször megértettük egymást. Felállt, kihúzta magát. Az idegen lények eközben megkerülték az oszlopokat, körbeállták �t.

A hajón meleg volt, a gépekben zsongott az energia. Bonnie és Clark a zsilipen túl várt rám. A hátam mögött felcsukódott a rámpa.

Megsimogattam a denevért, elvettem a gyümölcsöt, amit Bonnie nyújtott felém, és a kis, kutyaszer� arc közepébe nyomtam. Vajasgombóc hálásan elfogadta az ajándékot, rágcsálni kezdett. A másik kezemmel magamhoz húztam Bonnie-t, és végre megcsókoltam.

- Mit szólnál ahhoz, ha gazdag n� lehetnél? - Rory, döntened kell - mondta Clark. - Kitegyük a robotokat, vagy ne? Végignéztem a csarnokban. Pocket, Gaylord, Theo, meg a többiek

készenlétben álltak a robotok konténerei el�tt, amelyeknek abban a pillanatban kellett kicsúszniuk a hajóból, amint felszállunk, nekivágunk a

hosszú útnak, hogy soha többé ne nézzünk vissza. - Tegyétek ki �ket - mondtam határozottan. - Odalent már nincsenek

emberek, csak szörnyetegek.